Újra hetedikben - 5. fejezet

5. fejezet - A dolgozat

     Ahogyan a lába bírta, rohant fel a könyvtárba. Addig kutakodott, míg az összes olyan könyvet meg nem találta, amiben bármi található a kalánfűről. Egy részét, amiben kevesebb információ volt, csak kijegyzetelte, de néhányat magával is vitt, Madam Cvikker csodálkozásának ellenére, hogy miért kell neki ennyi könyv?

A könyvtárban annyira elszaladt az idő, hogy mire a gyomra kordulására észbe kapott, már alig negyed óra volt hátra a vacsoraidőből. A köteteket gyorsan elpakolta a táskájába, aztán elrohant vacsorázni. Addigra szinte senki sem volt a nagyteremben, csak néhány diákot látott a Hollóhát asztalánál, de már ők is csak beszélgettek. Gyorsan evett néhány kanál levest, aztán inkább a főételhez fogott, hogy amíg tart a vacsoraidő, valami tartalmas is kerüljön a gyomrába. Végül elég sokat tudott enni mielőtt kiürültek volna az asztalok, de azért jóllakottnak nem nevezte volna magát.

     Vacsora után már nem tudott többet bujkálni, muszáj volt bemenni a szobájába, mégpedig a Griffendél klubhelyiségén keresztül. Amikor belépett, egy pillanatra mindenki felnézett, de aztán hamar folytatták azt, amit éppen csináltak. Csak hárman figyelték továbbra is őt, a három fiú: Harry, Neville és Ron.

– Mi volt az délelőtt? – kérdezte tőle Harry, és láthatóan aggódott érte.
– Hibát követtem el – kezdte óvatosan, Ronra pillantva.
– De nekem és Neville-nek mi közünk hozzá? – értetlenkedett Ron.
Hirtelen, észrevétlenül megjelent mellette Ginny, mintegy jelezve a bátyjának, hogy ő Hermione mellett áll.

– Neville-nek semmi, de neked beletettem valamit a bájitalodba.
– Kalánfüvet? – kérdezte Neville, mert neki elkezdett derengeni a dolog.
– Igen – bólintott.
– De mikor? Nem is jöttél oda hozzám! – Ronnak még a szája is tátva maradt a nagy csodálkozástól.
– De igen, csak te akkor éppen lehajoltál. Azt hiszem, egy reszelőt kerestél – vallotta be bűntudatosan.
– De miért? És akkor miért én kaptam büntetést? Miért rajtam verte le Piton?

Abban a pillanatban a lányban valami elpattant. Talán az egész napos szégyenérzet, vagy az, hogy napközben alig evett, esetleg egyszerűen csak az borította ki, hogy a barátja ennyire béna még mindig bájitaltanból, de hangosan kiabálni kezdett.

– Hogy miért tettem? Azért, mert ha nem rakom bele, akkor fél perc múlva felrobbant volna az üstödben az egész kotyvalék, aminek, megjegyzem, semmi köze nem volt ahhoz, amit csinálni kellett volna! Talán, de csak talán, mire írsz két pergament a kalánfűről, akkor a végére rájössz, hogy mekkora tökkelütött hülye vagy! Értsd meg, év végén RAVASZ vizsgák lesznek, jó lenne, ha készülnél is rá, nem csak a kviddiccsel foglalkoznál!

Ron tátott szájjal meredt rá, és érdekes színeket vett fel az arca, ha nem lett volna ennyire felindult, még mulatságosnak is gondolhatta volna. Előbb olyan vörös lett, mint a haja, aztán elfehéredett, majd visszatért az eredetihez. Mikor magához tért, lehorgasztotta a fejét, és félreállt.
– Igazad van. Ne haragudj!
Hermione nem szólt semmit, csak elrohant a szobájába, levetette magát az ágyra, és sírni kezdett. Igazából azt sem tudta, miért sír, valójában nem volt oka rá, egyszerűen csak jól esett.

     Néhány perc múlva halkan kopogtattak, majd kinyílt az ajtó, valaki leült mellé az ágyra, és vigasztalóan megsimogatta a hátát.
– Jól van, na – hallotta meg Ginny hangját –, nem haragszik rád senki. Egyik griffendélest sem érdekli az az ötven pont, és Ron is belátta, hogy csak segíteni akartál.

Hermione megfordult, és látta a lány arcán, hogy aggódik érte.
– Nem tudom, mi a bajom – mondta szipogva.
A barátnője egy papírzsebkendőt halászott elő a nadrágja zsebéből, és odanyújtotta neki.
– Figyelj, a fiúk elmondták, mi történt. Azért egy összecsapás Pitonnal kikészíti az embert – mosolygott rá bátorítóan.
– Nem tudom, mit mondtak, de igazából nem volt összecsapás – mondta morcosan.
– Akkor mire kaptál négy pergamen írni valót?
– Á, sokkal jobban is megbüntethetett volna, sőt, ezért talán még ki is rúgathatott volna – rántotta meg a vállát, és megtörölte az arcát.
– De nem tette! Talán mégiscsak hálás neked, amiért megmentetted – találgatott Ginny.
– Talán – tűnődött Hermione. – De most nem akarok Pitonról beszélgetni. Ron nagyon kiakadt?
– Annyira nem vészes, és ahogy már mondtam, tudja, hogy jót akartál. Ő a tesóm, tudom, hogy egy lusta kutya, de egyszer muszáj felnőnie – mondta kedvesen. – Hagyd csak rá, ha valami nem jó neki, kapjon rossz jegyet, hátha észhez tér. Anya is mindig megcsinálja helyette, amit neki kéne, vagy csak morog rá, nem csoda, ha ilyen lusta.
– Igazad van – mosolyodott el végre az idősebb lány.

– Egyébként hol bujkáltál egész nap? Már ebédnél sem láttalak, és vacsoránál sem. Nem vagy éhes?
– Nem, az ebédet tényleg kihagytam, de vacsorán voltam lenn. Elég későn, úgyhogy azt nem állítom, hogy degeszre ettem magam, de azért reggelig ki fogom bírni.
– Akkor ezek nem is kellenek? – kérdezte vigyorogva a barátnője, és elővett négy muffint a táskájából.
– Ó, dehogy nem! – kapott utána, és nagyot harapott a sütőtökösből. – Imádlak! – köszönte meg a süteményeket.

– Egyébként McGalagonynak bejelentése volt a vacsora elején – újságolta Ginny. – Jövő hétvégén, igaz halloweeni ünnepség nem lesz, de helyette elmehetünk Roxmortsba.
– Tényleg? Az jó, legalább végre kimozdulhatunk innen – örvendezett Hermione.

Merengve nézte Ginnyt.
– Még nem is kérdeztem, mi van veletek Harryvel, mióta itt vagyunk?
– Ó, velünk minden rendben. Szinte többet vagyunk együtt, mint otthon. És Te? Neked nem tetszik senki?
– Nem – rázta meg a fejét a lány. – Valahogy mindenki túl gyerekesnek tűnik.
– Mert azok is – kuncogott Ginny. – Hozzád inkább egy felnőtt illene, mondjuk Peakes.
– Peakes professzornak felesége és gyereke van – vetette ellen.
– Ó, ez igaz. Akkor nem maradnak olyan sokan. De ott van például Flitwick – vigyorgott rá, és ragadósnak bizonyult a jókedve, mert Hermione is belépett a játékba.
– Miért nem mindjárt Binns professzor? – nevetett ő is.
– Á, akkor már inkább Piton. Ő legalább nem is olyan öreg.

Hermione meglepve érezte, hogy a könyöke felett, ahol délelőtt a tanár fogta, ismét bizseregni kezd a bőr, és az arcára enyhe pír kúszik, de nem tudott ellene tenni. Ő és Piton professzor? Micsoda ostoba ötlet! Ő csak egy butácska kislány a tanárhoz képest, akinek – ahogy Hagrid is megjegyezte – valóban furcsa a modora, de hihetetlen tudással és élettapasztalattal rendelkezik, neki pedig minden ismerete csak könyvekből származik.

– Ugye eljössz velünk szombaton Roxmortsba? – kérdezte hirtelen Ginny, felrázva tűnődéséből.
– Hát persze, már ha nem kapok jövő hétvégére is egy halom plusz munkát – grimaszolta. – Egyébként mit szólnál hozzá, ha Lunát is magunkkal hívnánk?
– Lunát? Persze, miért is ne? Még alig találkoztam vele, mióta itt vagyunk.
– Hát, pedig én abban reménykedem, nem veled fog beszélgetni – mosolygott Hermione. Ginny csak kérdőn nézett, úgyhogy folytatta. – Remélem, inkább Neville fogja szórakoztatni.
– Aha! – Ginny szemében huncut fény gyúlt. – Gondolod, hogy tetszik neki Luna?

A lány mosolygott.
– Sőt, Lunának is tetszik Neville.
– Ok, Neville-t én elhívom, amikor Harryvel a klubhelyiségben leszünk, Lunát pedig rád bízom.
– Jó, beszélek vele.
– Akkor most hagylak is pihenni – búcsúzott Ginny, és fejcsóválva nézett a táskájára, amit be sem tudott csatolni, úgy tele volt a kölcsönzött könyvekkel. – Azért pihenj is egy kicsit a hétvégén, megígéred?
– Rendben, ígérem – válaszolta Hermione, nem túl nagy meggyőződéssel.

*****

     Egy hét múlva, a péntek esti vacsora után Piton professzor saját magához képest jó hangulatban lépett be pincelakosztályának ajtaján. Az idei év legjobb ötlete volt eddig McGalagonytól, hogy elmarad a halloweeni ünnepség. Nem kell hülye maskarákba öltözött diákokat kerülgetni, és nem kell felügyelni a bálon. Ehelyett holnap elmehet, és ihat egy vajsört a Három Seprűben. Idejét sem tudja már, mikor ivott utoljára frissen csapolva. Igaz, valószínűleg tele lesz tanulókkal a hely, de őt úgysem merik majd háborgatni.

Levette a talárját, felakasztotta az ajtó melletti fogasra, aztán leült az asztalához, átnézni a negyedévesek dolgozatait. Katasztrófa. Még hogy nincs lejárati ideje a bájitaloknak?! Tovább nem is olvasta, ráírta a T-t. Még kiosztott néhány B-t és H-t, egy-két E-t, és az egyik mardekáros diáknak majdnem adott egy V-t, de végül úgy ítélte meg, elég lesz oda is az E, annyira nem volt jó az a dolgozat. Mire végzett a felmérők javításával, addigra már bosszankodott egy sort, annyi ostobaságot olvasott.

A pillantása az asztal szélére tett pergamenekre vándorolt. Az egyik Weasleyé, a másik Grangeré. Weasley idegesen, majdnem remegő kézzel vitte ki neki kedden, aztán a helyére kullogott, immár hátra, mivel az utasítása szerint helyet cseréltek Longbottommal.

Nem úgy Granger. Amikor kivitte neki a munkáját, egy pillanatra mintha büszkeséget látott volna megcsillanni a szemében, persze ez rögtön el is tűnt, miután ő ránézett a szokásos jeges tekintetével, amit direkt a diákok megfélemlítésére fejlesztett ki . Kíváncsi volt, mitől ilyen magabiztos a lány, de azért sem olvasta el órán, inkább csak ledobta az asztalára, és csupán kedd este vette elő.

Előbb a Weasleyét olvasta el, rögtön írt is rá egy B-t. Talán a legendás barátok összevesztek a büntetésen – gondolta gúnyosan –, mert a fiú munkáján nem látszott a lány keze nyoma, pedig korábban rendszeresen úgy tapasztalta, hogy a házi feladataikban segít Potternek és Weasleynek, azok ugyanis önmaguktól képtelenek lennének egy épkézláb mondat összehozására.

Aztán a Granger feladatát kezdte olvasni, és el kellett ismernie, a griffendéles jogosan volt büszke a munkájára. Minden részletében kimerítő, szerteágazó írás volt, szinte már tanulmány, önálló – ráadásul helytálló – gondolatokkal megtűzdelve. Persze az nyilvánvaló volt, hogy könyvekből van összeszedve, de míg Weasleyé pontatlanul elvégzett összeollózás volt, addig Granger valószínűleg elolvasta, értelmezte, a magáévá tette az ismereteket, majd ebből kerekedett ki egy új tanulmány.

Évek óta nem olvasott ilyen jó munkát. Természetesen a lány eddig is jól dolgozott, de most, ennek az írásnak valahogy lelke volt. Hirtelen azon kapta magát, hogy szívesen elbeszélgetett volna róla Grangerrel. Na, jó, azt azért mégsem, de gondolkodás nélkül ráírt a papír aljára egy K-t.

Aztán meggondolta magát. Granger büntetésül kapta ezt a feladatot, akkor pedig nem adhat érte neki K-t, mert az olyan lenne, mintha jutalmat kapna, de úgy érezte, nem lenne helyes, ha erre kevesebbet adna.
Ez dilemma volt a javából. Egy kiváló munka, ami nem kaphat K-t. Végül félretette az asztalán, és úgy döntött, inkább Weasley is megússza a B-t, minthogy Granger K-ban részesüljön.

     Most, péntek este, ismét elővette a lány kalánfűről írt munkáját. Ennyi ostobaság után, amit ez a sok negyedéves összehordott, jól fog esni, ha újra elolvassa. Most sem talált benne semmi hibát, sőt a fejét ingatva ismét kénytelen volt elismerni, hogy Granger nem csak bemagolásban és könyvolvasásban jó, hanem esze is van. Talán mégiscsak érdemes lenne foglalkoznia vele. Emlékezett rá, hogy két éve Lumpsluck professzornál ismét volt Lump klub, bár az kevésbé a tanulásról szólt, de Granger tagja volt. Esetleg indítani kellene egy bájital szakkört?

Összerázkódott.

Bájital szakkör? Ő bizony nem fog egy csomó gyerekkel foglalkozni, neki csak a legjobb kell. Aki legalább egy kicsit is megérti, hogy miről beszél, akinek átadhatja tudását. Nagyon régóta nem gondolt erre, de most úgy érezte, végre lenne valaki, akit szívesen tanítana. Bár Granger valószínűleg auror akar lenni, mint Potter és Weasley – húzta el a száját –, de talán jövő héten valahogyan kipuhatolja a terveit.

Nagyot sóhajtott, és újra a pergament nézte, amin a lány apró gyöngybetűi sorakoztak.

Igen, még így is szívesen tanítaná Grangert, hogy nem mardekáros.

*****

     Hermione csalódottan hajtotta álomra a fejét, vagyis az egész heti rengeteg tanulás után csak szerette volna álomra hajtani, de képtelen volt elaludni. Egyre csak Piton professzorra gondolt.

A teljes múlt hétvégéje arra ment el, hogy megírja a bájitaltan tanár által kért négy pergament. Még soha, egyik feladatát sem végezte ekkora gonddal, még soha nem vágyott úgy az elismerésre, mint most. Tényleg szívvel-lélekkel dolgozott, annyira, hogy a végén már nemcsak feladatnak érezte.
Arra sem ért rá, hogy Ronnak segítsen, a barátja kénytelen volt egyedül megcsinálni. De Hermione rájött, igaza van Ginnynek, nem foghatja állandóan Ron kezét, aurorként veszélyes helyzetekben kell majd helyt állnia. Aztán persze, amikor látta a fiút, milyen félelemmel vitte ki a pergamenjét, akkor sajnálta, csakhogy egyszerűen nem volt ideje neki segíteni, annyira rákattant a feladatra. Sőt, vasárnap éjjel már álmában is egy olyan mezőn sétált, amin rengeteg fehér kalánfű virágzott.

Mikor kedden kivitte a pergameneket a professzornak, igazi büszkeséget érzett, ezért annál nagyobb volt a csalódása, amikor látta, hogy Piton csak ledobta az asztalára, és egész órán bele sem nézett, aztán hiába várta a csütörtököt és a pénteket is, nem kapott visszajelzést.
Figyelte a tanárt, de semmi dicséretet nem látott a szemében, csak a szokásos keménységet. Talán el sem olvasta? Igaz, olyan még nem fordult elő, hogy valamilyen munkát értékelés nélkül hagyott volna. Akkor talán rosszul sikerült? De azt viszont biztosan szóvá teszi. Ráadásul ő úgy érezte, nagyon is jól sikerült, bár elég sok önálló gondolatot, elképzelést szőtt bele, talán az nem volt Piton ínyére? – tépelődött.

Azt sem értette, miért lett ez hirtelen ennyire fontos? Mindig szeretett tanulni, és a bájitaltan is érdekelte, de nem jobban, mint a többi tantárgy. Aztán arra jutott, hogy talán amiatt, amit Hagrid mesélt. Mert egy pillanatra felsejlett előtte egy olyan tanár, akinek számított a véleménye. Aki nem az a rideg, távolságtartó, másik tantárgy után vágyakozó professzor volt, hanem olyan valaki, akinek szenvedélye az általa tanított tárgy. Márpedig ezzel a másikkal szemben tényleg bűn volt, amit az órán csinált, és ezt meg kellett próbálnia jóvá tenni.

Végül aztán arra jutott, hogy talán Pitonnak nem volt ideje megnézni az írását. Talán most hétvégén fogja elolvasni, és majd jövő héten megtudja, milyennek értékeli – reménykedett, és végül megnyugodva elaludt.