Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 23. fejezet

23. fejezet - Az esküvő


     Az esküvő napján az Apotheca csak délig tartott nyitva, utána Piton felment a lakásba készülődni. Ami persze nem állt bonyolult dolgokból, mindössze megebédelt, miután a külseje visszaváltozott, megtisztálkodott – még a haját is megmosta –, azután pedig tanácstalanul állt a ruhásszekrény előtt. Kézenfekvőnek tűnt az egyik fekete ingét felvenni, a keze mégis egy zöldet fogott meg, hiszen mégiscsak egy esküvőre hivatalos. Egerben, egy mugli üzletben vásárolta, szóval a színnek semmi köze nem volt a mardekárzöldhöz, inkább egészen sötét mohaszín volt, de ezt most nem is bánta, hiszen már nem vezeti a házat. Végezetül felvette a dísztalárját, és megfogta a meghívót, ami egyben zsupszkulcsként is működött.

Hamarosan az Odú udvarán találta magát, több más vendéggel együtt. Mielőtt körbenézett volna, meglátta a mosolyogva közeledő Arthur Weasleyt.
– Perselus, örülök, hogy el tudtál jönni! – nyújtotta a kezét.
– Köszönöm a meghívást! – rázott kezet a férfival. – Gratulálok!
– Köszönöm! – válaszolta büszkén az idősebb varázsló. – Szép nap ez a mai, de most ne haragudj, mennem kell. Hamarosan kezdődik a szertartás, és én fogom Ginnyt Shacklebolt elé kísérni. Persze, előttünk még Harry és Hermione jönnek majd. – Azzal az örömapa tovább is állt, Piton pedig nyugtázta magában, hogy ezek szerint a szertartásig nem fogja látni a lányt.

Végül meglátta Kingsleyt, és minthogy a megjelent varázslók népes tömegéből egyedül őt kedvelte, odalépett hozzá.
– Nagy ünnep ez a mai – közölte Shacklebolt, miután üdvözölték egymást.
– Hát persze, hiszen esküvő – morogta. A maga részéről már most elege volt a csacsogások hallgatásából.
– Igen, de tudod két éve halt meg Ron, és a család egészen össze volt törve. Szörnyű baleset volt – magyarázta a miniszter –, Hermione borzasztóan festett. Szegény lány teljesen maga alá került, önmaga árnyékává vált, végül azért is küldtük őt téged megkeresni, hátha valahogyan kimozdítjuk abból az állapotból.
Piton bólogatott, mert még emlékezett a lány szemében megbújó szomorúságra, amikor először benyitott az Apothecába.
– Ahogyan látom, bevált a terv, már sokkal jobban van – mondta Shacklebolt, és közben őt fürkészte, mintha sejtene valamit.
A bájitalmester tudta, hogy a miniszter sosem kérdezne rá, hogy történt-e közöttük valami, mégis, amikor felbukkant mellettük McGalagony, kivételesen örült neki. Bár mostanában egyébként is jobb volt a viszonyuk az igazgatónővel, mint korábban.

– Jó napot, Kingsley! Perselus! – köszönt nekik. – Csodálatos nap ez a mai!
Piton legszívesebben a szemét forgatta volna. Na persze, a Kis Túlélő, aki legyőzte Voldemortot, megnősül. Igazán szeretett volna valamilyen gúnyos megjegyzést ejteni, de a gondolatait túlságosan is lekötötte az, hogy nemsokára láthatja Hermionét. A boszorkány roxforti látogatása felrázta, de egyelőre nem akart találgatásokba bocsátkozni a jövőt illetően.
– Hát, azt hiszem, nekem mennem kell elfoglalni a helyemet – mondta Shacklebolt, és a virágos boltívhez lépett.
– Jöjjön Perselus, üljünk le mi is! – McGalagony belekarolt, és elindult vele a széksorok felé, Piton pedig kénytelen-kelletlen vele tartott.

Hamarosan elkezdődött a szertartás. Először Molly Weasleyt kísérte be a második fia, Charlie. A fiú, vagy most már inkább férfi, meglehetősen jóképű lett a maga vörös hajú módján, ráadásul a sárkányokkal való foglalkozás a testalkatán is meglátszott, magas volt és izmos, a bőre napbarnított. A többi Weasleyre nem jellemzően magabiztos szívtipró benyomását keltette.
Miután helyet foglaltak, a vőlegényt kísérte be a tanúja.
Piton szíve egy dobbanásnyit kihagyott, amikor meglátta Hermionét. A lány már-már földöntúlian szép volt. A bőre halvány derengéssel ragyogott, a férfi gyanította, hogy ebben a vélák keze van, akik szép számmal vettek részt az eseményen, lévén hogy a legidősebb fiú felesége Fleur Delacour volt. Perselus hirtelen minden eddigi, közöttük történt dolog ellenére elbizonytalanodott, hogy van-e esélye neki ennél a gyönyörű istennőnél. A lány szeme ide-oda rebbent a vendégeken, míg őt meg nem találta, és akkor nyíltan rámosolygott, Piton pedig vissza, nem törődve a mellett ülő McGalagony csodálkozó hümmögésével.
Miután Hermione Shacklebolt elé kísérte Harryt, leült Charlie Weasley mellé, az örömapa pedig büszkén feszítve a boltívhez kísérte a lányát.

Ginevra Weasley volt a legkülönlegesebb menyasszony, akit eddig látott. Legnagyobb döbbenetére (és a vendégseregnek is) térd alá érő mugli esküvői ruhában volt, sehol semmi varázsgiccs. Úgy tűnt, a vélák őt is kezelésbe vették, mert a vörös hajú lány határozottan ragyogott, ahogyan boldogan mosolyogva a vőlegénye felé haladt. Na igen, Potter, aki ész nélkül vigyorgott, és nyílt csodálattal bámulta leendő feleségét. Piton halványan elmosolyodott. Arthur egy szem lánya úgy volt varázslatos, hogy közben megmaradt Ginny Weasleynek, a Kis Túlélő pedig láthatóan imádja, feltehetően sírig tartó házasságnak néznek elébe.
Megható, de cseppet sem csöpögős beszédet tartott a mágiaügyi miniszter, azután a fiatalok esküt tettek, mégpedig olyat, ami tényleg életük végéig – vagy még azután is – fog tartani.

Mikor a szertartásnak vége lett, finoman átterelték a vendégeket a sátorba, ahol majd a vacsorát tálalják. Piton elégedetten nyugtázta, hogy a díszítés meglehetősen egyszerű, de ízléses volt, nem repdestek sem aranycikeszek, sem kvaffok, azonban rengeteg gyertya világított. Természetesen a roxforti tanárok közé ültették, szerencsére kiváló rálátással Hermionéra, aki – a vőlegény tanúja révén – a főasztalnál kapott helyet.
Így tehát Perselus Piton elégedett is lehetett volna, mégsem volt az. Véleménye szerint a menyasszony tanúja ugyanis túl nagy figyelmet tanúsított a másik tanú iránt. Igen, a szemtelenül jóképű Charlie Weasley határozottan csapta a szelet a gyönyörű Hermione Grangernek. Figyelte őket a vacsora közben, amikor a férfi szellemes dolgokat pusmoghatott a lánynak, aki vidáman nevetgélt.
Piton ökölbe szorította a kezét, amikor azt látta, hogy az ifjú pár nyitótánca után a vörös hajú varázsló felkéri a boszorkányt, aztán az arra kijelölt részen táncolni kezdenek. A féltékenység fájón mart bele, amikor látta, milyen szép párt alkotnak azok ketten. Ráadásul – gondolta – Charlie a néhai Ron bátyja, ezért talán még esélye is lehet a lánynál.
– Kellemes a zene, nem gondolja? – hajolt közelebb McGalagony.
Piton legszívesebben megátkozta volna, ha Potter éppen oda nem jön, hogy felkérje egykori házvezetőjét táncolni.

Hermione és Charlie már a sokadik táncába kezdett, Piton pedig azon töprengett, mit tegyen. Hoppanáljon haza, mert már alig tudja nézni, ahogy azok ketten enyelegnek, ráadásul a lány egyre kevesebbet és egyre szomorúbban nézett felé, vagy próbálja elvenni a férfitól? De hogyan? Kérje talán le tőle?
Nézte, ahogy a Weasley fiú keze Hermione derekán nyugszik, holott neki kellene átkarolnia.
Merlinre, nem adhatja fel! Egyszer már Lilyvel megtette és most még ostobább lenne, ha hagyná, hogy elvegyék tőle, akit szeret.

– Táncolna egyet a menyasszonnyal, Piton professzor? – állt meg előtte Ginevra.
Először vissza akarta utasítani, de az túl nagy faragatlanságra vallott volna, ráadásul így legalább talán hallaná, hogy miről beszélget egymás között a két tanú.
– Hogyne – biccentett kimérten az előtte álló nőnek, és a táncolók közé vezette. Réges-rég nem keringőzött, de valaha szeretett, és még most is élénken emlékezett a lépésekre. Szerencsére most nem valami modern ugrabugra szólt éppen.
– Maga igazán remek táncos! – közölte vele a partnere néhány perc után.
– Ön is, Miss Weasley. Pontosabban Mrs Potter – javította ki magát. – Ön pedig nagyon különleges menyasszony, ha szabad ezt mondanom.
– Valóban? – kérdezte a vörös boszorkány.
– Igen, nem sokan lennének ennyire varázslatosak egy mugli öltözékben – bókolt, még önmagát is meglepve.
Ginny csak mosolygott rá.

A következő zeneszám lassabb ütemre váltott, bár még nem egészen lassúra.
– Megengedi, hogy táncoljak egyet Charlie bátyámmal? – kérdezte a lány, aztán az éppen mellettük lévő páros férfi tagjának megkocogtatta a vállát. – Gyere, bátyó, táncolj velem inkább! – mondta, Charlie pedig elnézést kért Hermionétól, azután a lány kezét a dermedten álló Piton kezébe nyomta.
– Vigyázzon rá, professzor! – közölte vigyorogva, és már belé is karolt a húgába.

Hogy a másik kettő mindebből mit vett észre, nem tudni, mert csak álltak, és talán a zenét sem hallották, mert abban a pillanatban csak ők számítottak egymásnak. A barna szempár elmerült a feketében, és az esküvő nyüzsgése mindössze távoli zümmögésnek tűnt számukra.
Először Piton vette észre magát.
– Megtisztelnél ezzel a tánccal? – kérdezte bársonyosan mély hangon.
A lány szeméből már eltűnt a szomorúság, ragyogó arccal tekintett rá.
– Az összessel – válaszolta.
Talán nem éppen a zene ütemére táncoltak, de ez őket nem zavarta. Piton gyengéden átölelte, elégedetten, amiért végre az ő keze volt a lány vékony derekán, Hermione pedig a nyaka köré kulcsolta a karját, és lassan forogni kezdtek.
– Gyönyörű vagy! – duruzsolta a fülébe, bár ez a szó mindössze gyenge visszhangja volt a látványnak.
A boszorkány egészen közel bújt hozzá, és Perselus tudta, hogy már bőven túllépték azt a határt, ahogyan egy tanár táncolhat az egykori diákjával, de ez már egyiküket sem érdekelte. Csak az számított, hogy végre a karjában tartja, és hogy a lány láthatóan sokkal szívesebben van vele, mint Charlie Weasleyvel, vagy bárki mással.

Végigsimított a boszorkány hátán, és érezte, ahogyan az megborzong. Hermione kicsit hátrébb húzódott, hogy ránézhessen.
– Nálam alszol ma este? – kérdezte egyszerűen, és a szemében olyan elsöprő erejű vágy égett, hogy Pitonnak nyelnie kellett, mielőtt válaszolt volna.
– Igen.
– Akkor ne vesztegessük az időnket – közölte a lány. Kézen fogta a férfit, és elindult vele kifelé a sátorból, de előbb még odament a most éppen együtt táncoló ifjú párhoz.
– Ginny, Harry! – szólította meg őket. – Még egyszer gratulálok! Ha nem baj, én most hazamegyek.
– Dehogyis – mosolygott a barátnője a lányra és átölelte.
– Köszönjük, hogy eljött, professzor! – nyújtotta felé a kezét Harry Potter, Piton pedig elfogadta.
Ahogy megfogta, az ifjú férj közelebb húzódott hozzá.
– Kérem, vigyázzon rá nagyon! – mondta a szemébe nézve olyan halkan, hogy csak ők hallották. A fiú vett egy mély lélegzetet, mintha nehezére esne kimondani: – Szeresse!
Piton komolyan bólintott.

Kint az udvaron – ahonnan hoppanálhattak – Hermione szembe fordult vele. A holdfényben a bőre enyhe derengése felerősödött, olyan volt, mint egy csodaszép lidérc. A férfi felemelte a karját, hogy végre megsimogassa az arcát.
– Mi ez a fény, ami körbe veszi a bőröd? – kérdezte halkan, miközben az arcát cirógatta.
A boszorkány megvonta a vállát.
– A vélák itattak velem valamit, nem tudom, meddig tart majd a hatása, szerintem csak ma éjjel. – Aztán huncutul elmosolyodott. – És azt sem tudom, hogy mindenhol ilyen-e? Azt neked kell kideríteni!
– Ez igazán élvezetes feladatnak tűnik – közölte.
– Remélem is! – válaszolta a lány. – Most pedig induljunk!

Átölelte a boszorkányt, és a következő pillanatban egy barátságos nappaliba érkeztek. A kandallóban egy intésre pattogni kezdett a tűz.
Hermione mintha zavarban lett volna, félénken kérdezte: – Kérsz valamit esetleg?
Piton a két kezébe fogta az arcát, és a szemébe nézve válaszolta:
– Minden itt van, amit szeretnék!
– Akkor gyere! – A lány elindult, a férfi pedig követte a hálószobáig.
Piton igyekezett nem gondolni arra, hogy valószínűleg ezt az ágyat osztotta meg Ronald Weasley és Hermione, ugyanakkor azt is tudta, milyen óriási a jelentősége, hogy a lány azt szeretné, ha ő ma ebben az ágyban aludna, nem is szólva az egyéb tevékenységekről.
Hirtelen késztetést érzett, hogy átölelje, és olyan erősen szorítsa, ahogy csak tudja, anélkül, hogy fájjon, és amikor megtette, a boszorkány pontosan érezte a heves érzelmi kitörést, ami mindkettőjüket elárasztotta.

***

     Hermione azt hitte, hogy ez sokkal nehezebb lesz. Vett egy mély lélegzetet, mielőtt benyitott a hálóba, abba, amit egykor Ronnal osztott meg. Hirtelen nem volt benne biztos, hogy képes lesz-e itt lefeküdni Pitonnal, de amikor a férfi átölelte, és magához szorította, mintha az élete függne tőle, minden gátlása elmúlt. Igen, szerette Ront, de most ezt a férfit szereti mindennél jobban, tehát itt van a helye mellette. Aztán Perselus a két kezébe fogta az arcát, és megcsókolta, de ez a csók olyan volt, ami minden érzékét lángra lobbantotta. Gyengéd, de birtokló, szenvedélyes, és érzelmekkel teli. A boszorkány úgy érezte, nem képes tovább várni. Magában akarta érezni Perselust, hogy a férfi végre kitöltse a fájó hiányt, amit hónapokon keresztül érzett. A csípőjével közelebb dörgölődzött, és amikor a keménység hozzáért, teljesen elvesztette az eszét. Talán a férfinak is ez lehetett a gondolataiban, mert amikor a csókból szétváltak, a homlokát az övéhez támasztotta és rekedten, szinte hörögve mondta: – Benned akarok lenni!
– Azt akarom, hogy bennem legyél! – válaszolta nyöszörögve.
Perselus elmormolt néhány szót, mire mindkettőjükről lekerültek a ruhák.
Hermione magával húzta az ágyra, és miközben széttárta a combjait, sürgetően a fülébe mormolta: – Gyere!
A varázsló lassan ereszkedett belé, bár a lány látta rajta, hogy milyen nagy önuralmat gyakorol. Feljebb emelte a csípőjét, hogy még közelebb lehessenek, és ez a mozdulat meggyőzte a férfit, hogy miután visszahúzódott, keményebben és gyorsabban mozogjon, engedelmeskedve sürgető vágyuknak. Zihálva csókolták egymást, Hermione belemart Perselus vállába, aztán kiáltva adta át magát az orgazmusnak. Mintha csak erre várt volna, a férfi egészen mélyről jövő morgás-szerű hangot hallatott, és ő is kielégült.

Perselus nem húzódott ki belőle, egyszerűen ráhanyatlott, a boszorkány pedig szorosan magához ölelte. Néhány perc múlva a férfi az arca mellett támaszkodva felkönyökölt, és kisimított egy csapzott hajtincset az arcából.
– Hát, ez gyorsan ment! – mondta bocsánatkérőn.
– Ennek pont ilyennek kellett lennie, majd a következő lassabb lesz – mosolygott rá.

Már hajnalodott, amikor Hermione csillogása alább hagyott, ők pedig kimerülten elhelyezkedtek alváshoz. Előtte még a lány kivett az éjjeliszekrényből egy üvegcsét, és megitta a tartalmát. Piton beleszagolt, és amikor rájött, hogy fogamzásgátló elixír, enyhe mosollyal nézett a boszorkányra.
– Reméltem, hogy nálam alszol – vonta meg pirulva a vállát.
A férfi válasz helyett szorosan magához ölelte.



Másnap, miután hosszan fürdőztek, Piton felöltözött. Úgy tűnt, mintha gondolkodna valamin magában, mert egyszer csak bólintott, azután a lányra nézett. Hermione csendesen remélte, hogy Perselus nem fogja arra kérni, hogy többé ne találkozzanak, mert úgy érezte, abba belepusztulna.
– Van kedved velem ebédelni a Foltozott Üstben? – hangzott el a kérdés, és a lány pontosan tudta, hogy mi a mélyebb jelentése. Hiszen Perselus nem pusztán együtt akart vele valahol étkezni, hanem egy olyan helyre akart menni, amit a varázslók látogatnak, akik ismerik őket. Fel akarja vállalni azt, ami közöttük van.
– Örömmel – válaszolta boldogan.
A férfi megfogta a két kezét, és a szemébe nézett.
– Hermione, velem nem lesz könnyű, az én természetem elég nehéz, bár ígérem, meg fogom próbálni, hogy könnyebb legyen. De még ott van a többi varázsló is, akik nem tudom, hogyan fogadják majd, de szeretném megpróbálni ezt a dolgot kettőnkkel. Nem akarlak elveszíteni!
– Nem érdekel, hogy mit fognak szólni, csak az számít, hogy veled lehessek! – válaszolta a lány, és szinte szárnyalt a boldogságtól.

Hónapokkal később 

     Nem is volt olyan nehéz, mint hitték. Tulajdonképpen senki sem foglalkozott különösebben azzal, hogy ők összetartoznak. Néhányan talán meglepődtek, de alapvetően pozitívan fogadták. Olyanok is akadtak, akik viszont nyíltan örültek a kapcsolatuknak. Ilyen volt Kingsley Shacklebolt, a Weasley család, és a Potter házaspár is. Talán ennek is köszönhetően a roxforti tanárok sem néztek ferde szemmel Pitonra.
Ami kettőjük kapcsolatát illeti, nos, az azért nem volt ennyire zökkenőmentes. Hivatalosan nem éltek együtt, de gyakorlatilag minden éjjel együtt tértek nyugovóra, hol Londonban Hermione házában, hol Egerben, Pitonnál. A lány gyakran segített neki az Apothecában, és általában ezen is vitatkoztak össze. Perselus rosszul tűrte, ha Hermione átpakolta az üzletet, vagy nem pontosan ugyanoda rakta vissza a bájital-hozzávalókat, ahol voltak. De nem volt olyan összeveszés, vagy vita, amire éjszaka – forró szenvedéllyel – ne tettek volna pontot. Idővel aztán a boszorkány megtanulta, hogy mindig előre megbeszélje a kitalált változtatásokat, a varázsló pedig igyekezett emlékeztetni magát arra, amit ígért, és türelmet gyakorolt. Mert egyébként igencsak jól éltek. Olyan társat találtak egymásban, akivel bármilyen kérdésről tudtak beszélgetni, mert mindketten szinte egyformán intelligensek voltak. Hétvégente gyakran jártak kirándulni a környéken, de Piton többé nem látta a patrónusát.

Hónapokkal később, mikor már gyakorlatilag mindenki tudott kettőjükről, és mindenki el is fogadta azt, új étterem nyílt az Abszol úton. Hamar elterjedt, hogy mennyire jó a konyha, és milyen elegáns a környezet, de sajnos szinte lehetetlen volt asztalhoz jutni, hetekkel korábban kellett foglalni. Perselus tudta, hogy Hermione szívesen kipróbálná, ezért felhasználva a mágiaügyi miniszter ismeretségét, szerzett helyet egy szombat estére.

Az étterem Piton ízlésének talán túlságosan díszes volt, viszont a konyha valóban első osztályúnak bizonyult. Így aztán, tekintve, hogy Hermione el volt ragadtatva – leginkább azon, hogy sikerült asztalt foglalnia – igazán kellemesen alakult az estéjük.
Egészen a desszertig.
Akkor ugyanis megjelent az asztaluk mellett Lucius Malfoy, akivel még nem találkozott, mióta visszatért a varázsvilágba.
– Szóval, igaz a hír, hogy él az áruló! – nézett Perselusra.
– Az árulót attól függ, honnan nézzük – válaszolta szenvtelenül. – Neked is szép estét, Lucius!
– Mondd, milyen érzés volt a muglik között lapulni?
– Ha tudni akarod, egészen kellemes, de most légy olyan jó, és hagyd el a társaságunkat! Sosem tudtad, mikor elég belőled, és úgy tűnik, ez mostanra sem változott. – Piton hangja elfojtott dühről árulkodott, Malfoy azonban ezt nem vette – vagy nem akarta – észrevenni.
– Nem akartam elhinni, hogy ezzel a sárvérűvel vagy együtt – gonoszkodott.
– Részben én is az vagyok – közölte Perselus, és Hermione látta, hogy hamarosan robban.
– Remélem, ágyasnak használható a kis griffendéles – nézett a szőke férfi gúnyosan a lányra.
Ez volt az a pillanat, amikor Pitonnak elege lett. Felállt, és dühösen megfogta Malfoy talárjának hajtókáját.
– Ha még egyszer sértegetni merészeled a menyasszonyomat, gondoskodni fogok róla, hogy életed végéig az Azkabanban rohadj meg! – Szinte lángolt a tekintete, és volt valami a hangjában, ami Malfoyt visszavonulásra késztette. Elfehéredett, majd egy szó nélkül sarkon fordult, és elment.

Piton dühösen ereszkedett vissza a székére. Kevés híja volt, hogy ne rántson pálcát, legszívesebben megátkozta volna Malfoyt.
Ahogy Hermione kipirult arcára pillantott, akkor fogta fel, hogy mit is mondott.
Megölöm Luciust! – gondolta feldúltan. Merlin szakállára, miért hívtam a menyasszonyomnak? Úgy érezte, kutyaszorítóba került. Ha ezek után nem kéri meg a kezét, vajon hogyan fogadná? Csalódott lenne? Tövis maradna benne, az egészen biztos. Nézte a lány rózsás arcát. Talán örülne neki? Még az is lehet, hogy igent mondana?
Akarom én ezt? – töprengett. Nos, a házasság nem szerepelt a tervei között, legalábbis egyelőre nem is gondolkodott rajta. Másrészt viszont, mi van, ha emiatt elveszíti? Azt semmiképp sem akarja – jutott eszébe, hogy milyen érzés volt más kezét látni a lány derekán, és hogy az elmúlt néhány hónapban milyen, korábban sosem tapasztalt boldogságot élt meg. Nem, Hermione az övé, nem lehet másé, és már nem akar egyedül élni sem. Nagy levegőt vett.
– Hermione – kezdte óvatosan, a szavakat keresve, hogy lehetőséget adjon a visszautasításra –, amit Luciusnak mondtam, ha így lenne, te mit gondolnál róla? Hogyan vélekednél arról, hogy a menyasszonyom legyél?
Nem tudta, hogy milyen válasznak örülne jobban, de még levegőt is elfelejtett venni, úgy várta.
– Nagyon boldog lennék – válaszolta a még jobban elpirult boszorkány a szemébe nézve.
Piton hirtelen – maga sem értette egészen pontosan, hogy miért – elmosolyodott. Szélesen, boldogan. Megfogta a lány asztalon nyugvó kezét.
– Nem így terveztem – kezdte, bár valójában persze nem tervezte sehogy – megkérni a kezed, ezért gyűrű sincs nálam, de hozzám kötnéd az életedet?
– Igen – mondta boldogan mosolyogva Hermione.

Néhány perccel később Draco Malfoy állt meg az asztaluknál.
– Szeretnék elnézést kérni az apám viselkedése miatt! Nincs igazán jól mostanában – magyarázta. Bizonytalanul nézett Hermione felé, mint aki nem hiszi, amit lát, de aztán kissé félszegen a lányra mosolygott.
– Rendben, Draco! – válaszolta végül Piton, mert látta, hogy egykor pökhendi tanítványa komolyan beszélt.
– Örülök, hogy életben van, professzor! – mondta még zavartan a fiú, azután távozott.
Perselus magában mosolyogva nézett utána. Nézte, ahogyan Draco egyenes háttal visszaül a családja asztalához, ahol egy fiatal boszorkány megszorította a kezét.

Talán nem is bánom annyira, hogy Lucius kötekedni akart – gondolta, és visszafordult a menyasszonyához.


Vége

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 22. fejezet

22. fejezet - A vidra és az őz 


     A gyógynövényboltos bájitalmester az utolsó üveg meghűlés elleni elixírt is lezárta, majd kipakolta a hasonló céllal készült teakeverékek mellé. Ezután elővette a könyvelést, és gondosan feljegyzett mindent, amire tegnap már nem maradt ideje, mivel szombaton egymásnak adták a vevők a kilincset. A meleg, nyárias szeptember után ugyanis beköszöntött az ősz, és a Kárpát-medencében váratlanul téliesre fordult az időjárás. A hőmérséklet a nullához közelített, és minden nap esett az eső. Ennek következtében az elmúlt két hétben a muglik körében elterjedtek a hűléses megbetegedések, úgyhogy tegnap gyakorlatilag megrohamozták az üzletet, és elvittek mindent – legyen az elixír, teakeverék vagy tinktúra –, ami hasznos lehet meghűlés ellen. Piton azóta alig győzte készíteni az utánpótlást, hogy holnap délután tele legyenek a polcok.

     Miután végzett a papírmunkával, fájdalmasan megkordult a gyomra, emlékeztetve arra, hogy aznap még semmit sem evett a reggeli pirítóson és lágytojáson kívül, az meg már nem mostanában volt, hanem hosszú órákkal ezelőtt. Felment a lakásába, benézett a hűtőszekrénybe, és csalódottan vette tudomásul, hogy semmi olyan nincs benne, amiből meleg vacsorát varázsolhatna, készített hát néhány szendvicset. Egy tálcára pakolta őket, aztán leült vele az íróasztalához, és maga elé húzta a harmadikos dolgozatokat, amiket ma még ki kellett javítania.
Mielőtt hozzáfogott volna, megette az egyik szendvicset, mert sejtette, hogy ha éhesen kezdi olvasni Bowman írását, az semmi jóra nem fog vezetni a fiú jegyét illetően. Bár végül így is T-t kapott, de az már csak a tudásának a hiánya okán történt, nem pedig egy éhes bájitaltantanár ámokfutása miatt. Így indult tehát a javítás, de végül Pitonnak nem lett lesújtó a véleménye a harmadik évfolyamról, mert akadt közöttük szép számmal E, néhány V, sőt, két K osztályzat is.
Öntött magának egy pohár bort, és elgondolkodva dőlt hátra, amikor végzett. Az a néhány év a muglik között, amit ráadásul eladóként udvariaskodva töltött, nem múlt el nyomtalanul az életéből. A diákok már nem rettegtek tőle, persze ez azért is volt így, mert mindenki tudta, hogy a Voldemort elleni harcban végig a jó oldalon állt. Természetesen most is szigorú volt, és az óráján egy pisszenést sem lehetett hallani, viszont mertek kérdezni tőle. Első alkalommal, egy héttel az iskolakezdés után, egy negyedik évfolyamos lány nyújtotta a kezét, és amikor felszólította, feltett egy kérdést a holdkőporral kapcsolatban. Piton előbb majdnem keresztben lenyelte a tekintetével, de aztán rájött, hogy igazából a kérdésnek van értelme, és végül negyedórán keresztül magyarázott. Innentől kezdve más negyedévesek is mertek kérdezni, Piton pedig a többi évfolyamnál is bevezette, hogy az óra vége előtt lehetőséget adott az esetleges félreértések, hiányosságok tisztázására. Ennek az egyszerű intézkedésnek pedig hihetetlen hatása lett. A diákok elkezdtek érdeklődni a bájitaltan iránt! Olybá tűnt, hogy ami korábban nem ment rettegéssel, azt most, némi engedménnyel sikerült elérni.
Természetesen most is Perselus Pitont nevezték volna a legszigorúbb tanárnak, de már nem úgy jöttek az óráira, mint ha a vágóhídra igyekeznének. A legfurcsább az volt az egészben, hogy Piton ezt nem bánta, sőt! Persze akadtak a bájitaltan művészetéhez jottányit sem értő pancserek, de október közepére kiderült, hogy néhány tehetséges diák is jár a Roxfort falai közé.

Mikor már kellemesen ellazult a bortól, vágott egy grimaszt, mert rájött, hogy még nem válaszolt Potterék meghívójára. Persze azt sejtette, hogy valószínűleg nem annyira a fiú áll a meghívás hátterében, minden bizonnyal inkább a Weasley házaspár. Számtalanszor vissza akarta utasítani, már néhányszor pergament is vett elő, de képtelen volt megtenni. Ugyanis mielőtt a pennáját tintába mártotta volna, minden alkalommal Hermione arcát látta maga előtt. Hiszen a lány egészen biztosan ott lesz az esküvőn, és bár a hideg rázta, ha magára az eseményre gondolt, nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy végre láthatná. Már másfél hónapja nem találkoztak és borzasztóan hiányzott. Érte talán még ezt a családi eseménynek titulált giccsparádét is hajlandó lenne elviselni. Különben sincs nála a meghívó, hiszen bent hagyta az iskolában, most nem tud rá válaszolni – indokolta meg magának, hogy miért nem alkalmas a válaszra a ma este sem.

Merlin szakállára! Hogy néz már ki az a meghívó? Cikesz? Te jó ég, az még akkor is förmedvény, ha egyébként a menyasszony profi kviddicsjátékos. Igaz, a megvalósítás nem volt hivalkodó, sőt egészen ízlésesre sikerült, de akkor is! – méltatlankodott magában. Ezek után mi várható az esküvőn? Repkedő kvaffok a vacsoraasztal körül?
Felsóhajtott. Mindez nem számít, ha ott lesz Hermione. Remélhetőleg nem ültetik túl messze, és neki lehetősége lesz annyira megfigyelni, hogy a látványt jól elraktározhassa az agyában.
De mi lesz, ha azt látja majd, hogy továbblépett? Hogy már mást ölel? A lehetőség keserűvé változtatta a finom bor ízét a szájában. Nos, legalább tudni fogja, hogy boldog.
Ezzel a cseppet sem megnyugtató gondolattal tért nyugovóra aznap este.


A következő szerdán történt…
Délelőtt még minden a szokásosan alakult, aztán amikor belépett a nagyterembe ebédelni, hirtelen megállt, és csak bámult. McGalagony mellett olyan valaki ült, aki nem tanár. A vendég most egyenesen Piton felé nézett, és rámosolygott. Hermione! Erre végre a férfi is magához tért, és elindult az asztal felé. Sajnos esélye sem volt a lány mellé ülni, hiszen a többi tanár már körbevette az egykori eminens griffendélest, úgyhogy leült a saját helyére Madam Hooch mellé, és szórakozottan turkálta az ételt a tányérján. Mikor valamennyire csillapította az éhségét, tudta, hogy a szokásos talárlobogtatós stílusában el kellene hagynia a nagytermet, de nem tudott felállni, egyszerűen képtelen volt itt hagyni a lányt, még ha túl messze volt is ahhoz, hogy feltűnés nélkül nézhesse.
Az ebéd végén aztán valaki leült mellé, a seprűlovaglás tanárnő addigra megüresedett helyére. Rá sem kellett néznie ahhoz, hogy tudja, Granger az.
– Többet kellene enned – mondta halkan Hermione.
– Nem is tudtam, hogy felcsapott táplálkozási szakértőnek, Miss Granger! – nézett rá, és a szíve mélyén örült, hogy ezek szerint Hermione figyelte étkezés közben.
Egy pillanatra egymásba kapcsolódott a tekintetük, aztán a lány elmosolyodott.
– Csak ha rólad van szó – közölte.
Meglepte, hogy Hermione mások előtt tegezi, bár olyan halk volt, hogy valószínűleg a többiek nem hallották.
– Mi járatban vagy itt? – kérdezte meg azt, ami jelenleg a legjobban érdekelte.
– Manó ügyek – legyintett a lány. – Az egyik manó azt javasolja, hogy házasság esetén kapjanak három nap rendkívüli szabadságot.
– És ezért téged hívnak? – csodálkozott.
A lány most körbenézett, aztán kicsit még közelebb hajolt a férfihez.
– Szívesen jöttem – válaszolta. – Meddig vagy ma? Még van egy kis dolgom, közölnöm kell McGalagony professzor döntését, de a következő szünetben meglátogatnálak a bájitaltan teremben, jó?
– Bármikor szívesen látlak! – válaszolta neki.

A következő órát háromszor olyan hosszúnak érezte, mint máskor. Képtelen lett volna most normálisan tanítani, úgyhogy azt adta feladatként, hogy készítsenek el bármilyen, tetszés szerinti bájitalt. Amíg az ötödik évfolyam csendben dolgozott, Piton jóleső borzongással várta Hermione látogatását. Vajon miért keresi? Valószínűleg csak érdekli, hogy mi van vele, de ez akkor is jól esett.
Még vége sem lett az órának, már kérte, hogy vigyék ki az elkészült főzeteket, úgyhogy mire kicsengettek, a diákok el is hagyhatták a termet. Mint kiderült, szerencsére, mert Hermione már az ajtó előtt várt.
Piton csak nézte, ahogyan bejön, és várta, hogy megszólaljon. Úgy tűnt, a lány zavarban van, aztán meglátta Potterék meghívóját az asztalán – ott hevert, amióta átadták neki.
– Jössz az esküvőre? – kérdezte Hermione.
– Még nem tudom biztosan – válaszolta, mire a lány arcán mintha szomorúság vonult volna át. – Gondolom, igen – tette hozzá végül.
– Én ott leszek, Harry megkért, hogy legyek a tanúja – derült fel a boszorkány arca.
– Akkor megyek – ígérte.

Hermione megvárta, amíg a legutolsó diák is kimegy, aztán egy pálcaintéssel becsukta a tanterem ajtaját, és be is zárta. Egészen közel lépett hozzá, kezével átkulcsolta a nyakát, aztán remegő ajkakkal megcsókolta. Előbb csak óvatosan, mintha nem tudná, milyen lesz a fogadtatás, de amikor megérezte, hogy Perselus viszonozza, akkor az elmúlt időszak minden vágyakozását belesűrítette a csókba. Kapkodták a levegőt, amikor befejezték, és Piton a mellkasához ölelte a lányt, oda, ahová való.
– Hiányzol! – mondta halkan Hermione, és a férfi úgy érezte, sosem hallott ettől szebbet.
– Te is nekem – ismerte be.
– Van annak értelme, amit eddig csináltunk? – kérdezte a boszorkány, és Piton pontosan tudta, hogy mire érti.
– Azt hiszem, semmi – felelte.

Meghallották, hogy megérkeztek a következő óra diákjai, úgyhogy gyorsan szétváltak, Hermione pedig kinyitotta a terem ajtaját. A hatodéves tanulók beszállingóztak, ők pedig még egy utolsó, vágyakozó, de egyben ígérettel teli pillantást váltottak.
– Az esküvőn találkozunk – mondta a lány, Piton pedig bólintott.

Halvány mosollyal az arcán nézett Hermione után, még az sem bosszantotta fel, amikor a folyosóról a griffendéles Jane Parker hangját hallotta meg.
– Miss Granger! Megmutatná nekünk a patrónus bűbájt? Most volt sötét varázslatok kivédése óránk, de senkinek sem sikerült! – kérlelt a lány.
– Hát persze! – hangzott Hermione válasza. – Valami olyan dologra kell gondolnotok, ami nagyon boldoggá tesz benneteket, úgy mondjátok ki a varázsigét. Expecto patronum!
Piton már látta is az ezüstfehér ragyogást, aztán legnagyobb meglepetésére a terembe beszökdellt egy tökéletesen inkarnálódott ezüst vidra. Egyenesen hozzá ugrándozott, a kezéhez dörgölődzött, aztán eltűnt. Természetesen azonnal a Shacklebolt irodájának ablakában látott jelenet jutott az eszébe.

– Nyissák ki a könyvet a negyvennyolcadik oldalon – mondta az osztálynak. Miközben mindenki lapozni kezdett, magában arra gondolt, talán mégis csak lehet bízni a mágikus ablakban.

***

Hermione álomszerű lebegésben töltötte a következő időszakot, mígnem az esküvő előtt egy héttel eszébe nem jutott, hogy még nincs mit felvennie. Elment a Shanda & Shelymeshbe, de semmit sem talált. Ami tetszett volna, az mindegyik túl elegáns, vagy túl mardekáros volt. Szörnyű, hogy a varázsvilágban azt hiszik, hogy aki zöldet vesz fel, csakis mardekáros lehet!
Ginny persze most is a segítségére sietett, így szombaton nyakukba vették a várost. Barátnője azt javasolta, menjenek ahhoz a mugli üzlethez, amelyikben ő vette a ruháját, mert mellette alkalmi öltözékeket árulnak.
– Megmutattam anyának a menyasszonyi ruhám – mondta mintegy mellékesen, miközben a bolt felé tartottak.
– Mit szólt hozzá? – kérdezte Hermione.
– Ismered anyát, először ki volt akadva – húzta el a száját Ginny. – Aztán azt mondta, ha a pénz miatt aggódok, ők régóta gyűjtenek már erre. De elmondtam neki, hogy én ezt szeretném, mert ebben érzem úgy, hogy én megyek majd az oltár elé, és nem a ruha. Akkor azt mondta, hogy megérti és elfogadja.
– Szuper anyukád van! – mosolygott Hermione.
– Tudom! – nézett büszkén a barátnője.


Sokáig válogatott a ruhák között, néhányat fel is próbált, de úgy érezte, egyik sem az igazi. Ráadásul hosszút nem akart, hiszen a menyasszony ruhája is csak térd alá fog érni, úgy gondolta, akkor ő sem vesz fel hosszabbat.
Végül Ginny segített rajta; beszállt a keresésbe, miután megunta, hogy Hermione a huszadik öltözékben is csalódott.
– Azt hiszem, ezt kerested – emelte meg a kezében tartott darabot.
– Ó, ez gyönyörű! Felpróbálom! – lelkesedett ő is. A ruha lélegzetelállító volt. Egészen mély sötétzöld, és az anyagot néhány helyen arannyal festették meg, mintha foltos lenne. A felsőrésze ujjatlan volt és testhezálló, V alakú nyakkivágással, ami pontosan annyira volt csak mély, hogy csábító legyen, de ne ízléstelen. A szoknyarész deréktól lefelé bővült, de nem nagyon, inkább csak A vonalban, a derekát pedig vékony öv tette hangsúlyossá, középen apró gyöngydíszítéssel. Ahogy belebújt, és a tükörbe nézett, azonnal tudta, hogy ez a ruha lesz a tökéletes.
Ginny egyetértően bólogatott, amikor meglátta.
– Most már csak egy kis frizura és smink kell majd – közölte. – Tudod mit? Beszélek Fleurrel, hogy téged is kapjon a keze közé! Nem hiába volt véla az egyik nagyanyja, nagyon ért a szépségápoláshoz.
– Hűha! – nyögte Hermione.


Így történt, hogy az esküvő napjának délelőttjén Hermione az Odúhoz hoppanált, mert az udvarra varázsolt sátorban tartják majd az esküvőt, ahová ideiglenesen kellemes huszonnégy fokot varázsoltak. A többiek már ott voltak, Fleur és a húga – az időközben csodaszép nagylánnyá cseperedett, Gabrielle – közösen vették kezelésbe a nőket.
Fleur csak egy pillantást vetett rá, és máris a kezébe nyomott három üvegcsét.
– Idd meg ezeket! – Fleur az eltelt évek alatt már elég jól elhagyta a francia akcentusát, de néha azért még hallani lehetett, kiváltképpen az r betűk ejtésénél.
– Miért? – nézett bizalmatlanul a fiolákra. Az egyik rózsaszín, a másik kék, a harmadik zöld színű folyadékot tartalmazott, és mintha mindegyik csillámlott volna.
– Ez – mutatott Fleur a rózsaszínre – gyönyöhű bőhrt varásol. A zöld a hájádat teszi könnyebben kezelhetővé, a kék pedig eltünteti az áhcodhól a fáhadtság jeleit, meht ha jól láthom, alig áludtál, igaz? – ingatta rosszallóan bájos fejét.
– Így van – pirult el Hermione, és megitta mindhárom italt. Tényleg alig pihent, annyira izgatott volt amiatt, hogy ma újra láthatja Perselust. A remény felütötte a fejét, és abban bízott, hogy ma talán változtatnak a mostani állapotukon. A múltkori beszélgetésük Ginnyvel mélyen elgondolkodtatta. Úgy érezte, Perselusszal saját maguknak ártanak azzal, ha továbbra is így folytatják. Az elmúlt néhány hónap bőven elegendő volt ahhoz, hogy tisztában legyen a ténnyel, miszerint tényleg szereti Perselust, és szüksége van rá. A Roxfortban történtek pedig bizakodással töltötték el, hiszen a férfi csókja és a tekintete nem hazudhatott.
A bájitalok íze kellemes, sőt, majdnem túl édes is volt. A hatásuk viszont lenyűgözte. A fáradtságának semmi jele sem maradt, kipihentnek tűnt és üdének. A haja megzabolázva, selymesen hullámzott az arca körül. A bőréről eltűnt minden apró hiba, viszont olyan furcsa fényt árasztott, mintha derengene. Rajta kívül egyedül Ginny volt még hasonló, de ő inkább ragyogott.
– Gyehre, én sminkellek – közölte Fleur. – A sógohnőm azt mondta, legyél gyönyöhű és kívánatos – vihogott. – Nem tudom, kit szemelt ki neked?

Ó, Merlin szakállára! Csak nem akarja Ginny már megint összehozni valakivel? Hermione kétségbeesetten tartotta oda az arcát Bill feleségének.
A vélák sminkelés terén teljesen másként működtek, mint a mugli kozmetikusok. Fleur először alaposan szemügyre vette, aztán megkérte, hunyja le a szemét. Az egykori griffendéles csak annyit érzékelt, hogy néha mintha lepkeszárnyak érintették volna.
Miután az idősebb Delacour lány végzett vele, a fiatalabb következett.
– Én khészítem a fhizsuhád – nevetgélt, és Hermionénak erősen koncentrálnia kellett, hogy megértse. – Kinyithátod á szemed, á tükhöt elthüntettem.
Gabrielle olyan ügyességgel dolgozott, mintha legalább hat karja volna, Hermione nem is mert odanézni, hátha tényleg így van.
Mikor elkészült, felvette a ruháját és a hozzá illő selyem cipellőt, aztán egy tükör elé állt. Döbbenten bámulta magát.
– Merlinre! Ezt hogyan csináltátok? – kérdezte a lányokat. Ugyanis tagadhatatlanul önmaga volt, csak éppen gyönyörű kiadásban, és amit sosem gondolt volna magáról, határozottan végzet asszonya volt. A haja kócosan feltűzve, de nem úgy, ahogyan ő szokta, itt most minden tincsnek meg volt a helye, egyszerre volt elegáns, és mintha éppen most túrtak volna bele.
– Há nem lennék féhjes asszony, még én is az ágyamba akahnálak cipelni – közölte Fleur.

Hermione kinézett az Odú egyik ablakán, mert már gyülekeztek a vendégek, és reménykedett, hátha meglátja Perselust, de sajnos már túl sokan voltak.
Mikor eljött az idő, Mollyval, Charlie-val – aki Ginny tanúja volt – és Harryvel a nappaliban találkoztak. Mikor a második legidősebb Weasley fiú meglátta, elismerése jeléül halkan füttyentett.
– Hű, mekkora szerencsém van, hogy én leszek a másik tanú – jelentette ki, aztán karon fogta édesanyját, és kimentek, hogy elfoglalják a helyüket.
Hermione még elcsípte Molly reménykedő pillantását, és egy pillanatra megrémült, hogy vajon nem Charlie-e Ginny legújabb jelöltje.

A boszorkány is készen állt rá, hogy Harryt a kertbe, a virágokból font boltív alá vezesse, ahol majd Kingsley Shacklebolt összeadja őt Ginnyvel.
– Gyönyörű vagy! – mondta a barátja, amikor meglátta. – Az én ízlésemnek ugyan kissé mardekáros, de tudom, hogy kinek szól. – Hermione zavartan elpirult, de Harry még folytatta. – Rookwood elmondott mindent, azt is, hogy te és... szóval ő... mindegy – kereste a szavakat. – Csak szeretném, ha tudnád, nekem az a fontos, hogy boldog légy. Mindegy, hogy ki az a személy, akivel az lehetsz.
Hermione szorosan átölelte a fiút.
– Köszönöm, Harry! – suttogta.
– Menjünk! – vigyorodott el a varázsló, amiért végre kimondta, amit akart.
Egymásba karoltak, és ők is elindultak.

*

A következő képen Hermione általam elképzelt ruhája látható, azzal a különbséggel, hogy én V nyakkal képzelem.

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 21. fejezet

21. fejezet - Rookwood árulása


Ginny látta Harryn, hogy valami nyomasztja. Mióta hazajött, csak nézett maga elé és gondolkodott. Úgy sejtette, hogy Rookwood lehet az oka, mivel a halálfaló a napokban kapja meg a dementorcsókot, de előtte még ki kellene szednie belőle az auroroknak, hogy kiket ölt meg. Emiatt lett Harry egyre feszültebb, mert már szeptember utolsó napját írták, és eddig nem tudtak meg semmit. Rookwood egyszerűen egy szót sem szólt. A szabályok szerint veritaserummal vallatni csak a legvégső esetben lehet, és Ginny tudta, hogy Harryt felőrölte az elmúlt hónap. Igyekezett mindent megtenni, hogy legalább itthon elfeledtesse kedvesével a munkáját, úgyhogy most öntött neki egy pohár manóbort, a kezébe adta, aztán mögé lépve masszírozni kezdte a vállát. Volt benne gyakorlata, hiszen a csapattagokat is gyakran masszírozta át egy-egy keményebb edzés után.
Vőlegénye kortyolt néhányat, aztán pár perc múlva a lány érezte, ahogyan egy mély sóhajtással távozik belőle a feszültség egy része.
Még egy ideig masszírozta, aztán öntött magának is a borból, és Harry mellé ült a kanapéra.
– Mi a baj? – kérdezte kedvesen. – Rookwood?
Harry nem szólt semmit, csak bólintott.
– Mikor kapja meg a dementorcsókot?
– Holnap.
– Holnap? – ráncolta össze a szemöldökét a lány. – Akkor ma már vallathattátok a veritaserummal is, nem?
– De igen – hangzott a szűkszavú válasz.
– Sikerült megtudni az áldozatok nevét? – kérdezte óvatosan.
– Igen, mindent megtudtam.
– Akkor mi a baj? – Most már semmit sem értett. Egészen idáig Harry reménykedett, hogy az igazságszérumtól majd dalolni fog Rookwood. De ha ez meg is történt, akkor miért van így letörve? – Mit tudtál meg? Talán valami olyat, ami bennünket is érint?
– Igen. – Harry egy kicsit hallgatott, aztán zavartan szólalt meg. – Nézd, tudod, hogy nem szabadna erről itthon beszélnem, de képtelen vagyok magamban tartani. Mivel pedig úgysem tartozik szorosan az ügyhöz...
Ginny türelmesen várakozott, amíg Harry összeszedte magát.
– Szóval, miután Rookwoodot kivallattuk, és megtudtunk mindent, amit kellett a megölt aurorokról, és hogy Lucius Malfoy tényleg nem volt benne, a többiek kimentek, én pedig kettesben maradtam a halálfalóval.

Harry megint ivott néhány kortyot.
– Tudod, nem hagyott nyugodni, hogy miért bántotta Hermionét? Shacklebolt és én, amikor elküldtük Miót, tényleg nem gondoltuk, hogy veszélyben lehet, hiszen a célpont Piton volt. Természetesen tudtuk, hogy a dolog nem lesz sétagalopp, de az fel sem merült, hogy Rookwood megpróbálhat az életére törni – mentegetőzött Harry, mert nagyon bántotta, ami a legjobb barátjával történt. – Szóval, még tartott a veritaserum hatása, én meg ott maradtam vele kettesben, úgyhogy megkérdeztem – elhallgatott, és a szemüvegével kezdett babrálni.
– Mit mondott? – kérdezte egy idő után Ginny.
– Azt mondta, azért, mert tudta, hogy Piton rohanni fog megmenteni, és sebezhetővé válik. Én erre megkérdeztem, hogy ezt mégis mire alapozza, és erre nevetni kezdett. Perselus Piton mindig is gyenge volt, ezt kiabálta. Még mindig nem értettem igazán, ő viszont addigra nagyon is beszédes lett. Láttam őket csókolózni a vízesésnél, mondta. Amikor pedig észrevette, hogy ezen mennyire megdöbbenek, még hozzátette, hogy utána együtt is aludtak. Hogy Hermione egész éjjel Pitonnál volt. – Harry a végére egészen lihegett a felháborodástól. – Pitonnál. Egész éjszaka.

Ginny nézte Harry arcát, és abban a pillanatban minden a helyére kattant. Hát ezért nincsenek együtt! Hirtelen mély sajnálatot érzett a barátnője és a bájitalmester iránt.
– Ez borított ki ennyire? – kérdezte csendesen.
– Hát persze! – Harry kutatva nézett rá. – Nem látszol meglepettnek. Te tudtad? Neked elmondta?
– Sajnos nem – rázta a fejét. – Sejtettem, hogy valami nyomja a szívét, de azt hittem, hogy a Rookwooddal történtek. Hogy a kínzás nem múlt el nyomtalanul. De a tárgyalás napján elhívtam Miót ebédelni a Foltozott Üstbe. Gondoltam, talán egy kicsit könnyebb lesz neki, ha velem van.
– Ott elmondta?
– Nem, dehogy! De egyszer csak megjelent Shacklebolt és Piton, és odajöttek az asztalunkhoz. Akkor jöttem rá, hogy szeretik egymást. Tudod, ahogyan egymásra néztek, minden világossá vált.
– Mi van? – vörösödött el Harry arca. – SZERETIK EGYMÁST? Én már azt sem értem, hogyan volt képes Hermione megcsókolni azt az undorító, vén denevért! És Piton? Még hogy szereti Miót! Ugyan kit tud az szeretni?
– Édesanyádat szerette – mondta nagyon óvatosan Ginny. – Annyira, hogy hosszú éveken keresztül képes volt miatta azt az életet élni, amilyet egyikünk sem akarna magának.
– De Ginny! Az anyám legalább vele egykorú volt, nem pedig húsz évvel fiatalabb!
– Ha őket nem zavarja... – tárta szét a karját.
– De Hermione hogy volt képes? Hiszen Ront szerette!
– Merlin szerelmére, Harry! Igen, szerette a testvéremet, de Ron majdnem két éve halott! Nem várhatod azt Hermionétól, hogy most már maradjon örökké egyedül!
– Persze hogy nem várom, láttam, mennyire tönkretette az elmúlt két év. Részben azért is javasoltam őt Shackleboltnak, hátha kicsit jobban lesz tőle. Gondoltam utazik egy kicsit, és az talán felrázza – magyarázta a fiú, aztán a kezébe temette az arcát. – De ha tudom, hogy ezzel Piton ágyába lököm, akkor inkább hagytam volna, hogy csináljon Rookwood azzal a szemétládával, amit csak akar!
– Harry, az, hogy egymásba szerettek, nem a te felelősséged! – mondta neki, hogy nyugtassa, de ez csak olaj volt a tűzre.

– Egymásba szerettek? – A fiú szinte ordított. – Piton biztosan csak kihasználja, és élvezi, hogy olyan fiatal, Hermione pedig egyszerűen naiv.
– Harry! Hallod is magad? – kérdezte felháborodottan. – Te mondtad, hogy Rookwood terve bejött, mert Piton rohant megmenteni Miót. Ha csak kihasználná, akkor ezt tette volna? És szerinted Hermione olyan súlyos sérülésekkel véletlenül éppen felállt, amikor a halálfaló meg akarta ölni a professzort? – elhallgatott, és várta, hogy Harry megértse.
– Gondolod, hogy azért állt fel, hogy Pitont védje? Mint anya engem? – sápadt el leendő férje.
Ginny megfogta Harry kezét, és megsimogatta.
– Igen – mondta egyszerűen. – Tudod, vannak olyan dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni. Valószínűleg őket is meglepte, hogy mit éreznek egymás iránt, talán ezért sincsenek most együtt. Vagy egyszerűen óvni akarják a másikat a közvéleménytől – gondolkodott el.
– De ha nincsenek együtt, akkor nincs semmi gond, nem igaz? – derült fel Harry. – Majd szépen elfelejtik egymást, Hermione megismer egy olyan varázslót, aki jobban illik hozzá, és kész!
Ginny a fejét ingatta.
– Nem tudom – mondta lassan. – Sosem láttam Hermionét úgy nézni Ronra, ahogyan Pitonra nézett. Természetesen őt is szerette, és ha a bátyám nem hal meg, akkor talán örökké együtt maradtak volna, de ez egészen más. Tudod, volt egy pillanat, amikor érezni lehetett, hogy ez a két varázsló egymáshoz tartozik. Én azt hiszem, Mio nem lesz boldog, ha nem lehet Pitonnal.
– Majd elfelejti – mondta dacosan a vőlegénye.
– Talán igen – válaszolta neki. – De Hermione nem az a típus, aki könnyedén elfelejt valakit. Én nem akarom, hogy boldogtalan legyen! Nekem is furcsa, hogy éppen Piton, de... – Nem tudta, hogyan magyarázza el Harrynek. – Végül is, mi nem is ismerjük őt. Mindig ridegnek és komornak láttuk, de ahogyan Mióra nézett, a tekintetében szeretet, féltés, aggodalom, csodálat, és még sorolhatnám, hogy mennyi érzelem volt.
Látta, hogy élete párja nem igazán bízik egykori tanárukban.
– És a múltkor velünk is egészen normális volt – tette még hozzá –, talán megváltozott.

Harry sokáig hallgatott, és Ginny adott neki időt. Neki is furcsa volt ez az egész, de abban, amit Harrynek mondott, egészen biztos volt. A barátnője és a bájitalmester szerették egymást, ez a napnál is világosabb volt. Sokat gondolkodott, hogy beleavatkozhat-e a dologba, azért is várt ennyit. De mivel még mindig nem történt semmi érdemleges, csak azt látta, hogy Hermione egyre boldogtalanabb, végül elszánta magát. Most több okból is jól jött ez a beszélgetés Harryvel. Egyrészt megtudta, hogy nem csak képzelődött, azok ketten tényleg szeretik egymást, másrészt arra is rájött, hogy talán a mások reakciójától való félelem az egyik ok, amiért nincsenek együtt. De leginkább azért örült, mert most talán sikerült elfogadtatnia Harryvel ezt a szokatlan kapcsolatot, és tudta, hogy ez Hermione számára nagyon fontos lesz.
Végül a fiú egy nagy sóhajtással kiadta magából a feszültség utolsó morzsáit is. A vörös boszorkány tudta, hogy ez volt az a pillanat, amikor elfogadta magában a dolgot.
– Oké – szólalt meg végül a varázsló –, de most nincsenek együtt. Én ugyan a kisujjamat sem fogom mozdítani ennek érdekében.
– Nem is kell – mosolyodott el. – Éppen elég lesz, ha Hermione érzi majd, hogy mi elfogadjuk a választását.
Harry egy pillanatig bizonytalanul nézett, de aztán megacélozta a tekintetét, és bólintott.

Ginny aznap éjjel úgy döntött, néhány nap múlva szól Sipornak, hogy beszélhet a roxforti ismerősével.

***

Hermione sóhajtva temette kezébe az arcát. Elege volt. Az elmúlt két hét több nehézséget is tartogatott számára. Múlt hét elején Rookwood végre megkapta a dementorcsókot, és bár ez valamilyen szinten megnyugtatta, és elégedettséggel töltötte el, de felszakította a sebeket. Eddig próbálta elnyomni magában az érzéseit, és elfogadni, hogy mind Perselus, mind saját maga számára a megfelelő döntést hozták, de mára már rájött, hogy ez nem igaz. Legalábbis ami őt illeti; bár augusztus végén a Foltozott Üstben Piton sem tűnt felhőtlenül boldognak. Alig mert belegondolni, hogy azóta nem is látta a férfit, és hogy ennek már másfél hónapja. Azt hitte, idővel könnyebb lesz majd, de inkább rosszabb lett. A tudat, hogy talán csak egy lépést kellene tennie a varázsló felé, egyszerűen nem hagyta nyugodni, mégsem mert közeledni, inkább elhitette magával, hogy amit tesznek, az így helyes.
A másik, ami felzaklatta, Ron halálának hétvégi évfordulója volt. Kiment a temetőbe, és ott ült fél délután a sír mellett. Próbálta megemészteni, hogy a fiú, aki hosszú éveken keresztül a barátja volt, azután pedig a szerelme, ma már csak emlék. Két évvel ezelőtt azt hitte, hogy vége az életének, és ha most nem is sokkal boldogabb, mint akkor, de legalább már nem érezte saját magát is halottnak.
Viszont valamit nem értett. A temetőben találkozott a Weasley családdal, és természetesen Ginny és Harry is eljött. A barátja pedig felettébb furcsán viselkedett. Éppen csak köszönt, de nem beszélgetett vele, még rá sem nézett igazán, és fogalma sem volt, hogy miért?

Aztán megint a pergamenre pillantott az asztalán, és felsóhajtott. Most még itt van ez is! Imádta a munkáját, de nem tudta, hogy ezzel a mostani panasszal mihez kezdjen. Egy roxforti manó írt személyesen neki, és manó jogokkal kapcsolatban szeretett volna vele beszélni. Mivel ő nem tud eljönni az iskolából, így arra kérte, hogy Hermione mihamarabb szíveskedjék elmenni hozzá. Vonzotta a lehetőség, hogy újra lássa régi iskoláját, és főleg egykori bájitaltan tanárát. Ugyanakkor félt is, hogy a találkozás Perselusszal sebeket fog ejteni a lelkén. Persze, az is elképzelhető, hogy egyáltalán nem találkozik majd Pitonnal, bár az talán még rosszabb lenne.

Töprengését kopogás zaja zavarta meg.
– Tessék! – szólt ki.
Ginny jött be hozzá mosolyogva, és neki azonnal eszébe jutott, hogy megígérte, ma elkíséri barátnőjét a ruhapróbára.
– Jól vagy? – kérdezte tőle a lány.
– Igen, csak ezt a levelet olvastam. Egy manó hívott el a Roxfortba – válaszolta, miközben elindultak.
– Mi is voltunk pár hete, esküvői meghívókat vittünk – mesélte a vörös boszorkány.
– McGalagonynak? Hogy van?
– Igen, adtunk neki, Hagridnak, Madam Hoochnak és Piton professzornak.
– Pitonnak? – kérdezte, és érezte, hogy szaporábban kezd dobogni a szíve.
– Igen, bár nem mondta, hogy eljön – mondta Ginny, aztán hozzátette –, mondjuk azt sem, hogy nem. Esetleg beszélhetnél vele!
– Én? – kérdezte rémülten.
– Hát, téged gondolom közelebbről ismer, mint bennünket, nem igaz?
A barátnője kutatva nézett rá, Hermione pedig fülig vörösödött. De még milyen közelről ismer – gondolta magában, és a teste belesajdult a vágyakozásba.
– Magyarországon csak beszélgettetek, nem? – érdeklődött tovább Ginny, amikor nem kapott választ az előző kérdésére.
– De igen – válaszolta óvatosan.
– Akkor beszélj vele, légyszi! Anyáék nagyon örülnének, ha ott lenne.
– Jó, megpróbálok – ígérte meg végül nehézkesen.

Az Abszol útra hoppanáltak, de meglepetésére Ginny nem a Shanda & Shelymesh felé tartott, ahogyan Hermione várta, hanem a Foltozott Üstben levették a talárjukat, és kimentek a mugli Londonba.
– Nem is olyan szörnyű, ugye? – nézett rá a Weasley lány.
Hermione körbenézett, és fogalma sem volt, mit akar itt a barátnője.
– Micsoda nem szörnyű? – kérdezte.
– Hát Piton! – válaszolta Ginny, és megindult az utcán, Hermione pedig követte. – Képzeld, nem lakik a Roxfortban, és McGalagony azt mondta, délután maximum háromig van csak órája. Hagrid pedig azt mesélte, hogy nem vállalta újra a Mardekár vezetését sem, mert haza szokott menni, bár azt ő sem tudta, hol is van pontosan az a haza. Egyébként egészen normális volt velünk, mikor átadtuk a meghívót.
– Már nem vagytok a diákjai! – mosolygott a boszorkány. Hálás volt, amiért néhány dolgot megtudhatott Perselusról. Örült, hogy ezek szerint a férfi nem adta fel a Roxfort kedvéért a magyarországi életét sem.
– Nem, már régen nem vagyunk azok. Felnőtt varázslók vagyunk – értett egyet a barátnője. – Megérkeztünk!

Egy mugli üzlet előtt álltak meg, aminek a kirakatában esküvői ruhák voltak.
– Innen lesz a ruhád? – döbbent meg Hermione. – Édesanyád tudja?
– Nem – pirult el Ginny, és egészen olyan színűvé vált az arca, mint a haja. – Csak te fogod tudni, és Harry.
– De miért?
A lány megrándította a vállát, és belépett a boltba. Nyilván nem először járt ott, mert az eladó azonnal megismerte.
– Próbálni jött? – kérdezte kedvesen.
– Igen – válaszolta a menyasszony – és megmutatnám a barátnőmnek.
– Akkor foglaljon addig itt helyet – kísérte az eladónő Hermionét egy kanapéhoz, és egy pohár vízzel is megkínálta.
Mint utóbb kiderült, szükség is volt rá, egészen kiszáradt a torka döbbenetében, amikor meglátta Ginnyt.

Gyönyörű volt, mint egy igazi menyasszony.
Mugli menyasszony.
Hermione nem sok varázsló esküvőn volt idáig, de még jól emlékezett Fleur és Bill, vagy Angelina és George menyegzőjére. Mindkét lánynak különleges, mágikus ruhája volt. Ginny pedig ott állt vele szemben egy gyönyörű, kristályokkal és csipkével díszített hófehér ruhában, ami térd alatt ért véget. A cipője szatén volt, haját kontyba fésülték, melyre egy nagyon helyes kalapka került. Sehol semmi varázslat, fátyol, vagy több méteres uszály, csak Ginny volt, aki viszont izgatottan várta az ítéletét.
– Nagyon szép vagy! – suttogta, és felhajtotta a pohár vizet.

A próba után beültek a közeli kávézóba.
– Ginny, gyönyörű a ruhád, és nagyon jól áll! – kezdte habozva. – De arra gondoltál, hogy mit fognak szólni, ha meglátják?
– Kik? – kérdezte a barátnője. – Harry nem bánja.
– Például a szüleid.
– Ha anya meglátja, hogy milyen boldog vagyok benne, akkor nem hiszem, hogy kifogása lenne ellene. Azt pedig te is tudod, hogy apa mennyire imádja a muglikat, és a dolgaikat. Szerintem ő örülni fog neki – mosolygott.
– De mit fognak hozzá szólni a vendégek? – próbált még mindig hatni Ginny eszére.
– Nem érdekel – válaszolta a lány. – Az esküvői ruhámban nekem kell boldognak lenni, és én abban a térdig érő mugli ruhában leszek az! Mió! Nem számít, hogy mit gondolnak a többiek, nekem kell a választásommal elégedettnek lenni. Persze felvehetnék egy habos-babos ruhakölteményt, amin egyszarvúak ugrándoznak, de az nem én lennék! Nem a ruhának kell varázslatosnak lenni, azt szeretném, ha Harry engem látna annak, amikor majd örök hűséget fogadunk egymásnak.
– Talán igazad van – mondta lassan Hermione.
– Elegem van már abból, hogy azt tegyem, amit mások várnak el tőlem. Akinek jelentek valamit, az elfogad így is, a többiek pedig nem számítanak – közölte felettébb vehemensen Ginny.

És Hermione kénytelen volt egyet érteni vele.


Ginny ruhája:

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 20. fejezet

20. fejezet - A meghívás


     Molly Weasley már sokadszorra dörömbölt a fiatalok bejárati ajtaján.
– Ginny! – kiabált újra, de semmi válasz nem érkezett.
Már megbánta, hogy nem a kandallón keresztül jött, de az az igazság, hogy azóta a kellemetlen incidens óta inkább a lakáson kívülre érkeztek, és megvárták, amíg beengedik őket. Örökre beleégett a retinájába és egészen biztos, hogy Arthuréba is, ahogyan a Kis Túlélő az ő egy szem lányukat...
Nem, jobb lesz, ha erre nem is gondol. Végül is Harry elveszi Ginnyt feleségül, szóval így már minden rendben, nem igaz?
– Ginny! – Ma hétfő van, Harry biztosan nincs is itthon, ilyenkor már az auror-parancsnokságon dolgozik. Ginevra pedig valószínűleg mélyen alszik a tegnapi meccs után. De vajon miért nem nyit ajtót Sipor?
Molly fel nem foghatta, miért nem volt képes a lánya valamilyen rendes foglalkozást találni? Még hogy kviddicsjátékos? Bármelyik fiáról előbb gondolta volna, hogy sportoló lesz. Persze, még mindig jobb, mintha auror lenne, akkor aggódhatnának érte is, nemcsak Harryért. Úgy szereti azt a fiút, mint a sajátját! Főleg mióta Ron...
Nem! Erre sem gondolhat! – Vett egy mély levegőt, azután kifújta. – Főleg a mai nap nem!
– Ginevra Weasley, ébredj! – kiáltotta mérgesen.
– Jövök már! – hallatszott végre valahára a lánya hangja.

Mihelyst Ginny kinyitotta az ajtót, robogott is befelé, egyenesen az ablakokra irányította a pálcáját, hogy kinyissa őket.
– Merlinre! Hogy lehet így élni? Nem csoda, hogy nem bírsz felébredni, ha ilyen levegőtlen ez a lakás! Mikor szellőztettél utoljára?
– Anya! – kezdett méltatlankodni Ginny. – Tegnap meccsem volt, tudod, hogy ilyenkor másnap fáradt vagyok.
– Hol van Sipor?
– Kapott néhány nap szabadságot, úgyis lesz majd elég dolga az esküvő előtt.
– Ugye most nem tört el semmid? – kérdezte számonkérően, szemével aggódva átfutva a lánya testén. A kviddicsnél előfordultak sérülések, még edzéseken is.
– Nem – nyomott el egy ásítást a fiatal boszorkány –, de majdnem hat órás volt a játékidő, éjfél után értem haza.
– Te választottad! – vont vállat az anyja. – Lesz még meccs az esküvő előtt?
– Nem, csak edzések – mondta Ginny. – Meg sem kérdezed, hogy mi lett az eredmény?
– Mi lett?
– Nyertünk, naná! Kifüstöltük őket a pályáról! – vigyorgott.
– Csodásan hangzik, kislányom – válaszolta Molly –, és légy szíves, most már ne sérülj meg az esküvő előtt!
– Téged csak ez érdekel? – ingatta a fejét Ginny.
– Ginevra drágám, tudod, hogy most ez a legfontosabb! – Aztán végre a tárgyra térhetett, amiért jött. – Nézd, mit hoztam! Készen vannak a meghívók!
Vett elő a táskájából egy helyes kis dobozt.
– Milyen lett? – érdeklődött a lány.
– Honnan tudnám? – nézett szemrehányón. – Nem bontottam ki.
Ginny elismerően pillantott rá.
– Képes voltál megállni?
Molly a megjegyzést egyszerűen elengedte a füle mellett.

Lerakták a dobozt az asztalra, aztán izgatottan nyitották fel a tetejét.
– Gyönyörű! – suttogta a fiatalabb Weasley.
– El kell ismernem, tényleg az! – értett egyet az idősebb. Nem lelkesedett az ötletért, hogy aranycikesz legyen az esküvői meghívón, de a kivitelezés pazar volt.
A gyönyörű fehér pergamenre arany dombornyomással ábrázolták a cikeszt, és ha kézbe vették a meghívót, az kinyílt és szárnyalni kezdett. Mikor megállt, akkor gravírozódott fel a lapra a házasulandók neve: Ginevra Weasley és Harry Potter. Ők persze csak annyit akartak, hogy Ginny és Harry, na de milyen meghívó már az olyan? Nem csak a barátaik fognak kapni, hanem fontos emberek is!
– Megvan a lista? – kérdezte.
– Milyen lista? – húzta fel Ginny a szemöldökét.
– Jaj, hát a vendéglista! Légy szíves add ide, hadd nézzem meg!


A lány előkotorta a listát az egyik fiókból, és odanyújtotta. Mrs. Weasley elvette, Ginny pedig kiment a konyhába, ahol az asztalon talált egy bögre kávét, és szendvicset. Elmosolyodott, mert tudta, hogy Harry hagyta neki ott, még mielőtt elment dolgozni. Egyik kezében a fekete itallal, a másikban a szendviccsel tért vissza az anyjához. Leült az asztalhoz, és mosolyogva figyelte, hogyan olvassa át sokadszorra a listát.
– Anya! Már legalább ötször elolvastad!
Molly éppen csak felnézett volna, de amikor meglátta, mit csinál Ginny, ráripakodott.
– Édes lányom, hogy gondolod ezt? Ide ülsz azzal az étellel a meghívók mellé? Mi van, ha összemaszatolod, vagy leöntöd kávéval? Menj, és edd meg a konyhában!
– Igenis! – sóhajtotta a lány, és elindult kifelé.
– Hagyd abba a szemforgatást, kisasszony! Tudod, hogy igazam van! – szólt még utána az anyja.

Miután megreggelizett, visszament a szobába, remélve, hogy anyja hamarosan elmegy, ő pedig alhat még néhány órát. A tegnapi meccs elég kemény volt, jól elfáradt a végére. A család persze – Harry kivételével – azt hiszi, hogy ez neki szórakozás, pedig ő ezért ugyanúgy fizetést kap, mint például bármelyik alkalmazott a minisztériumban.
A nappaliban aztán a földbe gyökerezett a lába. Az anyja már előkészítette a tintát, pennát, és a lista is ott volt mellettük.
– Most pedig szépen megcímzed a borítékokat! – közölte lelkesen csillogó szemmel a lányával.
– De...! – kezdett volna védekezni, bár tudta, hogy esélye sincs.
– Már szeptember második hete van, kislányom! Úgy illik, hogy még ebben a hónapban megkapja minden meghívott. Ma ráérek, tehát tudok neked segíteni. Na persze nem megírni, de amíg te dolgozol, én készítek nektek vacsorát.
– Remek – morogta az orra alá. Tudta, hogy kénytelen lesz egész nap körmölni, de legalább a főzéssel nem kell vesződnie.

Mire az összes borítékot megcímezte, úgy érezte magát, mintha büntetőmunkán lett volna Pitonnál. Megmozgatta fájó ujjait, aztán hátradőlt a széken.
Hmm, Perselus Piton. Már majdnem három hete történt, de nem hagyta nyugodni az a jelenet, amit a Foltozott Üstben látott.
Már korábban is feltűnt neki, hogy mióta Hermione visszajött a titkos küldetéséről, mintha jobban lett volna. Legalábbis nem látszott olyan összetörtnek, és nem tűnt úgy, mintha elhagyta volna az életkedv. A barátnője végre túljutott a gyászon. Viszont valamiért mégis lehangolt volt, boldogtalan. Tekintete gyakran a semmibe révedt. Ginny azt hitte, hogy a Rookwooddal történtek miatt ilyen, de aztán, amikor elhívta ebédelni az Üstbe, és összetalálkoztak a bájitalmesterrel, hirtelen minden megvilágosodott számára. A barátnője szerelmes volt. Még Ronra sem nézett soha olyan tekintettel, mint Pitonra. Na és a tanár? Az arca egészen átalakult, rajongva merült el a lányban. Szinte forrt körülöttük a levegő, ami még rá is olyan hatással volt, hogy este szabályosan letámadta Harryt. De vajon miért nincsenek együtt? Hiszen szeretik egymást, ez nyilvánvaló!

Kezébe vett egy üresen maradt meghívót, és elgondolkodva forgatta a kezében. Egy terv kezdett körvonalazódni benne, de tudta, segítségre lesz hozzá szüksége. Kell hozzá a tanúja, és az édesanyja is, ráadásul úgy, hogy ne sejtsenek semmit. Pitont ismerve, még így sem biztos a siker, de legalább megpróbálja.
Kiballagott a konyhába.
– Elkészültem! – jelentette be.
– Nagyszerű, akkor el is vihetitek majd azoknak, akiknek személyesen akarjátok átadni. A többinél pedig, ha Hedvig nem győzi, Errol is segíthet – mondta az anyja.
– Maradt néhány darab – kezdett hozzá. – Azon gondolkodtam, kiket hívjunk még meg?
– Szerintem mindenki rajta volt a listán – válaszolta Molly, de azért elgondolkodni látszott.
– A Rend tagjai mind ott lesznek? Én már nem emlékszem, hogy kik voltak a tagok, mert még eléggé gyerek voltam.
– Hmm, lássuk csak! A legtöbben ugyebár sajnos meghaltak, de... – Ginny már látta is az anyja arckifejezéséből, hogy az ötlete bevált. – Merlinre! Perselus Piton él! Ez eddig nem is jutott eszembe! Feltétlenül meg kell hívnunk őt is!
– Piton professzort? – kérdezte a lány.
– Hát persze! – Molly egy kissé elbizonytalanodott. – Valószínűleg nem jön el, de borzasztó udvariatlanság lenne lehagyni a vendéglistáról.
– Igen – fintorgott Ginny –, de Harryt neked kell meggyőznöd!
– Miért? – hökkent meg az édesanyja.
– Tudod, hogy nem igazán kedveli...



Aznap este Harry Potter a leendő felesége mellett a leendő anyósát is a lakásukban találta. Természetesen bármikor szívesen látta a Weasley házaspárt, hiszen úgy szerette őket, mintha az édes szülei lennének. Na persze volt az az eset, amikor éppen azt találták ki Ginnyvel, hogy kipróbálnak egy pózt abból a hülye mugli regényből… az elég kellemetlen volt. Ginny kikötözve feküdt a nappaliban az ággyá varázsolt kanapén, ő pedig egy szál kviddicstalárban volt felette, amikor Molly és Arthur kilépett a kandallóból. Remélhetőleg a George-tól kapott játékszert nem vették észre. Mindenesetre azóta a család csak a ház elé érkezik, nem egyenesen a nappaliba, és azt is megfigyelte, hogy Mrs. Weasley többé nem ült le a kanapéra.
Ott volt tehát a két nő, az asztal szépen megterítve három személyre. A vacsorát Molly készítette, akinek lényegesen nagyobb volt e téren a tudománya, mint a lányának, és ráadásul a kedvencét főzte.
– Mit csináltatok ma? – kérdezte vacsora után, amikor egy korsó vajsörrel a kezében elégedetten hátradőlt a székén.
– Megcímeztem a meghívókat – közölte Ginny mártír arccal.
– Készen lettek? – Tehát ezért volt itt Molly, hogy biztosan megcsinálja Ginny a címzést. – Milyenek?
– Gyönyörűek! – hozta elé a dobozt Mrs. Weasley.

Harry vigyorgott leendő anyósa lelkesedésén, de lehervadt a mosoly az arcáról, amikor az első borítékot meglátta.
– Piton? – nézett Ginnyre.
– Anya ötlete – vonta meg a vállát a lány.
– De hát nem is volt rajta a listán! – próbált tiltakozni.
– Harry, drágám! Mert még nem tudtuk, hogy él, amikor összeírtuk a vendégeket – magyarázta Molly. – Legalábbis rajtad kívül más nem tudta – nézett rá megrovóan.
– Titkos információ volt – védekezett. – De minek hívjuk meg a vén denevért?
– Először is, mert ő is a Rend tagja volt, másodszor pedig, ha ő vén, akkor én mi vagyok? – háborodott fel leendő anyósa. – Piton professzor tíz évvel fiatalabb nálam!
– Tényleg? Nem látszik – vigyorgott a fiú.
– Harry drágám, ne légy tiszteletlen a tanár úrral – jegyezte meg Molly.
– Jó, majd Errol elviszi neki a meghívót – mondta, remélve, hogy az az őrült bagoly soha nem találja meg Pitont.
– Nos, arra gondoltam, mivel McGalagonyt úgyis személyesen hívjátok el... – kezdte Mrs. Weasley, és Harry tudta, hogy nincs esély a menekülésre, elé kell állnia a bájitaltantanárnak, és át kell adnia a meghívót.
– Jól van! – sóhajtott végül egy nagyot. – Elvisszük neki.


Így történt, hogy Harry csütörtökre szabadságot vett ki, és Ginnyvel együtt délelőtt hoppanált a Roxfort szélére. Amíg a kastély felé sétáltak, és a gyönyörű zöld tájban gyönyörködtek, a fiú még mindig zsörtölődött.
– De minek kell Pitont is meghívni? – kérdezte.
– Udvariasságból – mondta a lány nagyjából huszadszorra. – Különben is, valószínűleg úgysem jön el.
– Remélem – morogta a vőlegény.

McGalagony őszinte örömmel fogadta őket.
– Annyira örülök, maguknak! Természetesen ott leszek az esküvőn! Meghívnak mást is a tanári karból? – érdeklődött.
– Hagridot, Madam Hoochot és Piton professzort – nyögte ki végül kelletlenül Harry.
– Kedves gondolat! – bólintott az igazgatónő. – Azt javaslom, most menjenek a professzorhoz, mert hamarosan kezdődik a szünet, délután pedig ma csak kettőig van az iskolában.
– Köszönjük, tanárnő! – mondta Ginny, és fel is állt.

Ahogy közeledtek a pincéhez, Harry gyomrában egyre nagyobbra nőtt a gombóc. Bármit tett is, nem kedvelte Pitont. Talán az indokait jobban megérti most már, mint gyerekként, de annyi kellemetlen emléket köszönhetett neki, hogy azok nem tudtak nyomtalanul eltűnni. Ha most nem sétálna mellette a menyasszonya, talán meg is futamodna, és mégis valamelyik bagolyra bízná a feladatot. Így azonban már ott is álltak a bájitaltan terem előtt. Az óra végét megvárták a folyosón, és csak akkor léptek be, amikor az első diákok kifelé kezdtek szállingózni. A fiú meglepve látta, hogy a mostani elsősök nincsenek megrémülve tanáruktól, és nem menekültek hanyatt-homlok a teremből, mint ahogyan ők tették egykor. Sőt, hárman is ott álltak Piton körül, aki valamit komolyan magyarázott nekik. Komolyan, de egy cseppet sem ridegen. A legnagyobb meglepetés pedig akkor érte, amikor a három diák megfordult. Egy mardekáros és egy hollóhátas mellett egy griffendéles is volt, és ahogy elmentek mellettük, a legnagyobb egyetértésben beszélgettek valamilyen kísérletről.

Mikor Piton észrevette őket, gyanakodva húzta össze a szemöldökét.
– Jó napot, Piton professzor! – üdvözölték kórusban.
– Miss Weasley, Mr. Potter! – biccentett a tanár.
– Szeretnénk ezt átadni – vágott bele Harry, hogy mielőbb végezhessenek.
A tanár átvette a Ginny által felé nyújtott levelet.
– Az esküvői meghívónk, megtisztelne, ha eljönne – mondta leendő felesége, és Harry legnagyobb rémületére Ginny még rá is mosolygott Pitonra.
A bájitalmester kivette a borítékból a lapot, és bár a cikesz láttán felemelkedett az egyik szemöldöke, nem kommentálta, pedig Harry azt hitte, lesz néhány gúnyos megjegyzése ízlésekről és pofonokról.
– Nos, köszönöm a meghívást, de... – mondta olyan hangsúllyal, ami után Harry már reménykedve várta, hogy miért nem tud eljönni, azonban Ginny közbevágott.
– Nem kell most azonnal válaszolnia! Gondolja át, hogy tud-e rá időt szakítani!
– Rendben – válaszolta lassan Piton, és a meghívót az asztalára tette.
– Akkor viszontlátásra! – indult volna máris a fiú.
– Hogy haladnak Rookwood vallatásával? – kérdezte akkor Piton.
– Nem túl jól – ismerte be kelletlenül, és újból a megjegyzéseket várta, de most sem jöttek.
– Várjanak egy pillanatot! – mondta a tanár, és bement a laborjába. Kezében egy kis üveget hozott, ránézésre veritaserumot. – Tessék, ez majd megoldja a nyelvét. Az adagolást gondolom tudja, ugye?
– Igen – bólintott, magában pedig teljesen elhűlt. Piton nem kezdte el tudálékosan kioktatni, hanem feltételezte, hogy tudja használni a bájitalt. Ez merőben új volt. – Köszönöm!
Szerencsére már kezdtek érkezni a következő órára a diákok, úgyhogy menniük kellett.
– Viszontlátásra! – köszöntek el.
– A szüleim nagyon örülnének, ha eljönne! – mondta még Ginny kifelé menet.
– Nem kellett volna ennyit udvariaskodni vele – morogta Harry Hagridhoz tartva.
A lány megvonta a vállát.
– Ő is tök normális volt velünk – közölte.
– Oké, ez igaz – adta meg magát a fiú.


– Harry! Ginny! Jaj, de régen láttalak benneteket! – ropogtatta meg Hagrid a csontjaikat.
– Minden rendben? – kérdezték tőle.
– Hát persze! – válaszolta az óriás.
A kunyhóban beszélgettek néhány órát, aztán még megkeresték Madam Hoochot is; egészen este volt már, mire hazaértek.


Következő hétfőn, amikor Sipor visszaérkezett a szabadságáról, Ginny megvárta, amíg Harry elmegy otthonról, aztán a manóhoz fordult.
– Sipor, vannak neked ismerőseid a Roxfortban? – kérdezte.
A manó arca felragyogott. Valamilyen különös oknál fogva rajongott a vörös hajú boszorkányért.
– Igen, kisasszonyom, többen is – mondta.
– Nagyszerű! Nemsokára beszélned kellene valamelyikkel – kezdett hozzá Ginny a terve következő részéhez.

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 19. fejezet

19. fejezet - Felismerés


     Hermione némiképp csüggedten lépett be a lakásába. Máris megbánta, hogy olyan hirtelen eljött a minisztériumból, de akkor úgy érezte, képtelen tovább ott ülni Perselus mellett anélkül, hogy megérinthetné. Most viszont bármit megadott volna, ha legalább messziről láthatná. Felsóhajtott. Persze, a férfi érdekében talán jobb ez így.
Szüksége volt valamilyen monoton, gépiesen elvégezhető, de mégis hasznos tevékenységre, úgyhogy felnagyította a táskáját, és elkezdett kipakolni. Minden ruhát tisztítóbűbájnak vetett alá, mielőtt elrakta volna. Mikor ezzel kész lett, főzni akart, de nem volt semmi olyasmi otthon, amiből ehetőt tudott volna varázsolni, hiszen, mielőtt elment, kidobott minden romlandót. Végül talált egy zacskó kekszet, azt kezdte el eszegetni, és igyekezett nem gondolni arra, hogy utoljára Perselusszal reggelizett együtt, a férfi otthonában.

Néhány óra múlva kopogtattak a bejárati ajtón.
A boszorkány szinte repült kinyitni. Talán Piton valahonnan megtudta a címét, és idejött hozzá?
Nem, persze hogy nem – gondolta, amikor meglátta a belépő Harryt.
– Szia! – vigyorgott a barátja, és felemelte a kezében tartott ételhordót. – Ginny küldött neked vacsorát, hátha nincs itthon semmi.
– Ó, Harry! Köszönöm! – A nyakába borult, és sírni kezdett. Még maga sem tudta volna megmondani, hogy miért. Talán a csalódás miatt, mert nem Perselus jött, vagy a barátai gondoskodása volt az oka? Az igazság inkább az lehetett, hogy ezek együtt, megfűszerezve az elmúlt hetek felfokozott idegállapotával. Sokáig sírt, Harry pedig a hátát simogatta közben. Végül nagy nehezen sikerült abbahagynia. Kivörösödött szemekkel nézett a barátjára. – Ne haragudj!
– Ennyire szörnyű volt? – kérdezte aggódva a fiú. – Annyira sajnálom, hogy odaküldtünk!
– Összességében nem, de azért, amikor Rookwood elkapott, az eléggé durva volt – mondta.
– És Piton? Ő nem kellemetlenkedett? – gyanakodott Harry.
– Nem, dehogy. Ő teljesen normális volt – válaszolta, és igyekezett, hogy a hangja ne remegjen meg.
– Tényleg? Nekem úgy tűnt, nem nagyon változott.
– Miért?
Harry megvonta a vállát.
– Miután visszatértem a minisztériumba, elvittem kihallgatni. Először bocsánatot kértem, amiért nem hittem, hogy a jó oldalon állt. Ő azt válaszolta, hogy még csak gyerek voltam, aztán lerázott, hogy inkább kezdjük a kihallgatást.
– Mégis mit kellett volna tennie? – mosolygott halványan a lány. – Talán a nyakadba kellett volna borulnia? Hiszen Perselus Pitonról beszélünk, már az is kedves volt tőle, hogy a fiatal korodnak tulajdonította az egészet.
– Piton kedves? – szörnyülködött a fiú. – Hermione, biztosan jól vagy már?
– Hát persze! – kezdett kuncogni Hermione. – Tényleg rendes volt, akkor is, amikor ápolnia kellett.
– Ápolt? Ezt nem is mondta! – csodálkozott Harry.
– Biztosan nem tartotta lényegesnek az eset szempontjából – mondta a boszorkány, és kissé megrémült. Fogalma sem volt, mit mondhatott Perselus Harrynek, nem beszélték meg előre.
– Majd téged is ki kell hallgatnom – nézett bocsánatkérőn a barátja.
– Ó! – A tekintetében megjelenő rémületet a varázsló félreérthette, mert így szólt: – Ha nehéz róla beszélni, akkor elmondom, hogy Piton mit mondott, te pedig kiegészíted, ha másként emlékszel, rendben? Nem szabályos eljárás ugyan, de a barátom vagy és amennyire lehet, kímélni szeretnélek.
– Köszönöm! – válaszolta némi lelkiismeret-furdalással.

Harry elmondása alapján Perselus úgy adta elő, ahogyan a dolgok megestek, kivéve azt, ami kettőjük között történt.
– Így volt minden – válaszolta –, bár Pe... Piton professzor nem tudja, mi történt, amikor csak ketten voltunk Rookwooddal – hadarta, és remélte, hogy a barátja nem veszi észre az elszólást.
– El tudod nekem mondani? Nem muszáj ma, ráér később is.
Hermione nagyot sóhajtott.
– Talán jobb lesz, ha itthon mondom el, nem olyan könnyű erről beszélnem. Piton professzor mondta, hogy látta őt Egerben, de én nem tulajdonítottam rám nézve veszélyesnek – kezdett hozzá, és ő is elmondta a finomított verziót, de Rookwood kegyetlenségéről is beszámolt.
Harry egészen elsápadt a végére.
– Merlinre! Csoda, hogy életben maradtál! Ne haragudj, hogy kitettelek ennek! Én sem hittem volna, hogy Rookwood téged is meg fog támadni. De vajon miért tette?
– Biztosan úgy gondolta, hogy a professzor segítségére siet az egykori diákjának – mondta.
– Igen, elképzelhető – gondolkodott el Harry. – A megölt aurorokról te sem tudsz semmit? – kérdezte.
– Sajnálom, de nem. Csak akkor beszélt róluk, amikor már a vár udvarán voltunk, de én akkor már nem igazán voltam magamnál. Mit mondott Rookwood?
– Hát ez az! Semmit! Egyszerűen meg sem szólal – válaszolt a fiú. – De persze majd a veritaserum megoldja a nyelvét!
– Igen – tűnődött Hermione. Már nem akart ezzel a témával foglalkozni, ezért inkább másra terelte a beszélgetést. – Még nem is mondtad, hogy sikerült a lánykérés?
– Ó! Az nagyon jól! – csillant fel büszkén a barátja arca. – Igent mondott! Egyébként meg is akarunk téged látogatni a hétvégén Ginnyvel. Esküvői meghívót hoznánk.
– Merlinre! Harry, gratulálok, ez csodálatos! Mikorra tervezitek az esküvőt?
– November elejére – mondta a fiú. – Tudod, Ginny azt szeretné, ha ez az ősz kevésbé lenne nehéz Mollynak. Azt gondolja, hogy a lakodalom szervezése talán egy kissé eltereli a figyelmét Ron halálának évfordulójáról.
– Igen, ez valószínűleg jó ötlet – bólogatott. Az októbert mindannyian nehezen viselték, a tavalyi borzalmas volt.
– És beválni látszik – motyogta Harry. – Mi csak szűk körű esküvőt terveztünk, de a leendő anyósom szerint, ha Billnek, Percynek és George-nak nagy lakodalmakat szerveztek, akkor az egyetlen lányuk ne is álmodjon másról. – Aztán rövid vacillálás után vigyorogni kezdett. – Szóval, ez még titok, csak szombaton lehetne elmondanom, de szeretnélek téged megkérni, hogy legyél az esküvőn a tanúm. Vállalnád? Te vagy az egyetlen családtagom!

A lány tudta, hogyan érti Harry, hiszen egyiküknek sem voltak már szülei. A varázslóé régen meghaltak, a boszorkányé pedig ugyan éltek, de meg sem ismerték volna. Ron halála óta csak ők maradtak egymásnak.
– Hát persze, hogy vállalom! – ölelte át boldogan Harryt. – Ez annyira csodálatos!
– Köszönöm! – mosolygott a barátja. – De majd tegyél úgy, mintha akkor hallanád először, rendben?
– Hát persze! – nevetett a lány is.

– Szóval, tényleg ápolt Piton? – hitetlenkedett később a fiú.
– Persze, talán túl sem éltem volna, ha nincs ott – mondta őszintén.
– És milyen volt? Úgy értem, olyan, mint bájitaltanon? – Harry nagyon kíváncsi volt.
– Nem, hiszen már nem vagyok a tanítványa – válaszolta.
Ha elmondaná, hogy milyen volt egykori tanáruk, Harry valószínűleg sokkot kapna – gondolta szomorkásan.
– Végül is, az a lényeg, hogy megmentett, vagy inkább megmentettétek egymást – csóválta fejét a barátja.
– Igen – értett egyet Hermione.
Még egy darabig beszélgettek, aztán a boszorkány egyedül maradt.

***

     Augusztus végére járt már, mire Rookwood első tárgyalását kitűzték. Piton a szokásos fekete öltözékét vette fel az alkalomra, és talárt. Az elmúlt néhány hétben futótűzként terjedt el a hír a varázsvilágban, hogy a hős bájitaltantanár mégis életben van, de szerencsére Shackleboltnak sikerült odahatni a Reggeli Prófétánál és a Szombati Boszorkánynál is, hogy mindössze egy-egy rövid hírben hozták az olvasóik tudomására. Ez nem volt nehéz, tekintve, hogy Rita Vitrol néhány éve az Egyesült Államokba költözött, utódai pedig sokkal jobban tiszteletben tartották a magánéletet. Így aztán továbbra sem tudta senki, hogy eddig Magyarországon élt, ahogyan azt sem, hogy ezután is ott fog, dacára annak, hogy szeptembertől újra roxforti tanár lesz.
Ezért szabta ugyanis a feltételeit McGalagonynak. Tényleg tanítani akart, de emellett nem szerette volna feladni az egri életét sem. Úgy tervezte, hogy tanítás után hoppanál Egerbe, megissza az átalakított, rövidebb hatóidejű szérumot, hogy újra Kígyósi Péter legyen, kinyitja négytől hétig az üzletet, szombati napokon pedig reggeltől estig nyitva fog tartani. Így a mugli ügyfeleit sem hagyja cserben. Pontosan tudta, hogy vannak olyanok – mint Kovács néni is – akiket gyakorlatilag az ő keveréke tart életben.

Várta már, hogy taníthasson. Nemrég a Roxfortban járt, és átvette Horatiustól a bájitaltant. Pitont megdöbbentette, hogy egykori tanára mennyire megöregedett. Na persze, néhány éve elmúlt már száz éves is, de azért ezt tudva is meglepő volt. Az öreg varázsló átadott minden szükséges információt, azután megittak a laborban egy-egy pohár manóbort.
– Köszönöm, hogy felmentést ad a feladataim alól, Perselus! – mondta Lumpsluck. Aztán valahová messze révedt a tekintete. Mikor újra ránézett, fájdalom volt a tekintetében. – Nem kellett volna visszajönnöd!
Piton hirtelen nem tudta, hogy a tegezéstől lepődött meg jobban, vagy attól, amit a professzora közölt.
– Hogy érti? – kérdezte.
– A saját életedet kellene élned! – mondta. – Én már öreg vagyok, sok mindent megéltem, vagy inkább túléltem. Tettem, amit tennem kellett, éppen úgy, ahogyan te is, Perselus. – Horatius szeme könnybe lábadt. – De gyáva vagyok. Láttam, hogy mit tett veled Voldemort, azután Dumbledore, hogy milyen dolgokra vettek rá, és sosem léptem közbe. Nem volt hozzá elég erőm. Mindkettőjüktől féltem, hogy ellenségemmé válnak, ha kiállok melletted.
Piton csak hallgatott, nem igazán tudta, hová akar kilyukadni Lumpsluck. Tényleg ideje már, hogy nyugdíjba vonuljon – gondolta.
– Perselus, élj! Ne foglalkozz senkivel és semmivel. Ha szeretsz tanítani, akkor tedd azt, de ha nem, akkor hagyd itt a fenébe ezt az egészet! Ne hagyd, hogy elmenjen melletted az élet! Én már csak tudom, higgy nekem!
A fiatalabb férfi lassan, megfontoltan bólintott.
– Köszönöm a tanácsot! – válaszolta.
A mágus a vállára tette a kezét. – Élj is vele! Legyél boldog, fiam!

Azóta gyakran eszébe jutott ez a néhány szó. Lumpsluck professzor a házvezető tanára volt, még roxforti diák korában, de ő sosem gondolta úgy, hogy Horatiusnak meg kellett volna védenie bárkitől is. Mindazonáltal azon a tanácson, hogy ne hagyja elmenni maga mellett az életet, gyakran elgondolkodott. Úgy gondolta, most elégedettnek kellene lennie. Hiszen újra tanítani fog, de az egri élete is megmarad. Mindkét világból azt kapja majd, amit a legjobban kedvel.
Mégis úgy érezte, mintha hiányozna valami – kedvetlenül vagy ingerülten teltek a napjai. Feszült volt, és nehezen találta a helyét. Talán, ha végre szeptember lesz, és ténylegesen megkezdi az oktatást a Roxfortban, akkor helyükre kerülnek a dolgok. Legalábbis ebben reménykedett.

     Mikor elérkezett az idő, a Mágiaügyi Minisztériumhoz hoppanált, és a telefonfülkén keresztül belépett az épületbe. Ahogyan korábban megbeszélték, egyenesen Kingsley irodájához ment. Shacklebolt már várt rá, együtt indultak a tizedik szintre. Egy kis helyiségbe kísérték, ahol a többi tanúval együtt arra vártak, hogy behívják őket. A mai nap nem voltak sokan, rajta kívül csak a megölt temetkezési varázsló munkatársa ült a padon. Bár tisztában volt azzal, hogy Hermione nem lesz ott – Kingsley azt mondta, elintézte, hogy csak akkor kell a tárgyaláson is vallomást tennie, ha elengedhetetlenül szükséges – mégis remélte, hogy láthatja. Sajnos erről lemondhatott.

Előbb a temetkezési alkalmazott ment be, azután hívták őt. Amikor belépett az ajtón, minden szempár rátapadt. Kérdő, hitetlenkedő tekintetek, némi csodálkozással vegyítve. Ő csak annyira nézett körül, amíg felmérte, hogy Hermione ebben a teremben sincs, ezután a tanúk emelvényéhez ment. Rookwood mellett aurorok ültek, a halálfaló mindössze egyszer nézett fel rá, egyébként egykedvűen a földet bámulta. Piton megtette a vallomását, ezután – ahogyan megbeszélték – újra visszament Shacklebolt irodájába, hogy ott várakozzon. Azon tűnődött, vajon hol lehet Hermione irodája? Úgy gondolta, talán az ötödik szinten. Esetleg meglátogathatná. Nincs abban semmi furcsa, hiszen ismerik egymást, és különben is, az a legzavaróbb számára, hogy nem tudja, vajon, hogy érzi magát a lány? Vajon teljesen rendben van már? De mivel kérdezősködni nem akart utána, inkább a helyén maradt, és az elvarázsolt ablakhoz lépett, mert kíváncsi volt, mit mutat számára. Sokkal okosabb nem lett, kinézve ugyanis a Fátyol-vízesést látta. Hirtelen az erdőből előjött egy őz, gyönyörű suta volt, mint az, amelyiket a boszorkánnyal együtt láttak. Az állat a patakhoz ballagott, és ivott belőle. Egy darabig állt, nézte a vizet, amiből egyszer csak előbukkant egy vidra. Az állatok összedörgölték az orrukat, aztán játszadozni kezdtek. Végül, amikor elfáradtak, az őz leült a fűre, a vidra pedig mellébújt, egészen közel. Kedves, meghitt jelenet volt, csak éppen semmi értelme.
– Mégis mi az ördögöt akar ez jelenteni? – morogta Piton, és otthagyta az ablakot. Úgy tűnik, már a mágikus ablakokban sem lehet bízni!

– Azt hiszem, teljesen tiszta minden – lépett be nem sokkal később Shacklebolt. – Biztosan el tudjuk ítélni, hogy örökre az Azkabanban maradjon, és a dementorcsókot is megkapja.
– Vallott a megölt aurorokról? – kérdezte Piton.
– Nem, meg sem szólal – rázta fejét Kingsley. – Kapott egy hónap gondolkodási időt az ítélethirdetésig, azalatt majd Harryék megdolgozzák.
Piton orra idegesen megrándult. Potter és a vallatás? Abszurd gondolat.
– Bármikor tudok adni hozzá veritaserumot – közölte végül, azután felállt, mert menni készült.
– Perselus! Eljönnél velem ebédelni?
Először vissza akarta utasítani, de aztán eszébe jutott, hogy nincs más olyasvalaki, akit a barátjának nevezhetne.
– Örömmel – válaszolta hát.

A minisztériumból egyenesen a Foltozott Üstbe hoppanáltak, ahol viszonylag sokan voltak. Ahogy körbepillantott, a szíve hirtelen kihagyott egy dobbanást, mert az egyik asztalnál Hermione Granger ült. A lába automatikusan indult el felé, és már egészen közel ért, amikor észrevette, hogy a lány nincs egyedül.
– Miss Granger! – üdvözölte, amikor odaért, aztán nagy nehezen ránézett a másik lányra is. – Miss Weasley!
– Piton professzor! – A férfi legszívesebben megcsókolta volna, amikor látta, hogyan pattan fel, és pirul el a kócos boszorkány.
– Jól van? – kérdezte meg azonnal, ami a legjobban érdekelte.
– Igen, köszönöm! Minden rendben – hangzott a válasz, de a varázsló kihallotta belőle a bizonytalanságot. Egy hosszú, csodálatos pillanatra megállt az idő, és elvesztek egymás tekintetében. Hermione ajkai résnyire szétváltak, mire Pitonnak emelkedni kezdett a keze, hogy megsimogassa a lány arcát, aztán átölelje, hogy hosszan, amíg csak levegővel bírják, csókolhassa.
– Á, Hermione és Ginny! Jó étvágyat! – érkezett melléjük Shacklebolt is. – Gyere Perselus, arra van az asztalunk!
Piton keze megállt félúton, és jobb híján úgy tett, mintha egy láthatatlan szöszt söpörne le a boszorkány talárjának ujjáról. Nyelt egyet, aztán ölelés és csók helyett vonakodva követte a minisztert. Szívesebben maradt volna Hermione mellett.
– Örülök, hogy találkoztunk! – mosolygott rá a lány, mielőtt visszaült, de úgy, hogy a varázsló gyomra bukfencet vetett.
– Én is örülök. Nagyon – tette még hozzá kissé rekedt hangon.

Az ebéd további részében alig tudott odafigyelni Shackleboltra. Szerencsére kém múltjából adódóan képes volt rá, hogy beszélgessen vele, miközben Granger körül járt az agya. Még ha csak az agya járt volna! De a szemének képtelen volt parancsolni, egyfolytában a két lány asztala felé pillantgatott. Szerencsére majdnem szemben ültek egymással, így azért nem volt annyira feltűnő. Néha összekapcsolódott a tekintetük, olyankor meg sem hallotta, hogy mit mond neki a másik varázsló, csak elmerült abban a csodálatos, barna szempárban.
Szinte itta Hermione látványát, megjegyezve minden apró kis részletet, hiszen ki tudja, mikor láthatja legközelebb.

Már otthon volt Egerben, amikor rádöbbent, hogy miért érzi magát még mindig elégedetlennek. Azt is tudta, hogy ezen aztán nem fog segíteni az sem, ha már tanítani fog végre. Mert az életéből hiányzik valami.
Pontosabban valaki.

Hermione Granger.

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 18. fejezet

18. fejezet - Visszatérés


Hermione uralkodott magán, hogy ne látszódjon rajta, mennyire rosszul esik neki ez az egész. Persze valahol már érezte, hogy ez lesz, azért nézte meg ma olyan alaposan a férfi arcát. Minden egyes vonását, az apró ráncokat, mindent az emlékezetébe akart vésni. Hiszen az agya leghátsó zugában tisztában volt vele, hogy ez túl nagy változás lenne Perselus életében, sőt, valószínűleg neki is szüksége van időre, de ha nem lenne még mindig az ölelő karjában, most levegő után kellene kapkodnia.
A józan eszével azért tudta, hogy egyelőre neki is így lesz jobb. Muszáj magában helyretennie a dolgokat, az érzéseit. Most túlságosan felfokozott idegállapotban van, nem tudna józan döntést hozni.
Azt is elképzelte, micsoda felhördülés lenne a varázslótársadalomban, ha amellett, hogy kiderülne, Perselus Piton él, még ráadásul kapcsolata is van Hermione Grangerrel.

Befejezte a férfi elkezdett mondatát, mert tudta, hogy így folytatná, de nem akarta tőle hallani. Azt még nehezebben lett volna képes elviselni. Azt is érezte, hogy talán Perselus is bizonytalan. Talán csak azt kellene mondania, hogy vele akar lenni? Csábító gondolat volt, de tudta, hogy a férfi érdeke ez a mostani döntés.

Felkönyökölt, hogy nézhesse, ahogyan alszik. Meglepetésére a varázsló szeme nyitva volt.
– Te sem tudsz aludni? – kérdezte halkan.
– Nem – válaszolta Piton. A hangja rekedt volt.
– Azért néha még találkozhatnánk – mondta tétován. Maga is meglepődött azon, hogy azt javasolja a férfinak, legyenek titokban szeretők.
– Nem hiszem, hogy értelme lenne – felelte Perselus rövid gondolkodás után.
– Talán igazad van – értett egyet.

Másnap sokáig aludtak, aztán kényelmesen, bár szótlanul megreggeliztek. Hermione már teljesen jól érezte magát, úgyhogy visszament a szállodába, és kijelentkezett. Miközben a szobájában összepakolta a holmiját, igyekezett nem gondolni arra, hogy mi történt vele legutóbb azon a helyen. Persze már nem látszott semmi, hiszen a személyzet időközben rendet rakott, sőt, a dulakodásnak igazából egyébként sem volt jele, hiszen leginkább csak Rookwood verte őt. Mikor becsukta a szobája ajtaját, vett egy nagy levegőt, és eldöntötte, hogy örökre maga mögött hagyja az itt történteket.
Amíg sétált Perselus lakása felé, igyekezett búcsút venni Egertől, ahol olyan sok csodálatos órát töltött. Az utcán megállt az Apotheca előtt. Az ajtón lévő tábla szerint az üzlet ezen a héten zárva tart.
A lakásban úgy találta Perselust, hogy már útra készen, talárban volt.
– Indulhatunk? – kérdezte.
– Igen – bólintott.
A férfi levitte a pincébe, megmutatta a laborját, aztán pedig a titkos átjárót az érseki pincerendszerbe. Hermione néhány napja még ámuldozott volna, most viszont egykedvűen sétált a férfi mellett. Elég hosszú ideig gyalogoltak, azután a varázsló megállt, és egy mellékfolyosóra mutatott.
– Ott van!
A beugróban egy erős fémszerkezet állt.
– Készen állsz? – kérdezte Piton.

Hermione tépelődve toporgott. Ha most igent mond, akkor kinyitják a zárkát, megfogják Rookwoodot, és Londonba hoppanálnak. Vagyis, talán soha többet nem ölelheti át a mellette várakozva álló férfit.
Vett egy nagy levegőt, és ránézett.
– Most még itt vagyunk – kezdett bele zavartan, óvatosan fogalmazva –, de nemsokára megint Angliában leszünk. Köszönöm neked az elmúlt gyönyörű napokat!
Perselus arca merev volt és zárkózott, de most halványan elmosolyodott, és bólintott. A boszorkány felemelte a karját, a férfi nyaka köré fonta, aztán megcsókolta. Hosszú-hosszú percekig csókolták egymást, mintha mindkettőjüknek az járt volna a fejében, hogy ez az utolsó, és ezt ki akarják élvezni. Keserédes csók volt.
– Gyere! – fogta kézen Piton miután szétváltak, és a zárka felé vitte. Bonyolult varázslatokkal nyitotta ki, és a földön fekve ott volt a sóbálvánnyá vált Rookwood. Felállították, aztán mindketten megfogták egy-egy karját. – Menjünk!

A lány abban a pillanatban rájött, hogy ostobaságot csinálnak. Merlin szakállára, hiszen szeretik egymást! Igaz, sosem mondta még egyikük sem ki, de a saját érzelmeiben teljesen biztos volt, és eléggé egyértelműnek tűnt a Perselusé is. Együtt kellene, hogy maradjanak, aztán a többi majd kialakul!


De már késő volt.
A következő pillanatban ugyanis eltűnt a lába alól a föld, és hamarosan a Mágiaügyi Minisztérium telefonfülkéje előtt álltak. Többen is vártak a bejutásra, akik mind alaposan megnézték a furcsa hármast. Piton határozott léptekkel a fülke ajtajához ment, és ellentmondást nem tűrően kinyitotta. Beszálltak a fülkébe, és az átriumban léptek ki belőle.
Azonnal varázslók siettek oda hozzájuk, és néhány pillanaton belül a lány Harryt látta meg közeledni.

– Hermione! – kiáltotta hangosan, és magához ölelte. Vetett egy pillantást Rookwoodra is, de előbb Pitonra nézett, és a kezét nyújtotta.
– Örülök, hogy látom, Piton professzor!
A varázsló aprót biccentett, és elfogadta a kézfogást, de az arcán a lány nyomát sem látta az elmúlt szűk két hétben megismert érzelmeknek, kemény volt, szigorú és megközelíthetetlen; éppen olyan, mint egykor, a Roxfortban.
– Mi történt? – nézett újra a lányra Harry.
– Talán előbb el kellene helyezni őt – szólalt meg most végre Perselus Rookwoodra mutatva.
– Igaz is! – mondta az aurorok parancsnoka, és magához intette a közelben várakozó három aurort. – Vigyük azonnal az Azkabanba!

A boszorkány most, hogy ketten maradtak, reménykedve nézett Perselusra. Szerette volna az irodájába hívni, hogy beszélhessen vele. A férfi viszont rá sem pillantott, ellenben meglátott valakit közeledni. Valaki olyat, akit kedvelt, mert az arca halványan felderült. A lány követte a tekintetét, bár biztos volt benne, hogy Kingsley Shacklebolt érkezik.
– Perselus, drága barátom! – üdvözölte a mágiaügyi miniszter.
– Szervusz, Kingsley! – hangzott minden lelkesedés nélkül Piton válasza.
– Gyertek az irodámba, beszélgessünk! – invitálta őket, miután Hermionét is üdvözölte.


– Nem hiszem, hogy jó ötlet volt egy amatőrt küldeni azért, hogy megkeressen – közölte Piton, amikor leültek Shacklebolt irodájában.
– De hiszen megtalált! – nézett a miniszter büszkén a lányra.
– Éppenséggel majdnem mindketten meghaltunk emiatt! – válaszolt a bájitalmester bosszúsan.
Hermione legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Egy pillanat alatt vált teljesen inkompetenssé a személye, és mindezt különösen fájó volt Perselustól hallania. Hát mégis rosszul gondolta, és mindössze ennyit jelentett a férfinak?
– Természetesen ez nem Miss Granger hibája, sőt, ő mentette meg az én életemet is – remegett meg egészen enyhén a varázsló hangja, de ennyi elég volt ahhoz, hogy a lányban újraéledjen a remény –, de ha nem adod neki oda a waganda talizmánt, akkor talán most szegényebb lennél egy szépreményű minisztériumi alkalmazottal.
– Mi történt? – döbbent meg Shacklebolt, és a szeme ide-oda járt a szemben ülők között.
– Rookwood tőrbe csalta Miss Grangert, én megpróbáltam kimenteni, de közben rám szórta a halálos átkot. Miss Granger éppen akkor állt fel, ezért őt érte el az átok, de a medál valahogy elnyelte. Én sem értem, pontosan hogyan történt. – Piton megrázta a fejét. – Mindenesetre, ha egy auror jön, akkor talán máshogyan alakult volna.

Ez egészen biztos – gondolta magában Hermione. Sosem tudom meg, hogy mennyire szenvedélyes is tudsz lenni!
Döbbenten észlelte, hogy itt ül a főnöke irodájában, az agyában pedig olyan képek kergetik egymást, amiben leginkább az egykori tanára szerepel, ám nem éppen úgy, ahogyan a legtöbben ismerik.
– De jól vagy? – kérdezte aggódva a miniszter, mire a lány igyekezett letörölni az előző gondolatok miatt arcára kiült mosolyt.
Látta, hogy a miniszter megütközve, Perselus viszont kissé aggódva néz rá.
– Őőő, igen, most már jobban – válaszolta. – De még eléggé gyengének érzem magam. Nem baj, ha most hazamegyek?
– Nem, persze, hogy nem! – mondta Shacklebolt. – Valószínűleg Harry majd el akar veled beszélgetni, de természetesen az ráér.
Ahogy Hermione felállt, hirtelen Piton is felpattant, mintha vele akarna menni. Aztán észbe kapott, és gyorsan visszaült.
– Holnap reggel jövök dolgozni, rendben?
– Hogyne, de ha szeretnél, otthon maradhatsz még – válaszolta a főnöke.
– Köszönöm! – felelte, aztán Perselusra nézett. – Örülök, hogy alkalmam volt valamivel közelebbről is megismerni, Professzor úr!
– Én is örülök – válaszolta a férfi, és a lány tudta, hogy ezek igazán őszinte szavak voltak.
Még egy-egy vágyódó pillantást mindketten megengedtek maguknak, aztán a boszorkány kisétált.

***

Elment.

Egy percig semmi másra nem tudott gondolni, csak erre. Vajon fogja még látni? Esetleg ölelni? Netán csókolni?
Nem valószínű – csüggedt el.

Mikor felnézett, Shacklebolt fürkésző pillantásával találta szemben magát.
– Minden rendben, Perselus? – kérdezte.
– Természetesen – válaszolta, és felvette a sokat gyakorolt szenvtelen álarcát.
Míg nála tartózkodott, egészen megkedvelte Kingsleyt, de a lánnyal történtek nem az a téma volt, amit meg akart volna vitatni vele.

– Hermione átadta az üzenetnek azt a részét is, amelyik a Roxfortra vonatkozik? – kérdezte a miniszter, miután néhány szóval elmondta neki az Egerben történteket, természetesen azt kihagyva, ami közte és a boszorkány között jött létre.
– Igen – válaszolta –, azért is kísértem el őket.
Meg azért, mert képtelen lettem volna egy pillanatra is magára hagyni azzal a mocskos vadállattal – gondolta.
– Akkor ez azt is jelenti, hogy elvállalod? – csillant fel Shacklebolt szeme.
– Nem biztos, a részleteket meg kell beszélnem McGalagonnyal. Magyarországon is van már egy életem, és nem akarom teljesen feladni – magyarázta.
– Megértem. Hét év hosszú idő! Esetleg családot is alapítottál? Ha nem vagyok indiszkrét...
– Az nem nekem való – mondta komoran.

Kopogtatás szakította félbe a beszélgetést, és az aurorok parancsnoka jött be az irodába. Harry Potter, aki csak egy nyugodt évre vágyott – jutottak eszébe Hermione szavai, mire életében először érdeklődve nézett a fiúra. Aki már nem is annyira fiú, inkább férfi – állapította meg.
– Minden rendben ment? – kérdezte tőle Shacklebolt.
– Igen, kapott egy cellát az Azkabanban, aztán levettük róla a sóbálvány átkot.
– Mondott valamit?
– Semmit, egy szót sem akar szólni – intett nemet a fiú.
– Egy kis veritaserum majd megoldja a nyelvét, de két halálos átkot én és Miss Granger is tanúsíthatunk – közölte Piton.
Harry érdeklődve nézett rá.
– Az egyikkel egy muglit, a másikkal engem célzott meg. – Aztán még egyszer elmondta, mi történt a vár udvarán – persze a finomított verziót.
– Hermione jól van? – kérdezte Potter, és a bájitalmester örömmel látta, hogy az aggodalom őszinte a szemében.
– Igen, azt mondta, de most hazament pihenni – felelte Shacklebolt.
– Jó – bólintott Harry –, este benézek hozzá.
Piton szívébe féltékenység mart. Persze azt tudta, hogy Potter és Hermione között sohasem volt barátságon kívül semmi, inkább azért irigyelte a fiút, hogy bármikor meglátogathatja a lányt, míg neki innentől fogva csak arra kell hagyatkozni, amit esetleg másoktól hall. Ki tudja, egyáltalán a Roxfortban tudni fog-e a boszorkányról? Persze mindenképpen többet, mintha Magyarországon maradna. Vajon tényleg gyengének érezte magát, vagy csak kifogás volt, hogy elmehessen? Aggódott a lányért, de tudta, hogy most már nem tud mit tenni. Nincs helye az életében.
– A professzor úr mikor tudna hivatalosan is vallomást tenni? – nézett rá egykori tanítványa.
– Akár most is – közölte tartózkodóan.
– Átjönne velem az irodámba?
– Természetesen – válaszolta, és felállt.
– Perselus, beszélek addig McGalagonnyal, jó? – kérdezte Shacklebolt.
– Rendben – biccentett.

A folyosón követte Pottert a liftekig, beszálltak, és a második szintre tartottak. Ahogy az Auror parancsnokságon mentek keresztül, látta a kérdő tekinteteket, de úgy tett, mintha tudomást sem venne róluk. Bementek a leghátsó irodába, Harry az asztal mögé lépett, aztán hellyel kínálta őt is.
Piton látta rajta, hogy zavarban van. Nem úgy, mint amikor bájitaltanon felszólította, és nem tudott semmit, vagy éppenséggel azt is elfelejtette, ami esetleg ment volna, mert most látszott rajta, hogy tökéletesen magabiztos a munkájában.
– Professzor úr! – kezdett hozzá. – Mindenekelőtt szeretnék öntől elnézést kérni, amiért régen nem hittem magában. Belátom, hogy tévedtem.
A bájitalmester döbbenten meredt a fiúra. Sok mindenre számított James Potter utódjától, de erre aztán végképp nem.
– Még gyerek volt – bólintott végül.
– Hinnem kellett volna Dumbledore ítéletének – mondta Harry sóhajtva.
– Tervez még erről csevegni, vagy a tárgyra térhetünk? – kérdezte nyersen. Nem érdekelte tovább a griffendéles lelki nyomora, megvolt neki a magáé. Az egész csak felesleges időfecsérlésnek tűnt.
– Khmm, igen. Elmondaná pontosan, hogyan fogták el Rookwoodot, illetve mindent, ami vele kapcsolatos, és úgy véli, hogy fontos lehet?
Piton elmesélte, hogy mi történt, természetesen úgy, hogy ne derüljön fény semmi olyan dologra, ami kellemetlen lehet a lányra és saját magára nézve. Persze azok a dolgok nagyon is kellemesek voltak a számára, de nem olyanok, amiket meg kellene, hogy osszon Potterrel. Bár a fiút egyébként is leginkább a megölt aurorokkal kapcsolatos részletek érdekelték.
– Biztos, hogy igazat mondott? – kérdezte gondterhelten.
– Talán elfelejtette, hogy legilimentor vagyok? – nézett rá gúnyosan.
– Nem, természetesen nem – válaszolta Harry, és az arcára kiült érzelmek hatására Piton meg is bizonyosodhatott erről.
– Néhányan valóban meghaltak az elmúlt években – gondolkodott Harry hangosan –, de eddig nem tudtuk, ki áll ezek mögött. Neveket nem említett?
– Nem.
– Értem. Ez esetben, azt hiszem, végeztünk. Köszönöm, Piton professzor!
– Nincs mit – mondta, és felállt.
– Professzor úr! Ugye nincs az ellen kifogása, hogy esetlegesen a Wizengamot előtt is el kell ezeket ismételnie?
– Tisztában vagyok a kötelességeimmel – jelentette ki, aztán otthagyta Pottert.
Az aurorparancsnok fejcsóválva nézett utána.


Visszatért Shacklebolt irodájához, és bekopogott.
– Tessék! – szólt ki a miniszter.
Mikor bement, látta, hogy Kingsley már nincs egyedül, mert az egyik széken az elképedt McGalagony ült. Ahogy Piton belépett, még jobban elkerekedett a szeme, mint azelőtt.
– Szóval, tényleg igaz! – kiáltott fel.
– Viccelődnék én ilyesmivel? – vonta fel a szemöldökét Shacklebolt, akit nyilvánvalóan rendkívül szórakoztatott az igazgatónő döbbenete.
– Jó napot, Minerva! – üdvözölte a bájitalmester.
– Jó napot, Perselus!
– Nos, akkor én magukra is hagyom önöket. Perselus, ha végeztél, meghívhatlak hozzám vacsorára?
– Persze – egyezett bele. Bármi jobb lesz, mint otthon ülni egyedül.
– Akkor majd visszajövök – válaszolta Shacklebolt, és vidáman kiment.

Egy darabig némán néztek egymásra. Piton nem szándékozott megkönnyíteni McGalagony dolgát, hiszen neki nincs szüksége erre az állásra, hanem ő tesz szívességet. Hátradőlt a kényelmes karosszékben, és keresztbe vetette hosszú lábait. McGalagony felsóhajtott.
– Perselus, tartozom egy bocsánatkéréssel!
Mi a fene? Úgy látszik, ez egy ilyen nap – gondolta, de nem szólt semmit, csak az egyik szemöldökét emelte feljebb.
– Nos, elnézést, hogy nem hittem magában – mondta az idős nő –, és Dumbledore ítéletében sem.
– Rendben – biccentett –, akkor a tárgyra térhetnénk?
Nem érdekelte McGalagony lelkivilága sem.
– Igen – nézett rá a nő meglepetten, és talán némi rosszallást is felfedezett a tekintetében. – Tehát, a mágiaügyi miniszter úgy tájékoztatott, hogy ön hajlandó lenne visszajönni tanárnak a Roxfortba. Így van?
– Részben – válaszolta, és látta, hogy az igazgatónő felkapta a fejét. – Átveszem Lumpsluck professzortól a bájitaltan oktatását, de mindössze ennyit tudok felajánlani, és azt is feltételekkel. Nem vállalom egyik Ház vezetését sem, beleértve a Mardekárt is. Az órarend összeállításánál vegye figyelembe, hogy csak délután háromig lehetnek óráim, azután nem leszek az iskolában. Nem vállalok éjszakai, vagy hétvégi ügyeletet, és nem kérek lakosztályt sem, egy iroda a labor mellett tökéletesen elegendő lesz – fejezte be.
McGalagony néhány percig elgondolkodni látszott, végül bólogatva beleegyezett.
– Rendben! – válaszolta. – Tulajdonképpen jelenleg Lumpsluck professzor is hasonló beosztással dolgozik, tehát ez nem okoz problémát.

Az igazgató felállt, és a kandallóhoz lépett.
– Köszönöm, hogy hajlandó visszajönni a Roxfortba! Igazán nagy segítség!
– Nem magáért teszem – mondta neki.
– Nyilvánvaló, de ez a lényegen nem változtat – játszott óvatos mosoly Minerva arcán.

Végül egy adag hopp port szórt a kandallóba, belépett, és eltűnt.