Az ördögbe is! Megölöm Rookwoodot, ha Hermionénak egy haja szála is meggörbül! – gondolta Piton dühösen. Persze egyébként is megölöm... – tette hozzá magában.
De hogyan történhetett? Ide nem juthatott be a halálfaló, hiszen csak ő tudott hoppanálni a házába, ezért karolta át mindig a lányt, ha idejöttek. Persze nem csak ezért, szívesen ölelte, de most nem ez a lényeg. Szóval, valószínűleg a szállodában várta, talán a szobájában, hiszen a recepción könnyűszerrel megtudhatta, hogy melyiket vette ki.
Hogyan lehettem ennyire óvatlan? Meg kellett volna védenem Hermionét, nem pedig hagyni, hogy Rookwood elkapja!
Nem gondolhattam, hogy Hermione elmegy! – vitatkozott magával.
Dehogyis nem, már régen el kellett volna azt is intéznem, hogy dehoppanálni se tudjon más! – mérgelődött, amiért erre korábban nem gondolt. Nem kellett volna felvinni a lakásba, inkább az irodai széket kellett volna alváshoz átalakítani, sejthettem volna, hogy nem túra öltözékben akar majd színházba jönni!
Hirtelen az őz jutott eszébe. Talán erre akarta figyelmeztetni a patrónusa? Hogy vigyázzon rá, mert veszélyben van?
Leült az ágyra és a kezeit összekulcsolta. Fontos neki a lány, nem hagyhatja, hogy baja essék!
Nagy levegőt vett, aztán lassan kifújta. Ezeknek a gondolatoknak nem most van itt az ideje. Most a feladatára kell koncentrálnia! Még van két órája, addig fel kell készülnie. Először is elővett egy élénkítő főzetet, és megitta. Sajnos ő is eléggé fáradt volt, keveset aludt az éjszaka. Elő is készített még egyet, azt még megissza indulás előtt, mert szüksége lesz rá.
Lement a pincébe, az átjárón át bement az érseki pincerendszerbe, és bonyolult varázslatokkal előkészítette a zárkát. Már akkor is itt volt, amikor a félreeső folyosót megtalálta. Leginkább egy középkori kínzókamrára hasonlított, de az eredetéről semmilyen információt nem talált a levéltári iratokban. Bár a használatát nem tervezte, hiszen reményei szerint meg fogja ölni Rookwoodot, de ha mégis másként alakulna, jó, ha elő van készítve. Nem követhet el újabb hibát, minden eshetőségre fel kell készülnie.
Mikor végzett, felment a lakásba. Már nem maradt túl sok ideje, így hát néhány főzetet kiválasztott, ami segíthette – sajnos szánalmasan kevés volt –, azokat a talárja zsebeibe tette, végül felvette.
Már évek óta nem volt rajta, de most ez volt a célszerű öltözék.
Aztán Rookwoodon töprengett. Természetesen emlékezett rá, de a harcmodorára már nem. Voldemort hűséges embere volt, és a nagyúr tudta is ezt. Olyan feladatokat is rábízott, amiket más, kevésbé megbízhatónak ítélt halálfalókra sosem hagyott volna. Könyörtelen volt, erőszakos és elég ravasz, átlagos varázserővel. Csak ez az utóbbi tény volt biztató, hiszen Piton már elég régen párbajozott, ki tudja, Rookwood mennyire van gyakorlatban? Hét éve bujkál, valószínűleg szüksége volt néha a harcra.
A helyszín kiválasztása – el kellett ismernie – gondos tervezésre utal. A várban ilyen késő este már nincs senki, zárva van, tehát háborítatlan. Nos, legalább azzal nem kell törődnie, hogy valaki észreveszi őket, a magas várfalak mögött láthatatlan marad a harc.
Este tíz óra előtt öt perccel megitta a második élénkítő főzetet is, azután minden gondolatot elzárva elméjében, kizárólag a közelgő párbajra koncentrálva hoppanált a vár udvarára.
Sötét volt, de azért eléggé jól lehetett látni, mert a várfalak reflektorokkal voltak megvilágítva, és a fényükből egy kevés jutott az udvarra is. Minden csendes volt, sőt túlságosan is néma. Nem hallatszott sem a tücskök zenéje, sem az éji madarak éneke, csak a muglik zaja ért el oda, de az is csak távolról. Pitonnak nem tetszett ez a csönd, az állatok nem véletlenül maradtak távol ma éjjel.
