Újra hetedikben - 16. fejezet

16. fejezet - Hazugság


     Vasárnap délután Hermione elégedetten tért vissza a Roxfortba, mert mindennek sikerült utána néznie. A jegyzetfüzetében nyitvatartási idők, múzeumok elérhetőségei voltak, és a Garrick színház adatai. Abban reménykedett, sikerül meggyőzze a professzort, hogy a hétvége mindkét napját töltsék Londonban, ha már a szüleitől lehetőséget kaptak rá. Bár erre elég kevés esélyt látott, mégis meg kellett próbálnia.
Az édesanyja hozzáállása meglepte, ugyanakkor jó érzéssel töltötte el.

A hétfő esti különóra után, izgatottan ismertette a férfival, hogy mit intézett.
– Voltam hétvégén a szüleimnél, Londonban – kezdett bele a mondandójába. – Az a helyzet, hogy ők jövő hétvégén egy fogászati konferenciára mennek, és azt tanácsolták, menjünk akkor. Igaz, emiatt nem lesznek otthon, hogy személyesen is köszönetet tudjanak mondani, viszont van két színházjegyük szombatra, amiket még szeptemberben vettek, és akkor azok nem mennének veszendőbe.
– Még nem jártam mugli színházban – vetette közbe a tanár –, és nem tűnik tartalmas időtöltésnek.
– Én néha elmegyek a szüleimmel a Globe-ba, és kellemes szórakozás, biztosan tetszene önnek is. Nem kell mindennek célszerűnek lennie, és időnként a kikapcsolódás is hasznos lehet, mert feltölt a hétköznapokra. Különben pedig, legyen ez egy igazi mugli hétvége – tette hozzá bátortalanul mosolyogva.
– Hétvége? Én csak egy napra gondoltam… – válaszolta Piton professzor, és összeráncolta a homlokát.
– Igen, de ha elmegyünk a színházba, akkor annak későn lesz vége. – Hermione érezte a saját hangján, hogy kicsit talán már túlságosan is könyörgő, de nem tudott mit csinálni. – A szüleim lakásában van külön vendégszoba, amihez fürdő is tartozik, szóval nem fogom zavarni önt.
– Jól van, akkor még meggondolom – mondta a férfi egy bosszúsnak ható sóhaj után.
Hermione bólintott. A professzor ugyan nem ígérte meg biztosra, de ez is több volt a teljes elutasításnál, és tudta, most többet nem fog ezzel kapcsolatban elérni.
– Rendben, a szüleim otthon hagyják a jegyeket, tehát akár aznap is eldöntheti. Egyébként egy Shakespeare darab lesz, a Sok hűhó semmiért.
– Maga már látta? – kérdezte a professzor.
– Nem – rázta meg a fejét a lány –, de jó lenne megnézni, szeretem Shakespeare műveit.

– Ide mindent felírtam – mutatta fel a jegyzetfüzetét –, nyitvatartási idők, milyen tömegközlekedési eszközt kell használni, melyik megállóknál kell leszállni, ilyesmik. Írtam még le néhány múzeumot, ha esetleg úgy dönt, akkor vasárnapra is lesz program. Elmehetnénk pl. a British múzeumba, vagy a Science-be, ami érdekli.
A tanár nem szólt semmit, csak kutatva nézett rá, úgyhogy hozzátette.
– Persze bárhova elmehetünk, ahová kedve tartja, de én nyaranta sok időt töltök el a londoni múzeumokban, és gondoltam...

Elhallgatott a mondat közepén. Nem tudta, mit mondhatna még? Mondja el, hogy nincsenek mugli barátai, akikkel együtt lóghatna? Nincsenek, mert utálták őt a suliban, amiért mindig tudott mindent. Mondja, hogy nyaranta általában hosszú órákat tölt csontvázak, és múmiák között, amíg a szülei dolgoznak? Hogy az élete egyáltalán nem olyan izgalmas és kalandos, mint amilyennek tűnhet? Hogy valójában magányos, néha még itt, a Roxforban is, de otthon mindenképp, bármennyire is szereti a szüleit?
Nos, talán Piton professzor az, aki meg is értené, hogy miről beszél. Megvonta a vállát.
– Nincsenek mugli barátaim, és valamivel el kellett tölteni az időt…
– Értem – válaszolta a tanár, némi megértéssel a hangjában –, nos, talán a Science múzeumot megnézhetném. Persze csak, ha úgy döntök majd.

Rövid csönd után Hermione folytatta.
– A szüleim otthon hagyják az oyster kártyáikat is, azokkal tudunk majd tömeg közlekedni. – Aztán tétovázott egy kicsit, de hát muszáj volt szóba hozni ezt is. – Szükség lesz mugli ruhákra is.
– Rendben – mondta a férfi, majd látva a lány meglepett arcát, az égnek emelte a szemét. – Mégis mit gondol, most mi van rajtam a felöltő és a talár alatt?

Ez egy enyhén bosszús kérdés volt, de olyan gondolatokat ébresztett a lányban, amiket nem kellett volna. Ajkát beharapva, elvörösödve próbált nem belegondolni abba, hogy mi van a tanáron, de főleg attól a képtől próbált szabadulni, hogy milyen lehet, amikor éppenséggel semmi sincs rajta. A zavara egyre csak nőtt, végül a fal mellett lévő polcon álló üvegeket kezdte tanulmányozni, hogy elterelje a figyelmét.
– Valami kérdése van? – kérdezte a férfi felvont szemöldökkel.
– N-nem, nincs – dadogta.
– Akkor talán kezdjünk hozzá a mai tananyaghoz – indítványozta Piton professzor, egy leheletnyi mosoly kíséretében.

     A kedd délelőtti bájitaltanon egy – számukra – új bájitalt kellett főzzenek, és már félig elkészült, amikor az egyik mardekáros diáknak füstölni kezdett az üstje.
– Meg tudja valaki mondani, miért történt? – kérdezte Piton, miután a pálcája suhintásával eloltotta a tüzet az edény alatt.
Hermione annak ellenére, hogy tudta, már nem jelentkezett, mert úgy érezte, teljesen felesleges.
– Potter? – nézett a tanár a barátjára.
Harry nem szólt egy szót sem, csak vörösödött az arca.
Hermione akaratlanul is elkezdett mosolyogni, mert akkor vette észre, hogy tulajdonképpen a professzor Harry zavarán jól szórakozik.
– Miss Granger? – villant rá a tanár szeme, a lány pedig megszeppenve nézett vissza rá, mert Piton már egyáltalán nem tűnt olyan vidámnak.
– Azért, mert az óramutató járásával megegyező irányban kavarta, nem pedig fordítva, ahogyan kellett volna – mondta idegesen.
Évek óta ez volt az első alkalom, hogy a professzor felszólította órán, de egyáltalán nem örült neki. Félt, hogy túl messzire ment a mosolygással.
– Ha tudta a jó választ, miért nem jelentkezett? – kérdezte Piton szigorúan.
Most aztán kétségbe esett. Mit mondjon? Azt mégsem lehet, hogy, de tanár úr, úgysem szólított volna fel, ezért nem is jelentkeztem. Túl szemtelen lenne, és a professzort sem akarta kellemetlen helyzetbe hozni vele.
– Kavarnom kellett a főzetemen – válaszolta halkan, az üstjébe meredve. Aztán arcán a szégyen pírjával felemelte a fejét, és ahogy a tanár szemébe nézett, érezte, hogy a férfi pontosan tudja, hogy nem mondott igazat. A szeme résnyire összeszűkült, a homlokán elmélyült a ránc.
Legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Talán jobb lett volna, ha inkább szemtelen, és az igazat mondja.
– Folytassák! – nézett körbe a professzor, mire mindenki – Hermione is – az üstje felé fordult.

     Óra végén már indult volna kifelé a többiekkel, amikor Piton utánuk szólt.
– Granger, maga itt marad!
Csüggedten tette vissza táskáját a padra, és megállt mellette. Hogyan is reménykedhetett, hogy megúszhatja?
– Jöjjön közelebb! – utasította a tanár, amikor az utolsó diák is kiment a teremből.
A professzor is felállt, átsétált az asztal elülső oldalához, és nekidőlt, a karját hanyagul keresztbe fonta, úgy nézett rá várakozva. Hermione elé vonszolta magát, megállt tőle tisztes távolságra, és lehajtott fejjel a makulátlanul tiszta cipőjét kezdte bámulni. Piton egy-két végtelenül hosszúnak tűnő percig várt, csak azután szólalt meg.
– Miért nem mondott igazat az órán? – kérdezte, és a lány halvány reménysugárként értékelte, hogy a tanár a különórás kedves hangján beszélt, ugyanakkor, továbbra sem mert ránézni. – Felteszem, a barátja beszélt magának arról, hogy remekül használom a legilimenciát. Elmondja tehát magától, vagy használnom kell a tudományom?
– Nem akartam szemtelenül viselkedni – válaszolta halkan. Rémülten gondolt bele, hogy a professzor mi mindent fedezhetne fel, ha az elméjében kutakodna.
– És ezért kellett hazudnia? Rám nézzen, ha hozzám beszél – mondta Piton, közben elé lépett és a kezével felemelte az állát, hogy a szemébe nézhessen.

Hermione kénytelen volt ráemelni a tekintetét. Meglepetésére a férfi nem tűnt mérgesnek, inkább csak kíváncsinak, és talán csalódottnak, ugyanakkor a szemébe nézve a lány tudta, nem fog tudni megint füllenteni. Nem teheti, és már az előzőt is annyira megbánta, hogy nem is tudna.
– Tehát? Miért nem jelentkezett? – kérdezte újra a professzor. Elengedte és visszament az asztalhoz.
Az ujjai fájóan hiányoztak az álláról.
– Mert úgysem szólítana fel, sosem szokott – válaszolta az igazat.
– Miért szólítanám fel, amikor nyilvánvaló, hogy tudja a választ, hiszen azért jelentkezik? – vetette ellen Piton.
Hát, ennek végül is van értelme – gondolta a lány, de mégis annyira meglepte, hogy csak annyit tudott mondani: – Ó!

– Szórakoztatónak érezte, hogy a barátja nem tudta a választ? – kérdezte a tanár, továbbra is fenntartva a szemkontaktust.
– Nem – válaszolta neki, és egyre nyomorultabbul érezte magát, amikor rájött, mi lesz a következő kérdés.
– Akkor min mosolygott?
– Láttam, hogy ön szórakoztatónak találta – bökte ki remegő hangon az igazságot.
Piton szeme résnyire szűkült, a jobb kezét felemelte, és a mutatóujjával az ajkán kezdett dobolni. Hermione képtelen volt róla levenni a szemét, hihetetlenül vonzónak találta, teljesen kiszáradt a szája, a gyomrában pillangók repkedtek.
– Mit csináljak én most magával? Meg kellene büntetnem… – töprengett hangosan a tanár.
Ellökte magát az asztaltól, és szigorú tekintettel körbejárta a lányt. Hermione – mint valami elfuserált násztáncban – utána fordult, mert a tekintetét nem tudta elengedni. Ahogy érezte a közelségét, a férfiból áradó illatot, a vonzást, a lány tudta, hogy elveszett, és remegni kezdett, mint a nyárfalevél. Ha ez még sokáig folytatódik, össze fog esni, szét fog folyni, és úgy kell majd felmosni.
– Hmm? – állt meg Piton előtte.
– Nem tudom. – A hangja most már csak erőtlen cincogás volt.
Hirtelen aggodalmat látott a férfi szemében, aki erősen, de a legkevésbé sem durván megfogta a karját.
– Jól van? – kérdezte.
– I-igen – válaszolta bizonytalanul, és ahogy érezte a tanárból áradó erőt, valamennyi mintha átfolyt volna belőle, mert tényleg erősebbnek kezdte érezni magát.
– Azt hittem, elájul itt nekem – morogta a professzor, és a hangjában mintha megkönnyebbülés hallatszott volna. Vagy csak képzelődött?
– Menjen! Kivételesen nem kap büntetést, de máskor ne vigyorogjon az órámon, és a lódítást is felejtse el, mert ügyetlen hozzá! – mordult rá. A padja felé fordította, aztán elengedte, és visszaült a tanári asztal mögé.
Hermione, mint aki álomból ébredt, felkapta a táskáját, és kisietett. Az ajtóból még visszafordult, hogy köszönjön.
– Viszontlátásra! – mondta, de a tanár úgy tűnt, nem is hallotta, csak nézett maga elé.

Rosszul érezte magát. Miután lecsillapodtak az érzékei, újra reszketni kezdett, a gyomra összeszűkült, és felfordult. Hányingere volt, és döbbenten jött rá, hogy saját magától van. Mégis hogy tehette? Hogyan hazudhatott a férfinak, akit mindennél jobban szeret? Még akkor sem szabadott volna, ha tulajdonképpen csak egyiküket sem akarta kellemetlen helyzetbe sodorni az osztály előtt. Folyton csak a pillanatnyi csalódottságot látta a tanár szemében, és egyre rosszabbul érezte magát.
Végre felért az első emeletre, ott berontott a mosdóba, és kiadta magából a feszültséget, a reggelije kíséretében. Amikor végzett, belenézett a tükörbe, és ahogy meglátta az elgyötört, hamuszürke arcát, tudta, hogy soha többé nem lesz képes arra, hogy ne az igazat mondja a professzornak. Megmosta az arcát, alaposan kiöblítette a száját, és azon gondolkodott, mitévő legyen most?

***

     Eközben a bájitaltan tanár még mindig az asztalánál ült, és azon töprengett, mégis mi történik vele?
Amikor meglátta az órán, hogy Granger mosolyog, hirtelen mindennél jobban érdekelte, hogy vajon miért? És miért nem jelentkezik, amikor mindig szokott, és ő biztos volt benne, hogy tudja a választ?
Aztán pedig hazudott neki. Ebben az első pillanatban biztos volt, és ahogy Hermione ránézett, azt is látta, hogy a lány gyötrődik miatta. Először haragja gerjedt a hazugságon, de aztán rájött, hogy Granger ezzel lehetőséget adott neki arra, hogy ne csináljon ügyet belőle a többi tanuló előtt. Végül annyiban hagyta a dolgot, részben azért, mert nem volt benne biztos, hogy ha számon kérné, továbbra is képes lenne az órai szigorú hangját használni, és felettébb kínos lett volna, ha a diákok meghallják a régit.
Óra után viszont, ahogy meglátta, hogy a lány ki akar sétálni a barátaival, nem tudta elengedni. Tudni akarta, hogy min mosolygott!
Még szerencse, hogy hosszú évek alatt begyakorolta a póker arcot, mert amikor Hermione bevallotta az igazat, majdnem elnevette magát. Valóban mindig nagyon jól szórakozott azon, amikor látta a zavart félelmet a diákjai arcán. Tudta, legtöbbjüket ilyenkor a víz is kiveri, és a hős Harry Potter idegessége még szórakoztatóbb volt, mint a többieké, bár idén valamiért már kevésbé élvezte.
De hogyan lehetséges, hogy a lány ezt észrevette? Nem szabadna, hogy ennyire megismerje, még akkor sem, ha különórákat is ad neki.

De miért nem? – tette fel a kérdést magának.
Bár megszokta, hogy magányos, néha mégis annyira egyedül érezte magát, főleg, mióta Dumbledore sem él. Jó lett volna, ha lett volna valaki, akivel nem csak iskolai dolgokról beszélgethet. Keserű szájízzel gondolt arra, hogy ez volt az egyetlen jó abban, hogy valaha halálfaló volt. Nem mintha hiányoznának a hajnalig tartó tivornyák Luciussal, a többiekkel pedig már akkor sem volt igazán jóban, Greybacktől például egyenesen viszolygott, de végső soron mégiscsak egy közösséghez tartozott.

Összerázkódott. Ugyan miféle közösség volt az? Inkább élje le örökre magányosan az életét, minthogy valaha újra elkövesse azt a hibát, és ez még enyhe kifejezés rá. Remélte, hogy soha többé nem látja viszont egyiküket sem, akkor is, ha már csak a Malfoy család tagjai élnek.

Nem akart rájuk gondolni, inkább próbált valami kellemesebb dologra koncentrálni, és akkor eszébe jutott, amikor megfogta Hermione állát. Olyan finom volt a bőre, hogy kedve lett volna végigsimítani az arcán, ezért gyorsan otthagyta inkább.
Vajon jól van? Olyan furcsán nézett ki, azt hitte, össze fog esni. Talán nem kellett volna így elengednie. De mégis mit kezdett volna vele? Különben is, mit érdekli őt, hogy Granger hogyan érzi magát, és mit gondol?

     Halk kopogtatást hallott a tanterem ajtaján, aztán kinyílt, és a résen Hermione jött be.
– Mit akar? – förmedt rá.
A lány kezét tördelve állt meg. Becsukta maga után az ajtót, aztán látszott, hogy nagy levegőt vesz, és megszólalt.
– Elnézést szeretnék kérni – kezdte –, amiért az órán nem mondtam igazat. Ígérem, hogy soha többé nem fog előfordulni!
Nem válaszolt rá, csak bólintott. Aztán ahogy jobban megnézte a lányt, felfedezte, hogy az arca sápadtabb, mint amikor korábban elment.
– Jól van? – érdeklődött. Miért aggódik megint érte?
– Igen – válaszolta a lány –, már jobban.
Odament hozzá, és azonnal megérezte a savanykás szagot.
– Miért hányt? – kérdezte lágyan. A lány arcán piros rózsák kezdtek nyílni, ő pedig ismét érezni vélte a finom bőrt az ujjai alatt.
– Bántott, hogy hazudtam Önnek – suttogta Hermione.
Felemelte a kezét, hogy végigsimítson az arcán, de félúton megállt a mozdulatban, és inkább a saját hajába túrt bele.
– Menjen, pihenjen egy kicsit – mondta neki inkább.

Granger bólintott, és kiment, ő pedig visszament az asztalához, és közben észre sem vette, hogy mosolyogva ingatja a fejét.