Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 22. fejezet

22. fejezet - A vidra és az őz 


     A gyógynövényboltos bájitalmester az utolsó üveg meghűlés elleni elixírt is lezárta, majd kipakolta a hasonló céllal készült teakeverékek mellé. Ezután elővette a könyvelést, és gondosan feljegyzett mindent, amire tegnap már nem maradt ideje, mivel szombaton egymásnak adták a vevők a kilincset. A meleg, nyárias szeptember után ugyanis beköszöntött az ősz, és a Kárpát-medencében váratlanul téliesre fordult az időjárás. A hőmérséklet a nullához közelített, és minden nap esett az eső. Ennek következtében az elmúlt két hétben a muglik körében elterjedtek a hűléses megbetegedések, úgyhogy tegnap gyakorlatilag megrohamozták az üzletet, és elvittek mindent – legyen az elixír, teakeverék vagy tinktúra –, ami hasznos lehet meghűlés ellen. Piton azóta alig győzte készíteni az utánpótlást, hogy holnap délután tele legyenek a polcok.

     Miután végzett a papírmunkával, fájdalmasan megkordult a gyomra, emlékeztetve arra, hogy aznap még semmit sem evett a reggeli pirítóson és lágytojáson kívül, az meg már nem mostanában volt, hanem hosszú órákkal ezelőtt. Felment a lakásába, benézett a hűtőszekrénybe, és csalódottan vette tudomásul, hogy semmi olyan nincs benne, amiből meleg vacsorát varázsolhatna, készített hát néhány szendvicset. Egy tálcára pakolta őket, aztán leült vele az íróasztalához, és maga elé húzta a harmadikos dolgozatokat, amiket ma még ki kellett javítania.
Mielőtt hozzáfogott volna, megette az egyik szendvicset, mert sejtette, hogy ha éhesen kezdi olvasni Bowman írását, az semmi jóra nem fog vezetni a fiú jegyét illetően. Bár végül így is T-t kapott, de az már csak a tudásának a hiánya okán történt, nem pedig egy éhes bájitaltantanár ámokfutása miatt. Így indult tehát a javítás, de végül Pitonnak nem lett lesújtó a véleménye a harmadik évfolyamról, mert akadt közöttük szép számmal E, néhány V, sőt, két K osztályzat is.
Öntött magának egy pohár bort, és elgondolkodva dőlt hátra, amikor végzett. Az a néhány év a muglik között, amit ráadásul eladóként udvariaskodva töltött, nem múlt el nyomtalanul az életéből. A diákok már nem rettegtek tőle, persze ez azért is volt így, mert mindenki tudta, hogy a Voldemort elleni harcban végig a jó oldalon állt. Természetesen most is szigorú volt, és az óráján egy pisszenést sem lehetett hallani, viszont mertek kérdezni tőle. Első alkalommal, egy héttel az iskolakezdés után, egy negyedik évfolyamos lány nyújtotta a kezét, és amikor felszólította, feltett egy kérdést a holdkőporral kapcsolatban. Piton előbb majdnem keresztben lenyelte a tekintetével, de aztán rájött, hogy igazából a kérdésnek van értelme, és végül negyedórán keresztül magyarázott. Innentől kezdve más negyedévesek is mertek kérdezni, Piton pedig a többi évfolyamnál is bevezette, hogy az óra vége előtt lehetőséget adott az esetleges félreértések, hiányosságok tisztázására. Ennek az egyszerű intézkedésnek pedig hihetetlen hatása lett. A diákok elkezdtek érdeklődni a bájitaltan iránt! Olybá tűnt, hogy ami korábban nem ment rettegéssel, azt most, némi engedménnyel sikerült elérni.
Természetesen most is Perselus Pitont nevezték volna a legszigorúbb tanárnak, de már nem úgy jöttek az óráira, mint ha a vágóhídra igyekeznének. A legfurcsább az volt az egészben, hogy Piton ezt nem bánta, sőt! Persze akadtak a bájitaltan művészetéhez jottányit sem értő pancserek, de október közepére kiderült, hogy néhány tehetséges diák is jár a Roxfort falai közé.

Mikor már kellemesen ellazult a bortól, vágott egy grimaszt, mert rájött, hogy még nem válaszolt Potterék meghívójára. Persze azt sejtette, hogy valószínűleg nem annyira a fiú áll a meghívás hátterében, minden bizonnyal inkább a Weasley házaspár. Számtalanszor vissza akarta utasítani, már néhányszor pergament is vett elő, de képtelen volt megtenni. Ugyanis mielőtt a pennáját tintába mártotta volna, minden alkalommal Hermione arcát látta maga előtt. Hiszen a lány egészen biztosan ott lesz az esküvőn, és bár a hideg rázta, ha magára az eseményre gondolt, nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy végre láthatná. Már másfél hónapja nem találkoztak és borzasztóan hiányzott. Érte talán még ezt a családi eseménynek titulált giccsparádét is hajlandó lenne elviselni. Különben sincs nála a meghívó, hiszen bent hagyta az iskolában, most nem tud rá válaszolni – indokolta meg magának, hogy miért nem alkalmas a válaszra a ma este sem.

Merlin szakállára! Hogy néz már ki az a meghívó? Cikesz? Te jó ég, az még akkor is förmedvény, ha egyébként a menyasszony profi kviddicsjátékos. Igaz, a megvalósítás nem volt hivalkodó, sőt egészen ízlésesre sikerült, de akkor is! – méltatlankodott magában. Ezek után mi várható az esküvőn? Repkedő kvaffok a vacsoraasztal körül?
Felsóhajtott. Mindez nem számít, ha ott lesz Hermione. Remélhetőleg nem ültetik túl messze, és neki lehetősége lesz annyira megfigyelni, hogy a látványt jól elraktározhassa az agyában.
De mi lesz, ha azt látja majd, hogy továbblépett? Hogy már mást ölel? A lehetőség keserűvé változtatta a finom bor ízét a szájában. Nos, legalább tudni fogja, hogy boldog.
Ezzel a cseppet sem megnyugtató gondolattal tért nyugovóra aznap este.


A következő szerdán történt…
Délelőtt még minden a szokásosan alakult, aztán amikor belépett a nagyterembe ebédelni, hirtelen megállt, és csak bámult. McGalagony mellett olyan valaki ült, aki nem tanár. A vendég most egyenesen Piton felé nézett, és rámosolygott. Hermione! Erre végre a férfi is magához tért, és elindult az asztal felé. Sajnos esélye sem volt a lány mellé ülni, hiszen a többi tanár már körbevette az egykori eminens griffendélest, úgyhogy leült a saját helyére Madam Hooch mellé, és szórakozottan turkálta az ételt a tányérján. Mikor valamennyire csillapította az éhségét, tudta, hogy a szokásos talárlobogtatós stílusában el kellene hagynia a nagytermet, de nem tudott felállni, egyszerűen képtelen volt itt hagyni a lányt, még ha túl messze volt is ahhoz, hogy feltűnés nélkül nézhesse.
Az ebéd végén aztán valaki leült mellé, a seprűlovaglás tanárnő addigra megüresedett helyére. Rá sem kellett néznie ahhoz, hogy tudja, Granger az.
– Többet kellene enned – mondta halkan Hermione.
– Nem is tudtam, hogy felcsapott táplálkozási szakértőnek, Miss Granger! – nézett rá, és a szíve mélyén örült, hogy ezek szerint Hermione figyelte étkezés közben.
Egy pillanatra egymásba kapcsolódott a tekintetük, aztán a lány elmosolyodott.
– Csak ha rólad van szó – közölte.
Meglepte, hogy Hermione mások előtt tegezi, bár olyan halk volt, hogy valószínűleg a többiek nem hallották.
– Mi járatban vagy itt? – kérdezte meg azt, ami jelenleg a legjobban érdekelte.
– Manó ügyek – legyintett a lány. – Az egyik manó azt javasolja, hogy házasság esetén kapjanak három nap rendkívüli szabadságot.
– És ezért téged hívnak? – csodálkozott.
A lány most körbenézett, aztán kicsit még közelebb hajolt a férfihez.
– Szívesen jöttem – válaszolta. – Meddig vagy ma? Még van egy kis dolgom, közölnöm kell McGalagony professzor döntését, de a következő szünetben meglátogatnálak a bájitaltan teremben, jó?
– Bármikor szívesen látlak! – válaszolta neki.

A következő órát háromszor olyan hosszúnak érezte, mint máskor. Képtelen lett volna most normálisan tanítani, úgyhogy azt adta feladatként, hogy készítsenek el bármilyen, tetszés szerinti bájitalt. Amíg az ötödik évfolyam csendben dolgozott, Piton jóleső borzongással várta Hermione látogatását. Vajon miért keresi? Valószínűleg csak érdekli, hogy mi van vele, de ez akkor is jól esett.
Még vége sem lett az órának, már kérte, hogy vigyék ki az elkészült főzeteket, úgyhogy mire kicsengettek, a diákok el is hagyhatták a termet. Mint kiderült, szerencsére, mert Hermione már az ajtó előtt várt.
Piton csak nézte, ahogyan bejön, és várta, hogy megszólaljon. Úgy tűnt, a lány zavarban van, aztán meglátta Potterék meghívóját az asztalán – ott hevert, amióta átadták neki.
– Jössz az esküvőre? – kérdezte Hermione.
– Még nem tudom biztosan – válaszolta, mire a lány arcán mintha szomorúság vonult volna át. – Gondolom, igen – tette hozzá végül.
– Én ott leszek, Harry megkért, hogy legyek a tanúja – derült fel a boszorkány arca.
– Akkor megyek – ígérte.

Hermione megvárta, amíg a legutolsó diák is kimegy, aztán egy pálcaintéssel becsukta a tanterem ajtaját, és be is zárta. Egészen közel lépett hozzá, kezével átkulcsolta a nyakát, aztán remegő ajkakkal megcsókolta. Előbb csak óvatosan, mintha nem tudná, milyen lesz a fogadtatás, de amikor megérezte, hogy Perselus viszonozza, akkor az elmúlt időszak minden vágyakozását belesűrítette a csókba. Kapkodták a levegőt, amikor befejezték, és Piton a mellkasához ölelte a lányt, oda, ahová való.
– Hiányzol! – mondta halkan Hermione, és a férfi úgy érezte, sosem hallott ettől szebbet.
– Te is nekem – ismerte be.
– Van annak értelme, amit eddig csináltunk? – kérdezte a boszorkány, és Piton pontosan tudta, hogy mire érti.
– Azt hiszem, semmi – felelte.

Meghallották, hogy megérkeztek a következő óra diákjai, úgyhogy gyorsan szétváltak, Hermione pedig kinyitotta a terem ajtaját. A hatodéves tanulók beszállingóztak, ők pedig még egy utolsó, vágyakozó, de egyben ígérettel teli pillantást váltottak.
– Az esküvőn találkozunk – mondta a lány, Piton pedig bólintott.

Halvány mosollyal az arcán nézett Hermione után, még az sem bosszantotta fel, amikor a folyosóról a griffendéles Jane Parker hangját hallotta meg.
– Miss Granger! Megmutatná nekünk a patrónus bűbájt? Most volt sötét varázslatok kivédése óránk, de senkinek sem sikerült! – kérlelt a lány.
– Hát persze! – hangzott Hermione válasza. – Valami olyan dologra kell gondolnotok, ami nagyon boldoggá tesz benneteket, úgy mondjátok ki a varázsigét. Expecto patronum!
Piton már látta is az ezüstfehér ragyogást, aztán legnagyobb meglepetésére a terembe beszökdellt egy tökéletesen inkarnálódott ezüst vidra. Egyenesen hozzá ugrándozott, a kezéhez dörgölődzött, aztán eltűnt. Természetesen azonnal a Shacklebolt irodájának ablakában látott jelenet jutott az eszébe.

– Nyissák ki a könyvet a negyvennyolcadik oldalon – mondta az osztálynak. Miközben mindenki lapozni kezdett, magában arra gondolt, talán mégis csak lehet bízni a mágikus ablakban.

***

Hermione álomszerű lebegésben töltötte a következő időszakot, mígnem az esküvő előtt egy héttel eszébe nem jutott, hogy még nincs mit felvennie. Elment a Shanda & Shelymeshbe, de semmit sem talált. Ami tetszett volna, az mindegyik túl elegáns, vagy túl mardekáros volt. Szörnyű, hogy a varázsvilágban azt hiszik, hogy aki zöldet vesz fel, csakis mardekáros lehet!
Ginny persze most is a segítségére sietett, így szombaton nyakukba vették a várost. Barátnője azt javasolta, menjenek ahhoz a mugli üzlethez, amelyikben ő vette a ruháját, mert mellette alkalmi öltözékeket árulnak.
– Megmutattam anyának a menyasszonyi ruhám – mondta mintegy mellékesen, miközben a bolt felé tartottak.
– Mit szólt hozzá? – kérdezte Hermione.
– Ismered anyát, először ki volt akadva – húzta el a száját Ginny. – Aztán azt mondta, ha a pénz miatt aggódok, ők régóta gyűjtenek már erre. De elmondtam neki, hogy én ezt szeretném, mert ebben érzem úgy, hogy én megyek majd az oltár elé, és nem a ruha. Akkor azt mondta, hogy megérti és elfogadja.
– Szuper anyukád van! – mosolygott Hermione.
– Tudom! – nézett büszkén a barátnője.


Sokáig válogatott a ruhák között, néhányat fel is próbált, de úgy érezte, egyik sem az igazi. Ráadásul hosszút nem akart, hiszen a menyasszony ruhája is csak térd alá fog érni, úgy gondolta, akkor ő sem vesz fel hosszabbat.
Végül Ginny segített rajta; beszállt a keresésbe, miután megunta, hogy Hermione a huszadik öltözékben is csalódott.
– Azt hiszem, ezt kerested – emelte meg a kezében tartott darabot.
– Ó, ez gyönyörű! Felpróbálom! – lelkesedett ő is. A ruha lélegzetelállító volt. Egészen mély sötétzöld, és az anyagot néhány helyen arannyal festették meg, mintha foltos lenne. A felsőrésze ujjatlan volt és testhezálló, V alakú nyakkivágással, ami pontosan annyira volt csak mély, hogy csábító legyen, de ne ízléstelen. A szoknyarész deréktól lefelé bővült, de nem nagyon, inkább csak A vonalban, a derekát pedig vékony öv tette hangsúlyossá, középen apró gyöngydíszítéssel. Ahogy belebújt, és a tükörbe nézett, azonnal tudta, hogy ez a ruha lesz a tökéletes.
Ginny egyetértően bólogatott, amikor meglátta.
– Most már csak egy kis frizura és smink kell majd – közölte. – Tudod mit? Beszélek Fleurrel, hogy téged is kapjon a keze közé! Nem hiába volt véla az egyik nagyanyja, nagyon ért a szépségápoláshoz.
– Hűha! – nyögte Hermione.


Így történt, hogy az esküvő napjának délelőttjén Hermione az Odúhoz hoppanált, mert az udvarra varázsolt sátorban tartják majd az esküvőt, ahová ideiglenesen kellemes huszonnégy fokot varázsoltak. A többiek már ott voltak, Fleur és a húga – az időközben csodaszép nagylánnyá cseperedett, Gabrielle – közösen vették kezelésbe a nőket.
Fleur csak egy pillantást vetett rá, és máris a kezébe nyomott három üvegcsét.
– Idd meg ezeket! – Fleur az eltelt évek alatt már elég jól elhagyta a francia akcentusát, de néha azért még hallani lehetett, kiváltképpen az r betűk ejtésénél.
– Miért? – nézett bizalmatlanul a fiolákra. Az egyik rózsaszín, a másik kék, a harmadik zöld színű folyadékot tartalmazott, és mintha mindegyik csillámlott volna.
– Ez – mutatott Fleur a rózsaszínre – gyönyöhű bőhrt varásol. A zöld a hájádat teszi könnyebben kezelhetővé, a kék pedig eltünteti az áhcodhól a fáhadtság jeleit, meht ha jól láthom, alig áludtál, igaz? – ingatta rosszallóan bájos fejét.
– Így van – pirult el Hermione, és megitta mindhárom italt. Tényleg alig pihent, annyira izgatott volt amiatt, hogy ma újra láthatja Perselust. A remény felütötte a fejét, és abban bízott, hogy ma talán változtatnak a mostani állapotukon. A múltkori beszélgetésük Ginnyvel mélyen elgondolkodtatta. Úgy érezte, Perselusszal saját maguknak ártanak azzal, ha továbbra is így folytatják. Az elmúlt néhány hónap bőven elegendő volt ahhoz, hogy tisztában legyen a ténnyel, miszerint tényleg szereti Perselust, és szüksége van rá. A Roxfortban történtek pedig bizakodással töltötték el, hiszen a férfi csókja és a tekintete nem hazudhatott.
A bájitalok íze kellemes, sőt, majdnem túl édes is volt. A hatásuk viszont lenyűgözte. A fáradtságának semmi jele sem maradt, kipihentnek tűnt és üdének. A haja megzabolázva, selymesen hullámzott az arca körül. A bőréről eltűnt minden apró hiba, viszont olyan furcsa fényt árasztott, mintha derengene. Rajta kívül egyedül Ginny volt még hasonló, de ő inkább ragyogott.
– Gyehre, én sminkellek – közölte Fleur. – A sógohnőm azt mondta, legyél gyönyöhű és kívánatos – vihogott. – Nem tudom, kit szemelt ki neked?

Ó, Merlin szakállára! Csak nem akarja Ginny már megint összehozni valakivel? Hermione kétségbeesetten tartotta oda az arcát Bill feleségének.
A vélák sminkelés terén teljesen másként működtek, mint a mugli kozmetikusok. Fleur először alaposan szemügyre vette, aztán megkérte, hunyja le a szemét. Az egykori griffendéles csak annyit érzékelt, hogy néha mintha lepkeszárnyak érintették volna.
Miután az idősebb Delacour lány végzett vele, a fiatalabb következett.
– Én khészítem a fhizsuhád – nevetgélt, és Hermionénak erősen koncentrálnia kellett, hogy megértse. – Kinyithátod á szemed, á tükhöt elthüntettem.
Gabrielle olyan ügyességgel dolgozott, mintha legalább hat karja volna, Hermione nem is mert odanézni, hátha tényleg így van.
Mikor elkészült, felvette a ruháját és a hozzá illő selyem cipellőt, aztán egy tükör elé állt. Döbbenten bámulta magát.
– Merlinre! Ezt hogyan csináltátok? – kérdezte a lányokat. Ugyanis tagadhatatlanul önmaga volt, csak éppen gyönyörű kiadásban, és amit sosem gondolt volna magáról, határozottan végzet asszonya volt. A haja kócosan feltűzve, de nem úgy, ahogyan ő szokta, itt most minden tincsnek meg volt a helye, egyszerre volt elegáns, és mintha éppen most túrtak volna bele.
– Há nem lennék féhjes asszony, még én is az ágyamba akahnálak cipelni – közölte Fleur.

Hermione kinézett az Odú egyik ablakán, mert már gyülekeztek a vendégek, és reménykedett, hátha meglátja Perselust, de sajnos már túl sokan voltak.
Mikor eljött az idő, Mollyval, Charlie-val – aki Ginny tanúja volt – és Harryvel a nappaliban találkoztak. Mikor a második legidősebb Weasley fiú meglátta, elismerése jeléül halkan füttyentett.
– Hű, mekkora szerencsém van, hogy én leszek a másik tanú – jelentette ki, aztán karon fogta édesanyját, és kimentek, hogy elfoglalják a helyüket.
Hermione még elcsípte Molly reménykedő pillantását, és egy pillanatra megrémült, hogy vajon nem Charlie-e Ginny legújabb jelöltje.

A boszorkány is készen állt rá, hogy Harryt a kertbe, a virágokból font boltív alá vezesse, ahol majd Kingsley Shacklebolt összeadja őt Ginnyvel.
– Gyönyörű vagy! – mondta a barátja, amikor meglátta. – Az én ízlésemnek ugyan kissé mardekáros, de tudom, hogy kinek szól. – Hermione zavartan elpirult, de Harry még folytatta. – Rookwood elmondott mindent, azt is, hogy te és... szóval ő... mindegy – kereste a szavakat. – Csak szeretném, ha tudnád, nekem az a fontos, hogy boldog légy. Mindegy, hogy ki az a személy, akivel az lehetsz.
Hermione szorosan átölelte a fiút.
– Köszönöm, Harry! – suttogta.
– Menjünk! – vigyorodott el a varázsló, amiért végre kimondta, amit akart.
Egymásba karoltak, és ők is elindultak.

*

A következő képen Hermione általam elképzelt ruhája látható, azzal a különbséggel, hogy én V nyakkal képzelem.