Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 15. fejezet

15. fejezet - A vár udvarán 


      Az ördögbe is! Megölöm Rookwoodot, ha Hermionénak egy haja szála is meggörbül! – gondolta Piton dühösen. Persze egyébként is megölöm... – tette hozzá magában.

De hogyan történhetett? Ide nem juthatott be a halálfaló, hiszen csak ő tudott hoppanálni a házába, ezért karolta át mindig a lányt, ha idejöttek. Persze nem csak ezért, szívesen ölelte, de most nem ez a lényeg. Szóval, valószínűleg a szállodában várta, talán a szobájában, hiszen a recepción könnyűszerrel megtudhatta, hogy melyiket vette ki.
Hogyan lehettem ennyire óvatlan? Meg kellett volna védenem Hermionét, nem pedig hagyni, hogy Rookwood elkapja!
Nem gondolhattam, hogy Hermione elmegy! – vitatkozott magával.
Dehogyis nem, már régen el kellett volna azt is intéznem, hogy dehoppanálni se tudjon más! – mérgelődött, amiért erre korábban nem gondolt. Nem kellett volna felvinni a lakásba, inkább az irodai széket kellett volna alváshoz átalakítani, sejthettem volna, hogy nem túra öltözékben akar majd színházba jönni!
Hirtelen az őz jutott eszébe. Talán erre akarta figyelmeztetni a patrónusa? Hogy vigyázzon rá, mert veszélyben van?
Leült az ágyra és a kezeit összekulcsolta. Fontos neki a lány, nem hagyhatja, hogy baja essék!

Nagy levegőt vett, aztán lassan kifújta. Ezeknek a gondolatoknak nem most van itt az ideje. Most a feladatára kell koncentrálnia! Még van két órája, addig fel kell készülnie. Először is elővett egy élénkítő főzetet, és megitta. Sajnos ő is eléggé fáradt volt, keveset aludt az éjszaka. Elő is készített még egyet, azt még megissza indulás előtt, mert szüksége lesz rá.

      Lement a pincébe, az átjárón át bement az érseki pincerendszerbe, és bonyolult varázslatokkal előkészítette a zárkát. Már akkor is itt volt, amikor a félreeső folyosót megtalálta. Leginkább egy középkori kínzókamrára hasonlított, de az eredetéről semmilyen információt nem talált a levéltári iratokban. Bár a használatát nem tervezte, hiszen reményei szerint meg fogja ölni Rookwoodot, de ha mégis másként alakulna, jó, ha elő van készítve. Nem követhet el újabb hibát, minden eshetőségre fel kell készülnie.
Mikor végzett, felment a lakásba. Már nem maradt túl sok ideje, így hát néhány főzetet kiválasztott, ami segíthette – sajnos szánalmasan kevés volt –, azokat a talárja zsebeibe tette, végül felvette.
Már évek óta nem volt rajta, de most ez volt a célszerű öltözék.

Aztán Rookwoodon töprengett. Természetesen emlékezett rá, de a harcmodorára már nem. Voldemort hűséges embere volt, és a nagyúr tudta is ezt. Olyan feladatokat is rábízott, amiket más, kevésbé megbízhatónak ítélt halálfalókra sosem hagyott volna. Könyörtelen volt, erőszakos és elég ravasz, átlagos varázserővel. Csak ez az utóbbi tény volt biztató, hiszen Piton már elég régen párbajozott, ki tudja, Rookwood mennyire van gyakorlatban? Hét éve bujkál, valószínűleg szüksége volt néha a harcra.
A helyszín kiválasztása – el kellett ismernie – gondos tervezésre utal. A várban ilyen késő este már nincs senki, zárva van, tehát háborítatlan. Nos, legalább azzal nem kell törődnie, hogy valaki észreveszi őket, a magas várfalak mögött láthatatlan marad a harc.

Este tíz óra előtt öt perccel megitta a második élénkítő főzetet is, azután minden gondolatot elzárva elméjében, kizárólag a közelgő párbajra koncentrálva hoppanált a vár udvarára.

Sötét volt, de azért eléggé jól lehetett látni, mert a várfalak reflektorokkal voltak megvilágítva, és a fényükből egy kevés jutott az udvarra is. Minden csendes volt, sőt túlságosan is néma. Nem hallatszott sem a tücskök zenéje, sem az éji madarak éneke, csak a muglik zaja ért el oda, de az is csak távolról. Pitonnak nem tetszett ez a csönd, az állatok nem véletlenül maradtak távol ma éjjel.
Érezte, hogy figyelik. Lassan pásztázott körbe, Rookwoodot keresve. Hamarosan meg is találta, az egyik fal tövében állt, olyan helyen, ami kívül esett a derengő fényen. Most megmozdult, és ahogyan előrébb lépett egyet, belerúgott a lábánál fekvő színes rongycsomóba.
Perselus szívét átjárta a rémület, amikor felismerte, hogy Hermione teste az.

***

Néhány órával korábban 

     Hermione boldogan készült az esti színházra. Perselus azt mondta, nyolckor fog kezdődni, ezért úgy számolta, lesz ideje egy gyors fürdésre is az átöltözésen kívül. Tudta, hogy gyalog kell mennie, mert nem tud egyedül hoppanálni a férfi lakására, de ezt is beleszámolta. Szerette volna megmosni a haját, és egy kevés sminket is felrakni.
Magában dúdolgatott, annyira jó kedvre derítette, hogy a férfi álmában felvitte a hálószobájába. Ez egy tagadhatatlanul kedves gesztus volt, annak a jeleként, hogy Perselus törődik vele. Nagy gonddal válogatott a ruhái között, hogy a varázsló – amennyire csak lehet - szépnek lássa majd este.

Hét órára el is készült, és már éppen indult volna a férfi lakására, amikor kopogtattak az ajtaján.
- Ki az? – kérdezte szórakozottan.
– Szobaszerviz – hangzott a válasz.
Kinyitotta az ajtót, hogy elküldje az illetőt.
– Nem kértem semmit... – kezdte volna, de akkor jött rá, hogy óriási hibát követett el, mert az ajtóban Rookwood állt. Megismerte, mert emlékezett a ragyás, himlőhelyes arcára.
– Szervusz, kislány! – vigyorgott gonoszul a férfi.
Azonnal be akarta csukni az ajtót, de hiába, a halálfaló berakta a résbe a lábát, és – lévén jóval erősebb nála – könnyűszerrel jutott be. Ekkor a pálcájáért akart nyúlni, de az a táskájában volt az ágyon, nem volt esélye elérni.
– Invito – mondta Rookwood, mert rájött, hogy mit akar.
Hermione puszta kézzel akart nekimenni a férfinak, de alig mozdult meg, amikor a halálfaló lustán rámutatott a pálcájával.
– Crucio!

A lány hirtelen elviselhetetlen fájdalmat érzett a mellkasában, összeesett, és a földön kezdett vonaglani. A teste összes izma görcsbe rándult, és üvölteni kezdett fájdalmában.
– Finite Incantatem! – szólt a halálfaló végtelennek tűnő idő után, mire a fájdalmai megszűntek, de annyira a hatása alatt maradt, hogy továbbra is csak feküdt az ágy előtt. Nem akart sírni, de a könnyei mégis patakzani kezdtek.
Rookwood odalépett hozzá, és teljes erőből arcon ütötte. Hermione a vér sós ízét érezte a szájában.
– Velem ne kezdj ki, te kis sárvérű, mert nagyon megjárod! – Újabb ütés érte, és tudta, hogy az arca sebes lett, a férfi korábban befelé fordított a pecsétgyűrűjétől.
– Kérem! – nyöszörgött.
– Stupor! – hangzott el a következő átok, és a lány az öntudatlanságba zuhant.

     Amikor magához tért, csizma talpát érezte a hátán. Rookwood éppen levelet tűzött egy bagoly lábához, aztán útnak indította.
– Na, végre! – lökött egyet a lábával rajta, hogy arccal felfelé legyen. – Amíg édesen pihengettél, addig elhívtam közös barátunkat egy kis találkozóra.
– Mit akar? – kérdezte tőle. Még mindig érezte a cruciatos átok utóhatását, de már kezdett jobban lenni. Mindazonáltal rettegett, hogy a halálfaló újra használni akarja majd rajta.
– Azt hittem, nyilvánvaló! – Rookwood úgy nézett rá, mintha idióta lenne. – Természetesen megölni.
– De miért? – próbálta beszéltetni a férfit, hogy időt nyerjen. A szemével körbepásztázott, és közben reménykedett, hátha meglátja valahol a pálcáját.
– Ha ezt keresed, nálam van! – mutatta a férfi, és a talárja zsebébe tette. Lenyúlt, és a lányt a hajánál fogva felhúzta az ágyra. Az egyik kezét a nyakára tette, és leszorította vele, a másikkal megmarkolta a mellét. – Van még egy kis időnk a találkáig, elszórakozhatnánk addig! Ha annak a kígyónak odaadtad magad, akkor megtiszteltetés lenne számodra, ha a halálod előtt még én is megdugnálak! – röhögött fel Rookwood.
Hermione vergődni próbált, de félő volt, hogy a férfi megfojtja. A mohó kéz lejjebb indult, és már az ölénél járt, a lánynak pedig hányingere lett. Inkább haljon meg most azonnal, de ez az undorító féreg élve nem fogja megerőszakolni! Összeszedte az utolsó erejét, és arcul köpte, közben pedig belerúgott a férfiasságába.
– Te mocskos kis ribanc! – kiabált a halálfaló, és ököllel ütni kezdte, ahol csak érte. Hermione érezte, ahogyan elsötétül előtte a világ, és elájult.

     Legközelebbi magához térésekor hideg, kemény követ érzett maga alatt. Valahol a szabadban voltak, amennyire bedagadt szemeivel meg tudta állapítani, valószínűleg a vár udvarán. Mintha egy évszázad telt volna el azóta, hogy néhány napja itt járt. Gyorsan újra lehunyta a szemeit, hátha akkor Rookwood nem veszi észre, hogy magához tért. Számba vette a sérüléseit, és a helyzete nem volt túl biztató. A testén rengeteg zúzódás volt, az egyik karja pedig valószínűleg eltört. De azt érezte, hogy a nemi erőszaktól megmenekült, Merlinnek hála. Mindene fájt, és képtelen lett volna megmozdulni. A pálcája pedig nyilván még mindig a halálfalónál volt. Mindazonáltal tudta, hogy a sérülései súlyosak, talán belső vérzése is van, és ha nem kap segítséget, akkor hamarosan szembe kell néznie a halállal.

Csak önmagát okolhatta érte. Amikor megérkezett Egerbe, és kivette a szobát, elvégzett rajta néhány védő varázslatot, mégpedig úgy, hogy a mugli személyzet, például a takarító be tudjon menni, de másik varázsló csak akkor, ha ő kinyitja neki az ajtót. Márpedig pontosan ezt tette.
Most, hogy úgy érezte, az élete a végéhez közeledik, már bevallhatta magának, hogy talán kezdett szerelmes lenni Perselus Pitonba, és azt is, hogy ez az érzés óvatlanná tette. Korábban nem engedett volna be senkit, pláne pálca nélkül, most viszont a táskájában gyakorlatilag elérhetetlen volt. Teljesen védtelenül nyitott ajtót, és azt sem tudta, hogy kinek. A boldogságtól a fellegekben érezte magát, de hamarosan a mélybe zuhant. Talán ez a büntetésem, amiért kezdtem Perselusba beleszeretni – gondolta bűntudatosan.

– Hogy kerül ide, és mit akar itt? – közeledett egy felháborodott mugli, valószínűleg a vár éjjeli biztonsági őre.
– Avada kedavra! – mondta ki azonnal a halálos átkot Rookwood. Annyit sem ért neki az őr, hogy akár csak egy pillanatot is vesztegessen rá az idejéből.
Hermione azon töprengett, vajon ő miért él még? Nem valószínű, hogy könyörületből, sokkal inkább az lehet erre a kérdésre a válasz, hogy a halálfalónak célja van vele.
Ránézett az őrre, hogy mi történt vele, és látta, hogy természetesen holtan fekszik.
– Magadhoz tértél? Nos, már nincs időnk szórakozgatni, hamarosan itt lesz a barátunk. Állj fel! – parancsolta Rookwood.
Hermione próbált ugyan, de nem tudott, az összes erejéből csak nyöszörgésre futotta.
– Ó, az ördög vinne, semmi hasznodat sem veszem! – mérgelődött a férfi. – Azért ne hidd, hogy nem vigyázok rád – közölte, és újra felemelte a pálcáját. – Petrificus totalus!
Hermione most már moccanni sem tudott, és egy hangot sem bírt kiadni a sóbálvány átok hatására.
– Most pedig szépen végignézed, hogyan ölöm meg azt a mocskos árulót, talán akkor majd utána kedvesebb leszel hozzám!
A lány ezt erősen kétségbe vonta, úgy érezte, hamarosan nem lesz ő már semmilyen sem. Csak annyi reménye maradt, hogy amikor Rookwood megerőszakolja, azt már nem fogja érezni, és hogy a végére neki is a halálos átkot szánja, nem egyéb kínzásokat.


     Néhány perccel később az udvar közepén megjelent Perselus. Hét év után most először látta talárban. Legszívesebben hozzá rohant volna, de nem tudott. Figyelmeztetni akarta, hogy meneküljön, amíg még tud, de a sóbálvány átok miatt képtelen volt megszólalni. Veszélybe sodorta őt is, mert nem hallgatott rá, nem ment vissza Londonba. Azt ígérte, hogy tud vigyázni magára, és most a halálfaló őt használta csalinak, hogy elkapja a bájitalmestert. A lány szinte vágyta a halált, képtelen lett volna elviselni azt látni, hogy Perselus meghal, mert ő óvatlan volt.

Rookwood előrébb lépett, és közben – mintegy véletlenül, de persze Hermione tudta, hogy készakarva volt – a lányba rúgott.
– Örülök, hogy csatlakoztál hozzánk, Piton! – kezdte gúnyosan a halálfaló. – A kis barátnőd már várt rád!
– Honnan tudjam, hogy még él? – szólalt meg Perselus. A hangja szenvtelen volt, mintha csak az időjárásról csevegnének.
– Finite Incantatem! – oldotta fel Rookwood az átkot, aztán a hajánál fogva felhúzta a lányt, és lódított rajta egyet. Hermione a két férfi közé zuhant. Már nem bénította meg a varázslat, de a sérülései és a fájdalmai miatt mégsem bírt megmozdulni.
– Mit csináltál vele? – kérdezte Piton, és a hangja csak egészen enyhén remegett meg.
– Nos, volt némi nézeteltérésünk – röhögött Rookwood. – Velem nem volt olyan készséges a kiscica, mint veled! Egyébként sem tudom, mit eszel rajta, az én ízlésemnek túl sovány.
– Mit akarsz? – váltott témát Piton, és Hermione látta, hogy közben emelni kezdte a pálcáját.
– Ho-hó! – szólt a halálfaló. – Még egy mozdulat, és a lány meghal! – fenyegetőzött.
Perselus felvonta a vállát.
– Csak nyugodtan!

Hermione remélte, hogy csak azért mondja ezt, hogy megtévessze Rookwoodot, mégis úgy érezte, mintha tőrt forgattak volna a szívében. Jobban fájt, mint bármelyik ütés, amit ma kapott, pedig még meg is értette volna a férfit. Hiszen hányszor mondta neki, hogy menjen vissza Londonba?!
– Ha nem érdekel, miért jöttél el? – kérdezte a halálfaló is. Nyilván ő is azt gondolta, amit a lány.
– Kíváncsi vagyok, hogyan találtál rám – válaszolta Piton.
– Ó, az egyszerűbb volt, mint gondolnád, te mocskos áruló! – Rookwood hangja tocsogott a gyűlölettől, de szerencsére beszélgetős kedvében volt, vagy talán csak hencegni akart. – Miután sikerült elmenekülnöm a roxforti csatából, elhatároztam, hogy mindenkit meg fogok ölni, akinek köze volt a Nagyúr bukásához!
– Nem is tudtam, hogy ennyire imádtad – jegyezte meg Perselus.
– Ugyan, ki szerette azt az önhitt pojácát! – legyintett Rookwood. – De ha hatalomra jut, akkor nekem, hűséges szolgálójának is juttatott volna belőle! Egyszerű bosszú az egész. Az elmúlt években megöltem néhány aurort, egyesével vadásztam le őket. Aztán úgy döntöttem, Potter lesz a következő, de vele nem volt olyan egyszerű. Ritkán jár el, mert az aurorok parancsnoka lett belőle. Álruhában a Zsebpiszok közbe mentem, hogy körülszaglásszak. Harmadik napja ültem az ivóban, amikor bejött Lucius Malfoy, és akkor végre Merlin rám tekintett, bár nem úgy, ahogyan gondoltam. Az egykor büszke aranyvérű mágus, mára szerencsétlen flótással nem akart szóba állni senki, pedig láttam, hogy valami nagyon foglalkoztatja – a halálfaló kárörvendően röhögött. – Odaültem hozzá, persze nem ismert meg, mert a csuklyámat mélyen az arcomba húztam, őt pedig csak az érdekelte, hogy végre valaki meghallgatja. Elmondta, hogy vele akarják eltemettetni egy szegény rokonukat, és azon zsörtölődött, hogy milyen sokba kerül egy temetés. Már ott akartam hagyni, de akkor le akart nyűgözni azzal, hogy mit hallott, és elárulta, hogy néha üresen temetik el a koporsókat. Itt kezdett számomra érdekessé válni a dolog, de az a szánalmas balfácán csak annyit tudott, hogy talán az áruló Piton professzor temetése is ilyen volt.

Perselus csak hallgatott, várta a folytatást, és Hermionéra rá sem nézett.

– Gondolhatod, hogy ezek után úgy döntöttem, Potter élhet még egy keveset?! – mondta gúnyosan Rookwood. – Egy kis nyomozással, na és némi gyilkossággal sikerült kiderítenem, hogy valószínűleg tényleg életben vagy, és azután már csak meg kellett figyelnem Shackleboltot és Pottert, hogy mit lépnek. Természetesen a kis védenced, Potter vezetett nyomra, mert Shacklebolt óvatosabban járt el. De tudod, fel kellett tennem magamban a kérdést: ugyan miért jár az aurorok parancsnoka Shacklebolt alkalmazottjához minden este? Jóban voltak ugyan Grangerrel, de annyira nem, hogy minden nap találkozzanak. Aztán ez az alkalmazott – lökött a lábával egyet a magatehetetlenül fekvő lányon –, elindult az állítólagos nyaralására. Innentől már minden simán ment, hiszen nyilvánvalóan téged keresett, nekem csak követnem kellett, és mi sem volt egyszerűbb, hiszen a háza kertjében Magyarországról szóló könyveket olvasgatott. Előbb egy másik városban nézett körül, és már majdnem azt hittem, hogy tényleg csak nyaral. Aztán eljött ide, és amikor találkozott veled, akkor éreztem, hogy végre megtaláltalak. Persze, amilyen szépfiú lettél, nem lehettem biztos abban, hogy tényleg te vagy az. De ma reggel, azon a mezőn, végre megláttam az igazi arcodat.


Mennyire ostoba voltam, és ügyetlen! – ostorozta magát Hermione. Az egészről csak én tehetek!


– Sectumsempra! – kiáltott fel hirtelen Piton, és kezdetét vette a harc.
Rookwood félreugrott, Perselus átka célt tévesztett, és egy kőrakás leomlott.
– Crucio! – harsogta a halálfaló, de most Piton ugrott félre. A válasz átkot már hang nélkül küldte, valószínűleg azért, hogy Rookwood ne jöjjön rá azonnal a szándékára.
Hermione csak feküdt, és próbálta összegyűjteni az erejét. A környezetében színes fénycsóvák, és kábító átkok repkedtek, de mindegyik célt tévesztett, és már négy belső bástya omlott össze a varázslatok súlya alatt. Sokáig úgy tűnt, Piton lesz az erősebb. Fürgén párbajozott, elég nagy pontossággal, de meglátszott, hogy Rookwood nem jött ki a gyakorlatból, mert magabiztosan harcolt. Valahogyan mindig sikerült félreugrania, jó néhány auror megölésével őrizhette meg tapasztaltságát. Aztán a halálfaló taktikát változtatott.
– Crucio! – kiáltotta ismét, de most a lányra mutatott, akire olyan váratlanul tört a mérhetetlen fájdalom, hogy felsikoltott.
– Finite Incantatem! – oldotta fel azonnal az átkot Piton, és ezzel elkövette a hibát, amire Rookwood számított.
Ott állt, tökéletes célpontot nyújtva a halálfalónak.

Az felröhögött, és elhangzott tőle ma este másodszor is a halálos átok: – Avada kedavra!


Hermione úgy érezte, mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Nem tudta, hogy honnan vette az erőt hozzá, talán az utolsó mozgósítható energiáit élesztette újra, de felpattant, hogy Piton elé álljon, és megvédje. Az egész az ő hibája volt, meg kellett mentenie a férfi életét. Nem hagyhatta, hogy miatta meghaljon!

Látta a zöld fényt felvillanni, és a szíve felé tartani.


Aztán vége volt mindennek.

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 14. fejezet

14. fejezet - Felismerések útján


     Piton csak most értette meg, mikor a lánynak magyarázott, hogy nem ő a felelős Lily haláláért. Vagy legalábbis nem annyira, mint eddig hitte. Hiszen elmondta ugyan Voldemortnak Trelawney átkozott jóslatát, de ha a leghalványabb sejtelme lett volna arról, hogy mi fog történni, akkor inkább levágta volna a nyelvét. Hosszú évtizedeken keresztül saját magát okolta, és nem vette észre, hogy a gyilkos valójában Voldemort volt. Ahogyan azt sem, hogy a jóslat mindenképpen bekövetkezett volna, függetlenül attól, hogy ő hallotta a felét. Sajnos hozott rossz döntéseket, de mindenről azért nem ő tehet.
Miért nem mondta neki ezt sosem Dumbledore? Miért hagyta abban a hitben élni, hogy ő okozta Lily halálát? Miért nem oldozta fel soha?
És akkor megértette.
Dumbledore-nak az volt az érdeke, hogy bűntudata legyen, és emiatt mindent megtegyen neki! Felhasználta. A jó ügy érdekében ugyan, de így tett. Talán azt hitte, hátat fordít az ügynek, ha már nem érzi magát vétkesnek.
Megtette volna?
Nem.
Kiszállni az egészből nem volt lehetséges, hiszen a halálfalók biztosan megtalálják, de Voldemortot már képtelen lett volna követni. Felfordult a gyomra tőle.

– Kérnek még valamit? – rázta fel gondolataiból a pincér.
– Nem, csak a számlát – válaszolta, miután Hermione is nemet intett.

Úgy érezte magát, mint aki újjá született. Végre lekerült a válláról a teher, amit évtizedek óta önként cipelt. A lányra nézett, és nem akarta, hogy ugyanúgy megkeserítse az életét, mint ő a sajátját.
– Gyere! – nyújtotta felé a kezét, miután fizetett.
Lassan sétáltak az erdő széle felé, mindketten a gondolataikba merülve. Mikor megérkeztek oda, ahonnan hoppanálhattak, a lány felé fordult, és a szemébe nézett.
– Nem te vagy az oka annak, ami történt. Ronald Weasley felnőtt varázsló volt, minden szükséges ismeret birtokában, amikor döntést hozott. Ő határozott úgy, hogy olyasmit fog kipróbálni, aminek nem ismeri a működését, és ő volt az, aki nem nézett utána. Nem tudhatjuk, hogy azon a reggelen mit akart veled megosztani, de abból, amit elmondtál róla, nem valószínű, hogy kért volna tőled tanácsot.
– Igen, azt hiszem, így van – válaszolta bizonytalanul Hermione, de látta rajta, hogy megértette, mit akart mondani.
– Mehetünk? – kérdezte. A boszorkány bólintott, ő átölelte, és hazahoppanált vele.

Otthon elengedte a lányt, aki úgy tűnt, furcsamód zavarban érzi magát. Talán mert annyi ideig magában gondolkodott az étteremben?
– Jól vagy? – cirógatta meg néhány ujjával Hermione arcát.
– Igen, talán kissé fáradtan – válaszolt mosolyogva. – Vissza kellene mennem a hotelbe.
– Miért? – Nem akarta elengedni maga mellől. Vele akarta tölteni az éjszakát, és úgy ébredni, mint ma reggel, hogy a boszorkány hozzábújik. De leginkább féltette, hogy ha egyedül marad, akkor esetleg Rookwood megtámadja.
– Nincs miben aludnom, néhány pipere is kellene, és tiszta ruha holnapra.
Piton intett egyet a ruhásszekrény felé, mire annak kitárult az ajtaja.
– Válassz bármit! Talán valahol még pólóm is van, ha az kényelmesebb – tette hozzá, mikor a lány az ingeit nézte.
Hermione elmosolyodott.
– Nem bővelkedsz női alsóneműkben.
Mögé lépett, és megcsókolta a nyakát.
– Arra nem is lesz szükség – simított végig a csípőjén –, reggel pedig a tisztítóbűbáj is megteszi, engem nem zavar, ha ugyanabban a ruhában leszel.
– Jól van! – egyezett bele a lány, aztán kinyújtotta a karját, és a katonás rendben lévő szekrény egyik polcáról kihúzott egy fekete pólót. Pontosabban azt az egyet, amivel rendelkezett. – Ez megfelelő lesz.
– Mit szólnál hozzá, ha együtt zuhanyoznánk? – kérdezte a fülébe mormolva. – Szeretnélek mindenütt beszappanozni.
– Menjünk! – csillant fel Hermione szemében a vágy.

***

     Hajnal felé Hermione még mindig nem tudott elaludni, pedig odakint kezdett világosodni, a szobában már nem volt teljesen sötét. Tegnappal ellentétben most a férfi is ölelte álmában, nem csak ő, és ez végtelenül jó érzés volt. Egy újabb csodálatos éjszakán voltak túl, és most már muszáj volt gondolkodnia.

Vajon tényleg érez valamit Piton iránt? Nem lehet, hogy csak összekeveri valamivel? Végül is, egész életében eddig Ront szerette, nem is tudja, mit kellene érezni valaki más iránt! Esetleg csak a szexuális vágyat hiszi valami másnak? Az viszont tény, hogy már két éve nem keltette fel senki az érdeklődését, semmilyen szempontból, Perselusszal viszont jó beszélgetni, szeret vele lenni, jó érzés átölelni, a szex valami csodálatos, és ma többször is megdobogtatta a szívét. Sőt, boldognak érzi vele magát. Régebben félelmetesnek gondolta a megjelenését, most viszont úgy látja, hogy a szeme nem rideg, hanem gyönyörű, az orra nem kampós, hanem ívelt, sőt, amikor éppen Kígyósi Péter, akkor hiányzik is neki az orra formája. A szája nem penge, hanem érzéki, az alkata pedig nem sovány, hanem inkább szikáran izmos. Vagy éppenséggel az is lehetséges, hogy Perselus Piton nem változott, csak ő nézi másmilyen szemmel?

A varázsló most felmordult, mire ő felkönyökölve ránézett az arcára, és látta, hogy éppen átalakul. Az orra meghajlott, valószínűleg az zavarta meg az álmát. A haja fekete lett és a szeme is, mert kinyitotta és ránézett.
– Nem tudsz aludni? – kérdezte.
– Nem igazán – rázta meg a fejét. – Elszoktam már attól, hogy valakivel egy ágyban alszom.
– Igen, ez nekem is újdonság – mondta Perselus.
Miért önt el erre a néhány szóra ilyen eszelős boldogság?
A férfi az ablak felé nézett.
– Ha te sem tudsz aludni, akkor akár indulhatnánk is a mezőre, nem? Azt hiszem, már elég jól látnánk.
– De – mosolygott rá.

Bő negyed óra múlva a rét szélén álltak.
– Ebből a részből kell maximum negyven centiméternyit levágni – mutatta meg Perselus az egyik növényen, hogyan csinálja.
Hermione próbaképpen levágott egyet.
– Jó lesz így? – tartotta a férfi elé.
– Tökéletes! – jelentette ki a professzor, azután munkához láttak.

     Órákon keresztül szorgalmasan dolgoztak. Amikor két tucatot levágtak, akkor azokat összekötözték, és a bájitalmester által hozott megbűvölt zsákba beletették. A boszorkány érezte, hogy a monoton munka a szabad levegőn rendet tesz háborgó lelkében. Csendesen végezték egymás mellett a feladatukat, hogy ne verjék fel a közeli erdő élővilágát. Időnként lopva a férfira nézett, néha az ilyenkor visszanézett rá, egyszer még el is mosolyodott, na persze épphogy csak felfelé kunkorodott a szája sarka, de a lány szíve rögtön kalimpálni kezdett.
Igen, valószínűleg többet érzek iránta, vagy legalábbis fogok – ismerte be magának. Mellette még dolgozni is ezerszer jobb, mint ha nélküle kellene. Azt azért még nem merné kimondani, hogy ez szerelem, de talán jobb is így. Még túl korai lenne, hiszen csak most van gyógyulóban a lelke. Perselusnak pedig sok fontos döntést kell mostanában meghoznia, és úgy kell döntenie, ahogyan neki a legjobb, nem terhelheti az érzelmeivel.
Nyilván Hermione azt szerette volna, ha visszamegy Angliába, és folytathatnák ezt a kapcsolatot, ami kialakulóban van közöttük, de nem volt benne biztos, hogy a férfi számára ez lenne az ideális. Tegnap este az étteremben kiderült számára, hogy a bájitalmester szeret itt élni, és sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb az élete, mint egykor. Ráadásul, jó lenne az neki, ha éppen Pitonba szeretne bele? A férfi nem egyszerű eset, rengeteg mindenen ment keresztül az életében, valószínűleg súlyos terheket visel. Most nagyon boldognak érzi vele magát, de ez vajon mindig így lenne? Egy pillanatra újra bizonytalanul Perselus felé nézett. Az inge ujja fel volt tűrve, mert már nem titkolta előtte a sötét jegyet. Határozott, pontos mozdulatokkal szedte az orbáncfüvet, de mégis volt benne valamilyen féltő óvatosság, mintha a gyógynövénynek lelke volna. Hermione visszatért a saját munkájához, és ezen a kettősségen kezdett elmélkedni. Ez volt az, ami vonzotta benne, mint egy mágnes. Mert a rideg, kemény álarc mögött egy érző szív lapult meg, bár a tulajdonosa jó mélyre elzárta.

Ezen gondolkodott, és nem vette észre, hogy az erdő széléről figyelik, csak az tűnt fel neki, hogy Piton áll, és nem mozdul. Hermione is lerakta, amit éppen csinált, és követte a férfi tekintetét. Három őz nézte őket, egy suta, két gidával. A lány elmosolyodott, olyan kedves látvány volt. Az anya, mintha szólt volna a kölykeinek, hogy maradjanak a helyükön, aztán lassan elindult feléjük. Útközben egyszer Pitonra is ránézett, de Hermione felé tartott. Egészen közel ment hozzá, a lány rámosolygott, és felemelte a kezét, hogy megsimogassa az állatot. A suta állta, sőt, mintha örült volna neki, a fejét még beljebb fúrta a tenyerébe.
– Gyönyörű vagy! – suttogta neki a lány.
Aztán a két gida türelmetlenkedni kezdett, erre az anyjuk elfordult a boszorkánytól, és visszaszaladt hozzájuk. Mikor megállt, még visszanézett Piton felé, aztán bementek az erdőbe.
Hermione mosolyogva folytatta az orbáncfű szedését.

***

Piton megrendülve figyelte a jelenetet.
Őz.
Lily, és az ő saját patrónusa is.

Évek óta járta gyógynövények után kutatva a környéket, de még soha nem látott egyet sem. Most idejött hozzájuk, és a férfi nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogyan nézett rá. Az állatnak értelem volt a tekintetében, és mintha mondani akart volna neki valamit. De mit? És akkor miért Hermionéhoz ment oda?
Gépiesen vágta az orbáncfüvet, közben töprengett. A patrónusa ránézett, odament a lányhoz, akivel volt, hagyta magát megsimogatni, újra visszanézett rá, azután elment. Ennyi történt, de van ennek valami jelentősége, vagy csak egyszerűen felvertek egy őzcsaládot, és a suta meggyőződött a szándékukról?
Egyszer, még a roxforti könyvtárban olvasott olyanról, hogy valakinek megjelent a patrónusa állati alakjában, anélkül, hogy megidézte volna, de annak nyomós oka volt. Ha jól emlékszik, egy tizennyolcadik századi varázsló, aki eltévedt a dél-amerikai dzsungelben, írta le, hogy egy mén mutatta meg számára a helyes utat. A varázsló patrónusa egyébként a ló volt, és a haláltól mentette meg az állat. Eddig úgy gondolta, csak egy kimerült mágus zagyvasága az egész, ám most megingott ebben a hitében.
De ha valóban a patrónusa volt az őz, akkor mit akart vele közölni?

Hamarosan megtelt a zsák, Piton összekötözte, aztán az egészet lekicsinyítette.
– Köszönöm, hogy segítettél! – mondta Hermionénak.
– Nagyon szívesen, nekem is jól esett már egy kis munka – válaszolta a lány.
– Ha visszamegyünk, készítek neked reggelit – ígérte meg.
– Jól hangzik! Mit fogsz csinálni az orbáncfűvel?
– Leszedem a száráról külön a virágot, és külön a levelet. A virágokat olajban fogom áztatni néhány hétig, tinktúrának – magyarázta.
– Segítsek? – ajánlkozott a boszorkány. – Amíg te az üzletben leszel, szívesen megcsinálom!
– Megtennéd? – kérdezte. Jó érzéssel töltötte el, hogy a lány szívesen foglalkozik ezzel, ráadásul akkor nem kell éjszakába nyúlóan ezzel foglalkoznia.
– Hát persze, már olyan rég csináltam ilyesmit.
– Akkor elfogadom a segítséget, és estére keresünk valamilyen programot, rendben?
Saját magát is meglepte ezzel a kérdéssel, de rájött, hogy Hermionéval szívesen elmenne valahova.
– Áll az alku! – közölte a lány, és a kezét nyújtotta. Piton megfogta, de ezzel együtt magához is húzta, és megcsókolta.


     Mikor visszaértek, megitta a bájitalt, amitől újra Kígyósi Péter lett, aztán elkészítette a megígért reggelit. Miután elfogyasztották az üzlet hátsó részében megmutatta a boszorkánynak, hogyan dolgozza fel az orbáncfüvet. Tíz órakor kinyitotta a boltot, és várta a vevőket. Hétfő lévén igazán sokan voltak. Ebédidőig nem is volt ideje hátra menni, megnézni Hermionét, akkor viszont bezárta az üzletet, és elmentek mindketten ebédelni. Útközben a Széchenyi utcán Kovács nénivel találkoztak.
– Hogy van mostanában? – kérdezte, miután kölcsönösen üdvözölték egymást.
– Megvagyok, de egy kissé fáj a derekam, azt hiszem, benézek ma magához, fiam! – válaszolta az idős asszony, és leplezetlen örömmel mosolygott Hermionéra. – Tudják, az idősebbik fiam az egyik szervezője az Agria nyári játékoknak. Nincs kedvük megnézni valamit? Éppen hozzá megyek, és azt hiszem, mára egy különösen jó darabbal készülnek.
– De igen! – csapott le az ajánlatra. Ezekre az előadásokra nem volt könnyű jegyet szerezni, és éppen valami ilyesmire gondolt reggel, mint program, ráadásul így különösebben utána járnia sem kell.
– Rendben! – válaszolta Kovács néni. – Délután viszem a jegyeket is.
– Várni fogom! – mondta neki, mielőtt tovább indultak.

– Igazán kedves idős hölgy – mondta Hermione –, és elég jól beszél angolul.
– Régebben a főiskolán tanított kémiát – válaszolta.
– Most már értem, miért kedvelitek egymást – nevetgélt a lány.
– Van kedved eljönni este, ugye? – kérdezte.
– Hát persze! – hangzott a válasz.

Ebéd után visszamentek dolgozni, nemsokára meg is érkezett Kovács néni a jegyekkel.
– Remélem, szeretik a zenés darabokat, ma este a My Fair Lady lesz – közölte az idős asszony.
– Nem a kedvencem, de nagyon köszönjük – válaszolta neki. Valószínűleg szörnyen fogja érezni magát, de most már mindegy.
– Nos – halkította le hangját az egykori tanárnő –, a kedvesének biztosan tetszeni fog!
– Igen – morogta Piton. Tudta, hogy teljesen felesleges tagadni, ráadásul most már nincs is mit. – Mivel tartozom?
– Semmivel, én is ingyen kaptam – vont vállat Kovács néni. – No, érezzék jól magukat! – mondta, miután megvette a derekára való kenőcsöt.

Piton gyorsan hátrasietett Hermionéhoz, elmondta, hogy megvannak a jegyek, de épphogy meg tudta csókolni, már jött is az újabb vevő.


     Már fél négy volt, amikor újra hátra tudott menni. A boszorkány a széken ült, és az egyik karján a fejét nyugtatva, az íróasztalra borulva aludt. A férfi látta, hogy az összes orbáncfű fel van dolgozva, csak egy utolsó növényt szorongatott a kezében. Biztosan fáradt, ha éjjel alig aludt, aztán pedig a mezőn és itt dolgozott neki egész nap. Ahogy az alvó lányt nézte, Perselusban valami megmozdult. Valahol a gondolatai, vagy talán a szíve mélyén bizonytalanul felsejlett egy érzés. Csak állt, és bámulta Hermionét, hogy milyen gyönyörű. A szája picit elnyílt, kócos haja az arcába hullt, és a varázsló mellkasát melegség öntötte el. Összeráncolta a homlokát, ahogyan megpróbált rájönni, mitől is lehet ez? De nem volt sok ideje ezen elmélkedni.
Visszament az üzletbe, kirakta a „RÖGTÖN JÖVÖK!” táblát, aztán finoman az ölébe vette a lányt, és felvitte a lakásában a hálószobájába. Az ágyra fektette, kisimította az arcából a haját, végül óvatosan levette a cipőjét, hogy kényelmesebb legyen neki. Hermione erre sem ébredt fel, ő pedig az ajtóból még egy kicsit nézte, aztán halkan becsukta, és visszament az üzletbe.

     A nyitva tartás utolsó órája felettébb nehezen telt el. A gondolatai minduntalan az ágyában alvó lány felé kalandoztak, pedig három olyan vevő is jött, akik az agyára mentek. Az utolsó különösen felidegesítette, ráadásul zárás előtt öt perccel esett be, és húsz perc múlva még mindig kérdezősködött, egyik üveget a másik után felemelve. Piton türelme a fogytán volt, mert korábban úgy tervezte, a színház előtt még ő is ledől egy keveset aludni.
– Ez mire jó? – kérdezte egy újabb üveget megemelve a középkorú férfi.
– Arra magának semmi szüksége – morogta. Elege volt, ráadásul már nyilvánvalóvá vált, hogy a fickó nem fog venni semmit.
– Ugyan miért? – hangzott a pökhendi kérdés.
– Mert a női szépség fokozására szolgál – közölte karba tett kézzel.
– És ha vinnék a feleségemnek? – provokálta az öltönyös férfi.
– Nincs magának olyan, ugyan ki tudná hosszú távon elviselni? – Pitonnak elege volt, minél előbb az üzleten kívül akarta tudni a fickót.
– Mit képzel maga! Hívja ide azonnal a főnökét! Úgy kirúgatom, hogy a lába sem éri a földet! – kiabált a másik.
A varázsló kijött a pult mögül, és megállt közvetlenül a férfi előtt. Majdnem egy fejjel magasodott fölé.
– Én vagyok a főnök, mert az enyém az üzlet! – sziszegte, aztán megfogta a férfi öltönyének a hajtókáját. – Most pedig takarodjon innen kifelé, vagy különben nagyon megbánja.
– Ne, ne bántson! Én csak.., nekem azt mondta, csak megvicceli magát! – nyüszített a fickó. – Ezt az öltönyt is ő adta.
– Kicsoda? – szorította meg még jobban.
– Nem tudom, én csak egy hajléktalan vagyok! Pénzt adott, hogy tartsam fel magát, de azt mondta, nem fog bántani!
– Hogy nézett ki?
– Magánál idősebb, szakállas férfi. Tízezer forintot kaptam – nyöszörgött.
– Kifelé! – penderítette ki az ajtón, és gyorsan be is zárta. Rohant fel a lakásba, és azonnal a hálószobába sietett. Az ágyat üresen találta, de egy üzenet volt a párnára téve. Hermione írása volt, megismerte.

„Perselus!
Visszamentem a szállodába, átöltözni. Negyed nyolc körül itt leszek. 
Hermione”

Hangos sóhajjal engedte ki az addig visszatartott levegőt. Jól van, minden rendben van! Leült az ágy szélére, aztán megkönnyebbülten hátradőlt oda, ahol nemrég még a lány feküdt. Aztán egyre rosszabb érzés kezdte hatalmába keríteni. Az volt a sejtése, hogy valami nincs rendjén. Miért akarta Rookwood – mert biztosan róla beszélt a hajléktalan – elterelni a figyelmét? Még csak fél hét volt, de gyorsan megfürdött, aztán átöltözött, utána pedig fel-alá járkált a hálóban. Elmúlt hét óra, aztán negyed nyolc, és a fél nyolc is, de a lányról nem jött hír.
Végül háromnegyed nyolckor egy bagoly kopogtatott az ablakon. A lábára egy üzenet volt erősítve, a csőrében egy orbáncfüvet tartott. Hitvány, szürke madár volt, látszott rajta, hogy a gazdája nem különösebben foglalkozik vele.
Előbb a növényt vette el, az volt, amit Hermione álmában a kezében tartott. Aztán a levelet oldozta le. A madár nem várt választ, azonnal elrepült.
Kinyitotta az üzenetet, csak néhány szó állt benne.

„A lány nálam van. 
Tízkor a vár udvarán!
R.” 

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 13. fejezet, Szilvásvárad

13. fejezet - Szilvásvárad

Lassan tért magához, és az első, amit érzékelt, az az volt, hogy egy idegen ágyban fekszik, és nincs egyedül, mert egy férfit ölel. A második, hogy olyan boldog elégedettséget érez, amit már nagyon régen nem. Aztán már tudta, hogy minek köszönheti ezt az érzést, és azt is, hogy kinek. Még mindig csukott szemmel próbált gondolkodni.
Lefeküdt Perselus Pitonnal. Hogy régen a diákja volt, az most mellékesnek tűnt, és az is, hogy milyen volt tanárként.
Eszébe villant az éjszaka néhány pillanata, és jóllakott macskaként elmosolyodott. Te jó szagú Merlin! Micsoda éjjel volt, mintha az egész egy több órán át tartó orgazmus lett volna. Nem gondolta volna Pitonról, hogy ilyen jó az ágyban. Neki eddig csak Ronnal volt tapasztalata, de az egészen más volt. Döbbenten fedezte fel, hogy Ronnal sosem engedte úgy el magát, mint előző éjszaka. Természetesen vele is jó volt, de Piton mintha belőle is előhozta volna azt, hogy ne legyenek gátlásai. Sőt, talán éjjel először történt meg, hogy nem gondolkodott közben. Egyszerűen csak elengedte magát és élvezte az együttlétet, és azt akarta, hogy a férfi is élvezze, de nem gondolkodott közben, hogy mit csináljon, ösztönösen cselekedett. Remélte, hogy Perselusnak is olyan jó volt, mint neki, mert most, hogy ezt megtapasztalta, még többet akart.
Kinyitotta a szemét, és felkönyökölt. Rögtön észrevette, hogy Piton most úgy néz ki, mint régen, görbe orr, fekete haj, fekete szemek, amik jelenleg szigorú tekintettel nézték a plafont. Elmosolyodott, mert hiányzott már ez az arc, jobban illik a férfihoz, mint a másik.

Az arcához hajolt, és megpuszilta a szája sarkát.
– Jó reggelt, Piton professzor! Örülök, hogy végre újra láthatom!
Úgy tűnt, a varázsló tekintetén csodálkozás suhan át. Összevont szemöldökkel nézett rá.
– Nem bírom mozdítani a karomat! – zsörtölődött a férfi, célozva arra, hogy Hermione rajta feküdt.
A lány felült, és elkezdte masszírozni a bájitalmester karját. Tudta, hogy van erre bűbáj, de úgy gondolta, hogy Perselusnak most nem bűbájra – hiszen azt elvégezhetné maga is –, hanem érintésre van szüksége. Mikor úgy érezte, hogy már rendben lesz, ráült a férfi csípőjére, aztán előrehajolva két karjával megtámaszkodott az arca mellett.
– Most már jobb? – nézett a szemébe, és élvezte az újra fekete szemek ragyogását. Régen sosem vette észre, milyen gyönyörűek.
– Azt hiszem – válaszolta Piton, és átkarolta, majd a hátát simogatta. – Igen, már határozottan jobb.
Hermione még jobban előrehajolt, és csókolózni kezdtek, aztán a lány a férfi mellkasát puszilgatva egyre lejjebb haladt.
– Telhetetlen vagy! – jegyezte meg Perselus.
– Remélem, nem baj? – kérdezte, mielőtt megcsókolta volna a férfiasságát.
– Nem – mormogta mély hangon Piton.


– Nem kellett volna már kinyitnod? – érdeklődött később, még mindig az ágyban fekve.
– Ki van írva, hogy áruért mentem – mondta a férfi.
– Gyakran mész áruért? – kérdezte, megnyomva az utolsó szót.
– Nem szoktam nők mellett ébredni, ha ez érdekel! – világosította fel Piton.
– Miért nem? – csodálkozott.
Perselus nem szólt semmit, csak az arcára mutatott. Hermione értetlenül nézett, ezért a férfi felvilágosította.
– Minden reggelre visszaváltozik az arcom, és akkor újra meg kell innom az általam kifejlesztett bájitalt, hogy Kígyósi Péter legyek.
– Hmm, azt hittem, kontaktlencse, hajfestés és orrműtét eredménye – közölte teóriáját a lány.
– Orrműtét? – kérdezte rosszallóan a férfi.
– Igen, itt – mutatott a görbületre, aztán végigsimított rajta – bár én sajnáltam volna.
Perselus most elfordult, magához vette a pálcáját, és intett egyet. Az egyik szekrénynek kinyílt az ajtaja, és egy üvegcse repült belőle a kezébe.
– Idd meg – nyújtotta a lány felé.
– Mi ez? – érdeklődött kíváncsian.
– Amitől házimanóvá válsz, és örökké a szolgám leszel – forgatta a szemét Piton. – Természetesen fogamzásgátló szérum.
– Á, értem – pirult el, aztán megitta. – A mugli nőket is ezzel itatod?
– Nem, nekik tablettát készítettem, mert sosem hinnék el, hogy egy ilyen ital működhet – válaszolta rosszallóan sóhajtva. – Szeretne még tudni valamit, Miss Tudálékos Granger kisasszony?
– Sokan voltak? – szaladt ki a száján. Nem is értette, hogy miért, hiszen nem tartozik rá. Látszott, hogy Perselust is meglepte a kérdése, úgy fürkészte az arcát.
– Voltak – hangzott a válasz. – De egy sem volt ilyen kíváncsi!
Piton a faliórára nézett, tíz óra felé járt az idő.
– Velem töltöd a napot? – nézett rá. – Egyébként ma nem fogok kinyitni, vasárnap van, ilyenkor mindig zárva vagyok.
– Ó! – lepődött meg Hermione. – Akkor az előbb miért mondtál mást?
– Talán szórakoztat, ha Miss Granger valamit nem tud! – vont vállat a férfi.
– Sok mindent nem tudok – válaszolta komolyan, és feljebb húzta a takarót, hogy elrejtse vele a melleit. Nem estek jól neki Perselus szavai. Kevés híja volt, hogy meg ne jelenjen egy könnycsepp a szemében.

***

Piton látta, hogy a lánynak rosszul esett, amit mondott, de ő nem volt az a vigasztalós fajta. Viszont megbántani sem akarta Hermionét, főleg nem azok után, ahogyan a boszorkány az igazi arcát fogadta. Töprengeni kezdett, aztán támadt egy ötlete. Adott egy puszit a lány homlokára, azután kipattant az ágyból.
– Szeretnék neked megmutatni valamit! De ahhoz a tegnapi ruhád nem lesz jó.
Granger szemében felcsillant az érdeklődés.
– Miért nem?
– Inkább túrázáshoz megfelelő öltözék kell. Át tudsz ilyenbe öltözni? – kérdezte.
– Igen, a hotelben vannak ruháim.
– Akkor most gyorsan megreggelizünk, és tizenegykor találkozunk a szálloda előtt. Ha hoppanálsz innen a szobádba, akkor lesz elég időd. Vissza nem tudsz jönni, ide csak én tudok hoppanálni, de majd én eléd megyek.
– Jól van, de hová megyünk? – érdeklődött a lány.
Tudta, hogy az előzőek után az igazat kell mondania.
– Szilvásváradra, és onnan meglepetés lesz, jó?
– Igen – mosolyodott el végre Hermione.

Reggeli után hosszan megcsókolta.
– Várlak majd! Kényelmes cipőt vegyél fel!
– Rendben! – mondta a boszorkány, aztán eltűnt.


Piton az órára nézett. Nos, nem hagyott túl sok időt magának a gondolkodásra. Mindenesetre gyorsan letusolt, megitta az átváltoztató szérumot, aztán a pálcája segítségével összegyűjtötte a szükséges dolgokat, végül egy hátizsákba tette, amit tértágító bűbáj segítségével megnagyobbított, hogy minden beleférjen. Közben azon töprengett, hogy nem követett-e el ostobaságot? Korábban voltak érvei, hogy miért nem feküdhet le Grangerrel, mégis, ezeket az első adandó alkalommal sutba dobta. Most persze, bosszankodhatna ezen, de igazság szerint, túl jó volt ez az éjszaka ahhoz, hogy megbánja. A lány valószínűleg el sem tudja képzelni – és ez jobb is, ha így marad – mennyire jó volt vele. Talán azért, mert végre önmaga lehetett. Nem Kígyósi Péter volt, hanem Perselus Piton.
Ma délelőtt, mikor Miss Telhetetlen az orgazmusa közben a fülébe suttogta a nevét, ő sem tudta magát tovább visszatartani.
– Perselus! – mondta a lány, miközben a testében szétáradt a kéj.
Akkor valami olyat érzett, mint talán még sosem. Perselus Pitonként nem volt a nők kedvence, a muglik számára viszont ő Kígyósi Péter volt, aki nem teljesen olyan, mint önmaga, hanem akit megjátszott, csak egy kitalált személy. Most viszont Hermione tudta róla, hogy kicsoda, hiszen az arca is olyan volt, mint egykor, mégis ő, Perselus Piton adta neki a boldogságot, és a lány viszonozta. De ha ez nem lett volna, ez az éjszaka akkor is messze jobb volt, mint eddig bármelyik másik.
Egykor, a Roxfortban, még el sem tudta volna képzelni, hogy ők ketten ennyire összeillenek a szex terén. Na persze számára mindig is tabuk voltak a tanítványai, de ha nem, valószínűleg akkor sem jutott volna soha eszébe pont a griffendéles Miss Grangerrel ágyba bújni.

Felsóhajtott.
Mindig bosszantotta, hogy a lány állandóan jelentkezett az órákon, sőt, néha felszólítás nélkül is elkezdte osztani az észt. Természetesen ő csak ritkán engedte szóhoz jutni. Talán ezért is akarta ma zavarba hozni Grangert, de...
A fenébe is! Nem akarta megbántani vele, vagy ilyesmi, de egy pillanatra megijedt, hogy a lány elsírja magát. Mi a csodát kezdett volna egy síró boszorkánnyal?
Most pedig kirándulni viszi. Miért? Persze máskor is előfordult, hogy egy-egy mugli nőt elvitt vacsorázni, egyszer még moziba is, de ha már lefeküdt velük, ritkán követte újabb randevú. Nem akart semmi olyasmit, ami úgy tűnhet, hogy kapcsolatban szeretne maradni az illetővel. Igaz, Hermione más, hiszen előtte nem kell eltitkolnia, hogy kicsoda valójában. Ráadásul, ez az éjszaka különlegesen jó volt, és szeretné, ha megismétlődne, jött rá hirtelen.
Idegesen a hajába túrt. Talán jobb, ha kivételesen nem töpreng ezen az egészen túl sokat, hanem hagyja, hogy megtörténjenek a dolgok. Talán nem kell, hogy mindig a kezei között legyen az irányítás.
Mikor idáig jutott a gondolataiban, észrevette, hogy ideje indulnia.


Hermione pontos volt, tizenegy órakor megjelent a hotel ajtajában. Piton keresett egy alkalmas helyet, ahol nem látják meg őket, és hoppanált a lánnyal a szilvásváradi parkoló mellett lévő erdőbe. Mehettek volna egyenesen az úti céljukhoz is, de mivel a boszorkány most van itt először, úgy gondolta, legyen igazi a kirándulás. Elsétáltak az erdei vasút állomására, és megvette a jegyeket. Hamarosan meg is érkezett a vonat, és a turistákkal együtt felszálltak ők is. Fent a vonaton a lány egészen közel ült hozzá, és megfogta a kezét. Ez utóbbi gesztus előbb szokatlan volt, de határozottan kellemes, mintha összetartoznának. Ez ugyan nem volt igaz, de egész jó volt eljátszani.

***

Hermione igyekezett nem gondolni semmire, csak a tenyérre, amiben a keze volt, és a hüvelykujjra, ami a kézfejét simogatta. Öntudatlan mozdulat volt ez Pitontól, de nagyon meghitt és gyengéd.
A férfit illetően egyik ámulatból a másikba esett. A szex csodálatos volt vele, soha nem érezte még ennyire nőnek magát, mint most. Aztán egy rémült pillanatig felmerült benne, hogy a bájitaltan tanár csak meg akarta leckéztetni egykori diákját, de aztán látta rajta, hogy ha meg nem is bánta, de sajnálta a gonoszkodást. Persze ezt Piton hangosan sosem mondta volna ki, de a reggeli közben végig nagyon figyelmes és kedves volt, és a lány tudta, hogy ez a mostani kirándulás felér egy bocsánatkéréssel.
Sűrű, zöld erdő között zakatolt a vonat, és ha nem lett volna annyi gyerek az utasok között, legszívesebben megcsókolta volna a férfit. Hamarosan egy tisztásra érkeztek, ahol mindenki leszállt.
– Visszafelé gyalog megyünk, gyere! – fogta kézen újra Perselus.
Ahogy sétáltak, erősödő morajt hallott, és az eget kezdte kémlelni, hogy vajon zivatar közeledik-e, de az ég gyönyörű kék volt, csak néhány bárányfelhő úszott rajta.
– Nem fog esni – közölte a férfi –, a vízesés moraját hallod.
– Itt van egy vízesés? – csodálkozott.
– Igen, ezért jöttünk ide – válaszolta halvány mosollyal Perselus.
Hermione meglepődve érezte, hogy erre az őszinte mosolyra kalimpálni kezdett a szíve, és a felismerés hatására elpirult.

Mikor újra az erdőbe értek, akkor aztán meglátták a gyönyörű természeti képződményt. A mésztufa gát lépcsőin lezúduló patak vize lenyűgözte a lányt. Természetesen látott már Angliában - a Yorkshire-i Nemzeti Parkban -, is vízesést, de ez különlegesebb volt. Hosszan elidőztek ott, mielőtt tovább indultak volna. Megvárták, hogy a vonattal érkezett mugli turisták elhaladjanak, hogy egy kis időre csak a kettőjüké legyen a zuhatag.
– Csodaszép – mondta a férfinak –, köszönöm, hogy elhoztál ide.
Piton csak bólintott, aztán gyengéden átkarolta, és megcsókolta. Hermione korábban nem is sejtette, hogy élete egyik legromantikusabb élménye Perselus Pitonhoz fűzi majd, de csókolózni egy vízesés mellett, kétségtelenül az volt. Ezek szerint a férfinak is van igénye az érzelmekre, még ha nem is tudatosan – jegyezte meg magában.

Lefelé sétálva még sok érdekes és szép dolgot láttak. Egy másik, kisebb vízesést, pisztráng nevelő tavakat, különleges növényeket. Egy helyen Perselus megállt, és a közeli mezőt fürkészte, ami telis-tele volt sárga virágokkal.
– Szépek – jegyezte meg mellé állva.
– Tudod, mik ezek? – kérdezte Piton ránézve.
– Innen orbáncfűnek tűnik – válaszolta.
– Így van! Mire használják a mugli gyógyászatban?
– Immunerősítő, vírusölő, hangulatjavító, fertőtlenítő, professzor úr! – közölte vidáman.
– Nagyszerű – bólintott a férfi –, öt pont a Griffendélnek!
– Most, hogy már nem is járok oda? – háborgott a lány.
Piton égnek emelte a tekintetét, és felsóhajtott.
– Már kénytelen is lennék levonni a szemtelenségéért, Miss Granger!
– Büntetőmunkát is kapok? – vihogott Hermione, mire Perselus töprengve nézett rá.
– Hmm, nem is rossz ötlet! Volna kedved hajnalban újra eljönni velem, és leszedni a hajtásokat?
– Hát persze! – komolyodott el a lány is.
– Ötkor kijövünk – tervezgetett a varázsló –, és akkor készen is leszünk, mire ki kell nyitnom az üzletet. Fel tudsz kelni olyan korán?
– Igen, legfeljebb kérek ébresztést a hotelben – válaszolta.
Perselus egyik kezével átkarolta a derekát, a másikkal kisimította a haját az arcából.
– Esetleg nálam is aludhatsz! – mondta mély, érces hangon és ragyogó szemekkel. – Majd én felkeltelek!
– Nos, egy ilyen csábító ajánlatnak nem tudok ellenállni – mosolygott rá.

Lassan tovább sétáltak, aztán egy kis házikónál, aminek messziről érezni lehetett az illatát, megálltak. Kiderült, hogy halfüstölő, ahol lehet vásárolni is az elkészült finomságokból. Leültek az udvaron egy fából készült asztalhoz, és füstölt pisztrángot ettek, friss kenyérrel. A szabad ég alatt és kézzel, de éppen ez adta meg hozzá a különleges körítést.
– Azt hiszem, még életemben nem kóstoltam ilyen finomat – közölte Hermione, miután jóllakott.
– Valóban nagyon ízletes – bólogatott Perselus. -– Néha nem kell túlbonyolítani a dolgokat.


Egészen késő délutánig Szilvásváradon voltak, közben láttak lovasbemutatót a lipicai ménessel, megnézték az erdészeti múzeumot, és a népművészeti vásárt is, bár itt akadtak szép számmal bóvlik is. A nap végén pedig beültek egy étterembe, aminek a kertjében csobogott egy patak.
– Köszönöm ezt a csodálatos napot! – mondta Hermione, miután a pincér felvette a rendelésüket.
– Arra gondoltam, talán ezt nem tervezted be a nyaralásod idejére – vont vállat a férfi.
– Gyakran szoktál ide jönni? – kérdezte.
– Nem, eddig kétszer voltam ezen a túrán, de a környéket gyakran járom a növények miatt.
– Értem – válaszolta a lány, és ezen elmélázott. Meghozták az ételeket, és enni kezdtek, csak azután kérdezte meg, ami érdekelte. – Szeretsz itt élni?
Piton néhány percet gondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
– Nos, több olyan van, amit szeretek, mint amit nem. A mágia, bár otthon használom, azért hiányzik. Néha még a talár is – mosolyodott el halványan. – Sokszor gondolok a tanításra, amit jobban szerettem, mint korábban hittem.
Ugyanakkor kedvelem az itteni munkámat, még ha a vásárlók között akad egy-két felettébb kellemetlen is. Viszont itt volt lehetőségem mindent újrakezdeni, ráadásul, bár nem hittem volna, a muglik közé elég könnyen be tudtam illeszkedni is. Legalábbis nem zavarjuk egymást.
– Értem – mondta Hermione –, és köszönöm az őszinte választ!
– Cserébe én is kérdeznék – nézett rá Perselus. – Hogyan halt meg Ronald Weasley?

A boszorkány felsóhajtott. Sejtette, hogy ez a kérdés elő fog jönni, de azt nem gondolta, hogy ilyen hamar. Csakhogy, bár korábban attól tartott, sírva fakad, most mégsem érzett mást, csak keserédes bánatot. Persze a tegnap éjszakai boldogság-bomba után ez nem volt annyira meglepő, de azért furcsa érzés volt.
– Miután végeztünk a Roxfortban, Ron George-nál kezdett dolgozni, a varázsvicc boltban – kezdett hozzá, de Perselus félbe szakította.
– Nahát, azt hittem, mindannyian aurorok lesztek majd – mondta.
Hermione elnevette magát.
– Akkor alaposan félreismertél bennünket. Tudod, azt hiszem, Ront alapvetően mindig is zavarta, hogy a híres Harry Potter barátja. Úgy értem, nagyon szerette Harryt, és igaz barátok voltak, de úgy érezte, hogy kevesebb nála. Pedig nem volt az. Legalábbis Harry sosem érezte magát többnek nálunk, és ha mások ezt éreztették, az is zavarta, mert tudta, hogy az édesanyja miatt élte túl a halálos átkot, nem azért, mert már csecsemőnek is nagy varázsló lett volna. – Egy picit megállt, és a férfi arcát fürkészte, hogy milyen hatást vált ki nála Lily Potter említése, de úgy tűnt, nem rendítette meg jobban, mint őt Ron emléke. – Szóval, Ron elkezdett dolgozni, és egy ideig nagyon elégedett volt, de mivel az üzlet már korábban is virágzott, valószínűleg ott is úgy érezte, hogy a siker nem neki köszönhető. Titokban kifejlesztett egy új terméket. – Habozott egy kicsit. – Pontosabban nekem el akarta mondani aznap reggel, amikor meghalt, de én nem figyeltem rá...
Elmondott mindent, az elejétől a végéig, és jól esett. Végre nem nyomta a lelkét, mert Harryn kívül elmondhatta másnak is. Piton pedig odafigyelt rá. Mikor befejezte, a férfi egy darabig hallgatott, tűnődve nézte a lányt.
– Nem kell mindenért saját magunkat hibáztatnunk – mondta komolyan. – Persze nyilván vállalnunk kell a tetteinkért a felelősséget, de most kivételesen egyetértek Potterrel. Ami a vőlegényeddel történt, az szomorú, de talán megakadályozhattad volna, talán nem. Leginkább ő maga, ha odafigyelt volna bájitaltanon – forgatta meg a szemét –, vagy még az sem, ha olyan anyagokkal kísérletezett, amiket nem ismert igazán. Még én sem szoktam elkezdeni csak úgy összeöntögetni az alapanyagokat. Tudom, könnyű beleesni abba a hibába, hogy önmagunkat tartjuk felelősnek a szeretett személy haláláért. Talán meg is lehetett volna előzni a bajt, de utólag már könnyű okosnak lenni, és talán bármit teszünk is, a vége mindig ugyanaz.

Hermione úgy érezte, hogy Perselus most saját magáról is beszél. A férfi borongósan meredt a múltba, és a lánynak fájt a szíve érte, szívesen mondott, vagy tett volna valami vigasztalót. Aztán egy pillanatra döbbenet uralkodott el rajta. Mi ez a heves szívdobogás, ez a jóleső borzongás? Miért szeretné átölelni a varázslót, beszívni az illatát, és addig csókolni, amíg jobb kedvre nem derül?

Merlinre! Talán többet érez Perselus Piton iránt, mint szabadna?!
Máris?
Az nem lehet!

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 12. Vitás kérdések

12. fejezet - Vitás kérdések 


– Vissza kell menned Londonba!
– Miért? – kérdezte értetlenül.
Piton arca kifürkészhetetlen volt.
– Rookwood itt van a városban – mondta olyan hangsúllyal, mintha az időjárásról csevegnének.
– Honnan tudod?
– Láttam – válaszolta a férfi.
– Nem érdekel! – jelentette ki.
– Veszélyes lenne a továbbiakban itt maradnod.
– Neked is vissza kellene jönnöd – mondta. – Shacklebolt...
– Nem! – szakította félbe a varázsló. – Nem érdekel, Shacklebolt mit üzent. Megoldom egyedül is, de most mindent el kell mondanod, amit tudsz.
– A miniszter mondta, hogy lesznek kérdéseid – mosolygott halványan Hermione, aztán elmondott mindent, amit Shacklebolttól hallott.
– Tehát, mielőtt megölöm Rookwoodot, meg kell tudnom, hogy Lucius van-e a háta mögött, mert ez nem egyértelmű.
– Így van – bólintott a lány. – De mi a bizonyíték, hogy majd az igazat mondja?
– Elfelejted, hogy legilimentor vagyok – mondta Piton.
– Nálam sem működött – vágott vissza.
– Néhány korty veritaserum is megteszi, de egyébként Rookwood fejében úgy olvasott Voldemort, mint egy nyitott könyvben. – Ahogyan ezt mondta, a férfi a karjára pillantott, ahol a sötét jegy volt. Aztán egy öntudatlan mozdulattal keresztbe fonta a mellkasa előtt, és tűnődve a lányra nézett. – Téged viszont valaki okklumenciára tanított!

A boszorkány elmosolyodott.
– Igen, Harry ragaszkodott hozzá, mielőtt elindultam.
– Potter tanított meg rá? – suhant át a csodálkozás a Perselus arcán. – Tehát ő is tud az útról?
– Hát persze, hogy tud! Ő az aurorok parancsnoka! – mondta Hermione büszkén.
– Potter, na persze! – morogta Piton, mintha egy csúszómászó nevét ejtette volna ki.
– Nagyon is jól végzi a munkáját! – jelentette ki a lány, némi sértődöttséggel a hangjában.
– Annyira, hogy téged bíz meg azzal, hogy keress meg, nem pedig egy képzett aurort – mondta gúnyosan a férfi.
– Megtaláltalak, nem igaz? – vágott vissza.
– De igen, viszont ha auror lennél, esetleg a hasznodat is vehetném!
– Te is tudod, hogy mindig, mindenben segítettem Harryt és Ront. Soha nem hagytam őket cserben – válaszolta mérgesen.
– Igen, tisztában vagyok vele, hogy az a két ütődött semmire sem ment volna nélküled, de ez most egy másik helyzet.
– Amennyiben? Én szívesen segítek neked, Perselus!
Piton arca zárkózottá vált, úgy válaszolt.
– Azzal segítesz a legtöbbet, ha szépen visszatérsz Londonba, és nem nekem kell még téged is megvédenem – közölte.
Hermione látta, hogy egy idős nő a kirakatot nézegeti, tudta, hogy hamarosan be fog jönni.
– Emlékeztetnélek rá, hogy én itt a szabadságomat töltöm, nyaralok. Addig maradok, ameddig akarok, és nincs szükségem védelemre! – Olyan mérges volt, és annyira sértődött, hogy mikor már a kilincsen volt a keze, hozzátette: – Legkevésbé a tiédre!

Felfuvalkodott mardekáros! – dühöngött magában az utcán.

***

Piton csak nézte az ajtót, amit Hermione – cseppet sem finoman – bevágott maga után.
– Meggyógyult, kedveském? – nézett rá egy mosolygós, ráncos arc.
– Igen, Kovács néni, már jól vagyok! – Az idős asszony az egyik legrégebbi visszajáró vevője volt. Bár legelső alkalommal jól összevesztek – a nő természete sem volt egyszerű eset – a hosszú évek alatt már egészen szimpatikussá vált neki, talán azért is, mert mint kiderült, kollégák, ugyanis valaha kémia tanár volt. – A szokásost?
– Nem, kedvesem, a héten már megvettem, mikor az a kedves ifjú hölgy volt itt. Ma csak azért jöttem be, hogy megnézzem, jobban van-e?
– Nos, jól vagyok – mondta bizonytalanul. Nem tudta hová tenni, hogy valakit érdekel a hogyléte. – És Kovács néni?
– Ó, én remekül! – Az öreg hölgy szemei huncutul nevetni kezdtek. – Azt ugyan várhatják, hogy én áttegyem székhelyemet a másvilágra!
Piton elmosolyodott. Tudott az idős asszony küzdelméről a rokonokkal szemben, akik már régen öregotthonba adták volna, hogy a belvárosi házát megszerezzék.
– Ennek örülök – válaszolta, aztán önkéntelenül megint az ajtó felé pillantott.
– Ne aggódjon, fiam! Majd lecsillapodik a kis hölgy, ha szereti magát, úgyis megbékél.
– Ó, félreérti, mi nem... ő csak egy régi ismerősöm! – sietett tisztázni a helyzetet.
– Hát persze, kedvesem! – Úgy tűnt, Kovács néni egy szavát sem hiszi el. – No, nekem mennem kell. Örülök, hogy jobban van!

     Piton újra magára maradt az ajtóval, amit ismét fixírozni kezdett, mintha attól visszajönne Granger. Persze az még jobb lenne, ha már visszahoppanált volna Londonba.
Kellemesen érezte magát a lánnyal, sőt a legszórakoztatóbb nőszemély volt, akit eddig ismert – talán még Lilyt is beleértve –, de veszélyes lenne itt maradnia, és nem csak Rookwood miatt. Érezte, hogy óriási önuralom kellett ahhoz, hogy nemrég ne csókolja meg a vállát. Már a reggeli bikinis bevonulása a strandra is kissé kiverte a biztosítékot, de az, hogy a meztelen hátát kellett krémmel kenegetnie, az már majdnem túl sok volt számára, még szerencse, hogy jött az a vevő, és volt ideje összeszedni magát.
Vajon Hermione mit érzett? – töprengett. Látta, hogy az érintése nyomán libabőrös lett, és a halk sóhajt is hallotta, de nem volt benne biztos, hogy a lány szívesen venné a közeledését. Hiszen mégiscsak a tanára volt egykor, és húsz évvel idősebb is nála. Ugyanakkor már rég nem tanítja, és a korkülönbség akkor egyiküket sem zavarta, amikor még muglinak hitték egymást. Ráadásul már nem is lány, hanem gyönyörű, fiatal nő – jutott eszébe az úszástól kipirult boszorkány arca.
Vajon Kovács néni miből gondolta, hogy közük van egymáshoz? Hiszen együtt nem is látta őket, leszámítva Hermione előbbi kirohanását.
Persze nagyon is szívesen ágyba vitte volna a lányt, ha valaki másról lenne szó. De éppen Hermione Griffendél Büszkesége Granger? Na, azt már nem, szó sem lehet róla!

     Félretett magában mindent, és aznap már kizárólag a vevőkkel, és a rendeléseikkel foglalkozott. Azt azért kénytelen volt észrevenni, hogy egyrészt a vevőknek – akik találkoztak Grangerrel – szimpatikus volt a „helyettesítő lány”, másrészt mégiscsak lehetett abban valami, amit Hermione a strandon mondott reggel. Természetesen tudta, hogy a muglik megbecsülik, de úgy gondolta, ez leginkább a tudásának szól, ami persze még mindig jóval több, mint ami a varázsvilágban a részéül jutott. De ma hárman is megkérdezték, hogy jól van-e már, és azt is látta, hogy nem felületes az érdeklődés. Ez a gondolat felderítette.

     Délelőtt még úgy tervezte, hogy otthon fog ebédelni és vacsorázni is, de aztán a nap végére kedve támadt kimozdulni. Este hét körül, mikor már nem volt olyan meleg, elindult a Kis-Dobó tér felé. Az egyik borozóba tartott, ahol könnyű vacsorára is volt lehetőség. Lassan sétált felfelé, és nézelődött. Tudatosan visszatartotta a gondolkodást, és csak élvezte a kellemes, nyári estét. A téren álló pavilont ilyenkor zenészek veszik birtokba, és ez ma sem volt másként. Már a hídról hallotta a dallamos jazz zenét, ráadásul kiváló előadásban.
Aztán mégsem úgy alakult ez az este, ahogyan tervezte.

Bosszúsan vette észre, hogy a Szenátor-ház egyik asztalánál Hermione ül.
– Mit keresel itt? – kérdezte tőle.
A lány felemelte a szemöldökét.
– Neked is szép estét, Perselus!
– Nem válaszoltál a kérdésemre!
– Mégis mit keresnék egy étteremben este fél nyolckor? Természetesen vacsorázom – közölte.
– Parancsoljon az itala, hölgyem! – tett le a pincér egy nagy pohár limonádét Hermione elé, aztán Pitonra nézett. – Önnek is hozzak étlapot?
A varázsló látta, hogy a boszorkány tiltakozni akar, úgyhogy gyorsan megelőzte.
– Igen, köszönöm! – válaszolta, és azonnal le is ült.
A lány alig észrevehetően felvonta a vállát, mintha beleegyezett volna.
– Inni mit hozhatok? – kérdezte a pincér, miközben elé is tett egy étlapot.
Piton egy pohár bort kért, aztán lapozni kezdte a menüt.

Nem igazán tudta, hogy miért ült ide, és nem oda, ahova eredetileg tartott. Talán azért, mert látta, hogy Granger nemmel akart válaszolni a pincér kérdésére, ő pedig bosszantani akarta.
– Azt hittem, már Londonban vagy – jegyezte meg.
– Nos, amint látod, tévedtél!
A pincér közben meghozta a bort, és felvette az ételekre vonatkozó rendelésüket. Piton jólesőn belekortyolt a hűvös italba, és kissé megenyhült a lány iránt.
– Veszélyes itt lenned – mondta jó szándékúan.
Hermione az arcát fürkészte, és csak néhány pillanat múlva válaszolt.
– Tudod, mikor a Roxfortba kerültem, csak egy átlagos diák voltam, aki szeretett tanulni, és imádta a könyveket. Aztán olyan barátaim lettek, Harry és Ron, akik néha talán maguk is keresték a veszélyt, de leginkább az találta meg őket. Harry minden évben azzal a reménnyel érkezett, hogy hátha végre lesz egy nyugodt éve – mosolyodott el. – Végül a Voldemort halála utáni utolsó évben adatott ez meg, de akkor már semmi sem volt olyan, mint régen. Már nem voltunk gondtalan gyerekek, az előző évek mindenkiben nyomot hagytak. Meghaltak barátok, rokonok, nem volt ott az iskolában Dumbledore, és te sem.
Piton elhúzta a száját.
– Gondolom, mennyire hiányoztam – szólt közbe.
– Pedig így van – mosolygott rá a lány. – A Roxfort nem volt az igazi Piton professzor nélkül, akitől bár néha rettegtünk, de vele volt teljes az iskola. Mi soha nem akartunk hősködni, valójában sokkal terhesebb volt az egész, mint hinnéd. Néha borzasztóan nehéz volt, és olyan is előfordult, hogy legszívesebben nem törődtem volna az egésszel, csak éltem volna a saját kis életem. De egyszerűen nem tehettünk mást. Voldemort élt, és hatalomra éhes volt. Ron elvesztette miatta a testvérét, Harry a szüleit és a keresztapját, és az én szüleim, bár élnek, de már sosem leszek a lányuk. Voldemort elvette tőlünk őket, de megfizetett érte! – Hermione tekintete egészen elszánt volt, úgy folytatta. – Sok mindent feladtam Voldemort miatt, de elég volt! Soha többé nem hagyom, hogy a félelem irányítsa a tetteimet. Nem fogok Rookwood miatt elmenni, megfutamodni. Óvatos leszek és körültekintő, de nem megyek el.

     Meghozták a vacsorájukat, és csendben enni kezdtek. Piton még örült is, hogy nem kellett azonnal válaszolnia. Egészen érdekes volt megtudni másvalaki álláspontját, és hogy mások hogyan élték meg az elmúlt éveket. Rá kellett jönnie, hogy nemcsak ő veszített el sokat az életéből. Lopva a lányt figyelte. Nem lehetett könnyű önként lemondani a szüleiről, még akkor sem, ha ezzel megvédte őket. Nem véletlenül került a Griffendélbe, ehhez nagy bátorság kellett. Na és Potter. Mindig úgy gondolta, hogy a fiú az apjától örökölte a feltűnési viszketegséget, hogy mások orra alá dörgölhesse, ő a kiválasztott. Furcsa belegondolni, hogy csak egy nyugodt évre vágyott. Persze nem csoda, hiszen Lily fia is. Felsóhajtott.

– Azt hiszem, megértelek! – mondta a főétel elfogyasztása után Grangernek. – Addig maradsz, ameddig szeretnél, nem ellenkezem.
– Köszönöm! – nézett rá komolyan a lány. – Gondolkodtál már Shacklebolt ajánlatán?
– Igen – válaszolta –, de még nem jutottam döntésre. Mindig úgy gondoltam, csak azért tanítok, mert Dumbledore erre kért. Már elegem volt az egészből. De néha hiányzik – vallotta be őszintén.
– Akkor gyere vissza!
– Ez nem olyan egyszerű – rázta meg a fejét. – Megszoktam már, hogy itt élek.
– Azt elhiszem, bűbájos kis város! – értett egyet a boszorkány. – De nem hiányzik a varázsló lét?
– Otthon természetesen használom a pálcám – vont vállat. – Persze könnyebb lenne, ha az üzletben egy intéssel a helyükre kerülnének az üvegek, és egy házimanó is jól jönne.
Hermione rosszallóan húzta össze a szemöldökét, de még mielőtt megszólalt volna, Piton csúfondárosan elmosolyodott.
– Csak tréfáltam! – mondta, bár inkább ironikus megjegyzésnek szánta.
– Tudod, nem hittem volna, hogy valaha egy mugli étteremben ülök a rettegett Piton professzorral, aki tréfálni fog – csóválta meg a lány nevetve a fejét. – Olyan, mint egy álom.
A bájitalmester felvonta a szemöldökét.
– Rémálom? – kérdezte.
– Nagyon is kellemes! – válaszolta a boszorkány, és elöntötte a pír az arcát.

A pincértől rendeltek még egy-egy pohár bort, aztán mikor meghozták, Granger mesélni kezdett, hogy milyen változások történtek a varázsvilágban az elmúlt években. Úgy tűnt, az élet ugyanolyan mederben folyt tovább, mint korábban, bár az nyilvánvalóan kitűnt számára, hogy Shacklebolt lényegesen jobb mágiaügyi miniszter, mint Caramel volt. Persze ez nem volt nehéz, hiszen a mérce nem volt túl magasan.

– Nos, azt hiszem, mennem kell, már elég későre jár – mondta a lány, és csodálkozva vette észre, hogy majdnem este tizenegy óra van. Szinte elrepült az idő.
– Szeretnélek elkísérni – kezdte. – Tudom, Eger csendes és biztonságos város, de nyugodtabb lennék, amíg nem tudom, hogy Rookwood mit tervez.
– Jól van! – egyezett bele a lány.

     Lassan sétáltak a szálloda felé, végig a patak partján. Egy olyan részen, ahol rengeteg árnyas fa volt, egy gyanús alak lopódzva közeledett. Piton a pálcájára tette a kezét, de Hermione leállította.
– Szerintem ez egy mugli – mondta halkan.
– És ha Rookwood? – morogta. – Nem tetszik ez nekem. Gyere! – Azzal a fák közé vitte a lányt, egészen pontosan úgy, hogy egy nagy tölgy mellé állította, háttal a járdának, hogy neki viszont tökéletes legyen a rálátása.
A fickó egyre közeledett, de úgy tűnt, nem a halálfaló az, mert hamarosan rázendített egy mugli nótára.
Hermione kuncogni kezdett, Piton rosszallóan nézett rá.
– Még így is belénk köthet, és nincs kedvem verekedni!
A lány azonban még jobban nevetgélt, ezért, hogy elhallgattassa, de a kezei is szabadon maradjanak, ha szükség lenne rájuk, az ajkát a szájára rakta. Eszébe sem jutott megcsókolni, de Hermione talán félreértette, mert ő viszont megcsókolta, sőt döbbenten érezte, hogy a nyelvével megérinti, és bebocsájtást szeretne. Perselus nem állta útját, és hamarosan érezte a lány finom ízét.

Visszacsókolt. A boszorkány erre a karjait a nyaka köré fonta, és a nyelveik vad, szenvedélyes táncot jártak. Olyanok voltak, mint két szomjazó, akik szédülten öntik magukba az enyhet adó italt. Hermione egészen közel húzta magához, és a vékony ruhán keresztül érezte, amint a karcsú test forrón hozzásimul. Az agyára valamilyen köd szállt le, mert mikor szétváltak, rekedten suttogta a lány fülébe: – Gyere!
Átölelte, és hazahoppanált vele a hálószobájába.
Grangert akarta, mégpedig ma éjjel. Napok óta kívánta, még ha ezt el is nyomta magában. Végig akarta szexelni vele az éjszakát, és annyiszor a gyönyörök csúcsára juttatni, hogy többé ne is gondoljon a vörös hajú Weasley fiúra. Mindenütt meg szerette volna ismerni, ott is, ahol a reggel látott falatnyi bikini eltakarta. A józanság utolsó cseppjével még meg tudott állni, hogy megkérdezze:
– Biztos vagy...?
De a boszorkány a szájára tette egy ujját és elhallgattatta, aztán közelebb hajolt hozzá és a fülébe suttogott.
– Akarlak!

     Piton intett egyet a pálcájával, mire a lány ruhájának lecsúszott a válla, aztán szép lassan lehullott a padlóra.
– Nem akartam szétszaggatni – mondta magyarázatképpen.
Hermione elmosolyodott, de ő viszont nem varázslatot alkalmazott, hanem ügyes, fürge ujjakkal kigombolta az ingét, aztán a kezével végigsimított Piton mellkasán, majd a hátán, miközben elől csókolgatta. A férfi átölelte, aztán megszabadította a lány melleit a melltartótól, és kezébe vette, simogatta, becézte. Aztán felkapta a vágytól megrészegült griffendélest, és az ágyra fektette. Fölé került, és előbb újra az ajkait vette birtokba, aztán végigcsókolta a nyakát, vállát, mellkasát, végül szájába vette az egyik mellét. Megérintette a nyelvével, picit megszívta, és mikor erre Hermione elégedetten felnyögött, erősebben folytatta. Észrevette, hogy a lány már ennyitől hamarosan a csúcsra ér, ezért az egyik kezével végighaladt a hasán, majd a bugyin keresztül simogatta. Még mindig a leheletnyi anyagon át megtalálta a legérzékenyebb pontját, gyengéden masszírozni kezdte, miközben tovább csókolta a mellét. A boszorkány hangosat kiáltva élvezett el, de ő nem hagyott neki sok időt a magához téréshez. Fürgén lehúzta róla a bugyit, és széttárta a lábait, hogy jobban megcsodálhassa. Hermione már kezdett lecsillapodni előző orgazmusa után, neki viszont más tervei voltak, úgyhogy az öléhez hajolt, és előbb puszilta, csókolta a combjait, aztán a nyelvével kezdte kényeztetni a lányt. Az ujjaival a nedves és forró bejáratot kezdte simogatni, és alig tudta megállni, hogy ne az ágaskodó férfiasságát vezesse be. De még nem akarta, ezért előbb az egyik, aztán a másik ujjával merült el a lányban. Felemelkedett, és szájon csókolta a boszorkányt, aki boldogan ölelte magához. Miközben a nyelveik vadul kergették egymást, már három ujját mozgatta a lányban, míg a hüvelykujjával a csiklóját kezdte előbb finoman, aztán egyre erősödve dörzsölgetni. Nem kellett sok idő, hogy a boszorkány újra a gyönyör kapujába lépjen, és Piton érezte, ahogy megremegett, amikor elélvezett. Sosem hallott még izgatóbbat attól, ahogyan a lány belenyögött a szájába.
Úgy játszott a boszorkányon, mint egy zenész a hangszerén, és még folytatni akarta, de Hermione megelégelte a félig-meddig passzív szerepet, és enyhe nyomással a hátára fektette. A felsőtestét csókolgatva lassan jutott el a még mindig rajta lévő alsónadrágjáig, ami már nagyon feszítette a férfit. Hermione megszabadította a ruhától, és csodáló pillantást vetett az előkerülő méretes testrészre. Most Piton nyögött fel vágyakozva, mikor Hermione nyelve a férfiassága hegyét érintette. De a boszorkány sem elégedett meg ennyivel, lassan lejjebb csúsztatta az ajkait, és a mardekáros először érezhette meg, milyen érzés, ha griffendéles lelkesedéssel kényeztetik odalent. Mikor érezte, hogy hamarosan orgazmusa lesz, kezeivel felhúzta a lányt, aki azonnal megértette, hogy mit szeretne, és ráülve magába vezette. Előbb lassan mozgott rajta, aztán egyre gyorsabban, és most már Pitonnal egyszerre felkiáltva léptek a gyönyörök csúcsára.


     Hajnalban aludtak el néhány órára, és mikor a varázsló a szokásos időben felébredt, a lány szorosan ölelte, úgy aludt. Azon kezdett tűnődni, hogy Hermione talán nem is volt senkivel az elmúlt időben, annyira ki volt éhezve a szexre. Nos, ő megtett minden tőle telhetőt.
Tudta, hogy a bájital hatása már elmúlt, és ha nem issza meg az újabb adagot, akkor a boszorkány reggel nem Kígyósi Pétert találja majd maga mellett, hanem a cseppet sem vonzó Piton professzort. Mégsem kelt fel bevenni az újabb adagot. Az volt az érzése, hogy hiába tudja, még sincs tisztában azzal Granger, hogy kivel feküdt le az éjjel. Ha felébred, és meglátja, valószínűleg elmegy majd. Mond néhány kínosan finomkodó megjegyzést, és talán azt is megbánja, ami az éjjel történt. Piton tudta, hogy rosszul fog neki esni, de az legalább majd mindkettejüket kijózanítja.

Harry Potter Gyulán :)

A hétvégét a gyulai Komló hotelben töltöttük. A következő képeket itt készítettem. Helyszín a csigalépcső alatt:

:)