Perselus Piton nyaralni megy - 6. fejezet

6. fejezet


     Kellemes nap volt ez a mai – gondolta elégedetten Maggie, amikor a szobájába érve letette a táskáját. Gent gyönyörű város, érdemes volt megnézni, Perselus pedig igazán remek társaság, nagyon jól érezte magát vele. Olyan volt ez a nap, mintha hat-hét évvel korábban lenne, amikor még alig múlt húsz éves, és nem telepedett rá az életére Jack. Akkor még tele volt tervekkel. Utazni akart, és minél több új dolgot megismerni.

Milyen ostoba, és naiv volt, amikor találkoztak! Jack hét évvel idősebb volt nála, több volt, mint ő jelenleg. Az elején úgy tűnt, minden csodálatos. Szórakozni jártak, moziba, színházba, éttermekbe. Aztán néhány hónap elteltével a férfinak kevesebb ideje lett, azt mondta, sok a munkája, de hogy mégis gyakran találkozzanak, Maggie költözzön hozzá. Így is történt, hiába óvták attól a lépéstől a szülei, és onnantól kezdve minden megváltozott. Egyre ritkábban mozdultak ki otthonról, és egy idő után már nem jártak sehová sem. A barátaival is egyre kevesebb időt töltött együtt, mert napközben tanított, este pedig Jack nem nézte jó szemmel, ha nem volt otthon olyankor, amikor ő. Egy ideig azzal próbálkozott, hogy elhívja a barátait hozzájuk, de a férfi annyira kiállhatatlan volt velük, hogy szépen, lassan elmaradoztak. A saját baráti köre helyett ott voltak Jack barátai, akik az ő barátai is lettek. Legalábbis akkor úgy gondolta.
Aztán a korábban kedves, figyelmes Jack elkezdte mindenért piszkálni. Előbb csak nem volt jó, amit főzött, aztán az sem felelt meg, ahogyan takarított. Kövérnek nevezte, amiért – szerinte – volt rajta öt kiló plusz, aztán soványnak, mert lefogyott tízet. Végül azt mondta, unja, hogy olyan az ágyban, mint egy fadarab, ami annyiban valóban igaz volt, hogy Jacket a saját kielégülésén kívül más nem érdekelte, így Maggie egy idő után már csak túl akart lenni a szexen. Mire a férfi összepakolta a bőröndjeit, és kilépett az albérletük ajtaján, az önbecsülése a nullához közelített.
Aztán rá kellett jönnie, hogy az új barátai szóba sem állnak vele, még az utcán is elfordították a fejüket.

Az első két hét szörnyű volt, de egyre több időt töltött a szüleinél, akik szépen, lassan meggyőzték, hogy nem benne van a hiba, és visszaadták az önbizalmát. Már tudta, szerencséje volt, hogy Jack öt év után ráunt, és nem tette tönkre az egész életét. Pontosabban az továbbra sem fért a fejébe, hogy miért nem hagyta el egyszerűen a férfi korábban, miért alázta meg, és miért bánt vele úgy, ahogyan azt tette, de végül is sikerült túllépnie rajta.
Újra bizakodva tekintett a jövő felé, de akkor meghalt az édesapja, és ő képtelen volt ezt feldolgozni. Pedig talán csak sírnia kellett volna, ahogyan tegnap. Még most is fájt az elvesztése, de próbált beletörődni.
Gyógyulni kezdett.

Gyógyulni.
Vajon volt egyáltalán valaha bármi baja, vagy csak Dr. Jeffersonnak jelentett bevételi forrást? Aztán ezt a gondolatot gyorsan el is hessegette. Kedvelte az orvost, aki mindig olyan volt számára, mint egy nagybácsi. Még a diplomaosztójára is elment, sőt, akkor is támogatta, amikor Jack elhagyta, és az édesapja halála idején is – jutott eszébe. Talán kinőtte a betegségét, vagy ilyesmi, már ha ebben a korban még szóba jöhet ez a lehetőség. Minden esetre jól érzi magát, sőt, igazából talán soha ilyen jól még nem volt. Remélte, hogy igaza van Dr. Vertheydennek, mert mióta megtudta, hogy egészséges, hihetetlenül megkönnyebbült, mintha egy örökké hordott, nehéz hátizsákot vett volna le magáról. Ha hazautazik, elmegy Dr. Jeffersonhoz, és beszél vele, a nyaralás alatt már nem akar ezzel foglalkozni, és amíg az orvossal nem találkozik, addig az édesanyjának sem mond semmit sem – határozta el.

     Elővette az útikönyvet, hogy kitalálja, mit nézzen meg holnap. Reggelinél felveti Perselusnak, hátha szeretne majd vele tartani.
Perselus – hunyta le a szemét.
Különös férfi, és vonzó, de még mennyire! Vajon miért kívánja ennyire? Már régen nem szűz, és nem csak Jack volt az életében, de senkit nem akart még annyira, mint Perselus Pitont, pedig alig ismeri. Amikor reggel a lépcső aljánál a fülébe suttogott, érezte, amint a vágy végigszáguldott a testén. Ha akkor azt mondja a férfi, hogy jöjjenek inkább vissza a szobába, valószínűleg igent mondott volna. De miért? Persze az igaz, hogy Jack óta nem volt együtt senkivel, az utolsó négy-öt hónapban pedig a férfi nem is nyúlt hozzá, tehát gyakorlatilag már egy éve nem volt része a testi örömökben. Arról már nem is beszélve, hogy előtte sem volt túl nagy élmény vele a szex, de ezt a fajta erős vágyat korábban sem érezte még senki iránt. Amikor együtt voltak, az érzékei pattanásig feszültek, és tudta, egyetlen szó elég lenne ahhoz, hogy odaadja magát Perselusnak, és ha mégsem lesz köztük semmi, valószínűleg egész életében sóvárogni fog a férfi érintése után.
És ahogyan ma ránézett! Egy pillanatra mindent elfelejtett, hogy ki ő, és hol van, csak ők voltak ketten, senki más.

     Becsukta a könyvet, és kiment a fürdőszobába. Vett egy langyos zuhanyt, a végén hideg vízzel, mert érezte, pusztán attól, hogy a férfin gondolkodott, felhevült, muszáj volt lehűtenie magát. Még szerencse, hogy a szakítás után nem hagyta abba a fogamzásgátló szedését, most már örült neki, mert tudta, bár valójában még kissé szorongott a lehetőségtől, hogy előbb-utóbb Perselus és ő egy ágyban kötnek ki.
Vajon a férfi is érzi ezt a vágyat? És ha igen, márpedig nagyjából biztosan érezte, hogy igen, akkor miért búcsúzott el ma? Igaz, hálás is volt neki amiatt, hogy nem rohanta le azonnal.
Együtt töltjük vajon a holnapot? – töprengett, miközben maga köré csavarta a fürdőlepedőt.

A szobába visszatérve zavartan torpant meg. Biztosan emlékezett arra, hogy becsukta az útikönyvet, de most kinyitva feküdt az ágyon. Félni kezdett. Gyorsan körülnézett, de nem volt senki a szobában. Ellenőrizte az ajtót is, de zárva volt, és a kulcs belülről volt benne.
Talán tényleg egy szellem követi? Óvatosan körülnézett, és észrevette, amint meglebben a függöny, mert az egyik ablak résnyire nyitva volt.
Talán csak a huzat – reménykedett.
Aztán eszébe jutott valami.
– Apa, te vagy az? – kérdezte halkan.
Válasz ugyan nem érkezett, és nem is igazán hitt az ilyen dolgokban, de valamiképp megnyugtatta az az eshetőség, hogy talán az édesapja figyeli a túlvilágról is. Felvette a könyvet. Az egyik oldalon a Szent János ispotályról volt szó, a másik oldalon a csatornákról.
Talán a holnapi programot akarta megmutatni neki?
– Köszönöm – suttogta, aztán lefeküdt, hogy egy fekete szempárról álmodjon.

***

     Szokásától eltérően most nem teát öntött magának, hanem kávét, mielőtt leült volna a reggelizőben. Az éjszaka nem aludt túl jól, mert még soha nem fordult elő vele olyasmi, mint most, pedig megélt már néhány évet. Egy ideig álmatlanul forgolódott, mert folyton az járt az eszében, hogy ha nem ilyen ostoba, akkor most talán a lánnyal tölthetné az éjszakát. Erről aztán tovább kalandoztak a gondolatai, és végül ki kellett mennie a fürdőszobába, hogy jéghideg vízzel lezuhanyozzon, olyan merevedése lett.
Már átkozta Dumbledore-t, amiért szeretett bájitalai közül semmi nem volt nála, és bár próbálta alkalmazni a nemi vágy csökkentésére szolgáló bűbájt, hogy csillapítsa vágyait, az annyira rövid ideig volt hatásos, hogy nemsokára újra zuhanyoznia kellett, mert a hideg víz többet ért. Egyébként is túl sok időt töltött a fürdőszobában. Mióta nyaralni van, minden másnap hajat mosott, mint valami piperkőc ficsúr, de tartott tőle, hogy a zsíros haj nem lenne éppen célravezető a Maggie-vel kapcsolatos terveihez.

Tudta, hogy csak egy megoldás van: meg kell kapnia a lányt. Talán ha végre lefekszik vele, és kielégül, akkor ki fog hunyni benne ez az emésztő vágy is. Igen, ennek meg kell lennie, akkor majd túlléphet az egészen.
Végül nagy nehezen sikerült elaludnia, és bár többet már nem ébredt fel, reggel pontosan emlékezett az álmára, vagyis annak egy részletére: Maggie fekete szemére.
Valami történt közöttük a genti étteremben, de fogalma sem volt róla, hogy micsoda. Valami furcsát érzett, hasonlót, mint amikor a megszeghetetlen esküt fogadta meg Narcissával, de ez mégis más volt. Talán még attól is mélyebb, ami érthetetlen és zavarba ejtő, mert ehhez nem volt köze a mágiának.

     Maggie most ért le a pincébe, és ezzel a pillanatnyi nyugalmának is vége szakadt. A lány ma térd fölé érő fekete szoknyát, és fehér blúzt viselt, ami akár ártatlannak is mondható lehetett volna, ha az anyag nem lett volna leheletnyit áttetsző, aminek következtében jól látható volt számára az alatta lévő fehér melltartó. Annak az apró mintázatát viszont már nem tudta kivenni, és ez így csábítóbb volt még a tegnapi pántos felsőnél is.
Valahogy túl kell élnem a mai napot – nyögött fel magában.

– Jó reggelt! – mosolygott rá a nő derűsen, de kissé zavartan.
– Jó reggelt! Hogy aludtál? – kérdezte tőle.
– Jól – válaszolta Maggie, de közben úgy elpirult, hogy óhatatlanul azon kezdett töprengeni, vajon a lány is róla álmodott-e?

     Csendesen fogyasztották el a reggelijüket, miközben igyekeztek nem egymásra nézni. Azt még nyilvánvalónak is érezte, hogy ő miért nem néz a lányra, hiszen a pillantása folyton az áttetsző blúzra esne, és ezt el akarta kerülni. De Maggie vajon miért néz mindig másfelé? Hiszen ő ma ugyanúgy ingben van, mint máskor, csak fekete helyett a sötétzöldben, mert nem akarta, hogy a napon olyan melege legyen, mint tegnap.

Felsóhajtott. Ez a nő teljesen felforgatja a nyugalmát! 
Maggie felkapta a fejét, és végre ránézett.
– Valami baj van? – kérdezte.
– Semmi – morogta Perselus. – Azon tűnődtem, hova megyünk ma – mondta jobb ötlet híján.
– Megnézhetnénk a Szent János Ispotályt – válaszolta a lány –, ahová tegnapelőtt már nem tudtunk bemenni.
– Jó, az engem is érdekel – értett egyet a férfi.

     Fél óra múlva elgondolkodva ült az asztalnál, a kezében Maggie villáját forgatta. Valami nem stimmel, és nem értette, hogy micsoda?
Amikor a lány másodszorra evőeszközért ment (mivel az elsőt véletlenül leejtette), előbb elvette a kést, aztán a villáért nyúlt, és a saját szemeivel látta (mert persze nem tudta megállni, hogy ne figyelje), hogy az még azelőtt felemelkedett, mielőtt Maggie hozzáért volna. Észrevette, hogy a lány is megdermedt egy pillanatra, és összeráncolta a szemöldökét, sőt, még azt is kipróbálta, hogy nincs-e mágnesesség a két evőeszköz között. Aztán visszafordult az asztalhoz, ő pedig úgy tett, mintha észre sem vette volna, ami történt. Maggie leült, és folytatta a reggelit. Láthatóan megzavarták a történtek, mégis valahogy furcsán belenyugvó volt. Piton nem tudta, hogyan értelmezze, amit látott. Maggie nyilvánvalóan meglepődött, és próbált logikus magyarázatot találni. Most ő is kipróbálta, de semmilyen vonzást nem tapasztalt a kés és a villa között. Mint két napja a rózsánál, most is elmormogta, hogy "demonstrate", de ahogyan a virág, a villa sem mutatott semmit.

Egyértelmű, hogy nem a lány varázsolt, hiszen most kétségtelenül meglepődött, és mindkétszer próbált olyan magyarázatot találni, ami megfelel egy mugli világképének. Azzal viszont nem tudott mit kezdeni, ahogyan utána viselkedett. Talán csak nem akart bolondnak tűnni előtte? Vagy azt hitte, hogy nem hinné el neki, hogy felemelkedett a villa, mert úgy tett, mintha nem látta volna? Most már rossz ötletnek tűnt, de mindenképpen meg akarta vizsgálni a villát, amikor nincs ott a lány. Aztán valami szöget ütött a fejébe. Talán máskor is történt már ilyen furcsaság Maggie-vel? Kutatott az emlékezetében, és a második közös reggelijük jutott eszébe, amikor szétrepedt a pohár. Lehet, hogy az sem egyszerűen csak a hideg folyadéktól volt?

Letette a villát, és a kezébe temette az arcát. Miért nem tölthet el egy békés, unalmas hetet, még a muglik között sem? De ami még inkább nyugtalanította, hogy mi történik Maggie-vel? Valami kétségtelenül nem stimmel, de hogy ennek mi az oka, arra nem tudott rájönni. Lehetséges lenne, hogy valaki vagy valakik ártani akarnak neki? De kik? És így?
Meg kell figyelnie a lányt, és a környezetét is – határozta végül el.
– Rosszul van? – riasztotta fel gondolataiból a tulajdonos.
– Nem, csak elgondolkodtam – válaszolta neki.
– Letisztíthatom az asztalt?
– Hogyne, természetesen – mondta. Ülve maradt, amíg a férfi a villáért nyúlt, és rá nem tette az egyik használt tányérra. Mikor látta, hogy nem történik semmi különös, fejét csóválva felállt, és kiment a recepcióhoz, hogy ott várja meg a lányt.

     A Szent János Ispotály sokkal érdekesebb volt, mint várta. Hiteles iratok alapján már az 1100-as évek elején kórházként működött, és a múzeumban rengeteg középkori orvosi műszert, és rajzokkal illusztrált műtéti leírást állítottak ki.
– Csodálkozom, hogy bárki életben maradt az orvosi beavatkozás után – dünnyögte Maggie, és Piton kénytelen volt igazat adni neki, mert bár ő tudta, hogy a középkori orvosok nagyrészt gyógyító varázslók voltak, és a modern orvosoknál jóval nagyobb hatásfokkal dolgoztak, ezt természetesen nem mondhatta el neki.
Megnézték Hans Memling remekműveit, aztán átmentek a gyógyszertármúzeumba, végül a hatalmas és zegzugos udvarban sétálgattak. Végig nagyon figyelt, de nem látott gyanúsan viselkedő alakokat, és furcsa dolgok sem történtek. Az egyik nagyobb udvart keresztülvágta egy csatorna, és éppen a békésen ringatózó hattyúkat bámulták, amikor egy motoros hajó haladt el előttük, rajta kirándulókkal.
Egyszerre néztek egymásra.
– Te is arra gondolsz, amire én? – kérdezte.
– Azt hiszem – mosolygott Maggie. – Keressünk egy hajóállomást!

Nem kellett sokáig kutatniuk, gyorsan találtak egy kikötőt, és a jegyek megvétele után várták a következő hajót. Hamarosan megérkezett, és húsz ember máris beszállhatott, köztük ők is. A hajó végében ültek le.
– Remélem, jó úszó vagy! – mondta szorongva Maggie.
– Igen, miért? – kérdezte.
– Én nem igazán tudok – pirult el a lány –, úgyhogy remélem, nem lesz semmi baj.
– Ne aggódj, nem hagyom, hogy bármi bajod essen – nyugtatta meg, mire egy hálás pillantás volt a jutalma.

Mivel a csatorna két oldala szinte végig be van építve, és a házak a vízben állnak, gyönyörű látvány tárult a szemük elé. A víztükör csillogott a napfényben, a hattyúk sütkéreztek, nem zavartatva magukat a hajóktól. A hajó vezetője mindig elmondta a látnivalókat, és néhány anekdotát is. Az egyik részen, ahol a csatorna kiszélesedett, és különösen sok hattyú volt, lelassított, és az utazókhoz fordult.
– Hölgyeim és uraim! A szerelmesek tavához érkeztünk, és a hagyományok megtartása érdekében, kérem, hogy most csókolják meg egymást! Természetesen csak a partnerüket, a többi utast nem muszáj! – tette még hozzá viccesen, de ők már nem hallották.

Maggie pirulva fordult felé, talán csak azért, hogy ne a mellette csókolózó párt kelljen látnia, de amikor a szemébe nézett, tudta, hogy nem bírja tovább, és közelebb hajolt hozzá. Olyan finoman érintette meg a szájával a lány ajkát, hogy éppen csak súrolta. Elhúzódott, de amikor meglátta Maggie boldog arcát, újra visszatért, és most már igazán megcsókolták egymást, alig akarták abbahagyni.
Amikor kikötöttek, ő szállt ki előbb a hajóból, majd a kezét nyújtotta, hogy segítsen a lánynak is, és utána már el sem engedte.

Ő, Perselus Piton, a Roxfort rettegett bájitaltan professzora kézen fogva sétálgatott egy mugli lánnyal az utcán, és nem érdekelte, ki láthatja meg, mert nem számított. Egyszerűen csak jól érezte magát.