A belga sörök erősebbek voltak a vajsörnél, ugyanakkor olyan rengeteg változatban készültek, hogy könnyedén lehetett találni több kedvencet is, ha az ember időt szánt a végigkóstolásukra. Bár, Perselus Piton élt a gyanúval, hogy erre a nemes feladatra csak az ott élők képesek, mert aki – ahogyan ő is – csak néhány napot tartózkodik Belgiumban, annak egyszerűen nincs erre lehetősége.
Brüsszelben már kóstolt néhányfélét, amíg ott tartózkodott, de tegnap, miután megérkezett Brugesbe, és elfoglalta szobáját a Dumbledore által kiválasztott kellemes kis szállodában, elment egy sörfőzdébe, ahol kóstolót tartottak. Döbbenten hallotta, hogy Belgiumban több, mint nyolcszáz féle hazai sör van egyszerre forgalomban, és ebbe nem számítják bele a különleges alkalmakra készült, időszakos ízeket.
Jelenleg a városka főterén, a harangtoronnyal szemben üldögélt egy bisztróban, és egy Orvalt iszogatva azon tanakodott, mi legyen az aznapi programja.
Elővette az igazgatótól kapott útikönyvet – mert az is volt a borítékban – és próbálta kitalálni, hová is menjen. Nos, talán ma megnézi a Városházát, és mellette a Szent Vér bazilikát. Természetesen vallási oldalról nem érdekelte, művészeti szempontból viszont igen. A város látnivalókban igencsak bővelkedett, lépten-nyomon egy templom, vagy múzeum került az útjába. Ugyanakkor rengeteg turista is volt, de valahogy most nem zavarta őt a sok mugli. Sőt, még őket is érdekes volt megfigyelni. Mivel a hátralévő időt itt fogja tölteni, úgy gondolta, napi két-három látnivalót látogat meg kényelmesen, a fennmaradt időben pedig sétálgat, vagy kiül valamelyik teraszra sört inni, és olvasgatni. Bár csak egy könyvet hozott magával az útra, de a házigazdái felajánlották a könyvtárukat, és akadt is benne néhány érdekesség.
Ami azt illeti, kezdett hálás lenni Dumbledore-nak. Brüsszeltől, a fővárostól – ahol három napot töltött – még nem volt lenyűgözve, de ez a középkorból itt maradt városka megnyerte a szívét. Amikor tegnap este sétálgatott, azt vette észre, hogy lelkesen nézelődik, és határozottan tetszik neki a látvány. Szokás szerint igaza volt Albusnak, még csak egy napja van itt, de már jobban érzi magát, mint az elmúlt években bármikor. Nem tudta, azért van-e ez, mert itt senki sem ismeri, következésképpen nincs előélete sem, és ő is csak egy turista a sok közül, vagy ez egyszerűen a környezet hatása, esetleg a napsütés teszi, de jól érezte magát. Az első egy-két napban bosszantotta, hogy mugliként kellett viselkednie, sok dolgot megbonyolított, de már nem zavarta annyira, úgy fogta fel, hogy ez is hozzá tartozik az élményhez.
Amikor elfogyott a sör kifizette (a pincér további kellemes időtöltést kívánt), és elindult a Városháza felé. A térre érkezve azonnal feltűnt neki az impozáns, a homlokzaton sok szoborral, a tetőn pedig még több toronnyal büszkélkedő épület.
Megnézte a látványosságnak számító gótikus termet, a famennyezet tanulmányozásához még le is ült, és elidőzött egy darabig. Mikor végzett, átsétált a Városháza sarkában megbújó Szent Vér-Bazilikába. A templom onnan kapta a nevét, hogy az egyik mellékhajójában állítólag Krisztus vérét őrzik. A professzor ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget, azt viszont határozottan érdekesnek találta, hogy maga a templom az épület emeletén helyezkedett el.
A délutáni nap zavaróan tűzött a szemébe, amikor a bazilika félhomályából kilépett a térre. Ahogy a járókelőket figyelte, meglátta, hogy a legtöbben sötét színű szemüveget hordanak. Arra gondolt, az talán a nap ellen van. Tapasztalata nem volt, hiszen odahaza nincs ilyesmire szüksége. Be is ment az első üzletbe, aminek a kirakatában napszemüvegeket látott – így volt kiírva a neve –, gondolta, hátha ebben az esetben érdemes a muglikat utánozni.
– Üdvözlöm, uram! Miben segíthetek? – lépett oda hozzá egy eladó.
– Egy napszemüveget szeretnék – válaszolta.
– Milyenre gondolt? Feketére, barnára, szürkére, esetleg valamilyen színes keretet szeretne?
– Feketét – vágta rá azonnal. Még, hogy színes! – méltatlankodott magában.
Az eladó rögtön elő is kezdte pakolni őket.
– Ez egy modern, műanyag keretes, ez inkább sportosnak nevezhető – sorolta, és egyre több szemüveg került a pultra. Piton már kezdett bosszankodni, mert egyáltalán nem gondolta, hogy ez az egyszerű vásárlás ilyen bonyolult lesz. Akkor az eladó kezében feltűnt egy fém keretes, nem túl hivalkodó darab.
– Az jó lesz – mutatott rá.
– Kitűnő választás! Jó márka, klasszikus dizájn, természetesen UV-szűrős és polarizált a lencse, ami a csillogást is szűri. Próbálja fel – adta a kezébe.
Felvette, mire az eladó egy tükröt tartott elé. Úgy érezte, szörnyen ostobán néz ki benne, de valószínűleg a célnak megfelel. Reménykedett, hogy soha, senki sem fogja meglátni benne olyasvalaki, aki valaha is hallotta azt a szót, hogy Roxfort.
– Megveszem – mondta.
– Remekül áll önnek – hízelgett még az eladó, ő pedig alig várta, hogy az üzleten kívül lehessen.
Odakinn aztán megállapította, hogy valóban komfortosabb így nézelődni, majd a vásárlás tortúrájának elfelejtése érdekében leült egy étterem teraszára, hogy egy korai vacsorát elfogyasszon, némi sör kíséretében.
***
Egy fárasztó, utazással töltött nap után szállt le a Delta Airlines járatáról, mégis reményekkel telve haladt át az útlevél vizsgálaton. Brüsszelben volt, Európában! Ez volt a legizgalmasabb dolog, amibe belefogott életének huszonkilenc éve alatt. Tulajdonképpen büszke volt magára, végtére is az amerikaiak többségének útlevele sincs, nemhogy az öreg kontinensre utazzanak. Igaz, eddig neki sem volt, sürgősséggel csináltatta meg, hogy időben elkészüljön.
Várta a csomagját, de az csak nem akart megérkezni, végül már üresen forgott a futószalag. Odament a megfelelő pulthoz, hogy érdeklődjön.
– Jó napot! – kezdte. – Úgy tűnik, a csomagom nem érkezett meg.
– Üdvözlöm! – mosolygott rá az ügyintéző. – Megkaphatnám a jegyét?
Átadta, és a nő pötyögni kezdett a számítógépe billentyűzetén. Kisvártatva megszólalt.
– Sajnos a csomagja Bostonból nem New Yorkba utazott, hanem Detroitba. Ott a tévedés azonnal ki is derült, és tovább is küldték, de az ön járatát nem érte el. Most azt látom a rendszerben, hogy már a Kennedy reptéren van, és az este induló géppel jön ön után. Ha megadja az itteni elérhetőségét, akkor holnap kiszállítjuk a kért címre.
– Köszönöm, ez remekül hangzik!
Szerencsére a kézipoggyászában volt némi pipere, és egy váltás ruha is, azzal kihúzza, amíg megérkezik a bőröndje. Elővette a papírt, amire a hotel címét felírta, és átadta a nőnek.
Annyi haszna volt az egésznek, hogy most nem kellett cipelnie a bőröndjét, csak a kézipoggyásszal kellett vonatoznia. Előbb beutazott Brüsszelbe, aztán ott át kellett szállnia egy másikra vonatra, amivel egy óra alatt Brugesben volt. A pályaudvaron fogott egy taxit, és a hotelhez vitette magát.
– Rövid ideig marad? – kérdezte a sofőr, nyilvánvalóan arra utalva, hogy csak kézipoggyász került a csomagtartóba.
– Másfél hétig – válaszolta. – Sajnos a csomagom még nem érkezett meg.
– Messziről jött? – csevegett tovább a taxis.
– Az Egyesült Államokból, Bostonból – mondta.
– Már itt is vagyunk. – mondta a sofőr valamivel később. Az autó egy csendesnek tűnő mellékutcában állt meg.
– Kellemes pihenést, és feltétlenül látogasson el Gentbe, megnézni az oltárképet! Azt nem szabad kihagynia – búcsúzott tőle a férfi.
Felnézett az épületre, aminek falán a bejárat mellett réztábla hirdette a hotel nevét. A nehéz faajtón belépve egy lépcső indult felfelé, jobbra pedig egy üvegajtó nyílt, ami mögött felsejlett a hotel társalgója, egy táblán pedig a recepció szót látta, így ide nyitott hát be.
A teremben bájos zsúfoltsággal, reneszánsz stílusú bútorok voltak, és egy sarokban gyerekjátékok.
A pult mögött egy idősebb nő volt.
– Margaret Norton? – kérdezte mosolyogva.
– Igen, nagyon örülök – nyújtotta a kezét a fiatal nő.
Gyorsan kitöltötte a bejelentkezési lapot, megkapta az első emeleti, 21-es szoba kulcsait, egy várostérképet, aztán a nő megmutatta a pincét, ahol majd reggelizni lehet.
– Megmondaná, hogyan tudok Gentbe eljutni? A taxis, aki idehozott, azt mondta, feltétlenül nézzem meg az oltárképet – magyarázta.
– Vonattal jött ide a repülőtérről? – kérdezte a nő.
– Igen.
– Nagyszerű! Vonat Gentbe is megy, az a legegyszerűbb megoldás, Brugestől úgy negyven perc az út. Az oltárkép valóban csodálatos, a Van Eyck testvérek festették. Ha érdekli, érdekességképpen elmesélem, hogy Jan Van Eyck festette meg az Arnolfini házaspár portréját, akik valaha ebben az épületben éltek. – Azzal a nő a társalgóból nyíló kis helyiségbe vezette, ahol az említett festmény reprodukciója függött a falon.
– Azért is választottuk a férjemmel ezt az épületet, amikor Belgiumba költöztünk, mert tetszett, hogy van valami plusz érdekesség benne – mosolygott rá a hölgy.
– Nem ide valók? – kérdezte érdeklődve az amerikai lány.
– Nem, Franciaországból költöztünk ide. Én egy irodában dolgoztam, a férjem pedig a versenyszférában, aztán tizenkét éve úgy éreztük, váltanunk kell, ideje lenne megpróbálkoznunk valami újjal.
– Ahogy látom, sikerült – jegyezte meg.
– Így van.
Ekkor egy magas, fekete hajú, fekete ruhás férfi jött be a társalgóba.
– Érezze jól magát! A kulcsokat nem kell minden alkalommal leadnia, vigye csak nyugodtan magával – mondta neki még a nő, aztán a férfihoz fordult. – Segíthetek valamiben, Mr. Piton?
A megszólított éppen Maggie-t figyelte az átható fekete szemeivel, ő zavartan rámosolygott, aztán kiment, hogy megkeresse a szobáját. Az ajtóban még hallotta, ahogy a férfi mély, dallamos hangján könyvek iránt érdeklődött.
A szálloda minden várakozását felülmúlta. Még otthon igyekezett úgy választani, hogy ne egy nagy hotel lánc egyik személytelen, a világon mindenütt ugyanúgy kinéző tagját válassza. Szeretett volna valamilyen különleges, a város középkori hangulatához illő helyet találni, ugyanakkor persze nem túl drága megoldást keresett. Ahogy felment a lépcsőn, egy hosszú folyosón találta magát. Egyik oldalon a szobák ajtói nyíltak, másik oldalon nagy, színes üveges ablakok voltak, köztük vitrinekkel, amikben a legkülönfélébb holmikat tartottak. Volt ott réztányér, fém szkarabeusz, gyertyatartók, régi könyvek, még kitömött madár is akadt, mégsem volt nyomasztó.
Megkereste a huszonegyes szobát, és benyitott. Azonnal tudta, hogy jól választott. A szoba úgy volt bájosnak mondható, hogy semmi felesleges cicoma nem volt benne. A süppedős szőnyeg, a nehéz bársonyfüggönyök, és az ágyterítő tökéletes összhangban volt, a kovácsoltvas bútorok és lámpák, valamint a kandallón álló gyertyatartók pedig igazán egyedi hangulatot kölcsönöztek. Benyitott a fürdőszobába, és elégedetten tapasztalta, hogy az viszont nagyon is modern.
Estefelé még elment sétálni, hogy kicsit ismerkedjen a várossal, és a Harangtorony előtt álló kocsiból vacsora gyanánt egy nagy adag sült krumplit vett. Eddig azt hitte, Amerika a hasábburgonya hazája, de elég volt ebből egy falat, és rájött, hogy óriásit tévedett. Kívül ropogós, belül puha finomság volt, és a mellé adott majonéz is nagyon ízlett. Szerencsére nem kellett visszafognia magát, az alakjával semmi gondja nem volt.
Másnap, mielőtt lement volna reggelizni, bevette a szívgyógyszerét, és akkor tudatosult benne, hogy az orvosság többi része a feladott bőröndjében van. Lévén folyadék, nem vihetett fel belőle kézipoggyászban nagyobb mennyiséget a gépre. Gyerekkora óta, minden reggel be kellett vegye, mert beláthatatlan következményei lettek volna, ha akár csak egyet is kihagy. Igyekezett nem gondolni arra, mi van, ha nem érkezik meg ma a csomagja? Mégsem volt olyan jó ötlet ez a hosszú repülőút? – tanakodott, de persze tudta, hogy már úgyis mindegy.
Lement reggelizni az étkezőnek kialakított közel ötszáz éves pincébe. Bár a föld alatt volt, mégis meglepően kellemes benyomást keltett, viszont csalódottan látta meg, hogy nincs üres asztal.
– Jó reggelt kívánok! – üdvözölte a tegnapi nő. – Sajnos éppen tele van a reggeliző. Tudna esetleg egy keveset várni a társalgóban? – kérdezte tőle, és közben az asztalokat fürkészte.
Már éppen mondta volna, hogy szívesen vár, amikor a tulajdonosnő szeme felcsillant.
– Várjon, kedvesem! – azzal válaszra sem várva otthagyta, és annak az úrnak az asztalához lépett, akit tegnap már látott a recepción.
A férfi kifejezéstelen tekintettel pillantott felé, aztán kelletlenül bólintott, mire a nő vidáman jött vissza hozzá.
– Jöjjön, Mr. Piton szívesen látja az asztalánál! – fogta karon.
Vonakodva ment oda. Tudott volna még várni, de attól tartott, ha most visszautasítja, azzal megsérti a férfit, aki csak szívességet tett neki.
– Miss Norton, bemutatom Mr. Pitont! – mutatta be őket egymásnak a nő, és azonnal el is ment, mert hívták egy másik asztalhoz.
A férfi kutatva mérte végig, neki pedig az a kényelmetlen gondolat fúrta be magát az agyába, hogy talán mégsem kizárólag csak feketében kellene járnia, mert rémesen sápadt lehet benne. Igaz, a férfi is – mint tegnap – teljesen feketében volt, de valahogy neki nem állt rosszul.
– Üljön le! – mondta a férfi ellentmondást nem tűrő, parancsoláshoz szokott hangon. – Kérem! – tette végül hozzá, mintha maga is rájött volna arra, hogy udvariatlan volt.
– Nem szeretnék alkalmatlankodni – ácsorgott továbbra is az asztal mellett.
– Ha zavarna, akkor nemet mondtam volna a tulajdonosnak.
– Rendben, akkor megyek, hozok magamnak reggelit – bólintott, és a svédasztalhoz ment.
Idegesen szedte össze a rántottát és a sült sonkát a kenyér mellé. Az asztalnál némán enni kezdett, de aztán mégsem akart udvariatlannak tűnni, ezért megszólalt.
– Régóta itt van?
– Nem – hangzott a szűkszavú válasz.
– Én tegnap érkeztem – mondta.
– Láttam.
Úgy látszik, Mr. Piton nem bőbeszédű – gondolta, viszont valamiért örömmel töltötte el, hogy ez a kellemes hangú idegen emlékszik rá.
Kíváncsi volt, honnan való a férfi, mert a beszédéből érezhető volt, hogy nem amerikai. Valószínűleg angol – tippelt magában.
– Én Bostonból jöttem, amerikai vagyok – próbálta kisvártatva újra szóra bírni a szemben ülőt.
– Gondoltam, nyilván azért érez folyton kényszert a fecsegésre. – Ez már egészen türelmetlenül, és bosszúsan hangzott.
– Ne haragudjon – motyogta neki, és lesütötte a szemét.
A férfi áthatóan ránézett, aztán felsóhajtva az égnek emelte a szemét, de amikor újra rápillantott, a derű egy apró szikrája csillant meg benne.
– Tegnapelőtt érkeztem, még másfél hétig maradok, és angol vagyok – mondta egy szuszra. – Kíváncsi még valamire? – kérdezte felvont szemöldökkel.
Több dologra is az lennék – mondta volna szívesen, de csak halványan mosolyogva megrázta a fejét.
– Egyelőre ennyivel is beérem – közölte, és folytatta az evést.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése