Újra hetedikben - 18. fejezet

18. fejezet - Londonban I.


     Felvirradt a szombat reggel, és Hermione kipattant az ágyából, amint felébredt. Gyorsan elkészült, bár egy kicsit talán több gondot fordított a kinézetére, mint egyébként. A holmiját már tegnap összepakolta, most már csak össze kellett zsugorítania, aztán kézbe vette, és elindult reggelizni.

A nagyterembe érkezve tekintete először a tanárt kereste, aki unottan kente a kenyerét. Mikor ránézett a lányra, alig észrevehetően bólintottak egymásnak. Hermione leült a többiekhez, és alaposan megreggelizett.

– Elkísérjünk? – kérdezte Ron tőle.
– Hová?
– A birtokhatárhoz, nem ártana egy kis séta. Ti jöttök? – nézett a fiú Harryre és Ginnyre.

Hermione arcán enyhe kétségbeesés futott át, és átkozta magát, amiért tegnap este elmondta, hogy a hétvégén megint a szüleihez megy, de szerencsére barátnője kisegítette.
– Nem, és te sem fogsz. Délelőtt edzenünk kellene, mert nemsokára a Hugrabuggal játszunk – mondta Ginny.
– Jó, ez igaz! Még szerencse, hogy Piton most nem adott házi feladatot – dünnyögte Ron –, nem is értem, hogy mi üthetett bele.
– Ja, én sem tudom – tűnődött Harry. – Mostanában valahogy furcsán viselkedik, nem?
– Mit értesz azon, hogy furcsán? – érdeklődött Ginny, miközben Hermione vérvörös arcát fürkészte.
– Hát, mintha már nem is utálna annyira bennünket – bökte ki Harry.
– Eddig is csak azt utálta, ha valaki lusta volt tanulni. A többieket elviselte – védte meg Ginny a tanárt.
– Tudjátok, ti elég különösek vagytok – hitetlenkedett Ron. – Szerintem alakítsatok Hermionéval egy Piton rajongói klubbot. Mondjuk nem lesz benne sok tag – heherészett. A két lány szó nélkül hagyta, csak a szemüket forgatták.

Hermione, miután látta, hogy Piton professzor befejezi a reggelit, és kimegy a teremből, várt néhány percet, azután ő is elindult. Még csütörtökön így beszélték meg, mert a tanár nem kívánta senkinek a tudomására hozni, hogy egy diákjával Londonba megy. McGalagonynak természetesen szólt, hogy nem lesz az intézetben, de azt neki sem árulta el, hogy hová megy.
– Kellemes hétvégét! – búcsúzott Ginny, és közben úgy mosolygott, mintha tudná, hogy titkos találkája lesz valakivel.


     Amikor kilépett a kastélyból, még látta a magas, lobogó taláros alakot, ahogy sietős léptekkel a birtok határa felé tart. Ő lassabban indult utána, és azon gondolkodott, hogy egy éve még mennyire lehetetlennek tűnt volna ez a szituáció. Kettesben fog tölteni egy napot a tanárával. Mégpedig azzal, akitől korábban talán még egy kissé tartott is, most viszont reménykedik, hogy az egy napból egy egész hétvége lesz. Most már hihetetlennek tűnt, hogy valaha nem érezte jól magát a professzor közelében. Az utóbbi időben egész héten azt a néhány órát várta, amit kettesben töltött vele a pincében, és nem csak azért, mert többet érzett iránta, mint más tanár iránt. Imádott tőle tanulni. Ahogyan lelkesen magyarázott, ahogy megismertetett vele minden apróságot, vagy, hogy úgy tudta átadni a tudását, hogy azt képes volt azonnal megjegyezni, és később is emlékezni rá. Ezek miatt még jobban megszerette. Néha adódtak zavarba ejtő beszélgetések, mint amikor a könyvtárban találkoztak, de ezek inkább izgalmas dolgok voltak, amik felborzolták az érzékeit, és egy apró reményt is adtak, mert jól tudta, hogy a tanár mással nem viselkedne így.
Mikor odaért a megbeszélt helyhez, köszönt a professzornak, aztán a kezét nyújtotta.

A következő pillanatban már az otthoni szobájának az ajtaja előtt álltak, a folyosón.
– Az a vendégszoba – mutatott a szemben lévő ajtóra. – Ott nyugodtan átöltözhet mugli ruhába, és majd a földszinten, a nappaliban találkozunk.
Ő maga a talár alatt már eleve farmerban és pulcsiban volt, a kabátja pedig a táskájában. Bement a szobájába, a felnagyított táskát ledobta az ágyra, elővette a dzsekijét, aztán lement a földszintre. A nappaliban megbeszélt helyen megtalált mindent, amit a szüleivel előre leegyeztetett.

Csak egy-két perc telt el, és máris hallotta a professzor lépteit a lépcsőn. A tanár láttán kissé meglódult a szíve, mert úgy volt ugyanolyan, hogy közben mégis teljesen máshogy nézett ki. Ugyanúgy feketében volt, mint máskor, de most egy farmer, ing és pulóver volt rajta. A kezében egy fekete kabátot hozott, a nyakában pedig – egyetlen színfoltként – a jól ismert zöld sál lógott.
– Indulhatunk? – kérdezte Hermionét.
– Persze – válaszolta.
Néhány perc múlva már a metrónál voltak, a lány ellenőrizte az oyster kártyák egyenlegét, aztán megkérdezte a tanárt.
– Szokott földalattival utazni?
– Miért tenném? – kérdezett vissza a professzor.
– Szóval, nem. Akkor fogja ezt a kártyát – nyújtotta oda az egyiket –, a kapukon ezzel tud bemenni, csak érintse ide. – Azzal az övét a megfelelő helyre tette, majd átsétált a kinyílt résen. Piton követte, aztán vissza akarta adni a kártyát.
– Legyen csak magánál – hárította vissza –, még néhányszor fog kelleni, mert kifelé is csak ezzel nyílik a kapu.
– Rendben – tette zsebre a férfi a kártyát.
Felszálltak a beérkező szerelvényre, aztán némán ültek egymás mellett. Hermione a jegyzeteit olvasgatta, Piton pedig a metrót vette szemügyre.
– Végig a föld alatt megy? – kérdezte a lányt. – Utoljára gyermekkoromban utaztam vele, és már alig emlékszem.
– Általában igen – válaszolta neki, és örömmel vette észre, hogy a férfi most olyat osztott meg vele, amit talán még senkivel. Jól esett neki ez a bizalom.
– Miért?
– Hogy levigyék a forgalmat a föld alá. Odafenn túl sok az autó, nagy a forgalom, dugók alakulnak ki, és akkor nem lehet közlekedni. A földalatti viszont nem kap pirosat egy kereszteződésben, és itt dugó sincs. Az emberek nagy tömegben, gyorsan elérhetik vele az úti céljukat – magyarázta, aztán felállt. – A következő megállónál átszállunk egy másik vonalra, DLR-re.

– Jöjjön, szálljunk az elejébe, ez tetszeni fog – mondta, mikor bejött a vonat.
– Ezen nincs vezető? – érdeklődött a tanár, miután beültek a szerelvény elejébe.
– Nincs, de van egy kísérő, aki ellenőrzi a kártyákat, és néha beállítja, hogy az elején és a végén ne nyíljanak ki a kapuk, mert bizonyos megállóknál rövidebb a peron. Mikor gyerek voltam, a szüleimmel rengeteget jártunk erre, imádtam, hogy elől ülök, és látom az alagutat, miután pedig feljön a felszínre, a kilátást – mesélte élénken.
Piton professzor ugyan nem volt olyan lelkes, mint Hermione, de azért a lány látta, hogy érdekesnek találja.

A Cutty Sarknál szálltak ki, hogy kívülről megnézzék a hatalmas teaszállító klippert.
– Gyönyörű hajó, gyerekként sokszor álmodoztam arról, hogy körbe hajózom vele a Földet, pedig már akkor sem a folyón horgonyzott! Valaha Kínából szállították vele a teát – mondta a lány, és körbejárták a karcsú vitorlást. Belülről nem nézték meg, mert arra már nem lett volna idejük. – Képzelje – mutatott a hajó orrdíszére –, ennek a Nannie nevű skót boszorkánynak a rövid ingéről kapta a nevét. Kíváncsi lettem volna rá!


     Szerencsére az idő szép volt, bár hideg, de eső nem esett. Ahogy a parkon keresztül sétáltak felfelé az Obszervatóriumhoz, Hermione nem bírta tovább a kíváncsiságot.
– Sikerült döntésre jutnia a színházzal kapcsolatban?
Reménykedve hallgatta a választ, ami egy lélegzetvételnyi idővel később született, mintha a professzor csak abban a pillanatban jutott volna döntésre.
– Nos, azt hiszem, megnézhetjük, ha az időbe belefér – válaszolta a tanár.
– Igen, itt ötkor bezárnak a múzeumok, az előadás pedig nyolckor kezdődik, ráadásul a Garrick színház elég jó helyen van, fél óra alatt ott leszünk, tehát lesz idő átöltözni is.
Hermionéval madarat lehetett volna fogatni. Ezek szerint az egész hétvégét Londonban töltik majd!

Az Obszervatóriumban a lány megvette a jegyeket – a professzor ragaszkodott hozzá, hogy a sajátját fizesse –, aztán bementek. A tanárt tényleg érdekelte a kiállítás, mindent alaposan megnézett, és elolvasott, kezdve a hatalmas, régi távcsőtől egészen a kronográfok, órák fejlődésének tárlatáig. Átmentek a kis saroképületbe, hogy megnézzék a camera obscurát, aminek a technikai megvalósítását mindketten érdekesnek találták. Miután bent végeztek, kinn az udvaron a professzor elképedten nézte a mugli turistákat, akik a meridiánon örökítették meg magukat.
– Mi a csodának fotózzák le magukat rajta?
– Így meg tudják mutatni, hogy egyik lábbal a Föld keleti, másik lábbal a nyugati féltekén állnak – kuncogott Hermione. – Maga nem akarja kipróbálni? Bár fényképezőgép sajnos nincs nálam.
A férfi lesújtó pillantást vetett rá, és szóra sem méltatta az ötletet, de bosszankodásnak nyoma sem volt a szemében.

Aztán lesétáltak a tengerészeti múzeumhoz, és amennyire idejük engedte, azt is megnézték. A professzort itt különösen a hajó makettek, földgömbök, iránytűk érdekelték. Hogy ne pazaroljanak el túl sok időt, a múzeum büféjében ebédeltek. Hermione már látta néhányszor az állandó kiállítást, ezért ott leginkább azzal foglalkozott, hogy lopva a tanárt bámulta. Most sokkal nyugodtabbnak, felszabadultabbnak tűnt, mint máskor. Talán, mert nem kellett a szigorú tanár szerepében lennie. Sokat beszélgettek, leginkább a látott tárgyakról.
– Már kezdem érteni Artur Weasley muglimániáját – jegyezte meg, amikor kifelé mentek –, egészen érdekes dolgaik vannak.

     Otthon Hermione megmelegítette az édesanyja által a hűtőben hagyott vacsorát, gyorsan elfogyasztották, aztán készülődni kezdtek. A lány mosolyogva bújt bele a nyáron vett ruhájába, amit kimondottan színházi alkalmakra tartogatott, de a színe miatt a Roxfortban nem vehetett volna fel. Gyorsan tett néhány hiábavaló kísérletet a haja rendbetételére, aztán a szempillaspirálból és szájfényből álló smink után késznek ítélte magát, és elindult a földszintre.

– Mindig ennyit készülődik? – zsörtölődött a tanár, de amikor meglátta, egy pillanatra összeszűkült a szeme, és úgy tűnt, tetszik neki a látvány. – Jól áll magának a mardekárzöld – jegyezte meg egy félmosoly kíséretében.
– Köszönöm, maga sem panaszkodhat – válaszolta, célozva a professzor eddig sosem látott, sötétzöld ingére.
A színházba tényleg hamar odaértek, megnézték az épület belsejét, aztán leültek a helyükre.
– Szereti Shakespeare-t? – kérdezte a lány, amíg az előadás kezdetére vártak.
– Igen, bár csak a drámáit ismerem – hangzott a válasz, és Hermione nem is igen tudta elképzelni a férfit, amint komédiát olvas.
– Van kedvence?
– Nos, ezen még nem gondolkodtam – nézett rá a tanár –, és magának?
– A Hamlet – vágta rá pillanatnyi töprengés nélkül.
– Tényleg? – csodálkozott Piton.
– Igen. Miért, mit gondolt? – húzta fel a szemöldökét.
A professzor kissé lebiggyesztette az ajkait.
– Rómeó és Júlia, gondolom. Az olyan tinédzser lányoknak való romantikus förmedvény.
– Nem vagyok már tinilány – mondta komoly tekintettel.
– Tudom, Hermione – válaszolta halkan, szomorkás hangon a férfi. A szemében annyi minden kavargott, hogy a lány nem tudott válaszolni, csak egy végtelennek tűnő, hosszú pillanatig nézték egymást.

A fények kialudtak, a függöny felgördült és elkezdődött az előadás.
Eleinte egyáltalán nem tudott figyelni a darabra, egyfolytában a mellette ülő férfi tekintetét látta maga előtt. A régen oly rideg szemekben most úgy tűnt, az érzelmek sokasága örvénylik, annyira, hogy Hermione nem is tudta volna mindet beazonosítani. Sőt, igazából, így együtt egyet sem tudott, ezért az egész egy nagy kérdőjellé állt össze. Végül aztán a remek színészi játék magával ragadta annyira, hogy már élvezni is tudta az előadást.
– Az a színész, aki Benedicket alakítja, meglehetősen hasonlít ahhoz a tökkelütött Lockharthoz – jegyezte meg a férfi, amikor a szünetben beszélgettek.
– Talán a professzor mugli rokona – kuncogott Hermione –, vagy ő maga. Az órákon néha előszeretettel játszott el a könyveiből részleteket.
– Nem hiszem, hogy már kiengedték a Szent Mungóból – vetette ellen Piton. – Tényleg eljátszotta a könyveit? – hökkent meg.
– Igen, és elég jó színész – mosolygott Hermione, aztán a tanár elszörnyedt arcát látva hozzátette –, legalábbis mindenképpen jobb, mint amilyen sötét varázslatok kivédése tanár.
Ezen aztán a professzor is elmosolyodott.

– Hogy tetszett az előadás? – érdeklődött később, az előadás befejeztével Hermione, miközben a metró felé sétáltak.
– Érdekes volt – válaszolta a tanár –, és Önnek?
– Nagyon tetszett! – lelkendezett Hermione. – A színészek igazán remekül játszottak!
– Igen – ismerte el Piton –, bár a darab kissé bugyuta volt. Nem értem, ha két ember utálja egymást, akkor attól miért esnek szerelembe, ha egy harmadik személytől azt hallják, az utálatos személy szerelmes bele?
– Talán már addig is szerették egymást, csak nem tudtak róla – válaszolta. Beszálltak a félig üres metróba, és miután leültek, csak azután folytatta. – Esetleg nem akarták maguknak sem beismerni, hogy szeretik az ellenfelüket, mert úgy gondolták, nem illenek össze. Talán attól féltek, ha a másik megtudja az érzelmeiket, akkor ki fogja gúnyolni.
A tanár elgondolkodva nézett rá.
– Nem hiszem, hogy a muglik a valóságban ilyen bonyolultak.
– Dehogynem, sőt, nem csak a muglik – válaszolta a szemébe nézve.

A férfi kutatón fürkészte, de végül nem szólt semmit. Elfordult, és a többi embert figyelte.

Hermione a sírással küzdött. Pontosabban az egyik szeme sírt, a másik nevetett. Nevetett, mert csodálatos volt ez a nap. Kellemesen érezte magát a férfi társaságában, jó volt vele lenni, és még előttük áll a holnap is. De sírni lett volna kedve, ha arra gondolt, hogy éppenséggel most ülhetnének egymást átkarolva is. Olyan közel van hozzá, de mégis annyira távol! Úgy szerette volna megérinteni, érezni a keze alatt a bőrét, és annyira szerette volna tudni, hogy mire gondol most Perselus? Vajon rájött, hogy az imént nem csak a muglikról beszélt, hanem saját magukról is? Egyáltalán, érdekes ő egy kicsit is a férfinak?

     A földalatti megállójától lassan sétáltak hazafelé. Nem beszélgettek, mindketten a gondolataikba voltak merülve.
– Szeretne valamit még vacsorára? – kérdezte a tanárt otthon, miközben felakasztotta a kabátját.
– Nem, köszönöm. Ilyen későn már nem szoktam enni – jött a kissé tartózkodó válasz.
– Én sem – mondta Hermione. Felment az emeletre, és a szobája előtt megállt.
– Jó éjszakát, Hermione! – búcsúzott a professzor, ahogy megállt előtte.
– Jó éjszakát, Perselus! – válaszolta, most először hangosan is a keresztnevén szólítva a tanárt. Ahogy a nevét kimondta, a fekete szempár ellágyult, és gyengéden szippantotta magába.
Olyan közel álltak egymáshoz, hogy az orra megtelt a férfi fűszeres illatával, ezzel teljesen elvesztve a fejét. Lábujjhegyre emelkedett, és egy lágy csókot lehelt az ajkaira, kicsit hosszabban, mint egy egyszerű jó éjt puszi. Egy pillanatra mámorító érzés kerítette hatalmába, a szíve vadul kalimpált.

De a mámor csak addig tartott, amíg vissza nem ereszkedett a talpára, és meg nem látta Perselus merev, tökéletesen érzelemmentes arcát.
– Kérem, ne haragudjon! – suttogta, aztán bemenekült a szobájába, mert nem akart a férfi előtt sírni.
Odabent nekidőlt az ajtónak, és hangtalanul ostorozni kezdte magát.
Mi a csoda történt velem? – kérdezte saját magától. – Olyan szép volt ez a nap, és én mindent tönkretettem! Valószínűleg soha többet nem fog velem eljönni sehova, és talán reggelre már itt sem lesz, hanem visszatér a Roxfortba. Lehet, hogy tanítani sem akar majd többet.
Az ágyhoz támolygott, leült, látta maga előtt a férfi merev arcát, és a veszteség, amit érzett olyan erős volt, hogy zokogni kezdett.