Újra hetedikben - 12. fejezet

12. fejezet - Dilemmák


     Kedd volt, a téli szünet utolsó napja. Hermione örült, hogy a tanítás csütörtökön fog kezdődni, mert akkor este, a büntetőmunkán alkalma lesz megköszönni Piton segítségét. Az édesapja, ha nem is volt még teljesen jól, de sokkal jobban érezte magát, és kezdett visszajönni az étvágya is. De persze, akkor lehet majd biztosat tudni, ha megvizsgálták a kórházban.
Már bepakolta a bőröndjét, és a professzor talárja, ami nála maradt, kimosva, kivasalva feküdt a tetején. Mielőtt lecsukta volna a táska tetejét, gyengéden végigsimított a ruhadarabon. Tudta, hogy nem halogathatja tovább, szembe kell néznie az érzéseivel, nem mehet vissza úgy a Roxfortba, hogy nem gondolta át, mert ez komoly dolog.
Abban egészen biztos lett mostanára, hogy szereti a férfit. Próbált küzdeni az érzéseivel, de mindhiába. Azt nem tudta, hogy mikor lett bele szerelmes, mert most valahogy úgy tűnt, mindig is szerette. Talán már a Szellemszálláson is ezért nem hagyhatta ott. Akkor persze ezt még nem sejtette, de azt már akkor is érezte, hogy képtelen lenne a férfit a sorsára hagyni. Amíg a kastélyba visszajutott vele, folyamatosan figyelte, és még jól emlékezett az aggodalomra, amikor látta, hogy lassan elhagyja az élet. A tehetetlenség pokoli volt, és amikor megérkeztek Madam Pomfreyhoz, sírva könyörgött neki, hogy mentse meg a tanárt.
Később az egészet úgy magyarázta magának, hogy addigra már annyira zaklatott és fáradt volt, hogy egyszerűen így jött ki belőle a feszültség. Ezekkel az okokkal magyarázta azt is, hogy amíg a professzor a Szent Mungóban volt, ő pedig már Londonban, a szüleinél, azon vette észre magát, hogy az egyik sétája közben az ispotály felé keveredett. Az persze eszébe sem jutott, hogy bemenjen meglátogatni, tudta, hogy Piton nem venné jó néven.
Természetesen lehet, hogy ennek az egésznek csak most tulajdonít túl nagy jelentőséget, és tényleg csak egy tanárjáért aggódott.
Akárhogy is, megmentette, most már mindegy, miért.

A tudat, hogy szereti, boldoggá tette, de ugyanakkor nyomasztotta is. Örömében legszívesebben a világba kiabálta volna, viszont a férfi mégiscsak a tanára! Számára, aki mindig igyekezett követni a szabályokat, ez súlyos vétségnek tűnt, de nem tudott az érzés ellen védekezni, ahhoz már túl késő volt.
Azt is érezte, hogy a professzor ezt nem tudhatja meg, mert akkor értéktelen lesz neki. Valószínűleg megutálná, esetleg úgy érezné, hogy rá akar akaszkodni, vagy egyszerűen csak nem tudna mit kezdeni ezzel az egésszel. Ösztönösen úgy érezte, ha a férfi magától nem szereti meg őt, akkor nincs esélye. Mert sajnos abban is biztos volt, hogy amit a férfi iránt érez, az jelenleg viszonzatlan.
Miközben fel-alá járkált a szobájában, bizonytalanul próbálta kitalálni, mit kellene tennie. Nem volt sok tapasztalata szerelmi ügyekben, nem tudta, hogyan kellene viselkednie, csábítania. Volt az a rövid kapcsolata Viktor Krummal, de az inkább diákszerelem volt. Néhány csók, de igazából még beszélgetni sem tudtak. Ez most teljesen más, mint amit akkor érzett. Végül arra jutott, úgysem tudná hosszú távon megjátszani magát, jobb, ha önmagát adja. A professzor valószínűleg úgyis rájönne, ha nem őszinte, hiszen jó pár éve ismeri már. Különben is, inkább olyannak szeresse, amilyen. Hiszen ő is tisztában van azzal, hogy a férfi halálfaló volt, mégis tudta, hogy jó ember.
Aggódva tűnődött, vajon lehet-e egyáltalán bármilyen kis esélye annak, hogy Perselus Piton megszeresse őt? Az igaz, hogy elég fiatal hozzá képest, de a varázsvilágban végül is a professzor is a fiatalabbak közé tartozik, ez nem állhat közéjük. De vajon elég okos lenne-e hozzá? Tisztában volt azzal, hogy a férfi nagyon nagy tudás birtokában van, ő meg csak egy végzős diák. Mindig úgy gondolt magára, hogy ő egy szorgalmas, és talán eszes lány is, most azonban bizonytalan volt, hogy elég okos-e? Megfelelő szellemi partner lenne hozzá?

De ami a legjobban nyugtalanította, hogy nem tudta, a férfi képes-e egyáltalán a szerelemre? Egyedül volt ennyi időn keresztül, vajon miért? A professzor a tanárokkal sem kedvesebb, mint a diákokkal, talán elüldözött maga mellől mindenkit?
De ő tudta, hogy van egy másik arca is, lehet, hogy senki más nem ismerhette meg? Neki vajon miért engedte meglátni?

És vajon akkor mi lesz, ha valamilyen csoda folytán viszonzásra találnak az érzelmei? – lépett tovább gondolatban. Biztosan felvetne némi komplikációt – még szerencse, hogy a roxforti tanulmányaiból már csak fél év van –, mégis álmodozva képzelte el, milyen lenne a férfit megcsókolni. Kiélvezte a pillanatot, mert sejtette, most majd egy ideig nem gondolhat erre.

Sokáig tanakodott még, és végül nem jutott semmire. Úgy érezte, hogy kialakulóban van közöttük egy még barátságnak sem nevezhető kapcsolat, de az még annyira törékeny, hogy nem teheti tönkre az érzéseivel. Időt kell hagynia a férfinak, és az érzelmeit egyelőre jó mélyre eltemetni.
Igen, talán csak időre van szüksége – reménykedett.

*****

     Piton professzor fel-alá járkált a szobájában. Ma szerda van, jönnek vissza a diákok. Még sosem érezte ilyen hosszúnak a téli szünetet, és ennyire unalmasnak sem.
Kíváncsi volt, hogy érzi magát Granger apja? Néha arra gondolt, egyszerűen hoppanál a lány szüleihez, de úgy érezte, az talán túl tolakodó lenne. Meg aztán miért is érdekelné őt a férfi sorsa? – torpant meg.

Tényleg, miért is?
Megvan, hát persze. Azért érdekli, hogy megtudja, hatásos volt-e a bájital? – folytatta tovább a járkálást. Még sosem főzött ilyet, nem is igen tudta, mi került bele, a férfiról nyert benyomásai alapján szinte az ösztönei vezették a kezét. Végül utólag analizálta, hogy miket használt fel, és elég érdekesnek tűnt. Tudta, hogy van a bájitaltannak egy ilyen ága, de ő eddig komolytalannak tartotta.

Meglepő volt számára, hogy Granger szülei ilyen idősek. Azt hitte, nagyjából vele egykorúak, hiszen majdhogynem ő is az apja lehetne, de még a nő is legalább tíz évvel idősebb volt nála. Valójában tényleg lehetne akár az apja is Hermionénak, de valamilyen rejtélyes oknál fogva ezt a gondolatot kényelmetlennek érezte, nem is időzött el rajta sokáig.

A lánynak szerencséje van a szüleivel. A saját mugli apja sosem hagyta volna, hogy egy varázsló megvizsgálja. Bár a lány apja is bizonytalan volt, de akkor Hermione olyat mondott, ami mélyen megérintette.

„Persze, hogy megbízom” – idézte fel újra magában, mint már azóta néhányszor, a lány szavait.

Csak három szó, de neki annyi mindent jelentett. Régebben Dumbledore többször is mondta neki, hogy megbízik benne, de ez most más volt. Látta Hermione szemében, hogy komolyan gondolja, és a hangsúlya sem hagyott szemernyi kétséget sem. Ez egy olyan bizalom volt, amire nem szolgált rá, amit nem kellett igazolnia, és ettől valahogy sokkal értékesebbnek is tűnt.

De mióta lett számára Granger helyett Hermione?
Nos, végül is ez a neve – gondolta összeráncolt homlokkal.

Megállt a járkálásban, és leült inkább az íróasztalához. Beírta nyilvántartásba a tegnap vásárolt alapanyagokat, aztán elővett egy könyvet, és olvasni kezdett, hogy elfoglalja magát.

     Amikor este lett, felment vacsorázni. A diákok ott nyüzsögtek az asztaloknál, persze a griffendélesek között ott volt Granger is. A lány haja, ahogy szokott, most is össze-vissza állt. Néhány hajcsat ugyan próbálta felvenni a harcot a kusza fürtökkel, de esélyük sem volt. Hermione többször megpróbálta a kezével a füle mögé tűrni, aztán egyszer csak türelmetlenül benyúlt a zsebébe, és elővett egy hajgumit. Összekötötte a haját, és úgy tűnt, végre győzelmet arat, de Piton látta, ahogyan újabb és újabb tincsek szabadulnak ki.
Vajon mennyit szokott vele a lány vesződni? – derült magában.

Még nem vette őt észre, az élénken magyarázó Ronald Weasleyt figyelte, igaz, úgy nézett ki, mint aki nincs teljesen jelen, és csak fél füllel figyel a másikra. Biztosan aggódik az apjáért. Bár nem tűnt szomorúnak, úgyhogy remélte, a bájital hatásos volt.

Természetesen ma még nem beszélhet vele, azzal meg kell várnia a holnap esti büntetőmunkát. Nem mintha úgy nézne ki a lány, mint akinek ez tényleg büntetés – jött rá. Ezen tűnődött, közben vacsorázott, és már a főétel vége felé tartott, amikor Granger ránézett, halványan elmosolyodott, és aprót biccentett. Egy külső szemlélő nem vett volna észre belőle semmit, de ő tudta, hogy neki szól, és azt is, hogy talán azt jelenti, használt a bájital, amit készített.


     Perselus Piton okos férfi volt, de most mégis tévedett.
Volt valaki, aki észrevette Hermione Granger apró, neki szánt mozdulatát, és azt is, hogy miután visszafordult a barátaihoz, a lány megváltozott, álmodozó lett, még inkább, mint addig. Észrevette, mert a barátnője volt, és mert törődött vele. De nem csak ezt vette észre, azt is látta, hogy a mindig zord professzor korántsem úgy nézett Hermionéra, ahogyan a többi diákra, mintha lett volna egy leheletnyi lágyság a tekintetében. Ginny Weasley magában enyhén elmosolyodott. Talán helyes következtetésre jutott a vonaton. Persze, hogy mi lesz ennek a vége, csak Merlin tudja. Két ennyire össze nem illő ember kapcsolata vajon hogyan alakulhat?

Viszont, ha jobban meggondolja, igazából nagyon is összeillenek. El tudta képzelni őket együtt.
A téli szünet alatt, míg Ron és Harry kinn kviddicseztek, megkérdezte a szüleit, mit gondolnak Pitonról, amiatt, hogy levágta George fülét. Meglepődött, mert azt válaszolták, először gyűlölték miatta, de azóta már megtudták Harrytől, hogy az egész csak véletlenül történt, és tisztelik azért, hogy mindenki utálatától övezve, mégis véghez vitte Dumbledore tervét.
Nem lesz egyszerű dolga – nézett elgondolkodva Hermionéra –, de érezte, nem tud neki segíteni. Ez nem egy diákszerelem, ahol a barátok esetleg közbenjárhatnak a két félnél. Ezt az utat nekik kell bejárniuk, neki annyi a dolga, hogy amikor kell, Hermione mellett legyen.

***

     Kalimpáló szívvel indult a pincébe, büntetőmunkára. Egész nap alig várta, hogy este legyen, és újra láthassa Pitont. Úgy láthassa, ahogyan csak neki mutatja magát, nem olyankor, amikor ott van a többi diák is. Ez persze veszélyes is volt, el kellene csitítania a szívét, hogy el ne árulja magát. Remélte, hogy lesz elég ereje hozzá. Vett három mély levegőt, aztán bekopogott.
– Jöjjön – nyitotta ki szinte azonnal a tanár az ajtót.
– Jó estét, professzor úr! – kezdte, és örömmel hallotta, hogy a hangja csak egy egészen kicsit remegett meg.
– Hogy van az édesapja? – kérdezte Piton.
– Azt hiszem, jobban van – mondta –, bár igazából a vizsgálatok derítik majd ki.
A férfi bólintott, ő pedig levette magáról a talárt, és felé nyújtotta.
– Ez az öné. Kimostam és kivasaltam, most csak azért vettem fel, mert nem akartam kézben hozni, az talán feltűnő lett volna – magyarázta, és igyekezett minden erejével elkerülni, hogy elpiruljon, de érezte, ez nem sikerült tökéletesen.
A férfi elvette a kezéből, és felakasztotta a fogasra.
– Rendben. Ha nem bánja, beszéljen nekem az édesapjáról, hogy viselte a bájital hatását? – Közben hellyel kínálta a lányt, ő pedig leült az asztal mögé.
– Hogyne. Eleinte ugyanolyan állapotban volt, de aztán tizenkét óra múlva elkezdett reszketni. Anyával többször is megmértük a lázát, de csak hőemelkedése volt, így aztán nem adtunk be lázcsillapítót, csak borogatást tettünk rá. Meg persze azt sem tudtam, a bájital hatásának jót tesz-e, ha más gyógyszert adok mellé. – Látta, hogy Piton minden szavára komolyan odafigyel, és ez jó érzéssel töltötte el, egyben meg is nyugtatta. – Ez a reszketéses állapot majdnem két napig fennállt.
– Nem akarták abbahagyni a kezelést? – kérdezett közbe a tanár.
– Nem – rázta meg a fejét.
– Az édesanyjának sem voltak fenntartásai? – csodálkozott.
– Megbízott az ítéletemben – válaszolta, és állta a férfi kutató, átható tekintetét.
– Megbízott – morogta magának Piton –, folytassa, kérem!
– Egyszer csak abbamaradt ez az állapot, és jobban lett. Felkelt az ágyból, járkált, kezdett visszajönni az étvágya. Mikor tegnap elindultam otthonról, nekem úgy tűnt, jobban van, mint amikor hazamentem a téli szünetre. Hétfőn fog bemenni a kórházba, és anya megbeszélte a King's Crosson Mrs. Weasleyvel, hogy rajta keresztül üzenni fog nekem, ha tudnak valami biztosat.
– Nos, rendben van – válaszolta a tanár. – Megjegyzem, jó ötlet volt, hogy nem keverte lázcsillapítóval a bájitalt, én sem tudom, milyen hatása lett volna rá a mugli vegyszereknek.

– Professzor úr, kérdezhetek valamit? – Tudta, hogy a férfi nem szereti, ha faggatják, de ez annyira foglalkoztatta, hogy muszáj volt megkérdeznie.
– Hallgatom – sóhajtott Piton megadóan.
– Hogyan csinálta? Úgy értem, láttam már vizsgálni mugli orvosokat, Madam Pomfreyt, de úgy még nem, ahogyan ön tette.

Hermione szíve gyorsabban kezdett verni, ahogyan az elismerő felvillanást meglátta a férfi szemében.

– Röviden összefoglalva: felmértem a normálishoz képest megváltozott testi jeleket.
Ez logikusnak tűnt, viszont elég kiterjedt anatómiai ismeretekre vallott.
– És miért kellett önre lehelnie?
– Mert a leheletből ki lehet érezni bizonyos dolgokat. Nem feltétlenül az aznapi ebédre gondolok, hanem, például, hogy el van-e savasodva a gyomor, néhány baktériumot, és számos egyéb dolgot.
– Ezekből meg tudta állapítani, hogy mi volt a baja?
– Nem, ez nem ilyen egyszerű. Ahogy a múlt héten is mondtam, én nem ismerem a mugli kórképeket, ezért most sem tudtam, hogy mi az édesapja betegsége.
– Akkor hogyan tudott neki bájitalt készíteni? Honnan tudta, melyiket készítse el?

Piton professzor nagyot sóhajtott, habozva nézett rá, mintha azt találgatná, mennyit mondhat el neki. Sőt, mintha tartana attól, mi lesz a reakciója. Végül döntésre juthatott, mert megszólalt.

– Valójában, ez nem egy már létező bájital volt. Jeleket kerestem az édesapján, aztán ezek alapján a laborban az intuíciómra hagyatkozva válogattam ki az összetevőket. Úgy is mondhatnám, kísérleteztem. – Az utolsó szavakat nehezen tette hozzá, mintha nem szívesen vallaná be.


     Hermione bizonytalanul nézett a férfira, nem teljesen volt világos számára, hogy amit a professzor elmondott, az a valóságban hogyan is történhet, de határozottan érdekelni kezdte.

– Meg lehet ezt tanulni? – kérdezte rövid töprengés után.

Piton meglepve nézett rá, mintha azt találgatná, vajon felfogta-e, amit mondott.

– Az előbb éppen azt mondtam, hogy gyakorlatilag az apján kísérleteztem, sőt az is lehet, hogy most jobban van, de talán nem is hatott, csak átmenetileg – csóválta a fejét.
– Igen, hallottam. Maga már az elején világosan leszögezte, hogy nem ért a mugli betegségekhez, és a gyógyításhoz sem, és én is tisztában voltam vele, hogy ön nem gyógyító. Nem tudom, mire számítottam, mit fog tenni, de megtett mindent, amit tudott. – Kicsit hallgatott, hogy összeszedje a gondolatait, majd el-elcsukló hangon folytatta. – Az, hogy volt bátorsága olyat tenni, amit nem szokott, számomra elismerésre méltó, és tudom, hogy a legjobb tudása szerint készítette a bájitalt. Lehet, igen lehet, hogy nem hozott végleges gyógyulást, de megpróbálta, és reményt adott. – A végére csorogtak a könnyei. Nem tudta, megértette-e a férfi, hogy mire gondolt? Hogy persze az a legfontosabb, hogy az apja meggyógyult-e, de a professzor segítségében az számít neki, hogy hajlandó volt segíteni, bármi lesz az eredménye.
– A remény? A remény annyira jó dolog lenne? – kérdezte a férfi kissé ironikusan, de végtelenül keserű hangon. – Reménykedni valamiben, ami talán sohasem teljesül?
– Soha nem adhatom fel a reményt – suttogta Hermione.
– Pedig néha muszáj – válaszolta kegyetlenül a tanár.
– Nekem muszáj remélnem, hogy az édesapám meggyógyulhat – mondta hevesen.
Csak csorogtak a könnyei, közben a férfit nézte.
Muszáj remélnem, hogy egyszer majd te is megszeretsz – tette hozzá gondolatban.
Ó, bárcsak idejönne, és átölelne! Bárcsak kisírhatná magát a mellkasán!

Piton felállt, odament hozzá, mintegy vigasztalásként végigsimított a karján, aztán az egyik polchoz lépett, és levett egy üvegcsét.
– Igya ezt meg.
– Mi ez? – méregette bizonytalanul az üveg tartalmát a lány.
– Csak egy nagyon enyhe nyugtató. – A tanár hangja majdnem kedves volt. – Igaza van, mindig van remény.