Piton csak most értette meg, mikor a lánynak magyarázott, hogy nem ő a felelős Lily haláláért. Vagy legalábbis nem annyira, mint eddig hitte. Hiszen elmondta ugyan Voldemortnak Trelawney átkozott jóslatát, de ha a leghalványabb sejtelme lett volna arról, hogy mi fog történni, akkor inkább levágta volna a nyelvét. Hosszú évtizedeken keresztül saját magát okolta, és nem vette észre, hogy a gyilkos valójában Voldemort volt. Ahogyan azt sem, hogy a jóslat mindenképpen bekövetkezett volna, függetlenül attól, hogy ő hallotta a felét. Sajnos hozott rossz döntéseket, de mindenről azért nem ő tehet.
Miért nem mondta neki ezt sosem Dumbledore? Miért hagyta abban a hitben élni, hogy ő okozta Lily halálát? Miért nem oldozta fel soha?
És akkor megértette.
Dumbledore-nak az volt az érdeke, hogy bűntudata legyen, és emiatt mindent megtegyen neki! Felhasználta. A jó ügy érdekében ugyan, de így tett. Talán azt hitte, hátat fordít az ügynek, ha már nem érzi magát vétkesnek.
Megtette volna?
Nem.
Kiszállni az egészből nem volt lehetséges, hiszen a halálfalók biztosan megtalálják, de Voldemortot már képtelen lett volna követni. Felfordult a gyomra tőle.
– Kérnek még valamit? – rázta fel gondolataiból a pincér.
– Nem, csak a számlát – válaszolta, miután Hermione is nemet intett.
Úgy érezte magát, mint aki újjá született. Végre lekerült a válláról a teher, amit évtizedek óta önként cipelt. A lányra nézett, és nem akarta, hogy ugyanúgy megkeserítse az életét, mint ő a sajátját.
– Gyere! – nyújtotta felé a kezét, miután fizetett.
Lassan sétáltak az erdő széle felé, mindketten a gondolataikba merülve. Mikor megérkeztek oda, ahonnan hoppanálhattak, a lány felé fordult, és a szemébe nézett.
– Nem te vagy az oka annak, ami történt. Ronald Weasley felnőtt varázsló volt, minden szükséges ismeret birtokában, amikor döntést hozott. Ő határozott úgy, hogy olyasmit fog kipróbálni, aminek nem ismeri a működését, és ő volt az, aki nem nézett utána. Nem tudhatjuk, hogy azon a reggelen mit akart veled megosztani, de abból, amit elmondtál róla, nem valószínű, hogy kért volna tőled tanácsot.
– Igen, azt hiszem, így van – válaszolta bizonytalanul Hermione, de látta rajta, hogy megértette, mit akart mondani.
– Mehetünk? – kérdezte. A boszorkány bólintott, ő átölelte, és hazahoppanált vele.
Otthon elengedte a lányt, aki úgy tűnt, furcsamód zavarban érzi magát. Talán mert annyi ideig magában gondolkodott az étteremben?
– Jól vagy? – cirógatta meg néhány ujjával Hermione arcát.
– Igen, talán kissé fáradtan – válaszolt mosolyogva. – Vissza kellene mennem a hotelbe.
– Miért? – Nem akarta elengedni maga mellől. Vele akarta tölteni az éjszakát, és úgy ébredni, mint ma reggel, hogy a boszorkány hozzábújik. De leginkább féltette, hogy ha egyedül marad, akkor esetleg Rookwood megtámadja.
– Nincs miben aludnom, néhány pipere is kellene, és tiszta ruha holnapra.
Piton intett egyet a ruhásszekrény felé, mire annak kitárult az ajtaja.
– Válassz bármit! Talán valahol még pólóm is van, ha az kényelmesebb – tette hozzá, mikor a lány az ingeit nézte.
Hermione elmosolyodott.
– Nem bővelkedsz női alsóneműkben.
Mögé lépett, és megcsókolta a nyakát.
– Arra nem is lesz szükség – simított végig a csípőjén –, reggel pedig a tisztítóbűbáj is megteszi, engem nem zavar, ha ugyanabban a ruhában leszel.
– Jól van! – egyezett bele a lány, aztán kinyújtotta a karját, és a katonás rendben lévő szekrény egyik polcáról kihúzott egy fekete pólót. Pontosabban azt az egyet, amivel rendelkezett. – Ez megfelelő lesz.
– Mit szólnál hozzá, ha együtt zuhanyoznánk? – kérdezte a fülébe mormolva. – Szeretnélek mindenütt beszappanozni.
– Menjünk! – csillant fel Hermione szemében a vágy.
***
Hajnal felé Hermione még mindig nem tudott elaludni, pedig odakint kezdett világosodni, a szobában már nem volt teljesen sötét. Tegnappal ellentétben most a férfi is ölelte álmában, nem csak ő, és ez végtelenül jó érzés volt. Egy újabb csodálatos éjszakán voltak túl, és most már muszáj volt gondolkodnia.
Vajon tényleg érez valamit Piton iránt? Nem lehet, hogy csak összekeveri valamivel? Végül is, egész életében eddig Ront szerette, nem is tudja, mit kellene érezni valaki más iránt! Esetleg csak a szexuális vágyat hiszi valami másnak? Az viszont tény, hogy már két éve nem keltette fel senki az érdeklődését, semmilyen szempontból, Perselusszal viszont jó beszélgetni, szeret vele lenni, jó érzés átölelni, a szex valami csodálatos, és ma többször is megdobogtatta a szívét. Sőt, boldognak érzi vele magát. Régebben félelmetesnek gondolta a megjelenését, most viszont úgy látja, hogy a szeme nem rideg, hanem gyönyörű, az orra nem kampós, hanem ívelt, sőt, amikor éppen Kígyósi Péter, akkor hiányzik is neki az orra formája. A szája nem penge, hanem érzéki, az alkata pedig nem sovány, hanem inkább szikáran izmos. Vagy éppenséggel az is lehetséges, hogy Perselus Piton nem változott, csak ő nézi másmilyen szemmel?
A varázsló most felmordult, mire ő felkönyökölve ránézett az arcára, és látta, hogy éppen átalakul. Az orra meghajlott, valószínűleg az zavarta meg az álmát. A haja fekete lett és a szeme is, mert kinyitotta és ránézett.
– Nem tudsz aludni? – kérdezte.
– Nem igazán – rázta meg a fejét. – Elszoktam már attól, hogy valakivel egy ágyban alszom.
– Igen, ez nekem is újdonság – mondta Perselus.
Miért önt el erre a néhány szóra ilyen eszelős boldogság?
A férfi az ablak felé nézett.
– Ha te sem tudsz aludni, akkor akár indulhatnánk is a mezőre, nem? Azt hiszem, már elég jól látnánk.
– De – mosolygott rá.
Bő negyed óra múlva a rét szélén álltak.
– Ebből a részből kell maximum negyven centiméternyit levágni – mutatta meg Perselus az egyik növényen, hogyan csinálja.
Hermione próbaképpen levágott egyet.
– Jó lesz így? – tartotta a férfi elé.
– Tökéletes! – jelentette ki a professzor, azután munkához láttak.
Órákon keresztül szorgalmasan dolgoztak. Amikor két tucatot levágtak, akkor azokat összekötözték, és a bájitalmester által hozott megbűvölt zsákba beletették. A boszorkány érezte, hogy a monoton munka a szabad levegőn rendet tesz háborgó lelkében. Csendesen végezték egymás mellett a feladatukat, hogy ne verjék fel a közeli erdő élővilágát. Időnként lopva a férfira nézett, néha az ilyenkor visszanézett rá, egyszer még el is mosolyodott, na persze épphogy csak felfelé kunkorodott a szája sarka, de a lány szíve rögtön kalimpálni kezdett.
Igen, valószínűleg többet érzek iránta, vagy legalábbis fogok – ismerte be magának. Mellette még dolgozni is ezerszer jobb, mint ha nélküle kellene. Azt azért még nem merné kimondani, hogy ez szerelem, de talán jobb is így. Még túl korai lenne, hiszen csak most van gyógyulóban a lelke. Perselusnak pedig sok fontos döntést kell mostanában meghoznia, és úgy kell döntenie, ahogyan neki a legjobb, nem terhelheti az érzelmeivel.
Nyilván Hermione azt szerette volna, ha visszamegy Angliába, és folytathatnák ezt a kapcsolatot, ami kialakulóban van közöttük, de nem volt benne biztos, hogy a férfi számára ez lenne az ideális. Tegnap este az étteremben kiderült számára, hogy a bájitalmester szeret itt élni, és sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb az élete, mint egykor. Ráadásul, jó lenne az neki, ha éppen Pitonba szeretne bele? A férfi nem egyszerű eset, rengeteg mindenen ment keresztül az életében, valószínűleg súlyos terheket visel. Most nagyon boldognak érzi vele magát, de ez vajon mindig így lenne? Egy pillanatra újra bizonytalanul Perselus felé nézett. Az inge ujja fel volt tűrve, mert már nem titkolta előtte a sötét jegyet. Határozott, pontos mozdulatokkal szedte az orbáncfüvet, de mégis volt benne valamilyen féltő óvatosság, mintha a gyógynövénynek lelke volna. Hermione visszatért a saját munkájához, és ezen a kettősségen kezdett elmélkedni. Ez volt az, ami vonzotta benne, mint egy mágnes. Mert a rideg, kemény álarc mögött egy érző szív lapult meg, bár a tulajdonosa jó mélyre elzárta.
Ezen gondolkodott, és nem vette észre, hogy az erdő széléről figyelik, csak az tűnt fel neki, hogy Piton áll, és nem mozdul. Hermione is lerakta, amit éppen csinált, és követte a férfi tekintetét. Három őz nézte őket, egy suta, két gidával. A lány elmosolyodott, olyan kedves látvány volt. Az anya, mintha szólt volna a kölykeinek, hogy maradjanak a helyükön, aztán lassan elindult feléjük. Útközben egyszer Pitonra is ránézett, de Hermione felé tartott. Egészen közel ment hozzá, a lány rámosolygott, és felemelte a kezét, hogy megsimogassa az állatot. A suta állta, sőt, mintha örült volna neki, a fejét még beljebb fúrta a tenyerébe.
– Gyönyörű vagy! – suttogta neki a lány.
Aztán a két gida türelmetlenkedni kezdett, erre az anyjuk elfordult a boszorkánytól, és visszaszaladt hozzájuk. Mikor megállt, még visszanézett Piton felé, aztán bementek az erdőbe.
Hermione mosolyogva folytatta az orbáncfű szedését.
***
Piton megrendülve figyelte a jelenetet.
Őz.
Lily, és az ő saját patrónusa is.
Évek óta járta gyógynövények után kutatva a környéket, de még soha nem látott egyet sem. Most idejött hozzájuk, és a férfi nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogyan nézett rá. Az állatnak értelem volt a tekintetében, és mintha mondani akart volna neki valamit. De mit? És akkor miért Hermionéhoz ment oda?
Gépiesen vágta az orbáncfüvet, közben töprengett. A patrónusa ránézett, odament a lányhoz, akivel volt, hagyta magát megsimogatni, újra visszanézett rá, azután elment. Ennyi történt, de van ennek valami jelentősége, vagy csak egyszerűen felvertek egy őzcsaládot, és a suta meggyőződött a szándékukról?
Egyszer, még a roxforti könyvtárban olvasott olyanról, hogy valakinek megjelent a patrónusa állati alakjában, anélkül, hogy megidézte volna, de annak nyomós oka volt. Ha jól emlékszik, egy tizennyolcadik századi varázsló, aki eltévedt a dél-amerikai dzsungelben, írta le, hogy egy mén mutatta meg számára a helyes utat. A varázsló patrónusa egyébként a ló volt, és a haláltól mentette meg az állat. Eddig úgy gondolta, csak egy kimerült mágus zagyvasága az egész, ám most megingott ebben a hitében.
De ha valóban a patrónusa volt az őz, akkor mit akart vele közölni?
Hamarosan megtelt a zsák, Piton összekötözte, aztán az egészet lekicsinyítette.
– Köszönöm, hogy segítettél! – mondta Hermionénak.
– Nagyon szívesen, nekem is jól esett már egy kis munka – válaszolta a lány.
– Ha visszamegyünk, készítek neked reggelit – ígérte meg.
– Jól hangzik! Mit fogsz csinálni az orbáncfűvel?
– Leszedem a száráról külön a virágot, és külön a levelet. A virágokat olajban fogom áztatni néhány hétig, tinktúrának – magyarázta.
– Segítsek? – ajánlkozott a boszorkány. – Amíg te az üzletben leszel, szívesen megcsinálom!
– Megtennéd? – kérdezte. Jó érzéssel töltötte el, hogy a lány szívesen foglalkozik ezzel, ráadásul akkor nem kell éjszakába nyúlóan ezzel foglalkoznia.
– Hát persze, már olyan rég csináltam ilyesmit.
– Akkor elfogadom a segítséget, és estére keresünk valamilyen programot, rendben?
Saját magát is meglepte ezzel a kérdéssel, de rájött, hogy Hermionéval szívesen elmenne valahova.
– Áll az alku! – közölte a lány, és a kezét nyújtotta. Piton megfogta, de ezzel együtt magához is húzta, és megcsókolta.
Mikor visszaértek, megitta a bájitalt, amitől újra Kígyósi Péter lett, aztán elkészítette a megígért reggelit. Miután elfogyasztották az üzlet hátsó részében megmutatta a boszorkánynak, hogyan dolgozza fel az orbáncfüvet. Tíz órakor kinyitotta a boltot, és várta a vevőket. Hétfő lévén igazán sokan voltak. Ebédidőig nem is volt ideje hátra menni, megnézni Hermionét, akkor viszont bezárta az üzletet, és elmentek mindketten ebédelni. Útközben a Széchenyi utcán Kovács nénivel találkoztak.
– Hogy van mostanában? – kérdezte, miután kölcsönösen üdvözölték egymást.
– Megvagyok, de egy kissé fáj a derekam, azt hiszem, benézek ma magához, fiam! – válaszolta az idős asszony, és leplezetlen örömmel mosolygott Hermionéra. – Tudják, az idősebbik fiam az egyik szervezője az Agria nyári játékoknak. Nincs kedvük megnézni valamit? Éppen hozzá megyek, és azt hiszem, mára egy különösen jó darabbal készülnek.
– De igen! – csapott le az ajánlatra. Ezekre az előadásokra nem volt könnyű jegyet szerezni, és éppen valami ilyesmire gondolt reggel, mint program, ráadásul így különösebben utána járnia sem kell.
– Rendben! – válaszolta Kovács néni. – Délután viszem a jegyeket is.
– Várni fogom! – mondta neki, mielőtt tovább indultak.
– Igazán kedves idős hölgy – mondta Hermione –, és elég jól beszél angolul.
– Régebben a főiskolán tanított kémiát – válaszolta.
– Most már értem, miért kedvelitek egymást – nevetgélt a lány.
– Van kedved eljönni este, ugye? – kérdezte.
– Hát persze! – hangzott a válasz.
Ebéd után visszamentek dolgozni, nemsokára meg is érkezett Kovács néni a jegyekkel.
– Remélem, szeretik a zenés darabokat, ma este a My Fair Lady lesz – közölte az idős asszony.
– Nem a kedvencem, de nagyon köszönjük – válaszolta neki. Valószínűleg szörnyen fogja érezni magát, de most már mindegy.
– Nos – halkította le hangját az egykori tanárnő –, a kedvesének biztosan tetszeni fog!
– Igen – morogta Piton. Tudta, hogy teljesen felesleges tagadni, ráadásul most már nincs is mit. – Mivel tartozom?
– Semmivel, én is ingyen kaptam – vont vállat Kovács néni. – No, érezzék jól magukat! – mondta, miután megvette a derekára való kenőcsöt.
Piton gyorsan hátrasietett Hermionéhoz, elmondta, hogy megvannak a jegyek, de épphogy meg tudta csókolni, már jött is az újabb vevő.
Már fél négy volt, amikor újra hátra tudott menni. A boszorkány a széken ült, és az egyik karján a fejét nyugtatva, az íróasztalra borulva aludt. A férfi látta, hogy az összes orbáncfű fel van dolgozva, csak egy utolsó növényt szorongatott a kezében. Biztosan fáradt, ha éjjel alig aludt, aztán pedig a mezőn és itt dolgozott neki egész nap. Ahogy az alvó lányt nézte, Perselusban valami megmozdult. Valahol a gondolatai, vagy talán a szíve mélyén bizonytalanul felsejlett egy érzés. Csak állt, és bámulta Hermionét, hogy milyen gyönyörű. A szája picit elnyílt, kócos haja az arcába hullt, és a varázsló mellkasát melegség öntötte el. Összeráncolta a homlokát, ahogyan megpróbált rájönni, mitől is lehet ez? De nem volt sok ideje ezen elmélkedni.
Visszament az üzletbe, kirakta a „RÖGTÖN JÖVÖK!” táblát, aztán finoman az ölébe vette a lányt, és felvitte a lakásában a hálószobájába. Az ágyra fektette, kisimította az arcából a haját, végül óvatosan levette a cipőjét, hogy kényelmesebb legyen neki. Hermione erre sem ébredt fel, ő pedig az ajtóból még egy kicsit nézte, aztán halkan becsukta, és visszament az üzletbe.
A nyitva tartás utolsó órája felettébb nehezen telt el. A gondolatai minduntalan az ágyában alvó lány felé kalandoztak, pedig három olyan vevő is jött, akik az agyára mentek. Az utolsó különösen felidegesítette, ráadásul zárás előtt öt perccel esett be, és húsz perc múlva még mindig kérdezősködött, egyik üveget a másik után felemelve. Piton türelme a fogytán volt, mert korábban úgy tervezte, a színház előtt még ő is ledől egy keveset aludni.
– Ez mire jó? – kérdezte egy újabb üveget megemelve a középkorú férfi.
– Arra magának semmi szüksége – morogta. Elege volt, ráadásul már nyilvánvalóvá vált, hogy a fickó nem fog venni semmit.
– Ugyan miért? – hangzott a pökhendi kérdés.
– Mert a női szépség fokozására szolgál – közölte karba tett kézzel.
– És ha vinnék a feleségemnek? – provokálta az öltönyös férfi.
– Nincs magának olyan, ugyan ki tudná hosszú távon elviselni? – Pitonnak elege volt, minél előbb az üzleten kívül akarta tudni a fickót.
– Mit képzel maga! Hívja ide azonnal a főnökét! Úgy kirúgatom, hogy a lába sem éri a földet! – kiabált a másik.
A varázsló kijött a pult mögül, és megállt közvetlenül a férfi előtt. Majdnem egy fejjel magasodott fölé.
– Én vagyok a főnök, mert az enyém az üzlet! – sziszegte, aztán megfogta a férfi öltönyének a hajtókáját. – Most pedig takarodjon innen kifelé, vagy különben nagyon megbánja.
– Ne, ne bántson! Én csak.., nekem azt mondta, csak megvicceli magát! – nyüszített a fickó. – Ezt az öltönyt is ő adta.
– Kicsoda? – szorította meg még jobban.
– Nem tudom, én csak egy hajléktalan vagyok! Pénzt adott, hogy tartsam fel magát, de azt mondta, nem fog bántani!
– Hogy nézett ki?
– Magánál idősebb, szakállas férfi. Tízezer forintot kaptam – nyöszörgött.
– Kifelé! – penderítette ki az ajtón, és gyorsan be is zárta. Rohant fel a lakásba, és azonnal a hálószobába sietett. Az ágyat üresen találta, de egy üzenet volt a párnára téve. Hermione írása volt, megismerte.
„Perselus!
Visszamentem a szállodába, átöltözni. Negyed nyolc körül itt leszek.
Hermione”
Hangos sóhajjal engedte ki az addig visszatartott levegőt. Jól van, minden rendben van! Leült az ágy szélére, aztán megkönnyebbülten hátradőlt oda, ahol nemrég még a lány feküdt. Aztán egyre rosszabb érzés kezdte hatalmába keríteni. Az volt a sejtése, hogy valami nincs rendjén. Miért akarta Rookwood – mert biztosan róla beszélt a hajléktalan – elterelni a figyelmét? Még csak fél hét volt, de gyorsan megfürdött, aztán átöltözött, utána pedig fel-alá járkált a hálóban. Elmúlt hét óra, aztán negyed nyolc, és a fél nyolc is, de a lányról nem jött hír.
Végül háromnegyed nyolckor egy bagoly kopogtatott az ablakon. A lábára egy üzenet volt erősítve, a csőrében egy orbáncfüvet tartott. Hitvány, szürke madár volt, látszott rajta, hogy a gazdája nem különösebben foglalkozik vele.
Előbb a növényt vette el, az volt, amit Hermione álmában a kezében tartott. Aztán a levelet oldozta le. A madár nem várt választ, azonnal elrepült.
Kinyitotta az üzenetet, csak néhány szó állt benne.
„A lány nálam van.
Tízkor a vár udvarán!
R.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése