Újra hetedikben - 17. fejezet

17. fejezet - Találkozás a könyvtárban


     Azon a héten többet már nem került szóba sem a londoni kirándulás, sem az órán történtek, a bájitaltan oktatása nyugodtan folyt a megszokott mederben. Szombaton ismét kviddics mérkőzés volt, most a Hollóhát játszott a Mardekár ellen. Hermione is a barátaival ment, hogy megnézzék a meccset, mert erre a hétvégére egyik tanártól sem kaptak túl sok házi feladatot.

A lány azonnal észrevette, hogy Piton professzor ismét a mardekárosok közé ült le, nem a tanárokhoz, és a nyakában most is ott tekergett a zöld sál. Képtelen volt hosszabb ideig megállni, hogy ne nézzen felé, bár úgy tűnt, ezzel nincs egyedül, mert időnként összetalálkozott a tekintetük. Néha ábrándozva gondolt arra, hogy jövő héten, ilyenkor Londonban lesz a tanárral.
A barátai ott drukkoltak mellette, természetesen a Hollóhátnak, hiszen Luna és Stephanie is abba a házba tartozik. Egyedül Hermione lógott ki a sorból, mert titokban bár, de ő a Mardekár pontjainak jobban örült. Az ok pedig egyszerű volt, hiszen csak ugyanúgy érzett, mint a többiek. Két ellenfél közül győzzön az, ahová szerelmünk, vagy a barátunk jár. Szerette volna, ha Piton professzor örülhetne.

– Hermione, te tulajdonképpen melyik csapatnak drukkolsz? – kérdezte Ron, amikor a lány elmosolyodott azon, hogy a Mardekár éppen kapott húsz pontot.
– Azt hiszem, egyiknek sem – válaszolta –, vagy mindkettőnek.
Ron úgy nézett rá, mintha azon töprengene, elment-e a józan esze, de végül valószínűleg eszébe juthatott a múltkori ígérete, mert nem kommentálta a dolgot.
Ginny és Harry közben a játékosok tudását, ügyességét figyelték, különös tekintettel az új csapattagokra.
– A Mardekár fogója elég jó – mondta éppen Harry.
– Majd jó lesz, egyszer. Most nincs itt nálad jobb fogó – mosolygott vissza rá Ginny.
– Mindenesetre Malfoynál már most tehetségesebb – válaszolta Harry. Mindannyian elmosolyodtak, de senki sem kommentálta az észrevételt, mert nem akartak az egykori mardekárosról beszélni.
– Mit gondoltok a hollóhátasok új terelőiről? – kérdezte Ron, miközben az említett két fiút figyelte. – Nekem elég ügyesnek tűnnek.
– Így van, azok – értett egyet Harry.
Ebben a pillanatban győzött a Mardekár.
Hermione tekintetével Piton professzort kereste, és nem kellett sokáig, mert a férfi éppen őt nézte.
– Gyertek, menjünk a klubhelyiségbe! – kiáltotta Ron, és Hermione nem szívesen, de követte. Eszébe jutott, amikor néhány hónapja az udvaron találkoztak, de tudta, erre most esély sincs, hiszen ők nem mennek majd az öltözők felé.

Másnap délután, mintegy pihenésképpen, felment a könyvtárba, hogy gyógynövényes könyvekben nézelődjön. Végigsétált a polcok között, és a könyvek gerincén olvasgatta a címeket. Talált is egy érdekesnek tetszőt, kézbe vette, és elindult a másik sorba, ahol az olvasó asztalok voltak. Ahogy a könyvet forgatva befordult a következő sorba, egy nagy, fekete alakba ütközött. Felnézett, és látta, hogy a bájitaltan tanár az, akinek éppen a mellkasához támaszkodik.
– Bocsánat, ne haragudjon, tanár úr! Nem figyeltem – magyarázkodott.
– Talán egy könyvtárban nem kellene ennyire szeleburdi módon közlekedni, nem gondolja? – kérdezte a professzor halkan, ahogy egy ilyen helyen illik.
– De igen – válaszolta pirulva Hermione, és azt a kezét, amelyik nem a könyvet tartotta, ott felejtette a férfi mellkasán, nem volt képes levenni. – Gratulálok, tanár úr!
Piton professzor most megmozdult, de csak annyira, hogy Hermione közé, és a könyvespolc közé szoruljon. Hermionénak eszébe sem volt megijedni emiatt. Ugyan a férfi közelsége teljesen megbénította, és ugyanakkor úgy érezte magát, mintha ugrásra kész lenne, de mégis kellemesen izgalmas volt.

