Újra hetedikben - 11. fejezet

11. fejezet - A segítség

Éppen akkor nézett az órájára, amikor McGalagony megérkezett a bejárati csarnokba.
– Perselus! Pontos, mint mindig! – üdvözölte kedélyesen a boszorkány.
– Ön pedig késik, mint mindig – morogta Piton.
– Viszont a hallásom még mindig jó – mosolygott az igazgatónő –, de magának elnézem, mert kivételesen igaza van.
– Kivételesen? – forgatta szemét a férfi.
McGalagony nem hallotta meg, vagy legalábbis úgy tett.
– Repüljünk, vagy gyalogoljunk? – érdeklődött.
– Nem használhatnánk a kandallóját? – kérdezte tőle, magában reménykedve.
– Sajnos nem tudom, hogy Peakes professzornak van-e a hopp-hálózathoz tartozó kandallója. Ezt elfelejtettem megkérdezni – nézett bocsánat kérően az igazgatónő.
– Remek – sóhajtotta. – Most már inkább repüljünk – nézett ismét az órára –, különben elkésünk. Mire gyalog kiérnénk a birtokról, addigra így oda is érünk.
Nem is bánta, legalább nem kell beszélgetni az igazgatónővel útközben. A seprűtartóhoz mentek, és kivették a seprűiket. Piton nem igazán szeretett seprűvel repülni, sőt annyira repülni sem, de ha már muszáj volt, akkor inkább seprű nélkül. Most az igazgatónő miatt választotta a közlekedésnek ezt a módját.
– Tudja, hogy melyik házhoz megyünk? – kérdezte.
– Igen, jöjjön csak utánam – válaszolta jókedvűen az idős boszorkány.
Míg repültek, Piton azon gondolkodott, mégis mi az ördögnek megy el végül is Peakeshez? Persze tudta a választ, azért, mert már halálra unta magát, és még egy hét, amíg a diákok visszajönnek, ráadásul talán egy kicsit kíváncsi is volt egy Roxfortban tanító, családos varázsló életére.

     A vendégség elég katasztrofálisan alakult számára, már ha ez a megfelelő szó rá. Peakes professzor felesége, Hannah, nem volt különösebben érdekes, bár azt rögtön látta, hogy nagy köztük az összhang a férjével. Henry, a négyéves fiúk viszont valamiért Pitont tüntette ki figyelmével, pedig ő nem is vitt neki semmit, míg McGalagony – úgy tűnik, a Roxfort igazgatói már csak ilyenek – egy komplett édességbolt kínálatával jelent meg. A kis huligánt próbálta csokibékával, mindenízű drazséval, karamellával magához édesgetni, de az minden játékával „Pityom bácsit” vette célba. Először labdázni akart, de amikor ő úgy eldobta, hogy nem találta meg, akkor inkább kisautót hozott, abból is mindjárt kettőt.
Berregve tologatta az övé körül, és hiába nézett úgy a kis taknyosra, ahogy Longbottomra szokott, végül kénytelen volt belátni, hogy addig nem nyugszik a gyerek, amíg be nem száll az autó tologatásba, úgyhogy elővette a pálcáját, és annak segítségével a kanapéról mozgatta a kicsiny járművet, természetesen nem ült a földre a gyerekhez. McGalagony persze igen – a látvány abszurdan nevetséges volt –, de a kis Henryt ez a legkevésbé sem érdekelte. Aztán az ebéd után – ami egyébként meglehetősen jó ízű volt – a kiskölyök hozta a meséskönyvét, hogy Pityom bácsi olvasson neki. Odamászott mellé a kanapéra, nézett rá a nagy barna szemeivel – amiről minduntalan egy másik barna szempár jutott eszébe –, és várta, hogy elkezdje. Mit volt mit tenni, kinyitotta azt a nyomorult könyvet, és hozzákezdett a meséhez valami bogarakról, amikor mindenki felkapta a fejét, mert azt az ostoba kis történetet – akaratán kívül, és nem is tudott ellene tenni – a régi hangján olvasta el. Mindenki néma csendben hallgatta, a poronty meg a végére nekidőlt, elaludt, és rácsorgatta a nyálát a talárjára.

Végül, mindezek megkoronázásaként, mikor visszaértek a kastélyba, és elrakták a seprűket, McGalagony a következőket találta mondani.:
– Nem is tudtam, Perselus, hogy maga ennyire ért a gyerekekhez. Önt Merlin is apának teremtette!
Piton erre már nem tudott válaszolni, mert attól tartott, átkot fog szórni az igazgatónő mosolygós fejére, inkább sarkon fordult, és örvénylő talárja kíséretében, szó nélkül elvonult a pincébe.

A lakosztálya kellemes magányában aztán mi történt? Egyfolytában McGalagony mondását hallotta a fejében. Sosem gondolkodott azon, hogy milyen lehet apának lenni, hiszen soha nem szeretett mást, mint Lilyt, akiről viszont hamar kiderült, hogy nem őt fogja választani. Mióta tanít, azóta pedig tökkelütött kis mihasznáknak látta a kölyköket, akikkel csak baj van. Aztán meg, a Roxfortban a tanárok mindig is egyedülállóak voltak, és bent laktak az intézetben.
Furcsa volt látni egy olyan tanárt, akinek családja van, és még furcsább volt látni ezt a családot.
A nőt és a gyereket, akik láthatóan imádták Peakest, és azt, ahogyan szavak nélkül kommunikáltak. A bizalmat az asszony szemében, miközben benne soha nem bízott senki, Dumbledore-t kivéve. Apa. Na persze, és ki lenne az a futóbolond, aki éppen őt, a volt halálfalót választaná a gyerekei apjának?

Ebben a pillanatban valaki türelmetlenül dörömbölni kezdett pincelakosztályának ajtaján. Akárki is az, biztosan tébolyodott, ha így mer dörömbölni hozzá. Elővette legszigorúbb nézését, és fölrántotta az ajtót, hogy aztán meglepve visszahőköljön.
– Maga mi az ördögöt keres itt?
A küszöbön Granger állt, vagy inkább alig állt a lábán. A ruhája átázva, a haja csapzottan lógott, és sírt. Ránézett a nagy barna szemeivel.
– Segítsen, kérem!
– Mit akar? Mi a baj?
Talán valami drogot fogyasztott – gondolta, bár az nem vallott volna Grangerre.
– Jöjjön már be, Merlin szakállára!
A lány beljebb lépett, aztán mintha hirtelen rájött volna, hogy hol van, összekulcsolta maga előtt a karját és csendesen sírni kezdett.

Piton tanácstalanul álldogált, síró nőkkel nem volt eddig sok dolga, fogalma sem volt, mit tegyen. Végül megkérdezte a legkézenfekvőbbet.
– Hogy kerül ide, és miért néz ki így?
– A birtok mellé hoppanáltam, de közben eleredt az eső, és megáztam, mire ideértem. Londonban nem esett, nem tudtam, hogy itt ilyen az idő – pityergett a lány, aztán megint könyörgőn ránézett. – Kérem, segítsen!
– De miben? Kiböki végre?
– Az apám nagyon beteg és nem tudják, mi baja – hangzott a válasz.
– De mit akar tőlem?
– Segítsen! Talán tud valamit tenni. Nem tudom… én csak nem bírom elviselni, hogy elvesztem. Még csak ötvennégy éves.
– De miért hozzám jött? Én nem vagyok gyógyító! – tárta szét a kezét.
– A Mungóba nem vihetem, ön is tudja. Madam Pomfreyt kerestem, de nincs itt! – kezdett megint sírni a lány.
– Igen, a kontinensre ment, a rokonaihoz – mormogta.
– Maga… a kezem… talán… – A lány kezdett hisztérikus lenni. – Kérem! Bármit megteszek, bármit kívánhat tőlem, amit csak akar, ha velem jön! Kérem!

Piton gyorsan mérlegelni próbált, mivel utasítsa el Grangert, de aztán rájött, úgysem tud vele mit kezdeni ilyen állapotban, bár erős kétségei voltak afelől, hogy bármit tud tenni.
– Jól van. Menjünk, de ezt vegye fel – nyújtotta oda a lánynak az egyik vastagabb talárját, ő pedig felvette azt, ami délután volt rajta, az már úgyis nyálas, nem kár érte, ha most még meg is ázik.
– Köszönöm – szipogta hálásan a lány.

Miközben a birtok széléhez igyekeztek, Hermionéra nézett.
– Mit tud az apja betegségéről?
– Nem sokat. Lefogyott, és olyan, mintha sorvadna. A véreredményei egyre rosszabbak, de a különböző vizsgálatok nem mutatnak semmilyen szervi problémát.
– Mennyire rossz az eredménye?
– Miután elmondta, lefeküdt pihenni, és anya megmutatta a legutóbbi vérképet. – Erőt gyűjtött, hogy kimondja. – Haldoklik. Legalábbis a vérkép alapján.
– Ugye tudja, hogy talán semmit sem tudok tenni? A varázslóknak is csak bájitalokat készítek, de a mugli betegségeket nem is ismerem – csóválta a fejét.
– Igen, tisztában vagyok vele.
Lassan kiértek a birtok szélére.
– Adja a kezét – fordult a lány felé. – Gondoljon az otthonára.

*****

     Amikor hirtelen felbukkantak a nappaliban, látta az anyján, hogy megrémült. Bő két órája tűnt el mellőle, és csak annyit mondott, hamarosan jön. Nem is tudta, miért ment Pitonhoz, de amikor Madam Pomfreyt nem találta sem a gyengélkedőn, sem a lakosztályában, akkor annyira kétségbeesett, hogy nem gondolkozott, csak ment, amerre a lába vitte. Végül a pincében találta magát, aztán eszébe jutott, hogy a kezét is a professzor gyógyította meg, és nem is rágódott rajta, kopogtatni kezdett. Na, jó, talán kicsit erősebben, mint kellett volna.

– Anya, ő Piton professzor, az egyik tanárom. Szeretném, ha megnézhetné apát.
– Üdvözlöm! Jó, persze, jöjjön csak utánam! – szedte össze magát az anyja, miután túljutott a megrázkódtatáson.

Bementek a szülei hálószobájába, az apja ébren feküdt az ágyon. Az anyja megállt az ajtóban, Piton pedig a férfi mellé lépett.

– Apa, ő Piton professzor, a tanárom – mutatta be neki is Hermione. – Megvizsgálhat?

Az apja kétkedve nézett a magas, taláros alakra. A King's Crosson ugyan látott már varázslókat, de olyankor mind mugli ruhákban voltak, még ha néha furcsa összeállításban is hordták azokat. Az Abszol útra nem jött velük, mióta Malfoy apja második előtt olyan undorítóan viselkedett. Azóta az édesanyjával ketten mentek, de például idén már egyedül vette meg az iskolához szükséges felszerelést.

– Te megbízol benne? – kérdezte tőle az apja.

Hermione a tanárra pillantott, aki sötéten figyelte.

– Persze, hogy megbízom – mondta magától értetődően, a professzor szemébe nézve.

– Jól van – válaszolta az apja, majd Pitonra nézett – ne haragudjon a kételkedésért, de még most is meglep, ha igazi varázslóval találkozom.

– A lánya is az – közölte vele szárazon Piton. – Adja a kezét – mondta aztán.

Hermione némán, elbűvölve figyelte a professzort, aki egyáltalán nem úgy vizsgált, mint egy orvos, még csak nem is úgy, mint Madam Pomfrey, vagy az általa eddig látott gyógyítók. Megfogta az apja kezét, megnézte a bőrét, a körmét, szétnyitogatta az ujjait. A haját vizsgálta át, a szemét, a száját, és végül megkérte, hogy leheljen rá.

– Jó mélyről, és legalább háromszor – mondta neki.

Az apja már megadta magát, úgyhogy teljesítette a kérését, a tanár pedig elgondolkodott. Néhány percig néma csöndben állt, végül megszólalt.

– Néhány óra múlva visszajövök. Maga addig öltözzön át, és vegyen egy jó meleg fürdőt, különben még megfázik – nézett Hermionéra, azzal eltűnt.

– Ez mi volt? – kérdezte az apja.

– Úgy hívják, hoppanálás – magyarázta halvány mosoly kíséretében Hermione. Pontosabban a professzor most dehoppanált, de nem akarta a különbséget magyarázni a szüleinek.

– Az előbb a lányunk is így tűnt el – mondta az édesanyja, aztán ránézett. – A tanárodnak igaza van, menj, fürödj meg, és öltözz át!


Hermione fáradtan a szobájába ment. Levette magáról Piton talárját, és ösztönösen magához szorította. Jó mélyet lélegzett, az orra megtelt a tanár senkiéhez sem hasonlítható, picit kesernyés, picit fűszeres illatával, és hirtelen a mellkasában szúrást érzett. Döbbenten meredt a kezében lévő ruhadarabra.

– Nem, az nem lehet! – suttogta, letette a talárt az ágyára, és bement a fürdőbe.


     Egy óra múlva megfürödve, átmelegedve, szárazon ült az édesanyja mellett a nappaliban, és maga elé meredt. Tudta, hogy gondolkodnia kellene, de nem tudott. Nem akart. Nem tudott szembenézni saját magával, az érzéseivel. Még nem. Pláne most nem, hogy az édesapja ott fekszik halálos betegen.

Végül, úgy négy óra múlva a professzor ismét megjelent a nappalijukban. A talárja zsebéből két üveget vett elő. Az egyik talán úgy öt unciás volt, a másik egy egészen nagy üveg.

– Ezt – adta oda a kisebbiket –, itassa meg most az apjával. A másikból három óránként igyon meg egy kanállal, éjszaka is, addig, ameddig van benne.

– Köszönöm – mondta neki, miközben elvette az üvegeket.

– Lehet, hogy eleinte még rosszabbul lesz, még az ágyból felkelni sem tud majd – figyelmeztette a férfi, és most először bizonytalanságot látott a szemében –, és az sem biztos, hogy segíteni fog. De megtettem, amit tudtam.

– Köszönöm – ismételte meg –, nekem az éppen elég.

A férfi bólintott, aztán el is tűnt.

– Furcsa egy figura a te tanárod – nézett rá az anyja –, nem félsz tőle?

– Nincs miért – mondta fáradtan mosolyogva –, az egyik legjobb ember, akit ismerek.

Bement az apjához, megitatta vele a kis üveg tartalmát. Az apja, bár panaszkodott, hogy borzalmas az íze, azért összeszorított szemmel ugyan, de lenyelte.
A következő három napban az édesanyjával felváltva, vagy egyszerre őrködtek a beteg ágya mellett. Egy ideig nem volt változás, de aztán, ahogy Piton megjósolta, tizenkét óra múlva az apja rosszabbul lett, már az ágyból is alig tudott felkelni, és leginkább aludt.
Már másnap délelőtt volt, az anyukája éppen lement boltba, amikor az apja elkezdett reszketni. Hermione megmérte a lázát, de csak hőemelkedést mért. Beadta neki a következő adagot, és várt.
Amikor az édesanyja hazaért, rögtön látta, hogy valami nem stimmel.
– Láza van? – kérdezte.
– Csak hőemelkedés, de mondta a professzor, hogy rosszabbul lehet.
– Mondd, és mit tanít a te professzorod? – aggodalmaskodott.
– Bájitaltant – válaszolta.
– Mint a szerelmi bájital? – ráncolta az anyja a szemöldökét.
– Hát, a professzor nem hiszem, hogy valaha is főzött volna, és igencsak degradálónak érezné még a feltételezést is – kuncogott Hermione –, de valóban, akár azt is.
– Ha főzni kell, akkor az olyasmi, mint egy szakács?
– Nem, azt hiszem, inkább a vegyészmérnökhöz vagy a gyógyszerészhez áll közelebb.
– Te is főztél már ilyen…, bájitalt?
– Persze, egy darabig kötelező tantárgy, de én csak az alapokat tudom.

Az apja nyöszörögni kezdett, az anyja ismét lázat mért, de az eredmény megint hőemelkedés volt. Hoztak vizes ruhát a homlokára, aztán az édesanyja aggódva figyelte az üveget, és az újabb kanál bájitalt.
– Biztos, hogy ez hatni fog? – kérdezte aggódva.
– Nem – rázta meg a fejét sóhajtva Hermione –, a professzor sem volt biztos benne.
– És te biztos vagy a professzorban?
– Igen – jelentette ki. – Még a varázslók sem egyforma képességűek, de ő nagyon nagy tudású és nagy a varázsereje.
– Úgy beszélsz róla, mint egy rocksztárról – jegyezte meg az anyja.
– Á – legyintett –, tudod, a professzor nem igazán népszerű a Roxfortban.
– Miért?
– Nagyon szigorú, és távolságtartó – mondta elgondolkodva. A halálfalókról, a Voldemort elleni küzdelemről és Piton abban játszott szerepéről nem akart neki beszélni. Tudta, hogy úgysem értené meg, és meg is rémítené.
– De te kedveled – mutatott rá az édesanyja.
– Igen – válaszolt, és nagyon igyekezett, hogy a hangja érzelemmentes legyen. Nem sikerült egészen, mert az anyja kutatva nézett rá, de szerencsére nem firtatta tovább a dolgot.

Újabb hosszú órák, és jó néhány kanál bájital után megszűnt a beteg reszketése.
Három nappal az első kanál bájital után, éppen december utolsó napján, az apja kinyitotta a szemét, aztán felült.
– Apa – kapta fel a fejét Hermione –, hogy vagy?
– Gyenge vagyok – felelte az apja –, de azt hiszem, jobban.
– Jaj, drágám! – Ölelték át egymást a szülei.