Érezte, hogy figyelik. Lassan pásztázott körbe, Rookwoodot keresve. Hamarosan meg is találta, az egyik fal tövében állt, olyan helyen, ami kívül esett a derengő fényen. Most megmozdult, és ahogyan előrébb lépett egyet, belerúgott a lábánál fekvő színes rongycsomóba.
Perselus szívét átjárta a rémület, amikor felismerte, hogy Hermione teste az.
***
Néhány órával korábban
Hermione boldogan készült az esti színházra. Perselus azt mondta, nyolckor fog kezdődni, ezért úgy számolta, lesz ideje egy gyors fürdésre is az átöltözésen kívül. Tudta, hogy gyalog kell mennie, mert nem tud egyedül hoppanálni a férfi lakására, de ezt is beleszámolta. Szerette volna megmosni a haját, és egy kevés sminket is felrakni.
Magában dúdolgatott, annyira jó kedvre derítette, hogy a férfi álmában felvitte a hálószobájába. Ez egy tagadhatatlanul kedves gesztus volt, annak a jeleként, hogy Perselus törődik vele. Nagy gonddal válogatott a ruhái között, hogy a varázsló – amennyire csak lehet - szépnek lássa majd este.
Hét órára el is készült, és már éppen indult volna a férfi lakására, amikor kopogtattak az ajtaján.
- Ki az? – kérdezte szórakozottan.
– Szobaszerviz – hangzott a válasz.
Kinyitotta az ajtót, hogy elküldje az illetőt.
– Nem kértem semmit... – kezdte volna, de akkor jött rá, hogy óriási hibát követett el, mert az ajtóban Rookwood állt. Megismerte, mert emlékezett a ragyás, himlőhelyes arcára.
– Szervusz, kislány! – vigyorgott gonoszul a férfi.
Azonnal be akarta csukni az ajtót, de hiába, a halálfaló berakta a résbe a lábát, és – lévén jóval erősebb nála – könnyűszerrel jutott be. Ekkor a pálcájáért akart nyúlni, de az a táskájában volt az ágyon, nem volt esélye elérni.
– Invito – mondta Rookwood, mert rájött, hogy mit akar.
Hermione puszta kézzel akart nekimenni a férfinak, de alig mozdult meg, amikor a halálfaló lustán rámutatott a pálcájával.
– Crucio!
A lány hirtelen elviselhetetlen fájdalmat érzett a mellkasában, összeesett, és a földön kezdett vonaglani. A teste összes izma görcsbe rándult, és üvölteni kezdett fájdalmában.
– Finite Incantatem! – szólt a halálfaló végtelennek tűnő idő után, mire a fájdalmai megszűntek, de annyira a hatása alatt maradt, hogy továbbra is csak feküdt az ágy előtt. Nem akart sírni, de a könnyei mégis patakzani kezdtek.
Rookwood odalépett hozzá, és teljes erőből arcon ütötte. Hermione a vér sós ízét érezte a szájában.
– Velem ne kezdj ki, te kis sárvérű, mert nagyon megjárod! – Újabb ütés érte, és tudta, hogy az arca sebes lett, a férfi korábban befelé fordított a pecsétgyűrűjétől.
– Kérem! – nyöszörgött.
– Stupor! – hangzott el a következő átok, és a lány az öntudatlanságba zuhant.
Amikor magához tért, csizma talpát érezte a hátán. Rookwood éppen levelet tűzött egy bagoly lábához, aztán útnak indította.
– Na, végre! – lökött egyet a lábával rajta, hogy arccal felfelé legyen. – Amíg édesen pihengettél, addig elhívtam közös barátunkat egy kis találkozóra.
– Mit akar? – kérdezte tőle. Még mindig érezte a cruciatos átok utóhatását, de már kezdett jobban lenni. Mindazonáltal rettegett, hogy a halálfaló újra használni akarja majd rajta.
– Azt hittem, nyilvánvaló! – Rookwood úgy nézett rá, mintha idióta lenne. – Természetesen megölni.
– De miért? – próbálta beszéltetni a férfit, hogy időt nyerjen. A szemével körbepásztázott, és közben reménykedett, hátha meglátja valahol a pálcáját.
– Ha ezt keresed, nálam van! – mutatta a férfi, és a talárja zsebébe tette. Lenyúlt, és a lányt a hajánál fogva felhúzta az ágyra. Az egyik kezét a nyakára tette, és leszorította vele, a másikkal megmarkolta a mellét. – Van még egy kis időnk a találkáig, elszórakozhatnánk addig! Ha annak a kígyónak odaadtad magad, akkor megtiszteltetés lenne számodra, ha a halálod előtt még én is megdugnálak! – röhögött fel Rookwood.
Hermione vergődni próbált, de félő volt, hogy a férfi megfojtja. A mohó kéz lejjebb indult, és már az ölénél járt, a lánynak pedig hányingere lett. Inkább haljon meg most azonnal, de ez az undorító féreg élve nem fogja megerőszakolni! Összeszedte az utolsó erejét, és arcul köpte, közben pedig belerúgott a férfiasságába.
– Te mocskos kis ribanc! – kiabált a halálfaló, és ököllel ütni kezdte, ahol csak érte. Hermione érezte, ahogyan elsötétül előtte a világ, és elájult.
Legközelebbi magához térésekor hideg, kemény követ érzett maga alatt. Valahol a szabadban voltak, amennyire bedagadt szemeivel meg tudta állapítani, valószínűleg a vár udvarán. Mintha egy évszázad telt volna el azóta, hogy néhány napja itt járt. Gyorsan újra lehunyta a szemeit, hátha akkor Rookwood nem veszi észre, hogy magához tért. Számba vette a sérüléseit, és a helyzete nem volt túl biztató. A testén rengeteg zúzódás volt, az egyik karja pedig valószínűleg eltört. De azt érezte, hogy a nemi erőszaktól megmenekült, Merlinnek hála. Mindene fájt, és képtelen lett volna megmozdulni. A pálcája pedig nyilván még mindig a halálfalónál volt. Mindazonáltal tudta, hogy a sérülései súlyosak, talán belső vérzése is van, és ha nem kap segítséget, akkor hamarosan szembe kell néznie a halállal.
Csak önmagát okolhatta érte. Amikor megérkezett Egerbe, és kivette a szobát, elvégzett rajta néhány védő varázslatot, mégpedig úgy, hogy a mugli személyzet, például a takarító be tudjon menni, de másik varázsló csak akkor, ha ő kinyitja neki az ajtót. Márpedig pontosan ezt tette.
Most, hogy úgy érezte, az élete a végéhez közeledik, már bevallhatta magának, hogy talán kezdett szerelmes lenni Perselus Pitonba, és azt is, hogy ez az érzés óvatlanná tette. Korábban nem engedett volna be senkit, pláne pálca nélkül, most viszont a táskájában gyakorlatilag elérhetetlen volt. Teljesen védtelenül nyitott ajtót, és azt sem tudta, hogy kinek. A boldogságtól a fellegekben érezte magát, de hamarosan a mélybe zuhant. Talán ez a büntetésem, amiért kezdtem Perselusba beleszeretni – gondolta bűntudatosan.
– Hogy kerül ide, és mit akar itt? – közeledett egy felháborodott mugli, valószínűleg a vár éjjeli biztonsági őre.
– Avada kedavra! – mondta ki azonnal a halálos átkot Rookwood. Annyit sem ért neki az őr, hogy akár csak egy pillanatot is vesztegessen rá az idejéből.
Hermione azon töprengett, vajon ő miért él még? Nem valószínű, hogy könyörületből, sokkal inkább az lehet erre a kérdésre a válasz, hogy a halálfalónak célja van vele.
Ránézett az őrre, hogy mi történt vele, és látta, hogy természetesen holtan fekszik.
– Magadhoz tértél? Nos, már nincs időnk szórakozgatni, hamarosan itt lesz a barátunk. Állj fel! – parancsolta Rookwood.
Hermione próbált ugyan, de nem tudott, az összes erejéből csak nyöszörgésre futotta.
– Ó, az ördög vinne, semmi hasznodat sem veszem! – mérgelődött a férfi. – Azért ne hidd, hogy nem vigyázok rád – közölte, és újra felemelte a pálcáját. – Petrificus totalus!
Hermione most már moccanni sem tudott, és egy hangot sem bírt kiadni a sóbálvány átok hatására.
– Most pedig szépen végignézed, hogyan ölöm meg azt a mocskos árulót, talán akkor majd utána kedvesebb leszel hozzám!
A lány ezt erősen kétségbe vonta, úgy érezte, hamarosan nem lesz ő már semmilyen sem. Csak annyi reménye maradt, hogy amikor Rookwood megerőszakolja, azt már nem fogja érezni, és hogy a végére neki is a halálos átkot szánja, nem egyéb kínzásokat.
Néhány perccel később az udvar közepén megjelent Perselus. Hét év után most először látta talárban. Legszívesebben hozzá rohant volna, de nem tudott. Figyelmeztetni akarta, hogy meneküljön, amíg még tud, de a sóbálvány átok miatt képtelen volt megszólalni. Veszélybe sodorta őt is, mert nem hallgatott rá, nem ment vissza Londonba. Azt ígérte, hogy tud vigyázni magára, és most a halálfaló őt használta csalinak, hogy elkapja a bájitalmestert. A lány szinte vágyta a halált, képtelen lett volna elviselni azt látni, hogy Perselus meghal, mert ő óvatlan volt.
Rookwood előrébb lépett, és közben – mintegy véletlenül, de persze Hermione tudta, hogy készakarva volt – a lányba rúgott.
– Örülök, hogy csatlakoztál hozzánk, Piton! – kezdte gúnyosan a halálfaló. – A kis barátnőd már várt rád!
– Honnan tudjam, hogy még él? – szólalt meg Perselus. A hangja szenvtelen volt, mintha csak az időjárásról csevegnének.
– Finite Incantatem! – oldotta fel Rookwood az átkot, aztán a hajánál fogva felhúzta a lányt, és lódított rajta egyet. Hermione a két férfi közé zuhant. Már nem bénította meg a varázslat, de a sérülései és a fájdalmai miatt mégsem bírt megmozdulni.
– Mit csináltál vele? – kérdezte Piton, és a hangja csak egészen enyhén remegett meg.
– Nos, volt némi nézeteltérésünk – röhögött Rookwood. – Velem nem volt olyan készséges a kiscica, mint veled! Egyébként sem tudom, mit eszel rajta, az én ízlésemnek túl sovány.
– Mit akarsz? – váltott témát Piton, és Hermione látta, hogy közben emelni kezdte a pálcáját.
– Ho-hó! – szólt a halálfaló. – Még egy mozdulat, és a lány meghal! – fenyegetőzött.
Perselus felvonta a vállát.
– Csak nyugodtan!
Hermione remélte, hogy csak azért mondja ezt, hogy megtévessze Rookwoodot, mégis úgy érezte, mintha tőrt forgattak volna a szívében. Jobban fájt, mint bármelyik ütés, amit ma kapott, pedig még meg is értette volna a férfit. Hiszen hányszor mondta neki, hogy menjen vissza Londonba?!
– Ha nem érdekel, miért jöttél el? – kérdezte a halálfaló is. Nyilván ő is azt gondolta, amit a lány.
– Kíváncsi vagyok, hogyan találtál rám – válaszolta Piton.
– Ó, az egyszerűbb volt, mint gondolnád, te mocskos áruló! – Rookwood hangja tocsogott a gyűlölettől, de szerencsére beszélgetős kedvében volt, vagy talán csak hencegni akart. – Miután sikerült elmenekülnöm a roxforti csatából, elhatároztam, hogy mindenkit meg fogok ölni, akinek köze volt a Nagyúr bukásához!
– Nem is tudtam, hogy ennyire imádtad – jegyezte meg Perselus.
– Ugyan, ki szerette azt az önhitt pojácát! – legyintett Rookwood. – De ha hatalomra jut, akkor nekem, hűséges szolgálójának is juttatott volna belőle! Egyszerű bosszú az egész. Az elmúlt években megöltem néhány aurort, egyesével vadásztam le őket. Aztán úgy döntöttem, Potter lesz a következő, de vele nem volt olyan egyszerű. Ritkán jár el, mert az aurorok parancsnoka lett belőle. Álruhában a Zsebpiszok közbe mentem, hogy körülszaglásszak. Harmadik napja ültem az ivóban, amikor bejött Lucius Malfoy, és akkor végre Merlin rám tekintett, bár nem úgy, ahogyan gondoltam. Az egykor büszke aranyvérű mágus, mára szerencsétlen flótással nem akart szóba állni senki, pedig láttam, hogy valami nagyon foglalkoztatja – a halálfaló kárörvendően röhögött. – Odaültem hozzá, persze nem ismert meg, mert a csuklyámat mélyen az arcomba húztam, őt pedig csak az érdekelte, hogy végre valaki meghallgatja. Elmondta, hogy vele akarják eltemettetni egy szegény rokonukat, és azon zsörtölődött, hogy milyen sokba kerül egy temetés. Már ott akartam hagyni, de akkor le akart nyűgözni azzal, hogy mit hallott, és elárulta, hogy néha üresen temetik el a koporsókat. Itt kezdett számomra érdekessé válni a dolog, de az a szánalmas balfácán csak annyit tudott, hogy talán az áruló Piton professzor temetése is ilyen volt.