Abban a pillanatban a sor másik végéről feléjük tartó diákok hangját hallották meg. A tanár nem lépett hátrébb, hanem egyszerűen felemelte a feléjük eső karját, nekitámasztotta a polcnak, és a mozdulatnak köszönhetően a talárja teljesen eltakarta a lányt. Persze, figyelmesebbek észre vehették volna a lány cipőjét, de hát ki merné hosszabb ideig megfigyelni Perselus Pitont?
– Mit akarnak? – mordult a diákokra, amikor feltűntek a sor végén, mire azok gyorsan eliszkoltak, a férfi figyelme pedig újra a lány felé irányulhatott. – Mihez is?
Hermione összeráncolta a homlokát.
– Mit mihez? – kérdezte zavartan. Ebben a pillanatban ugyanis a máskor ismeretekkel teli agya, egészen egyszerűen kiürült. Nem emlékezett semmire, ha valaki az aznapi ebédjét kérdezte volna, azt sem tudta volna. A férfi fekete szeme mágnesként vonzotta, és ahogy belenézett, megszűnt számára minden más.
– Mihez gratulált? – A tanár hangja olyan halk volt, és annyira lágy, hogy Hermione teljesen elgyengült.
– A… a győzelmükhöz – motyogta.
– Maga kinek drukkolt?
– Nem tudom – válaszolta bizonytalanul, de amikor a férfi csodálkozva felvonta a szemöldökét, akkor hozzátette –, a Mardekárnak.
Piton professzor egészen közel állt hozzá, és miközben az egyik keze még mindig a mellkasán volt, a tekintete úgy vonzotta, mint egy kígyóbűvölőé.
– Mit olvas, Hermione? – A tanár hangja, ahogyan most először kimondta a keresztnevét, végigsuhant a gerincén, és hirtelen kapkodni kezdte a levegőt. A pulzusa az egekbe emelkedett, a gyomra viszont a föld felé közelített. Szédítő pillanat volt.
– Egy könyvet – mondta rekedten és ostobán, de fogalma sem volt, mit tart a kezében.

– Perselus, merre van? Itt vannak a kért kötetek – hallották meg Madam Cvikker hangját.
A férfi ellépett tőle, a lány keze lehullott a mellkasáról.
– Na, menjen, és olvassa a könyvét – mondta Piton kissé bosszúsan, de a szemében vidámság csillant.
– Igen – nyögte Hermione, és remegő térdekkel gyorsan elsietett.
Egy-két percet még dübörgő szívvel várt a következő sorban, hogy összeszedje magát. Úgy tűnt, a könyvtárosnő beszélgetős kedvében van, mert még a bájitaltan tanár rideg hangja sem tántorította el. Felidézte, mennyire más a férfi hangja, ha vele beszél, és ez csodálatos érzésekkel töltötte el.

***

     A csütörtök délutáni órái után Piton professzor tűnődve ült az asztalánál. Már csak ez a néhány órája maradt az esti különóra előtt, hogy kitalálja, mit kellene tennie.

Vasárnap óta ezen töprengett, de nem igazán jutott vele semmire. Tudta, hogy ami közte, és Hermione között történt a könyvtárban, több volt, mint egyszerű beszélgetés. Utólag nem is értette, honnan jött az az eszement ötlet, hogy eltakarja a lányt, és úgy beszélgessen vele. Igazából Hermione keze a mellkasán meglepően felkavaró érzés volt, talán ennek köszönhető az a nem éppen tanárhoz illő viselkedés, és éppen ez okozta a dilemmáját is. Ha nem jön Madam Cvikker, ki tudja milyen őrültségre ragadtatja el magát! Nem volt elég neki az a furcsa beszélgetés a múlt héten óra után, még tetézte is!

Hogyan is tölthetne el vele két napot, vagy akár csak egyet is, ha ezt váltja ki belőle? Ráadásul úgy, hogy sem más varázslók, sem a lány szülei nem lesznek ott? Talán le kellene mondania az egész londoni utat. Szívesen van Hermione körül, a lány viszont valószínűleg csak fél tőle, mi másért reszketett volna a múltkor? De akkor miért bámulta megint annyit a szombati mérkőzés alatt? Érezte, hogy több van köztük egyszerű tanár-diák viszonynál, de az akkor sem lehetséges, hogy ez a gyönyörű, fiatal lány éppen őt tüntetné ki a figyelmével, ez ostobaság, és ő a legostobább, ha így gondolja.

De ha mégis?
Éppenséggel voltak erre utaló jelek, de az talán csak még nagyobb baj lenne. Hiszen ő a tanára, nem beszélve arról, hogy kétszer annyi idős, ráadásul egy volt halálfaló, aki meg sem érdemel egy ilyen ártatlan lányt. Mekkora botrány kerekedne belőle?

Ó, ugyan már! – bosszankodott magában. – Elment a józan esze, hogy egyáltalán azon gondolkodik, mi lenne, ha ő és Hermione…

Élesen beszívta a levegőt. Hogy jutott ez a lehetőség egyáltalán eszébe?

Az most mellékesnek tűnt, hogy tényleg évek óta szeretne elmenni Greenwich-be. Nem teheti tönkre a közöttük lévő félig-meddig baráti viszonyt, amikor végre élvezi a tanítást!
Másrészt viszont, hogyan akarja még két évig tanítani, ha nem tud egy-két napot együtt tölteni vele?

Egyáltalán, mennyire vonzódik ő a lányhoz?
Nem, nem, ez nagyon rossz irány, ezen még gondolkodnia sem szabad! – ingatta a fejét. Hiszen már a kérdést is rosszul tette fel – jött rá –, mert az eleve azt feltételezi, hogy valamennyire vonzódik.

Ostobaság! – mondott ellent magának. Persze, hogy vonzódik, hiszen Hermione egy csinos, fiatal nő, ő pedig korántsem annyira érzéketlen fadarab, mint azt a legtöbben hiszik róla. De ez még nem jelent semmit. Ezek úgyis csak képzelgések, valószínűleg félreérti a lányt, aki egyszerűen csak fél tőle, mint a többi diák is.
Bár, ahogyan nemrég a nyakába ugrott, talán mégsem fél annyira.

     Körbenézett a teremben, hátha az üstök tudnak bármiféle segítséget adni, és akkor vette észre, hogy valaki áll az ajtóban.

– Ne haragudjon, Perselus, nem akartam megzavarni, láttam, hogy gondolkodik. – Jött beljebb Peakes professzor, egy nagy tekercs pergament szorongatva a karjában. – Minden rendben?
– Természetesen – morogta neki. – Mit akar?
A válasz eléggé faragatlan volt, de Peakes nem zavartatta magát, mosolyogva közeledett.
– Azért jöttem, mert nemrég dolgozatot írattam az alsó tagozatból a harmadikosokkal és a negyedikesekkel.
– Talán nem győzi javítani? – kérdezte tőle epésen.
– Már ki vannak javítva. Tudja, azt kértem tőlük, hogy írjanak egy fogalmazást, az általuk ismert legbátrabb emberről, kivéve persze a jelenlegi hetedik évfolyamot – mondta az aktuális sötét varázslatok kivédése tanár.
– Na és? – vonta fel a szemöldökét.
– Gondoltam, érdekli, hogy ezek mind magáról szólnak – dobta elé a pergameneket az asztalra. – Úgy nagyjából a tanulók 70%-a választotta önt, a többiek az édesapjukról, esetleg nagyobb testvérükről írtak.

Piton nem válaszolt. Mi a fenét akar ezzel Peakes?
– Talán elolvashatna belőlük néhányat, hogy teljesebb képet kapjon önmagáról. Nem minden fekete vagy fehér – tette még hozzá a tanár, és gyorsan kiment a teremből.


     A professzor döbbenten meredt a nagy halom pergamenre. Legalább száz darab volt, vagy annál is több. Ennyien gondolják őt a legbátrabbnak? Ostobaság! Nem is akart velük foglalkozni, de a lehetőség túl csábító volt. Elvette a legfelsőt, és olvasni kezdte.

Perselus Piton
Bár a Teszlek Süveg a bátrakat a Griffendél házba osztja, én mégis egy olyan személyről szeretnék írni, aki mardekáros. Hiszen, mi más is lehetne egy olyan varázsló, aki Voldemortról kémkedett Dumbledore igazgató úrnak? Az egyik legveszélyesebb megbízatása volt a háborúban, mégis képes volt elvégezni. A bátorságát mi sem bizonyítja jobban, hogy az életét is képes lett volna feláldozni, mégpedig úgy, hogy előre tudta, mert a terv része volt…

Nem olvasta tovább, inkább egy másikat vett elő, és abba is belenézett.

...nagyon komoly, és szigorú tanár, de ez nem csoda, azok után, hogy megtudtuk, miken ment keresztül. Szüleimmel döbbenten olvastuk a Reggeli Prófétát, amiben részletesen leírták, hogyan segítette Piton professzor Voldemort legyőzését… 

Ezt is félredobta, megint másikat vett ki a halomból.

...korábban nagyon féltem tőle, persze még most is, de egyben nagyon tisztelem is amiatt, hogy képes volt kémkedni Voldemort után…

...bele sem merek gondolni, mik történtek vele, miközben mi semmiről sem tudtunk…

...szemtől szemben állt Voldemorttal, és farkasszemet nézett a halállal… 

Ilyen, és ehhez hasonlókról szóltak a dolgozatok, és az volt a közös bennük, hogy mindegyiknek ő volt a tárgya. Nem is tudta, mit gondoljon. Eddig abban a hitben élt, hogy mindenki utálja, és félnek tőle, most pedig kiderül, hogy valamiféle hősként tekint rá a diákok egy része, mégpedig elég nagy része, ahogy a vaskos papírkötegre meredt. Természetesen tisztában volt vele, hogy az ártatlansága kiderült, de mióta a Szent Mungóban magához tért, egyszer sem olvasott bele a Reggeli Prófétába, hogy elolvassa, mit írtak róla, egyáltalán megjelent-e bármi benne, ami a személyével kapcsolatos.

De ő nem hős, csak azt tette, amit kellett! Különösebb bátorság sem kellett hozzá, hiszen neki úgysem számított az élete, nem is érdekelte, hogy a küldetés vége nagy eséllyel halál lesz. Leginkább csak egy valami zavarta, hogy végül úgy fog meghalni, hogy azt hiszik, mindvégig hű volt Voldemorthoz, és örökre csak Dumbledore gyilkosa marad. Persze, ez ellen nem tudott mit tenni, és végül ezt is elfogadta.

Eleget olvasott, összeszedte a pergameneket, és elkezdte feltekerni, amikor meglátott egy mondatot.

...tudom, hogy korábban biztosan sok szörnyűséget követett el, mint halálfaló, de ezeket jóvátette, és bebizonyította, hogy jó ember…

Enyhén megremegett a keze, aztán folytatta tovább a papírok elrendezését, és közben elhatározásra jutott.

Merlin szakállára! Annyi mindenen ment már keresztül, és olyan sok évig rendelte alá magát az ügynek. Miért ne felejthetné el csak egyetlen egy napra azt, hogy egykor ki volt ő, és miért ne mehetne el valahová, ahova már rég szeretne? Miss Grangerrel majd tartózkodó lesz, ez nem jelenthet problémát!

Vacsora után odalépett Peakeshez, és átnyújtotta a tekercseket.
– Tessék! – Aztán még nagy nehezen hozzátette. – Köszönöm!
Már fordult volna el, de a tanár hangja megállította.
– Remélem, tanulságos gyűjtemény volt! Tudja, a varázslótársadalom újjá épül, mindenki igyekszik túltenni magát a múlton, és felépíteni az életét. Tegye azt ön is, Perselus! Lépjen tovább!

***

     McGalagony igazgatónő úgy tett, mintha nem figyelné a két férfi beszélgetését, de amikor Peakes mondatára Piton professzor bólintott, és kifelé menet önkéntelenül is a Griffendél asztalához, Hermione Grangerre nézett, akkor magában elégedetten elmosolyodott. Jó ötlet volt ez a dolgozat, és szerencsére Peakes professzor azonnal vevő volt rá, pedig csak azt sugallta neki, hogy kíváncsi, a diákok hogyan tudják feldolgozni a tavaly történteket, egy olyan kérdésen keresztül, ami nem kérdez rá konkrétan. Gregorius azonnal értette, hogy mire gondol, és az már az ő ötlete volt, hogy maga a dolgozat egy harmadik személyről szóljon.
De úgy tűnik, Peakes valamiért kedveli Perselust, mert természetesnek tartotta, hogy az eredménnyel felkeresse, arra neki még utalnia sem kellett, délután mondta el neki, amikor éppen a pince felé tartott, ő pedig megkérdezte, hogy mit csinál azzal a sok pergamennel. Jól vette hát észre a szimpátiát, amikor a téli szünetben náluk vendégeskedtek.
Ami a leginkább meglepő volt, hogy úgy tűnik, Piton is másként áll Gregoriushoz, mint a többi tanárhoz. Azt persze nem mondaná, hogy kedveli, ilyesmiről szó sincs, de jobban elfogadja a véleményét, mint a többi tanárnak, ez a mostani beszélgetés is azt mutatja. Még neki is az arcába vágta volna a pergameneket, ha ilyen kéretlen tanácsokat kezdett volna el osztogatni Perselus számára, viszont Peakes véleményére úgy tűnt, adott.

Talán év végén megkérdezi majd tőle, lenne-e kedve a Griffendél házat vezetni? Ő sem lesz már fiatalabb, az iskola is éppen elég terhet ró a vállára, Gregorius Peakes pedig ideális jelöltnek tűnik. Fiatal, tud fegyelmet tartani, és a diákok kedvelik. Igen, ha tovább marad egy évnél, akkor kinevezi majd – gondolta elégedetten.