Perselus Piton nyaralni megy - 6. fejezet

6. fejezet


     Kellemes nap volt ez a mai – gondolta elégedetten Maggie, amikor a szobájába érve letette a táskáját. Gent gyönyörű város, érdemes volt megnézni, Perselus pedig igazán remek társaság, nagyon jól érezte magát vele. Olyan volt ez a nap, mintha hat-hét évvel korábban lenne, amikor még alig múlt húsz éves, és nem telepedett rá az életére Jack. Akkor még tele volt tervekkel. Utazni akart, és minél több új dolgot megismerni.

Milyen ostoba, és naiv volt, amikor találkoztak! Jack hét évvel idősebb volt nála, több volt, mint ő jelenleg. Az elején úgy tűnt, minden csodálatos. Szórakozni jártak, moziba, színházba, éttermekbe. Aztán néhány hónap elteltével a férfinak kevesebb ideje lett, azt mondta, sok a munkája, de hogy mégis gyakran találkozzanak, Maggie költözzön hozzá. Így is történt, hiába óvták attól a lépéstől a szülei, és onnantól kezdve minden megváltozott. Egyre ritkábban mozdultak ki otthonról, és egy idő után már nem jártak sehová sem. A barátaival is egyre kevesebb időt töltött együtt, mert napközben tanított, este pedig Jack nem nézte jó szemmel, ha nem volt otthon olyankor, amikor ő. Egy ideig azzal próbálkozott, hogy elhívja a barátait hozzájuk, de a férfi annyira kiállhatatlan volt velük, hogy szépen, lassan elmaradoztak. A saját baráti köre helyett ott voltak Jack barátai, akik az ő barátai is lettek. Legalábbis akkor úgy gondolta.
Aztán a korábban kedves, figyelmes Jack elkezdte mindenért piszkálni. Előbb csak nem volt jó, amit főzött, aztán az sem felelt meg, ahogyan takarított. Kövérnek nevezte, amiért – szerinte – volt rajta öt kiló plusz, aztán soványnak, mert lefogyott tízet. Végül azt mondta, unja, hogy olyan az ágyban, mint egy fadarab, ami annyiban valóban igaz volt, hogy Jacket a saját kielégülésén kívül más nem érdekelte, így Maggie egy idő után már csak túl akart lenni a szexen. Mire a férfi összepakolta a bőröndjeit, és kilépett az albérletük ajtaján, az önbecsülése a nullához közelített.
Aztán rá kellett jönnie, hogy az új barátai szóba sem állnak vele, még az utcán is elfordították a fejüket.

Az első két hét szörnyű volt, de egyre több időt töltött a szüleinél, akik szépen, lassan meggyőzték, hogy nem benne van a hiba, és visszaadták az önbizalmát. Már tudta, szerencséje volt, hogy Jack öt év után ráunt, és nem tette tönkre az egész életét. Pontosabban az továbbra sem fért a fejébe, hogy miért nem hagyta el egyszerűen a férfi korábban, miért alázta meg, és miért bánt vele úgy, ahogyan azt tette, de végül is sikerült túllépnie rajta.
Újra bizakodva tekintett a jövő felé, de akkor meghalt az édesapja, és ő képtelen volt ezt feldolgozni. Pedig talán csak sírnia kellett volna, ahogyan tegnap. Még most is fájt az elvesztése, de próbált beletörődni.
Gyógyulni kezdett.

Gyógyulni.
Vajon volt egyáltalán valaha bármi baja, vagy csak Dr. Jeffersonnak jelentett bevételi forrást? Aztán ezt a gondolatot gyorsan el is hessegette. Kedvelte az orvost, aki mindig olyan volt számára, mint egy nagybácsi. Még a diplomaosztójára is elment, sőt, akkor is támogatta, amikor Jack elhagyta, és az édesapja halála idején is – jutott eszébe. Talán kinőtte a betegségét, vagy ilyesmi, már ha ebben a korban még szóba jöhet ez a lehetőség. Minden esetre jól érzi magát, sőt, igazából talán soha ilyen jól még nem volt. Remélte, hogy igaza van Dr. Vertheydennek, mert mióta megtudta, hogy egészséges, hihetetlenül megkönnyebbült, mintha egy örökké hordott, nehéz hátizsákot vett volna le magáról. Ha hazautazik, elmegy Dr. Jeffersonhoz, és beszél vele, a nyaralás alatt már nem akar ezzel foglalkozni, és amíg az orvossal nem találkozik, addig az édesanyjának sem mond semmit sem – határozta el.

     Elővette az útikönyvet, hogy kitalálja, mit nézzen meg holnap. Reggelinél felveti Perselusnak, hátha szeretne majd vele tartani.
Perselus – hunyta le a szemét.
Különös férfi, és vonzó, de még mennyire! Vajon miért kívánja ennyire? Már régen nem szűz, és nem csak Jack volt az életében, de senkit nem akart még annyira, mint Perselus Pitont, pedig alig ismeri. Amikor reggel a lépcső aljánál a fülébe suttogott, érezte, amint a vágy végigszáguldott a testén. Ha akkor azt mondja a férfi, hogy jöjjenek inkább vissza a szobába, valószínűleg igent mondott volna. De miért? Persze az igaz, hogy Jack óta nem volt együtt senkivel, az utolsó négy-öt hónapban pedig a férfi nem is nyúlt hozzá, tehát gyakorlatilag már egy éve nem volt része a testi örömökben. Arról már nem is beszélve, hogy előtte sem volt túl nagy élmény vele a szex, de ezt a fajta erős vágyat korábban sem érezte még senki iránt. Amikor együtt voltak, az érzékei pattanásig feszültek, és tudta, egyetlen szó elég lenne ahhoz, hogy odaadja magát Perselusnak, és ha mégsem lesz köztük semmi, valószínűleg egész életében sóvárogni fog a férfi érintése után.
És ahogyan ma ránézett! Egy pillanatra mindent elfelejtett, hogy ki ő, és hol van, csak ők voltak ketten, senki más.

     Becsukta a könyvet, és kiment a fürdőszobába. Vett egy langyos zuhanyt, a végén hideg vízzel, mert érezte, pusztán attól, hogy a férfin gondolkodott, felhevült, muszáj volt lehűtenie magát. Még szerencse, hogy a szakítás után nem hagyta abba a fogamzásgátló szedését, most már örült neki, mert tudta, bár valójában még kissé szorongott a lehetőségtől, hogy előbb-utóbb Perselus és ő egy ágyban kötnek ki.
Vajon a férfi is érzi ezt a vágyat? És ha igen, márpedig nagyjából biztosan érezte, hogy igen, akkor miért búcsúzott el ma? Igaz, hálás is volt neki amiatt, hogy nem rohanta le azonnal.
Együtt töltjük vajon a holnapot? – töprengett, miközben maga köré csavarta a fürdőlepedőt.

A szobába visszatérve zavartan torpant meg. Biztosan emlékezett arra, hogy becsukta az útikönyvet, de most kinyitva feküdt az ágyon. Félni kezdett. Gyorsan körülnézett, de nem volt senki a szobában. Ellenőrizte az ajtót is, de zárva volt, és a kulcs belülről volt benne.
Talán tényleg egy szellem követi? Óvatosan körülnézett, és észrevette, amint meglebben a függöny, mert az egyik ablak résnyire nyitva volt.
Talán csak a huzat – reménykedett.
Aztán eszébe jutott valami.
– Apa, te vagy az? – kérdezte halkan.
Válasz ugyan nem érkezett, és nem is igazán hitt az ilyen dolgokban, de valamiképp megnyugtatta az az eshetőség, hogy talán az édesapja figyeli a túlvilágról is. Felvette a könyvet. Az egyik oldalon a Szent János ispotályról volt szó, a másik oldalon a csatornákról.
Talán a holnapi programot akarta megmutatni neki?
– Köszönöm – suttogta, aztán lefeküdt, hogy egy fekete szempárról álmodjon.

***

     Szokásától eltérően most nem teát öntött magának, hanem kávét, mielőtt leült volna a reggelizőben. Az éjszaka nem aludt túl jól, mert még soha nem fordult elő vele olyasmi, mint most, pedig megélt már néhány évet. Egy ideig álmatlanul forgolódott, mert folyton az járt az eszében, hogy ha nem ilyen ostoba, akkor most talán a lánnyal tölthetné az éjszakát. Erről aztán tovább kalandoztak a gondolatai, és végül ki kellett mennie a fürdőszobába, hogy jéghideg vízzel lezuhanyozzon, olyan merevedése lett.
Már átkozta Dumbledore-t, amiért szeretett bájitalai közül semmi nem volt nála, és bár próbálta alkalmazni a nemi vágy csökkentésére szolgáló bűbájt, hogy csillapítsa vágyait, az annyira rövid ideig volt hatásos, hogy nemsokára újra zuhanyoznia kellett, mert a hideg víz többet ért. Egyébként is túl sok időt töltött a fürdőszobában. Mióta nyaralni van, minden másnap hajat mosott, mint valami piperkőc ficsúr, de tartott tőle, hogy a zsíros haj nem lenne éppen célravezető a Maggie-vel kapcsolatos terveihez.

Tudta, hogy csak egy megoldás van: meg kell kapnia a lányt. Talán ha végre lefekszik vele, és kielégül, akkor ki fog hunyni benne ez az emésztő vágy is. Igen, ennek meg kell lennie, akkor majd túlléphet az egészen.
Végül nagy nehezen sikerült elaludnia, és bár többet már nem ébredt fel, reggel pontosan emlékezett az álmára, vagyis annak egy részletére: Maggie fekete szemére.
Valami történt közöttük a genti étteremben, de fogalma sem volt róla, hogy micsoda. Valami furcsát érzett, hasonlót, mint amikor a megszeghetetlen esküt fogadta meg Narcissával, de ez mégis más volt. Talán még attól is mélyebb, ami érthetetlen és zavarba ejtő, mert ehhez nem volt köze a mágiának.

     Maggie most ért le a pincébe, és ezzel a pillanatnyi nyugalmának is vége szakadt. A lány ma térd fölé érő fekete szoknyát, és fehér blúzt viselt, ami akár ártatlannak is mondható lehetett volna, ha az anyag nem lett volna leheletnyit áttetsző, aminek következtében jól látható volt számára az alatta lévő fehér melltartó. Annak az apró mintázatát viszont már nem tudta kivenni, és ez így csábítóbb volt még a tegnapi pántos felsőnél is.
Valahogy túl kell élnem a mai napot – nyögött fel magában.

– Jó reggelt! – mosolygott rá a nő derűsen, de kissé zavartan.
– Jó reggelt! Hogy aludtál? – kérdezte tőle.
– Jól – válaszolta Maggie, de közben úgy elpirult, hogy óhatatlanul azon kezdett töprengeni, vajon a lány is róla álmodott-e?

     Csendesen fogyasztották el a reggelijüket, miközben igyekeztek nem egymásra nézni. Azt még nyilvánvalónak is érezte, hogy ő miért nem néz a lányra, hiszen a pillantása folyton az áttetsző blúzra esne, és ezt el akarta kerülni. De Maggie vajon miért néz mindig másfelé? Hiszen ő ma ugyanúgy ingben van, mint máskor, csak fekete helyett a sötétzöldben, mert nem akarta, hogy a napon olyan melege legyen, mint tegnap.

Felsóhajtott. Ez a nő teljesen felforgatja a nyugalmát! 
Maggie felkapta a fejét, és végre ránézett.
– Valami baj van? – kérdezte.
– Semmi – morogta Perselus. – Azon tűnődtem, hova megyünk ma – mondta jobb ötlet híján.
– Megnézhetnénk a Szent János Ispotályt – válaszolta a lány –, ahová tegnapelőtt már nem tudtunk bemenni.
– Jó, az engem is érdekel – értett egyet a férfi.

     Fél óra múlva elgondolkodva ült az asztalnál, a kezében Maggie villáját forgatta. Valami nem stimmel, és nem értette, hogy micsoda?
Amikor a lány másodszorra evőeszközért ment (mivel az elsőt véletlenül leejtette), előbb elvette a kést, aztán a villáért nyúlt, és a saját szemeivel látta (mert persze nem tudta megállni, hogy ne figyelje), hogy az még azelőtt felemelkedett, mielőtt Maggie hozzáért volna. Észrevette, hogy a lány is megdermedt egy pillanatra, és összeráncolta a szemöldökét, sőt, még azt is kipróbálta, hogy nincs-e mágnesesség a két evőeszköz között. Aztán visszafordult az asztalhoz, ő pedig úgy tett, mintha észre sem vette volna, ami történt. Maggie leült, és folytatta a reggelit. Láthatóan megzavarták a történtek, mégis valahogy furcsán belenyugvó volt. Piton nem tudta, hogyan értelmezze, amit látott. Maggie nyilvánvalóan meglepődött, és próbált logikus magyarázatot találni. Most ő is kipróbálta, de semmilyen vonzást nem tapasztalt a kés és a villa között. Mint két napja a rózsánál, most is elmormogta, hogy "demonstrate", de ahogyan a virág, a villa sem mutatott semmit.

Egyértelmű, hogy nem a lány varázsolt, hiszen most kétségtelenül meglepődött, és mindkétszer próbált olyan magyarázatot találni, ami megfelel egy mugli világképének. Azzal viszont nem tudott mit kezdeni, ahogyan utána viselkedett. Talán csak nem akart bolondnak tűnni előtte? Vagy azt hitte, hogy nem hinné el neki, hogy felemelkedett a villa, mert úgy tett, mintha nem látta volna? Most már rossz ötletnek tűnt, de mindenképpen meg akarta vizsgálni a villát, amikor nincs ott a lány. Aztán valami szöget ütött a fejébe. Talán máskor is történt már ilyen furcsaság Maggie-vel? Kutatott az emlékezetében, és a második közös reggelijük jutott eszébe, amikor szétrepedt a pohár. Lehet, hogy az sem egyszerűen csak a hideg folyadéktól volt?

Letette a villát, és a kezébe temette az arcát. Miért nem tölthet el egy békés, unalmas hetet, még a muglik között sem? De ami még inkább nyugtalanította, hogy mi történik Maggie-vel? Valami kétségtelenül nem stimmel, de hogy ennek mi az oka, arra nem tudott rájönni. Lehetséges lenne, hogy valaki vagy valakik ártani akarnak neki? De kik? És így?
Meg kell figyelnie a lányt, és a környezetét is – határozta végül el.
– Rosszul van? – riasztotta fel gondolataiból a tulajdonos.
– Nem, csak elgondolkodtam – válaszolta neki.
– Letisztíthatom az asztalt?
– Hogyne, természetesen – mondta. Ülve maradt, amíg a férfi a villáért nyúlt, és rá nem tette az egyik használt tányérra. Mikor látta, hogy nem történik semmi különös, fejét csóválva felállt, és kiment a recepcióhoz, hogy ott várja meg a lányt.

     A Szent János Ispotály sokkal érdekesebb volt, mint várta. Hiteles iratok alapján már az 1100-as évek elején kórházként működött, és a múzeumban rengeteg középkori orvosi műszert, és rajzokkal illusztrált műtéti leírást állítottak ki.
– Csodálkozom, hogy bárki életben maradt az orvosi beavatkozás után – dünnyögte Maggie, és Piton kénytelen volt igazat adni neki, mert bár ő tudta, hogy a középkori orvosok nagyrészt gyógyító varázslók voltak, és a modern orvosoknál jóval nagyobb hatásfokkal dolgoztak, ezt természetesen nem mondhatta el neki.
Megnézték Hans Memling remekműveit, aztán átmentek a gyógyszertármúzeumba, végül a hatalmas és zegzugos udvarban sétálgattak. Végig nagyon figyelt, de nem látott gyanúsan viselkedő alakokat, és furcsa dolgok sem történtek. Az egyik nagyobb udvart keresztülvágta egy csatorna, és éppen a békésen ringatózó hattyúkat bámulták, amikor egy motoros hajó haladt el előttük, rajta kirándulókkal.
Egyszerre néztek egymásra.
– Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte.
– Azt hiszem – mosolygott Maggie. – Keressünk egy hajóállomást!

Nem kellett sokáig kutatniuk, gyorsan találtak egy kikötőt, és a jegyek megvétele után várták a következő hajót. Hamarosan megérkezett, és húsz ember máris beszállhatott, köztük ők is. A hajó végében ültek le.
– Remélem, jó úszó vagy! – mondta szorongva Maggie.
– Igen, miért? – kérdezte.
– Én nem igazán tudok – pirult el a lány –, úgyhogy remélem, nem lesz semmi baj.
– Ne aggódj, nem hagyom, hogy bármi bajod essen – nyugtatta meg, mire egy hálás pillantás volt a jutalma.

Mivel a csatorna két oldala szinte végig be van építve, és a házak a vízben állnak, gyönyörű látvány tárult a szemük elé. A víztükör csillogott a napfényben, a hattyúk sütkéreztek, nem zavartatva magukat a hajóktól. A hajó vezetője mindig elmondta a látnivalókat, és néhány anekdotát is. Az egyik részen, ahol a csatorna kiszélesedett, és különösen sok hattyú volt, lelassított, és az utazókhoz fordult.
– Hölgyeim és uraim! A szerelmesek tavához érkeztünk, és a hagyományok megtartása érdekében, kérem, hogy most csókolják meg egymást! Természetesen csak a partnerüket, a többi utast nem muszáj! – tette még hozzá viccesen, de ők már nem hallották.

Maggie pirulva fordult felé, talán csak azért, hogy ne a mellette csókolózó párt kelljen látnia, de amikor a szemébe nézett, tudta, hogy nem bírja tovább, és közelebb hajolt hozzá. Olyan finoman érintette meg a szájával a lány ajkát, hogy éppen csak súrolta. Elhúzódott, de amikor meglátta Maggie boldog arcát, újra visszatért, és most már igazán megcsókolták egymást, alig akarták abbahagyni.
Amikor kikötöttek, ő szállt ki előbb a hajóból, majd a kezét nyújtotta, hogy segítsen a lánynak is, és utána már el sem engedte.

Ő, Perselus Piton, a Roxfort rettegett bájitaltan professzora kézen fogva sétálgatott egy mugli lánnyal az utcán, és nem érdekelte, ki láthatja meg, mert nem számított. Egyszerűen csak jól érezte magát.

Perselus Piton nyaralni megy - 5. fejezet

5. fejezet


Rémülten meredt az asztalra. Ma ő érkezett előbb a reggelihez, és már kivette magának a tojást, a sonkát és a kenyeret. Aztán öntött egy csésze teát, és leült. Egy kanállal megkavarta a forró italt, és az ijedtségét az okozta, hogy miután már a kés és a villa volt a kezében, hogy enni kezdjen, a teáskanál folytatta a kevergetést. Nem egyszerűen csak forgott a csészében, hanem kavarta. Lassan, ráérősen, ahogyan korábban ő csinálta. Reszkető kézzel fogta meg a kanalat, mire az megállt.
Elengedte.
A kavarás újra kezdődött.
Talán szellem van a pincében? – A hideg is kirázta a gondolatra. Félve nézett körül, de rajta kívül éppen senki más nem tartózkodott a reggelizőben, csend volt. Kivette a kanalat a csészéből, és a tányérra rakta. Mikor nem történt semmi, megnyugodva fújta ki a levegőt. Talán csak hallucinált.

Amint Perselust meglátta az ajtóban, fellélegzett. A férfi azonnal észrevette, köszönt és felé indult, de útközben még összeszedett néhány dolgot a reggelihez. Mivel most biztosan nem figyelt rá, Maggie alaposan végignézhette. Perselus magas volt, és szálfa egyenes a tartása. Az alkata nem tűnt túlságosan kisportoltnak, de azért az látszott, hogy jó kondícióban van. Fekete ingének az ujja könyékig fel volt hajtva, és az alkarja elég erősnek tűnt. A hajuk színe tökéletesen egyforma, ahogyan a szemük is. Egy pillanatra az jutott az eszébe, hogy ha lennének gyerekeik, valószínűleg azok is ilyenek lennének. Ahogy ez átfutott az agyán, ostobának érezte magát, bár azt elismerte, hogy valószínűleg nem kellene a férfinek sokáig kérnie ahhoz, hogy ágyba bújjon vele. Nem volt ugyan szokása alkalmi kapcsolatokat létesíteni, és vele a távolság miatt nyilvánvalóan másról nem lehetne szó, de talán éppen ezért Perselusszal feltehetően kivételt tenne. Volt a férfinak valamilyen megfoghatatlan szexuális kisugárzása, ami igen erős hatást gyakorolt rá, és amit másokkal összefüggésben eddig nem tapasztalt. Abba pedig egészen zavarba ejtő volt belegondolni, hogy Jackkel az öt éves kapcsolata idején még a közelébe sem járt annak érzésnek, amit ez az idegen két nap alatt kiváltott belőle.

A férfi most megállt vele szemben.
– Jó reggelt! Szabad? – mutatott a székre a férfi.
Ó, de mennyire! – gondolta magában, és kényszerítenie kellett a szemeit, hogy feljebb vándoroljanak az ing kigombolt nyakától.
– I-igen, persze – dadogta.
Hihetetlen, hogy néhány perce még rémült volt az ostoba kávéskanál miatt, pedig bizonyára egy nagyon egyszerű, prózai oka van annak, hogy nem állt meg a csészében, de most minden esetre teljesen lefoglalta a férfi ádámcsutkája, és az a néhány fekete szőrszál, ami alatta kikandikált az ingből.
Perselus lepakolta az ételeket, aztán a nőhöz fordult. – Hozzak valamit inni?
– Nem, köszönöm! Itt a teám – válaszolta, és azon gondolkodott, hogyan lehet valakinek ilyen mély, kellemes hangja.

Maggie Norton, térj magadhoz, te ostoba liba! – dorgálta magát, de azért nem állta meg, hogy ismét figyelni ne kezdje a forró vizet csészéjébe öntő, aztán tea filtert választó férfit. Volt a mozdulataiban valami olyan elegancia, amit eddig kevés embernél tapasztalt.
Tökéletes! – gondolta, amikor visszatért az asztalhoz. Ha nagyon kivetnivalót akart volna találni, akkor a nem kisméretű, ámde görbe orrát mondta volna, de valójában még az is izgatónak tűnt számára.
Remélem, ez alatt az egy hét alatt sor kerül majd néhány buja éjszakára – gondolta magában mosolyogva, ezzel még talán önmagát is meglepve. Aztán mehet mindenki a saját országába, még úgysem kész egy komolyabb kapcsolatra. Ez így pontosan megfelelt volna neki.

Hogy elterelje a figyelmét, gyorsan belekortyolt inkább a teájába.

– Mi jutott az eszedbe? – kérdezte Perselus.
Ha te azt tudnád! – gondolta, csakhogy erre félrenyelte az italt, és köhécselni kezdett.
– Miért? – kérdezte, amikor kiköhögte magát.
– Valamin mosolyogtál – nézett rá érdeklődőn a férfi.
Hmm, szóval nem csak magamban mosolyogtam? – jött zavarba, de aztán kivágta magát.
– A mai napot tervezgettem. – Ezzel nem is füllentett olyan nagyot, végül is az éjszaka is a naphoz tartozik, bár az nem valószínű, hogy már ma este sorra kerüljön, amin gondolkodott.
– Mikor indulunk?
– Tízkor indul egy vonat, azt bőven elérjük, de ha nem, akkor tizenöt percenként járnak, biztosan lesz megfelelő – mondta.
– Rendben – kezdett enni a férfi is.

Reggeli után visszamentek még a szobáikba, hogy magukhoz vegyék a szükséges holmikat. Meleg napnak ígérkezett, ezért Maggie gyorsan átcserélte a hosszú nadrágját egy rövidre, felcopfozta a haját, magához vette a táskáját, és végül egy gyors pillantást vetett a tükörbe. Meglepve bámult a szembe néző lányra. Az arca kipirult, a szeme csillog, kezd hasonlítani az öt évvel ezelőtti önmagára. Most már egészségesnek nézett ki.
Elmosolyodott.
Anyának igaza volt, kellett ez az utazás.

***

Merlin szerelmére! Hogyan lehet valakinek ilyen lába?
Piton professzor előbb leért a bejárathoz, és ott várta a lányt. Maggie egy idősebb párral beszélgetett a lépcsőn lefelé jövet, és még nem vette őt észre, volt tehát alkalma megfigyelni azokat a lábakat, amikhez foghatót eddig még nem látott. A reggelinél viselt hosszú nadrág helyett ugyanis most egy combközépig érő volt a lányon, és cipő helyett szandál, ő pedig azon kezdett töprengeni, milyen lesz, ha ez a két kecses láb a csípője köré fonódik majd? Ha pedig ez nem lenne elég, Maggie felül egy testhez simuló, vékony, vállpántos felsőt viselt, és meg kellett állapítania, hogy a felsőteste méltó folytatása a lábainak. Karcsú volt, de formás, a mellei hetykén domborodtak a pólóban.
Vajon a boszorkányok miért nem így öltözködnek? – tette fel a kérdést sajnálkozva magában. Az elmúlt néhány napban tapasztalta, hogy a mugli nők korántsem vesznek fel annyi ruhadarabot, és persze talár sem takarja a testüket. Igaz, itt az időjárás is kedvezőbb, mint Nagy-Britanniában.
Viszont, ha őszinte akar lenni magához, bár tegnap látott már ettől rövidebb nadrágot, és kivágottabb felsőt is, egyik nő sem gyakorolt rá ilyen hatást. Már első alkalommal, a recepciónál felfigyelt Maggie-re, pedig akkor még csak a kedvesen csengő hangja tűnt fel a számára. Azt pedig az első közös reggelijüknél is látta ugyan, hogy csinos, de akkor még inkább a bájos arca vonta magára a figyelmét. Igen, tetszett neki már akkor is – ismerte be magának –, ezért is volt vele olyan goromba. Aztán persze meggyőzte magát, hogy egy alkalmi viszonyra tökéletes lenne a lány, de valahogy azt érezte, ez az egész kezd kicsúszni az irányítása alól.
Persze nem abból a szempontból, hogy nem fog vele lefeküdni. Dehogyisnem, ebben olyan biztos volt, mint abban, hogy Dumbledore, az öreg barátja, most elégedetten dörzsölné a tenyerét, ha itt lenne. Mert ezt az erős vágyat éreznie kell a lánynak is, és ahogy a reggelinél nézett rá, biztosan érzi is.
Csakhogy kezdi megkedvelni, aminek egyáltalán nem szabadna megtörténnie. Hiszen a távolság miatt a kapcsolatuknak nem lenne jövője, de ha az áthidalható is lenne, ő akkor sem lenne rá alkalmas.
Már nagyon régen megfogadta, hogy csak Lily kaphatta meg a szívét, más nem. Amikor a boszorkány másvalaki mellett döntött, elhatározta, senkinek sem hagyja többé, hogy összetörje. Ezt idáig remekül sikerült is betartania, és most sem lehet másként. Hiszen ő Perselus Piton, akitől rettegnek a diákok, és aki Harry Potterrel közösen végzett Voldemorttal!
Nem foghat ki rajta egy mugli nőszemély!

– Na, végre, hogy leértél! – morogta, amikor Maggie végre mellé lépett.
– Nem késtem – nézett a nő az órájára, aztán az idős párra pillantott. – Érezzék magukat jól Párizsban!
– Maguknak pedig további kellemes nyaralást, kedvesem! – válaszolt az idős asszony, majd a kapu előtt várakozó taxiba ültek.
– Ha befejezted a társalgást, akkor esetleg indulhatnánk – türelmetlenkedett továbbra is Perselus.
– Ne nyugtalankodj, odaérünk – válaszolta kuncogva Maggie, és talán, hogy nyomatékot adjon mondatának, megpaskolta a férfi felkarját.
Apró, áramütés szerű kis szúrásokat érzett, de valószínűleg a lány is, mert tágra nyílt szemekkel meredt rá.

– Ó, pedig nincs rajtam semmilyen műszálas – harapott az ajkába Maggie, de ezzel csak azt érte el, hogy hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy megcsókolja.
– És gondolod, hogy ilyen az elektromosság? – kérdezte Piton egészen közel a füléhez hajolva, és elégedetten látta, hogy a lány megborzong a hallatára.
– Nem valószínű – hangzott a válasz, majd Maggie egy pillanatra lehunyta a szemét –, induljunk, hogy elérjük a vonatot!
– Csak utánad – mondta somolyogva, de egyből elcsüggedt, ahogy a lány előre ment, és ő szembesült a formás feneket finoman sejtető nadrág látványával.
Magában felnyögött.
Nem lesz egyszerű ez a kirándulás!


Azért eléggé kellemesen telt a nap további része. A vonatot szerencsésen elérték, és hamarosan Gentbe értek. Ott a vasútállomásnál lévő turista irodában szereztek térképet, és vettek villamosjegyet. A központba tartva rögtön feltűnt nekik, hogy ez egy Brugestől jóval nagyobb helység. A külvárosban lakótelepek is voltak, de a belvárosban láthatóan itt is igyekeztek megtartani a középkori épületeket, hangulatot.
– Bruges sokkal szebb város, nem igaz? – kérdezte Maggie.
– Én is úgy látom, bár itt valószínűleg nehezebb is a helyzetük, hiszen sokkal nagyobb település – válaszolta.
– Ez igaz! – helyeselt a lány.

A gótikus Szent Bavo katedrálist hamar megtalálták. Maggie terített egy kendőt a vállára, a nadrág szárát pedig legombolta, hogy takarja a térdét, és néhány percen belül már a templom lenyűgöző méreteiben gyönyörködhettek. Miután megcsodálták Rubens oltárképét, elidőztek egy ideig a külön helyiségben kiállított szárnyas oltár előtt, hogy szemügyre vegyék a Van Eyck testvérek lebilincselő műalkotását.

Piton legnagyobb örömére, amikor elhagyták a katedrálist, Maggie újra felhajtotta a nadrág szárát, így tovább csodálhatta a lábait. Ezután még felmentek a Harangtoronyba, és a tetejéről gyönyörködhettek Gent csodálatos látképében. Aztán még a várba is elmentek, végül pedig céltalanul sétálgattak a macskaköves utcákon. Eddig leginkább a látottakról beszélgettek, de ekkor személyesebb vizekre eveztek.
– Régóta tanítasz? – kérdezte Perselus, mert kíváncsi volt, vajon hány éves lehet Maggie nagyjából. Gyakorlatilag húsz és harminc között bármilyen korúnak el tudta képzelni.
– Nem annyira, csak hat éve – válaszolta a lány.
Szóval akkor olyan tizenkét-tizenhárom év lehet közöttük. Ez a varázslótársadalomban nem sok, de a mugliknál fogalma sem volt. Bár egy alkalmi viszonynál valószínűleg ott sem számít.
– És te? – kérdezett vissza Maggie.
Na, igen, ez a baj a kérdésekkel, hogy mindig újak követik.
– Szerinted? – kérdezte, hogy így legalább megtudja, miként vélekedik a lány a koráról.
Maggie megállt, és alaposan szemügyre vette, majdhogynem zavarba jött a töprengő, felmérő pillantástól.
– Tizenöt? Persze csak, ha mindig is ezzel foglalkoztál.
– Igen, tanárként kezdtem – válaszolta, de a tizenöt évet nem erősítette meg, és nem is cáfolta, mert ezek szerint a lány csak kilenc-tíz évvel gondolja idősebbnek magánál.

– Biztosan kedvelnek a diákjaid – somolygott Maggie.
– Ezt miből gondolod? – szaladt fel a szemöldöke meglepetésében.
– Hmm, nyilván remekül magyarázol – jött a válasz.
– Valójában azt hiszem, inkább félnek tőlem – mondta. Pontosabban rettegnek, de ez már nem az az információ volt, amit a lánnyal szívesen osztott volna meg.
– Miért? – lepődött meg Maggie.
– Elég szigorú vagyok. De a tinédzsereknél muszáj valahogy rendet tartani – vonta fel a vállát. – Viszont téged biztosan szeretnek.
– Azt hiszem – tűnődött Maggie. – De nekem szerencsém van, mert egy olyan iskolában tanítok, ahová azért jönnek a diákok, mert tényleg tanulni akarnak, és emiatt a fegyelmezéssel nincs gond. Kezdőként dolgoztam állami iskolában, az egy rémálom volt! – Aztán grimaszolt egyet. – Pontosabban csak tanítottam.

– Beülünk ide? – mutatott a varázsló egy kellemesnek tűnő étteremre, mert már késő délutánra járt az idő.
– Rendben, de csak ha most nem fogunk azon vitázni, mint tegnap, hogy ki fizesse a számlát! Mindenki fizeti a sajátját, rendben? – mosolygott Maggie.
– Jól van! – emelte fel védekezőn a kezét a férfi.

– Szeretsz Bostonban élni? – kérdezte, miután leültek egy asztalhoz, és a pincér is felvette a rendelésüket. Kíváncsi volt a lány életére, de nem is igazán értette, hogy miért?
Maggie elgondolkodott.
– Nem is tudom. Még sosem gondolkodtam el ezen. Ott születtem, és kész.
– De azt mondtad, nem költözöl el azért, mert az iskolád elköltözik, nem?
– Igen, de azért ez nem olyan egyszerű. Az iskola Kaliforniába költözik, egy Los Angeles melletti kisebb városba. Messze van, és az ottani emberek egészen mások, mint amilyenek a bostoniak. – Néhány percig töprengett. – Igazából eszembe sem jutott, hogy az iskolával költözzek, mert nem akartam magára hagyni az édesanyámat.
– Értem – válaszolta, és bosszúsan korholta magát, hogy valószínűleg most Maggie eszébe juttatta a nemrég elhunyt édesapját.

Szerencsére, mielőtt a lány elszomorodhatott volna, megérkeztek az ételek. Ő maradt a sztéknél, Maggie pedig waterzooi-t rendelt. A fehér szószban úszó zöldségek, és csirke részek egyáltalán nem néztek ki számára bizalom gerjesztően, ínycsiklandónak pedig végképp nem nevezte volna, de a lány áradozott, hogy mennyire finom.
– Egyébként Anglia melyik részén élsz, és milyen ott az élet? – érdeklődött Maggie.
Felvonta a vállát.
– Van egy házam Londonban, de ott csak ritkán vagyok, a szünetek alkalmával. Az iskola, ahol tanítok, Skóciában van és bentlakásos, így én is ott élek.
– Furcsa lehet – tűnődött a nő. – Van így magánélete a tanároknak?
– Nem igazán – hagyta helyben.
– A szüleid messze élnek? Gyakran tudtok azért találkozni?
– Már egyikük sem él – válaszolta a férfi.
– Sajnálom! – Maggie hangja őszintén és részvéttel csengett.
– Valójában csak az anyám halála bánt, az apám nem volt igazán jó hozzánk. – Még sosem beszélt Lilyn kívül senkinek a szüleiről, még kevésbé az apjáról. Tűnődve meredt maga elé, mert hirtelen eszébe jutottak a verések és a veszekedések.

Maggie sajnálkozva nézett rá, és ahogy a tekintetük összekapcsolódott, egy pillanat alatt valami megváltozott. Megfoghatatlan érzés volt, mintha kapott volna egy darabot a lányból, és talán ő is belőle, már ha lehetséges lenne ez. Hirtelen elfelejtette zaklatott gyermekkorát, és azt is, hogy hol van. A lány fekete szemei mélyén kavargott valamilyen erő, ami hozzá húzta. Ha nem lett volna közöttük az asztal, most megcsókolta volna.

Na és persze, ha nem jött volna a pincér, hogy elvigye a kiürült tányérjaikat. Olyan volt, mintha álomból ébredtek volna.
– Kérnek még valamit? – kérdezte, és recsegő hangjával eloszlatta a csöndet, ami a kettőjüké volt.
– Nem, köszönöm! – válaszolta halkan Maggie.
– Fizetünk – mondta neki válasz helyett Perselus.

Visszafelé keveset beszélgettek, a vonaton ő az ablakon bámult ki, Maggie az embereket figyelte a kocsiban, esetleg az útikönyvét olvasgatta. Mire a szállodába értek, eléggé későre járt. Felmentek a lépcsőn, ám a lány az első emeletnél megállt.
– Jó éjszakát, Perselus! – köszönt el tőle.
Egy lépést lépett felé. A lány szája résnyire elnyílt, ő pedig őrült vágyat érzett, hogy átölelje, megcsókolja. De amíg még tudott, megállt.
– Jó éjszakát, Maggie! – válaszolta, és elindult fölfelé, mert az ő szobája a másodikon volt. A lány lassan, lehajtott fejjel távolodott a folyosón, és nem értette, miért van az a furcsa érzése, mintha ez most rosszul esne neki.
– Maggie! – szólt utána, mire a lány felnézett. – Reggelinél találkozunk!
A lány csak bólintott, de olyan ragyogó mosoly töltötte be az arcát, amihez foghatót még nem látott.

Perselus Piton nyaralni megy - 4. fejezet

4. fejezet


     Már több, mint húsz perce állt Hieronymus Bosch képe, Az Utolsó Ítélet előtt. Elképedten, ugyanakkor aprólékosan figyelte meg a festmény részleteit, mely a Groeninge múzeum legfőbb látványossága volt. Annak ellenére, hogy voltak csodálatos képek Jan van Eycktől is, és elborzasztóak Gerard Davidtől, egyik sem gondolkodtatta úgy el a nézőt, mint ez a triptichon. A fej, ami éppen bekap egy embert, az óriási papucs, melyben apró mezítelen emberek ülnek rémülten, a több száz év múlva is élénk színek, vagy a félig ember, félig állat lények arra ösztönözték Piton professzort, hogy csak álljon, és próbálja meg befogadni a borzasztóságában is gyönyörű látványt. Kíváncsi volt, miféle elme szülte ezeket a képeket? Vajon a festő célja az volt, hogy a pokol ábrázolásával a bűntelen élet irányába terelje az embereket? Vagy teljesen más indíttatásból készültek e remekművek?

Lassan lépdelt tovább, és bár a többi festményre már nem fordított ekkora gondot, így is jócskán elidőzött a képtárban.
Mikor végzett, áthaladt a múzeum kertjén, hogy azt elhagyva, majd egy kis parkon keresztül sétálva megnézze a Miasszonyunk templomot. Amikor azonban a park bejáratához érkezett, megtorpant. A számos árnyas pad egyikén Miss Nortont vette észre. Elgondolkodva nézett maga elé, a kezében egy szál sárga rózsa volt, azt forgatta az ujjai között. Már éppen oda akart menni hozzá, amikor furcsa dolgot látott meg. A lány kezében lévő rózsabimbó lassan kibontotta szirmait, és néhány perc után már teljesen kinyílva pompázott. Eltelt még egy kevés idő, és a rózsa szép lassan elhervadt, míg végül teljesen lekonyult.

– Leülhetek? – mutatott a padra, amikor odalépett hozzá.
– Hogyne – bólintott a nő, és látta rajta, hogy ugyan most is zavarodott, de már lényegesen jobb kedvű, mint reggel volt.
– Mit csinál? – kérdezte kissé bosszúsan. Elment ennek a nőnek az esze? Itt varázsol ennyi mugli között? És az hogyan lehet, hogy ő eddig észre sem vette, hogy boszorkány?
Maggie meglepve nézett rá.
– Ülök – válaszolta. – Miért?
– A virággal! Miért csinálta?
– Nem értem! Mi van a virággal? – A hangja méltatlankodva csengett.
Lehetséges lenne, hogy nem tud semmiről?

– Ne haragudjon, megnézhetném? – kérte a varázsló.
– Tessék – nyújtotta át neki Maggie.
– Honnan van? – kérdezte.
– Egy idős úr adta. Egyszer csak bejött a parkba, és minden nőnek adott egy szál rózsát. Azt mondta, ma nagyon jó dolog történt vele. Nézze, náluk is van! – mutatott egy másik padra, ahol két nő ült, mindegyik kezében egy-egy virág. – De nem értem, hogy ez miért tartozna magára? Csak nem féltékeny?
A nő oldalt pillantva vidáman nézett rá. Piton összezavarodva forgatta a rózsát, figyelmen kívül hagyva az utolsó kérdést. Nem érzett rajta mágiára utaló jeleket, és a demonstrate bűbáj – amit igyekezett úgy végezni, hogy Maggie ne vegye észre – sem mutatott ki semmit, tehát nem volt elvarázsolva. Akkor mi volt az, amit látott?
– És ilyen hervadtan kapta? – Tudta, hogy nem, de kíváncsi volt, erre mit mond a lány.
– Nem, akkor még bimbó volt – nézett sajnálkozva Maggie a virágra. – Biztosan melegházi, egyszer kaptam már ilyet, az is lekonyult egy fél délután alatt. – Ez ésszerű magyarázatnak tűnt, elképzelhető volt, hogy így történt. De olyan szomorúság volt a hangjában, hogy a férfi figyelmét felkeltette.
– Kitől kapta? – kérdezte gyengédnek szánt hangon.

Miss Norton egy darabig hallgatott, mint aki azon tűnődik, elmondhatja-e neki, aztán döntésre jutott, mert finoman megvonta a vállát, aztán megszólalt.
– A vőlegényemtől – mondta csendesen.
– Vőlegénye van?
– Már nincs – mosolygott fanyarul rá a lány. – Fél éve elhagyott, hogy utána összeköltözhessen a szőke, nagymellű titkárnőjével.
Klasszikus – gondolta Piton.
– Ezért jött Európába? Hogy őt elfelejtse? – kérdezte.
– Nem. Ő csak elindított a lejtőn. Az, hogy szakított, nem mondom, hogy jólesett, de két hét után inkább fellélegeztem. Hajlamos volt elnyomni, amit addig észre sem vettem. Azóta viszont sok minden történt, és nem éppen jó dolgok.
Maggie hangja sírásba hajlott, és olyan végtelenül szomorú volt, hogy felemelte a karját, és megsimogatta a hátát. Nem tudta, mi volt az, ami erre indította, mindenesetre a lány nyelvét mintha megoldotta volna.
– Négy hónapja meghalt az édesapám – mondta.
– Sajnálom – válaszolta neki, mire a nő a mellkasára borult, és sírni kezdett.

***

Zokogott. Végre.
Még egyszer sem sírta ki magát az édesapja halála óta, talán ezért is volt képtelen elengedni.
Először el sem hitte, olyan hirtelen történt.

Szerda volt, és reggel még megbeszélték, hogy együtt fognak ebédelni, az iskolájához közeli családias kis étteremben. Az apja már nyugdíjas volt, ezért ráért elmenni, hogy neki beleférjen az ebédidejébe. Valami fontos dolgot akart elújságolni, egy meglepetést.
Jókedvűen sétált az étterem felé, aztán leült egy asztalhoz, kért egy üveg vizet, és várt.
Üldögélt, és azon töprengett, vajon mit akar mondani az apja? Eljött a megbeszélt időpont, aztán el is múlt, de még mindig nem érkezett meg. Végül gyorsan vett egy szendvicset, és visszament az iskolájába. A délutáni második óráját tartotta éppen, amikor az igazgatónő kihívta, hogy az irodájában várja őt egy rendőr.
Akkor túlzottan megbénította a hír, hogy az apja baleset áldozata lett. Egy taxisofőr agyvérzést kapott vezetés közben, emiatt nem állt meg a gyalogátkelőnél, és négy embert elütött, köztük az édesapját. Mindannyian meghaltak, a sofőr pedig még azelőtt, hogy a gázolás történt volna.

Az anyja teljesen összetört, neki kellett erősnek maradnia, támogatnia, és megszervezni a temetést. Állandóan azt mondogatta magának, hogy nem sírhat, mert akkor nem fogja tudni végigcsinálni. Mire mindent elintézett, és az apját is eltemették, fásult lett. Valahogy minden érzés kiürült belőle, tette a dolgát, bejárt az iskolába tanítani, tartotta a lelket az anyjában, de semmiért nem volt szomorú, ahogy nem is örült semminek. Akkor sem sírt, amikor kiderült, mi volt az apja nagy meglepetése, ami miatt találkozni akart vele. El akarta vinni az édesanyját egy hosszú nyaralásra, Floridába. Amikor pedig kiderült, hogy az iskolát, ahol tanított bezárják, már meg sem lepődött rajta, hogy nem érez sem sajnálatot, sem kétségbeesést, az égvilágon semmit.

     Most, négy hónappal később, az édesanyja már túljutott a gyász nehezén, és elment egyedül a nyaralásra, hogy teljesítse a férje utolsó vágyát.
Neki pedig most először sikerült kisírnia magát, egy vadidegen férfi karjai között, aki lassan simogatta a hátát, mintha gyermek lenne. Furcsa módon úgy érezte, megkönnyebbült.

Amikor lecsillapodott, kibontakozott Mr. Piton karjaiból, és a táskájában kezdett turkálni zsebkendő után, de egyszer csak a férfi odanyújtotta a sajátját.
– Köszönöm – nézett rá a könnyein keresztül –, és nem csak a zsebkendőt!
Perselus csak bólintott, aztán a parkot kezdte tanulmányozni.
Végtelenül hálás volt a férfinak, amiért nem fűzött hozzá semmilyen megjegyzést, és óhatatlanul is összehasonlította Jackkel, aki minden valószínűség szerint már ráförmedt volna, hogy szedje össze magát. Mr. Piton csak ült mellette, és bár nem szólalt meg, a metakommunikációjával azt üzente neki, hogy ha akar, beszélgethet is vele, de ha arra van igénye, hogy csak némán üljenek egymás mellett, akkor azt is elfogadja.

– Szép ez a park, ugye? – szólalt meg bő negyed óra múlva, már könnyedebb hangon.
– Igen – válaszolta a férfi, felé fordult, és kutatva nézett rá. Mikor látta, hogy valószínűleg most már rendben lesz, másra fordította a szót. – Látta már a templomot? – intett fejével az egyházi épület hatalmas tornya felé.
– Még nem. Oda indultam, de olyan szép az idő, gondoltam, üldögélek itt előtte egy kicsit.
– Én is oda megyek. Ha gondolja, tartson velem.
– Örömmel! – Most már tudott szívből mosolyogni.

Mr. Piton felállt, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse. Jólesően fogadta el, és arra gondolt, vajon ez az udvariasság a férfinak az angol mivoltából fakad-e? Perselus egy pár másodperccel később engedte el, mint kellett volna, Maggie mégis úgy érezte, túl korán. Jó volt érezni a támaszt adó, erős kezet.

     Átmentek a csatorna felett átívelő kis kőhídon, aztán bementek a hatalmas, gótikus templomba.
– Az útikönyv szerint van itt egy Michelangelo szobor – mondta a férfi.
– Igen, az enyém is azt írja – válaszolta –, és azt is olvastam, hogy a nácik elrabolták innen a II. Világháború alatt, de csodával határos módon teljesen épen került elő.
A férfi fintorgott.
– Jó amerikaihoz hűen betanulta az útikönyvet? – kérdezte csipkelődve.
– Igazából ezt a hotelben olvastam, abban a nagy művészeti könyvben, ami a recepciónál van – magyarázta. – A könyv leginkább Jan van Eyckről szól, és az ő oltárképét, ami Gentben van, ezzel a szoborral együtt rabolták el, ezért volt megemlítve. Valamelyik nap tervezem, hogy elmegyek oda vonattal, és megnézem – mondta halványan reménykedve abban, hogy Mr. Piton csatlakozni szeretne majd.
A férfi azonban nem válaszolt rá, hanem az egyik oldalhajó irányába mutatott: – Szerintem ott lesz.
– Valószínűleg – válaszolta, és elindultak abba az irányba.

A szobor megtekintéséhez jegyet kellett venniük egy jelképes összegért, és aztán már meg is csodálhatták a márványból faragott, megejtő szépségű alkotást. A gyermek, kissé pufók Jézus az anyja két lába között állt, Mária pedig csendes szomorúsággal néz maga elé, mint aki már sejti, mi lesz a fia sorsa.
– Gyönyörű – mondta megilletődve.
– Igen – bólogatott a férfi.
A templomban meggyújtott egy gyertyát az édesapjáért, és amikor a mécsest odahelyezte a többi közé, akkor érezte, hogy talán most már kezdi elengedni.

***

Mikor újra az utcán voltak, Maggie az órájára pillantott.
– Sajnos nemsokára zárnak a múzeumok, pedig ide – mutatott a szemközti épületre – még be akartam menni.
– Majd holnap – válaszolta neki a varázsló. – Nincs kedve meginni valamit?
A maga részéről ő már elég szomjas volt, és éhes is. Már a templomban is azon töprengett, nem lenne-e tolakodó, ha meghívná a nőt vacsorára?
– De igen, és éhes is vagyok, olyan helyre menjünk, ahol konyha is van – mondta szerencsére Maggie.

Találtak is nem messze egy hangulatosnak tűnő helyet. Miután a pincér elment, mindketten elégedetten kortyoltak bele a kellemesen hűvös sörükbe.
– Ez jól esett! – jelentette ki a nő, és az étlapot kezdte tanulmányozni. – Azt olvastam, jó amerikaihoz hűen – szúrta közbe mosolyogva –, hogy érdemes kipróbálni a tenger gyümölcseit, mert itt mindig friss.
– Szereti őket? – kérdeztea varázsló, magában a nő visszavágóján mulatva.
– Nem mindent, de általában azért igen. A fekete kagylót, a garnélát, vagy a fésűkagylót szeretem, a halakat is, de azt elképzelhetetlennek tartom, hogy az osztrigát valaha is megkóstoljam.
– Én inkább a vörös húsokat kedvelem, és itt szték is van, ezért azt hiszem, azt választom. – A Roxfortban hal gyakran volt, de a tenger gyümölcsei nem szerepeltek az étlapon.
– Kér egyet? – mutatott Maggie a tányérján sorakozó garnélákra, miután megkapták a vacsoráikat.
Meglepve nézett a nőre. Még soha nem kínálta meg őt senki a tányérjáról, és neki sem jutott eszébe ilyesmi. Talán egy bizarr mugli szokás lehet – gondolta. A garnélák számára nem néztek ki túl csábítóan, de egyrészt nem akart udvariatlan lenni, másrészt meg azért kíváncsi is volt az ízére.
– Nem zavarja? – kérdezte a biztonság kedvéért.
– Ha zavarna, megkérdeztem volna? – tolta kissé közelebb a tányért Maggie.
– Ez esetben… – felvette a villáját, és kivette a legszélső rákot. – Köszönöm!
– Egészségére! – mondta a nő, és ő is enni kezdett.
– Jó íze van, és érezni rajta a fokhagymát – jelentette ki, miután megette.

– Egyébként mivel foglalkozik? – kérdezte valamivel később a férfi. Látta, hogy Maggie arcán – egy sóhaj kíséretében – lemondó kifejezés jelenik meg. Ez talán olyan dolog, amiről a muglik nem szeretnek beszélni? – töprengett. – Persze csak ha nem vagyok indiszkrét – tette ezért gyorsan hozzá.
– Nem, dehogy. Matematikát tanítottam – válaszolta a nő. – Az iskolát, ahol dolgoztam, bezárták. Pontosabban elköltöztetik egy másik államba, ahová én nem akarok elmenni.
– Ilyet lehet? – csodálkozott.
– Hogyne, ez egy magániskola, és a tulajdonosok így döntöttek – vonta fel a vállát a lány. – Igazából most otthon kellene legyek, hogy másik munkát keressek, de szükségem volt az új impulzusokra.
– Szerintem jól döntött – nézett rá bátorítóan.
Remélem, én is nyújthatok majd új impulzusokat – gondolta.
– És ön? – kérdezett vissza Maggie.
– Én is tanítok, kémiát – válaszolta. Már régen utána nézett, hogy a mugliknál az a legjobban hasonlító tantárgy a bájitaltanra.
– Szóval kolléga? – derült fel a nő. – Akkor mit szólna, ha tegeződnénk?
– Örülnék neki!
– Nagyszerű, egészségedre! – emelték fel mindketten söröspoharukat.

     Miután befejezték a vacsorát, székükben hátradőlve figyelték a turistákat. Egyikük sem szólalt meg, mégsem volt kínos a csend, inkább jóleső. Piton arra gondolt, ritka és kellemes képesség az egy nőnél, hogy tud hallgatni. McGalagonyt leszámítva az összes professzornő folyton locsogott valamit, és hasonló volt a tapasztalata a többi nővel is. Még Lily is többet beszélt, mint kellett volna. Bár vele kapcsolatban ez nem zavarta.
Lopva Maggie-re pillantott. Figyelte a körülöttük lévő embereket, néha pedig csak élvezte lehunyt szemmel a napsütést. Tegnap reggel, amikor folyton kérdezősködött, még nem gondolta volna ezt a tulajdonságát. Csupa meglepetés ez a nő. A megjelenése nagyon hasonlít az övéhez, fekete szemek, fekete haj (sokkal hosszabb az övénél), de vele ellentétben az arca egyáltalán nem szigorú, hanem kedves és bájos. Biztosan szeretik a diákjai, nem úgy, mint őt. A ruházata most is teljesen fekete, de talán csak a gyász miatt. Amikor elmondta, hogy meghalt az apja, hirtelen részvétet érzett a lány iránt, mert látta rajta, hogy még nem dolgozta fel. Amikor sírva ráborult a mellkasára, önkéntelenül kezdte simogatni a hátát. Elég sok rossz dolog érte, nem lehetett túl vidám az elmúlt időszaka.

– Desszertet kérnek? – szakította félbe gondolatait a pincér.
– Én egy tejszínhabos-epres gofrit – vágta rá azonnal Maggie.
– Én semmit, de még egy ugyanilyen sört – mondta ő.
– Nem szoktál édességet enni? – kérdezte a nő, miután elment a pincér.
– De igen, viszont nem ilyesmit. – Maggie kérdőn nézett. – Angliában ez nem megszokott desszert – mutatott az időközben megérkezett tésztára, amin hatalmas mennyiségű gyümölcs és tejszínhab volt.
– Pedig meg kellene kóstolnod, ez isteni! – áradozott a nő, de szerencsére ezzel most nem kínálta meg.

– Mikorra tervezed, hogy elmész Gentbe? - kérdezte, mielőtt még alaposabban meggondolta volna. De nem bánta. Kettesben sokkal szórakoztatóbb, és Maggie igazán nincs a terhére, ráadásul még mindig szívesen kezdett volna vele egy alkalmi viszonyt, az viszont látszott a lányon, hogy nem az a fajta, aki csak úgy belemenne egy ilyen kalandba.
– Talán holnap – mondta a nő.
– Nem zavarna, ha veled tartanék?
– Nagyon örülnék neki! – mosolygott Maggie.

Perselus Piton nyaralni megy - 3. fejezet

3. fejezet


     Reggeli után azon töprengett, mihez is kezdjen? Várja meg a bőröndjét a hotelben, vagy menjen el inkább várost nézni? Aztán rájött, hogy nyilván a csomagja sem fog sokkal hamarabb megérkezni, mint ő tegnap. Persze ő egy órát elvesztegetett azzal, hogy előbb várta, aztán bejelentette, és a vonat is lassabb, mint egy autó. Ezért végül úgy döntött, sétál egyet, de kora délutánra visszajön.
Gyaloglás közben talált egy turista irodát, vett egy múzeumkártyát, ami jelentős spórolást biztosított a belépőjegyekből, aztán a csatornák mentén nézelődött. Kellemes idő volt, és neki melege lett a nadrágjában. Ha itt lesz a bőröndje, szoknyát vesz fel, vagy rövidnadrágot. Igaz, azok is feketék, de biztosan kellemesebb lesz.

     Két óra körül visszaért a hotelbe. A recepción most egy idősebb úr volt, úgy tippelte, hogy a másik tulajdonos lesz az, a nő férje.
– Jó napot! Margaret Norton vagyok a huszonegyes szobából – mutatkozott be. – Nem érkezett esetleg számomra egy bőrönd?
– Á, igen! A feleségem mondta, hogy várhatóan ma jön meg, de eddig még nem hozták – válaszolta a férfi. – Menjen csak fel nyugodtan a szobájába, felszólok, amint megérkezik.
– Köszönöm! Nem zavarja, ha egy kicsit nézelődök abban a nagy művészeti könyvben? – mutatott be a beugró részbe, ahol a festményt is látta.
– Csak nyugodtan – mosolygott a tulajdonos.

Egy ideig lapozgatta a könyvet, ami leginkább Jan van Eyckről szólt, talált is benne egy fotót a genti oltárképről, és elhatározta, hogy oda tényleg el kell mennie. Amikor megunta, épp indult volna fel a szobájába, amikor nyílt az ajtó, és egy futár lépett be, kezében a csomagjával.
– Úgy tűnik, már itt is van a táskája – mondta derűsen a tulajdonos.
– Az öné? – kérdezte a futár.
– Igen – válaszolta.
– Nagyszerű! Kellene felvennünk egy jegyzőkönyvet, mert megsérült, és ez alapján a légitársaság kártérítést ad – mutatta a mély horpadást a bőrönd falán. – Ezen kívül át is kellene nézni a tartalmát, nem hiányzik-e valami.
– Ó! – kedvetlenedett el. – Nézzük.
A táska keményfalú volt, de a horpadás nem törte be, viszont nyilvánvalóan használhatatlanná vált. Kinyitotta, és megnyugodva tapasztalta, hogy első ránézésre minden megvan. Aztán hirtelen rosszat sejtve kinyitotta az egyik neszesszert.
– A gyógyszerem üvegje összetört! – kiáltotta rémülten.
– Beírjuk azt is a nyomtatványba, és ha vesz másikat, elég a gyógyszertári blokkot bemutatnia, hogy kifizesse önnek a légitársaság.
Kétségbeesetten ingatta a fejét.
– Ez nem kapható patikában, az orvosom keveri ki számomra.
– Értem, akkor talán a doktor úr… – kezdte a futár.
– Az orvosom Amerikában van, nekem pedig ma elfogyott az utolsó csepp is, és holnap még reggeli előtt be kellene, hogy vegyem a következő adagot! – A sírás küszöbén állt.
– Ne haragudjon, kisasszony! Megkérdezhetem, mire való a gyógyszere? – kapcsolódott be a tulajdonos a beszélgetésbe.
– Szívre, három éves korom óta szedem – kesergett. – Haza kell utaznom!
– Nézze, mi annak idején azért költöztünk Franciaországból éppen ide, mert Brugesben praktizál Európa legjobb szívspecialistája, és nekem is voltak gondjaim. Ha gondolja, felhívom, hogy minél előbb fogadja magát, és vizsgálja meg.

Zaklatottan próbált gondolkodni. Talán meg kellene próbálnia az itteni orvost? Nem igazán szeretett volna máris hazamenni, hiszen egyrészt rengeteg pénzbe került az utazás, és még alig látott valamit a városból, a délelőtti sétája épphogy ízelítőnek volt jó.
Másrészt viszont mi van, ha ez a döntése végzetesnek bizonyul? Még sosem hagyott ki egyetlen napot sem, erre Dr. Jefferson nyomatékosan megkérte!
– Felhívom a légitársaságot – mondta szomorúan. – Megvárná? – kérdezte a futárt.
– Hogyne – válaszolta a férfi.
A tulajdonos bekísérte az irodájába, hogy nyugodtan tudjon telefonálni. Néhány perc múlva lehangoltan jött ki. Másnap nem volt közvetlen járat az Egyesült Államokba, és az átszállásos megoldás annyira sok időveszteséggel járt, hogy nem volt értelme. A holnaputáni közvetlen járatra még bőven volt hely, ezért egyelőre nem rakatta át a jegyét, úgy döntött, előbb felkeresi a recepciós által ajánlott doktort.

– Tényleg olyan jó az orvosa? – fordult ismét a tulajdonoshoz.
– Igen, nemzetközi hírű szaktekintély – próbálta nyugtatni a férfi -, az egyik legjobb a szakmájában.
Felsóhajtott. Remélhetőleg az itteni orvos is fog tudni segíteni neki. Este pedig, ha Dr. Jefferson rendelési ideje elkezdődik, fel fogja hívni, hogy beszéljen vele és, hogy elkérje az orvosság összetételét, akkor biztosan elő tudják állítani számára itt is. Ráadásul így legalább meg fogja vizsgálni másik orvos is, még úgysem járt soha másnál.
Igen, talán ez lenne a leginkább járható út, és holnapután még mindig hazamehetek – győzködte magát, nem mintha bármiféle választási lehetősége lett volna.

– Megtenné, hogy beszél az orvosával? – kérdezte végül a férfit.
– Hogyne – válaszolta a tulajdonos, és azonnal a recepciós pulton lévő telefonhoz lépett. Néhány percig franciául beszélt valakivel, aztán mosolyogva fordult vissza hozzá. – Holnap délelőtt fogadja önt. Ha gondolja, el is viszem, tízre várják.
– Ez nagyon jó lenne, köszönöm!
– Ha gondolja, közben fel is hívhatja a saját orvosát, a telefon a rendelkezésére áll.
– Nagyon kedves – mondta, és az órájára pillantott –, néhány óra múlva majd megpróbálom.
Az időeltolódás miatt most semmi értelme nem volt.

A futárral megírták a jegyzőkönyvet, beleírva azt is, hogy az eltört gyógyszeres üveg miatt orvosi ellátást kell igénybe vennie, aztán felment a szobájába, és kipakolt a bőröndje romjaiból. Ironikus módon minden más holmija tökéletesen épségben maradt.
Azon tűnődött, vajon mennyire van benne a sorsszerűség, hogy éppen a gyógyszeres üveg tört össze?

     Este még megpróbálta felhívni Dr. Jefferson rendelőjét, de csak egy automata jelentkezett, hogy az orvos július végéig szabadságon van.
Csodás! Itt áll egy idegen országban, sőt, kontinensen, összetört a gyógyszere, és csak egy vadidegen orvosra számíthat, mert a sajátját nem lehet elérni – összegezte a nem éppen kecsegtető kilátásait, és egy cseppet sem nyugodtan feküdt le aludni.

***

     A negyedik nap jött rá, hogy miért éppen ezt a hotelt választotta a számára Dumbledore. Ült a reggeliző asztalnál, és ahogy körbenézett, meglehetősen otthon érezte magát, dacára annak, hogy most is muglik vették körül. Hát persze, hiszen egy pincében ült! Nem volt nagy a helyiség, nyolc-tíz asztalt tettek be, a sarokban pedig L alakban elrendezve a svédasztal. De a pince mivoltát jól kihasználták, és a tulajdonosok arra is felhívták mindenki figyelmét, hogy egy közel ötszáz éves pincéről van szó.

Épphogy hozzáfogott a reggelijéhez, amikor Miss Norton megjelent az ajtóban. Kíváncsi lett, vajon amikor észreveszi, hogy megint nincs szabad asztal, oda fog ülni hozzá? Igazság szerint örült volna neki, mert kicsit már bánta, hogy tegnap reggel olyan gorombán bánt vele. A nő arca bájos, az alakja pedig csinos. Meglehetősen kellemes látvány volt, a szomorkás hangulata ellenére is. Nyilván egyedül van, ahogyan ő is, és talán nem volna ellenére egy alkalmi viszony a nyaralás alatt. Neki mindenesetre kellemes lenne, és veszélytelen is, mert utána megy mindenki a saját dolgára, jó eséllyel soha többé nem találkoznának. Az természetesen nem jelentett problémát, hogy a nő mugli, sőt, ez sok későbbi kellemetlenségtől óvhatja meg. Nem tartotta ugyanis elképzelhetőnek, hogy bárkivel is – legyen az mugli nő, vagy boszorkány – képes legyen hosszabb távú kapcsolatra. Túlságosan sokáig élt egyedül, és nem valószínű, hogy bárki is vonzódjon hozzá annyira, hogy elviselje a rigolyáit, sőt, leginkább abban nem hitt, hogy ő képes lenne maga mellett elviselni valakit. Az alkalmi kapcsolatok tökéletesen megfeleltek számára, meg sem fordult a fejében, hogy valakivel együtt éljen. Nem mintha a Roxfortban erre egyáltalán lett volna lehetősége.

Miss Norton most bizonytalanul felé pillantott, ő köszönt neki, mire a nő elindult az asztalához. Ma is feketében volt, de nadrág helyett egy térdig érő szoknya volt rajta, ami látni engedte a formás lábszárát.
Na igen, valóban első osztályú lába van – gondolta.

– Jó reggelt! Nem zavarná, ha ma is önnel tartanék? – kérdezte a nő.
– Foglaljon csak helyet! – mutatott a szemközti székre a varázsló.
Egy darabig csendesen ettek, úgy tűnt, Miss Norton ma nem akar mindenáron beszélgetésbe elegyedni. Most viszont, hogy felkeltette az érdeklődését, ő akart róla többet megtudni.
– Merre lakik Amerikában? – kérdezte hirtelen, megtörve ezzel a beállt csendet.
A nő felnézett, és látszott rajta, hogy meglepődött a kérdésen.
– Bostonban.
– Máskor is járt már Európában?
– Nem.

Bosszantó, ha a másik csak egyszavas válaszokat ad – gondolta. Töprengve nézett a nőre. Vajon direkt csinálja, cserébe a tegnapiért? Bár nem tűnik olyan típusnak, és ha megsértődött volna, valószínűleg nem is ül ide. Aztán, miközben figyelte, észrevette, hogy a másik most jóval feszültebb, mint tegnap, és ahogy látta, valószínűleg nem miatta. A gondolataiba volt merülve, az ételt is csak szórakozottan fogyasztotta, a villájával a tányér egyik oldaláról a másikba tologatta.
– Hozzak magának is inni? – kérdezte, hogy végre szóra bírja, és felemelte a poharát. – Narancslevet, tejet, esetleg kávét?
– Narancslé jó lesz, köszönöm! – válaszolta Miss Norton, és végre elmosolyodott.
Ez is valami.

Mindkettőjüknek öntött a dzsúszból, és visszament.
– Parancsoljon! – tette le a poharat az asztalra.
– Köszönöm! Tudja, ma nem igazán vagyok beszélgetős hangulatomban – szabadkozott a lány, miután belekortyolt az italba.
– Velem is elő szokott fordulni – válaszolta egy félmosollyal. – Majd beszélgetünk holnap.
– Holnap? – mosolygott a nő.
– Ez a hely nem lesz nagyobb, Miss Norton – mutatott körbe a kezével.
– Maggie. A nevem Margaret, de hívjon csak Maggie-nek.
– Perselus – mutatkozott be ő is.
– Milyen különleges név! Perselus Piton?
Válasz gyanánt bólintott. Feleslegesnek tartotta a Tobiast is hozzátenni.
– Nagyon dallamos – jegyezte meg Margaret, aztán mintha felhő vonult volna át a homlokán, sóhajtott.
– Minden rendben? – kérdezte tőle.
Maggie ismét csak sóhajtott, aztán mintha beszélni akart volna, de hirtelen különös dolog történt. A nő pohara, ami még félig volt narancslével, éles hangot adott, és szétrepedt. Az üdítő szétfolyt az asztalon, de mielőtt még rájuk ömlött volna, mindketten felugrottak.

– Jaj, ne haragudjanak! – sietett oda a tulajdonos. – Ez egy elég régi pohár volt, nyilván a hideg üdítő felrepesztette. Nem folyt magukra?
– Rám nem – mondta Maggie.
Piton is gyorsan végignézett magán, de szerencsére nem látott semmit. Ha most a Roxfortban lenne, produkált volna egy talárlobogtatós dühkitörést, jól leordította volna a felelőst, aztán a nap folyamán minden háztól – kivéve természetesen a Mardekárt – levont volna úgy ötven pontot. Viszont nem a hőn szeretett iskolájában volt, ráadásul valószínűleg a Miss Nortonnal kapcsolatos terveinek sem tett volna jót egy kirohanás, így aztán – legnagyobb sajnálatára – a szórakozás elmaradt.
– Rám sem – erősítette meg végül ő is.
– Még szerencse, terítek maguknak egy másik asztalt, jó?
– Miattam nem szükséges, már éppen befejeztem – mondta Maggie, és Piton is elhárította az ajánlatot.
– Holnap reggel? – kérdezte inkább, mielőtt kifelé indult volna.
– Holnap reggel – válaszolta a nő.
Piton magában mosolyogva ment ki a pincéből. Még meghallotta Maggie kérdését.
– Mikor indulunk?
– Fél tíz megfelel? – kérdezte a tulajdonos.

***

Pontosan tíz órakor egy asszisztens kijött a váróba, és odalépett hozzá.
– Margaret Norton?
– Igen – bólintott rá.
– Kérem, jöjjön velem, a doktor úr várja önt.
A rendelőben egy középkorú, őszülő hajú férfi fogadta.
– Üdvözlöm! Dr. Vertheyden vagyok, miben segíthetek?
– Margaret Norton – mutatkozott be ő is, és kezet fogott az orvossal, akiben jelenleg minden reménye volt. – Szívbeteg vagyok, három éves korom óta gyógyszert szedek rá. Most nyaralni jöttem Európába, de sajnos az út folyamán eltört a gyógyszerem üvege, és kifolyt.
– Értem, milyen gyógyszert szed?
– Sajnos a nevét nem tudom megmondani, az orvosom szokta kikeverni a számomra, egy szirup. Az összetört üvegnek elhoztam a címkéjét, nem tudom, ez segít-e?
Azzal elővette táskájából a kis cetlit, bár a felirat kissé elfolyt rajta. Az orvos megnézte, de csak a fejét ingatta.
– Ebből sajnos nem sokat tudok meg. Tudja a betegsége diagnózisát, vagy esetleg van önnél egy lelet?
– Sajnos nincs, és az az igazság, hogy nem tudom a pontos nevét a betegségemnek. Mindig Dr. Jeffersonhoz jártam, már a szüleim is hozzá vittek, és mivel tökéletesen tünetmentes voltam, bevallom, nem firtattam, hogy mi lehet a bajom, nekem mindig azt mondták, szívgyengeség. Őszintén szólva úgy voltam vele, hogy bevettem reggelente a gyógyszert, és a továbbiakban nem gondoltam rá – válaszolta, és elpirult, mikor rájött, milyen rémesen ostobának tűnhet most. – Tegnap megpróbáltam felhívni a doktor urat, de szabadság miatt zárva van a rendelője.
Az orvos elgondolkodva nézett rá. Margaret nem tudta megfogalmazni, hogy miért, de úgy érezte, jó kezekben van.
– Mikor vette be az utolsó adag gyógyszert?
– Tegnap reggel.
– Van-e most bármilyen panasza?
– Nem, nincs – rázta meg a fejét.
– Értem. Nos, ez esetben elvégzünk néhány vizsgálatot, aminek során kideríthetjük, milyen betegsége van, és akkor tudok önnek gyógyszert felírni, rendben?
– Hogyne, természetesen!

– Mikor reggelizett? – kérdezte Dr. Vertheyden.
– Fél kilenckor fejeztem be – válaszolta.
– Nagyszerű! Marie, kérem! – nézett az orvos az asszisztensre. Legyen először egy vérnyomásmérés, egy vérvétel, nyugalmi EKG, azután megnézem ultrahangon, és ha ott úgy látom, hogy mehet a terheléses EKG, akkor utána az következik. Ezek után, ha szükséges, akkor a nyelőcsőn keresztül is megnézem, ezért kérem addig már ne egyen semmit sem. De először is fonendoszkóppal meghallgatom.
– Rendben – egyezett bele.

Bő három órával később, mikor végre a kissé kellemetlen nyelőcsöves ultrahang vizsgálatnak is vége volt, az orvos hellyel kínálta, magával szemközt.
– Miss Norton, megkérdezhetem, hogy az orvosa milyen vizsgálatokat szokott végezni? – kérdezte.
– Nyugalmi EKG-t, és ultrahangot, de nem ezt az utóbbit.
– Értem. Szokott bármilyen más vizsgálatot végezni? MR-t vagy CT-t?
– Régebben úgy 5-6 éve volt egy MR vizsgálatom, de azóta nem. – Megrémült, hogy mennyire lehet súlyos a baj, ha ilyen komoly vizsgálatokra gondol az orvos?
– Ez esetben úgy gondolom, hogy feleslegesen én sem terhelném ezzel – töprengett a férfi. –Tehát három éves kora óta jár ehhez az orvoshoz?
– Igen.
– És biztos abban, hogy a szirup szívbetegségre való?
– Igen – erősítette meg, de nem értette, hogy mire akar kilyukadni az orvos. – Mit talált a doktor úr?
– Semmit – nézett rá komolyan Dr. Vertheyden. – Önnek minden eredménye tökéletes, az égvilágon semmi baja sincs.
Maggie kinyitotta a száját, mert valamit mondani akart, aztán becsukta, és ezt a mozdulatsort még egyszer megismételte.
– Jól értem, amit mond? – kérdezte végül, amikor kissé magához tért.
– Tökéletesen. Ön teljesen egészséges. Nézze, nem tudom, hogy mi volt az a szirup, amit szedett, azt sem, hogy miért kellett szednie, de jelenleg, ezek alapján a vizsgálatok alapján én teljes bizonyossággal mondhatom, hogy önnek teljesen felesleges lenne gyógyszert felírnom. A szíve egyáltalán nem gyenge, valójában erős, mint ahogy az ön korában lennie kell, és a vérképén sincs semmilyen eltérés.

Egy kicsit még emésztenie kellett a hallottakat.
– Ez mindenesetre jó hír, nem igaz? – kezdett mosolyogni, ahogy rádöbbent, mit is jelentenek az orvos által mondottak.
– Valóban – mondta megértően Dr. Vertheyden. – Adok önnek egy névjegykártyát, ezen rajta van mindkét telefonszámom, valamelyiken biztosan elér, akár éjszaka is. Ha rosszul érezné magát, nyugodtan hívjon fel, bár én nem gondolnám, hogy szüksége lesz rá. – Benyúlt a fiókjába, elővett belőle egy kártyát, és átadta.
– Köszönöm! – válaszolta Maggie, és – miután lemásolták a biztosítását – elbúcsúzott.

Perselus Piton nyaralni megy - 2. fejezet

2. fejezet


     A belga sörök erősebbek voltak a vajsörnél, ugyanakkor olyan rengeteg változatban készültek, hogy könnyedén lehetett találni több kedvencet is, ha az ember időt szánt a végigkóstolásukra. Bár, Perselus Piton élt a gyanúval, hogy erre a nemes feladatra csak az ott élők képesek, mert aki – ahogyan ő is – csak néhány napot tartózkodik Belgiumban, annak egyszerűen nincs erre lehetősége.
Brüsszelben már kóstolt néhányfélét, amíg ott tartózkodott, de tegnap, miután megérkezett Brugesbe, és elfoglalta szobáját a Dumbledore által kiválasztott kellemes kis szállodában, elment egy sörfőzdébe, ahol kóstolót tartottak. Döbbenten hallotta, hogy Belgiumban több, mint nyolcszáz féle hazai sör van egyszerre forgalomban, és ebbe nem számítják bele a különleges alkalmakra készült, időszakos ízeket.

     Jelenleg a városka főterén, a harangtoronnyal szemben üldögélt egy bisztróban, és egy Orvalt iszogatva azon tanakodott, mi legyen az aznapi programja.
Elővette az igazgatótól kapott útikönyvet – mert az is volt a borítékban – és próbálta kitalálni, hová is menjen. Nos, talán ma megnézi a Városházát, és mellette a Szent Vér bazilikát. Természetesen vallási oldalról nem érdekelte, művészeti szempontból viszont igen. A város látnivalókban igencsak bővelkedett, lépten-nyomon egy templom, vagy múzeum került az útjába. Ugyanakkor rengeteg turista is volt, de valahogy most nem zavarta őt a sok mugli. Sőt, még őket is érdekes volt megfigyelni. Mivel a hátralévő időt itt fogja tölteni, úgy gondolta, napi két-három látnivalót látogat meg kényelmesen, a fennmaradt időben pedig sétálgat, vagy kiül valamelyik teraszra sört inni, és olvasgatni. Bár csak egy könyvet hozott magával az útra, de a házigazdái felajánlották a könyvtárukat, és akadt is benne néhány érdekesség.

Ami azt illeti, kezdett hálás lenni Dumbledore-nak. Brüsszeltől, a fővárostól – ahol három napot töltött – még nem volt lenyűgözve, de ez a középkorból itt maradt városka megnyerte a szívét. Amikor tegnap este sétálgatott, azt vette észre, hogy lelkesen nézelődik, és határozottan tetszik neki a látvány. Szokás szerint igaza volt Albusnak, még csak egy napja van itt, de már jobban érzi magát, mint az elmúlt években bármikor. Nem tudta, azért van-e ez, mert itt senki sem ismeri, következésképpen nincs előélete sem, és ő is csak egy turista a sok közül, vagy ez egyszerűen a környezet hatása, esetleg a napsütés teszi, de jól érezte magát. Az első egy-két napban bosszantotta, hogy mugliként kellett viselkednie, sok dolgot megbonyolított, de már nem zavarta annyira, úgy fogta fel, hogy ez is hozzá tartozik az élményhez.

Amikor elfogyott a sör kifizette (a pincér további kellemes időtöltést kívánt), és elindult a Városháza felé. A térre érkezve azonnal feltűnt neki az impozáns, a homlokzaton sok szoborral, a tetőn pedig még több toronnyal büszkélkedő épület.
Megnézte a látványosságnak számító gótikus termet, a famennyezet tanulmányozásához még le is ült, és elidőzött egy darabig. Mikor végzett, átsétált a Városháza sarkában megbújó Szent Vér-Bazilikába. A templom onnan kapta a nevét, hogy az egyik mellékhajójában állítólag Krisztus vérét őrzik. A professzor ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget, azt viszont határozottan érdekesnek találta, hogy maga a templom az épület emeletén helyezkedett el.

     A délutáni nap zavaróan tűzött a szemébe, amikor a bazilika félhomályából kilépett a térre. Ahogy a járókelőket figyelte, meglátta, hogy a legtöbben sötét színű szemüveget hordanak. Arra gondolt, az talán a nap ellen van. Tapasztalata nem volt, hiszen odahaza nincs ilyesmire szüksége. Be is ment az első üzletbe, aminek a kirakatában napszemüvegeket látott – így volt kiírva a neve –, gondolta, hátha ebben az esetben érdemes a muglikat utánozni.
– Üdvözlöm, uram! Miben segíthetek? – lépett oda hozzá egy eladó.
– Egy napszemüveget szeretnék – válaszolta.
– Milyenre gondolt? Feketére, barnára, szürkére, esetleg valamilyen színes keretet szeretne?
– Feketét – vágta rá azonnal. Még, hogy színes! – méltatlankodott magában.
Az eladó rögtön elő is kezdte pakolni őket.
– Ez egy modern, műanyag keretes, ez inkább sportosnak nevezhető – sorolta, és egyre több szemüveg került a pultra. Piton már kezdett bosszankodni, mert egyáltalán nem gondolta, hogy ez az egyszerű vásárlás ilyen bonyolult lesz. Akkor az eladó kezében feltűnt egy fém keretes, nem túl hivalkodó darab.
– Az jó lesz – mutatott rá.
– Kitűnő választás! Jó márka, klasszikus dizájn, természetesen UV-szűrős és polarizált a lencse, ami a csillogást is szűri. Próbálja fel – adta a kezébe.
Felvette, mire az eladó egy tükröt tartott elé. Úgy érezte, szörnyen ostobán néz ki benne, de valószínűleg a célnak megfelel. Reménykedett, hogy soha, senki sem fogja meglátni benne olyasvalaki, aki valaha is hallotta azt a szót, hogy Roxfort.
– Megveszem – mondta.
– Remekül áll önnek – hízelgett még az eladó, ő pedig alig várta, hogy az üzleten kívül lehessen.
Odakinn aztán megállapította, hogy valóban komfortosabb így nézelődni, majd a vásárlás tortúrájának elfelejtése érdekében leült egy étterem teraszára, hogy egy korai vacsorát elfogyasszon, némi sör kíséretében.

***

     Egy fárasztó, utazással töltött nap után szállt le a Delta Airlines járatáról, mégis reményekkel telve haladt át az útlevél vizsgálaton. Brüsszelben volt, Európában! Ez volt a legizgalmasabb dolog, amibe belefogott életének huszonkilenc éve alatt. Tulajdonképpen büszke volt magára, végtére is az amerikaiak többségének útlevele sincs, nemhogy az öreg kontinensre utazzanak. Igaz, eddig neki sem volt, sürgősséggel csináltatta meg, hogy időben elkészüljön.
Várta a csomagját, de az csak nem akart megérkezni, végül már üresen forgott a futószalag. Odament a megfelelő pulthoz, hogy érdeklődjön.
– Jó napot! – kezdte. – Úgy tűnik, a csomagom nem érkezett meg.
– Üdvözlöm! – mosolygott rá az ügyintéző. – Megkaphatnám a jegyét?
Átadta, és a nő pötyögni kezdett a számítógépe billentyűzetén. Kisvártatva megszólalt.
– Sajnos a csomagja Bostonból nem New Yorkba utazott, hanem Detroitba. Ott a tévedés azonnal ki is derült, és tovább is küldték, de az ön járatát nem érte el. Most azt látom a rendszerben, hogy már a Kennedy reptéren van, és az este induló géppel jön ön után. Ha megadja az itteni elérhetőségét, akkor holnap kiszállítjuk a kért címre.
– Köszönöm, ez remekül hangzik!
Szerencsére a kézipoggyászában volt némi pipere, és egy váltás ruha is, azzal kihúzza, amíg megérkezik a bőröndje. Elővette a papírt, amire a hotel címét felírta, és átadta a nőnek.
Annyi haszna volt az egésznek, hogy most nem kellett cipelnie a bőröndjét, csak a kézipoggyásszal kellett vonatoznia. Előbb beutazott Brüsszelbe, aztán ott át kellett szállnia egy másikra vonatra, amivel egy óra alatt Brugesben volt. A pályaudvaron fogott egy taxit, és a hotelhez vitette magát.
– Rövid ideig marad? – kérdezte a sofőr, nyilvánvalóan arra utalva, hogy csak kézipoggyász került a csomagtartóba.
– Másfél hétig – válaszolta. – Sajnos a csomagom még nem érkezett meg.
– Messziről jött? – csevegett tovább a taxis.
– Az Egyesült Államokból, Bostonból – mondta.
– Már itt is vagyunk. – mondta a sofőr valamivel később. Az autó egy csendesnek tűnő mellékutcában állt meg.
– Kellemes pihenést, és feltétlenül látogasson el Gentbe, megnézni az oltárképet! Azt nem szabad kihagynia – búcsúzott tőle a férfi.

Felnézett az épületre, aminek falán a bejárat mellett réztábla hirdette a hotel nevét. A nehéz faajtón belépve egy lépcső indult felfelé, jobbra pedig egy üvegajtó nyílt, ami mögött felsejlett a hotel társalgója, egy táblán pedig a recepció szót látta, így ide nyitott hát be.
A teremben bájos zsúfoltsággal, reneszánsz stílusú bútorok voltak, és egy sarokban gyerekjátékok.
A pult mögött egy idősebb nő volt.
– Margaret Norton? – kérdezte mosolyogva.
– Igen, nagyon örülök – nyújtotta a kezét a fiatal nő.
Gyorsan kitöltötte a bejelentkezési lapot, megkapta az első emeleti, 21-es szoba kulcsait, egy várostérképet, aztán a nő megmutatta a pincét, ahol majd reggelizni lehet.
– Megmondaná, hogyan tudok Gentbe eljutni? A taxis, aki idehozott, azt mondta, feltétlenül nézzem meg az oltárképet – magyarázta.
– Vonattal jött ide a repülőtérről? – kérdezte a nő.
– Igen.
– Nagyszerű! Vonat Gentbe is megy, az a legegyszerűbb megoldás, Brugestől úgy negyven perc az út. Az oltárkép valóban csodálatos, a Van Eyck testvérek festették. Ha érdekli, érdekességképpen elmesélem, hogy Jan Van Eyck festette meg az Arnolfini házaspár portréját, akik valaha ebben az épületben éltek. – Azzal a nő a társalgóból nyíló kis helyiségbe vezette, ahol az említett festmény reprodukciója függött a falon.
– Azért is választottuk a férjemmel ezt az épületet, amikor Belgiumba költöztünk, mert tetszett, hogy van valami plusz érdekesség benne – mosolygott rá a hölgy.
– Nem ide valók? – kérdezte érdeklődve az amerikai lány.
– Nem, Franciaországból költöztünk ide. Én egy irodában dolgoztam, a férjem pedig a versenyszférában, aztán tizenkét éve úgy éreztük, váltanunk kell, ideje lenne megpróbálkoznunk valami újjal.
– Ahogy látom, sikerült – jegyezte meg.
– Így van.
Ekkor egy magas, fekete hajú, fekete ruhás férfi jött be a társalgóba.
– Érezze jól magát! A kulcsokat nem kell minden alkalommal leadnia, vigye csak nyugodtan magával – mondta neki még a nő, aztán a férfihoz fordult. – Segíthetek valamiben, Mr. Piton?
A megszólított éppen Maggie-t figyelte az átható fekete szemeivel, ő zavartan rámosolygott, aztán kiment, hogy megkeresse a szobáját. Az ajtóban még hallotta, ahogy a férfi mély, dallamos hangján könyvek iránt érdeklődött.

     A szálloda minden várakozását felülmúlta. Még otthon igyekezett úgy választani, hogy ne egy nagy hotel lánc egyik személytelen, a világon mindenütt ugyanúgy kinéző tagját válassza. Szeretett volna valamilyen különleges, a város középkori hangulatához illő helyet találni, ugyanakkor persze nem túl drága megoldást keresett. Ahogy felment a lépcsőn, egy hosszú folyosón találta magát. Egyik oldalon a szobák ajtói nyíltak, másik oldalon nagy, színes üveges ablakok voltak, köztük vitrinekkel, amikben a legkülönfélébb holmikat tartottak. Volt ott réztányér, fém szkarabeusz, gyertyatartók, régi könyvek, még kitömött madár is akadt, mégsem volt nyomasztó.
Megkereste a huszonegyes szobát, és benyitott. Azonnal tudta, hogy jól választott. A szoba úgy volt bájosnak mondható, hogy semmi felesleges cicoma nem volt benne. A süppedős szőnyeg, a nehéz bársonyfüggönyök, és az ágyterítő tökéletes összhangban volt, a kovácsoltvas bútorok és lámpák, valamint a kandallón álló gyertyatartók pedig igazán egyedi hangulatot kölcsönöztek. Benyitott a fürdőszobába, és elégedetten tapasztalta, hogy az viszont nagyon is modern.
Estefelé még elment sétálni, hogy kicsit ismerkedjen a várossal, és a Harangtorony előtt álló kocsiból vacsora gyanánt egy nagy adag sült krumplit vett. Eddig azt hitte, Amerika a hasábburgonya hazája, de elég volt ebből egy falat, és rájött, hogy óriásit tévedett. Kívül ropogós, belül puha finomság volt, és a mellé adott majonéz is nagyon ízlett. Szerencsére nem kellett visszafognia magát, az alakjával semmi gondja nem volt.

     Másnap, mielőtt lement volna reggelizni, bevette a szívgyógyszerét, és akkor tudatosult benne, hogy az orvosság többi része a feladott bőröndjében van. Lévén folyadék, nem vihetett fel belőle kézipoggyászban nagyobb mennyiséget a gépre. Gyerekkora óta, minden reggel be kellett vegye, mert beláthatatlan következményei lettek volna, ha akár csak egyet is kihagy. Igyekezett nem gondolni arra, mi van, ha nem érkezik meg ma a csomagja? Mégsem volt olyan jó ötlet ez a hosszú repülőút? – tanakodott, de persze tudta, hogy már úgyis mindegy.
Lement reggelizni az étkezőnek kialakított közel ötszáz éves pincébe. Bár a föld alatt volt, mégis meglepően kellemes benyomást keltett, viszont csalódottan látta meg, hogy nincs üres asztal.
– Jó reggelt kívánok! – üdvözölte a tegnapi nő. – Sajnos éppen tele van a reggeliző. Tudna esetleg egy keveset várni a társalgóban? – kérdezte tőle, és közben az asztalokat fürkészte.
Már éppen mondta volna, hogy szívesen vár, amikor a tulajdonosnő szeme felcsillant.
– Várjon, kedvesem! – azzal válaszra sem várva otthagyta, és annak az úrnak az asztalához lépett, akit tegnap már látott a recepción.
A férfi kifejezéstelen tekintettel pillantott felé, aztán kelletlenül bólintott, mire a nő vidáman jött vissza hozzá.
– Jöjjön, Mr. Piton szívesen látja az asztalánál! – fogta karon.
Vonakodva ment oda. Tudott volna még várni, de attól tartott, ha most visszautasítja, azzal megsérti a férfit, aki csak szívességet tett neki.
– Miss Norton, bemutatom Mr. Pitont! – mutatta be őket egymásnak a nő, és azonnal el is ment, mert hívták egy másik asztalhoz.

A férfi kutatva mérte végig, neki pedig az a kényelmetlen gondolat fúrta be magát az agyába, hogy talán mégsem kizárólag csak feketében kellene járnia, mert rémesen sápadt lehet benne. Igaz, a férfi is – mint tegnap – teljesen feketében volt, de valahogy neki nem állt rosszul.
– Üljön le! – mondta a férfi ellentmondást nem tűrő, parancsoláshoz szokott hangon. – Kérem! – tette végül hozzá, mintha maga is rájött volna arra, hogy udvariatlan volt.
– Nem szeretnék alkalmatlankodni – ácsorgott továbbra is az asztal mellett.
– Ha zavarna, akkor nemet mondtam volna a tulajdonosnak.
– Rendben, akkor megyek, hozok magamnak reggelit – bólintott, és a svédasztalhoz ment.
Idegesen szedte össze a rántottát és a sült sonkát a kenyér mellé. Az asztalnál némán enni kezdett, de aztán mégsem akart udvariatlannak tűnni, ezért megszólalt.
– Régóta itt van?
– Nem – hangzott a szűkszavú válasz.
– Én tegnap érkeztem – mondta.
– Láttam.
Úgy látszik, Mr. Piton nem bőbeszédű – gondolta, viszont valamiért örömmel töltötte el, hogy ez a kellemes hangú idegen emlékszik rá.
Kíváncsi volt, honnan való a férfi, mert a beszédéből érezhető volt, hogy nem amerikai. Valószínűleg angol – tippelt magában.
– Én Bostonból jöttem, amerikai vagyok – próbálta kisvártatva újra szóra bírni a szemben ülőt.
– Gondoltam, nyilván azért érez folyton kényszert a fecsegésre. – Ez már egészen türelmetlenül, és bosszúsan hangzott.
– Ne haragudjon – motyogta neki, és lesütötte a szemét.
A férfi áthatóan ránézett, aztán felsóhajtva az égnek emelte a szemét, de amikor újra rápillantott, a derű egy apró szikrája csillant meg benne.
– Tegnapelőtt érkeztem, még másfél hétig maradok, és angol vagyok – mondta egy szuszra. – Kíváncsi még valamire? – kérdezte felvont szemöldökkel.
Több dologra is az lennék – mondta volna szívesen, de csak halványan mosolyogva megrázta a fejét.
– Egyelőre ennyivel is beérem – közölte, és folytatta az evést.

Perselus Piton nyaralni megy - 1. fejezet

1. fejezet

– Citrompor – morogta a kőszörnyetegnek, de az meg sem moccant.
– Karamellás puding – folytatta a felsorolást, de most sem történt semmi.
– Banánzselé – förmedt a szoborra bosszúsan, mindhiába.
Elege volt Dumbledore édesség mániájából, ahogyan abból is, hogy újabban állandóan változtatta a jelszavakat, viszont a kollégáit nem tájékoztatta az éppen aktuális kedvenc nyalánkságáról. Aztán eszébe jutott, hogy nemrég Albus arról áradozott, hogy az Abszol úton milyen remek olasz fagylaltozó nyílt. Mit is mondott, milyet evett? – töprengett. Ahogy eszébe villant a megoldás, tudta, hogy jó nyomon jár. Most megvagy! – gondolta elégedetten.
– Málnafagyi – vágta oda, mire a bejárat szabaddá vált.

– Nagyon jó, nagyon jó – dörzsölte össze a tenyerét Dumbledore, amikor meglátta. – Hamar rájött a megoldásra, Perselus!
Piton a szemét forgatta.
– Igazán leszokhatna már a gyerekes játékairól, Albus! Még a végén valaki egyszer nem tud bejönni, amikor fontos lenne – rótta meg az igazgatót.
Dumbledore csak legyintett.
– Most, hogy beköszöntött a vakáció, mik a nyári tervei, Perselus? – kérdezte inkább.
– Természetesen Londonba megyek, rendbe teszem a kertet és a házat, olvasgatok, beszerzek néhány különleges bájital hozzávalót. A szokásos – válaszolta.
Az igazgató mélyet sóhajtott.
– Ahogy a tavalyi évben is, nem igaz?
– Mi ezzel a probléma? – kérdezett vissza gyanakodva a fiatalabb férfi.
– Az, hogy régen is ez volt a nyári programja, tavaly is ezt csinálta, és ezt tette volna tavalyelőtt is, ha akkor nem a Roxfort épületét kellett volna helyreállítanunk. Azt hittem, ha végre véget ér az ügyünk Voldemorttal, maga is elkezd élni – fakadt ki a mágus, tőle szokatlan vehemenciával. – Senki sem vetné a szemére, ha néha kimozdulna, ez már az új évezred!
– Nekem ez így tökéletesen megfelel – mondta Piton, és megfordult, hogy kifelé induljon.

A maga részéről végére ért a beszélgetésnek. Nyugalmat akart, és csendet maga körül, amit a házában tökéletesen megkap. Nem vágyott semmi másra.
– Perselus, várjon egy pillanatra – szólt utána Dumbledore, és bár felbosszantotta már annyira, hogy legszívesebben otthagyta volna, mégis, volt valami az öreg hangjában, ami maradásra késztette.
Megfordult, és szinte döbbenten látta, hogy az igazgató mintha hirtelen éveket öregedett volna. A válla meghajlott, a szeme csillogása eltűnt.
– Üljön le, fiam – kérte halkan.
Piton engedelmesen helyet foglalt az asztal másik oldalán.

– Nagyon sajnálom, amit magával tettem – kezdte Dumbledore.
– Nem tett velem semmit – válaszolta neki őszintén.
– De igen! Elvettem a fiatalságát, évtizedeken keresztül megjátszotta magát, azért, hogy nekem kémkedhessen.
– Szükséges volt, ráadásul nem is magáért tettem – vetette ellen.
– De ennek ellenére felelősnek érzem magam – folytatta a mágus –, hiszen én rángattam bele az egészbe. Feláldoztam magát, ahogyan feláldoztam volna Harryt is, és csak Merlinnek köszönhetik, hogy mindketten élnek.
– Ahogyan feláldozta volna önmagát is – nézett rá.
– Csakhogy az a saját életem, nem a másé.
Piton nem igazán értette, mit akar most az igazgató. Úgy vélte, az eszköz nem számít, a lényeg, hogy Voldemortot legyőzték, és a varázsvilág végleg megszabadult tőle.
– Nem neheztelek magára, de úgy vélem, ezt ön is tudja – mondta némileg enyhültebb hangon.
– Igen, tudom. De szeretném, ha elfogadná ezt tőlem! – Dumbledore benyúlt a fiókjába, és egy vastag borítékot vett elő, amit átnyújtott neki.
A tanár elvette, belenézett, aztán összeráncolt szemöldökkel nézett a szemben ülő idős férfira.
– Ez meg mi az ördög akar lenni? – szaladt ki a bosszús kérdés a száján.
– Sokáig gondolkodtam, mivel hálálhatnám meg önnek az elmúlt éveket. Tudom, hogy ez édes kevés, de ez volt a legjobb ötletem. – Dumbledore bocsánatkérően nézett rá. – Kérem, használja fel, és érezze jól magát! Szüksége van erre a változásra, ha csak arra a néhány hétre is.
– Semmi szükségem rá, tökéletesen jól érzem magam most is.
– Tudom, hogy magának így megfelel, de kérem, lásson egy kicsit világot, tapasztaljon meg új dolgokat!
– De repülőgéppel? – emelte meg a szemöldökét. Soha nem ült még ezen a mugli közlekedési eszközön, hiszen nem is volt rá szüksége.
– Azt szeretném, ha ez a két hét teljesen más lenne – nézett rá a félhold alakú szemüvege mögül a másik. – Tegyen úgy, mintha mugli lenne, szórakoztató lesz, majd meglátja!
– És miért éppen Belgium? Még soha életemben nem is hallottam erről a Brugesről!
– Higgye el, tetszeni fog magának az a városka, igazán gyönyörű!

Piton tűnődve figyelte az öreget. Nagyon is igaz volt, amit mondott, valóban ő rángatta bele az egész dologba Voldemorttal szemben, ahogy a kémkedésre is ő vette rá, amiről senki sem tudott, de amiért korábban mindenki halálfalónak tekintette. Azt is tudta azonban, hogy Dumbledore-nak nincs miért önmagát felelősnek tekinteni, hiszen végül is a terv bevált, és ő tényleg nem neheztelt rá. Voldemort meghalt, Harry Potter és ő közösen ölték meg. Végleg megszabadultak tőle, csak ez számított. Különben is, ugyan mit változtathat meg egy nyaralás, ráadásul mugli módra?
– Nekem nincs erre szükségem – csúsztatta vissza a borítékot.
– Kérem! Nekem van rá szükségem, hogy úgy érezzem, valamennyit jóvá tettem.
Nézte az öreg hajlott vállait, a szomorú tekintetet, és már tudta, hogy mint annyi éven keresztül, most sem tud neki ellent mondani. Végül bólintott, magához vette a borítékot, és felállt.
– Nem ígérem biztosra – mondta, azzal kisétált.

***

     Maggie Norton becsukta maga után bostoni lakásának a bejárati ajtaját, lerúgta csinos, ámde kényelmetlen cipőjét, a postáját ledobta a dohányzóasztalra, aztán miközben lerogyott a fotelba, kihúzta hollófekete hajából a gumit. A copf kibomlott, ő pedig jólesően masszírozgatta a fejbőrét. Amikor úgy érezte, már nem fáj annyira a feje, levette magáról a blézert, és a hűtőhöz ment. Elővett egy alkoholmentes, dobozos sört, aztán visszaült a helyére. Bekapcsolta a tévét, és maga elé vette a borítékokat. Az első kettő számlát tartalmazott, az egyik a kábeltévé előfizetést, a másik a villanyszámlát. Ezeket félre tette, és a harmadikat kezdte bontogatni, amelyik a társasház tulajdonosától jött. Remélte, hogy a forduló miatt nem fogják túlzottan megemelni a bérleti díjat.
Átfutotta a levelet, aztán csak meredt a kezében tartott papírra, mint széthulló élete utolsó tartóoszlopára.
Aztán az is kiesett a kezéből.

Néhány perc maga elé meredés után felvette, és újra átolvasta.


Tisztelt Bérlőnk!


Az önnel kötött bérleti szerződésünk folyó év június 30-án lejár. Ezúton tájékoztatjuk, hogy szerződését nem áll módunkban meghosszabbítani, így az abban foglaltaknak megfelelően – 14 napos határidővel – megszüntetjük. 
Kérem, jelezze felénk az ingatlan kulcsainak átadására megfelelő időpontot.


Üdvözlettel, 


Az aláírást már nem is látta, könnyektől elhomályosodó szemei előtt összefolytak a betűk.
Felállt, a sört visszavitte a hűtőbe, és kivette belőle azt a fél üveg vodkát, amit még hat hónapja bontott ki. Akkor, amikor Jack felbontotta a jegyességüket és elhagyta, hogy egy hét múlva már össze is költözhessen a szőke, nagymellű titkárnőjével.
Fogott egy poharat, beleöntött egy keveset az italból, aztán megitta. A következőnél már majdnem egy decit kiöntött, de azt is lehúzta, aztán fintorogva grimaszolt. Utálta az erősebb alkoholokat, csak a sört szerette, de általában abból is inkább az alkoholmentest fogyasztotta. Ma viszont szüksége volt a támaszra, és mivel Jack az utolsó barátnőjét is elmarta mellőle, az anyja pedig most messze volt, lerakta a poharat. Fogta inkább az üveget, és visszament vele a nappaliba.
Nem akart gondolkodni.
Nézte a tévét, valami filmet játszottak, amiben bérgyilkosok üldözték egymást egy belga kisvárosban és ivott.

     Másnap délelőtt a kanapén ébredt, az üres vodkás üveg a földön hevert, és a tévé is működött még, éppen egy reggeli magazin ment benne. A szája gusztustalanul büdös volt és rossz ízű. Betámolygott a fürdőszobába, hogy megmossa a fogát, az arcát, és bevegye a gyógyszerét. Amikor végzett, belenézett a tükörbe, és alaposan megszemlélte benne magát. Hosszú, fekete haja unalmasan lógott, de jelenleg semmi kedve nem volt megmosni. Az arca fakó és fáradt, a szeme pedig fénytelenül, csüggedten nézett vissza rá.

Ez így nem mehet tovább – gondolta, és beállt a zuhany alá.

Éppen végzett a tusolással, amikor a telefon megszólalt.
– Szia, anya! – szólt bele, vidámságot erőltetve magára. – Hogy vagy?
– Nagyszerűen, kislányom! Florida csodálatos, éppen az ilyen időseknek való, mint én.
– Ugyan, te egyáltalán nem vagy idős – tiltakozott mosolyogva. Az anyja nem volt éppen fiatal, de a hatvannégy évével is kicsattanó egészségnek örvendett.
– Sikerült másik állást találni?
– Még nem - sóhajtotta.
– Mi a baj? – kérdezte az anyja.
– Miből gondolod, hogy baj van?
– Drágám, egy hónapja keresel új munkát, de eddig nem volt ennyire csüggedt a hangod.
Hát persze, az édesanyja mindenkinél jobban ismerte a világon, azonnal rájött, hogy valami új dolog bántja.
– Tegnap felmondták a lakás bérletét – nyögte ki.
– Ó, szívem, mihez kezdesz most?
– Gondolom, keresek egy másik helyet – mondta, sokkal drágábban, tette hozzá gondolatban.
– Nem akarsz előtte meglátogatni? Még egy hónapig itt leszek, és a bungalóban ketten is kényelmesen elférnénk.
– Nem tudom, anya. Szeptemberig állást kell találnom. – Ha elkezdődik az új tanév, sokkal nehezebb lesz elhelyezkednie, ezt pontosan tudta.
– Kislányom, ne haragudj, de te most úgy nézel ki, mint egy kísértet. Régebben bármilyen iskolában tárt karokkal fogadtak volna, de most… – az anyja egy pillanatra elhallgatott. – Tudom, hogy nehéz feldolgozni, és az a sok rossz, ami veled történt, bárkit ilyen állapotba kergetne, de túl kell lépned Jacken, a munkahelyeden, és el kell engedd az apád is. Talán ez a lakásbérlet felmondás egy jel volt, hogy változtatnod kell. Valahogyan ki kell rángatnod magad ebből az állapotból. Gyere, látogass meg!
– Anya, tudod, hogy nem vagyok oda Floridáért, és általában a tengerpartokért sem – vitatkozott.
– Akkor menj el valahová máshová! – folytatta az anyja a meggyőzést. – Utazz! Nézd meg a Grand Canyont, vagy a Niagarát, vagy tudod, mit? Menj Európába!
– Európába??? – Az anyjának agyára ment a napsütés!
– Igen! Európa annyira más, jót tenne neked a változatosság.
– De az rengetegbe kerülne – vetette ellen.
– A végkielégítésedből bőven futja, nem igaz?
– Igen, de… – Valami újabb indok után keresgélt, és akkor eszébe jutott. – Nem tudom, bírná-e a szívem azt a hosszú repülőutat.
Gyermekkora óta beteg volt a szíve, de persze az anyjának erre is megvolt a megfelelő válasza.
– Jövő héten menj el Dr. Jeffersonhoz, hogy vizsgáljon meg, és adjon elegendő gyógyszert is. Ez nem hiszem, hogy probléma lehet. Párizs, Róma, vagy London, mind gyönyörűek, és nagyon régiek! Rómában még ókori emlékek is vannak – lelkendezett az anyja.
– Te már voltál ott? – csodálkozott. – Nem is tudtam!
– Ó, már nagyon régen volt. Az apáddal voltunk ketten, és te ott fogantál. – Szinte hallani lehetett, hogy az anyja mosolyog az emlékektől.
– Európában? – döbbent meg.
– Igen, talán éppen Londonban – erősítette meg. – Hidd el, nagyon fog tetszeni! Legalább gondolkozz el rajta!
– Hát jó – ígérte meg végül –, majd meglátom.
– És… kislányom – az anyja hangján tisztán érződött a zavar. – Mi lenne, ha nem hordanál állandóan feketét? Tudod, hogy ezt az apád sem kívánta volna.
– Anya, még csak négy hónapja… – kezdte, de nem folytatta, hiszen nemcsak neki halt meg az édesapja, az anyjának a férje volt, hű társa évtizedeken át. Tudta, mennyire össze volt törve. – Nem vagyok még képes rá.
– Jól van, drágám! – A telefonban szomorkás lett a hang. – De utazz el, rendben?
– Jó, rendben – egyezett bele.

     Lerakta a telefont, és tűnődve meredt maga elé. Lehet, hogy az anyjának igaza van, és ez tényleg egy jel? Természetesen ő is észrevette magán, hogy nem olyan már, mint korábban, mindössze az árnyéka egykori önmagának. Hirtelen vad gyűlöletet érzett Jack iránt. Régebben rengeteg barátja volt, fiúk és lányok vegyesen. Szeretett bulikba, kiállításokra, moziba járni, nyüzsgő társasági életet élt. De a férfival tartó öt éves kapcsolata alatt szépen lemorzsolódott mindenki, mert Jack kiállhatatlanul viselkedett velük, ő pedig nem mert kiállni mellettük az ellenében. Már nem járt sehova, és a barátai valójában nem az ő barátai voltak, hanem Jacké. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint hogy a szakításuk után már nem is álltak vele szóba. Szakítás? Milyen enyhe megfogalmazás – gondolta fanyarul. Jack kifacsart, mint egy citromot, utána pedig eldobott, mint egy rongyot.

Európa.
Felállt, odament a földgömbjéhez, és úgy fordította, hogy az öreg kontinens legyen felé. Mindig vágyott utazni, de eddig csak az államok területén volt néhány helyen. Böngészni kezdte az országokat, fővárosokat.

Párizs
Mit tud ő Párizsról? Hogy gyönyörű, hogy ott a Louvre, ahol megnézhetné a Mona Lisát, ott az Eiffel torony, a Champs-Élysées és azt is tudta, hogy a szerelmesek városának hívják. Elmenjen egyedül oda? Inkább nem.
Talán inkább Róma lenne a neki való hely, vagy London.

Végül az ölébe vette a telefonkönyvet, leült a kanapéra, és keresni kezdett egy bérelhető garázst a környéken. Majd ha visszajön Európából, kivesz magának másik lakást, addig a holmijainak találnia kell a közelben helyet. Persze csak, ha valóban elutazik.


"Az a város olyan, mint egy kibekúrt tündérmese. Ez a kibaszott tündérmese nem az ő világa? Az hogy lehet? A csatornák, a hidak, a macskakövek? " (részlet az Erőszakik c. filmből)

Felkapta fejét a hangra. A tévében a tegnapi film ismétlése volt. Egy darabig nézte, még el is mosolyodott rajta. Egy belga kisvárosban játszódott, és bár tél volt, a helyet így is megdöbbentően szépnek találta. A távirányítóért nyúlt, és megnézte a film címét: In Bruges*.

A szekrényhez ment, amiben az utazási irodák katalógusait tartotta. Minden szezonban begyűjtötte őket, aztán néhány napig, míg átlapozta a prospektusokat, tervezgetett, hová lenne jó elmenni.
Emlékezett, hogy az egyik iroda Belgiumba is kínált utakat. Odalapozott, és nem csalódott, amikor a következőket olvasta:
"Ha egy mesebeli városka macskaköves utcácskáin szeretne sétálgatni, ha festői középkori hangulatra vágyik, a belgiumi Brugest feltétlenül látnia kell." 

Belgiumról neki elsőre a sör jutott eszébe, ami határozott pozitívumnak számított nála.
Persze nem az utazási irodával menne, megszervezi ő magának, de ahogy a képeket is megnézte, egyre inkább úgy érezte, ott a helye.

Brugesben.

*ejtése: Brűzs

Mindenféle hírek

Előreláthatólag holnap elkezdem feltölteni a másik kész fanfictiont, ami egy Perselus Piton, saját szereplős történet lesz.

A következő, jelenleg íródó történettel kapcsolatban annyit mondhatok el, hogy most tartok a 9. fejezet írásánál, és én egyelőre imádom :))

Újra hetedikben - 22. fejezet

22. fejezet - Epilógus


Évekkel később 

     Hermione ébredt először. Szerette ezeket a nyári reggeleket, amikor Perselusnak nem kell sietnie tanítani, mert ilyenkor felkönyökölt, és csak nézte a férfit, ahogy nyugodtan alszik. Akár órákig is tudta így figyelni, emiatt annyira ismerte már az arcát, hogy ha lett volna kézügyessége, tökéletes szobrot tudott volna róla mintázni. Mosolyogva vette számba, hogy mennyit változott a szeretett arc az eltelt évek alatt. Bizonyos szempontból semmit, mert egy nappal sem néz ki öregebbnek, mint aznap, amikor elvitte a Szellemszállásról. Ugyanakkor talán inkább még fiatalodott is, mert az évek alatt szépen eltűnt róla a mogorva arckifejezés, és az ezzel járó mély ráncok.
Ahogy a Nap elérte férje arcát, és a sugaraival lágyan megcsiklandozta, Perselus kinyitotta a szemét és ránézett. Nem tudta, hogyan képes arra, hogy azonnal éber legyen.
– Szép reggelt! – mondta neki, és megcsókolta.
– Jó reggelt! – Perselus az ajtó felé sandított. – Szerinted még alszanak?
– Azt hiszem, igen – kuncogott.
A férje gyorsan elmormogott egy bűbájt, hogy véletlenül se tudjanak rájuk nyitni, aztán egy mozdulattal elérte, hogy ő már a hátán feküdt, és Perselus könyökölt fél kézzel felette.
– Mit terveztél mára? – kérdezte, miközben szabad kezével a mellét simogatta.
– Hát, tudod, hogy ma milyen nap van? – vonta fel a szemöldökét, aztán elmosolyodott. – De azért van még egy kis időnk.
– Csak egy kicsi? – kérdezősködött tovább a férfi, és a keze lejjebb indult a hasán, ő pedig máris kapkodva kezdte szedni a levegőt.
– Igazából… elég sok időnk… van. – Perselus éppen a nyakát csókolta, és érezte, hogy a vágy elönti a testét.
– Akkor talán nem bánod – mormogta a férfi, és a nyelvével lejjebb vándorolt, egészen a melléig.
– De nem ám – válaszolta neki, és a körmével finoman végigszántotta a férje hátát.

Valamivel később elégedetten, és némileg összeszedetten ölelték egymást, amikor a hangokat meghallották. Perselus feloldotta az ajtót védő bűbájt, és a következő pillanatban berontott két kis fekete hajú, torzonborz boszorkány, és az ágyra ugrottak.
– Anya, éhes vagyok – kezdte Bessie
– Én pedig szomjas – folytatta Katie.
– Ennyit a szombati lustálkodásról – morgott Perselus a szemét forgatva, de Hermione tudta, hogy igazából a lányok bármit kérhetnének az apjuktól, nem tudnának olyan őrültséget kitalálni, amit a férfi önként és dalolva meg ne tenne nekik.

Amikor Bessie-vel terhes volt, az érte való aggodáson kívül Perselus más jelét nem adta az érdeklődésnek, de amikor először kézbe vette a fekete szemű, szanaszét álló hajú kis csöppséget, az máris az ujja köré csavarta. Katie-t pedig már ugyanúgy várta, mint ő.

Gyorsan felöltöztek, aztán az egész család kiült az étkezőbe, reggelizni.
– Ma is jönnek hozzád? – kérdezte Perselus, mielőtt az étkezés végeztével kinyitotta volna a Reggeli Prófétát.
– Csak hárman – válaszolta –, két boszorkány, az egyikőjükkel most találkozom először, de a másik már járt nálam, valószínűleg már meg is gyógyult, és a kis Matthew-t hozza el az édesanyja egy újabb adag bájitalért.
– Jobban van már? – kérdezte a férje, mert tudta, mennyire fontos számára az az öt éves kisfiú, aki egy idős az ők Katie-jükkel, és aki annyira beteg volt, amikor hozzá került, hogy már járni sem bírt, az apja a karjaiban vitte be a rendelőbe.
– Igen, remélem, hamarosan teljesen rendbe jön – válaszolta.
Az igazat megvallva, fogalma sem volt arról, milyen betegsége lehetett a kisfiúnak, ahogy a legtöbb ügyfeléről sem tudta. Hozzá szinte csak különleges esetek jöttek, amikről annak idején nem, vagy csak keveset tanult a Szent Mungóban, mert nem is ismerték ezeket a betegségeket.

– Örülök – mondta Perselus –, utána hogy lesz tovább a mai nap?
– Amint végeztem, átmegyek Hannah-ékhoz. Luna már ott lesz délelőtt is, befejezik a tortát, és közösen megyünk a Roxfortba.
– Valami azt súgja, hogy a gyerekek nem veletek lesznek – ráncolta össze a homlokát a férfi.
– Nos – kezdte, bocsánat kérően mosolyogva –, Gregorius vállalta, hogy majd ti…
– Egyszer megátkozom – morogta a férje.
– Biztosan jó móka lesz – próbálta meggyőzni.
– De Hermione, hat gyerek! – méltatlankodott Perselus.
– Igazából kilenc – mondta az ajkába harapva –, délelőtt megérkeznek Harryék is.

– Apa, kimehetünk a kertbe? – kérdezte Bessie, angyali vigyort küldve az apja felé.
– Persze, kincsem – válaszolta neki Perselus, miután ellenőrizte, hogy mindketten megették a reggelijüket. A lányok, mielőtt kirohantak volna, még két oldalról cuppanós puszit nyomtak az apjuk arcára, a férfi pedig olyan tekintettel nézett utánuk, hogy Hermionénak mosolyogni kellett tőle.

– Szóval kilenc? – kérdezte a férfi, és a szemében egészen mardekáros fény villant. A kezét a nő combjára tette, és miután a szoknyáját kissé megemelte, lassan cirógatni kezdte a belső oldalán. – Ugye tudod, hogy ez nagyon sokba fog kerülni?
– Megkérhetnéd Neville-t, hogy valamelyik este náluk aludhassanak a lányok – súgta Perselus fülébe, és picit megharapta azt.
– Tudod, hogy már nem rémül tőlem halálra – válaszolta a férfi.
– De mint a barátod, biztosan megértené, hogy fel kellene avatni az új kanapét a nappaliban – bár a lányok nem zavarták őket a hálószobájukban, de miattuk arra az egy helyiségre korlátozták a szexuális életüket.
– Nem biztos, hogy mint barátom – nyomta meg az utolsó szót a férje –, Neville kíváncsi lenne erre az információra.

Talán a leghihetetlenebb barátságok egyike volt, ami Perselus és Neville között szövődött. A fiú sokáig ugyanúgy megtartotta a férfitól a két lépés távolságot, mint diák korában, pedig már ő is a Roxfortban dolgozott. Aztán Bessie születése után eljöttek Lunával meglátogatni, és az este végére a két férfi élénk beszélgetésbe merült a gyógynövényekről, mára pedig Neville és Luna voltak a keresztszülei Katienek, ők pedig Franknek, a Longbottom házaspár egy szem fiának. A három férfi – Gregorius Peakes-el együtt – nemcsak a Roxfortban voltak kollégák, hanem egyben szomszédok és barátok is voltak, és órákig tartó eszmecserére voltak képesek mindenféle dologról.

– Azért kérdezd csak meg, nem fogod megbánni – búgta Perselus fülébe, és lassan lecsúsztatta kezét a nadrág övéig, majd egy kicsit lejjebb, válaszul arra, hogy a férfi keze már egészen a combja tövénél járt.
– Ha ezt tovább folytatja, Mrs. Piton, nem állok jót magamért, és itt helyben magamévá teszem – sötétült el még jobban a férfi szeme.
– Jól van, majd én beszélek Lunával – válaszolta, aztán mindketten kinéztek a kert felé, ahol a lányok játszottak, és sajnálkozva ültek kissé távolabb egymástól.
Gyakran csinálták ezt a játékot, hogy egész nap ingerelték egymást, aztán este, mikor a gyerekek végre elaludtak, vadul egymásnak estek.

     Reggeli után Hermione átsétált az utca túloldalára, a helyiségbe, amit a rendelőjének nevezett. Általában heti két napot töltött a Szent Mungóban, és foglalkozott az ottani nehéz esetekkel, a többi napon pedig ide jöttek a magánbetegei. Vasárnap soha nem fogadott senkit, az csak a családjáé volt, de szombaton néha délután négyig is dolgozott. Miután végzett a tanulmányaival egy ideig kevesen keresték, inkább csak a kórházban dolgozott, de ezt nem is bánta, legalább jó sok gyarkorlatra tett szert. Bessie születése után viszont megvették a szemben álló üres üzletet, és azt rendezték be. Ahogy a híre elterjedt, egy idő után már egymásnak adták a páciensei a kilincset.

Ma azért csak hárman jönnek, mert délután McGalagony professzor születésnapját akarták megünnepelni egy meglepetés kerti partival. Miután a két boszorkány elment, megérkezett Matthew és a mamája. A kisfiú vidáman szökdécselve jött be, és kis kezeivel boldogan ölelte át az elérzékenyült Hermionét. Szerencsére gyermek betege csak ritkán akadt, de miattuk érezte azt leginkább, hogy jól választott hivatást.

Miután ők is elmentek, és beírta naplójába – minden pácienséről feljegyzést vezetett – az aktuális változásokat a kisfiú állapotában, halkan kopogtattak, és a következő pillanatban Ginny dugta be a fejét az ajtón.
– Szia! – üdvözölte. – Gyere csak be, már elment mindenki.
– A többiek? – kérdezte, miután összeölelkeztek.
– A férjedet boldogítják – vigyorgott Ginny.
Hermione cinkosan nevetett. Perselus ugyan elfogadta a barátait, akár udvariasan el is beszélgetett velük, de Harryt még mindig nem kedvelte meg túlságosan, Ront pedig még annyira sem, de legalább Ginnyvel egészen jól kijött.

– Ron is veletek jött? – kérdezte.
– Igen – válaszolta Ginny –, de nem hozta az éppen aktuális barátnőjét. Azt hiszem, egy mugli lány, és még nem árulta el neki, hogy varázsló – töprengett.
– Gondolod?
– Mi másért lenne ilyen titokzatos? Mert egyébként úgy látom, most tényleg szerelmes.
– Hát, az nem olyan ritka – utalt Hermione Ron zűrös nőügyeire.
– Igaz, de egyszer csak be fog nőni neki is a feje lágya – vont vállat Ginny, és ezzel le is zárta a témát. – Menjünk, nézzük meg a tortát – indítványozta.

Átmentek a Peakes család házába, ahol Hannah és Luna már izgatottan készülődött. A torta a konyhaasztalon állt, és Hannah éppen az utolsó símításokat végezte rajta.
– Elvarázsoltam a gyertyákat, úgyhogy miután McGalagony elfújja őket, apró világító bogarak röppennek majd ki belőlük – mondta Luna, miután üdvözölték egymást. – Bár gondolom, Ron tűzijátékával nem veheti majd fel a versenyt.
– Hogy visszük át ezt a sok ételt? – ráncolta a homlokát Ginny.
– Sehogy, kitaláltam rá egy remek kis bűbájt – közölte Hannah –, azt hiszem bele is fogom írni a következő könyvembe.
– Nem is hiszed mekkora segítség nekem a könyved – mondta Ginny, és Hermione egyetértően bólogatott. A nagyszerű háziasszony, Hannah „Konyhai bűbájok és egyszerű ráolvasások” című írása sokat segített neki is.

Mikor átértek a roxforti birtokra, és meglátta a kertben rohangáló gyerekekre felügyelő varázslókat, Hermione magában jót derült. A férfiak ugyanis a következő sorrendben ültek az asztalnál, vajsört iszogatva. Az egyik szélén az asztalnak Perselus, mellette Gregorius, középen – mintegy összekötő kapocsként Neville –, mellette Harry és végül Ron.

Csodálatos délutánt töltöttek el, McGalagony egészen elérzékenyült, amikor szürkületkor előkerült a torta, és a sok száz, Luna által odavarázsolt bogár fénylő csillagokként ragyogta be az eget. Az idős boszorkány még egy könnycseppet is elmorzsolt, ahogyan végignézett a vidám, őt ünneplő társaságon.
Hermione is mosolyogva tekintett körbe, számba véve egykori tanárait, aztán a barátait. Végül szemei a lányain állapodtak meg, akik két oldalról egy magas, éjfekete hajú és szemű varázsló kezeit fogták. Perselus odasétált velük hozzá. Egy pillanatig nem szólaltak meg, csak nézték egymást. A nő még mindig ugyanúgy el tudott veszni a férje tekintetében, mint régen.
– Indulhatunk, Hermione? – kérdezte tőle lágyan. – Azt hiszem, Katie már nagyon fáradt.
– Hát persze – válaszolta neki.
Mindenkitől elbúcsúzkodtak, aztán elindultak Roxmorts felé.

***

– Miért sóhajtoztál? – kérdezte Harry Ginnytől.
– Csak őket néztem – Intett Ginny fejével a távolodó család után. Piton és Hermione egymás kezét fogták, a barátnője másik kezét Bessie fogta, Katie pedig Perselus vállára borulva aludt.
– Olyan szép család!
– Tudod – mosolygott Harry a feleségére –, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ezt a szót Perselus Piton vonatkozásában fogom mondani, de tényleg szép család, és úgy tűnik, Hermione nagyon boldog mellette.

***

Újabb néhány év múlva


– Albus Potter! – kiáltotta Gregorius, aki ebben az évben vállalta a névsorolvasást a Teszlek Süveg előtt.
Albus teljes nyugalommal sétált ki a székhez, majd a bizonyosság tudatában ült rá. Ebben a pillanatban ugyanolyan pökhendinek gondolhatta volna, mint valaha az apját, de igazság szerint kedvelte a kis srácot. Nagyon hasonlított az anyjára.
– Griffendél – rikkantotta a süveg, azonnal, ahogy a feje fölé került.
Na persze, mi más is lenne két griffendéles gyereke? – gondolta Piton professzor.

A házbeosztási ceremónia a szokásos mederben folyt, de a bájitaltan tanár az idén soha nem érzett izgalommal figyelte. Ahogy az elsős diákok egyre fogytak, növekedett benne az érzés, pedig tudta, hogy valójában teljesen mindegy, Bessie melyik házba kerül be.
Kár, hogy Hermione nem lehet itt – gondolta –, biztosan megnyugtatná a jelenléte.
– Elizabeth Eileen Piton – jutott el Peakes végre a nagyobbik lányáig.
Bessie vidáman, minden zavar nélkül ült le. A süveg hosszan hezitált – a lánya közben jókedvűen lóbálta a lábát –, talán a mai nap ez volt a legnehezebb döntése, de végül megszólalt.
– Mardekár!
A mardekárosok tapsoltak, Bessie pedig, miközben odaszökdécselt hozzájuk, boldog mosolyt villantott a tanári asztal felé, az apjának.
Piton professzor büszkén nézett rá vissza. Tudta, hogy nagyobbik lánya okos, mint egy hollóhátas, bátor, mint egy griffendéles, ugyanakkor ravasz, mint egy mardekáros. Az persze várható volt, hogy nem a Hollóhátba kerül, de a Griffendélre komoly esély volt, és ő azt sem bánta volna, hiszen régen Hermione is griffendéles volt, de így legalább, hogy az ő házába került, jobban vigyázhat rá. Nem mintha manapság a Roxfortban bármilyen veszély fenyegetne, inkább a jövendőbeli udvarlókra gondolt. Ahogy a tekintete körbejárt, látta, hogy Albus Bessie felé mosolyog, és feltartott hüvelykujjal gratulált neki.

Milyen sokat változott a Roxfort világa – állapította meg magában. Az utóbbi néhány évben már majdnem akkora dicsőség volt a Mardekárba kerülni, mint a Griffendélbe, a két ház jó barátságban állt. Ez talán annak is köszönhető volt, hogy a két házvezető tanár is jóban volt. Mert ő, ha nem is volt már annyira rettegett, mint régen, de azért egy népszerűségi versenyt nem nyert volna meg. Bár, ez ma legalább annyira nem érdekelte, mint valaha.

– Gratulálok! – mondta Gregorius, miután befejeződött a házbeosztás, és visszaült mellé az asztalhoz. – Ráadásul most nyertem Hagridtól tíz galleont, hétvégén meghívlak belőle egy vajsörre a Három Seprűben.
– Jól hangzik, de mivel is nyertél? – kérdezte gyanakodva.
– Fogadtunk, és Hagrid azt mondta, szerinte Bessie a Griffendélbe megy majd, én meg, hogy bár nagyon örülnék egy ilyen tehetséges boszorkánynak a házamban, de biztos voltam benne, hogy mardekáros lesz. Tíz galleon volt a tét.
Piton fintorogva mosolygott, ami manapság már egyáltalán nem tűnt vicsorgásnak, csak annak, ami.
– Szóval, ti a lányomra fogadtatok, mint valami lóra? – kérdezte vészjósló hangon. Peakes csak felvonta a vállát. – Tehettél volna nagyobb tétet is, akkor belefért volna egy lángnyelv is – folytatta. Hízelgett a hiúságának, hogy Gregorius ennyire biztos volt a Mardekárban.
– Jó, azért lássuk be, komoly esély volt a Griffendélre is – mentegetőzött Peakes.
– Ez igaz – látta be Perselus –, és most majd a Mardekár nyeri a tanulmányi versenyt.
– Viszont Albusszal miénk lesz a kviddics kupa – vágott vissza Gregorius.
– Csak amíg Katie el nem kezdi a tanulmányait, mert ő aztán egészen biztos, hogy a Mardekárba fog kerülni – vágott vissza.
Ez tényleg így volt, Katie ravaszsága néha még őt is meglepte, pedig kisebbik lánya annyira hasonlított hozzá, hogy hat évesen már azt vették észre, hogy a kertben repkedett seprű nélkül.
– Igen, Merlin mentsen meg bennünket Katie Piton csibészségétől, ha egyszer roxfortos lesz! – vigyorgott vissza a sötét varázslatok kivédése tanár.

Vacsora után még elbúcsúzott Bessie-től, azután Gregorius és Neville társaságában hazaindult. Otthon Hermione izgatottan várta.
– Nos? – kérdezte. Nem kellett bővebb magyarázat, hogy mi iránt érdeklődik.
– Albus a Griffendélbe került – kezdte, de Hermione azonnal közbe vágott.
– Ó, az nyilvánvaló volt! – legyintett. – Bessie?
– Mardekár – árulta el, és árgus szemekkel figyelte a felesége rezdüléseit, de nem látott csalódottságot, csak egy nagy mosolyt. – Nem bánod? – kérdezte tőle gyengéden.
– Ugyan, biztos voltam benne! Különben is, a legjobb házvezető tanárhoz került – válaszolta Hermione.
– Köszönöm – ölelte át a nőt.

Csak egyetlen szó volt, de ebben a pillanatban számára mindent jelentett. Az elmúlt gyönyörű éveket, és az előttük állóakat. Hosszan, mérhetetlen szeretettel egymásra néztek, és látta a felesége szemében, hogy pontosan értette, mire gondolt.
– Katie már alszik? – kérdezte rekedtes hangon.
– Igen – válaszolta Hermione, és a tekintetében szikrákat szórt a vágy.
Gyengéden karjaiba vette a szeretett nőt, és a hálóba sietett vele.


Vége.