Perselus csak hallgatott, várta a folytatást, és Hermionéra rá sem nézett.
– Gondolhatod, hogy ezek után úgy döntöttem, Potter élhet még egy keveset?! – mondta gúnyosan Rookwood. – Egy kis nyomozással, na és némi gyilkossággal sikerült kiderítenem, hogy valószínűleg tényleg életben vagy, és azután már csak meg kellett figyelnem Shackleboltot és Pottert, hogy mit lépnek. Természetesen a kis védenced, Potter vezetett nyomra, mert Shacklebolt óvatosabban járt el. De tudod, fel kellett tennem magamban a kérdést: ugyan miért jár az aurorok parancsnoka Shacklebolt alkalmazottjához minden este? Jóban voltak ugyan Grangerrel, de annyira nem, hogy minden nap találkozzanak. Aztán ez az alkalmazott – lökött a lábával egyet a magatehetetlenül fekvő lányon –, elindult az állítólagos nyaralására. Innentől már minden simán ment, hiszen nyilvánvalóan téged keresett, nekem csak követnem kellett, és mi sem volt egyszerűbb, hiszen a háza kertjében Magyarországról szóló könyveket olvasgatott. Előbb egy másik városban nézett körül, és már majdnem azt hittem, hogy tényleg csak nyaral. Aztán eljött ide, és amikor találkozott veled, akkor éreztem, hogy végre megtaláltalak. Persze, amilyen szépfiú lettél, nem lehettem biztos abban, hogy tényleg te vagy az. De ma reggel, azon a mezőn, végre megláttam az igazi arcodat.
Mennyire ostoba voltam, és ügyetlen! – ostorozta magát Hermione. Az egészről csak én tehetek!
– Sectumsempra! – kiáltott fel hirtelen Piton, és kezdetét vette a harc.
Rookwood félreugrott, Perselus átka célt tévesztett, és egy kőrakás leomlott.
– Crucio! – harsogta a halálfaló, de most Piton ugrott félre. A válasz átkot már hang nélkül küldte, valószínűleg azért, hogy Rookwood ne jöjjön rá azonnal a szándékára.
Hermione csak feküdt, és próbálta összegyűjteni az erejét. A környezetében színes fénycsóvák, és kábító átkok repkedtek, de mindegyik célt tévesztett, és már négy belső bástya omlott össze a varázslatok súlya alatt. Sokáig úgy tűnt, Piton lesz az erősebb. Fürgén párbajozott, elég nagy pontossággal, de meglátszott, hogy Rookwood nem jött ki a gyakorlatból, mert magabiztosan harcolt. Valahogyan mindig sikerült félreugrania, jó néhány auror megölésével őrizhette meg tapasztaltságát. Aztán a halálfaló taktikát változtatott.
– Crucio! – kiáltotta ismét, de most a lányra mutatott, akire olyan váratlanul tört a mérhetetlen fájdalom, hogy felsikoltott.
– Finite Incantatem! – oldotta fel azonnal az átkot Piton, és ezzel elkövette a hibát, amire Rookwood számított.
Ott állt, tökéletes célpontot nyújtva a halálfalónak.
Az felröhögött, és elhangzott tőle ma este másodszor is a halálos átok: – Avada kedavra!
Hermione úgy érezte, mintha egy pillanatra megállt volna az idő. Nem tudta, hogy honnan vette az erőt hozzá, talán az utolsó mozgósítható energiáit élesztette újra, de felpattant, hogy Piton elé álljon, és megvédje. Az egész az ő hibája volt, meg kellett mentenie a férfi életét. Nem hagyhatta, hogy miatta meghaljon!
Látta a zöld fényt felvillanni, és a szíve felé tartani.
Aztán vége volt mindennek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése