Újra hetedikben - 7. fejezet

7. fejezet - Kviddics meccs volt?

     Két héttel a roxmortsi kirándulás után eljött a szezon első kviddics mérkőzése. Hagyományosan a Griffendél mérkőzik meg a Mardekárral, ezért Hermione alig látta a barátait, akik minden szabadidejüket edzésre fordították. Minden csapatba kerültek új játékosok, úgyhogy várhatóan a szokottnál izgalmasabb játéknak néztek elébe, amit csak tetézett az a tény, hogy a Mardekár és a Griffendél egyébként sem voltak túl jóban. Harry, mint csapatkapitány, kíváncsi volt a Mardekár új fogójára, de azon kívül, hogy Jasmine Penningtonnak hívják, nem tudott kideríteni semmit. Nem jutott el az ellenfél egyik edzésére sem, mert mindig annyi házifeladatot kapott, hogy nem győzte írni.

Harry, és persze a többiek is, azt gyanították, hogy Piton direkt ad fel olyankor több leckét, amikor az ő háza edz, de ez csak gyanú volt, semmi több.

Az elmúlt két hét elég volt ahhoz, hogy a lány felhagyjon a tanáron való gondolkodással. A professzor semmi jelét nem mutatta, hogy bármi történt volna a faluban, és Ron célzásai sem váltak be arra vonatkozóan, hogy majd az órákon szekírozni fogja miatta, mert semmi ilyesmi nem történt. A kalánfüves dolgozatot sem kapta meg soha, mindketten értékelés nélkül maradtak.

     Amikor eljött a mérkőzés napja, a griffendéles lányok a házuk színeibe öltöztek, és az arcukra is skarlátvöröset és aranyszínt festettek. Hermione is így tett, még a haját is vörös bársonnyal fogta össze. Időben kimentek a pályához, hogy elfoglalhassák a legjobb helyeket. Nemsokára megérkeztek a mardekárosok is, élükön Pitonnal, aki kivételesen úgy tűnt, jó hangulatban van, és a nyakában egy vastag, smaragdzöld sál tekeredett.

Hermione éppen azon mélázott, hogy még sosem látott a professzoron feketén kívül más színt, pedig ez a zöld igazán jól illik hozzá, amikor Ginny meglóbálta kezét az arca előtt.
– Miben gyönyörködsz? – kérdezte tőle, miközben seprűjén ott lebegett előtte.
– Senkiben – válaszolta a lány, mielőtt észbe kapott volna, és reménykedett, Ginny nem vette észre azt a tényt, hogy úgy válaszolt, mintha „kiben gyönyörködsz?” lett volna a kérdés. Szerencsére a barátnője már a hamarosan kezdődő meccsre koncentrált.
– Pedig olyan arcot vágtál, mintha valami szépet láttál volna!
Merlinnek hála, már nem kellett válaszolnia, mert Harry integetni kezdett Ginnynek, aki engedelmeskedve a csapatkapitányának a pályára röppent, és hamarosan elkezdődött a mérkőzés.

Hogy én Pitonban gyönyörködtem volna? – kérdezte magától Hermione gondolatban.
Lopva a tanár felé nézett. Egyenes, sőt, már-már túl egyenes tartás, fekete – most éppen kevésbé – zsíros, vállig érő haj, görbe orr, fakó bőr, szigorú tekintet. Nem éppen megnyerő külső, ugyan ki gyönyörködne benne? De hát – töprengett –, kinek nincs Angliában fakó bőre? Az orra sem vészes, inkább markáns. Hasonlít anya kedvenc mugli színészének orrára. Mondjuk, a haját moshatná gyakrabban is – húzta el a száját, bár még ezzel kapcsolatban is valamennyire megértette a tanárt, mert ő is sokat kínlódott azzal a kócos sörénnyel, ami elméletileg a haja.
Aztán megint eszébe jutott az a tekintet, amivel Piton a Három Seprűben nézett rá, és nagyon kíváncsi lett volna, mire is gondolhatott akkor a férfi?

Ekkor a professzor átható pillantással ránézett, mint aki megsejtette, hogy éppen őt bámulta, a lány pedig elpirult a lebukás gondolatára. Piton a pályára irányította a tekintetét, ő akaratlanul is követte, hogy merre néz, és akkor látta meg, hogy Ron neki integet, miközben a griffendélesek hangosan éljeneznek.

Vajon mi történt? Az eredményjelző táblán ekkor a Griffendél pontjai ötvenről hatvanra váltottak, úgyhogy ő is elkezdett éljenezni. Viszont azt is látta, hogy Ron nem neki integetett, pontosabban nem csak neki. Valamivel előtte ugyanis ott ült Stephanie, aki lelkesen vihogott barátnőivel. Hermione próbált hallgatózni, de semmi sem jutott el hozzá, mert a körülötte lévő griffendélesek mindenkit túlszárnyaltak a kiabálásban.

Nem tehetett róla, de egy kis idő múlva megint Pitont kezdte fürkészni. A tanár a meccset figyelte, közben öntudatlanul a zöld sálat babrálta.
A keze például elég vonzó, szép hosszú ujjai vannak – gondolta Hermione, és elővette zsebéből a nagymamája zsebkendőjét, ami valahogy a roxmortsi kirándulás óta nem került kimosásra – szerencsére nem lett nagyon piszkos –, viszont magánál tartotta, és amikor izgatott volt valami miatt, önkéntelenül azt morzsolgatta.

Most a Mardekár örült a pontoknak, de házvezető tanáruk akkor is csak visszafogott lelkesedést mutatott, ami abban merült ki, hogy néhányszor összeütötte tenyerét.

Végül a győzelem a Griffendélé lett, 120 ponttal előzték meg a Mardekárt a cikesz elkapásával. A lelátón hangos éljenzés tört ki, amihez csatlakozott Hermione is, bár fogalma sem volt, mi történt a mérkőzésen.

Miután a játékosok levonultak a pályáról, és a griffendélesek is kiujjongták magukat, a többiekkel együtt elindult az öltözők felé, hogy ott várja meg barátait. Már a közelben volt, amikor a Mardekártól kijött Piton, és elindult a kastély felé. Ahogy észrevette őt, a szemében furcsa fény villant, és mikor mellé ért, egészen halkan odaszólt neki, úgy, hogy csak Hermione hallotta.
– Remélem, érdekesnek találta a mérkőzést, Miss Granger! – és a fekete szemek egy pillanatra nem jeges sötétségben ragyogtak, hanem vidámság csillant meg bennük.
– Lenyűgöző volt, professzor úr! – felelte mosolyogva, és talán kissé szemtelenül, de a tanár szemében feltűnő derű arra bátorította, hogy így reagáljon.
Piton válaszul csak felvonta a szemöldökét, és Hermione esküdni mert volna rá, hogy közben az ajka egy egészen picit felfelé kunkorodott. Ráadásul, ahogy a zöld sál, úgy ez az épphogy mosoly is jól állt neki.

*****

– Jó napot, Perselus! – köszöntötte McGalagony vidáman, amikor a folyosón találkoztak.
– Magának is, Minerva! – válaszolta. Aztán nagy nehezen hozzátette: – Gratulálok a győzelmükhöz!
Az igazgatónő meglepve tapasztalta, hogy Piton professzort jó hangulatban találta, sőt, azon gondolkodott, gratulált-e valaha neki, ha kviddicsben nyertek. Azonnal tudta, hogy még sosem, ha pedig a Mardekár ellen győztek, általában még undokabb lett.

Piton viszont – ahogy az idős nő elképedt arcát nézte – azon szórakozott, hogy úgy tűnik, a váratlan kedvességgel is össze lehet zavarni az embereket.
De azért ebből nem lesz rendszer! – gondolta.

– Köszönöm! – válaszolta McGalagony, amikor magához tért. – Ígéretes tehetség az új fogójuk!
– Valóban – értett egyet vele –, bár Pottert nem tudta megszorongatni.
Tényleg éppen őt dicsértem? – hitetlenkedett magában.

McGalagony gyanakodva méregette.
Talán azt hiszi, hogy ittam? – latolgatta.
– Most megyek, pihennem kell egy kicsit – mondta, és látta, ahogy az igazgatónő fellélegzik, és a váratlan jókedvét a fáradtság számlájára írja.
– Jó pihenést! Én a klubhelyiségbe megyek, hogy gratuláljak a csapatnak, mert a mérkőzés után vissza kellett jönnöm az irodába – válaszolta McGalagony, és elindult.

Piton haladt tovább, le a pincébe, és a csapaton gondolkodott. Egészen jó játékosokat sikerült idén válogatni, és Jasmine, ha most még nem is, de két-három év múlva igazán jó fogó lesz. Még nem várt tőle túl sokat, másodikos korukban kevesen tudják felvenni a versenyt egy hetedévessel, de a lánynak azért néha sikerült borsot törnie Potter orra alá. Még néhány év, és ismét övék lesz a kviddics kupa.

Bár szigorú bájitaltan tanár volt, de házvezető tanárként nem volt az. Tudta, hogy a mardekárosokat a legtöbb tanár erélyesebben fogja – ráadásul sokszor alaptalanul –, mint a többieket, éppen ezért ő igyekezett toleráns lenni velük. Na persze, velük sem kezdett barátkozni, de törekedett nem megkeseríteni az életüket. Egy-egy elvesztett mérkőzés után sem szidta le őket, hiszen nem lett volna értelme, eléggé le voltak törve már úgy is. Most is csak az vigasztalta őket, hogy felvette a tőlük kapott sálat. Először nem akarta, de látta, hogy mennyire sokat jelentene nekik, és legalább nem voltak benne fehér csíkok, egyszínű, mardekárzöld volt az egész, ezért gondolta, miért is ne?

Mikor a folyosójára ért, akkor kezdett el Grangeren gondolkodni.
Milyen szemtelen volt az a lány! Fogadni mert volna, hogy alig látott valamit az egész meccsből. De vajon mit fürkészett rajta folyton? Ahányszor a Griffendél irányába nézett, azt látta, hogy Granger felé bámul. Ha önhittebb lenne, és nem kétszer annyi idős, azt hihetné, hogy…
De nem, ez botorság! – jött rá. Időközben a lakosztályába ért, kézmosás közben belenézett a mosdó feletti tükörbe, és a látvány éles ellentétben állt a Weasley gyerek integető képével.
Felvonta a vállát, elővette az egyik bájitalos könyvét, aztán leült olvasgatni.

*****

     A Griffendél klubhelyiségében zajosan ünnepelték a győztes csapattagokat, és McGalagony professzor is eljött néhány percre gratulálni. Hermione egy ideig próbált bekapcsolódni a beszélgetésbe, és úgy tenni, mintha tudná, mi történt a pályán, de rájött, semmire sem emlékszik. Pontosabban, amire emlékszik, annak semmi köze a kviddicshez, hacsak egy mardekárzöld sálat nem tekintünk annak.
Miután úgy érezte, illendő időt töltött a klubhelyiségben, és senkinek sem fog feltűnni, hogy nincs ott, bement a szobájába. Beült az ablakmélyedésbe, átadta magát a gondolatainak, és megpróbált szembenézni kavargó érzéseivel.

Már semmit sem értett.

Lehetséges lenne, hogy tetszik neki Piton, mint ahogyan arra Ginny találóan, bár mit sem sejtve rákérdezett? Még a gondolata is hihetetlennek tűnt, de a kérdés azóta sem hagyta nyugodni. Mindazonáltal, ő egyáltalán nem találja olyan taszítónak, mint amennyire a többiek. Aztán egy gonosz kis hangocska arra figyelmeztette, hogy néhány órája éppen azzal foglalkozott a kviddics mérkőzés helyett, hogy a professzort bámulta, márpedig közben egyáltalán nem a taszító volt az a szó, ami eszébe jutott róla.
Jó, tegyük fel, vonzódom hozzá – ezt egy ideig még szája szélét rágcsálva próbálta feldolgozni.

Á, ennek semmi értelme! – fújta ki a levegőt hangosan.
Piton a tanára, kétszer annyi idős, és valószínűleg utálja, ezt már néhányszor kinyilvánította. De akkor mi volt az a mérkőzés után? Majdhogynem flörtölt vele! Vagy csak jó kedve volt? De egy elvesztett meccs után? Eszébe jutott a tanár derűs tekintete az udvaron, és elmosolyodott.

Vajon volt már a professzornak barátnője? Jaj, hát persze hogy volt, nem szerzetes! – csapongtak össze-vissza a gondolatai. – De most biztosan nincs, hiszen senki nem látogatta, míg a kórházban volt, legalábbis úgy hallotta. De vajon szeretett már valakit?

Talán meg kellene kérdeznie Harryt, hogy mit látott az emlékeiben. De hogyan? A barátja nem beszélt róla senkinek, a Wizengamot előtt is csak a legszükségesebbet mondta el. Amikor Voldemorttal a végső összecsapás volt, neki tett ugyan néhány homályos célzást, de abból sem derült ki sok minden. Azt pedig mégsem kérdezheti meg tőle, hogy: „figyelj, Harry, láttál barátnőt Piton emlékei között?”

Mivel magyarázná, miért érdekli?
Különben sem számít. Ami volt, elmúlt.

Teljesen hülye vagyok! – gondolta hirtelen kijózanodva. – Piton a tanárom, akár tetszik, akár nem, még a gondolatát is el kell felejtenem, hogy bármi lehetne közöttünk, ráadásul ostobaság, amit csinálok! Egyszerűen túlreagálok néhány érintést.
A ráeszmélés gyors volt, és váratlan. Megrázta a fejét, aztán inkább elővette az SVK tankönyvet, és tanulni kezdett hétfőre.


     Eltelt egy hét, aztán még egy, kezdett a november hónap is a vége felé járni. Az iskolában egyre több lett a tanulnivaló, Hermionénak nem volt ideje a bájitaltan tanáron gondolkodni, és értelmét sem látta, mert mintha az a két mondatos beszélgetés a kviddics meccs után meg sem történt volna, Piton professzor pontosan ugyanúgy viselkedett vele, mint korábban, vagyis sehogy.

Aztán november utolsó péntekén, miután mindenki kivitte az aznap elkészült főzetét, a tanár még nem fejezte be az órát.
– Egy kis türelmet kérek még!
A diákok meglepve álltak meg, hiszen Piton ilyenkor már útjukra szokta engedi őket.
– A legközelebbi órán, azaz kedden házi vizsgát tesznek bájitaltanból. Nem olyan lesz, mint a RAVASZ vizsga, nem lesznek sem szóbeli, sem írásbeli kérdések, de egy bájitalt meg kell főzzenek, mégpedig egy olyat, aminek nehézsége hasonló lesz a vizsgán kérthez. A főzetet értékelni is fogom, a jegy annak megfelelő lesz, amit a vizsgán kapnának érte, és be fog számítani az osztályzatukba.

Mindenki némán állt. Ez olyan hír volt, mint derült égből a villámcsapás, de senki nem mert megszólalni.
– Mehetnek – bocsátotta el végül őket a professzor.

Mikor felértek az első szintre, Harry akkor kezdett el morogni.
– Nem hiszem el, hogy megint ezt csinálja! Szombaton lesz a Hollóhát-Hugrabug mérkőzés, most hogyan tudjuk megnézni?
– Sehogy, megyünk szépen a könyvtárba – mondta Hermione.
– Hát én biztos nem megyek. Mindkét csapatnál vannak újoncok, és még egyikőjük ellen sem álltunk ki – magyarázta Ron. – Meg kell tudnunk a gyenge pontjaikat, igaz, Harry?
– Attól tartok, igen – tanakodott Harry rövid ideig. – Majd vasárnap megyünk a könyvtárba.
– Hát jó, de rám ne számítsatok! – mondta mérgesen a lány –, azért szólt időben, hogy legyen pár nap felkészülni.
– Muszáj mindig megvédened? – támadt neki Ron.
– Neked muszáj folyton a rosszat feltételezni? – kiabálta, azzal elrohant.

Másnap Hermione egész nap a könyvtárban volt. Elővett egy nagy halom bájital könyvet, és azokat olvasta, hátha talál valamilyen plusz információt. Bár igazából nem volt értelme annak, amit csinált, hiszen tulajdonképpen gyakorlati vizsga lesz, de szörnyen érezte volna magát, ha úgy érzi, nem készült fel eléggé.

Vasárnap reggeli után megírta a hétfői leckéket, aztán ismét a könyvtárba indult. Természetesen Harryt és Ront nem találta ott, viszont Neville ült az egyik asztalnál, és olvasott.
– Szia! – szólította meg.
– Szia! – a fiú kétségbeesetten mutatott a könyvekre. – Nem tudom, van-e ennek értelme.
Hermione a fejét csóválta.
– Én sem tudom, de a könyvek megnyugtatnak.
– Akkor nekem a melegházba kellene menni.
– Tegnap ott voltál?
– Nem – Neville zavarnak tűnt. – Én, igazából megnéztem Lunát. Tegnap ő volt az egyik kommentátor.
– Tényleg, és melyik csapat nyert?
– A Hollóhát – vigyorgott a fiú, mert ha nem a Griffendél játszik, akkor nyilván a szeretett lány csapatának drukkolt.
– De legalább ma itt vagy, ellentétben a két jómadárral – utalt bosszúsan Harryre és Ronra.
Neville rámosolygott, aztán a nap hátralevő részében csendesen tanultak egymás mellett.

     Eljött a kedd. Hermione kicsit bizonytalan volt ugyan, de úgy gondolta, megtett minden tőle telhetőt. A fiúkon viszont látta, hogy idegesek. Ron egyenesen fehér volt, Neville senkihez sem szólt, Harry pedig idegesen poénkodott.
Az óra kezdetén Piton intésére megjelent a táblán a készítendő bájital, és munkához láttak. Hermione még nem hallott erről a főzetről, ismeretlen volt számára. Átolvasta a receptet, végül úgy ítélte meg, valószínűleg nem lesz vele nagy gondja, és hozzálátott. Eltelt az első óra, az üstökben rotyogtak a főzetek. A lány csak egy-két alkalommal nézett körül, többre nem volt ideje. Látta, hogy mellette mind Harry, mind Neville idegesen bár, de halad, és amennyire meg tudta állapítani, jó irányba.

Összetörte a sárkánypikkelyt, aztán beleszórta az üstbe. Most megint volt egy kis ideje, körülnézett, és észrevette, hogy Neville előkészíti a sárkánykarom-reszeléket. A két alapanyagot könnyű volt összetéveszteni, csakhogy a hatásuk teljesen más volt.

Gondolkodás nélkül cselekedett; csörömpölve leejtette a szűrőjét, leguggolt érte, és miközben felállt, óvatosan intett a fejével Neville-nek, aki a zaj miatt ránézett, hogy ne tegye bele.

Csak egy pillanat volt.
De túl hosszú és óvatlan.

– Ugye tudja, Granger, hogy ezért kirúghatom? – zendült fel bosszúsan a bájitaltan tanár hangja.
– Igen, professzor úr… – válaszolta bűntudatosan Hermione.