Újra hetedikben - 19. fejezet

19. fejezet - Londonban II.


     Perselus Piton megrendülve állt két ajtó között a Granger ház emeletén, a folyosó közepén. Szinte sokkolta az érzelmek sokasága, ami hirtelen elöntötte az agyát, szívét, mindenét. Eddig is érezte, hogy Hermione sokkal több a számára, mint egy átlagos diák, még ha maga előtt sem akarta bevallani, de most, az az óvatos csók átszakította az utolsó benne rejlő gátat is. Úgy érezte magát, mint az a délelőtt látott régi óra az Obszervatóriumban, amikor sokáig áll, aztán felhúzza valaki, és végül elindul. Elkezd a mutatója körbe járni, és utána már nincs megállás.
Pontosan tudta, hogy valami végérvényesen megváltozott benne, és az élete soha többé nem lesz olyan, mint régen.

Érzett. Szeretett.
Annyi hosszú év után, amikor a reménytelenségben élt, amit aztán az üresség váltott fel, most az összes elfojtott érzelme a felszínre tört. Lilyt szeretni fájdalmas volt. Visszautasította, mert másvalakit szeretett, és soha nem volt igazán az övé, a halála után pedig már nem is lehetett, de akkor is szerette reménytelenül, fájdalmasan. Az évek során megszokta az érzést, és felemésztette. De ez már jó ideje nem számított. A múltjához tartozott, mint annyi minden más. Az elmúlt évben új esélyt kapott az életre, mégpedig attól a lánytól, aki az imént megcsókolta.

Hermione…
Soha senki nem mondta még úgy, annyi érzelemmel a nevét, ahogyan ő. Amikor Perselusnak szólította, az nem egyszerű megszólítás volt, hanem egy sóhaj, egy vallomás. Ahogy a lány ajkáról elröppent a szó, olyan volt, mint egy gyengéd simogatás.

De mit tegyen most?
Töprengve nézett a számára kijelölt vendégszoba ajtajára. Úgy érezte, ha most oda bemegy, akkor a régi életét választja, és talán valami végleg elromlik. Unalmas, egyhangú, de legfőképpen magányos élet volt az, és az elmúlt negyven évben elég volt belőle.
Most a lány szobájának az ajtaját fürkészte. Nem tudta, hogyan történt, de megszerette. Korábban elképzelni sem tudta volna, hogy az okoskodó Grangert valaha is kedvelni fogja, de már nem tagadhatta, hogy Hermione megnyerte a szívét. Ha jobban belegondol, ez nem is most történt meg, ilyen hirtelen, valószínűleg már akkor elkezdődött, amikor a kezét ápolta. Most már nem találta véletlennek, vagy meglepőnek, hogy akkor találta meg a régi hangját.

Már nem érdekelte, hogy megérdemli-e a lányt, vagy sem. Bármit tett is régen, azt őszintén megbánta, próbált is törleszteni, de nem élhet úgy örökké, hogy a múlt terheit cipeli. Nem akar. Egyvalamiben volt biztos, hogy más életre vágyódik, és végre boldog szeretne lenni. Talán van még esély a számára, mert most már tudja, képes szeretni. Olyan érzése volt, mintha a fényt látta volna meg a sötétségben, de nem valahol a távolban, elérhetetlen messzeségben, hanem közvetlenül mellette ragyogott fel a Nap, olyan erős sugarakkal, amik kitépik őt a sötétségből.

A kételkedő része még mindig alig tudta elhinni, hogy Hermione sem csak a tanáraként gondol rá, de valamit nem tagadhatott: amikor most megcsókolta, azt a szabad akaratából tette. Nem félelemből, vagy, mert a helyzet úgy hozta, hiszen ő megtette, amit elhatározott, és tartózkodóan viselkedett egész nap. Nem adott rá okot, pedig akadt egy-két kétértelmű megjegyzése a lánynak.

Viszont még mindig a tanára, és etikai szempontból ez minimum aggályosnak mondható. Soha eszébe sem jutott másként nézni egy diákjára, mint ahogy azt a hivatása megkívánta. Összeráncolt szemöldökkel gondolt arra, hogy mennyire megvetendő az a tanár, aki bármilyen módon kihasználja egy tanulóját. Sóhajtva újra a vendégszoba ajtajára nézett, mert ha a józan eszére hallgat, akkor oda kellene bemennie, de meglepve tapasztalta, hogy egyáltalán nem akar rajta belépni, viszont a lány szobájának ajtaja erős vonzást gyakorol felé.
De én nem kihasználni akarom Hermionét, ez talán csak számít! – tiltakozott magában, hiszen valóban semmilyen rossz szándékot nem tudott felfedezni a gondolatai között.

Végül aztán újra eszébe jutott Lily. Talán minden másképp alakult volna, ha korábban megvallja neki, hogy mit érez, mert James Potter bezzeg nem sokat teketóriázott.

A múlt tapasztalatai azért vannak, hogy a jelenben okuljunk belőle. Dumbledore mondogatta ezt néhányszor, és ahogy eszébe jutott az egykori igazgató, érezte, hogy ő nem helytelenítené azt, amit tenni készül. Más véleménye pedig sosem számított, miért lenne most másként?

Felsóhajtott. Meg kell tudnia, mit gondol Hermione, az a legfontosabb, aztán majd közösen meglátják. Mert nem dönthet egymaga, és ha a lány valami csoda folytán őt választja, akkor nem tagadhatja meg a lehetőséget sem Hermionétól, sem saját magától, ennyivel tartozik mindkettőjüknek.


Felemelte a kezét, és bekopogott.

– Jövök – hangzott a halk válasz.

Nem is tudta, melyik kérdéssel kezdje, de amikor a nyitott ajtóban meglátta a lány könnyáztatta tekintetét, hirtelen egyik sem tűnt fontosnak. A kezét lágyan az arcára tette, és végre érezte a bársonyosan puha bőrt az ujjai alatt. A hüvelykujjával óvatosan letörölte a könnyeket. Amit Hermione szemében látott, feleslegessé tett minden kérdést. A szeretet, a szerelem, a remény édes keveréke mintha a saját érzéseit tükrözte volna.

Annyi mindent szeretett volna kérdezni, mondani, de képtelen volt megszólalni, és talán a szavak ideje sem most jött el. Érezni akarta újra, elveszni a puha, virágillatú lágyságában, csókolni, megízlelni, ölelni. Lehajolt, finoman megcsókolta az ajkait, és jóleső érzéssel tapasztalta, hogy a lány azonnal utat engedett számára, még többet akarva belőle. Az íze édes volt, de nem émelyítően, mint a méz. Olyan, amiből sohasem elég. Óvatosan fedezték fel egymást, mintha még maguk sem hinnének abban, ami történik, de hamarosan egyre követelődzőbbek, szenvedélyesebbek lettek. Nyelveik előbb lassan keringőztek, aztán ahogy kezdtek hinni abban, hogy amit tesznek az a valóság, akkor vad táncba kezdtek, mintha nem tudnának betelni egymással. Hermione lágyan karolta majd egyre hevesebben szorította magához, végül simogatva indult felfedezőútra a hátán.
Mi tagadás, ő is úgy ölelte, mintha sosem akarná többé elengedni.

Amikor végül nagy nehezen szétváltak, akkor sem engedték el egymást teljesen, mintha attól tartottak volna, hogy akkor eltűnhet a másik.

– Sírtál – nézett komolyan a lányra.
– Annyira féltem, hogy hibát követtem el, és reggelre már nem talállak itt, mert visszatérsz a Roxfortba – mondta halkan Hermione.
– Nem követtél el hibát. Valójában azt hiszem, ez volt az, ami ráébresztett arra, mit is szeretnék igazán – nyugtatta meg.
Hermione azért sírt, mert félt, hogy elveszítheti őt! Leírhatatlan érzés volt, hogy ilyen sokat jelent a lány számára.
– És mit szeretnél igazán? – hangzott a félénk kérdés, olyan reménykedő tekintettel, hogy szinte hihetetlennek tűnt.
– Téged. – A válasz egyszerű volt, és magától értetődő. Már nem is értette, hogy a folyosón min töprengett annyit.

Ahogy a lány boldogan rámosolygott, neki is felderült az arca.
Ez megint egy olyan dolog volt, amit Hermione idézett elő benne. Idejét sem tudta, mikor mosolygott szívből utoljára.
– Szeretem, amikor mosolyogsz. – A lány annyira lágyan, olyan szeretettel nézett rá, hogy attól egy jégszív is megolvadt volna.

Már kezdte elfogadni ezt az egészet, de még mindig volt benne egy kérdőjel, amit meg kellett megkérdeznie:
– Biztos vagy benne? – Hermione nem válaszolt, csak kérdőn nézte, meg kellett magyaráznia. – Ebben az egészben. Kettőnkben. Nem lehet, hogy csak hálás vagy, amiért édesapádat meggyógyítottam?

Hermione elengedte, és a székhez ment, amire rá volt terítve a napközben hordott farmerja. Belenyúlt a zsebébe, kivett valamit, aztán a kanapéra ült.
– Idejönnél, kérlek! – hívta maga mellé félszeg mosollyal.
Furcsa viselkedés volt, és a férfit kíváncsivá tette, így hát odament és leült.
– Azt hiszem, nálam már azelőtt elkezdődött, amikor a Három Seprűben rád öntöttem a vajsörömet. Legalábbis, nem tudom mással magyarázni, hogy ezt azóta sem mostam ki. – Hermione kinyitotta a kezét, és az a virágos zsebkendő volt a tenyerében, amivel akkor törölte le a kezét. Jól emlékezett a lila harangvirágokra. – Gyakran előveszem, és morzsolgatom, mert akkor kicsit olyan, mintha velem lennél. Lehet, hogy ez gyerekesnek tűnik, de nekem jó érzés – tűnődött a lány. – Mindenesetre inkább fordítva történt, és azért mentem akkor hozzád, mert már akkor is szerettelek – mondta a szemébe nézve.

Azt mondta, hogy szereti. Ez a gyönyörű, fiatal nő szereti őt! Nem tudott megszólalni, inkább kisimított egy hajtincset az arcából, megcirógatta. Mennyire finom, puha a bőre!
– Szabad? – kérdezte Hermione, és felemelte a kezét.
Csak egy pillanatig tétovázott, aztán bólintott, lehunyta a szemét, és a következő pillanatban érezte, ahogy a lány keze gyengéden az arcát érinti. Végigsimította a homlokát, az állát, szemhéját, arcát, még az orrát is. Azt hitte, kellemetlennek fogja érezni ezt a fajta kiszolgáltatottságot, de a gyöngéd érintés minden rossz érzését száműzte. Kinyitotta a szemét, hogy a lány tekintetét fürkéssze, és amit ott látott, végleg megnyugtatta.
– Egyébként, én attól féltem, nem leszek elég okos neked – sütötte le a szemét Hermione.
– Még soha nem volt olyan tanítványom, akit kedvem lett volna külön is tanítani – mosolyodott el, és belecsókolt az arcán nyugvó tenyerébe.

Hermione közelebb ült hozzá, és ismét elmerültek egymásban. Ő reggelig ébren tudott volna maradni, de egy idő után észrevette, hogy a lány álmos.
– Most megyek, te pedig pihenj le – kérte.
– Itt maradsz velem? – kérdezte Hermione.
– Szívesen maradnék, de attól tartok, nem lehet. – Ahogy a bájos, kérdő arcot meglátta, elmagyarázta. – Nem hiszem, hogy képes lennék visszafogni magam egész éjjel.
– Ó, – mondta a lány, és látta, ahogy az arca egyre pirosabbá válik. – Én… tulajdonképpen nem lennék ellenére, ha…
A szájára tette a mutatóujját, hogy elhallgattassa.
Ha továbbra is így folytatja, el fogja veszíteni a maradék józan eszét is, márpedig itt, ahol nincs más rajtuk kívül, most óriási a kísértés. Persze, hogy szeretné minden egyes porcikáját megismerni a lánynak, de nem lehet. Még nem, ha azt akarja, hogy később semmi ne árnyékolhassa be a kapcsolatukat.
– Csss, te az egyik diákom vagy. Már azért is kirúghatnának, amit eddig tettünk, de én úgy érzem, ebben nincs semmi rossz. Vállalom a kockázatot. De a szexuális kapcsolat már más lapra tartozik, azt nem hiszem, hogy akár McGalagony, akár a Minisztérium elnézné. Ráadásul a szüleid vendégszeretetével sem akarok visszaélni.
– Hát jó, akkor majd a RAVASZ vizsgák után, akkor már nem leszel a tanárom!
– Te kis türelmetlen – ingatta somolyogva a fejét.
– Nem vagyok türelmetlen, bármeddig vártam volna rád – válaszolta komolyan a lány. – Megértem, és elismerem, amit mondasz, de az csak nem bűn, ha vágyom rád?
– Csak néhány hónapot kell kibírnunk, és akkor nem lesz botrány.
– Jól van, de cserébe kérek valamit - kezdte félénken a lány.
– Igen?
– A RAVASZ vizsgák utáni bálra együtt megyünk.
Bár ez a kérés elsőre elég merészül hangzott, tudta, hogy azt jelenti, a lány vállalni akarja a kapcsolatukat, és a kérés melegséggel töltötte el.
– Rendben – egyezett bele.

Hermione elfojtott egy ásítást, nehezen bár, de mennie kellett. Felállt. Amikor meglátta a lány szemén átfutó érzelmet, átölelte és gyengéden megszorította.
– Itt leszek reggel – ígérte, és a megkönnyebbülés hullámai mindkettőjüket elöntötték. – Ígértél nekem egy múzeumi kirándulást – emlékeztette.
Hermione sugárzóan mosolygott rá.
Még váltottak néhány búcsúcsókot, aztán átment a vendégszobába. Életében nem tért még olyan boldogan nyugovóra, mint ezen az estén, és tudta, bárhogyan lesz is ezután, ma este jól döntött.

***

     Amikor reggel felébredt, még nem tudta, hogy mitől, csak érezte, hogy boldog. Aztán eszébe jutottak a tegnap este történései, és elkezdett vigyorogni, amit utána már nem tudott letörölni az arcáról. Gyorsan elkészült, aztán elindult a konyhába, hogy reggelit készítsen. Mikor kilépett a szobájából, egy pillanatra megállt a folyosón, és tudta, hogy már biztosan a férfi is felébredt, mert a vendégszoba fürdőjéből vízcsobogás hallatszott. Próbálta elhessegetni a képet a zuhanyzó Perselusról, és gyorsan lesietett a lépcsőn.
Miután szemügyre vette a konyha és a spájz tartalmát, úgy döntött, hagyományos angol reggelit fog készíteni, méghozzá varázslat nélkül. Tettre késznek érezte magát, és annyira tele volt energiával, hogy muszáj volt levezetnie valamivel. Először megsütött néhány szelet bacont és kolbászt, aztán gombát és ketté vágott paradicsomot grillezett, tócsnit készített, babot melegített, a kenyérpirító helyett a sütőben kenyeret pirított, és még néhány mini palacsintát is készített, amihez többféle dzsemet vett elő. Éppen a második adag tojást sütötte, amikor Perselus megjelent a konyhaajtónak támaszkodva, és beleszippantott a levegőbe.
– Vendégeket várunk? – kérdezte, és a rengeteg ételre mutatott. Hermione szíve belesajdult a boldogságba, ahogy az őt gyengéden figyelő férfira nézett.
– Nem, de gondoltam igazi angol reggelivel kezdjük a napot, úgyis kell az energia a Science múzeumhoz.
– Csábító – nézett rá a férfi, és nem volt benne biztos, hogy a reggelire érti, vagy rá?
A következő pillanatban már a karjaiban volt, és csókolták egymást.
– Mondd csak, reggelente odamehetek majd a tanári asztalhoz, hogy ezzel kezdjük a napot? – kérdezte, miközben kivette a tojásokat a serpenyőből.
– Tojás sütéssel?
– Nem, ezzel – adott egy gyors puszit a férfi szájára.
– Nem bánnám – mosolygott féloldalasan Perselus –, bár teljesen odalenne a hírnevem. Nem hiszem, hogy a diákok rettegnének egy olyan tanártól, aki reggelente a nagyteremben az egyik diákkal csókolózik.
Rámosolygott.
– Menj, ülj le az ebédlőben, mindjárt átpakolok – kérte. – A pálcám fenn maradt.
– Ugyan – Perselus elővette az övét, és néhány intéssel átkerült minden az étkezőbe. Hozzákezdtek a reggelihez, és Hermione örömmel látta, hogy a férfi jó étvággyal evett, nem csak unottan turkálta az ételt, ahogyan a Roxfortban szokta.


– Adjak hajszárítót? – kérdezte a reggeli végeztével, mert a tanár haja még kissé nedves volt.
– Felesleges – legyintett Perselus. – Használhatnám a szárító bűbájt, de mire indulunk, addigra magától is megszárad, délutánra pedig már olyan lesz, mintha három napja mostam volna.
– Tényleg? – Hermione magában arra gondolt, ez tehát a tanár szinte mindig zsíros hajának a titka. – Úgy látszik, ez a haj-baj a varázserővel jár.
– Mert? – érdeklődött a férfi.
– Például Harry, ha egyik nap levágatja, akkor másnapra már majdnem ugyanakkora, mint volt. Vagy itt van ez – mutatott sóhajtva a saját hajára –, amivel bármit csinálhatok, egy kezelhetetlen kóctömeg marad. Gyakorlatilag önálló életet él – grimaszolt.
Perselus hosszú ujjaival beletúrt a hajába, neki pedig a lélegzete is elakadt.
– Szerintem jól áll – kapott egy puszit a homlokára.
– Egyébként azon nem gondolkodtál, hogy keversz rá valamilyen sampont, vagy hajöblítőt?
– Sosem érdekelt annyira – vonta meg a vállát a tanár.
Beletúrt ő is a férfi hajába, és elgondolkodott.
– Talán sok zsálya, még több csalán, és jó erős arabica kávé lefőzve. – Megállt a beszédben és közelebb hajolva megszemlélte a tanár haját. – Esetleg még citrom. De mennyi? – tűnődött. – Plusz valami még kellene. De micsoda?

Hirtelen eszmélt fel, és azt látta, hogy Perselus furcsán néz rá.
Ó, jaj, talán megbántottam? Biztosan nem szereti, ha a hajára tesznek megjegyzést – gondolta magában ijedten.
– Tudod, mit csináltál? – kérdezte döbbenten a férfi.
– Ne haragudj, nem akartalak megbántani – kért bocsánatot a lány.
Perselus türelmetlenül legyintett.
– Dehogyis bántottál meg, csak segíteni akartál. De most azt csináltad, amivel majd foglalkozni akarsz – magyarázta lelkesen. – Adott egy probléma, te megvizsgáltad, és kezdett összeállni a fejedben a megoldás.
– Óóó – ámult el a lány, amikor megértette. – De nem tudtam pontosan megmondani, hogy mi kellene.
– Mert talán még nem is ismered azt az alapanyagot.
– Hm… – töprengett el a lány.
– Hogyan csináltad? – kérdezte izgatottan Perselus. – Mennyire volt tudatos?
– Ó, hát én nem is tudom. Nem volt igazán tudatos, csak úgy jöttek egymás után az ötletek. Mint egy kirakós darabkái.
– Pontosan ez az, ami kell! Képes leszel rá, megvan hozzá az adottságod!
– Gondolod?
– Biztos vagyok benne. Holnap este elkészítjük.
– De nem is tudom, mi kellene még bele – szabadkozott.
– Nem baj, megpróbálod.
– Ha te bízol benne…
– Hát persze – bólintott a férfi.

Hermione az órájára nézett.
– Indulnunk kell, akkor odaérünk nyitásra – mondta, és az edényeket egy gyors tisztító bűbájjal rendbe rakta.
Ez a nap egészen más volt, mint a tegnapi. Most nem egy tanár ment a diákjával, és nem is úgy viselkedtek. A metróban és a múzeumban nem igazán volt rá esély, hogy más varázslókba botlanak, úgyhogy, ha nem is voltak olyanok, mint a szerelmes tinédzserek, az érintések, az, ahogyan egymásra néztek, egyértelművé tette, hogy összetartoznak. A lánynak még sohasem volt ennyire érdekes a Science múzeum, mint most, és aprólékosan mindent meg is néztek.

Fél hat körül értek vissza a szülei lakásába. Mindketten felmentek a szobáikba, átöltöztek, végül a nappaliban találkoztak.
– Előbb menj te, én még írok néhány sort anyának, rendben? – kérdezte Hermione.
– Persze. Köszönöm ezt a hétvégét – mondta Perselus.
– Még sok ilyen hétvégénk lesz – mosolygott rá a lány. – Csak legyek túl a vizsgáimon.
Még hosszan, véget nem érően megcsókolták egymást, aztán szétváltak.
– Holnap találkozunk. – A férfi hangja felért egy ígérettel.