Rémülten meredt az asztalra. Ma ő érkezett előbb a reggelihez, és már kivette magának a tojást, a sonkát és a kenyeret. Aztán öntött egy csésze teát, és leült. Egy kanállal megkavarta a forró italt, és az ijedtségét az okozta, hogy miután már a kés és a villa volt a kezében, hogy enni kezdjen, a teáskanál folytatta a kevergetést. Nem egyszerűen csak forgott a csészében, hanem kavarta. Lassan, ráérősen, ahogyan korábban ő csinálta. Reszkető kézzel fogta meg a kanalat, mire az megállt.
Elengedte.
A kavarás újra kezdődött.
Talán szellem van a pincében? – A hideg is kirázta a gondolatra. Félve nézett körül, de rajta kívül éppen senki más nem tartózkodott a reggelizőben, csend volt. Kivette a kanalat a csészéből, és a tányérra rakta. Mikor nem történt semmi, megnyugodva fújta ki a levegőt. Talán csak hallucinált.
Amint Perselust meglátta az ajtóban, fellélegzett. A férfi azonnal észrevette, köszönt és felé indult, de útközben még összeszedett néhány dolgot a reggelihez. Mivel most biztosan nem figyelt rá, Maggie alaposan végignézhette. Perselus magas volt, és szálfa egyenes a tartása. Az alkata nem tűnt túlságosan kisportoltnak, de azért az látszott, hogy jó kondícióban van. Fekete ingének az ujja könyékig fel volt hajtva, és az alkarja elég erősnek tűnt. A hajuk színe tökéletesen egyforma, ahogyan a szemük is. Egy pillanatra az jutott az eszébe, hogy ha lennének gyerekeik, valószínűleg azok is ilyenek lennének. Ahogy ez átfutott az agyán, ostobának érezte magát, bár azt elismerte, hogy valószínűleg nem kellene a férfinek sokáig kérnie ahhoz, hogy ágyba bújjon vele. Nem volt ugyan szokása alkalmi kapcsolatokat létesíteni, és vele a távolság miatt nyilvánvalóan másról nem lehetne szó, de talán éppen ezért Perselusszal feltehetően kivételt tenne. Volt a férfinak valamilyen megfoghatatlan szexuális kisugárzása, ami igen erős hatást gyakorolt rá, és amit másokkal összefüggésben eddig nem tapasztalt. Abba pedig egészen zavarba ejtő volt belegondolni, hogy Jackkel az öt éves kapcsolata idején még a közelébe sem járt annak érzésnek, amit ez az idegen két nap alatt kiváltott belőle.
A férfi most megállt vele szemben.
– Jó reggelt! Szabad? – mutatott a székre a férfi.
Ó, de mennyire! – gondolta magában, és kényszerítenie kellett a szemeit, hogy feljebb vándoroljanak az ing kigombolt nyakától.
– I-igen, persze – dadogta.
Hihetetlen, hogy néhány perce még rémült volt az ostoba kávéskanál miatt, pedig bizonyára egy nagyon egyszerű, prózai oka van annak, hogy nem állt meg a csészében, de most minden esetre teljesen lefoglalta a férfi ádámcsutkája, és az a néhány fekete szőrszál, ami alatta kikandikált az ingből.
Perselus lepakolta az ételeket, aztán a nőhöz fordult. – Hozzak valamit inni?
– Nem, köszönöm! Itt a teám – válaszolta, és azon gondolkodott, hogyan lehet valakinek ilyen mély, kellemes hangja.
Maggie Norton, térj magadhoz, te ostoba liba! – dorgálta magát, de azért nem állta meg, hogy ismét figyelni ne kezdje a forró vizet csészéjébe öntő, aztán tea filtert választó férfit. Volt a mozdulataiban valami olyan elegancia, amit eddig kevés embernél tapasztalt.
Tökéletes! – gondolta, amikor visszatért az asztalhoz. Ha nagyon kivetnivalót akart volna találni, akkor a nem kisméretű, ámde görbe orrát mondta volna, de valójában még az is izgatónak tűnt számára.
Remélem, ez alatt az egy hét alatt sor kerül majd néhány buja éjszakára – gondolta magában mosolyogva, ezzel még talán önmagát is meglepve. Aztán mehet mindenki a saját országába, még úgysem kész egy komolyabb kapcsolatra. Ez így pontosan megfelelt volna neki.
Hogy elterelje a figyelmét, gyorsan belekortyolt inkább a teájába.
– Mi jutott az eszedbe? – kérdezte Perselus.
Ha te azt tudnád! – gondolta, csakhogy erre félrenyelte az italt, és köhécselni kezdett.
– Miért? – kérdezte, amikor kiköhögte magát.
– Valamin mosolyogtál – nézett rá érdeklődőn a férfi.
