Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 23. fejezet

23. fejezet - Az esküvő


     Az esküvő napján az Apotheca csak délig tartott nyitva, utána Piton felment a lakásba készülődni. Ami persze nem állt bonyolult dolgokból, mindössze megebédelt, miután a külseje visszaváltozott, megtisztálkodott – még a haját is megmosta –, azután pedig tanácstalanul állt a ruhásszekrény előtt. Kézenfekvőnek tűnt az egyik fekete ingét felvenni, a keze mégis egy zöldet fogott meg, hiszen mégiscsak egy esküvőre hivatalos. Egerben, egy mugli üzletben vásárolta, szóval a színnek semmi köze nem volt a mardekárzöldhöz, inkább egészen sötét mohaszín volt, de ezt most nem is bánta, hiszen már nem vezeti a házat. Végezetül felvette a dísztalárját, és megfogta a meghívót, ami egyben zsupszkulcsként is működött.

Hamarosan az Odú udvarán találta magát, több más vendéggel együtt. Mielőtt körbenézett volna, meglátta a mosolyogva közeledő Arthur Weasleyt.
– Perselus, örülök, hogy el tudtál jönni! – nyújtotta a kezét.
– Köszönöm a meghívást! – rázott kezet a férfival. – Gratulálok!
– Köszönöm! – válaszolta büszkén az idősebb varázsló. – Szép nap ez a mai, de most ne haragudj, mennem kell. Hamarosan kezdődik a szertartás, és én fogom Ginnyt Shacklebolt elé kísérni. Persze, előttünk még Harry és Hermione jönnek majd. – Azzal az örömapa tovább is állt, Piton pedig nyugtázta magában, hogy ezek szerint a szertartásig nem fogja látni a lányt.

Végül meglátta Kingsleyt, és minthogy a megjelent varázslók népes tömegéből egyedül őt kedvelte, odalépett hozzá.
– Nagy ünnep ez a mai – közölte Shacklebolt, miután üdvözölték egymást.
– Hát persze, hiszen esküvő – morogta. A maga részéről már most elege volt a csacsogások hallgatásából.
– Igen, de tudod két éve halt meg Ron, és a család egészen össze volt törve. Szörnyű baleset volt – magyarázta a miniszter –, Hermione borzasztóan festett. Szegény lány teljesen maga alá került, önmaga árnyékává vált, végül azért is küldtük őt téged megkeresni, hátha valahogyan kimozdítjuk abból az állapotból.
Piton bólogatott, mert még emlékezett a lány szemében megbújó szomorúságra, amikor először benyitott az Apothecába.
– Ahogyan látom, bevált a terv, már sokkal jobban van – mondta Shacklebolt, és közben őt fürkészte, mintha sejtene valamit.
A bájitalmester tudta, hogy a miniszter sosem kérdezne rá, hogy történt-e közöttük valami, mégis, amikor felbukkant mellettük McGalagony, kivételesen örült neki. Bár mostanában egyébként is jobb volt a viszonyuk az igazgatónővel, mint korábban.

– Jó napot, Kingsley! Perselus! – köszönt nekik. – Csodálatos nap ez a mai!
Piton legszívesebben a szemét forgatta volna. Na persze, a Kis Túlélő, aki legyőzte Voldemortot, megnősül. Igazán szeretett volna valamilyen gúnyos megjegyzést ejteni, de a gondolatait túlságosan is lekötötte az, hogy nemsokára láthatja Hermionét. A boszorkány roxforti látogatása felrázta, de egyelőre nem akart találgatásokba bocsátkozni a jövőt illetően.
– Hát, azt hiszem, nekem mennem kell elfoglalni a helyemet – mondta Shacklebolt, és a virágos boltívhez lépett.
– Jöjjön Perselus, üljünk le mi is! – McGalagony belekarolt, és elindult vele a széksorok felé, Piton pedig kénytelen-kelletlen vele tartott.

