Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 2. fejezet

A megbízás


– Hermione, nem élhetsz így örökké, bezárkózva! – kezdett bele Ginny Weasley az immár szokásosnak mondható mantrába.
A megszólított lány csak nézett értetlenül.
– Nem élek bezárkózva! – tiltakozott. – Járok dolgozni, és szoktam találkozni a barátaimmal is.
A vörös hajú boszorka felvonta a szemöldökét.
– Harryn és rajtam kívül mégis kivel? – kérdezte.
– Múlt héten találkoztam Lunával – válaszolta Hermione.
– Hol? Csak nem a könyvesboltban? – adott hangot szkepticizmusának Ginny.
Hermione nem válaszolt, viszont fülig vörösödött.
– Vagyis ráhibáztam? Hermione, az, hogy véletlenül összefutsz valakivel egy boltban, még nem jelenti azt, hogy társasági életet élsz.
– De utána beültünk a teázóba is! – A lány maga is érezte, hogy a védekezése meglehetősen gyenge lábakon áll, és ahogyan sejtette, a barátnője csak legyintett rá egyet.
– Azt is tudom, hogy múlt héten meglátogattad anyát, de igazából arra gondolok, hogy volt-e mostanában randevúd.
– Férfival?
– Igen, vagy nővel, nekem az is mindegy.
– De Ginny!
– Nincs abban semmi rossz – vont vállat a barátnője.
– Persze, hogy nincs – motyogta Hermione, bár nem tudott volna elképzelni egy ilyen helyzetet.
– Figyelj, ismerek néhány kviddics játékost, szerintem szívesen megismerkednének veled!
Hermione nem rajongott az ötletért, hiszen annak idején Viktor Krummal sem volt sok közös témájuk, de akkor még szinte gyerek volt, és imponált a hiúságának, hogy egy híres játékossal jár. Most viszont már felnőtt nő, aki egy férfitól nem csak azt várja el, hogy jól csókoljon. És különben is...
– Ron még csak most halt meg, és én képtelen lennék mással lenni – motyogta.
– Mio, annak már majdnem két éve! Senki sem várja el tőled, hogy még mindig feketében járj, és egyedül élj! Már anya is aggódik érted!
A lány zavartan túrt bele borzas hajába. Valójában ez a fekete öltözék nem volt annyira ellenére, mert legalább reggelente nem kellett azon töprengenie, hogy mit mivel vegyen fel, és a talár egyébként is mindent eltakart.
– Engem nem érdekel senki más – vonta meg a vállát. Nem igazán érezte magát késznek egy kapcsolatra, még akkor sem, ha nemsokára huszonhét éves lesz, és tényleg jó ideje egyedül van. Az elmúlt két évben hol a lelkiismeret furdalásával küzdött, hol Ron hiányzott neki annyira, hogy a szíve sajdult bele, de olyan időszakok is akadtak, amikor egyszerűen csak túlélni próbált. Bekövetkezett az is, amitől már a temetés után is tartott: megkomolyodott. Lélekben sokkal öregebbnek érezte magát, mint két éve. Sőt, ha jobban belegondol, Ron halála óta nem is nevetett. Egyszerűen semmi sem tudta jó kedvre deríteni.
Ginny szomorkásan felsóhajtott.
– Tudom, hogy Ron is biztosan azt szeretné, ha boldog lennél! – Szeme sarkában egy könnycsepp csillogott. – Nekem is borzasztóan hiányoznak a testvéreim, de a szívem szakad meg, ha azt látom, hogy te mennyire egyedül vagy!
– Ginny, én nem vagyok boldogtalan! – mondta megnyugtatóan. – Igaz, nem vagyok különösebben boldog sem, de tudod, talán most éppen erre az állóvízre van szükségem. Előbb-utóbb biztosan vágyni kezdek majd egy nyüzsgőbb életre, vagy egy társra, de most megfelel így nekem.

Remélte, hogy ez az apró füllentés megnyugtatja majd a barátnőjét. Tulajdonképpen néha érezte már, hogy jó lenne, ha lenne valaki, akivel bármiről beszélgethet, akivel együtt ehet az asztalnál, aki a társa lehet, és azt is muszáj volt bevallania magának, hogy egyre inkább hiányzik neki a gyengédség és a szex is. Előfordult, hogy néha éjszaka Ronra gondolva magához nyúlt, de ez a fajta kielégülés nem olyan volt, mint a fiúval együtt megélt szeretkezések.
Mégsem tett semmit a helyzet megváltoztatására, mert egyszerűen nem volt olyan férfi a környezetében, aki egy kicsit is felkeltette volna a figyelmét. Igaz, gyakorlatilag csak a munkahelyén találkozott egyedülálló varázslókkal, ott viszont már túlságosan jól ismert mindenkit. Aki intellektuálisan megfelelt volna neki, az nem tetszett, vagy már házas volt, aki viszont külsőre vonzó volt, azt nem igazán kedvelte. Mivel a minisztériumon kívül nem járt sehova, így a kör bezárult. Mindazonáltal az életét egyáltalán nem érezte olyan rossznak, hogy mindenáron változtatni akarjon rajta. Rengeteg ideje volt olvasni, a regényektől kezdve a szakkönyvekig mindent, beleásta magát a mágiatörténetbe, és mindent megtudott a varázsvilágról, amit csak lehetett. A könyvtára olyan hatalmasra duzzadt, hogy már kezdett kevés lenni hozzá a helyiség, és kénytelen volt tértágító bűbájt alkalmazni.
– Nos, jól van – csóválta a fejét Ginny. – Azért eljössz hozzánk vasárnap délután? Elhívom Lunát és Neville-t is, beszélgethetnénk egy jót!
– Hát persze – ígérte meg mosolyogva.

     Következő hétfőn, a reggeli készülődés közben, Hermione még mindig dühös volt az előző nap miatt. Vasárnap délután ugyanis – ahogyan megígérte – elment a barátaihoz, egy kellemes beszélgetés reményében. Ginny viszont Lunán és Neville-en kívül mégiscsak meghívott még két kviddics játékost is, és mivel egyedül Hermione volt partner nélkül, a két férfi most az ő kegyeiért versenyzett. Ennek az lett az eredménye, hogy a boszorkány alig tudott szót váltani a barátaival, viszont a népszerű játék minden trükkjét megismerhette. Azt el kellett ismernie, hogy Ginny gondosan választott, mert mindkét varázsló igencsak kellemes fizimiskával rendelkezett, és furcsa mód mindkettőjükben volt valami, ami Ronra emlékeztetett. Nem is annyira a külsejükben, inkább a gesztusaikban. Mindazonáltal mindketten idegesítő fajankók voltak, és megelégedtek önmaguk dicsőítésével, normális beszélgetésről szó sem lehetett, viszont minden percét lefoglalták.
Este küldött Ginnynek egy baglyot (bár az is megfordult a fejében, hogy inkább rivallót kellene), és azon méltatlankodott, hogy majd szerez ő magának párt, ha akar, de az nem ilyen üresfejű lesz, mint a ma megismert varázslók. Erre a vörös boszorka nem sokkal később azt válaszolta, hogy nem feltétlenül gondolta azt, hogy ezekkel a férfiakkal kellene leélnie az élete hátra lévő részét, de egy kiadós szexre egészen biztosan mindegyik megfelelt volna, és mennyivel kellemesebb elfoglaltság lenne, mint leveleket írogatni.
Hermione most azt tervezte, hogy együtt ebédel Harryvel, és közben a lelkére köti, hogy megpróbálja megakadályozni Ginnyt, nehogy még egyszer ilyesmire adja a fejét. Ismerte már annyira a barátnőjét, hogy tudja, ha nem állítja meg időben, még számos ilyen, vagy hasonlóan kellemetlen estére kell felkészülnie. Ginny ugyanis, bár ezt ő letagadta volna, sokkal inkább hasonlít az édesanyjára, mint hiszi. Ha egyszer a fejébe veszi, hogy Hermionét férfiakkal kell összehoznia, akkor jaj lesz neki. Nem mintha Harry sokat tudna majd tenni az érdekében, de legalább megpróbálja, és egyébként sem fordulhat máshoz, mert ha jól sejti, Molly inkább beszállna a lánya mellé a „találjunk Hermionénak társat” projektbe, mintsem azt mondaná, hogy törődjön a saját dolgával.
Ilyen tervekkel indult tehát a munkahelyére, de aztán ez volt az a nap, amikor erre a beszélgetésre Harryvel nem került sor, viszont egészen más irányba fordult az élete.


     Pontos volt, mint mindig, de mire beért a munkahelyére, már várta az üzenet a mágiaügyi minisztertől, hogy tizenegy órára az irodájában várja. Nem volt ebben semmi meglepő, Kingsley Shacklebolt máskor is hívatta már ilyen formában, bár az még nem fordult elő, hogy semmit ne közöljön vele előre. Hermione tehát leült az asztalához, és elkezdte végezni az aznapi teendőit, majd pontban tizenegy órakor kopogtatott a főnöke ajtaján.

Meglepetésére Shacklebolt nem egyedül várta, az ablak előtt ugyanis Harry Potter állt. Hermione zavartan ráncolta a szemöldökét, hiszen nehezen tudta elképzelni, milyen közös ügyük lehet nekik, hármójuknak. Természetesen a mágiaügyi miniszter Harrynek is a főnöke volt, de a lány csak ritkán botlott olyan ügyekbe, amikhez egy aurornak, pláne azok főnökének köze lenne. Sőt, ha jobban belegondolt, még egyáltalán nem volt ilyen eset, már csak a munkájából kifolyólag sem. Hermione ugyanis azzal foglalkozott, hogy biztosítsa minden varázslény és varázsló jogait. Ha bárkivel vagy bármivel, legyen az házimanó, mágus, vagy akár egy kentaur, jogtalanság fordult elő, hozzá bízvást fordulhatott, mert minden igazságtalanságot alaposan kivizsgált. Ugyanakkor már a megelőzésre is nagy hangsúlyt fektetett, rendszeresen adott ki közleményeket, melyekben ismertette az egyes varázslények jogait és kötelességeit. Imádta ezt a munkát, igazán neki való volt.

Miután becsukta az ajtót, Shacklebolt és Harry elvégzett néhány védő varázslatot, mire Hermione még jobban elképedt. Tudta, hogy a minisztérium nagyon komoly védelem alatt áll, és hogy a miniszter irodája szinte a legbiztonságosabb az egész épületben, így aztán el sem tudta képzelni, hogy mi szükség van az újabb megerősítésre. Mikor befejezték, a miniszter intett a lánynak, hogy foglaljon helyet, majd ő is az asztala mögé ült, Harry pedig visszatért az ablak elé, de most már a szoba felé fordult. A helyiségben tapintani lehetett a feszültséget.
– Remélem, jól telt a hétvége, Hermione! – szólalt meg Shacklebolt, és a hangja semmit nem árult el, nyugodtan zendült, mint mindig.
– Remekül – válaszolta a lány, és szúrósnak szánt tekintetet vetett Harry felé, akinek az arcát erre enyhe pír futotta át, és bocsánatkérő grimaszt vágott.
A miniszter nem adta jelét, hogy észrevette az apró közjátékot, de Hermione ismerte már annyira, hogy tudja, a mágus figyelmét semmi sem kerülheti el. Egy pillanatra kutatva nézett a lányra, de inkább úgy, mintha fel akarná mérni. Hermione kényelmetlenül érezte magát a pillantás súlya alatt. Nem tudta, hogy mire számítson, de egyre inkább úgy tűnt, komoly dologról lesz szó. Végül a két varázsló összenézett, azután Shacklebolt szólalt meg.
– Mindenekelőtt szeretném, ha tisztáznánk valamit. Hermione, azért hívattalak ide, mert szeretnélek megbízni egy feladattal. Azt tudnod kell, hogy nem lesz könnyű, és segítséget sem adhatok melléd, az viszont elképzelhető, hogy nem lesz teljesen veszélytelen. Mivel a saját munkakörödhöz egyáltalán nem kapcsolódik, semmilyen formában sem, ezért természetesen mondhatsz nemet is a megbízatásra. Biztosíthatlak, hogy a döntésed semmiféle negatív hatással nem lesz a további előmeneteledre. Azonban, mivel a küldetés szigorúan titkos, ha a válasz, amit még most itt, ebben a szobában meg kell majd hoznod, nemleges, nos, abban az esetben alkalmaznom kell a felejtésátkot. Természetesen kizárólag csak a most elhangzó dolgokra vonatkozóan – tette még hozzá a mágiaügyi miniszter.

Hermione agyában sebesen száguldoztak a gondolatok. Titkos és esetleg veszélyes megbízatás? Mi lehet az? És miért éppen rá gondoltak? Egyáltalán, miért van itt Harry? A felejtésátoktól ugyan kissé visszarettent, de azt is tudta, hogy ha valaki, akkor Shacklebolt egészen biztosan képes úgy végrehajtani, hogy ne történjen semmi baj, és tényleg csak az itt elhangzottakra vonatkozzon.
– Miről lenne szó? – kérdezte.
– Fel kellene kutatnod egy személyt, akiről nem tudjuk pontosan, hogy hol van – válaszolta a miniszter.
– Egy varázslót? – érdeklődött.
– Igen – hangzott a válasz.
– De én hogyan tudnám megtalálni? – vetette közbe.
– Nagyjából azért tudjuk, hogy hol lehet – szólt közbe Harry. Ellépett az ablaktól, és közelebb jött az asztalhoz. Leült a harmadik székre, és úgy helyezkedett el, hogy mind a lánnyal, mind az idősebb varázslóval szemben legyen. Hermione még nem látta ilyennek a barátját. Mintha egy pillanat alatt céltudatosabbá, komolyabbá és karizmatikusabbá vált volna. Most már világos lett a lány számára is, hogy miért alkalmas az aurorok parancsnokának. Persze nyilván eddig is tudta, hogy az, mégis meglepő volt Harryt munka közben látni. – Tudjuk, hogy a kontinensre ment, és azt is, hogy melyik országban van, nagyjából még a várost is sejtjük, bár több lehetőség is szóba jöhet.
– Veszélyes? – Nem tudta, miért éppen ez a kérdés jött az ajkaira.
– Nem – rázta meg a fejét azonnal Harry. – Viszont elképzelhető, hogy az illető veszélyben van. Ha helyesek a ma reggel kapott értesülések, akkor nagy valószínűség szerint meg akarják ölni.
– De én nem tudom megvédeni!
– Nem is kell – mosolygott a barátja –, neked csak figyelmeztetned kell a veszélyre, és visszahívni Angliába, ahol már a mi oltalmunk alatt állhat.
– Miért nem te, vagy valamelyik auror megy? – kérdezte. Nem értette, miért kell ő ehhez a feladathoz? Ő csak egyszerű minisztériumi alkalmazott, nyilván lennének a feladatra sokkal megfelelőbb varázslók is.
– Ebben az esetben nem bízhatunk senki másban – szólalt meg Shacklebolt. – Az ügy rendkívül kényes, ráadásul egy auror megjelenése túl feltűnő lenne.
– Ha én mennék, az biztosan gyanút keltene. Ahelyett, hogy figyelmeztetném a veszélyre, inkább én sodornám bele – ingatta a fejét a barátja.
– Aurort tehát nem küldhetünk, a lebukás veszélye miatt – folytatta a miniszter. – De egy egyszerű minisztériumi alkalmazott, aki már évek óta nem volt szabadságon, és végre vakációra indul, az talán nem gyanús. Természetesen nem kell hozzá felhasználnod a szabadságodat, de jobb, ha mindenki úgy tudja majd, hogy üdülni mentél.
– Nem tudom, hogy alkalmas vagyok-e erre a feladatra – szabadkozott bizonytalanul.
– Hermione, mind tudjuk, hogy nélküled valószínűleg nem sikerült volna leszámolni Voldemorttal – válaszolta bátorítóan Shacklebolt. – Biztosak vagyunk benne, hogy nem találhatnánk nálad megfelelőbb embert.
– Ráadásul, ennél a feladatnál inkább az agyafúrtság, a leleményesség számít – folytatta Harry –, benned pedig mindkettő megvan, hogy megtaláld az illetőt.
– De mégis kit kellene megkeresnem? – kérdezte, hiszen erről eddig nem volt szó.
– Mielőtt a név elhangzana, tudnunk kell, hogy mi a válaszod – felelte a mágiaügyi miniszter. – Még véletlenül sem szeretnénk kockázatot vállalni.
– Értem – bólintott a lány. Valójában nem teljesen értette, inkább csak elfogadta. – Kaphatok néhány percet, hogy átgondoljam?
– Hogyne! Addig magadra hagyunk – mondta Shacklebolt, és intett Harrynek.
Miután becsukták maguk mögött az ajtót, Hermione felállt, és az ablakhoz lépett. Kinézett az elvarázsolt ablaküvegen, és egy temetőre látott rá. Valahol a sorok között ott volt Ron sírja is. Mély sóhaj szakadt fel a lány torkából.
Természetesen tisztában volt vele, hogy az ablak mágikus tulajdonsággal rendelkezik, és azzal is, hogy nem a valóságot, hanem mindenkinek mást mutat. De azt hitte, ha kinéz, akkor valamiféle segítséget kap arra nézve, hogyan döntsön. Nézte a sírokat, és könnyek folytak le az arcán. Ezzel egy időben odakint is elborult az ég, és esni kezdett az eső, szürkén csapkodva a márványlapokat.

Ahogy ott állt, egyszerre belé nyílalt a felismerés: amit az ablakon keresztül lát, az az élete! Éppen ilyen szürke, sivár és halott. Meg kellett kapaszkodnia az ablakpárkányban, mert hirtelen megszédült. Mire összeszedte magát, döntésre jutott. Elfordult az ablaktól, és azon kezdett töprengeni, vajon Harry mit látott, amikor kinézett?
Néhány perc múlva halkan kopogtattak, aztán a két varázsló belépett.
– Vállalom! – közölte velük határozottan.
Harry megkönnyebbülve rámosolygott, Shacklebolt pedig kezet rázott vele.
– Tehát, kit kell megtalálnom? Ismerem?
– Igen, ismered – válaszolta Harry, aztán a mágiaügyi miniszterre nézett, mire az bólintott, és végre felvilágosította.

– Perselus Pitont.

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 01. A temetés

01. fejezet - A temetés


     A temetés napján dermesztő hideg volt, és erős, sarkvidéki szél fújt. Az eső is szemerkélt, mintha az ég is Ront siratta volna. A megjelent varázslók fázósan húzták össze magukon vastag, téli talárjaikat.
Hermione Mrs. Weasley és Harry között állt, és úgy érezte, az időjárás olyan, mint ahogyan jelenleg ő érzi magát. Az ólmos szürkeség, mintha a benne lévő fájdalmas sivárságot mutatná, az eső az arcán szabadon lefolyó könnyeket, a csontig hatoló hidegtől pedig alighanem már sosem melegszik fel.
Csak állt némán, és támogatta a zokogó Mollyt, aki újabb fiát veszítette el.
A koporsót leeresztették, a szertartást végző varázsló néhány pálcasuhintással betemette a sírt, és a temetésnek vége lett. Még néhányan odajöttek a Weasley családhoz kifejezni a részvétüket, aztán elindultak hazafelé. Hermione még egy darabig ott akart maradni, mert szinte csak most fogta fel, hogy valójában mi történt.

     Eddig nem láthatta Ron testét, vagy legalábbis azt, ami a robbanás után maradt belőle, de mostanra a temetést előkészítő mágusok helyrehozták annyira, hogy meg lehetett nézni a koporsóban.
Nem volt szép látvány. A varázslók valószínűleg minden tudásukat felhasználták, de még így is látszott, mekkora kárt tett a detonáció, és hogy Ronnak esélye sem volt.
Pedig mennyire örült Hermione, amikor a fiú bejelentette, hogy mégsem akar auror lenni, hanem inkább beszáll a bátyja üzletébe! Végre nem kellett állandóan attól rettegnie, hogy megsérül!
Volt is néhány csodálatos évük, és már az esküvőt tervezték, amikor Ron úgy gondolta, kifejleszt egy új terméket. „Nagy durranás lesz!” – mondta neki azon az utolsó reggelen, és az is lett, csak nem úgy, ahogyan a fiú kitalálta.
Mi lesz most velem, nélküled? – tette fel magában némán a kérdést. Mihez kezdek most?
Fogalma sem volt róla, egyszeriben tanácstalannak érezte magát. Pedig Hermione Granger mindig tudta, mit kell tenni, de mostanra mintha elfogyott volna a tudománya.
Erre a helyzetre semmit sem ajánlottak szeretett könyvei.
Legszívesebben üvöltött volna, kócos haját tépkedve, jajveszékelve, de csak állt, mozdulatlanul, mint egy szobor, és próbálta megérteni, megemészteni a benne dúló kettősséget. Összeegyeztetni a mindig higgadtan álló Hermionét a benne kétségbeesetten sikoltozó menyasszonnyal.

Nézte a sírhalmot.
Elvesztettem Ront – gondolta –, és vele együtt a fiatalságomat is!
Tudta magáról, hogy már gyereknek is koravén volt, és hogy az életében a vidámságot, és könnyedséget a fiú jelentette. Nélküle az egész semmivé fog foszlani, és itt marad majd alig huszonöt évesen, öreg lélekkel. Mindenki meglepődött, hogy végül a vörös hajú barátjával alkottak egy párt, de aki közelről ismerte őket, az tudta, mennyire jótékonyan hat a komoly Hermionéra Ron, akinek viszont sosem nőtt be a feje lágya. De most az ő lángvörös vidámsága nincs többé.
A lány odabenn tovább sikoltozott.

     Néhány órát biztosan állt így, mozdulatlanul, mert már sötétedett, amikor valaki mellé lépett.
– Haza kellene mennünk, teljesen át fogsz fagyni – mondta halkan Harry.
Hermione gépiesen oldalra fordította a fejét, és belenézett a fiú szomorú szemeibe.
– Nem akarok – válaszolta, és a sírhalomra nézett. – Nekem mellette a helyem.
– Neked az élők mellett van a helyed – ingatta fejét a fiú. – Gyere el az Odúba, várnak téged.
A lány megrázta a fejét.
– Nem! Nem szeretnék most velük lenni.
– Pedig talán jót tenne – mondta halványan mosolyogva Harry. – Amikor eljöttem, éppen Ron gyermekkori csínytevéseiről volt szó.
– Biztosan volt néhány – válaszolta, és kissé felderült az ő arca is. Eszébe jutott, mikor először meglátta a vonaton, akkor is éppen maszatos volt a fiú orra.
– Mrs. Weasley is örülne – próbálta a barátja kihasználni a pillanatnyi megingást.
– Tudom, de én most egyedül szeretnék maradni – válaszolta neki.
– Haza mész? – adta fel végül Harry a meggyőzést.
– Igen – bólintott.
– Veled tarthatok? – kérdezte a fiú. – Megbeszéltem Ginnyvel, hogy talán ma nem megyek haza, úgyhogy az Odúban alszik.
Hermione bizonytalanul nézett a varázslóra. Nem szeretett volna most a Weasley családdal lenni, mert túl sokan vannak, és biztosan vigasztalni akarnák őt, de a lány most nem erre vágyott. Egyedül akart lenni, hogy megpróbáljon rendet tenni magában, ugyanakkor, ha jobban belegondolt, félt is ettől az egyedülléttől.
– Jól van – egyezett bele végül.
Haza hoppanáltak az egykor Ronnal közös otthonukba. A kis ház London egyik nyugodt, csendes külvárosában állt, közösen vették abból a pénzből, amit a díj mellé a minisztériumtól kaptak a Voldemort elleni küzdelemben nyújtott segítségükért. A boszorkány egy belvárosi lakást szeretett volna, de Ron el sem tudta képzelni, hogy az Odú után ne kertes házban éljen. Végül megtalálták ezt a helyet, és mindketten azonnal érezték, hogy itt a helyük, ez lesz az otthonuk, és később imádtak itt élni.

     Hermione most valahogy furcsán idegennek érezte magát a saját házában. A konyhába ment, készített egy jó, forró teát, közben pedig Harry fellobbantotta a lángot a kandallóban. A varázsló jól kiismerte magát, hiszen Ginnyvel együtt gyakran vendégeskedtek náluk, néha egész hétvégéket töltöttek ott.
– Tessék! – nyújtotta át neki az egyik bögrét, aztán a lány egy jó vastag pléd társaságában bevackolódott a fotelba. Kortyolt néhányat az italból, és érezte, ahogyan a forróság jótékonyan szétáradt átfagyott testében. Ahelyett azonban, hogy felmelegítette volna, vacogni kezdett, és rázta a hideg.
Harry is elhelyezkedett, aztán lopva őt tanulmányozta.
– Rosszul érzed magad? – kérdezte kisvártatva.
– Csak nagyon átfagytam – intett nemet a fejével.
– Elég hideg van mostanában – válaszolta a barátja.

     Hermione bólintott, és elgondolkodva nézett a fiúra. Nem is fiú már, inkább férfi. Az elmúlt években az arca csontosabb lett, a megjelenése határozottabb, és jó kondícióban volt, ahogyan egy aurornak lennie kellett. Kevéssé hasonlított ahhoz a Harryhez, akit a Roxfortban megismert. Leemelte tekintetét róla, és a kandallót kezdte figyelni, amiben vidáman pattogott a tűz. A lángokról azonnal Ron jutott az eszébe, talán azért, mert hasonló árnyalatú volt a haja. Szomorkás mosollyal emlékezett arra az éjszakára, amikor idekötöztek. Akkor még elég kevés bútoruk volt, nem volt ágyuk sem. Leterítettek néhány plédet a kandalló elé, hogy azon aludjanak, de végül a fél éjszakát végigszeretkezték. Élete egyik legromantikusabb estéje volt. Hermione szerette, hogy Ron olyan csodálattal érintette mindig a testét, mintha nála szebbet még soha nem látott volna. Talán így is volt, hiszen mindketten kezdők voltak a nemi életben – jött rá. Eszébe jutott, milyen zavarban voltak, amikor először lefeküdtek egymással. Kicsit olyan volt, mintha egy testvérrel lettek volna együtt, de aztán Ron megjegyezte, hogy még szerencse, hogy Hermione haja nem vörös, elnevették magukat, és ezzel túl is lendültek a kínos részen.
Vajon Harry és Ginny is ezt érezték? – töprengett. Aztán rájött, hogy nem valószínű, hiszen ők korábban nem voltak annyira közeli barátok, mint ő és Ron. Ráadásul Ginnynek mindig is tetszett Harry, és a fiúnak is mást jelentett Ron húga.
– Ginny hogy viseli? – kérdezte hirtelen. – Nem kellene, hogy mellette legyél?
– Nem, dehogy – válaszolta gondolkodás nélkül Harry. – Ő most jó helyen van, az Odúban ott az egész család, együtt emlékeznek Ronra. – Kicsit elhallgatott, aztán folytatta. – De azt is megértem, hogy te nem akartál velük lenni. Tudod, nekem is jobb most itt, mint velük.
– Igazán? – kapta fel a fejét Hermione. – Miért?
– Itt valahogy közelebb érzem magamat Ronhoz - mondta halkan a fiú. – Az élete nagyobb részét az Odúban töltötte, de amikor ma, a temetés után bementem a régi szobájába, valahogy idegennek tűnt. De most, ebben a házban olyan, mintha ő is itt lenne velünk.
– Már itt volt az otthona – magyarázta a lány könnybe lábadt szemmel. – Boldogok voltunk.
Harry csak bólintott, és hamarosan az ő arca is nedvességtől csillogott. Hermione ritkán látta a fiút sírni, úgyhogy felállt a fotelből, mellé ült a kanapéra, és átölelte. Harry, mintha csak erre várt volna, beszélni kezdett.
– Nem tudom, mi lesz velem nélküle! Mióta az eszemet tudom, Ron mindig mellettem állt. Ő volt a legjobb barátom, vagy inkább az egyetlen! Ne haragudj, Hermione, nem akarlak megbántani, hiszen te is a barátom vagy, de Ron más, hiszen ő is fiú volt. Ugye érted? - nézett rá könyörgőn Harry.
– Hát persze – válaszolta Hermione. – Én is ezen gondolkodtam ma, a temetés után. Tudod, Ron olyan volt nekem, mint azok a lángok – bökött fejével a kandalló felé –, felmelegített. De most... – Nem folytatta. Nincs többé Ron, nincs többé vörösen táncoló tűz az életében.

Egy darabig egymást ölelve hallgattak, aztán Harry megrázta a fejét.
– Hogy tehetted ezt velünk, Ron? – kérdezte hangosan. – Mit akartál bizonyítani?
– Én vagyok az oka – közölte Hermione alig hallhatóan.
– Te? De hát miért? – nézett rá értetlenül a varázsló.
A lány egy darabig némán ült, és magában idézte vissza, hogy mi is történt annak a végzetes napnak a reggelén. Azóta már számtalanszor visszajátszotta magában, és az önvád egyre inkább erősödött benne. Eddig nem mondta el senkinek, de már nem bírta tovább, annyira nyomta a lelkét. Talán megmenthette volna Ron életét, ha..,
– Nem figyeltem oda rá – kezdett bele. – Aznap reggel, miután felébredtünk Ron beszélt nekem arról, hogy készül valamire. A konyhában voltam, és reggelit készítettem. Ron bejött hozzám, felült az asztalra, és azt mondta, mire George visszajön Angelinával az üdülésből, addigra készen lesz vele. Csillogó szemmel mesélte, hogy milyen nagy durranás lesz, de én igazából oda sem figyeltem. Tudod, a Minisztériumban volt egy elég súlyos ügyünk, és én már reggel is csak azon töprengtem. Akkor jutott eszembe a megoldás, és arra gondoltam, hogy talán ha beválik az ötletem, akkor majd előléptetnek. – Most már szörnyen kicsinyesnek tűnt. Hiszen a Mágiaügyi miniszter egyik közvetlen alkalmazottja, ami huszonöt évesen nem kis dolog. De hát, ő mindig is többet akart. – Csak bólogattam, aztán amikor megláttam, hogy Ron az asztalon ült, akkor elkezdtem vele vitázni, hogy hogyan képzeli ezt, ő pedig azt mondta, imádja, amikor mérges vagyok, és megcsókolt. Később már nem esett szó az új termékről, nekem pedig eszembe sem jutott rákérdezni. Nem igazán érdekelt. Pedig, ha érdeklődtem volna, akkor talán rájöhettem volna, hogy az a vegyület, akkora mennyiségben, fel fog robbanni.
Hermione a kezébe temette az arcát, és zokogni kezdett. Most, hogy kimondta, már biztos volt benne, hogy megmenthette volna Ron életét, ha aznap reggel figyel rá. De nem tette, és most már nem tudja jóvá tenni, vagy visszacsinálni a múltat.

     Mikor kisírta magát, ránézett Harryre, és várta az ítéletet. Vajon szóba fog még vele állni, azok után, hogy megmenthette volna a barátja életét, de nem tette? Meglepetésére Harry úgy tűnt, zavarban van.
– Ha te vagy az oka, akkor legalább annyira én is az vagyok – mondta, miután megköszörülte a torkát.
– Ezt hogy érted? – csodálkozott Hermione.
Harry egy hatalmasat sóhajtott, aztán hozzákezdett.
– Találkoztunk a halála előtti nap. Az volt megbeszélve, hogy a Foltozott Üstben megiszunk néhány vajsört, miután bezárta az üzletet. Ő már ott volt, mire odaértem, mert engem feltartóztattak. Információt kaptam Augustus Rookwoodról, és egész idő alatt az járt a fejemben, hogy talán végre elkaphatjuk.
– Rookwood él? – döbbent meg Hermione.
– Nem tudjuk, mi lett vele, de mivel holttestet nem találtunk, úgy kell kezelnünk az esetét, hogy csak eltűnt. Rajta van a körözési listán is.
– Értem – bólintott a boszorkány.
– Ron nekem is elmondta, hogy egy új terméket fejleszt – folytatta Harry –, sőt, el is hívott, hogy menjünk el a varázsvicc boltba, és a hátsó helyiségben megmutatja. De én nem figyeltem rá. Végig azt tervezgettem, milyen módon tudjuk legjobban felhasználni a kapott fülest. Az ajánlatot visszautasítottam, megittam a sörömet, aztán visszamentem a minisztériumba, hogy beszéljek Shacklebolttal. Ha akkor figyelek Ronra, és megnézem, hogy mit fejleszt, talán figyelmeztethettem volna.
A varázsló belekortyolt a teába, aztán letette a bögrét az asztalra.
– Nincs valami erősebb italod? – kérdezte.

     Hermione nem válaszolt, csak némán a konyhába ment, és elővette azt az üveg Lángnyelvet, amit azért tartottak otthon, hogy a vendégeket legyen mivel kínálni. Ron ugyanis inkább a vajsört szerette, a boszorkány pedig csak ritkán ivott meg egy-egy pohárka manóbort. Most azonban két pohárral ment vissza a nappaliba, és mindkettőjüknek öntött az erős italból. Harry szó nélkül vette el, és egy hajtásra meg is itta. Hermione újra töltötte a fiú poharát, aztán ő is ivott a sajátjából.
– Szegény Ron – mondta utána – te voltál a legjobb barátja, én a menyasszonya, és hagytuk meghalni.
– Gondolod, hogy tudtunk volna rajta segíteni? – kérdezte Harry az újabb ital után. – Én lehet, hogy nem is jöttem volna rá, hogy amit tervez, annak ez lesz a vége! Neked pedig talán el sem mondta volna, hogy pontosan mit csinál, hiszen neked is folyton bizonyítani akart! Fogalmam sincs, hogy miért, de mindig úgy gondolta, hogy ő nem elég jó hozzánk!
A lány is megitta az italát, csak azután válaszolt.
– Talán igazad van. Tudod, én sosem éreztem magam kevesebbnek nálatok, és persze tisztában voltam vele, hogy te vagy a kis túlélő, és azt is tudtam, hogy egyszer nagy tetteket fogsz véghezvinni, de ezek a dolgok sosem zavartak. Egyszerűen csak örültem, hogy a barátaim vagytok, később pedig igyekeztem, hogy legjobb tudásom szerint segítselek. De Ron, ő mindig más volt – ingatta a fejét. – Emlékszel, amikor ott hagyott bennünket az erdőben? Majdnem összeroppantam miatta! – Hermione zokogni kezdett, Harry pedig a hátát simogatta.
– Persze, hogy emlékszem – válaszolta –, ahogyan arra is, hogy milyen sokáig haragban voltunk, amikor a Trimágus tusa zajlott.
– Nem tudom, miért volt ilyen? – kérdezte, mintegy magától a lány. Ron tényleg egész életében kisebbségi komplexussal küzdött, még akkor is, amikor már ők ketten együtt voltak. Auror nem akart lenni, mert – mint arra Hermione rájött – nem akart örökké Harry Potter árnyékában élni. Az üzlet ugyan jól ment, de az már akkor is bejáratott volt, amikor Ron csatlakozott George-hoz. Valószínűleg ezért érezte úgy, hogy új terméket kell fejlesztenie, és talán igaza volt Harrynek, őt nem avatta volna be Ron a részletekbe. Nem akarta volna, hogy beleszóljon.

Miközben Hermione így tépelődött magában, Harry kiöntötte magának a harmadik pohár italt is. A lány máskor kifejezte volna a nemtetszését, de most tudta, mindkettőjüknek szükségük van az alkohol adta őszinte beszélgetésre.
– Szerinted miért volt ilyen? – kérdezte hirtelen Harry. - Egész életemben vigyáznom kellett arra, hogy meg ne sértsem valamivel Ront.
– Talán azért volt, mert a Weasley családban ő volt a legkisebb fiú, de közben mégis ott volt Ginny, aki miatt mégsem lehetett ő a legifjabb – töprengett a boszorkány. – Nem tudom, nekem nincsenek testvéreim.
– Én pedig Dudley mellett labdába sem rúghattam a nénikémnél – vonta meg a vállát Harry. – Mindig irigyeltem azt a nagy, összetartó családot.
-–És bármilyen sokan is voltak, még mindig adódott közöttük hely, számunkra is – mosolyodott el a lány.
– Igen – hagyta jóvá a fiú. – Tudod, Hermione, nagyon szerettem Ront, soha többet nem lesz olyan barátom, mint ő volt. De hidd el nekem, nem mi tehetünk a haláláról. Nem tudtuk volna megakadályozni.
– Igen, azt hiszem, igazad van - mondta végül a lány.
– Mihez fogsz kezdeni? – kérdezte Harry.
Hermione egy darabig nem válaszolt, csak nézett maga elé.
Aztán megrázta a fejét.

– Fogalmam sincs.

Új történet

Örömmel jelenthetem, hogy megszületett az új történet címe, ami nem más, mint:

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester

Röviden: a történet teljes mértékben a Harry Potter könyveket veszi alapul, és az első fejezet öt évvel Voldemort halála után játszódik. 

Az első részt már feltöltöttem a Merengőre, de még nem engedélyezték, így akik ma erre járnak, hamarabb is olvashatják, hiszen a következő bejegyzésben közzé teszem :) Frissítések hetenként várhatóak.

Nagyon kellemes olvasást kívánok hozzá!

(A véleményeknek is nagyon örülnék!)

Új Fanfic

Örömmel jelentem, befejeztem az új történetem. Ez persze csak egy "nyers" változatot takar, amin bőven van még pofozgatni való. Huszonhárom fejezet lesz, és egyetlen ok miatt nem kezdtem még töltögetni, hogy fogalmam sincs, mi legyen a címe! :)
Erre kérnék még egy pici időt, remélem hamarosan az is megszületik...