Hmm, szóval nem csak magamban mosolyogtam? – jött zavarba, de aztán kivágta magát.
– A mai napot tervezgettem. – Ezzel nem is füllentett olyan nagyot, végül is az éjszaka is a naphoz tartozik, bár az nem valószínű, hogy már ma este sorra kerüljön, amin gondolkodott.
– Mikor indulunk?
– Tízkor indul egy vonat, azt bőven elérjük, de ha nem, akkor tizenöt percenként járnak, biztosan lesz megfelelő – mondta.
– Rendben – kezdett enni a férfi is.
Reggeli után visszamentek még a szobáikba, hogy magukhoz vegyék a szükséges holmikat. Meleg napnak ígérkezett, ezért Maggie gyorsan átcserélte a hosszú nadrágját egy rövidre, felcopfozta a haját, magához vette a táskáját, és végül egy gyors pillantást vetett a tükörbe. Meglepve bámult a szembe néző lányra. Az arca kipirult, a szeme csillog, kezd hasonlítani az öt évvel ezelőtti önmagára. Most már egészségesnek nézett ki.
Elmosolyodott.
Anyának igaza volt, kellett ez az utazás.
***
Merlin szerelmére! Hogyan lehet valakinek ilyen lába?
Piton professzor előbb leért a bejárathoz, és ott várta a lányt. Maggie egy idősebb párral beszélgetett a lépcsőn lefelé jövet, és még nem vette őt észre, volt tehát alkalma megfigyelni azokat a lábakat, amikhez foghatót eddig még nem látott. A reggelinél viselt hosszú nadrág helyett ugyanis most egy combközépig érő volt a lányon, és cipő helyett szandál, ő pedig azon kezdett töprengeni, milyen lesz, ha ez a két kecses láb a csípője köré fonódik majd? Ha pedig ez nem lenne elég, Maggie felül egy testhez simuló, vékony, vállpántos felsőt viselt, és meg kellett állapítania, hogy a felsőteste méltó folytatása a lábainak. Karcsú volt, de formás, a mellei hetykén domborodtak a pólóban.
Vajon a boszorkányok miért nem így öltözködnek? – tette fel a kérdést sajnálkozva magában. Az elmúlt néhány napban tapasztalta, hogy a mugli nők korántsem vesznek fel annyi ruhadarabot, és persze talár sem takarja a testüket. Igaz, itt az időjárás is kedvezőbb, mint Nagy-Britanniában.
Viszont, ha őszinte akar lenni magához, bár tegnap látott már ettől rövidebb nadrágot, és kivágottabb felsőt is, egyik nő sem gyakorolt rá ilyen hatást. Már első alkalommal, a recepciónál felfigyelt Maggie-re, pedig akkor még csak a kedvesen csengő hangja tűnt fel a számára. Azt pedig az első közös reggelijüknél is látta ugyan, hogy csinos, de akkor még inkább a bájos arca vonta magára a figyelmét. Igen, tetszett neki már akkor is – ismerte be magának –, ezért is volt vele olyan goromba. Aztán persze meggyőzte magát, hogy egy alkalmi viszonyra tökéletes lenne a lány, de valahogy azt érezte, ez az egész kezd kicsúszni az irányítása alól.
Persze nem abból a szempontból, hogy nem fog vele lefeküdni. Dehogyisnem, ebben olyan biztos volt, mint abban, hogy Dumbledore, az öreg barátja, most elégedetten dörzsölné a tenyerét, ha itt lenne. Mert ezt az erős vágyat éreznie kell a lánynak is, és ahogy a reggelinél nézett rá, biztosan érzi is.
Csakhogy kezdi megkedvelni, aminek egyáltalán nem szabadna megtörténnie. Hiszen a távolság miatt a kapcsolatuknak nem lenne jövője, de ha az áthidalható is lenne, ő akkor sem lenne rá alkalmas.
Már nagyon régen megfogadta, hogy csak Lily kaphatta meg a szívét, más nem. Amikor a boszorkány másvalaki mellett döntött, elhatározta, senkinek sem hagyja többé, hogy összetörje. Ezt idáig remekül sikerült is betartania, és most sem lehet másként. Hiszen ő Perselus Piton, akitől rettegnek a diákok, és aki Harry Potterrel közösen végzett Voldemorttal!
Nem foghat ki rajta egy mugli nőszemély!
– Na, végre, hogy leértél! – morogta, amikor Maggie végre mellé lépett.
– Nem késtem – nézett a nő az órájára, aztán az idős párra pillantott. – Érezzék magukat jól Párizsban!
– Maguknak pedig további kellemes nyaralást, kedvesem! – válaszolt az idős asszony, majd a kapu előtt várakozó taxiba ültek.
– Ha befejezted a társalgást, akkor esetleg indulhatnánk – türelmetlenkedett továbbra is Perselus.
– Ne nyugtalankodj, odaérünk – válaszolta kuncogva Maggie, és talán, hogy nyomatékot adjon mondatának, megpaskolta a férfi felkarját.
Apró, áramütés szerű kis szúrásokat érzett, de valószínűleg a lány is, mert tágra nyílt szemekkel meredt rá.
– Ó, pedig nincs rajtam semmilyen műszálas – harapott az ajkába Maggie, de ezzel csak azt érte el, hogy hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy megcsókolja.
– És gondolod, hogy ilyen az elektromosság? – kérdezte Piton egészen közel a füléhez hajolva, és elégedetten látta, hogy a lány megborzong a hallatára.
– Nem valószínű – hangzott a válasz, majd Maggie egy pillanatra lehunyta a szemét –, induljunk, hogy elérjük a vonatot!
– Csak utánad – mondta somolyogva, de egyből elcsüggedt, ahogy a lány előre ment, és ő szembesült a formás feneket finoman sejtető nadrág látványával.
Magában felnyögött.
Nem lesz egyszerű ez a kirándulás!
Azért eléggé kellemesen telt a nap további része. A vonatot szerencsésen elérték, és hamarosan Gentbe értek. Ott a vasútállomásnál lévő turista irodában szereztek térképet, és vettek villamosjegyet. A központba tartva rögtön feltűnt nekik, hogy ez egy Brugestől jóval nagyobb helység. A külvárosban lakótelepek is voltak, de a belvárosban láthatóan itt is igyekeztek megtartani a középkori épületeket, hangulatot.
– Bruges sokkal szebb város, nem igaz? – kérdezte Maggie.
– Én is úgy látom, bár itt valószínűleg nehezebb is a helyzetük, hiszen sokkal nagyobb település – válaszolta.
– Ez igaz! – helyeselt a lány.
A gótikus Szent Bavo katedrálist hamar megtalálták. Maggie terített egy kendőt a vállára, a nadrág szárát pedig legombolta, hogy takarja a térdét, és néhány percen belül már a templom lenyűgöző méreteiben gyönyörködhettek. Miután megcsodálták Rubens oltárképét, elidőztek egy ideig a külön helyiségben kiállított szárnyas oltár előtt, hogy szemügyre vegyék a Van Eyck testvérek lebilincselő műalkotását.
Piton legnagyobb örömére, amikor elhagyták a katedrálist, Maggie újra felhajtotta a nadrág szárát, így tovább csodálhatta a lábait. Ezután még felmentek a Harangtoronyba, és a tetejéről gyönyörködhettek Gent csodálatos látképében. Aztán még a várba is elmentek, végül pedig céltalanul sétálgattak a macskaköves utcákon. Eddig leginkább a látottakról beszélgettek, de ekkor személyesebb vizekre eveztek.
– Régóta tanítasz? – kérdezte Perselus, mert kíváncsi volt, vajon hány éves lehet Maggie nagyjából. Gyakorlatilag húsz és harminc között bármilyen korúnak el tudta képzelni.
– Nem annyira, csak hat éve – válaszolta a lány.
Szóval akkor olyan tizenkét-tizenhárom év lehet közöttük. Ez a varázslótársadalomban nem sok, de a mugliknál fogalma sem volt. Bár egy alkalmi viszonynál valószínűleg ott sem számít.
– És te? – kérdezett vissza Maggie.
Na, igen, ez a baj a kérdésekkel, hogy mindig újak követik.
– Szerinted? – kérdezte, hogy így legalább megtudja, miként vélekedik a lány a koráról.
Maggie megállt, és alaposan szemügyre vette, majdhogynem zavarba jött a töprengő, felmérő pillantástól.
– Tizenöt? Persze csak, ha mindig is ezzel foglalkoztál.
– Igen, tanárként kezdtem – válaszolta, de a tizenöt évet nem erősítette meg, és nem is cáfolta, mert ezek szerint a lány csak kilenc-tíz évvel gondolja idősebbnek magánál.
– Biztosan kedvelnek a diákjaid – somolygott Maggie.
– Ezt miből gondolod? – szaladt fel a szemöldöke meglepetésében.
– Hmm, nyilván remekül magyarázol – jött a válasz.
– Valójában azt hiszem, inkább félnek tőlem – mondta. Pontosabban rettegnek, de ez már nem az az információ volt, amit a lánnyal szívesen osztott volna meg.
– Miért? – lepődött meg Maggie.
– Elég szigorú vagyok. De a tinédzsereknél muszáj valahogy rendet tartani – vonta fel a vállát. – Viszont téged biztosan szeretnek.
– Azt hiszem – tűnődött Maggie. – De nekem szerencsém van, mert egy olyan iskolában tanítok, ahová azért jönnek a diákok, mert tényleg tanulni akarnak, és emiatt a fegyelmezéssel nincs gond. Kezdőként dolgoztam állami iskolában, az egy rémálom volt! – Aztán grimaszolt egyet. – Pontosabban csak tanítottam.
– Beülünk ide? – mutatott a varázsló egy kellemesnek tűnő étteremre, mert már késő délutánra járt az idő.
– Rendben, de csak ha most nem fogunk azon vitázni, mint tegnap, hogy ki fizesse a számlát! Mindenki fizeti a sajátját, rendben? – mosolygott Maggie.
– Jól van! – emelte fel védekezőn a kezét a férfi.
– Szeretsz Bostonban élni? – kérdezte, miután leültek egy asztalhoz, és a pincér is felvette a rendelésüket. Kíváncsi volt a lány életére, de nem is igazán értette, hogy miért?
Maggie elgondolkodott.
– Nem is tudom. Még sosem gondolkodtam el ezen. Ott születtem, és kész.
– De azt mondtad, nem költözöl el azért, mert az iskolád elköltözik, nem?
– Igen, de azért ez nem olyan egyszerű. Az iskola Kaliforniába költözik, egy Los Angeles melletti kisebb városba. Messze van, és az ottani emberek egészen mások, mint amilyenek a bostoniak. – Néhány percig töprengett. – Igazából eszembe sem jutott, hogy az iskolával költözzek, mert nem akartam magára hagyni az édesanyámat.
– Értem – válaszolta, és bosszúsan korholta magát, hogy valószínűleg most Maggie eszébe juttatta a nemrég elhunyt édesapját.
Szerencsére, mielőtt a lány elszomorodhatott volna, megérkeztek az ételek. Ő maradt a sztéknél, Maggie pedig waterzooi-t rendelt. A fehér szószban úszó zöldségek, és csirke részek egyáltalán nem néztek ki számára bizalom gerjesztően, ínycsiklandónak pedig végképp nem nevezte volna, de a lány áradozott, hogy mennyire finom.
– Egyébként Anglia melyik részén élsz, és milyen ott az élet? – érdeklődött Maggie.
Felvonta a vállát.
– Van egy házam Londonban, de ott csak ritkán vagyok, a szünetek alkalmával. Az iskola, ahol tanítok, Skóciában van és bentlakásos, így én is ott élek.
– Furcsa lehet – tűnődött a nő. – Van így magánélete a tanároknak?
– Nem igazán – hagyta helyben.
– A szüleid messze élnek? Gyakran tudtok azért találkozni?
– Már egyikük sem él – válaszolta a férfi.
– Sajnálom! – Maggie hangja őszintén és részvéttel csengett.
– Valójában csak az anyám halála bánt, az apám nem volt igazán jó hozzánk. – Még sosem beszélt Lilyn kívül senkinek a szüleiről, még kevésbé az apjáról. Tűnődve meredt maga elé, mert hirtelen eszébe jutottak a verések és a veszekedések.
Maggie sajnálkozva nézett rá, és ahogy a tekintetük összekapcsolódott, egy pillanat alatt valami megváltozott. Megfoghatatlan érzés volt, mintha kapott volna egy darabot a lányból, és talán ő is belőle, már ha lehetséges lenne ez. Hirtelen elfelejtette zaklatott gyermekkorát, és azt is, hogy hol van. A lány fekete szemei mélyén kavargott valamilyen erő, ami hozzá húzta. Ha nem lett volna közöttük az asztal, most megcsókolta volna.
Na és persze, ha nem jött volna a pincér, hogy elvigye a kiürült tányérjaikat. Olyan volt, mintha álomból ébredtek volna.
– Kérnek még valamit? – kérdezte, és recsegő hangjával eloszlatta a csöndet, ami a kettőjüké volt.
– Nem, köszönöm! – válaszolta halkan Maggie.
– Fizetünk – mondta neki válasz helyett Perselus.
Visszafelé keveset beszélgettek, a vonaton ő az ablakon bámult ki, Maggie az embereket figyelte a kocsiban, esetleg az útikönyvét olvasgatta. Mire a szállodába értek, eléggé későre járt. Felmentek a lépcsőn, ám a lány az első emeletnél megállt.
– Jó éjszakát, Perselus! – köszönt el tőle.
Egy lépést lépett felé. A lány szája résnyire elnyílt, ő pedig őrült vágyat érzett, hogy átölelje, megcsókolja. De amíg még tudott, megállt.
– Jó éjszakát, Maggie! – válaszolta, és elindult fölfelé, mert az ő szobája a másodikon volt. A lány lassan, lehajtott fejjel távolodott a folyosón, és nem értette, miért van az a furcsa érzése, mintha ez most rosszul esne neki.
– Maggie! – szólt utána, mire a lány felnézett. – Reggelinél találkozunk!
A lány csak bólintott, de olyan ragyogó mosoly töltötte be az arcát, amihez foghatót még nem látott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése