Újra hetedikben - 21. fejezet

21. fejezet - Bál


     A Griffendél toronyban boldogan ünnepeltek a diákok. A hetedévesek a sikeres RAVASZ vizsgák után voltak, az ötödévesek az RBF-ek akadályát lépték át, a többiek pedig egyszerűen a tanév végének örültek. De ma éppen az volt az ünneplés tárgya, hogy az esti ünnepségen meg fogják kapni a Házkupát, mivel megnyerték a házak közötti egész éves versenyt. Ehhez hozzásegítette őket, hogy Hermione Granger – egyedüliként az évfolyamból – minden tárgyból K eredményű RAVASZ-t tett, és igazgatói dicséretben részesült.
– Neked kellene az esti bálon átvenni a kupát – javasolták többen is.
– Nem szeretném – tiltakozott. – Vegye át inkább egy alsóbb évfolyamos, az olyan lenne, mintha átadnánk a stafétabotot – találta ki, miután Harry és Ron is visszautasította a megtiszteltetést.
Végül kiválasztották az egyik kis elsőst, aki dagadó mellkassal, büszkén vállalta a feladatot.

Miután Hermione kiment a klubhelyiségből, Ginny a többiekhez fordult.
– Fiúk, beszélhetnénk néhány szót?
Harry, Ron és Neville beültek az egyik sarokba, és vártak.
– Mit szeretnél mondani? – kérdezte Harry.
– Szeretnélek benneteket megkérni valamire, Hermionéval kapcsolatban!
– Mi van vele, csak nincs valami baj? – húzta össze a szemöldökét Neville.
– Nem, semmi, de szeretném, ha megígérnétek valamit, főleg te, Ron! – nézett a bátyjára.
– Mit? – csodálkozott a megszólított.
– Ígérjétek meg, hogy ma este, ha meglátjátok, kivel megy a bálba, nem fogtok rá megjegyzést tenni, egyszerűen csak elfogadjátok a választását! – kérte.
– Miért? Kivel megy? Te tudod? – kérdezte Harry.
– Igen, én tudom, és előre mondom, hogy szerintem teljesen rendben is van – jelentette ki.
– Akkor nekünk mi bajunk lehetne vele? – értetlenkedett Ron.
– Semmi, csak szeretném, ha este elgondolkodnál azon, amit most mondtam.
– Megmondod, hogy ki az? – kérdezte Neville.
– Nem, erre nincs engedélyem – válaszolta.
– Részemről, oké – vonta meg a vállát Ron. – Végül is, Malfoy már nem jár a Roxfortba, nála biztosan nem rosszabb, akárkivel is jön.
Ginny még mindig várakozva nézett a testvérére. Valamilyen ígéretet ki akart belőle csikarni, mert abban nem volt biztos, hogy Ron szerint Piton kevésbé rossz választás, mint Draco Malfoy.
– Jó, rendben! – mondta ki végre a bátyja. – Látom én is, hogy most Hermione boldognak tűnik, és ez a lényeg.
A vörös hajú lány bólintott, aztán a kedvesére nézett.
– Persze, én elfogadom, bárkivel is jön – mondta Harry, és Neville is csatlakozott az ígérethez.
Ginny sóhajtott egyet, remélte, hogy Ron tényleg tartja a szavát, aztán bement Hermione szobájába, hogy együtt készüljenek az esti bálba.

***

     Nyolc óra után tizenöt perccel a csarnokban állt, a nagylépcső aljánál. Az ünnepség negyed órája tartott, de Hermionéval direkt úgy beszélték meg, hogy csak később mennek be, amikor már nem keltenek akkora feltűnést.
Most tehát itt állt a kihalt csarnokban, hallgatta a nagyteremből kiszűrődő hangokat és várt.
Várt, és úgy feszengett, mint tizenhat évesen, amikor elhatározta, hogy az esti bálon felkéri Lilyt táncolni (nem lett belőle semmi).
Miért éppen most kellett zöld inget felvennie, amikor legalább húsz éve nem volt rajta ilyen a Roxfortban? – kérdezte magától. Persze tudta, hogy azért, mert látta, hogyan nézett rá Hermione Londonban, és ezt a gesztust neki szánta.
Összébb húzta magán a dísztalárját (amin persze semmi díszítés nem volt, mindössze a bélése volt mardekárzöld), hátha attól jobban érzi majd magát, de nem segített. Ettől a mai estétől jobban tartott, mint a találkozásaitól Voldemorttal, pedig nem valószínű, hogy ma bárki is halálos átkot szórna rá.

Aztán meglátta. Olyan volt, mint egy tünemény, ahogyan lassan lejött a lépcsőn. Hermione ruhája halvány zöld és bordó színben játszott, és a hosszú szoknya annyira könnyed volt, mintha a lány nem is járna, hanem lebegne.
Nem nézett semerre, kizárólag őrá, az arca ragyogott, és ettől őt is nyugalom szállta meg.
Ugyan, mit számít az, amire készülnek, ha azt Hermionéval teheti?

Amikor a lépcső aljára ért, nem tudta megállni, hogy meg ne csókolja, akárki látja is meg.
– Gyönyörű vagy – mondta neki, és saját maga is meglepődve tapasztalta, mennyi érzelem van a hangjában.
– Szeretlek – pirult el a lány, aztán mosolyogva tette hozzá –, jól áll ez az ing.
– A saját hajadra is kevertél valamit? – kérdezte, mert most Hermione hajának minden szála a helyén állt, és mert neki remekül bevált a lány főzete.
– Nem, Ginny fodrászosdit játszott, és győzött – sóhajtott Hermione. – Nem vagy ideges?
– Inkább csak feszült voltam, de már az sem – válaszolta. – Menjünk – nyújtotta a karját, és Hermione örömmel kapaszkodott bele.

Ha azt hitték, megússzák a feltűnést, akkor hatalmasat tévedtek. Éppen akkor léptek be a terembe, miután egy kis elsős átvette a Házkupát, és a taps is elült. Ebben a hirtelen beálló csendben álltak meg ők az ajtóban, és minthogy McGalagony éppen felállt megnyitni a bált, de a láttukra torkán fagyott a szó, mindenki rájuk nézett, hogy vajon mi okozta az igazgatónő döbbenetét.

Most igazán hasznát vette a hosszú évek alatt kifejlesztett érzelemmentes arcának, mert felszegte a fejét, és szigorú tekintettel körbenézett a teremben. A diákok döbbenten nézték a párosukat, némelyik még száját is eltátotta, de a tanárok sem látszottak kevésbé meglepettnek, egyedül Peakes és a felesége – akit meghívtak a bálra – arcán látszott egy leheletnyi mosoly.
– Nos, akkor kezdődhet a bál! – intett McGalagony a zenekarnak, miután magához tért.
Szemlátomást neki sikerült elsőként.
– Táncoljunk! – kérte Hermione.
– Ha már lúd, legyen kövér? – kérdezte tőle.
– Pontosan – válaszolta a lány –, és iskolaelsőként amúgy is nekem kellene kezdeni.

A terem közepére mentek, és keringőzni kezdtek, szerencsére a lépésekre emlékezett, büszkén vezette Hermionét. A zenén kívül még mindig döbbent csend volt, de aztán egyszer csak megjelent mellettük két másik pár. Potter a vörös hajú barátnőjével, és Longbottom Luna Lovegooddal.
– Jó estét, professzor úr! – vigyorgott Potter mind a hatvannégy fogával, de most az egyszer hálás volt neki. Hálásabb, mint amikor a Wizengamot előtt mellette tanúskodott.
– Jó estét, Mr. Potter! Miss Weasley! – biccentett a lány felé is, aki mosolyogva bólintott vissza, és legnagyobb meglepetésére a szemében jóindulatot fedezett fel.
Longbottom ugyan kerülte a tekintetét, de magában elismerte, hogy kellett bátorság a fiúnak ehhez a tettéhez. Aztán még egy pár érkezett melléjük, a Weasley fiú és a barátnője, a tanár pedig látta Hermione arcán a boldog mosolyt.
Ezután valahogy mindenki túltette magát a meglepetésen, és mások is táncolni kezdtek. Talán azért, mert az, hogy Hermione barátai mellettük táncoltak, azt jelentette, elfogadták, hogy a lány a bájitaltan tanárával érkezett.
– Ti valóban nagyon jó barátok vagyok – mondta Hermionénak.
– Igen – válaszolta a lány. – Kicsit Ron miatt aggódtam, de úgy tűnik, tényleg fontos vagyok a számára.

Néhány keringő után romantikus dalok következtek, a fiatalok összebújtak, a tanárok pedig mind leültek, Peakest kivéve, aki a feleségével táncolt. Hermione összefonta karjait a férfi nyakán, ő pedig a derekára tette a kezét, és lassan forogni kezdtek.
– Legszívesebben megcsókolnálak, de azt hiszem, nem kellene tovább feszíteni a húrt – súgta a lány fülébe.
Hermione nem válaszolt, de a fejét lágyan a mellkasára tette. Amikor vége lett a dalnak, szomorúan nézett rá.
– Holnap délután vissza kell utaznom a Roxfort Expresszel Londonba.
Tudta, hogy miért mondja ezt a lány, és arra is emlékezett, mit ígért.
– Volna kedved velem tölteni az éjszakát? – kérdezte tőle.
– Igen – válaszolta boldogan a lány, és látta rajta, hogy sokat számít neki, hogy emlékszik az ígéretére. – Mehetnénk máris? Szívesebben lennék ma este csak veled.
– Rendben van – bólintott. – Elkészültél már az utazásra?
– Igen, mindenem bőröndben van – válaszolta Hermione.
– Akkor gyere! – Kézen fogta és kimentek a teremből. Az érkezésükkel ellentétben, ezt most senki sem vette észre. – Kicsinyítsd le, hozd magaddal, és vegyél fel talárt. Tíz perc múlva találkozunk a bejárati ajtónál.
– Hova megyünk? – érdeklődött a lány.
– Majd meglátod – mosolygott rá.

     Miután elváltak, gyorsan elment a saját lakrészébe, magához vett néhány dolgot, és már sietett is vissza a nagy csarnokba. Útközben McGalagonyba botlott.
– Gratulálok, Perselus, örülök, hogy megtalálta a boldogságot!
– Igazából azt hiszem, a boldogság talált meg engem, de köszönöm! – válaszolta, és legnagyobb megdöbbenésére most is a régi hangját használta.
Azt hitte, az igazgatónő rosszallni fogja a történteket, de nem így történt. Az öreg boszorkány jóindulatúan nézett rá a szemüvege mögül.
– Szeretném, ha tudná, nem volt köztünk olyan kapcsolat, ami félreértésekre adhatna okot – mondta, mert ezt tisztázni akarta mihamarabb.
– Ebben biztos voltam, tudom, hogy maga minden körülmények között tisztességes – mosolygott rá McGalagony. – Jó éjszakát, nekem most mennem kell felügyelni a bálozókat!
– Jó éjszakát, Minerva!
Csodálkozva nézett az igazgatónő után, és észrevette, hogy az nem a nagyterembe tart, hanem az igazgatói iroda felé.
Vajon miért nem mondott igazat? – töprengett. Aztán elmosolyodott, amikor rájött, hogy McGalagonynak valószínűleg sürgős mondanivalója akadt Dumbledore festményének.


Hermionéval egyszerre érkeztek a bejárati ajtóhoz, aztán kisétáltak a birtokhatárra.
– Készen állsz? – kérdezte, és a kezét nyújtotta a hoppanáláshoz.
– Igen – válaszolta a lány.
Az üres házban, ahová érkeztek, Hermione érdeklődve nézett körbe.
– Hol vagyunk?
– Roxmortsban, a házamban – mondta izgatottan.
– Van egy házad Roxmortsban? Nem is tudtam – csodálkozott a lány.
– Eddig nem is volt. A szüleimtől örököltem egyet Londonban, de nem kötnek oda túl jó emlékek. Aztán néhány hete Gregorius – Peakes professzor – említette, hogy tőlük nem messze árulnak egy házat. Akkor én gyorsan eladtam a Londonit, és megvettem ezt. Emlékeztem, hogy egyszer azt mondtad, szívesen élnél itt – mondta, és közben a lányt fürkészte –, és igaza van Peakes-nek, családosan nem lehet a Roxfortban élni.
Az utolsó mondatnál figyelte, hogy a lány elpirult, de nem látta a szemében, hogy megijedt volna. Nem ijedt meg, mert elfogadja őt, úgy, ahogy van, ebben mostanra egészen biztos lett. Nem számít neki, hogy dupla annyi idős, és az sem, hogy valaha halálfaló volt. Sőt, már neki sem számít, mert a lánytól esélyt kapott, hogy olyan élete legyen, amilyet valaha szeretett volna.
Sokat gondolkodott azon, hogy ilyen hamar vajon megkérheti-e már a kezét, de úgy gondolta, minek várni? Eleget várt már az életében, most már élni szeretné azt, és egyébként is érezte, hogy összetartoznak. Napok óta azon töprengett, mit is mondjon neki. Nem volt a nagy szavak embere, a romantikát is ostobaságnak gondolta, viszont úgy érezte, Hermione megérdemel egy rendes lánykérést.
– Tudom, még sohasem mondtam, és valószínűleg ezután sem fogod tőlem naponta hallani – kezdett a mondandójába –, de remélem, érzed, hogy nagyon szeretlek. Sok szempontból megmentetted az életemet, és nemcsak azért, mert nem hagytál ott a Szellemszálláson. Megmutattad, hogy az életnek van napos oldala is, nem csak a sötét, amiben korábban léteztem. Életemben először igazán boldog vagyok, és ezt neked köszönhetem. – Vett egy nagy levegőt, és mélyen a szemébe nézett: – Hermione Granger, hozzám jössz feleségül? Ígérem, minden erőmmel azon leszek, hogy téged is olyan boldoggá tegyelek, mint én vagyok.
– Igen – válaszolta a lány, pillanatnyi hezitálás nélkül, könnyektől csillogó szemmel, de láthatóan örömmel.
Benyúlt a zsebébe, és elővette a kis dobozkát, amiről korábban azt hitte, sosem fog neki kelleni. Két gyűrű volt benne, egyszerű karika mindkettő, bennük egy-egy fehér kővel.
– Ez a nagyszüleim jegygyűrűje – mondta, és a kisebbiket Hermione ujjára húzta, a másikat a lány húzta az övére. Mikor mindkettőjük ujjára felkerültek a gyűrűk, egy pillanatra mindkét kő vörösen felizzott, a méreteik pedig automatikusan az ujjaikhoz idomultak.

– Mi volt ez? – kérdezte Hermione meglepetten.
– Még az anyám mesélte, de azt hittem, csak legenda. Neki nem ez volt a gyűrűje, hiszen mugli férje volt. A kövek akkor ragyognak fel, ha két varázsló összetartozik – magyarázta a lánynak. Sosem volt benne biztos, hogy a történet igaz-e, vagy csak az anyja meséje volt, és nem is érdekelte volna, ha nem jeleznek a kövek. – Azt is mondta, ha valamelyikünknek szüksége van a másikra, akkor csak át kell fordítani a gyűrűt a tenyér felé, és a másik gyűrűn vörösen felizzik, mint az előbb.
– Nagyon szép, és különleges, bár én eddig is tudtam, hogy hozzád tartozom – mosolygott rá a lány.
– Meg szeretnéd nézni a házat? Bár még elég kopár, gondoltam, majd közösen rendezzük be – szabadkozott. Szerencsére Londonban annyira megemelkedtek az ingatlan árak, hogy a szülei házának eladása után megvette ezt Roxmortsban, és még bőven maradt pénze a Gringottsban, amiből be lehet majd rendezni, na és persze eddig a tanári fizetéséből is elég keveset költött, hiszen a Roxfortban nem volt szüksége semmire. Korábban tökéletesen megvolt a kastélyban, de amikor először körbejárta ezt a házat, azonnal tudta, hogy megtalálta az otthonát.
– Szeretném megnézni, de majd csak később, ha nem baj. – Hermione lágyan az arcára tette az egyik kezét, a másikkal pedig megfogta az övét. – Most téged szeretnélek.
Nyelt egyet, de hirtelen kiszáradt a torka.
– Van egy szoba, amiben van egy-két bútordarab – mondta rekedten.
– Akkor keressük meg – mondta a lány, aki immár a menyasszonya volt.

Bementek az egyetlen szobába, ami be volt rendezve, bár elég kevés bútorral. Volt benne egy széles ágy, mindkét oldalán éjjeliszekrény, és egy kandalló, amire most nem volt szükség.
– Te már aludtál itt? – kérdezte Hermione, és mosolygott ugyan, de volt még valami a szemében.
– Nem, de emlékeztem, mit ígértem neked Londonban – kutatva nézett a lányra, akinek még mindig ott volt az a furcsa fény a tekintetében, amit nem tudott hová tenni. Hermione bizonytalanul nézett az ágy felé, és a száját harapdálta. Már majdnem megkérdezte, hogy mi bántja, amikor elmondta magától.
– Valamit el kell mondanom – kezdte, és mélyen elpirult. – Én még soha…, szóval én még nem voltam együtt férfival.
– Nem muszáj most megtennünk – mondta neki, és magához szorította. Őrülten kívánta, de nem akarta elsietni, ha a lány még nem kész rá. – Várhatunk még ezzel.
– Nem akarok tovább várni – válaszolta Hermione, és most a szemében emésztő vágyat látott, szinte égette a tekintete.
– Vigyázni fogok rád – ígérte –, szólj, ha fájdalmat érzel.

A fekete szempár elmerült a barnában, és egy hosszú pillanatig csak nézték egymást.
Amikor megcsókolta, érezte, hogy valami mindkettejükben megváltozott. A korábbi óvatos, gyengéd csókokból szenvedélyes, vággyal átitatott lett, mert már nem voltak gátak. Nem az iskola falai között voltak, nem volt titok, hogy szeretik egymást, és tudták, hogy együtt akarják leélni az életüket. Már egyiküknek sem kellett visszafognia magát, mert érezték, hogy továbbléphetnek. A lány keze tétován az ingének gombjai körül kezdett matatni, és mire a lázas csókból szétváltak, már egyikükön sem volt felül ruha. Hermione szétgombolt valamit a szoknyán, az lehullott, és ott állt előtte egy kecses kis nimfa, egy szál alsóneműben. A lány szégyenlősen nézett rá, de ő még soha nem látott ilyen elbűvölő teremtést.
– Gyönyörű vagy – mondta rekedten, őszinte csodálattal a hangjában.
Selymes bőre hívogatóan csalogatta a kezét és nem is tudta megállni, hogy ne simítsa végig a karját a csuklójától, fel a válláig, aztán a nyakától lefelé indult a mellkasán, ügyelve, hogy még a melléhez ne érjen, le, egészen a köldökéig. Végre a keze alatt érezhette a bőrét, anélkül, hogy vissza kellett volna fogni magát. Érintése nyomán a lány libabőrös lett, és mikor végül a tenyere rásimult a mellére, Hermione elégedetten sóhajtott fel. Egy újabb csók után felkapta, az ágyra fektette, és tovább vetkőzött ő is. Boldogan látta, hogy Hermione mohón issza a látványt.
Amikor leült az ágyra, a lány hozzáemelkedett, és az ujjaival cirógatni kezdte a felsőtestét, érintve minden izmot, a bőrének minden négyzetcentiméterét. Ő pedig hagyta, részben mert a szeretetteljes érintés végtelenül jó érzés volt, másrészt mert tudta, ahhoz hogy Hermione majd elengedje magát, szüksége van arra, hogy ő is átadja magát neki. Mikor a lány végül apró csókokkal halmozta el a vállát, érezte, hogy saját maga is egyre jobban izgatott lesz.
Megcsókolta, és visszafektette az ágyra.
– Szeretnélek mindenütt megízlelni, végigcsókolni – mormogta a neki, aztán a szavait tettek követték. Előbb a karjaitól a nyakáig haladt, majd a lábujjaitól fölfelé, de csak a combja külső oldalát érintette. Aztán a köldökénél időzött el, mielőtt éhes ajkaival feljebb indult volna, és amikor a melléhez ért, elégedetten látta, hogy a lágy halmok vágyakozva bimbóztak, fölé hajolt hát, hogy az ajkaival kényeztesse őket.
Válaszul a lány a hajába túrt, és ziháló hangot hallatott. Akkor a keze is felfedező útra indult, és a combja belső oldalát kezdte cirógatni, mire Hermione engedelmesen szétnyitotta a lábait. Ujjaival a teljesen átnedvesedett bugyijához ért, és finoman megdörzsölte.
Hermione felnyögött, és a kéjes hang hallatán egyre szűkebbnek érezte az alsónadrágját.
Mohón megcsókolták egymást, aztán felemelkedett, és lesegítette a bugyiját.
Egy pillanatra megállt, és Hermione vágytól túlcsordult szemeit figyelte, aztán lehajolt, és a nyelvével megérintette a legérzékenyebb testrészét.
Amikor úgy érezte, hogy a lány hamarosan átéli első orgazmusát, felemelkedett, a szemébe nézett, és a nyelve helyét az ujjai vették át.
Látni akarta, hogyan éli meg a gyönyört, amit ő ad neki.
– Kérlek! – Hermione az alsónadrágjára tette a kezét. – Érezni akarlak!
Nem tudott ellenállni a kérésnek. A lány segítségével gyorsan megszabadult az utolsó rajta lévő béklyótól is.
– Készen állsz? – kérdezte tőle egy újabb csók után.
– Igen – kapta meg nyöszörögve a választ, mire óvatosan hatolt forró, nedves ölébe, közben ujjaival az apró duzzanatot körkörösen simogatta. Nemsokára két kecses láb ölelte át a csípőjét, hogy ezzel még mélyebben egyesüljenek.
– Nézz rám! – kérte, mikor Hermione akaratlanul lehunyta a szemét. A mozdulataik egyre gyorsabbá váltak, végül egybefonódott tekintettel zuhantak az öntudatlanságba.

Már hajnalodott, amikor Hermione a karjai közé bújt, hogy egymást átkarolva aludjanak majd néhány órát.
– Miért nem tart ez az éjszaka örökké? – kérdezte.
– Semmi sem tart örökké – válaszolta neki. – De az éjszakában az a jó, hogy holnap új nap virrad.
Először még neki is furcsa volt a saját szájából hallani ezt az optimista, bizakodó mondatot, de rájött, hogy talán most már hisz benne. Sokáig az éjszakában élt, de tudta, hogy most már felvirradt számára egy új nap, egy új élet.
– De holnap el kell mennem – mondta szomorkásan a lány.
– Majd meglátogatjuk egymást – puszilta meg Hermione feje búbját –, bár legszívesebben el sem engednélek többé magam mellől.
– És én szívesen maradnék – somolygott rá a lány. Megnézte az ujján a gyűrűt. – Nem tudom elmondani, mennyire boldog vagyok! – mondta.
– Nem is kell, mert tudom! Egyébként legfeljebb nem tartunk majd hosszú jegyességet, hogy mielőbb ideköltözhess. Bár, a szüleid nem tudom, hogyan fogják fogadni ezt az egészet.
– Attól nem kell tartanod – kuncogott a lány. – Viszont, ha ezt csinálod, nem hiszem, hogy fogok tudni aludni.
Akkor vette észre, hogy beszélgetés közben a hüvelykujja a lány köldöke körül körözött.
– Bocsánat – állt le gyorsan.
– Folytasd csak – sandított rá Hermione –, nem olyan fontos ma éjjel aludnom.
– Akkor viszont, van egy jobb ötletem, Miss Granger. – Kibújt a lány öleléséből, fölé hajolt, és megcsókolta a mellét.
– Izgatottan várom… Piton… professzor! – nyögdécselte Hermione.