Hamarosan elkezdődött a szertartás. Először Molly Weasleyt kísérte be a második fia, Charlie. A fiú, vagy most már inkább férfi, meglehetősen jóképű lett a maga vörös hajú módján, ráadásul a sárkányokkal való foglalkozás a testalkatán is meglátszott, magas volt és izmos, a bőre napbarnított. A többi Weasleyre nem jellemzően magabiztos szívtipró benyomását keltette.
Miután helyet foglaltak, a vőlegényt kísérte be a tanúja.
Piton szíve egy dobbanásnyit kihagyott, amikor meglátta Hermionét. A lány már-már földöntúlian szép volt. A bőre halvány derengéssel ragyogott, a férfi gyanította, hogy ebben a vélák keze van, akik szép számmal vettek részt az eseményen, lévén hogy a legidősebb fiú felesége Fleur Delacour volt. Perselus hirtelen minden eddigi, közöttük történt dolog ellenére elbizonytalanodott, hogy van-e esélye neki ennél a gyönyörű istennőnél. A lány szeme ide-oda rebbent a vendégeken, míg őt meg nem találta, és akkor nyíltan rámosolygott, Piton pedig vissza, nem törődve a mellett ülő McGalagony csodálkozó hümmögésével.
Miután Hermione Shacklebolt elé kísérte Harryt, leült Charlie Weasley mellé, az örömapa pedig büszkén feszítve a boltívhez kísérte a lányát.

Ginevra Weasley volt a legkülönlegesebb menyasszony, akit eddig látott. Legnagyobb döbbenetére (és a vendégseregnek is) térd alá érő mugli esküvői ruhában volt, sehol semmi varázsgiccs. Úgy tűnt, a vélák őt is kezelésbe vették, mert a vörös hajú lány határozottan ragyogott, ahogyan boldogan mosolyogva a vőlegénye felé haladt. Na igen, Potter, aki ész nélkül vigyorgott, és nyílt csodálattal bámulta leendő feleségét. Piton halványan elmosolyodott. Arthur egy szem lánya úgy volt varázslatos, hogy közben megmaradt Ginny Weasleynek, a Kis Túlélő pedig láthatóan imádja, feltehetően sírig tartó házasságnak néznek elébe.
Megható, de cseppet sem csöpögős beszédet tartott a mágiaügyi miniszter, azután a fiatalok esküt tettek, mégpedig olyat, ami tényleg életük végéig – vagy még azután is – fog tartani.

Mikor a szertartásnak vége lett, finoman átterelték a vendégeket a sátorba, ahol majd a vacsorát tálalják. Piton elégedetten nyugtázta, hogy a díszítés meglehetősen egyszerű, de ízléses volt, nem repdestek sem aranycikeszek, sem kvaffok, azonban rengeteg gyertya világított. Természetesen a roxforti tanárok közé ültették, szerencsére kiváló rálátással Hermionéra, aki – a vőlegény tanúja révén – a főasztalnál kapott helyet.
Így tehát Perselus Piton elégedett is lehetett volna, mégsem volt az. Véleménye szerint a menyasszony tanúja ugyanis túl nagy figyelmet tanúsított a másik tanú iránt. Igen, a szemtelenül jóképű Charlie Weasley határozottan csapta a szelet a gyönyörű Hermione Grangernek. Figyelte őket a vacsora közben, amikor a férfi szellemes dolgokat pusmoghatott a lánynak, aki vidáman nevetgélt.
Piton ökölbe szorította a kezét, amikor azt látta, hogy az ifjú pár nyitótánca után a vörös hajú varázsló felkéri a boszorkányt, aztán az arra kijelölt részen táncolni kezdenek. A féltékenység fájón mart bele, amikor látta, milyen szép párt alkotnak azok ketten. Ráadásul – gondolta – Charlie a néhai Ron bátyja, ezért talán még esélye is lehet a lánynál.
– Kellemes a zene, nem gondolja? – hajolt közelebb McGalagony.
Piton legszívesebben megátkozta volna, ha Potter éppen oda nem jön, hogy felkérje egykori házvezetőjét táncolni.

Hermione és Charlie már a sokadik táncába kezdett, Piton pedig azon töprengett, mit tegyen. Hoppanáljon haza, mert már alig tudja nézni, ahogy azok ketten enyelegnek, ráadásul a lány egyre kevesebbet és egyre szomorúbban nézett felé, vagy próbálja elvenni a férfitól? De hogyan? Kérje talán le tőle?
Nézte, ahogy a Weasley fiú keze Hermione derekán nyugszik, holott neki kellene átkarolnia.
Merlinre, nem adhatja fel! Egyszer már Lilyvel megtette és most még ostobább lenne, ha hagyná, hogy elvegyék tőle, akit szeret.

– Táncolna egyet a menyasszonnyal, Piton professzor? – állt meg előtte Ginevra.
Először vissza akarta utasítani, de az túl nagy faragatlanságra vallott volna, ráadásul így legalább talán hallaná, hogy miről beszélget egymás között a két tanú.
– Hogyne – biccentett kimérten az előtte álló nőnek, és a táncolók közé vezette. Réges-rég nem keringőzött, de valaha szeretett, és még most is élénken emlékezett a lépésekre. Szerencsére most nem valami modern ugrabugra szólt éppen.
– Maga igazán remek táncos! – közölte vele a partnere néhány perc után.
– Ön is, Miss Weasley. Pontosabban Mrs Potter – javította ki magát. – Ön pedig nagyon különleges menyasszony, ha szabad ezt mondanom.
– Valóban? – kérdezte a vörös boszorkány.
– Igen, nem sokan lennének ennyire varázslatosak egy mugli öltözékben – bókolt, még önmagát is meglepve.
Ginny csak mosolygott rá.

A következő zeneszám lassabb ütemre váltott, bár még nem egészen lassúra.
– Megengedi, hogy táncoljak egyet Charlie bátyámmal? – kérdezte a lány, aztán az éppen mellettük lévő páros férfi tagjának megkocogtatta a vállát. – Gyere, bátyó, táncolj velem inkább! – mondta, Charlie pedig elnézést kért Hermionétól, azután a lány kezét a dermedten álló Piton kezébe nyomta.
– Vigyázzon rá, professzor! – közölte vigyorogva, és már belé is karolt a húgába.

Hogy a másik kettő mindebből mit vett észre, nem tudni, mert csak álltak, és talán a zenét sem hallották, mert abban a pillanatban csak ők számítottak egymásnak. A barna szempár elmerült a feketében, és az esküvő nyüzsgése mindössze távoli zümmögésnek tűnt számukra.
Először Piton vette észre magát.
– Megtisztelnél ezzel a tánccal? – kérdezte bársonyosan mély hangon.
A lány szeméből már eltűnt a szomorúság, ragyogó arccal tekintett rá.
– Az összessel – válaszolta.
Talán nem éppen a zene ütemére táncoltak, de ez őket nem zavarta. Piton gyengéden átölelte, elégedetten, amiért végre az ő keze volt a lány vékony derekán, Hermione pedig a nyaka köré kulcsolta a karját, és lassan forogni kezdtek.
– Gyönyörű vagy! – duruzsolta a fülébe, bár ez a szó mindössze gyenge visszhangja volt a látványnak.
A boszorkány egészen közel bújt hozzá, és Perselus tudta, hogy már bőven túllépték azt a határt, ahogyan egy tanár táncolhat az egykori diákjával, de ez már egyiküket sem érdekelte. Csak az számított, hogy végre a karjában tartja, és hogy a lány láthatóan sokkal szívesebben van vele, mint Charlie Weasleyvel, vagy bárki mással.

Végigsimított a boszorkány hátán, és érezte, ahogyan az megborzong. Hermione kicsit hátrébb húzódott, hogy ránézhessen.
– Nálam alszol ma este? – kérdezte egyszerűen, és a szemében olyan elsöprő erejű vágy égett, hogy Pitonnak nyelnie kellett, mielőtt válaszolt volna.
– Igen.
– Akkor ne vesztegessük az időnket – közölte a lány. Kézen fogta a férfit, és elindult vele kifelé a sátorból, de előbb még odament a most éppen együtt táncoló ifjú párhoz.
– Ginny, Harry! – szólította meg őket. – Még egyszer gratulálok! Ha nem baj, én most hazamegyek.
– Dehogyis – mosolygott a barátnője a lányra és átölelte.
– Köszönjük, hogy eljött, professzor! – nyújtotta felé a kezét Harry Potter, Piton pedig elfogadta.
Ahogy megfogta, az ifjú férj közelebb húzódott hozzá.
– Kérem, vigyázzon rá nagyon! – mondta a szemébe nézve olyan halkan, hogy csak ők hallották. A fiú vett egy mély lélegzetet, mintha nehezére esne kimondani: – Szeresse!
Piton komolyan bólintott.

Kint az udvaron – ahonnan hoppanálhattak – Hermione szembe fordult vele. A holdfényben a bőre enyhe derengése felerősödött, olyan volt, mint egy csodaszép lidérc. A férfi felemelte a karját, hogy végre megsimogassa az arcát.
– Mi ez a fény, ami körbe veszi a bőröd? – kérdezte halkan, miközben az arcát cirógatta.
A boszorkány megvonta a vállát.
– A vélák itattak velem valamit, nem tudom, meddig tart majd a hatása, szerintem csak ma éjjel. – Aztán huncutul elmosolyodott. – És azt sem tudom, hogy mindenhol ilyen-e? Azt neked kell kideríteni!
– Ez igazán élvezetes feladatnak tűnik – közölte.
– Remélem is! – válaszolta a lány. – Most pedig induljunk!

Átölelte a boszorkányt, és a következő pillanatban egy barátságos nappaliba érkeztek. A kandallóban egy intésre pattogni kezdett a tűz.
Hermione mintha zavarban lett volna, félénken kérdezte: – Kérsz valamit esetleg?
Piton a két kezébe fogta az arcát, és a szemébe nézve válaszolta:
– Minden itt van, amit szeretnék!
– Akkor gyere! – A lány elindult, a férfi pedig követte a hálószobáig.
Piton igyekezett nem gondolni arra, hogy valószínűleg ezt az ágyat osztotta meg Ronald Weasley és Hermione, ugyanakkor azt is tudta, milyen óriási a jelentősége, hogy a lány azt szeretné, ha ő ma ebben az ágyban aludna, nem is szólva az egyéb tevékenységekről.
Hirtelen késztetést érzett, hogy átölelje, és olyan erősen szorítsa, ahogy csak tudja, anélkül, hogy fájjon, és amikor megtette, a boszorkány pontosan érezte a heves érzelmi kitörést, ami mindkettőjüket elárasztotta.

***

     Hermione azt hitte, hogy ez sokkal nehezebb lesz. Vett egy mély lélegzetet, mielőtt benyitott a hálóba, abba, amit egykor Ronnal osztott meg. Hirtelen nem volt benne biztos, hogy képes lesz-e itt lefeküdni Pitonnal, de amikor a férfi átölelte, és magához szorította, mintha az élete függne tőle, minden gátlása elmúlt. Igen, szerette Ront, de most ezt a férfit szereti mindennél jobban, tehát itt van a helye mellette. Aztán Perselus a két kezébe fogta az arcát, és megcsókolta, de ez a csók olyan volt, ami minden érzékét lángra lobbantotta. Gyengéd, de birtokló, szenvedélyes, és érzelmekkel teli. A boszorkány úgy érezte, nem képes tovább várni. Magában akarta érezni Perselust, hogy a férfi végre kitöltse a fájó hiányt, amit hónapokon keresztül érzett. A csípőjével közelebb dörgölődzött, és amikor a keménység hozzáért, teljesen elvesztette az eszét. Talán a férfinak is ez lehetett a gondolataiban, mert amikor a csókból szétváltak, a homlokát az övéhez támasztotta és rekedten, szinte hörögve mondta: – Benned akarok lenni!
– Azt akarom, hogy bennem legyél! – válaszolta nyöszörögve.
Perselus elmormolt néhány szót, mire mindkettőjükről lekerültek a ruhák.
Hermione magával húzta az ágyra, és miközben széttárta a combjait, sürgetően a fülébe mormolta: – Gyere!
A varázsló lassan ereszkedett belé, bár a lány látta rajta, hogy milyen nagy önuralmat gyakorol. Feljebb emelte a csípőjét, hogy még közelebb lehessenek, és ez a mozdulat meggyőzte a férfit, hogy miután visszahúzódott, keményebben és gyorsabban mozogjon, engedelmeskedve sürgető vágyuknak. Zihálva csókolták egymást, Hermione belemart Perselus vállába, aztán kiáltva adta át magát az orgazmusnak. Mintha csak erre várt volna, a férfi egészen mélyről jövő morgás-szerű hangot hallatott, és ő is kielégült.

Perselus nem húzódott ki belőle, egyszerűen ráhanyatlott, a boszorkány pedig szorosan magához ölelte. Néhány perc múlva a férfi az arca mellett támaszkodva felkönyökölt, és kisimított egy csapzott hajtincset az arcából.
– Hát, ez gyorsan ment! – mondta bocsánatkérőn.
– Ennek pont ilyennek kellett lennie, majd a következő lassabb lesz – mosolygott rá.

Már hajnalodott, amikor Hermione csillogása alább hagyott, ők pedig kimerülten elhelyezkedtek alváshoz. Előtte még a lány kivett az éjjeliszekrényből egy üvegcsét, és megitta a tartalmát. Piton beleszagolt, és amikor rájött, hogy fogamzásgátló elixír, enyhe mosollyal nézett a boszorkányra.
– Reméltem, hogy nálam alszol – vonta meg pirulva a vállát.
A férfi válasz helyett szorosan magához ölelte.



Másnap, miután hosszan fürdőztek, Piton felöltözött. Úgy tűnt, mintha gondolkodna valamin magában, mert egyszer csak bólintott, azután a lányra nézett. Hermione csendesen remélte, hogy Perselus nem fogja arra kérni, hogy többé ne találkozzanak, mert úgy érezte, abba belepusztulna.
– Van kedved velem ebédelni a Foltozott Üstben? – hangzott el a kérdés, és a lány pontosan tudta, hogy mi a mélyebb jelentése. Hiszen Perselus nem pusztán együtt akart vele valahol étkezni, hanem egy olyan helyre akart menni, amit a varázslók látogatnak, akik ismerik őket. Fel akarja vállalni azt, ami közöttük van.
– Örömmel – válaszolta boldogan.
A férfi megfogta a két kezét, és a szemébe nézett.
– Hermione, velem nem lesz könnyű, az én természetem elég nehéz, bár ígérem, meg fogom próbálni, hogy könnyebb legyen. De még ott van a többi varázsló is, akik nem tudom, hogyan fogadják majd, de szeretném megpróbálni ezt a dolgot kettőnkkel. Nem akarlak elveszíteni!
– Nem érdekel, hogy mit fognak szólni, csak az számít, hogy veled lehessek! – válaszolta a lány, és szinte szárnyalt a boldogságtól.

Hónapokkal később 

     Nem is volt olyan nehéz, mint hitték. Tulajdonképpen senki sem foglalkozott különösebben azzal, hogy ők összetartoznak. Néhányan talán meglepődtek, de alapvetően pozitívan fogadták. Olyanok is akadtak, akik viszont nyíltan örültek a kapcsolatuknak. Ilyen volt Kingsley Shacklebolt, a Weasley család, és a Potter házaspár is. Talán ennek is köszönhetően a roxforti tanárok sem néztek ferde szemmel Pitonra.
Ami kettőjük kapcsolatát illeti, nos, az azért nem volt ennyire zökkenőmentes. Hivatalosan nem éltek együtt, de gyakorlatilag minden éjjel együtt tértek nyugovóra, hol Londonban Hermione házában, hol Egerben, Pitonnál. A lány gyakran segített neki az Apothecában, és általában ezen is vitatkoztak össze. Perselus rosszul tűrte, ha Hermione átpakolta az üzletet, vagy nem pontosan ugyanoda rakta vissza a bájital-hozzávalókat, ahol voltak. De nem volt olyan összeveszés, vagy vita, amire éjszaka – forró szenvedéllyel – ne tettek volna pontot. Idővel aztán a boszorkány megtanulta, hogy mindig előre megbeszélje a kitalált változtatásokat, a varázsló pedig igyekezett emlékeztetni magát arra, amit ígért, és türelmet gyakorolt. Mert egyébként igencsak jól éltek. Olyan társat találtak egymásban, akivel bármilyen kérdésről tudtak beszélgetni, mert mindketten szinte egyformán intelligensek voltak. Hétvégente gyakran jártak kirándulni a környéken, de Piton többé nem látta a patrónusát.

Hónapokkal később, mikor már gyakorlatilag mindenki tudott kettőjükről, és mindenki el is fogadta azt, új étterem nyílt az Abszol úton. Hamar elterjedt, hogy mennyire jó a konyha, és milyen elegáns a környezet, de sajnos szinte lehetetlen volt asztalhoz jutni, hetekkel korábban kellett foglalni. Perselus tudta, hogy Hermione szívesen kipróbálná, ezért felhasználva a mágiaügyi miniszter ismeretségét, szerzett helyet egy szombat estére.

Az étterem Piton ízlésének talán túlságosan díszes volt, viszont a konyha valóban első osztályúnak bizonyult. Így aztán, tekintve, hogy Hermione el volt ragadtatva – leginkább azon, hogy sikerült asztalt foglalnia – igazán kellemesen alakult az estéjük.
Egészen a desszertig.
Akkor ugyanis megjelent az asztaluk mellett Lucius Malfoy, akivel még nem találkozott, mióta visszatért a varázsvilágba.
– Szóval, igaz a hír, hogy él az áruló! – nézett Perselusra.
– Az árulót attól függ, honnan nézzük – válaszolta szenvtelenül. – Neked is szép estét, Lucius!
– Mondd, milyen érzés volt a muglik között lapulni?
– Ha tudni akarod, egészen kellemes, de most légy olyan jó, és hagyd el a társaságunkat! Sosem tudtad, mikor elég belőled, és úgy tűnik, ez mostanra sem változott. – Piton hangja elfojtott dühről árulkodott, Malfoy azonban ezt nem vette – vagy nem akarta – észrevenni.
– Nem akartam elhinni, hogy ezzel a sárvérűvel vagy együtt – gonoszkodott.
– Részben én is az vagyok – közölte Perselus, és Hermione látta, hogy hamarosan robban.
– Remélem, ágyasnak használható a kis griffendéles – nézett a szőke férfi gúnyosan a lányra.
Ez volt az a pillanat, amikor Pitonnak elege lett. Felállt, és dühösen megfogta Malfoy talárjának hajtókáját.
– Ha még egyszer sértegetni merészeled a menyasszonyomat, gondoskodni fogok róla, hogy életed végéig az Azkabanban rohadj meg! – Szinte lángolt a tekintete, és volt valami a hangjában, ami Malfoyt visszavonulásra késztette. Elfehéredett, majd egy szó nélkül sarkon fordult, és elment.

Piton dühösen ereszkedett vissza a székére. Kevés híja volt, hogy ne rántson pálcát, legszívesebben megátkozta volna Malfoyt.
Ahogy Hermione kipirult arcára pillantott, akkor fogta fel, hogy mit is mondott.
Megölöm Luciust! – gondolta feldúltan. Merlin szakállára, miért hívtam a menyasszonyomnak? Úgy érezte, kutyaszorítóba került. Ha ezek után nem kéri meg a kezét, vajon hogyan fogadná? Csalódott lenne? Tövis maradna benne, az egészen biztos. Nézte a lány rózsás arcát. Talán örülne neki? Még az is lehet, hogy igent mondana?
Akarom én ezt? – töprengett. Nos, a házasság nem szerepelt a tervei között, legalábbis egyelőre nem is gondolkodott rajta. Másrészt viszont, mi van, ha emiatt elveszíti? Azt semmiképp sem akarja – jutott eszébe, hogy milyen érzés volt más kezét látni a lány derekán, és hogy az elmúlt néhány hónapban milyen, korábban sosem tapasztalt boldogságot élt meg. Nem, Hermione az övé, nem lehet másé, és már nem akar egyedül élni sem. Nagy levegőt vett.
– Hermione – kezdte óvatosan, a szavakat keresve, hogy lehetőséget adjon a visszautasításra –, amit Luciusnak mondtam, ha így lenne, te mit gondolnál róla? Hogyan vélekednél arról, hogy a menyasszonyom legyél?
Nem tudta, hogy milyen válasznak örülne jobban, de még levegőt is elfelejtett venni, úgy várta.
– Nagyon boldog lennék – válaszolta a még jobban elpirult boszorkány a szemébe nézve.
Piton hirtelen – maga sem értette egészen pontosan, hogy miért – elmosolyodott. Szélesen, boldogan. Megfogta a lány asztalon nyugvó kezét.
– Nem így terveztem – kezdte, bár valójában persze nem tervezte sehogy – megkérni a kezed, ezért gyűrű sincs nálam, de hozzám kötnéd az életedet?
– Igen – mondta boldogan mosolyogva Hermione.

Néhány perccel később Draco Malfoy állt meg az asztaluknál.
– Szeretnék elnézést kérni az apám viselkedése miatt! Nincs igazán jól mostanában – magyarázta. Bizonytalanul nézett Hermione felé, mint aki nem hiszi, amit lát, de aztán kissé félszegen a lányra mosolygott.
– Rendben, Draco! – válaszolta végül Piton, mert látta, hogy egykor pökhendi tanítványa komolyan beszélt.
– Örülök, hogy életben van, professzor! – mondta még zavartan a fiú, azután távozott.
Perselus magában mosolyogva nézett utána. Nézte, ahogyan Draco egyenes háttal visszaül a családja asztalához, ahol egy fiatal boszorkány megszorította a kezét.

Talán nem is bánom annyira, hogy Lucius kötekedni akart – gondolta, és visszafordult a menyasszonyához.


Vége