Újra hetedikben - 9. fejezet

9. fejezet - Bál! Bál?

     Piton professzor elégedett volt Grangerrel. Néha lopva rápillantott, kíváncsi volt, miként viseli, hogy takarítania kell? Zokszó nélkül tisztította az üstöket, pedig azt hitte, duzzogni fog, vagy állandóan zavarja majd dolgozatjavítás közben. Egyik sem történt meg, sőt, volt valami megnyugtató a jelenlétében.
Előtte sokáig töprengett, vajon mit találjon ki az első büntetőmunkára? Legszívesebben rögtön tanítani kezdte volna, de aztán úgy gondolta, kell valami, amitől tényleg büntetés lesz a büntetés. Amikor pedig az iskolai lomtárban belebotlott ezekbe a régi üstökbe, meg is oldódott a kérdés.
A makulátlanul tiszta edények most ott sorakoztak a laborban.

Másnap, amikor meglátta Granger kezét, akkor bezzeg nem volt ilyen elégedett magával. Sajnálta a lányt, akinek a kézmozdulatain látszott, hogy nemcsak csúnyák a kezei, de fájnak is. Persze, hagyhatta volna, mert előbb-utóbb meggyógyul, vagy Madam Pomfrey is elláthatta volna, de a büntetőmunkával nem ez volt a célja. Nem akarta, hogy az egyetlen valamire való diákjának miatta fájdalmai legyenek, akkora hibát azért nem követett el, ráadásul, most meg kellene próbálnia felkelteni az érdeklődését a bájitaltan iránt, ahhoz pedig valószínűleg nem az a legjobb módszer, hogy addig súroltat vele üstöket, amíg ki nem sebesedik a keze.

Észrevette, hogy Granger meglepődött, de őszintén szólva ő maga is, amikor meghallotta a hangját. Azt, amilyen akkor volt, mielőtt beállt volna a halálfalók közé, mielőtt Voldemort csatlósa lett. Azt, amit csak az anyja és Lily ismert, aztán később már ők sem, miután megalkotta a kemény, gúnyos, érinthetetlen másikat, ami azt sugallta, vele nem szórakozhat senki. Azóta nem tudta megtalálni a régi hangját, és nem is akarta, miután Lily hozzáment Potterhez, de most olyan könnyedén jött ki a torkán, mintha mindig is így beszélt volna. Talán a sajnálat, vagy a lelkiismeret furdalás tette? Nem tudta, de a hang ott volt, és ott is maradt, amíg a lány kezét el nem látta. Furcsa – gondolta tűnődve –, és kissé kellemetlennek is érezte, mert ezzel Granger olyat tudott meg róla, amit senki más. Viszont nem tudott ellene mit tenni, hiába köszörülte a torkát és köhécselt, amíg a laborban volt a tégelyekért, nem változott semmi.

De legalább az üst takarításban máris volt haszon, azon kívül persze, hogy most tisztán várnak a használatra. Kíváncsi volt, Granger milyen következtetésre jut a formákkal kapcsolatban, egyáltalán felmerül-e kérdésként benne, és nem csalódott. Persze, most ki kell találni, hogy a következő büntetőmunkán mit csináljanak. Úgy érezte, még korai lenne a bájital főzés, de azért már üstöt sem akart súroltatni.

     Eljött a következő csütörtök, a második büntetőmunka. Granger most – ahogy várta is – a tanterem ajtaján kopogtatott. Beengedte, aztán elindult a labor felé.
– Jöjjön – hívta, és már nem lepődött meg annyira, hogy megint a régi hangja szólalt meg, pedig a legutóbbi alkalom óta nem volt rá példa. Vajon miért van ez? – töprengett. Hiszen már nem sajnálja Grangert, a keze teljesen rendbe jött. Mindenesetre a lány az első meglepődés óta nem adta jelét annak, hogy bármi jelentőséget tulajdonítana ennek a másik hangnak, így feltehetően jobban teszi, ha ő sem foglalkozik vele.
– Ezeket az alapanyagokat készítse elő felhasználásra – adta ki a feladatot –, a sorrendet magára bízom.
– Igen, professzor úr – válaszolta a lány, és munkához látott.

A feladat egyszerűnek tűnhetett, az is volt, de csak annak, aki tudta, hogyan lehet felhasználni az egyes alapanyagokat. Melyiket kell egyszerűen csak megpucolni, aztán egyben hagyni, melyiket kell apróra vágni, vagy éppen nagyobb darabokra, esetleg meg kell őrölni. Na és természetesen ehhez azt is tudni kell, hogy melyik micsoda. A legtöbb hétköznapi, egyszerű bájital hozzávaló volt, de akadtak köztük ritkán használtak is. Úgy tűnt, Granger magabiztosan, hezitálás nélkül nyúl a különböző füvekhez, terményekhez, állati-vagy sárkány eredetű anyagokhoz.

Egészen átváltozik az arca, ahogy koncentrál – gondolta, aztán sóhajtva maga elé vette a másodikos házi feladatokat. Szívesebben figyelte volna a tanítványát munka közben.

*****

     Hermione a tanár felé pillantott. Látta, hogy megint a tanulók írásait javítja, és most is hol a fejét ingatja, hol bosszankodik, de csak ritkán tűnt elégedettnek. Hirtelen felnézett, és összekapcsolódott a tekintetük. Egy pillanatra úgy érezte, elkábítja az az átható, lelke legmélyére hatoló fekete tekintet, még lélegzetet is elfelejtett venni. Aztán a tanár felvonta a szemöldökét.
– Kérdése van?
– Ööö, igen, ezt az alapanyagot nem ismerem – mondta, és elpirult, mintha ez egy szégyenletes hiba lenne.
Piton felállt, és az asztalhoz sétált. Szemrevételezte az eddig elvégzett munkát, és bólintott.
– Ez bálnazsiger. Csak nagyon ritkán használjuk, nem csoda, hogy nem ismerte. Össze kell pépesíteni, aztán egy légmentesen lezárt dobozban érlelődni hagyni. Körülbelül egy hét alatt érik be, akkor pedig azonnal fel kell használni. Egyébként a többit megfelelően készítette elő, úgyhogy ha ezt befejezte, elmehet.
– Köszönöm, professzor úr! – válaszolta, és felvette a zsigeres tálat. A gondolatra, hogy a legtöbb lány talán undorodna hozzáérni, elmosolyodott. Számára nem volt gusztustalan, ugyanolyan alapanyag volt, mint egy virágszirom.

Még akkor is mosolygott, amikor beleszagolt a tálba. Furcsa illata volt, de nem kellemetlen.
Annyira belemerült az érdekes, új anyagba, hogy észre sem vette, egy fekete szempár kedvtelve figyeli a mozdulatait.

Mikor végzett, felvette a talárját, és indulni készült. Már az ajtón volt a keze, amikor Piton utána szólt.
– Várjon! – azzal levett egy kötetet a könyvespolcról, és odalépett a lányhoz. – Tessék, egy könyv az üstökről, ha érdekli, elolvashatja.
Hermione arca felragyogott.
– Köszönöm, tanár úr!

A könyvet szorosan magához ölelve, mosolyogva ment fel a Griffendél toronyba. A klubhelyiségben már sötét volt, csak a holdvilág ezüstös fénye ragyogta be a helyiséget. Nem vette észre, hogy az egyik sötét sarokban egy pár csókolózik éppen, akik a beléptére megdermedtek. Keresztülhaladt a helyiségen, és miután becsukódott utána az ajtó, Harry – mert ő volt ott Ginnyvel – halkan megkérdezte:
– Ki volt az?
– Hermione jött vissza Pitontól – válaszolt Ginny.
– Szegény – mondta a fiú szánakozva.
– Nem biztos, hogy annyira sajnálnunk kell – mosolygott Ginny, ahogy felidézte az előbb látott boldog arckifejezést –, te szoktad mondani, hogy nem rossz ember Piton.
– Igen, ez igaz – tűnődött Harry –, jó ember, de ezt jól is álcázza, és te is láttad, hogy nézett ki múlt héten a keze.
– Láttam, és azt is, hogy este már nyoma sem volt.
– Szerinted tényleg Piton adott rá neki valamit?
– Miért ne? Te mondtad ebédnél, hogy ott kellett maradjon bájitaltan után.
– Ez igaz. De most nem akarok többet Pitonról beszélni.
– Én sem – mondta Ginny, mielőtt az ajkuk újra összeért volna.

Hermione becsukta maga után a szobája ajtaját, gyorsan elkészült lefekvéshez, aztán bebújt az ágyába. Már a takaró alatt volt, amikor újra kezébe vette a könyvet. A sötétbarna borítón arany betűkkel állt a cím: Üstök fajtái, karbantartásuk és felhasználásuk. Kinyitotta, és az első oldalon végigsimított a halvány, barna papíron álló néhány szón: Perselus Piton tulajdona.
Az érdes papír finoman bizsergette meg az ujjbegyeit.


     Péntek délután, egy több évfolyammal összevont legendás lények gondozása óra után, Lunával az oldalán igyekezett vissza a kastélyba – minél gyorsabban, mert időközben havazni kezdett, ő pedig nem vitt magával vastagabb talárt vagy kabátot –, amikor is meglátta Piton professzort.
A férfi fedetlen fővel sétált a másik irányból az épület felé, és úgy tűnt, a hulló hó egyáltalán nem zavarja.
Hermione azon kapta magát, hogy megint csak úgy néz a tanárra, ahogy nem kellene, de volt valami megfoghatatlanul vonzó a magas, fekete alakban, amint lassan lépdelt a hópelyhek között. Alig tudta levenni róla a szemét.
Luna csendesen ment mellette, aztán egyszer csak Neville-t látták meg, amint futva közeledik feléjük.
– Hoztam neked kabátot – zihálta, amikor odaért, és a szőke lány felé nyújtotta a ruhadarabot.
– Köszönöm – nézett rá hálásan Luna, aztán megpuszilták egymást. – Elmegyünk a bagolyházba? Fel kellene adnom egy levelet apának.
– Persze – válaszolta Neville. – Elkészültél a cikkel?
– Igen – mondta Luna, aztán Hermionéra nézett. – Neked nincs kedved velünk jönni?
– Á, így is attól tartok, hogy átázik a pulcsim, de ti menjetek csak! – mosolygott rájuk.
– Vacsoránál találkozunk! – búcsúzott Neville.

Hermione egy hangyányit irigykedve nézett utánuk. Vajon neki mikor fog valaki kabátot adni, amikor fázik? Sóhajtott egyet, és szaporán tovább indult. Látta, hogy a bájitaltan tanár időközben már egészen közel ért a kastélyhoz.
– Hermione! – kiáltotta valaki a nevét.
Megfordult, és a hollóhátas John O'Brient látta közeledni.
– Szia! – mosolygott rá. A fiúnak igazi írhez méltóan göndör vörös haja volt, és az arcán annyi szeplő, hogy Ronnak és Ginnynek együtt nincs annyi, de egyébként helyes volt a vakító zöld szemeivel.
– Eljönnél velem a bálba? – vágott bele John egyenesen a közepébe, és kíváncsi, nyílt tekintettel várta a válaszát.
Hermione meghökkent a kérdésen. Nem igazán ismerte a fiút, kevés közös órájuk volt eddig, pontosabban a nagyhangú ír a Roxfortba is magával hozta a származását, és eddig nem nagyon állt szóba angolokkal.
– Ez kedves tőled, de nem tudok a bálra menni, büntetőmunkán vagyok csütörtökönként – magyarázta bocsánat kérően.
– Ó, hát akkor majd talán máskor – mondta John zavartan, és az arcán a csalódottság keveredett a sértettséggel. – De legalább megpróbáltam, nem igaz?
– De. És ne haragudj... – válaszolta, aztán elindultak újra a kastély felé.
– Tudod, apám mugli, és utálja az angolokat, anyám viszont azt mondta, nem kéne a Roxfortba is magammal hoznom ezt, végül is ez a varázsvilág, itt nincsenek ezek az ellentétek.
– Ezért akartál elhívni? – hökkent meg, mert ez a legfurcsább indok volt, amit valaha hallott.
– Nem, dehogy – vigyorgott a fiú. – Talán részben, de úgy hallottam nagyon jó tanuló vagy, és én is az vagyok, szóval, ha most a bálra nem is tudsz elmenni, néha tanulhatnánk együtt, ha nem bánod – folytatta John, és kacsintott hozzá egyet, ezzel egyértelművé téve, hogyan is képzeli a tanulást.

A lány méregbe gurult a szemtelenség hatására.
– Nem áll szándékomban senkivel sem tanulni, év végén nyolc RAVASZ vizsgám lesz, azokra kell készülnöm!
– Pedig biztosan jók lennénk együtt – mondta John, és átkarolta a vállát.
– Neked elment az eszed? Vedd le rólam a kezed! – sziszegte bosszúsan. Nem akart kiabálni, mivel éppen akkor értek be a kastélyba, de a fiú csak nevetett, és nem engedte el.

– Mr. O'Brien! – csattant fel Piton hangja közvetlenül mellettük.
John keze azonnal lehullott a lány válláról.
– Úgy tudom, Frics úrnak gondjai támadtak a patkányokkal. Menjen és jelentkezzen nála segítségül.
John úgy nézett ki, mint aki tiltakozni akar, de a bájitaltan tanár villámló szemeit látva visszavonulót fújt, és inkább gyorsan elsietett.
– Maga pedig máskor jobban válogassa meg a beszélgetőpartnereit! – mondta a lánynak Piton, még mindig szikrázó szemekkel, de ő csak azt látta, ahogyan a hópelyhek olvadoznak a férfi fekete hajában.
– Igen – suttogta, és szégyenkezve lehajtotta a fejét.
Amikor a férfi elindult a pince felé, gyorsan észbe kapott, és utána szólt.
– Tanár úr! – A professzor visszafordult, és már nem tűnt mérgesnek. – Köszönöm!
Piton bólintott, és mintha egy kicsit tétovázott volna, de aztán tovább indult.



     Következő héten az egész iskola felbolydult, a tanárok az órán alig bírták fegyelmezni a diákokat, mindenki vagy a bált, vagy a téli szünetet tervezgette. Ráadásul az utolsó hét csak négy napos volt, mivel idén vasárnapra esett karácsony első napja. A hirdetmény szerint csütörtökön délig vannak órák, este bál, pénteken utazás a Roxfort-expresszel, hogy aztán szombaton már mindenki a családja körében lehessen. Hermione mindebből alig vett észre valamit, mert minden szabadidejében az üstökről szóló, kölcsön kapott könyvet olvasta.

A nagyterem csütörtök délben már félig fel volt díszítve, készülve az esti bálra. Ebéd után Hermione Ginnyhez fordult.
– Ha szeretnél, készülődj nálam a bálra. Van külön fürdőszobám is, nem kell sorban állni a zuhanyzónál, nekem úgysem lesz rá nagy szükségem.
– Jaj, de jó, igazán kedves vagy! – lelkendezett Ginny. – Piton nem engedett el?
– Nem is kértem – rázta a fejét a lány.
– Hát, én sem kérnék tőle szívességet – motyogta Ron.
Hermione tisztában volt azzal, ha most azt mondaná, szívesebben van büntetőmunkán Pitonnál, mint a bálon, akkor elvinnék a gyengélkedőre, hátha valami sérülés érte az agyát, úgyhogy inkább nem szólt semmit, ráhagyta Ronra.

Amikor délután Ginny megjelent nála, éppen az ablakmélyedésben ült, és most is Piton könyvét olvasgatta.
– Szia! Látom, te is összecsomagoltál már – nézett Ginny a bőröndjére, ami az ágyon feküdt kinyitva.
– Igen, bár nem viszek sok dolgot, van otthon is ruhám – vont vállat.
– Akkor először letusolok, jó?
– Persze, menj csak nyugodtan – válaszolta, és újból a könyvbe mélyedt.

Később segített Ginnynek készülődni. Megszárította a haját, aztán fésült neki egy szép kontyot.
– Irigyellek, hogy ilyen könnyen kezelhető a hajad, ezzel a kóctömeggel alig tudok mit kezdeni – mutatott a sajátjára.
– Viszont, amint meglátja valaki, azonnal tudja, ki vagyok. Ilyen égő vörös haja csak egy Weasleynek lehet – vigyorgott a barátnője.
– Ez igaz, bár szerintem Weasleynek lenni jó dolog. Aranyos családod van.
Ginny rámosolygott, aztán az ablak felé pillantott, ahol Piton könyvét hagyta.
– Jó könyved van? Szívesen olvasnék valamilyen romantikus regényt a téli szünetben.
– Hát, ha az üstök karbantartása neked romantikus… – nevetett Hermione –, bár amúgy sem adhatnám oda, nem az enyém.
– Könyvtári?
– Ööö, igen – füllentette, nem is értette, hogy miért, de a hatására érezte, hogy pír kúszik fel az arcán. – Megyek, kezet mosok, tiszta ragacs.

     Este fél nyolckor mindenki a nagyterem felé tartott báli ruhában, miközben ő a pincébe igyekezett. Mikor odaért, kopogtatott a labor ajtaján.
– Jöjjön – mondta Piton, miután ajtót nyitott.
Hermione boldogan hallotta, hogy a férfi ismét a kedves hangján beszélt. Bár furcsa volt, hogy hét közben, a bájitaltan órákon a szokásos kemény hangot használta, ilyenkor pedig ezt, de a lány örült annak, hogy a férfinak van egy olyan tulajdonsága, amit csak ő ismer. Bár, az elég zavarba ejtő volt, hogy valahányszor meghallotta ezt a hangot, libabőrös lett a nyaka, a háta, vagy a karja.
– Ma ezeket kell előkészítenie – mutatott Piton néhány tálkára.
Hermione rögtön dolgozni kezdett, de a tanár most nem ült le az íróasztalához javítani, hanem különböző eszközöket vett elő, és pakolt az asztalra.
Körülbelül fél óra múlva már végzett, utána várakozva nézett a professzorra.
– Most elmehet – mondta Piton, miután szemügyre vette a munkáját.
– De miért? – szaladt ki a száján, ráadásul rémülten fedezte fel, hogy határozottan csalódottan hangzott a kérdése.
A férfinak is feltűnt a hangsúlya, mert meglepve nézett rá.
– Gondolom, szeretne részt venni a bálon a barátaival.
– Ó, nem hiszem, hogy hiányoznék nekik – mosolyodott el –, és amúgy sem lenne partnerem.
Az utolsó szónál elpirult, de a tanár nem szólt semmit, ezért zavartan tovább magyarázott, bár azt nem hitte, hogy Pitont komolyan érdekli.
– Ginny és Harry természetesen együtt mennek, Neville Lunával, és nem mondom, hogy nem nézném meg szívesen Ront a hollóhátas Stephanie-vel, de…
Nem folytatta, a tanár fejezte be helyette, miközben a tekintete fogva tartotta az övét.
– De maga a bál helyett inkább a pincét választja és a bálnazsigert?
– Igen – válaszolta rekedten, és ebben a pillanatban úgy érezte, sehol sincs szívesebben, mint itt, a nem is annyira zord pincében.

– Rendben, akkor segítsen nekem bőrnövesztő elixírt készíteni. A receptet ebben a kötetben találja, a tizenharmadik oldalon. Mindenből huszonötszörös mennyiség kell. – A professzor kezébe adott egy vékony könyvet, ami olyan régi volt, hogy a borítója már egészen megkopott.
Hermione a receptnél kinyitva az asztalra tette, úgy, hogy mindkettőjüknek jól látható legyen, aztán kezdte előkészíteni a szükséges eszközöket, és még néhány hozzávalót, mert a recept átolvasása után látta, hogy az alapanyagok nagyobb részét már előkészítette.
– Közelebb viheti magához a könyvet – mondta Piton –, nekem nincs rá szükségem.
– Gyakran elkészíti? – kérdezte a lány kíváncsian, miközben maga felé húzta a kötetet.
– Igen, átlag két, három hetente.

Hermione kimérte a szükséges kamillát, aztán kérdezte meg, amire kíváncsi volt. Úgy gondolta, végül is a büntetőmunkájának már vége, most már önszántából van itt, talán nem veszi annyira rossz néven a tanár.
– Ilyen sok kell Madam Pomfreynek?
– Nem, neki most van elég. Ez a Szent Mungóba lesz küldve.
– Sűrűn készít a kórháznak bájitalt? – kíváncsiskodott.
– Igen, majdnem minden héten kérnek valamit.
Leforrázta a kamillát, de mielőtt odatette a tanár keze ügyébe, még jó mélyet szippantott az illatából.
– Ebbe fog kerülni a bálnazsiger is? – kérdezte, mert eszébe jutott, hogy a múlt héten a tanár azt mondta róla, hogy egy hét után azonnal fel kell használni.
– Most is fején találta a szöget, kisasszony. – Bár az arcán nem látszott, de a professzor hangján határozottan úgy tűnt, jól mulat a lány kérdezősködésén. – De azt csak a végén keveri bele, amikor a keverék már lehűlt.
– Én? Tényleg én keverhetem bele? – csacsogta megilletődötten. Nem hitte volna, hogy Piton rábíz egy ilyen fontos részfeladatot.
– Nem szeretném, ha bál helyett kamilla forrázással kellene beérnie – mondta a férfi, és most már feltűnt egy apró mosoly is az arcán.

Hermione megvonta a vállát.
– Annyira nem vagyok oda a bálokért, szóval inkább a kamilla. De persze egy bálnazsiger bármikor megér akár két bált is.
– Pedig a bálnazsiger nem valami szép dolog – mondta komolyan a tanár.
– Talán nem – válaszolta lassan a lány –, de talán csak meg kell találnunk benne a szépséget. Nem szabad előítéletesnek lenni vele – tette még hozzá.
– Akkor sem, ha a bálnazsiger rossz dolgokért is felelős? – nézett rá áthatóan a férfi.
Szilárdan állta a tanár tekintetét, úgy válaszolt.
– Talán már megbánta a rossz dolgokat, azért kerülhet most gyógyító elixírbe – mondta komolyan, és az a különös érzése támadt, mintha már nem a bálnazsigerről beszélgetnének.
Piton erre nem válaszolt, csak összevonta a szemöldökét, és belekeverte az elixírbe az előzőleg Hermione által porrá tört sárkánypikkelyt.
A lány néhány másodpercig bizonytalanul nézett a tanárra, aki komoran tekintett az üstbe. Valahogy most mintha közelebb lett volna hozzá, mégis annyira távolinak tűnt. Szeretett volna neki mondani még valamit, de saját maga sem tudta, hogy mit, végül inkább folytatta a munkát.

A következő fél órában elég sok dolguk volt a főzettel, nem beszélgettek, csak csendben végezték a dolgukat. Aztán a professzor eloltotta az üst alatt a tüzet, és várták, hogy kihűljön.
– Professzor úr, kivihetem a Roxfortból a könyvet? – Nem tette hozzá, melyiket, hiszen úgyis tudta a tanár.
– Felteszem, vigyázni fog rá, úgyhogy vigye csak – engedélyezte Piton.
Hermionénak még ezer kérdése lett volna, például, hogy mit fog csinálni Piton az ünnepek alatt, vagy, hogy személyesen viszi-e el az elixírt a Szent Mungóba, de nem akart visszaélni a professzor türelmével, ezért inkább hallgatott, és csendben megtisztított minden eszközt.
– Most már jó a hőfoka, belekeverheti – adta kezébe a tanár a bálnazsigert. – De gyengéden bánjon vele, nehogy összetörjön.
– Nagyon vigyázni fogok – mondta a férfi szemébe nézve.
Óvatosan, mintha a legfinomabb virágpor lenne, belekeverte az elixírbe. Utána tégelyekbe töltötték, majd Piton egy dobozba pakolta őket.
– Majd reggel elküldöm egy bagollyal – mondta, mintha tudta volna, mire kíváncsi a lány.

Hermione felvette a talárját, és indulni készült.
– Viszontlátásra, tanár úr, és boldog karácsonyt kívánok!
– Önnek is, Granger! – búcsúzott tőle a férfi.