Reggeli után azon töprengett, mihez is kezdjen? Várja meg a bőröndjét a hotelben, vagy menjen el inkább várost nézni? Aztán rájött, hogy nyilván a csomagja sem fog sokkal hamarabb megérkezni, mint ő tegnap. Persze ő egy órát elvesztegetett azzal, hogy előbb várta, aztán bejelentette, és a vonat is lassabb, mint egy autó. Ezért végül úgy döntött, sétál egyet, de kora délutánra visszajön.
Gyaloglás közben talált egy turista irodát, vett egy múzeumkártyát, ami jelentős spórolást biztosított a belépőjegyekből, aztán a csatornák mentén nézelődött. Kellemes idő volt, és neki melege lett a nadrágjában. Ha itt lesz a bőröndje, szoknyát vesz fel, vagy rövidnadrágot. Igaz, azok is feketék, de biztosan kellemesebb lesz.
Két óra körül visszaért a hotelbe. A recepción most egy idősebb úr volt, úgy tippelte, hogy a másik tulajdonos lesz az, a nő férje.
– Jó napot! Margaret Norton vagyok a huszonegyes szobából – mutatkozott be. – Nem érkezett esetleg számomra egy bőrönd?
– Á, igen! A feleségem mondta, hogy várhatóan ma jön meg, de eddig még nem hozták – válaszolta a férfi. – Menjen csak fel nyugodtan a szobájába, felszólok, amint megérkezik.
– Köszönöm! Nem zavarja, ha egy kicsit nézelődök abban a nagy művészeti könyvben? – mutatott be a beugró részbe, ahol a festményt is látta.
– Csak nyugodtan – mosolygott a tulajdonos.
Egy ideig lapozgatta a könyvet, ami leginkább Jan van Eyckről szólt, talált is benne egy fotót a genti oltárképről, és elhatározta, hogy oda tényleg el kell mennie. Amikor megunta, épp indult volna fel a szobájába, amikor nyílt az ajtó, és egy futár lépett be, kezében a csomagjával.
– Úgy tűnik, már itt is van a táskája – mondta derűsen a tulajdonos.
– Az öné? – kérdezte a futár.
– Igen – válaszolta.
– Nagyszerű! Kellene felvennünk egy jegyzőkönyvet, mert megsérült, és ez alapján a légitársaság kártérítést ad – mutatta a mély horpadást a bőrönd falán. – Ezen kívül át is kellene nézni a tartalmát, nem hiányzik-e valami.
– Ó! – kedvetlenedett el. – Nézzük.
A táska keményfalú volt, de a horpadás nem törte be, viszont nyilvánvalóan használhatatlanná vált. Kinyitotta, és megnyugodva tapasztalta, hogy első ránézésre minden megvan. Aztán hirtelen rosszat sejtve kinyitotta az egyik neszesszert.
– A gyógyszerem üvegje összetört! – kiáltotta rémülten.
– Beírjuk azt is a nyomtatványba, és ha vesz másikat, elég a gyógyszertári blokkot bemutatnia, hogy kifizesse önnek a légitársaság.
Kétségbeesetten ingatta a fejét.
– Ez nem kapható patikában, az orvosom keveri ki számomra.
– Értem, akkor talán a doktor úr… – kezdte a futár.
– Az orvosom Amerikában van, nekem pedig ma elfogyott az utolsó csepp is, és holnap még reggeli előtt be kellene, hogy vegyem a következő adagot! – A sírás küszöbén állt.
– Ne haragudjon, kisasszony! Megkérdezhetem, mire való a gyógyszere? – kapcsolódott be a tulajdonos a beszélgetésbe.
– Szívre, három éves korom óta szedem – kesergett. – Haza kell utaznom!
– Nézze, mi annak idején azért költöztünk Franciaországból éppen ide, mert Brugesben praktizál Európa legjobb szívspecialistája, és nekem is voltak gondjaim. Ha gondolja, felhívom, hogy minél előbb fogadja magát, és vizsgálja meg.
Zaklatottan próbált gondolkodni. Talán meg kellene próbálnia az itteni orvost? Nem igazán szeretett volna máris hazamenni, hiszen egyrészt rengeteg pénzbe került az utazás, és még alig látott valamit a városból, a délelőtti sétája épphogy ízelítőnek volt jó.
Másrészt viszont mi van, ha ez a döntése végzetesnek bizonyul? Még sosem hagyott ki egyetlen napot sem, erre Dr. Jefferson nyomatékosan megkérte!
– Felhívom a légitársaságot – mondta szomorúan. – Megvárná? – kérdezte a futárt.
– Hogyne – válaszolta a férfi.
A tulajdonos bekísérte az irodájába, hogy nyugodtan tudjon telefonálni. Néhány perc múlva lehangoltan jött ki. Másnap nem volt közvetlen járat az Egyesült Államokba, és az átszállásos megoldás annyira sok időveszteséggel járt, hogy nem volt értelme. A holnaputáni közvetlen járatra még bőven volt hely, ezért egyelőre nem rakatta át a jegyét, úgy döntött, előbb felkeresi a recepciós által ajánlott doktort.
– Tényleg olyan jó az orvosa? – fordult ismét a tulajdonoshoz.
– Igen, nemzetközi hírű szaktekintély – próbálta nyugtatni a férfi -, az egyik legjobb a szakmájában.
Felsóhajtott. Remélhetőleg az itteni orvos is fog tudni segíteni neki. Este pedig, ha Dr. Jefferson rendelési ideje elkezdődik, fel fogja hívni, hogy beszéljen vele és, hogy elkérje az orvosság összetételét, akkor biztosan elő tudják állítani számára itt is. Ráadásul így legalább meg fogja vizsgálni másik orvos is, még úgysem járt soha másnál.
Igen, talán ez lenne a leginkább járható út, és holnapután még mindig hazamehetek – győzködte magát, nem mintha bármiféle választási lehetősége lett volna.
– Megtenné, hogy beszél az orvosával? – kérdezte végül a férfit.
– Hogyne – válaszolta a tulajdonos, és azonnal a recepciós pulton lévő telefonhoz lépett. Néhány percig franciául beszélt valakivel, aztán mosolyogva fordult vissza hozzá. – Holnap délelőtt fogadja önt. Ha gondolja, el is viszem, tízre várják.
– Ez nagyon jó lenne, köszönöm!
– Ha gondolja, közben fel is hívhatja a saját orvosát, a telefon a rendelkezésére áll.
– Nagyon kedves – mondta, és az órájára pillantott –, néhány óra múlva majd megpróbálom.
Az időeltolódás miatt most semmi értelme nem volt.
A futárral megírták a jegyzőkönyvet, beleírva azt is, hogy az eltört gyógyszeres üveg miatt orvosi ellátást kell igénybe vennie, aztán felment a szobájába, és kipakolt a bőröndje romjaiból. Ironikus módon minden más holmija tökéletesen épségben maradt.
Azon tűnődött, vajon mennyire van benne a sorsszerűség, hogy éppen a gyógyszeres üveg tört össze?
Este még megpróbálta felhívni Dr. Jefferson rendelőjét, de csak egy automata jelentkezett, hogy az orvos július végéig szabadságon van.
Csodás! Itt áll egy idegen országban, sőt, kontinensen, összetört a gyógyszere, és csak egy vadidegen orvosra számíthat, mert a sajátját nem lehet elérni – összegezte a nem éppen kecsegtető kilátásait, és egy cseppet sem nyugodtan feküdt le aludni.
***
A negyedik nap jött rá, hogy miért éppen ezt a hotelt választotta a számára Dumbledore. Ült a reggeliző asztalnál, és ahogy körbenézett, meglehetősen otthon érezte magát, dacára annak, hogy most is muglik vették körül. Hát persze, hiszen egy pincében ült! Nem volt nagy a helyiség, nyolc-tíz asztalt tettek be, a sarokban pedig L alakban elrendezve a svédasztal. De a pince mivoltát jól kihasználták, és a tulajdonosok arra is felhívták mindenki figyelmét, hogy egy közel ötszáz éves pincéről van szó.
Épphogy hozzáfogott a reggelijéhez, amikor Miss Norton megjelent az ajtóban. Kíváncsi lett, vajon amikor észreveszi, hogy megint nincs szabad asztal, oda fog ülni hozzá? Igazság szerint örült volna neki, mert kicsit már bánta, hogy tegnap reggel olyan gorombán bánt vele. A nő arca bájos, az alakja pedig csinos. Meglehetősen kellemes látvány volt, a szomorkás hangulata ellenére is. Nyilván egyedül van, ahogyan ő is, és talán nem volna ellenére egy alkalmi viszony a nyaralás alatt. Neki mindenesetre kellemes lenne, és veszélytelen is, mert utána megy mindenki a saját dolgára, jó eséllyel soha többé nem találkoznának. Az természetesen nem jelentett problémát, hogy a nő mugli, sőt, ez sok későbbi kellemetlenségtől óvhatja meg. Nem tartotta ugyanis elképzelhetőnek, hogy bárkivel is – legyen az mugli nő, vagy boszorkány – képes legyen hosszabb távú kapcsolatra. Túlságosan sokáig élt egyedül, és nem valószínű, hogy bárki is vonzódjon hozzá annyira, hogy elviselje a rigolyáit, sőt, leginkább abban nem hitt, hogy ő képes lenne maga mellett elviselni valakit. Az alkalmi kapcsolatok tökéletesen megfeleltek számára, meg sem fordult a fejében, hogy valakivel együtt éljen. Nem mintha a Roxfortban erre egyáltalán lett volna lehetősége.
Miss Norton most bizonytalanul felé pillantott, ő köszönt neki, mire a nő elindult az asztalához. Ma is feketében volt, de nadrág helyett egy térdig érő szoknya volt rajta, ami látni engedte a formás lábszárát.
Na igen, valóban első osztályú lába van – gondolta.
– Jó reggelt! Nem zavarná, ha ma is önnel tartanék? – kérdezte a nő.
– Foglaljon csak helyet! – mutatott a szemközti székre a varázsló.
Egy darabig csendesen ettek, úgy tűnt, Miss Norton ma nem akar mindenáron beszélgetésbe elegyedni. Most viszont, hogy felkeltette az érdeklődését, ő akart róla többet megtudni.
– Merre lakik Amerikában? – kérdezte hirtelen, megtörve ezzel a beállt csendet.
A nő felnézett, és látszott rajta, hogy meglepődött a kérdésen.
– Bostonban.
– Máskor is járt már Európában?
– Nem.
Bosszantó, ha a másik csak egyszavas válaszokat ad – gondolta. Töprengve nézett a nőre. Vajon direkt csinálja, cserébe a tegnapiért? Bár nem tűnik olyan típusnak, és ha megsértődött volna, valószínűleg nem is ül ide. Aztán, miközben figyelte, észrevette, hogy a másik most jóval feszültebb, mint tegnap, és ahogy látta, valószínűleg nem miatta. A gondolataiba volt merülve, az ételt is csak szórakozottan fogyasztotta, a villájával a tányér egyik oldaláról a másikba tologatta.
– Hozzak magának is inni? – kérdezte, hogy végre szóra bírja, és felemelte a poharát. – Narancslevet, tejet, esetleg kávét?
– Narancslé jó lesz, köszönöm! – válaszolta Miss Norton, és végre elmosolyodott.
Ez is valami.
Mindkettőjüknek öntött a dzsúszból, és visszament.
– Parancsoljon! – tette le a poharat az asztalra.
– Köszönöm! Tudja, ma nem igazán vagyok beszélgetős hangulatomban – szabadkozott a lány, miután belekortyolt az italba.
– Velem is elő szokott fordulni – válaszolta egy félmosollyal. – Majd beszélgetünk holnap.
– Holnap? – mosolygott a nő.
– Ez a hely nem lesz nagyobb, Miss Norton – mutatott körbe a kezével.
– Maggie. A nevem Margaret, de hívjon csak Maggie-nek.
– Perselus – mutatkozott be ő is.
– Milyen különleges név! Perselus Piton?
Válasz gyanánt bólintott. Feleslegesnek tartotta a Tobiast is hozzátenni.
– Nagyon dallamos – jegyezte meg Margaret, aztán mintha felhő vonult volna át a homlokán, sóhajtott.
– Minden rendben? – kérdezte tőle.
Maggie ismét csak sóhajtott, aztán mintha beszélni akart volna, de hirtelen különös dolog történt. A nő pohara, ami még félig volt narancslével, éles hangot adott, és szétrepedt. Az üdítő szétfolyt az asztalon, de mielőtt még rájuk ömlött volna, mindketten felugrottak.
– Jaj, ne haragudjanak! – sietett oda a tulajdonos. – Ez egy elég régi pohár volt, nyilván a hideg üdítő felrepesztette. Nem folyt magukra?
– Rám nem – mondta Maggie.
Piton is gyorsan végignézett magán, de szerencsére nem látott semmit. Ha most a Roxfortban lenne, produkált volna egy talárlobogtatós dühkitörést, jól leordította volna a felelőst, aztán a nap folyamán minden háztól – kivéve természetesen a Mardekárt – levont volna úgy ötven pontot. Viszont nem a hőn szeretett iskolájában volt, ráadásul valószínűleg a Miss Nortonnal kapcsolatos terveinek sem tett volna jót egy kirohanás, így aztán – legnagyobb sajnálatára – a szórakozás elmaradt.
– Rám sem – erősítette meg végül ő is.
– Még szerencse, terítek maguknak egy másik asztalt, jó?
– Miattam nem szükséges, már éppen befejeztem – mondta Maggie, és Piton is elhárította az ajánlatot.
– Holnap reggel? – kérdezte inkább, mielőtt kifelé indult volna.
– Holnap reggel – válaszolta a nő.
Piton magában mosolyogva ment ki a pincéből. Még meghallotta Maggie kérdését.
– Mikor indulunk?
– Fél tíz megfelel? – kérdezte a tulajdonos.
***
Pontosan tíz órakor egy asszisztens kijött a váróba, és odalépett hozzá.
– Margaret Norton?
– Igen – bólintott rá.
– Kérem, jöjjön velem, a doktor úr várja önt.
A rendelőben egy középkorú, őszülő hajú férfi fogadta.
– Üdvözlöm! Dr. Vertheyden vagyok, miben segíthetek?
– Margaret Norton – mutatkozott be ő is, és kezet fogott az orvossal, akiben jelenleg minden reménye volt. – Szívbeteg vagyok, három éves korom óta gyógyszert szedek rá. Most nyaralni jöttem Európába, de sajnos az út folyamán eltört a gyógyszerem üvege, és kifolyt.
– Értem, milyen gyógyszert szed?
– Sajnos a nevét nem tudom megmondani, az orvosom szokta kikeverni a számomra, egy szirup. Az összetört üvegnek elhoztam a címkéjét, nem tudom, ez segít-e?
Azzal elővette táskájából a kis cetlit, bár a felirat kissé elfolyt rajta. Az orvos megnézte, de csak a fejét ingatta.
– Ebből sajnos nem sokat tudok meg. Tudja a betegsége diagnózisát, vagy esetleg van önnél egy lelet?
– Sajnos nincs, és az az igazság, hogy nem tudom a pontos nevét a betegségemnek. Mindig Dr. Jeffersonhoz jártam, már a szüleim is hozzá vittek, és mivel tökéletesen tünetmentes voltam, bevallom, nem firtattam, hogy mi lehet a bajom, nekem mindig azt mondták, szívgyengeség. Őszintén szólva úgy voltam vele, hogy bevettem reggelente a gyógyszert, és a továbbiakban nem gondoltam rá – válaszolta, és elpirult, mikor rájött, milyen rémesen ostobának tűnhet most. – Tegnap megpróbáltam felhívni a doktor urat, de szabadság miatt zárva van a rendelője.
Az orvos elgondolkodva nézett rá. Margaret nem tudta megfogalmazni, hogy miért, de úgy érezte, jó kezekben van.
– Mikor vette be az utolsó adag gyógyszert?
– Tegnap reggel.
– Van-e most bármilyen panasza?
– Nem, nincs – rázta meg a fejét.
– Értem. Nos, ez esetben elvégzünk néhány vizsgálatot, aminek során kideríthetjük, milyen betegsége van, és akkor tudok önnek gyógyszert felírni, rendben?
– Hogyne, természetesen!
– Mikor reggelizett? – kérdezte Dr. Vertheyden.
– Fél kilenckor fejeztem be – válaszolta.
– Nagyszerű! Marie, kérem! – nézett az orvos az asszisztensre. Legyen először egy vérnyomásmérés, egy vérvétel, nyugalmi EKG, azután megnézem ultrahangon, és ha ott úgy látom, hogy mehet a terheléses EKG, akkor utána az következik. Ezek után, ha szükséges, akkor a nyelőcsőn keresztül is megnézem, ezért kérem addig már ne egyen semmit sem. De először is fonendoszkóppal meghallgatom.
– Rendben – egyezett bele.
Bő három órával később, mikor végre a kissé kellemetlen nyelőcsöves ultrahang vizsgálatnak is vége volt, az orvos hellyel kínálta, magával szemközt.
– Miss Norton, megkérdezhetem, hogy az orvosa milyen vizsgálatokat szokott végezni? – kérdezte.
– Nyugalmi EKG-t, és ultrahangot, de nem ezt az utóbbit.
– Értem. Szokott bármilyen más vizsgálatot végezni? MR-t vagy CT-t?
– Régebben úgy 5-6 éve volt egy MR vizsgálatom, de azóta nem. – Megrémült, hogy mennyire lehet súlyos a baj, ha ilyen komoly vizsgálatokra gondol az orvos?
– Ez esetben úgy gondolom, hogy feleslegesen én sem terhelném ezzel – töprengett a férfi. –Tehát három éves kora óta jár ehhez az orvoshoz?
– Igen.
– És biztos abban, hogy a szirup szívbetegségre való?
– Igen – erősítette meg, de nem értette, hogy mire akar kilyukadni az orvos. – Mit talált a doktor úr?
– Semmit – nézett rá komolyan Dr. Vertheyden. – Önnek minden eredménye tökéletes, az égvilágon semmi baja sincs.
Maggie kinyitotta a száját, mert valamit mondani akart, aztán becsukta, és ezt a mozdulatsort még egyszer megismételte.
– Jól értem, amit mond? – kérdezte végül, amikor kissé magához tért.
– Tökéletesen. Ön teljesen egészséges. Nézze, nem tudom, hogy mi volt az a szirup, amit szedett, azt sem, hogy miért kellett szednie, de jelenleg, ezek alapján a vizsgálatok alapján én teljes bizonyossággal mondhatom, hogy önnek teljesen felesleges lenne gyógyszert felírnom. A szíve egyáltalán nem gyenge, valójában erős, mint ahogy az ön korában lennie kell, és a vérképén sincs semmilyen eltérés.
Egy kicsit még emésztenie kellett a hallottakat.
– Ez mindenesetre jó hír, nem igaz? – kezdett mosolyogni, ahogy rádöbbent, mit is jelentenek az orvos által mondottak.
– Valóban – mondta megértően Dr. Vertheyden. – Adok önnek egy névjegykártyát, ezen rajta van mindkét telefonszámom, valamelyiken biztosan elér, akár éjszaka is. Ha rosszul érezné magát, nyugodtan hívjon fel, bár én nem gondolnám, hogy szüksége lesz rá. – Benyúlt a fiókjába, elővett belőle egy kártyát, és átadta.
– Köszönöm! – válaszolta Maggie, és – miután lemásolták a biztosítását – elbúcsúzott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése