Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 21. fejezet

21. fejezet - Rookwood árulása


Ginny látta Harryn, hogy valami nyomasztja. Mióta hazajött, csak nézett maga elé és gondolkodott. Úgy sejtette, hogy Rookwood lehet az oka, mivel a halálfaló a napokban kapja meg a dementorcsókot, de előtte még ki kellene szednie belőle az auroroknak, hogy kiket ölt meg. Emiatt lett Harry egyre feszültebb, mert már szeptember utolsó napját írták, és eddig nem tudtak meg semmit. Rookwood egyszerűen egy szót sem szólt. A szabályok szerint veritaserummal vallatni csak a legvégső esetben lehet, és Ginny tudta, hogy Harryt felőrölte az elmúlt hónap. Igyekezett mindent megtenni, hogy legalább itthon elfeledtesse kedvesével a munkáját, úgyhogy most öntött neki egy pohár manóbort, a kezébe adta, aztán mögé lépve masszírozni kezdte a vállát. Volt benne gyakorlata, hiszen a csapattagokat is gyakran masszírozta át egy-egy keményebb edzés után.
Vőlegénye kortyolt néhányat, aztán pár perc múlva a lány érezte, ahogyan egy mély sóhajtással távozik belőle a feszültség egy része.
Még egy ideig masszírozta, aztán öntött magának is a borból, és Harry mellé ült a kanapéra.
– Mi a baj? – kérdezte kedvesen. – Rookwood?
Harry nem szólt semmit, csak bólintott.
– Mikor kapja meg a dementorcsókot?
– Holnap.
– Holnap? – ráncolta össze a szemöldökét a lány. – Akkor ma már vallathattátok a veritaserummal is, nem?
– De igen – hangzott a szűkszavú válasz.
– Sikerült megtudni az áldozatok nevét? – kérdezte óvatosan.
– Igen, mindent megtudtam.
– Akkor mi a baj? – Most már semmit sem értett. Egészen idáig Harry reménykedett, hogy az igazságszérumtól majd dalolni fog Rookwood. De ha ez meg is történt, akkor miért van így letörve? – Mit tudtál meg? Talán valami olyat, ami bennünket is érint?
– Igen. – Harry egy kicsit hallgatott, aztán zavartan szólalt meg. – Nézd, tudod, hogy nem szabadna erről itthon beszélnem, de képtelen vagyok magamban tartani. Mivel pedig úgysem tartozik szorosan az ügyhöz...
Ginny türelmesen várakozott, amíg Harry összeszedte magát.
– Szóval, miután Rookwoodot kivallattuk, és megtudtunk mindent, amit kellett a megölt aurorokról, és hogy Lucius Malfoy tényleg nem volt benne, a többiek kimentek, én pedig kettesben maradtam a halálfalóval.

Harry megint ivott néhány kortyot.
– Tudod, nem hagyott nyugodni, hogy miért bántotta Hermionét? Shacklebolt és én, amikor elküldtük Miót, tényleg nem gondoltuk, hogy veszélyben lehet, hiszen a célpont Piton volt. Természetesen tudtuk, hogy a dolog nem lesz sétagalopp, de az fel sem merült, hogy Rookwood megpróbálhat az életére törni – mentegetőzött Harry, mert nagyon bántotta, ami a legjobb barátjával történt. – Szóval, még tartott a veritaserum hatása, én meg ott maradtam vele kettesben, úgyhogy megkérdeztem – elhallgatott, és a szemüvegével kezdett babrálni.
– Mit mondott? – kérdezte egy idő után Ginny.
– Azt mondta, azért, mert tudta, hogy Piton rohanni fog megmenteni, és sebezhetővé válik. Én erre megkérdeztem, hogy ezt mégis mire alapozza, és erre nevetni kezdett. Perselus Piton mindig is gyenge volt, ezt kiabálta. Még mindig nem értettem igazán, ő viszont addigra nagyon is beszédes lett. Láttam őket csókolózni a vízesésnél, mondta. Amikor pedig észrevette, hogy ezen mennyire megdöbbenek, még hozzátette, hogy utána együtt is aludtak. Hogy Hermione egész éjjel Pitonnál volt. – Harry a végére egészen lihegett a felháborodástól. – Pitonnál. Egész éjszaka.

Ginny nézte Harry arcát, és abban a pillanatban minden a helyére kattant. Hát ezért nincsenek együtt! Hirtelen mély sajnálatot érzett a barátnője és a bájitalmester iránt.
– Ez borított ki ennyire? – kérdezte csendesen.
– Hát persze! – Harry kutatva nézett rá. – Nem látszol meglepettnek. Te tudtad? Neked elmondta?
– Sajnos nem – rázta a fejét. – Sejtettem, hogy valami nyomja a szívét, de azt hittem, hogy a Rookwooddal történtek. Hogy a kínzás nem múlt el nyomtalanul. De a tárgyalás napján elhívtam Miót ebédelni a Foltozott Üstbe. Gondoltam, talán egy kicsit könnyebb lesz neki, ha velem van.
– Ott elmondta?
– Nem, dehogy! De egyszer csak megjelent Shacklebolt és Piton, és odajöttek az asztalunkhoz. Akkor jöttem rá, hogy szeretik egymást. Tudod, ahogyan egymásra néztek, minden világossá vált.
– Mi van? – vörösödött el Harry arca. – SZERETIK EGYMÁST? Én már azt sem értem, hogyan volt képes Hermione megcsókolni azt az undorító, vén denevért! És Piton? Még hogy szereti Miót! Ugyan kit tud az szeretni?
– Édesanyádat szerette – mondta nagyon óvatosan Ginny. – Annyira, hogy hosszú éveken keresztül képes volt miatta azt az életet élni, amilyet egyikünk sem akarna magának.
– De Ginny! Az anyám legalább vele egykorú volt, nem pedig húsz évvel fiatalabb!
– Ha őket nem zavarja... – tárta szét a karját.
– De Hermione hogy volt képes? Hiszen Ront szerette!
– Merlin szerelmére, Harry! Igen, szerette a testvéremet, de Ron majdnem két éve halott! Nem várhatod azt Hermionétól, hogy most már maradjon örökké egyedül!
– Persze hogy nem várom, láttam, mennyire tönkretette az elmúlt két év. Részben azért is javasoltam őt Shackleboltnak, hátha kicsit jobban lesz tőle. Gondoltam utazik egy kicsit, és az talán felrázza – magyarázta a fiú, aztán a kezébe temette az arcát. – De ha tudom, hogy ezzel Piton ágyába lököm, akkor inkább hagytam volna, hogy csináljon Rookwood azzal a szemétládával, amit csak akar!
– Harry, az, hogy egymásba szerettek, nem a te felelősséged! – mondta neki, hogy nyugtassa, de ez csak olaj volt a tűzre.

