Újra hetedikben - 15. fejezet

15. fejezet - Eredmény


     Jó volt Ronnal újra jóban lenni, és együtt nevetgélni. Bár Hermione észrevette, hogy ez az év már nagyon más, mint az eddigiek. Igaz, részben sokkal nyugodtabb, mert nincs már a fenyegető gonosz réme felettük, ugyanakkor hármuk viszonya sem olyan, mint korábban volt. Ron legtöbbször Stephanie-vel töltötte az idejét, Harry Ginnyvel, Neville pedig Lunával, és ő bizony néha úgy érezte, felesleges köztük. Pedig szerették őt, mégis, kissé magányos volt. Az elmúlt héten, mióta a téli szünetről visszajöttek, szinte csak a pincében érezte igazán jól magát. Piton professzorral csütörtökön is folytatták az alapanyagokkal való ismerkedést, és a lány nem gondolta volna, hogy majd ennyire fogja élvezni. Az érzékelése egyre javult, és a professzor is mindent megtett ennek érdekében, mindig megmutatta, mire figyeljen. Néha, amikor a kezébe adott valamit, vagy csak véletlenül hozzáért, Hermionét jóleső érzés kerítette hatalmába. Hétvégén pedig azon kapta magát, hogy arról álmodozik, vajon milyen lenne, ha az a gyöngéd érintés nem csak a kezét érintené. Gyorsan észbe kapott, és inkább elővette a bűbájtan könyvet.

     Amikor végre hétfő lett, egyéb izgalmak is várták az esti extra bájitaltan óra mellett. A reggeli bagolyposta számára is hozott borítékot, Mrs. Weasleytől. Mohón feltépte, és két levél esett ki belőle. Az egyiken Molly Weasley macskakaparás-szerű írása látszott, a másikon anyja gyöngybetűi. Tétovázott, melyik legyen az első, végül Ron édesanyjáét választotta, hogy legyen még egy kis ideje reménykedni, hiszen a másik levél biztosan édesapja állapotáról szól, és az elmúlt hétről, amit a kórházban töltött.


Kedves Hermione! 

Tegnap találkoztunk édesanyáddal Londonban. Megkért, hogy küldjem el számodra ezt a levelet. Mellékelve továbbítom, és sokszor csókollak téged, és a többieket is.

Üdvözlettel, Molly Weasley 


A lány remegő kézzel nyúlt a másodikért. Nagy levegőt vett, azután azt is elkezdte olvasni.


Drága Kislányom! 

Áldja meg a jó ég a tanár urat! 
Édesapádat tegnap hazaengedték a kórházból, mert nem találtak nála semmit! A vérképe tökéletes, és ő is kirobbanó formában érzi magát. Képzeld, az orvosok már arra gondolnak, hogy talán az eddigi vérvételeit rosszul végezték, de mi természetesen nem mondtuk el, hogy mitől gyógyult meg. Kérlek, add át a professzor úrnak a köszönetünket, és ha bármikor, bármiben a szolgálatára állhatunk, akkor azt nagyon szívesen tesszük! 
Remélem, te is jól vagy, Hermione!
Nagyon hiányzol!

Sokszor csókol, 
Anya és Apa 


Hermione majdnem elsírta magát örömében. A levelet a melléhez ölelte, a tekintetével pedig azonnal Piton professzort kereste. Amikor meglátta, hogy a férfi is őt nézi, már nem érdekelte, hogy ki fogja észrevenni, fülig érő szájjal mosolygott rá. Legszívesebben odarohant volna a tanári asztalhoz, és a professzor nyakába ugrott volna, amikor azt látta, hogy a férfi halványan ugyan, de visszamosolyog rá.
Egész nap majd' kiugrott a bőréből, annyira boldog volt, és alig várta, hogy beszámolhasson a tanárnak anyja leveléről. Vacsoránál látta, hogy Piton professzor hamar végzett az evéssel, úgyhogy gyorsan ő is belapátolta az ételt, bár fogalma sem volt arról, hogy éppen mit is eszik, aztán elindult a pincébe. Egyszerűen képtelen volt fél nyolcig várni.

***

     Alig múlt hét óra, amikor kopogtattak a labor ajtaján. Piton professzor még nem vette vissza a talárját, csak felöltőben volt, de remélte, hogy Granger kopogtat, úgyhogy két lépéssel az ajtónál termett, és gyorsan feltépte azt. Már nagyon kíváncsi volt, mi lehetett a lány levelében, amitől reggel úgy mosolygott rá, mintha senki más nem létezne számára a földön.
Az ajtóban egy kipirult, kissé ziháló Hermione állt, mintha futva érkezett volna.
– Apa meggyógyult! – kiáltotta boldogan és a nyakába ugrott.

A hozzá simuló női test hatására talán kissé meghatódott, mással legalábbis nem tudta magyarázni, hogy egy-két dermedt pillanat után, miért ölelte át a lányt. A haja egészen közel került az orrához, és az enyhe virágillat a legfinomabb bájitalt is messze lekörözte.
Milyen régen ölelt már így nőt – gondolta magában –, ráadásul Hermione pontosan illett a karjai közé. Persze, korábban jócskán voltak női, talán több is a kelleténél – bár az utóbbi időben, mikor a Voldemort elleni harc komollyá vált, sem ideje nem volt rá, sem energiája –, viszont a nők valahogy mindig megérezték, hogy a szíve máshol van, így aztán hosszabb távú kapcsolata nem volt. De egyiküket sem volt ilyen érzés átölelni. Ilyen meghitt, szinte otthonos, mintha a lány a társa lenne, ugyanakkor olyan gyengédséget is érzett, amit eddigi élete során talán csak egyvalaki iránt.
És ez nem volt helyes.
Vonakodva bár, de kibontakozott a lány karjaiból, és hátrébb lépett. Őszintén szólva szívesen ölelte volna még, hiszen kellemes volt, de tudta, hogy nem teheti. Granger feleannyi idős, és a tanítványa.
– Ez igazán nagyszerű! – mondta inkább. – A mugli orvosok mit mondtak?
– Azt hiszik, korábban rosszul vették le a vért – mosolygott vidáman a lány.
– Értem. Nos, akkor kezdjük a mai tanulást – kérte, bár kétséges volt számára a kimenetele, Granger annyira felfokozott hangulatban volt.

     Végül egészen jól haladtak, mindent sikerült átvenni, amit eltervezett. Mikor aznapra végeztek, és Hermione indulni készült, a lány szégyenlősen ránézett.
– Professzor úr! A szüleim azt üzenik önnek, hogy ha bármikor, bármiben a szolgálatára állhatnak, akkor nagyon szívesen tennék.
Erre nem is tudott mit mondani. Ugyan mit kérhetne ő mugliktól? De azért bólintott.
Akkor a lány arca elkezdett pirulni, és akadozva folytatta.
– És én is megígértem, hogy bármit… kívánhat…, megteszem önnek, amit csak szeretne.
Granger arca a mondat végére már olyan vörös volt, hogy a pipacs elbújhatott volna mellette. Mi az ördögöt gondolt ez a lány, mit fog kérni tőle? Csak nem azt gondolta, hogy ő…? Na, nem, elment az esze! Mégis mit képzel magáról ez a szemtelen griffendéles? Várjon csak, majd ad ő neki!

Akkor eszébe jutott valami, amit tulajdonképpen már régen szeretett volna, de eddig nem nyílt rá alkalma. Töprengve nézett a lányra. Vajon megbízhat benne? Aztán Hermione szavai jutottak eszébe, amit a szülei házában mondott. Végül is, az apja életét is rábízta, talán ő is megpróbálkozhat vele.
De előbb még tesz egy próbát, és legalább Granger is megkapja méltó büntetését, az ostoba feltételezéséért – gondolta ravaszul, valódi mardekároshoz illően.
Odament egészen közel Hermionéhoz, belenézett a barna szemekbe, és figyelte, ahogy a lány írisze kitágul.
– Bármit? – kérdezte olyan lágy és mély hangon, amit eddig még ő maga sem ismert.
– Igen – sóhajtotta hezitálás nélkül Hermione, és megremegett.
Látta rajta, hogy tényleg bármit megtenne, még akkor is, ha a gondolatra láthatóan kirázza a hideg. Furcsa egy lány. Valóban elment az esze, és neki is, hogy most ezt csinálja. Ahogy itt áll előtte vérvörös arccal, tényleg legszívesebben az ágyába vinné. Talán még készséges is lenne, hálából. Csak ki kellene nyújtania érte a kezét.

De min is gondolkodik? – tért vissza hirtelen a józan esze.
Nem, ez a lány jobbat, többet érdemel, és nem szívesen bántaná meg a lelkét. Két lépést hátrébb lépett, úgy könnyebb volt uralkodni magán. Maradjon inkább az eredeti ötlet.
– Nos, igazából lenne valami. – Hermione érdeklődve nézett rá, és jól látta, mintha egy kis csalódottság is lett volna a szemeiben? Nem számít. Mit gondolt, hogy itt, a lakosztályában csak úgy nekiesik? – Talán tudja, hogy Greenwich-be tilos hoppanálni, vagy más egyéb varázsmódszerrel odajutni. Szeretnék elmenni, és megnézni ott néhány dolgot, de már hosszú évek óta nem igazán tartom a kapcsolatot a muglik világával. Szóval, kellene nekem egy idegenvezető. Azt hiszem, így mondják a mugliknál. Akinek van tapasztalata olyanokban, hogy közlekedés, jegyváltás, ilyesmi.
A lány elmosolyodott.
– Jó, természetesen. Gondolkodom rajta, utána nézek a nyitva tartásoknak, és megszervezem. Bízza csak rám!
– Rendben – bólintott.
Granger elment, és ő komoran nézte az ajtót, ami becsukódott utána. Tudta, ma este helytelen gondolatai támadtak a tanítványával kapcsolatban. Abban viszont nem volt biztos, mi zavarja jobban? Hogy szívesen tett volna vele olyasmit, ami nem tartozik a tananyaghoz, vagy az indok, amiért végül lemondott erről a tevékenységről?

***

     Szinte szédült, ahogyan jött fel a pincéből. Egy pillanatra azt hitte, a férfi meg fogja csókolni, vagy azt kéri, hogy feküdjön le vele, és ahogy beleremegett már a gondolatába is, tudta, hogy megtette volna. Sőt, talán egy kicsit még csalódott is volt, amikor a professzor hátrébb lépett. Egy kép villant fel a gondolataiban, hogy a férfi úgy öleli, ahogyan ma este, de ruha nélkül vannak. Nem is tudta, mi ütött bele, hogy csak úgy a nyakába borult, nem tervezte, egyszerűen csak annyira nőtt benne a feszültség egész nap, hogy amikor meglátta, nem tudott uralkodni magán.

Egy kicsit megengedte, hogy emlékezzen az érzésre. Először is, ott volt az az illat, amit nem is értett, hogy a korábbi években miért nem vett észre? Az a fanyar, fűszeres, megannyi gyógynövényből álló és sohasem egyforma illat, ami mintha mindig változna. Talán így is van, és attól függ, hogy a tanár mikor milyen főzetet készít?
A teste, amihez most először került ilyen közel. Nem tűnt túl izmosnak, inkább az a szívós, szikár alkat, mégis erős, ezt pontosan érezte a ruhákon keresztül is. És mennyire illett a karjai közé! Teljesen elgyengült, amikor megérezte, hogy Perselus lassan, finoman köré vonja a karjait, és átöleli.

Perselus – ízlelgette magában Piton keresztnevét. Még gondolatban sem merte így szólítani, mert félt, hogy akkor egyszer véletlenül hangosan is a keresztnevén szólítaná meg. Most először engedte meg magának.

Most pedig itt van ez a greenwich-i kirándulás. Meg kell szerveznie neki, mégpedig úgy, hogy a férfi igazán jól érezze magát. Izgatottan gondolt arra, hogy ez azt jelenti, egy napot a férfival tölthet, úgy, hogy kettesben vannak, és nem az iskolában, hanem ahol nem ismeri őket senki. Talán beszélnie kellene a szüleivel. Igen, az lesz a legjobb, ha a héten beszél McGalagonnyal, hogy elengedje hétvégére. Úgyis szeretné látni az édesapját is.
Szerdán meg is beszélte az eltávozást az igazgatónővel, aki ráadásul még arra is engedélyt adott, hogy ha bármikor hétvégén el szeretne menni, akkor távozhat. Ennek különösen örült, mert így, amikor Piton professzorral mennek Londonba, már nem kell külön kéredzkednie.


A csütörtöki különóra után elő is hozakodott az ötletével.
– Miket szeretne Greenwich-ben megnézni a tanár úr? – kezdett hozzá egy kérdéssel.
– Nos, ami igazán érdekel, az az Obszervatórium, és úgy tudom, van ott egy tengerészeti múzeum is – válaszolta a férfi.
– Jó – bólintott a lány. – Arra gondoltam, beszélek a szüleimmel, hogy hozzájuk érkezünk majd hoppanálva, aztán náluk átöltözhetünk mugli ruhába, és onnan indulunk. Így legalább a szüleim is megnyugodhatnak, hogy valamivel viszonozhatják az ön szívességét.
– Ésszerűen hangzik – válaszolta Piton professzor.
– Elkértem magam az igazgatónőtől hétvégére, akkor meglátogatom a szüleimet, beszélek velük, és az interneten utána nézek a nyitva tartásoknak. – Amikor látta a férfi csodálkozását, mosolyogva magyarázta. – Ez olyan mugli dolog, de hasznos találmány, majd megmutatom.
– Nem hiszem, hogy szükséges lenne – jegyezte meg kimérten a tanár.
– Melyik szombat vagy vasárnap lenne önnek jó? – kérdezte, miután összeszedte magát. Rosszul esett neki ez az elutasítás, és nem is értette, hogy miért volt?
– Jövő hétvégén a Mardekár a Hollóhát ellen játszik kviddicsmérkőzést, ezért az kiesik, de utána ráérek.
– Értem. Akkor hát, jó éjszakát! – búcsúzott el, és fejben már a listát tervezgette, aminek utána kell majd néznie.


– Hétvégére mit terveztek? – kérdezte Ron a pénteki vacsoránál Harryt.
– Gondolom, itt leszünk, tanulunk és edzeni is kellene. Hermione?
A lány éppen a tanári asztal felé bambult.
– Tessék?
– Mit csinálsz hétvégén?
– Öhm, hazamegyek a szüleimhez, mert édesapám nagyon beteg volt. McGalagony már elengedett.
– Remélem, jól van most már apukád – mondta Ginny. – Add át jókívánságainkat!
– Átadom – válaszolta Hermione, és megint a tanári asztal felé nézett. – Már jobban van.


Amikor másnap délelőtt megjelent a szülei nappalijában, az éppen üres volt.
– Anya, Apa! Sziasztok! – kiabált, és a konyha felé indult, ahonnan csodás illatok terjengtek.
– Drágám! Annyira örülök! – Az édesanyja abbahagyta az étel kevergetését, és szorosan átölelte. – Egyedül jöttél?
– Persze, kivel jöttem volna? – kérdezte Hermione. – Apa merre van?
– Kiment sétálni egy keveset, hamarosan visszaérkezik. – Nézett anyja a nagy faliórára. – Azt hittem, elhozod a professzort is.
– Már miért hoznám? – értetlenkedett Hermione.
– Ó, hát csak úgy. – De amikor az anyja elpirult, Hermione összeráncolt homlokkal nézett rá. – Én csak azt hittem, te és ő…, szóval, hogy több is van köztetek.
– Micsoda?
– Nem is tudom, csak valahogy ez volt az érzésem.

Az anyja megkavarta az ételt, aztán újra teljes figyelmével a lánya felé fordult.
– Ne haragudj! Elhamarkodottan ítéltem. De ezek szerint akkor nem…?
– Nem – rázta a fejét csüggedten Hermione.
– De te szeretnéd. – Ez nem kérdés volt, inkább megállapítás.
– Igen – sóhajtotta.
– Azért gondold meg jól, bár én nem ismerem a te világodat, de mégiscsak egy tanárod. Ha itt történne ilyen egy iskolában, nagyon nagy botrány keveredne, amiben mindenki sérülne. Igaz, te nemsokára végzel, tehát utána ez már nem gond. – Hermione csodálkozva nézett az anyjára, mire az folytatta. – Tudom, hogy furcsán hangzik, de én nem bánnám, őt legalább kicsit ismerjük, és tudjuk, hogy rendes ember, még ha idősebb is nálad, bár téged egyébként is nehezen képzellek el egy magad korabelivel. Végül is már abban a korban vagy, hogy jobb, ha hozzászokunk az ilyesmihez, de tényleg legyél nagyon megfontolt.
Hermione továbbra is döbbenten nézett, és most örült csak igazán, hogy a téli szünetben nem beszélt anyjának a halálfalókról.

– Egyébként azért jöttem – kezdte, miután magához tért az anyja által okozott meglepetésből –, hogy egyrészt megnézzem apát, másrészt hogy megkérdezzem, valamikor eljöhetnénk-e a professzorral, mert szeretne elmenni Greenwich-be, de nem igazán ismeri ki magát Londonban.
– Hogyne, persze. Mikor jönnétek?
– Hát, a jövő hétvége nem jó, de utána mindegy.
– Várj csak! – jutott eszébe valami az anyjának. – Gyertek két hét múlva. Apáddal Dublinba kell mennünk, egy fogászati konferenciára. Egész hétvégén ott leszünk, már pénteken indulunk, de van arra a hétvégére színházjegyünk. Ha akkor jönnétek, akkor az sem menne kárba.
– Hmm, és milyen darab?
– A Sok hűhó semmiért, a Garrickben.
– Oh, az egészen jól hangzik – mondta töprengve. Legalább nem dráma, hanem vígjáték. – Persze nem tudom, erre mit mond majd a professzor.
– Nézd, kislányom, nekünk mindenképpen el kell mennünk a konferenciára. A jegyeket a nappaliban hagyjuk, és majd eldöntitek, mi legyen vele, rendben?
– Jó, rendben – bólogatott a lány.
Ebben a pillanatban lépett be a lakásba az édesapja, akin azonnal látta, hogy tényleg jól van. A nyakába borult, úgy üdvözölték egymást.
– Anya, használhatom a laptopodat? – kérdezte később a lány. – Néhány dolognak utána kéne járnom az interneten.
– Persze drágám, nyugodtan – válaszolta az édesanyja, úgyhogy Hermione egy teával, a jegyzetfüzetével, és a laptoppal bevackolódott a nappaliban a kanapéra, és munkához látott.