Újra hetedikben - 6. fejezet

6. fejezet - Kirándulás Roxmortsba


     Szombaton az egész iskola méhkasként bolydult fel, kivéve persze az első- és másodéveseket, mert nekik még a kastélyban kellett maradniuk. Irigykedve figyelték reggelinél a többieket, akik azt tervezgették, hová fognak elmenni Roxmortsban.

A három jó barát, kiegészülve Ginnyvel, Lunával és Neville-lel, szintén tervezgetett.
– Azt hiszem, idén Zonko Csodabazárját kihagyom – jelentette ki Ron –, George-nál úgyis mindent beszereztem.
A Weasley Varázsvicc Vállalat virágzóan működött az Abszol úton, bár a tulajdonosa, miután elvesztette ikertestvérét, talán sosem lesz már olyan vidám, mint egykor.
– Én azt hiszem, bemegyek Zonkóhoz, nem tudom, mikor jutok el legközelebb Londonba – mondta Neville –, és te is feltérképezhetnéd a konkurencia kínálatát.
– Hát, ebben van valami – töprengett Ron. – Ti mit terveztek?

Harry gondolkodott, aztán megvonta a vállát.
– Nem is tudom – nézett Ginnyre. – Beüljünk Madam Puddifoothoz?
– Jó lenne. Ti velünk jöttök? – kérdezte a lány Lunától és Neville-től, úgy döntött ugyanis, hogy ezentúl egy párnak fogja őket tartani, és így is bánik velük, hátha akkor hamarabb rájönnek, hogy egymáshoz tartoznak.
– Igen. – Luna csillogó szemmel nézett a fiúra, amit Neville reménykedő pillantással viszonzott.

– Mi Ronnal addig bemegyünk Calamushoz, szükségem van néhány új pennára, és pergamenre – mondta gyorsan Hermione, de Ron rémülten nézett rá.
– Minek kellek én neked a penna vásárláshoz?
– Hogy ne legyen egyedül, te ostoba! – morgott rá Ginny. Mindketten tudták, hogy ha Ron is ott ül Madam Puddifootnál, akkor a két társuknak nem lesz alkalmuk beszélgetni.
– Igen, nem lenne jó, ha valaki esetleg belekötne – tette hozzá Harry, akit már Ginny beavatott a tervbe.
– Na, jó – egyezett bele a fiú, de olyan arcot vágott, mintha igazából fogorvoshoz készülődne.

     Úgy tűnt, mintha az időjárás is a diákoknak akarna kedvezni, mert bár hideg volt, de a Roxmortsba vezető út napfényben fürdött. Mikor a faluba érkeztek, az első útjuk a Mézesfalásba vezetett. Luna és Hermione vásárolt néhány csomag karamellát, mert elég frissnek tűnt, és az árusító boszorkány is biztosította őket, hogy tegnap érkezett.

Az édességbolt után Zonko csodabazárja következett, ahol Ron meglepve fedezte fel a Weasley Varázsvicc Vállalat több termékét is.
– Ezek szerint George terjeszkedik – mondta érezhető büszkeséggel a hangjában –, hamarosan nem győz majd eleget tenni a rendeléseknek.
Neville kiválasztott néhány dolgot, és a pénztárhoz mentek.
Amikor a pult mögött álló varázsló meglátta Ront, örömmel üdvözölte.
– Ugye, ön Ronald Weasley? Nagyon hasonlít a bátyjához, ha meg nem sértem, mondta is, hogy biztosan meg fogom ismerni.
Ron büszkén vigyorgott, az eladó pedig folytatta.
– Ahogy látja, mostanában üzleti kapcsolatba kerültünk a bátyjával, akitől a héten érkezett egy szállítmány, és megkért, hogy ezt adjam oda magának, ha erre jár – mondta, és a pult alól elővett egy szatyrot, ami tele volt George termékeivel.
– Nagyon köszönöm! – válaszolta boldogan Ron, és elvette a csomagot.

     Miután itt is végeztek külön váltak. Ron és Hermione a Calamus Pennabolt felé vették az irányt, a többiek Madam Puddifoothoz tartottak. A lány hosszan válogatott a különböző pennák között, aztán még ugyanennyit a pergamenek közt is. Háromnegyed óra múlva elégedetten távoztak, de feltűnt neki, hogy Ron a szokottnál sokkal csendesebb volt.

Azután, hogy az üzletből kiléptek, a fiúhoz fordult.
– Minden rendben, Ron?
– Persze – válaszolta neki a barátja, de a tekintete nem erről árulkodott.
– Mondd csak el, látom, hogy valami nyomja a lelked!
– Hát, jó. Úgyis szükségem lenne tanácsra.
Hermione várakozóan nézett rá, Ron pedig összeszedte a gondolatait, aztán hozzákezdett.
– Szóval, még augusztusban az Abszol úton jártunk megvenni a suliba a könyveket, füzeteket. Aztán amikor végeztünk, anya és Ginny bementek egy ruhaüzletbe, én pedig benéztem George-hoz. Kicsit segítettem neki, beszélgettünk, és azt mondta, tudja, hogy aurornak készülök, de ha szeretnék, akkor a suli után dolgozhatok nála, mint társtulajdonos. Azt is mondta, szeretné, ha tudnám, van választási lehetőségem, és ő is örülne nekem.
– Ron, ez nagyszerű! George igazán jó fej – lelkendezett Hermione, de látta, hogy a barátja öröme nem teljes. Aztán ő is rájött, mi lehet a problémája.
– Harry tudja?
– Nem – sóhajtott nagyot Ron.
– Te mit szeretnél? – kérdezte.
– Nem is tudom – rugdosott egy követ a fiú, miközben még mindig Calamus előtt álldogáltak. – Olyan régóta tervezzük, hogy aurorok leszünk, de…
– De most úgy érzed, boldogabb lennél, ha élnél a George által felkínált lehetőséggel?
Ron elkínzottan bólintott.
– Igen, azt hiszem. Tudod, te okos vagy, Harry különleges, és még ő sem tudja, mekkora varázserő van benne. De én… én nem vagyok különösebben okos, szorgalmas még annyira sem, de úgy érzem, az üzletben helyt állnék, és kedvem is van hozzá.
– Olyan lüke vagy – ölelte át hirtelen Hermione a fiút, és megszorongatta. – Te pontosan annyit érsz, amennyit mi, csak neked másban van az erősséged.
Elengedte Ront és a szemébe nézett.
– Azt válaszd, amiben úgy érzed, boldog leszel. Ez a te életed, nem az enyém, vagy a Harryé. Biztosan ő is megérti majd, hiszen azt szeretné, ha boldog lennél.
Ron bizakodva nézett rá.
– Köszönöm, igazi jó barát vagy! – mondta, miközben indultak tovább a kávézó felé.

Nemsoká megérkeztek Madam Puddifoot elé, és benéztek az ablakon. Harry és Ginny éppen csókot váltottak a sarokban, Neville és Luna pedig egymás kezét összekulcsolva ültek egy másik asztalnál.
– Mi a fene! – hördült fel Ron.
– Hát nem aranyosak? – kuncogott Hermione.
– De – morogta Ron, aztán a lányra nézett. – Ugye azért, mert ők, izé, szóval Harry és Ginny, és Neville meg Luna. Szóval, érted?
Hermione a fiú hajánál is vörösebb arcára nézett, de nem értett semmit.
– Öhm, mire gondolsz?
– Szóval, ugye nekünk, azért mert ők együtt vannak, te még én, mi nem… uhh, de nehéz. Szóval, nekünk nem kell járnunk, ugye?
A lány felszabadultan nevetett.
– Nem, dehogy.
– Jaj, de jó! – sóhajtott megkönnyebbülten Ron. – Te olyan vagy nekem, mintha a tesóm volnál, csak neked nem vörös a hajad.

– Egyébként van valaki, aki tetszik neked? – kérdezte Hermione, mert kíváncsi volt, és most úgy tűnt, a barátja beszélgetős hangulatban van.
– Tulajdonképpen van valaki – lett újból vörös a fiú –, egy hatodéves hollóhátas lány.
– Hogy hívják?
– Stephanie.
Hermione bólintott, mert tudta, kiről beszél Ron. A magas, szőke lány elég feltűnő jelenség volt, de csak ettől az évtől, mivel eddig kissé duci volt, a nyár folyamán viszont megnyúlt, és nőiesebb lett az alakja.

     Közben a többiek kijöttek, és elindultak a Három Seprű irányába. Luna és Neville továbbra is kézen fogva, Ron Harryvel beszélgetett, Ginny pedig Hermionéval kicsit lemaradt.
– Mit szólsz hozzájuk? – bökött a fejével Lunáék felé.
– Aranyosak, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar egymásra találnak – csodálkozott Hermione.
– Hát, képzeld, Harry beszélt a héten Neville-lel – vigyorgott Ginny. – Amikor elhívta, hogy jöjjön velünk, mondta, hogy ott lesz Luna is, és utalt arra, hogy egymáshoz valóak.
– Utalt, mi? – gyanakodott a lány. Ismerte a fiúk utalási módszereit, ezért úgy gondolta, Harry valószínűleg simán csak azt mondta Neville-nek, hogy hajtson rá Lunára.
– Minden esetre sikeres volt, és bevallom őszintén, én is céloztam tegnap Lunának – nyomta meg a „céloztam” szót vidáman a lány.
– Kár, hogy nem láttam őket – sajnálkozott Hermione –, bár azt hiszem, jobb, hogy csak négyen voltatok a kávézóban.

– Így van, és szerencsére nem volt szabad négyszemélyes asztal, emiatt kénytelen voltunk külön leülni. – Ginny kicsit lelassította a lépteit, és még halkabban folytatta. – Látni kellett volna őket, olyan romantikus volt! Egy ideig csak beszélgettek, aztán valamilyen kis bogár belerepült Luna hajába, Neville pedig kivette. Tartotta a tenyerében, megmutatta Lunának is, aztán odavitte a bejárathoz, és kiengedte. Mikor visszaült az asztalhoz, láttam rajtuk, hogy kicsit zavarban vannak, de aztán Luna mondott valamit mosolyogva, akkor Neville hozzáhajolt, és megcsókolta. – Ginny elpirult, és magyarázkodni kezdett. – Nem akartam én leskelődni, vagyis hát egy kicsit igen, de tudod, miután Neville elengedte a bogarat, és visszaült Lunához, olyanok voltak, mint akiknek megszűnt a külvilág. Mintha egy kis buborékban lettek volna, amiben csak ők vannak, és nincs körülöttük más.
– Ez tényleg olyan romantikusan hangzik! – sóhajtotta álmodozón Hermione, majd gyorsabbra vették a lépteiket, hogy utolérjék a többieket, akik addigra már majdnem a kocsmához értek.


     A Három Seprűben a szokottnál is nagyobb tömeg zsúfolódott össze, ráadásul Madam Rosmerta egyedül szolgált ki, ezért elég sokáig álltak sorban a pultnál. Miután mindannyian megkapták a vajsörüket, tanácstalanul néztek körbe.

– Az összes asztal foglalt – mondta Neville, és tényleg, még a könyöklőknél is álltak.
– Ott csak egy valaki ül – mutatott Ron egy asztal felé az egyik sarok közelében –, kérdezzük meg, hogy odaülhetünk-e?
Elindultak arra, de hamarosan megtorpantak.
– Nem csoda, hogy egyedül ül, az ott Piton! – morogta Ron.
Rögtön látták mindannyian, hogy igaza van, az asztal egyik sarkánál a bájitaltan tanár ült, társául mindössze egy fél korsó vajsör szegődött.
– Bánom is én – mondta Ginny –, legalább van mellette hely.
– Kérdezzük meg, de én nem ülök mellé – jelentette ki Harry. Nem tartott már Pitontól, de azért inkább megtartotta a két lépés távolságot.
– Mi sem – csatlakozott Neville, bár arra senki nem is számított, hogy éppen ő ülne a rettegett professzor mellé.
– Majd Hermione mellé ül, talán őt nem nyeli le keresztbe – találta ki a megoldást Ron, és roppant elégedettnek tűnt magával.

Hermione nem szólt semmit, vegyes érzésekkel nézett a dolog elé. Meg merje vajon kérdezni a kalánfüves írásáról? Egyáltalán beszélget majd velük Piton, most, hogy nem az iskolában vannak? Elég hihetetlennek tűnt.

Harry végül összeszedte magát, és odalépett a tanár asztalához.
– Leülhetünk, professzor úr?
Piton egy rövid ideig olyan undorral nézett rájuk, mint aki mindjárt elhányja magát, de aztán bólintott.

Harry és Ginny ültek Pitonnal szemben, Neville és Luna letelepedett melléjük, így Ron és Hermione került a tanár mellé. Ron úgy ült le, hogy hagyott helyet saját maga és a tanár között a lánynak.

Hermione egy kicsit még ácsorgott, aztán fülig vörösödve hebegte:
– Jó napot, Piton professzor!
A férfi válaszul csak bólintott, de olyan furcsán nézett rá, hogy a lány zavarba jött. Odahajolt az asztalhoz, hogy mielőtt leül, letegye a kezéből a tele söröskorsót, de ebben a pillanatban egy nagyobb társaság került mögé, akik közül valaki véletlenül meglökte, ő pedig rémülten vette észre, hogy a korsójából kilöttyent egy jó adag vajsör, egyenesen Piton kezére.

Gyorsan előkapta a zsebkendőjét. Sajnos csak az a lila virágos textilzsebkendője volt nála, amit egy ideje mindig magánál tartott, mert az édesanyja adta neki nyáron, és még a nagymamájáé volt. Remélte, hogy ki fog jönni belőle a folt, úgyhogy reszkető kézzel megfogta a férfi kezét, és felitatta róla az italt. Utólag jött rá, hogy használhatta volna a tisztító bűbájt is, de abban a pillanatban azt is elfelejtette, hogy tud varázsolni, annyira zaklatott volt.

– Ne haragudjon, professzor úr! Véletlen volt! – mondta neki remegő hangon, de ahogy meglátta a tanár arcát, inkább elhallgatott.

Piton felemelte a maradék sörét, és megitta. Felállt, néhány másodpercig Hermionét nézte, végül halkan, de metszően hideg hangon azt mondta:
– Kétbalkezes nőszemély! – Azzal kirobogott az ajtón, olyan lendülettel, hogy a bejárat előtt álló harmadévesek rémülten rebbentek szét.

Hermione úgy rogyott le a férfi helyére, mint aki egy egész napos rohanáson van túl. Szinte meglepte, hogy a pad meleg volt, mintha tényleg egy élő ember ült volna ott előtte, nem pedig hideg, mint egy jéghegy.
– Jól vagy? – kérdezte halkan Ginny.
– Mekkora egy bunkó! – hőbörgött Ron. – Azt hittem, meg fog átkozni.
– Szerintem egy pillanatig ő is azt hitte – tette hozzá Harry.
– Nem, nem hiszem – mondta lassan Hermione, és nem tudta, miért, de teljesen bizonyos volt abban, hogy a tanárnak eszébe sem jutott ilyesmi.
– Túl jóindulatú vagy Pitonnal szemben – válaszolta Ron.
– Jaj, hagyd már abba, Ronald Weasley! – szólt rá Ginny, pontosan olyan hangnemben, mintha édesanyja, Molly mondta volna.
– Félelmetes vagy – nézett a lányra a bátyja, mire mindenki nevetni kezdett, még Hermione is elmosolyodott.

*****

     Ha ebben a pillanatban látta volna valaki Perselus Pitont, akkor a háborúban játszott szerepe ide, tisztára mosott név oda, rémülten menekültek volna előle. Az arcát harag torzította el, a talárja pedig most aztán tényleg úgy lobogott utána, hogy a távolból valóban denevérnek tűnhetett. Senki sem hitte volna, hogy éppen most próbál lecsillapodni.

Amikor kiment a kocsmából először a birtok elé akart hoppanálni, hogy minél előbb hazaérjen, aztán attól tartott, ha az udvaron diákokkal találkozik, még véletlenül megátkozza őket. Időre volt szüksége, hogy nyugodtabb legyen, mert a Három Seprűben minden hidegvérére szüksége volt, hogy ne kezdjen el kiabálni a Grangerrel. Már félúton járt, amikor kezdett lassabban haladni, és próbálta átgondolni a történteket.

     Kora délután nyugodtan elsétált Roxmortsba, Aberforth-nál megivott egy Lángnyelv-whiskyt, néhány szót még beszéltek is, de aztán a Szárnyas Vadkanba bejött néhány rosszarcú varázsló, és ő nem akart közöttük maradni. Nem mintha tartott volna tőlük, de egy életre elege lett a kétes alakokból.

Útban a Három Seprű felé látta Grangert és Weasleyt ölelkezni, és rosszmájúan arra gondolt, hogy lehetne a lánynak jobb ízlése is. Nem igazán tudta ugyan megítélni, hogy a fiatal lányoknak mi tetszik, de szerinte Weasley nem valami jóképű, és azon is csodálkozott, miről tud a lány ezzel az üres fejű gyerekkel beszélgetni? A Három Seprűben aztán az egyik asztalnál meglátott egy párt, akik éppen azon versenyeztek, melyikük tudja jobban ledugni a nyelvét a másik torkára. Nem tehetett ellene semmit, de a gondolatai közé befurakodott egy kép. Egy kép, amin Granger és Weasley csinálta ezt a nyelvcsatát, és undorítónak találta.

Gyorsan meg is ivott a pultnál még egy whiskyt, aztán egy korsó vajsörrel leült az egyetlen üres asztalhoz. Elégedetten konstatálta, hogy tényleg nem mer leülni hozzá senki, végre kinézett egy nyugodt délután.
Egészen addig, amíg meg nem jelent a díszes társaság. Valamiért a legutáltabb tanítványai úgy gondolták, jó ötlet lenne hozzá ülni. Előbb nemet akart mondani, de aztán arra gondolt, talán kiderülne valami Granger jövőbeni terveiről, mert egészen addig még úgy gondolta, adna neki plusz órákat, ha mégsem akar auror lenni.

Aztán… az ördög vinné azt a lányt! Az egyik pillanatban még zavartan ácsorog – miközben ő megint azon töprengett, ugyan miről is beszélgethetnek ezek Weasleyvel –, aztán valami furcsa tekintettel néz a szemébe, végül leönti. Azt sem hitte volna, a fiatalok között van még olyan, aki textilzsebkendőt használ, mindnél azokat a papír vacakokat szokta látni. Akkor éktelen haragra gerjedt, magában meg is fogadta, hogy nem fogja külön tanítani a lányt. De már nem volt annyira mérges, valamennyire lehiggadt.
Nem gondolta volna, hogy van olyan tanulója, aki hozzá mer érni. Bár Granger keze is reszketett, ahogy az övére rakta, de úgy látszik, mégis tud valamit a Teszlek Süveg, mert ez elég bátor dolog volt a lánytól.
Azért a különórákban már nem volt olyan biztos.

Csak ne írt volna annyira jó esszét arról az átkozott kalánfűről!

*****

     Aznap éjjel már az egész kastély mélyen aludt, csak egyvalaki forgolódott álmatlanul az ágyában. Egyre csak a bájitaltan professzorának fekete szemeit látta maga előtt, mert volt benne valami, amit még sosem látott, és nem tudta hova tenni. Elgondolkodva morzsolgatta kezében a lila virágos zsebkendőjét, és elmosolyodott, mert a zsebkendőről Piton professzor keze jutott eszébe.
A keze, ami erős volt, férfias és meleg.

Meleg, mint a padon a helye, amikor odaült.