– Egymásba szerettek? – A fiú szinte ordított. – Piton biztosan csak kihasználja, és élvezi, hogy olyan fiatal, Hermione pedig egyszerűen naiv.
– Harry! Hallod is magad? – kérdezte felháborodottan. – Te mondtad, hogy Rookwood terve bejött, mert Piton rohant megmenteni Miót. Ha csak kihasználná, akkor ezt tette volna? És szerinted Hermione olyan súlyos sérülésekkel véletlenül éppen felállt, amikor a halálfaló meg akarta ölni a professzort? – elhallgatott, és várta, hogy Harry megértse.
– Gondolod, hogy azért állt fel, hogy Pitont védje? Mint anya engem? – sápadt el leendő férje.
Ginny megfogta Harry kezét, és megsimogatta.
– Igen – mondta egyszerűen. – Tudod, vannak olyan dolgok, amiket nem tudunk befolyásolni. Valószínűleg őket is meglepte, hogy mit éreznek egymás iránt, talán ezért sincsenek most együtt. Vagy egyszerűen óvni akarják a másikat a közvéleménytől – gondolkodott el.
– De ha nincsenek együtt, akkor nincs semmi gond, nem igaz? – derült fel Harry. – Majd szépen elfelejtik egymást, Hermione megismer egy olyan varázslót, aki jobban illik hozzá, és kész!
Ginny a fejét ingatta.
– Nem tudom – mondta lassan. – Sosem láttam Hermionét úgy nézni Ronra, ahogyan Pitonra nézett. Természetesen őt is szerette, és ha a bátyám nem hal meg, akkor talán örökké együtt maradtak volna, de ez egészen más. Tudod, volt egy pillanat, amikor érezni lehetett, hogy ez a két varázsló egymáshoz tartozik. Én azt hiszem, Mio nem lesz boldog, ha nem lehet Pitonnal.
– Majd elfelejti – mondta dacosan a vőlegénye.
– Talán igen – válaszolta neki. – De Hermione nem az a típus, aki könnyedén elfelejt valakit. Én nem akarom, hogy boldogtalan legyen! Nekem is furcsa, hogy éppen Piton, de... – Nem tudta, hogyan magyarázza el Harrynek. – Végül is, mi nem is ismerjük őt. Mindig ridegnek és komornak láttuk, de ahogyan Mióra nézett, a tekintetében szeretet, féltés, aggodalom, csodálat, és még sorolhatnám, hogy mennyi érzelem volt.
Látta, hogy élete párja nem igazán bízik egykori tanárukban.
– És a múltkor velünk is egészen normális volt – tette még hozzá –, talán megváltozott.

Harry sokáig hallgatott, és Ginny adott neki időt. Neki is furcsa volt ez az egész, de abban, amit Harrynek mondott, egészen biztos volt. A barátnője és a bájitalmester szerették egymást, ez a napnál is világosabb volt. Sokat gondolkodott, hogy beleavatkozhat-e a dologba, azért is várt ennyit. De mivel még mindig nem történt semmi érdemleges, csak azt látta, hogy Hermione egyre boldogtalanabb, végül elszánta magát. Most több okból is jól jött ez a beszélgetés Harryvel. Egyrészt megtudta, hogy nem csak képzelődött, azok ketten tényleg szeretik egymást, másrészt arra is rájött, hogy talán a mások reakciójától való félelem az egyik ok, amiért nincsenek együtt. De leginkább azért örült, mert most talán sikerült elfogadtatnia Harryvel ezt a szokatlan kapcsolatot, és tudta, hogy ez Hermione számára nagyon fontos lesz.
Végül a fiú egy nagy sóhajtással kiadta magából a feszültség utolsó morzsáit is. A vörös boszorkány tudta, hogy ez volt az a pillanat, amikor elfogadta magában a dolgot.
– Oké – szólalt meg végül a varázsló –, de most nincsenek együtt. Én ugyan a kisujjamat sem fogom mozdítani ennek érdekében.
– Nem is kell – mosolyodott el. – Éppen elég lesz, ha Hermione érzi majd, hogy mi elfogadjuk a választását.
Harry egy pillanatig bizonytalanul nézett, de aztán megacélozta a tekintetét, és bólintott.

Ginny aznap éjjel úgy döntött, néhány nap múlva szól Sipornak, hogy beszélhet a roxforti ismerősével.

***

Hermione sóhajtva temette kezébe az arcát. Elege volt. Az elmúlt két hét több nehézséget is tartogatott számára. Múlt hét elején Rookwood végre megkapta a dementorcsókot, és bár ez valamilyen szinten megnyugtatta, és elégedettséggel töltötte el, de felszakította a sebeket. Eddig próbálta elnyomni magában az érzéseit, és elfogadni, hogy mind Perselus, mind saját maga számára a megfelelő döntést hozták, de mára már rájött, hogy ez nem igaz. Legalábbis ami őt illeti; bár augusztus végén a Foltozott Üstben Piton sem tűnt felhőtlenül boldognak. Alig mert belegondolni, hogy azóta nem is látta a férfit, és hogy ennek már másfél hónapja. Azt hitte, idővel könnyebb lesz majd, de inkább rosszabb lett. A tudat, hogy talán csak egy lépést kellene tennie a varázsló felé, egyszerűen nem hagyta nyugodni, mégsem mert közeledni, inkább elhitette magával, hogy amit tesznek, az így helyes.
A másik, ami felzaklatta, Ron halálának hétvégi évfordulója volt. Kiment a temetőbe, és ott ült fél délután a sír mellett. Próbálta megemészteni, hogy a fiú, aki hosszú éveken keresztül a barátja volt, azután pedig a szerelme, ma már csak emlék. Két évvel ezelőtt azt hitte, hogy vége az életének, és ha most nem is sokkal boldogabb, mint akkor, de legalább már nem érezte saját magát is halottnak.
Viszont valamit nem értett. A temetőben találkozott a Weasley családdal, és természetesen Ginny és Harry is eljött. A barátja pedig felettébb furcsán viselkedett. Éppen csak köszönt, de nem beszélgetett vele, még rá sem nézett igazán, és fogalma sem volt, hogy miért?

Aztán megint a pergamenre pillantott az asztalán, és felsóhajtott. Most még itt van ez is! Imádta a munkáját, de nem tudta, hogy ezzel a mostani panasszal mihez kezdjen. Egy roxforti manó írt személyesen neki, és manó jogokkal kapcsolatban szeretett volna vele beszélni. Mivel ő nem tud eljönni az iskolából, így arra kérte, hogy Hermione mihamarabb szíveskedjék elmenni hozzá. Vonzotta a lehetőség, hogy újra lássa régi iskoláját, és főleg egykori bájitaltan tanárát. Ugyanakkor félt is, hogy a találkozás Perselusszal sebeket fog ejteni a lelkén. Persze, az is elképzelhető, hogy egyáltalán nem találkozik majd Pitonnal, bár az talán még rosszabb lenne.

Töprengését kopogás zaja zavarta meg.
– Tessék! – szólt ki.
Ginny jött be hozzá mosolyogva, és neki azonnal eszébe jutott, hogy megígérte, ma elkíséri barátnőjét a ruhapróbára.
– Jól vagy? – kérdezte tőle a lány.
– Igen, csak ezt a levelet olvastam. Egy manó hívott el a Roxfortba – válaszolta, miközben elindultak.
– Mi is voltunk pár hete, esküvői meghívókat vittünk – mesélte a vörös boszorkány.
– McGalagonynak? Hogy van?
– Igen, adtunk neki, Hagridnak, Madam Hoochnak és Piton professzornak.
– Pitonnak? – kérdezte, és érezte, hogy szaporábban kezd dobogni a szíve.
– Igen, bár nem mondta, hogy eljön – mondta Ginny, aztán hozzátette –, mondjuk azt sem, hogy nem. Esetleg beszélhetnél vele!
– Én? – kérdezte rémülten.
– Hát, téged gondolom közelebbről ismer, mint bennünket, nem igaz?
A barátnője kutatva nézett rá, Hermione pedig fülig vörösödött. De még milyen közelről ismer – gondolta magában, és a teste belesajdult a vágyakozásba.
– Magyarországon csak beszélgettetek, nem? – érdeklődött tovább Ginny, amikor nem kapott választ az előző kérdésére.
– De igen – válaszolta óvatosan.
– Akkor beszélj vele, légyszi! Anyáék nagyon örülnének, ha ott lenne.
– Jó, megpróbálok – ígérte meg végül nehézkesen.

Az Abszol útra hoppanáltak, de meglepetésére Ginny nem a Shanda & Shelymesh felé tartott, ahogyan Hermione várta, hanem a Foltozott Üstben levették a talárjukat, és kimentek a mugli Londonba.
– Nem is olyan szörnyű, ugye? – nézett rá a Weasley lány.
Hermione körbenézett, és fogalma sem volt, mit akar itt a barátnője.
– Micsoda nem szörnyű? – kérdezte.
– Hát Piton! – válaszolta Ginny, és megindult az utcán, Hermione pedig követte. – Képzeld, nem lakik a Roxfortban, és McGalagony azt mondta, délután maximum háromig van csak órája. Hagrid pedig azt mesélte, hogy nem vállalta újra a Mardekár vezetését sem, mert haza szokott menni, bár azt ő sem tudta, hol is van pontosan az a haza. Egyébként egészen normális volt velünk, mikor átadtuk a meghívót.
– Már nem vagytok a diákjai! – mosolygott a boszorkány. Hálás volt, amiért néhány dolgot megtudhatott Perselusról. Örült, hogy ezek szerint a férfi nem adta fel a Roxfort kedvéért a magyarországi életét sem.
– Nem, már régen nem vagyunk azok. Felnőtt varázslók vagyunk – értett egyet a barátnője. – Megérkeztünk!

Egy mugli üzlet előtt álltak meg, aminek a kirakatában esküvői ruhák voltak.
– Innen lesz a ruhád? – döbbent meg Hermione. – Édesanyád tudja?
– Nem – pirult el Ginny, és egészen olyan színűvé vált az arca, mint a haja. – Csak te fogod tudni, és Harry.
– De miért?
A lány megrándította a vállát, és belépett a boltba. Nyilván nem először járt ott, mert az eladó azonnal megismerte.
– Próbálni jött? – kérdezte kedvesen.
– Igen – válaszolta a menyasszony – és megmutatnám a barátnőmnek.
– Akkor foglaljon addig itt helyet – kísérte az eladónő Hermionét egy kanapéhoz, és egy pohár vízzel is megkínálta.
Mint utóbb kiderült, szükség is volt rá, egészen kiszáradt a torka döbbenetében, amikor meglátta Ginnyt.

Gyönyörű volt, mint egy igazi menyasszony.
Mugli menyasszony.
Hermione nem sok varázsló esküvőn volt idáig, de még jól emlékezett Fleur és Bill, vagy Angelina és George menyegzőjére. Mindkét lánynak különleges, mágikus ruhája volt. Ginny pedig ott állt vele szemben egy gyönyörű, kristályokkal és csipkével díszített hófehér ruhában, ami térd alatt ért véget. A cipője szatén volt, haját kontyba fésülték, melyre egy nagyon helyes kalapka került. Sehol semmi varázslat, fátyol, vagy több méteres uszály, csak Ginny volt, aki viszont izgatottan várta az ítéletét.
– Nagyon szép vagy! – suttogta, és felhajtotta a pohár vizet.

A próba után beültek a közeli kávézóba.
– Ginny, gyönyörű a ruhád, és nagyon jól áll! – kezdte habozva. – De arra gondoltál, hogy mit fognak szólni, ha meglátják?
– Kik? – kérdezte a barátnője. – Harry nem bánja.
– Például a szüleid.
– Ha anya meglátja, hogy milyen boldog vagyok benne, akkor nem hiszem, hogy kifogása lenne ellene. Azt pedig te is tudod, hogy apa mennyire imádja a muglikat, és a dolgaikat. Szerintem ő örülni fog neki – mosolygott.
– De mit fognak hozzá szólni a vendégek? – próbált még mindig hatni Ginny eszére.
– Nem érdekel – válaszolta a lány. – Az esküvői ruhámban nekem kell boldognak lenni, és én abban a térdig érő mugli ruhában leszek az! Mió! Nem számít, hogy mit gondolnak a többiek, nekem kell a választásommal elégedettnek lenni. Persze felvehetnék egy habos-babos ruhakölteményt, amin egyszarvúak ugrándoznak, de az nem én lennék! Nem a ruhának kell varázslatosnak lenni, azt szeretném, ha Harry engem látna annak, amikor majd örök hűséget fogadunk egymásnak.
– Talán igazad van – mondta lassan Hermione.
– Elegem van már abból, hogy azt tegyem, amit mások várnak el tőlem. Akinek jelentek valamit, az elfogad így is, a többiek pedig nem számítanak – közölte felettébb vehemensen Ginny.

És Hermione kénytelen volt egyet érteni vele.


Ginny ruhája: