Újra hetedikben - 14. fejezet

14. fejezet - Elkezdődik a tanítás


     Piton professzor különösebben nem volt egy türelmetlen ember, de a hétfői vacsora után már jóleső izgalommal várta a közös munkát Grangerrel. Egész hétvégén azt tervezgette, hogyan is épüljön fel a tananyag, amire a lánynak szüksége lehet a céljaihoz. Bár a bájitalmesteri vizsgához tudta, mi fog kelleni, az is nyilvánvaló volt, hogy Hermione terveihez attól nagyobb, és sokrétűbb tudás kell, főként az alapanyagokról. Sokáig töprengett, és végül arra jutott, hogy nem a bájitalmesteri vizsga lesz az elsődleges szempont. Így, bár később jut el majd odáig, de addigra már kellő tudással fog rendelkezni ahhoz, hogy a vizsga után megkezdhesse tanulmányait és gyakorlatát a Szent Mungóban.

Mindenesetre Grangernek szerencséje van azzal, hogy tőle fog tanulni, és nem más tanártól, mint mondjuk Lumpsluck professzortól. Ő már hetedikben többet tudott a bájitalokról, mint egykori tanára. Igaz, ez nem Horatius hibája volt, neki volt hozzá különös érzéke. Mindig is érdekelték a bájitalok, és persze a varázslatok is.

Eltűnődött azon, miért is utasította vissza a sötét varázslatok kivédése tárgyat? Korábban minden álma volt, de természetesen McGalagonynak felháborodottan utasította vissza az ajánlatát, mert nem akarta elárulni az igazi indokot. Egyszerűbb volt letagadni az egészet, mert az igazsággal túl sok mindent árult volna el magáról. Amíg a Szent Mungóban magányosan lábadozott, volt ideje elgondolkodni az életéről. Persze akkor még fogalma sem volt, mihez fog kezdeni a továbbiakban. Arra viszont rájött, egy életre elege van a sötét oldalból, legyen az varázsló, vagy varázslat.
Hosszú napokon keresztül csak nézte a hófehérre meszelt plafont, megismerte az összes repedést, és megpróbált önmagával szembenézni. Még mindig úgy érezte, nincs bocsánat a halálfalóként elkövetett bűnökre, és nem gondolta, hogy akármit tett is a háborúban, az jóvá tett belőlük bármit is. De talán a legrosszabb mégiscsak az volt, amikor rádöbbent, hogy a Lily iránt érzett szerelme a múlté. A tudat, hogy már nincs benne semmilyen érzés, sokkoló volt. Úgy gondolta, ez az üresség sokkal rosszabb, mint a viszonzatlan szerelem érzete. Mert akkor legalább érzett valamit. Amikor Dumbledore megmondta, hogy majd meg kell halnia, szinte fellélegzett, hogy nem kell tovább élnie egy olyan világban, ahol nincs ott Lily, de felébredni az ürességben, az maga volt a pokol.

Most viszont már nem érezte annyira szörnyűnek, hogy életben maradt, főként, miután McGalagony visszahívta az iskolába. Szeretett tanítani, még ha úgy is gondolta, hogy némelyik tanulónak teljesen felesleges bármit az agyába tölteni, és úgy is, hogy tudta magáról, hogy nem igazán jó tanár. Képtelen volt megkedveltetni a tárgyát a diákokkal, elismerte, hogy ebben Horatius sokkal jobb volt. Másrészt viszont, bár nem szerették a bájitaltant, tőle pedig valósággal rettegtek, mégis megtanulták mindazt, amire szükségük volt, a népszerűség pedig soha nem érdekelte.
Amikor először belépett a lakosztálya ajtaján, tudta, ha siváran és üresen is, de az élet megy tovább.
Nem is sejtette, mekkorát tévedett.
Most annyira élőnek és tettre késznek érezte magát, mint már nagyon régen, és mindez egy tanulójának köszönhető. Nem számított arra, hogy talál olyan diákot, akit igazán szívvel-lélekkel taníthat majd, de ami végképp eszébe nem jutott volna, hogy ez a diák éppen Hermione Granger lesz, aki régebben folyton az agyára ment a tudálékosságával. Az pedig külön kihívás volt, hogy a lánynak milyen tervei vannak. Persze korábban is tudta róla, hogy jól tanul, bájitaltanból is jó jegyei voltak, de csak most látta meg benne azt a többletet, ami kiemelte a többi diák közül, és ami ráébresztette, hogy nem csupán szorgalmas és okoskodó, hanem tényleg szeret tanulni és éles eszű is.

Hirtelen eszébe jutott, hogyan mosolygott rá a lány, miután kijöttek McGalagonytól. Olyan volt, mintha kisütött volna a nap.
Így tűnődött, mikor a kopogtatást meghallotta.

Az ajtóhoz lépett, és kinyitotta.
– Jó estét, professzor úr! – üdvözölte a lány, és félszegen állt a küszöbön.
– Jó estét, Miss Granger! – invitálta beljebb egy kézmozdulattal.
– Nem gondolta meg magát? – kérdezte tőle, mert nem tudta hova tenni a lány zavarodottságát.
– Dehogy is! – biztosította Granger.
– Nos, akkor kezdjük. Hétvégén gondolkodtam, honnan kellene kiinduljunk. Az alap bájitalokat már ismeri, de ez ahhoz, amit maga akar, kevés, ezért úgy gondolom, az elejéről kell kezdenünk. Ön már elég sok alapanyagot jól ismer, de ez még mindig csak töredéke annak, ami létezik, ezért erre nagy hangsúlyt kell fektetnünk. Ráadásul, amikor azt mondom, meg kell ismernie, az nem egyszerűen arról szól, hogy tudja mi az alapanyag hatása, hatásmechanizmusa, mivel működik együtt, és mivel tilos érintkeznie. Ha egyszerű bájitalmester szeretne lenni, akkor elég lenne, de magának ennyi nem elég. Kevés lesz a felcímkézett üvegcsét kiválasztani, meg kell ismernie az illatáról, a tapintásáról. Becsukott szemmel is tudnia kell, mit tart a kezében. Amikor megérzi valakin a betegség szagát, éreznie kell, mi az az anyag, ami semlegesíti.

Talán még életében nem beszélt ennyire szenvedélyesen, de látta, hogy a lány komolyan odafigyel rá, és ez jóleső érzéssel töltötte el. Ez most nem olyan volt, mint egy iskolai óra, ahol a diákok ott ülnek, és rémülten hallgatják, mert muszáj. Hermione Granger azért jött hozzá, mert tanulni akart tőle. Nem kellett megfélemlítenie, hogy figyeljen, anélkül is teljesen magával ragadta. Látta rajta, hogy ugyanolyan izgatott, mint saját maga.
– Igen, azt hiszem, értem, miről beszél – mondta a lány rövid gondolkodás után. – Annyira ismernem kell az alapanyagokat, mintha én is egy lennék közülük.
– Így van – bólintott, mert tudta, Hermione megértette mit akar tőle.
– Ehhez nagyon éles érzékek kellenek – folytatta a lány, és a szavaiban enyhe bizonytalanság érződött. – Nem tudom, képes vagyok-e erre?
– Valóban így van, de ez fejleszthető is, ezért arra gondoltam, egy-egy alkalommal négy, maximum öt alapanyaggal ismerkedik meg. A könnyebbekkel kezdjük, és először teszünk egy próbát. Hunyja le a szemét! – kérte, és elégedetten látta, hogy a lány azonnal engedelmeskedett.
A szekrényhez lépett, kivett egy üvegcsét, letekerte a kupakját, majd a lány orra alá tartotta.
– Mi az, aminek az illatát érzi?
Gondolkodás nélkül jött a válasz:
– Sáfrányolaj.
– Így van. Most nyúljon be a kezével ebbe a tálba, de a szeme továbbra is maradjon csukva. Milyen anyagot érez?
Egy tálkát tett elé, és amikor a lány belenyúlt, elmosolyodott.
– Friss kamilla virágzat.
– Igen. Most fogjon meg egyet, és alaposan tapintsa meg, milyennek érzi.
Hermione kivett egy virágot, és végigsimított rajta az ujjaival.
– Most tegye le, ne a tálba, csak maga elé az asztalra, és nyújtsa ki a tenyerét. Ez micsoda?
Azzal a tenyerébe tett egy kalánfű virágot.
– Azt hiszem, bár még nem láttam frissen a valóságban, de szerintem ez kalánfű virágzat – jelentette ki Hermione alapos vizsgálat után.
– Érzi a kettő közötti különbséget?
– Igen.
– Jó. Kinyithatja a szemét.
A lány engedelmeskedett, és rögtön látta, hogy valóban a kalánfű virágát tartja a kezében, az asztalon pedig kamilla van.
– Egyébként a munkája a kalánfűről K-t érdemelt volna, de mivel az egy büntető feladat volt, természetesen nem osztályozhattam – szúrta közbe a professzor. Most, hogy már látta, a lánynak komoly tervei vannak a bájitaltannal, szerette volna, ha tudja, mennyire elégedett volt a munkájával.
– Valójában jobb is volt, mint egy K, de ugyebár itt az a legjobb jegy – tette hozzá.
Magában somolygott azon, hogy milyen sokat jelent ez a néhány szó Grangernek. Az arca kipirult, a szeme csillogott.

– Most egy másik példa lesz, valamivel nehezebb. – Azzal elé rakott másik két tálkát, mindegyikben valamilyen por volt, első ránézésre ugyanazok is lehettek. – Ezek micsodák? Most nem kell becsuknia a szemét.
A lány nézegette, megforgatta a tálkákat, megszagolta a tartalmát.
– Nyugodtan belenyúlhat – mondta neki a férfi.
Ahogy a lány teljesen átszellemült arccal, mindkét tálból kivett egy-egy csipetet, és a mutató- és hüvelykujjai között lassan, finoman pergetni kezdte a porokat, Piton hirtelen valami furcsát érzett. Valahogy az egész látvány, nem tudott jobb szót rá, érzéki volt. Szinte megbabonázva figyelte Hermione ujját, amikor az közelíteni kezdett rózsaszín ajkaihoz. Nyelt egyet.
És akkor egyszerre rádöbbent, mit akar a lány.
– Ne! – kiáltott fel élesebben és hangosabban, mint szeretett volna. Granger keze megállt félúton. – Soha nem szabad megkóstolnia, amit nem ismer! Mérgező is lehet.
Hermione elvörösödött, és reszkető hangon védekezett.
– Ó, bocsánat! Nem tudom, hogy mi ütött belém, amikor ezt már első évben megtanuljuk.
– Semmi baj! – Amikor végre magához tért a kábulatból, vett egy mély levegőt.
– Azt hiszem, ez sárkánykarom, ez pedig sárkánypikkely – mutatott végül Granger a tálkákra, de a hangja még mindig remegett.
– Várjon egy kicsit – mondta, és átment a lakosztályába.

Mi a fene volt velem az előbb? – tette fel a haragos kérdést magának, de nem tudott válaszolni rá. Szerencsétlen Granger valószínűleg halálra rémült, úgy rákiabáltam. Végül gyorsan varázsolt két bögre teát, és visszament velük a laborba.
– Csipkebogyó – rakta az egyiket Hermione elé.

***

– Köszönöm – mosolygott félszegen a professzorra. Amikor az rákiáltott, megijedt, utána pedig attól tartott, a férfi mérges lesz, de semmi ilyesmi nem történt, sőt, amikor megköszönte a teát, a tanár csupán biccentett, nem fűzött hozzá semmit.
Csendben kavargatta a csipkebogyóteát, és látta, hogy a professzor is így tesz. A legtöbb varázslóval ellentétben, ő saját maga szerette – persze csak ha volt rá ideje – kavargatni az italát, legyen az kávé vagy tea, és örömmel látta, hogy ezzel Piton is így van. Apróság volt, de közös apróság.
Néhány csendes perc eltelt így, akkor a professzor a tálkákra mutatott:
– Egyébként jól válaszolt. Érti, hogy mit szeretnék magától kérni?
– Igen – válaszolta.
– A sárkánypikkelyt jól ismeri, mert évek óta foglalkozik vele, és azt szeretném, ha minden alapanyaggal hasonló lenne a viszonya.
– Remélem, képes leszek rá – mondta enyhe kétkedéssel a hangjában.
Piton megint kivett egy tálkát a szekrényből.
– Mi ez? – kérdezte, amikor elébe tette.
Hermione alaposan megnézte, aztán magabiztos hangon jelentette ki.
– Bár nem abban a formában van, mint a múltkor, de úgy gondolom, bálnazsiger.
– Látja, fog ez menni – mondta bátorítóan a tanár. – Csak néhány hete találkozott először vele, de megismerte. Ebben a formában tovább eltartható, bár a felhasználhatóságának a köre is szűkül, de erre még visszatérünk.
Visszatette a tálkát, és becsukta a szekrényt.
– Elolvasta már a könyvet?
– Igen. Elnézést, hogy még nem hoztam vissza, szeretnék kijegyzetelni belőle néhány dolgot. – Mentegetőzött, mert kissé kényelmetlenül érezte magát, hogy még nem adta vissza a könyvet, de a professzor csak legyintett.
– Nem azért kérdeztem, használja csak nyugodtan, de ha már olvasta, akkor beszéljünk róla néhány szót.

     Egy bő óra múlva lépett ki a laborból, amikor is sietős léptekkel ment fel a Griffendél toronyba, mert már későre járt. Annyira belemerültek a beszélgetésbe az üstökről, hogy egyiküknek sem tűnt fel az idő múlása. Hermione teljesen el volt képedve azon, hogy Piton professzor mennyire jó tanár tud lenni, ha akar. Persze, egyébként is jó tanár, de ha az órákon is ilyen lendülettel, és szenvedéllyel tartaná az előadásait, a diákok valószínűleg imádnák a bájitaltant, és a professzort is. Szerencsésnek érezte magát, hogy tőle tanulhat.

Másnap délelőtt már egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy Piton professzor a bájitaltanon pontosan ugyanúgy bánt vele, mint eddig bármikor az órákon. Nem is várt mást.

Aznap este, vacsora közben Ron hozzá fordult.
– Hermione, beszélhetnénk később, fél kilenc körül a klubhelyiségben?
– Persze – bólintott.
Vacsora után felment a szobájába, és azon töprengett, vajon mit akar tőle Ron? Péntek óta nem is beszéltek. A fiú ügyelt rá, hogy ne egyszerre menjenek a nagytermi étkezésekre, de ha mégis ugyanakkor voltak ott, akkor csak bólintott a lánynak. Hermionénak elege volt az egészből. Belefáradt már abba, hogy mindig tekintettel legyen valakire, még akkor is, ha ez a valaki az egyik legjobb barátja. Tudta, hogy Ronnak nem könnyű a családban, ahol ő volt a legkisebb fiú, de hát erről nem ő tehet. Ráadásul megvan neki is a saját baja, hiszen az édesapja ezen a héten van a kórházban, neki pedig fogalma sincs, mi lehet vele?

Amikor bement a klubhelyiségbe, Ron a kandalló előtt állt, és a tűzbe bámult. Rajta kívül senki más nem volt benn.
– Szia, Ron! – köszönt a fiúnak.
– Szia! – hangzott a válasz.
Odament ő is a kandallóhoz.
– Ne haragudj! – kezdte a barátja. – Igazságtalan voltam veled, és Pitonnal is. Már tegnap akartam veled erről beszélni, de hiába vártam itt, nem jöttél. Hol voltál?
– Piton professzornál, tegnap kezdtük el a különórákat.
– Sokat gondolkodtam rajta, és tudom én, hogy Ginnynek igaza van, és valójában nem szándékosan tette, ami történt, de olyan sokáig utáltuk, nehéz megszokni.
– Csak te utáltad, és talán Harry egy kicsit.
Ron meglepve nézett rá.
– Én soha nem utáltam – folytatta Hermione –, csak rátok hagytam.
– Igen – töprengett el Ron –, neked tényleg nem volt vele bajod. De, tudod, valahogy azt hittem, most, hogy nem kell azt mutatnia, hogy halálfaló és Voldemort híve, megváltozik és normálisabb lesz. De pontosan ugyanolyan, mint eddig volt. Te és Harry segítettetek neki, de nem látszik rajta, hogy hálás lenne.
– Ugyan Ron, ő is megmentett már bennünket, mi hányszor voltunk hálásak? De ha már itt tartunk, idén, leszámítva az első órát, titeket békén hagy, engem pedig kétszer is kirúghatott volna, de mégsem tette. Egyébként én nem várom el, hogy hálás legyen. Miért is? Csak azt tettem, amit abban a helyzetben tennem kellett, amit abban a helyzetben ő is megtett volna értünk. Mi értelme lenne segíteni másoknak, ha utána az orruk alá dörgöljük? – kérdezte.

A barátja néhány percig a kandallóba bámult, aztán felsóhajtott.
– Jó, belátom, igazatok van neked és a húgomnak is. Te már másodéves korodban százfűlé-főzetet készítettél, várható volt, hogy érdekel a bájitaltan. Csak valahogy nem tudom elképzelni, hogy heti kétszer kettesben vagyok Pitonnal és a gyomorgörcsömmel.
Hermione elnevette magát.
– Ron, te javíthatatlan vagy.
Legszívesebben elmondta volna, hogy ő sosem érzett gyomorgörcsöt, és hogy mennyire jól érzi magát Pitonnal. Hogy mellette önmaga lehet, mert a tanár nem nézi hülyének, amiért szeret tanulni, és szereti a bájitalokat. Hogy a férfi egy elismerő pillantása, egy halvány mosolya többet jelent számára, mint a többi tanár által kapott rengeteg pontja. Persze tudta, hogy Ron ezt nem értené meg, ezért inkább hallgatott.
– Meg tudsz bocsájtani? – kérdezte Ron. – Ígérem, ezentúl nem fogom bírálni a döntéseidet, és elfogadom őket, bármik legyenek is azok.
– Hát persze – válaszolta.
Átölelték egymást, aztán aludni tértek.