Perselus Piton nyaralni megy - 4. fejezet

4. fejezet


     Már több, mint húsz perce állt Hieronymus Bosch képe, Az Utolsó Ítélet előtt. Elképedten, ugyanakkor aprólékosan figyelte meg a festmény részleteit, mely a Groeninge múzeum legfőbb látványossága volt. Annak ellenére, hogy voltak csodálatos képek Jan van Eycktől is, és elborzasztóak Gerard Davidtől, egyik sem gondolkodtatta úgy el a nézőt, mint ez a triptichon. A fej, ami éppen bekap egy embert, az óriási papucs, melyben apró mezítelen emberek ülnek rémülten, a több száz év múlva is élénk színek, vagy a félig ember, félig állat lények arra ösztönözték Piton professzort, hogy csak álljon, és próbálja meg befogadni a borzasztóságában is gyönyörű látványt. Kíváncsi volt, miféle elme szülte ezeket a képeket? Vajon a festő célja az volt, hogy a pokol ábrázolásával a bűntelen élet irányába terelje az embereket? Vagy teljesen más indíttatásból készültek e remekművek?

Lassan lépdelt tovább, és bár a többi festményre már nem fordított ekkora gondot, így is jócskán elidőzött a képtárban.
Mikor végzett, áthaladt a múzeum kertjén, hogy azt elhagyva, majd egy kis parkon keresztül sétálva megnézze a Miasszonyunk templomot. Amikor azonban a park bejáratához érkezett, megtorpant. A számos árnyas pad egyikén Miss Nortont vette észre. Elgondolkodva nézett maga elé, a kezében egy szál sárga rózsa volt, azt forgatta az ujjai között. Már éppen oda akart menni hozzá, amikor furcsa dolgot látott meg. A lány kezében lévő rózsabimbó lassan kibontotta szirmait, és néhány perc után már teljesen kinyílva pompázott. Eltelt még egy kevés idő, és a rózsa szép lassan elhervadt, míg végül teljesen lekonyult.

– Leülhetek? – mutatott a padra, amikor odalépett hozzá.
– Hogyne – bólintott a nő, és látta rajta, hogy ugyan most is zavarodott, de már lényegesen jobb kedvű, mint reggel volt.
– Mit csinál? – kérdezte kissé bosszúsan. Elment ennek a nőnek az esze? Itt varázsol ennyi mugli között? És az hogyan lehet, hogy ő eddig észre sem vette, hogy boszorkány?
Maggie meglepve nézett rá.
– Ülök – válaszolta. – Miért?
– A virággal! Miért csinálta?
– Nem értem! Mi van a virággal? – A hangja méltatlankodva csengett.
Lehetséges lenne, hogy nem tud semmiről?

– Ne haragudjon, megnézhetném? – kérte a varázsló.
– Tessék – nyújtotta át neki Maggie.
– Honnan van? – kérdezte.
– Egy idős úr adta. Egyszer csak bejött a parkba, és minden nőnek adott egy szál rózsát. Azt mondta, ma nagyon jó dolog történt vele. Nézze, náluk is van! – mutatott egy másik padra, ahol két nő ült, mindegyik kezében egy-egy virág. – De nem értem, hogy ez miért tartozna magára? Csak nem féltékeny?
A nő oldalt pillantva vidáman nézett rá. Piton összezavarodva forgatta a rózsát, figyelmen kívül hagyva az utolsó kérdést. Nem érzett rajta mágiára utaló jeleket, és a demonstrate bűbáj – amit igyekezett úgy végezni, hogy Maggie ne vegye észre – sem mutatott ki semmit, tehát nem volt elvarázsolva. Akkor mi volt az, amit látott?
– És ilyen hervadtan kapta? – Tudta, hogy nem, de kíváncsi volt, erre mit mond a lány.
– Nem, akkor még bimbó volt – nézett sajnálkozva Maggie a virágra. – Biztosan melegházi, egyszer kaptam már ilyet, az is lekonyult egy fél délután alatt. – Ez ésszerű magyarázatnak tűnt, elképzelhető volt, hogy így történt. De olyan szomorúság volt a hangjában, hogy a férfi figyelmét felkeltette.
– Kitől kapta? – kérdezte gyengédnek szánt hangon.

Miss Norton egy darabig hallgatott, mint aki azon tűnődik, elmondhatja-e neki, aztán döntésre jutott, mert finoman megvonta a vállát, aztán megszólalt.
– A vőlegényemtől – mondta csendesen.
– Vőlegénye van?
– Már nincs – mosolygott fanyarul rá a lány. – Fél éve elhagyott, hogy utána összeköltözhessen a szőke, nagymellű titkárnőjével.
Klasszikus – gondolta Piton.
– Ezért jött Európába? Hogy őt elfelejtse? – kérdezte.
– Nem. Ő csak elindított a lejtőn. Az, hogy szakított, nem mondom, hogy jólesett, de két hét után inkább fellélegeztem. Hajlamos volt elnyomni, amit addig észre sem vettem. Azóta viszont sok minden történt, és nem éppen jó dolgok.
Maggie hangja sírásba hajlott, és olyan végtelenül szomorú volt, hogy felemelte a karját, és megsimogatta a hátát. Nem tudta, mi volt az, ami erre indította, mindenesetre a lány nyelvét mintha megoldotta volna.
– Négy hónapja meghalt az édesapám – mondta.
– Sajnálom – válaszolta neki, mire a nő a mellkasára borult, és sírni kezdett.

***

Zokogott. Végre.
Még egyszer sem sírta ki magát az édesapja halála óta, talán ezért is volt képtelen elengedni.
Először el sem hitte, olyan hirtelen történt.

Szerda volt, és reggel még megbeszélték, hogy együtt fognak ebédelni, az iskolájához közeli családias kis étteremben. Az apja már nyugdíjas volt, ezért ráért elmenni, hogy neki beleférjen az ebédidejébe. Valami fontos dolgot akart elújságolni, egy meglepetést.
Jókedvűen sétált az étterem felé, aztán leült egy asztalhoz, kért egy üveg vizet, és várt.
Üldögélt, és azon töprengett, vajon mit akar mondani az apja? Eljött a megbeszélt időpont, aztán el is múlt, de még mindig nem érkezett meg. Végül gyorsan vett egy szendvicset, és visszament az iskolájába. A délutáni második óráját tartotta éppen, amikor az igazgatónő kihívta, hogy az irodájában várja őt egy rendőr.
Akkor túlzottan megbénította a hír, hogy az apja baleset áldozata lett. Egy taxisofőr agyvérzést kapott vezetés közben, emiatt nem állt meg a gyalogátkelőnél, és négy embert elütött, köztük az édesapját. Mindannyian meghaltak, a sofőr pedig még azelőtt, hogy a gázolás történt volna.

Az anyja teljesen összetört, neki kellett erősnek maradnia, támogatnia, és megszervezni a temetést. Állandóan azt mondogatta magának, hogy nem sírhat, mert akkor nem fogja tudni végigcsinálni. Mire mindent elintézett, és az apját is eltemették, fásult lett. Valahogy minden érzés kiürült belőle, tette a dolgát, bejárt az iskolába tanítani, tartotta a lelket az anyjában, de semmiért nem volt szomorú, ahogy nem is örült semminek. Akkor sem sírt, amikor kiderült, mi volt az apja nagy meglepetése, ami miatt találkozni akart vele. El akarta vinni az édesanyját egy hosszú nyaralásra, Floridába. Amikor pedig kiderült, hogy az iskolát, ahol tanított bezárják, már meg sem lepődött rajta, hogy nem érez sem sajnálatot, sem kétségbeesést, az égvilágon semmit.

     Most, négy hónappal később, az édesanyja már túljutott a gyász nehezén, és elment egyedül a nyaralásra, hogy teljesítse a férje utolsó vágyát.
Neki pedig most először sikerült kisírnia magát, egy vadidegen férfi karjai között, aki lassan simogatta a hátát, mintha gyermek lenne. Furcsa módon úgy érezte, megkönnyebbült.

Amikor lecsillapodott, kibontakozott Mr. Piton karjaiból, és a táskájában kezdett turkálni zsebkendő után, de egyszer csak a férfi odanyújtotta a sajátját.
– Köszönöm – nézett rá a könnyein keresztül –, és nem csak a zsebkendőt!
Perselus csak bólintott, aztán a parkot kezdte tanulmányozni.
Végtelenül hálás volt a férfinak, amiért nem fűzött hozzá semmilyen megjegyzést, és óhatatlanul is összehasonlította Jackkel, aki minden valószínűség szerint már ráförmedt volna, hogy szedje össze magát. Mr. Piton csak ült mellette, és bár nem szólalt meg, a metakommunikációjával azt üzente neki, hogy ha akar, beszélgethet is vele, de ha arra van igénye, hogy csak némán üljenek egymás mellett, akkor azt is elfogadja.

– Szép ez a park, ugye? – szólalt meg bő negyed óra múlva, már könnyedebb hangon.
– Igen – válaszolta a férfi, felé fordult, és kutatva nézett rá. Mikor látta, hogy valószínűleg most már rendben lesz, másra fordította a szót. – Látta már a templomot? – intett fejével az egyházi épület hatalmas tornya felé.
– Még nem. Oda indultam, de olyan szép az idő, gondoltam, üldögélek itt előtte egy kicsit.
– Én is oda megyek. Ha gondolja, tartson velem.
– Örömmel! – Most már tudott szívből mosolyogni.

Mr. Piton felállt, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse. Jólesően fogadta el, és arra gondolt, vajon ez az udvariasság a férfinak az angol mivoltából fakad-e? Perselus egy pár másodperccel később engedte el, mint kellett volna, Maggie mégis úgy érezte, túl korán. Jó volt érezni a támaszt adó, erős kezet.

     Átmentek a csatorna felett átívelő kis kőhídon, aztán bementek a hatalmas, gótikus templomba.
– Az útikönyv szerint van itt egy Michelangelo szobor – mondta a férfi.
– Igen, az enyém is azt írja – válaszolta –, és azt is olvastam, hogy a nácik elrabolták innen a II. Világháború alatt, de csodával határos módon teljesen épen került elő.
A férfi fintorgott.
– Jó amerikaihoz hűen betanulta az útikönyvet? – kérdezte csipkelődve.
– Igazából ezt a hotelben olvastam, abban a nagy művészeti könyvben, ami a recepciónál van – magyarázta. – A könyv leginkább Jan van Eyckről szól, és az ő oltárképét, ami Gentben van, ezzel a szoborral együtt rabolták el, ezért volt megemlítve. Valamelyik nap tervezem, hogy elmegyek oda vonattal, és megnézem – mondta halványan reménykedve abban, hogy Mr. Piton csatlakozni szeretne majd.
A férfi azonban nem válaszolt rá, hanem az egyik oldalhajó irányába mutatott: – Szerintem ott lesz.
– Valószínűleg – válaszolta, és elindultak abba az irányba.

A szobor megtekintéséhez jegyet kellett venniük egy jelképes összegért, és aztán már meg is csodálhatták a márványból faragott, megejtő szépségű alkotást. A gyermek, kissé pufók Jézus az anyja két lába között állt, Mária pedig csendes szomorúsággal néz maga elé, mint aki már sejti, mi lesz a fia sorsa.
– Gyönyörű – mondta megilletődve.
– Igen – bólogatott a férfi.
A templomban meggyújtott egy gyertyát az édesapjáért, és amikor a mécsest odahelyezte a többi közé, akkor érezte, hogy talán most már kezdi elengedni.

***

Mikor újra az utcán voltak, Maggie az órájára pillantott.
– Sajnos nemsokára zárnak a múzeumok, pedig ide – mutatott a szemközti épületre – még be akartam menni.
– Majd holnap – válaszolta neki a varázsló. – Nincs kedve meginni valamit?
A maga részéről ő már elég szomjas volt, és éhes is. Már a templomban is azon töprengett, nem lenne-e tolakodó, ha meghívná a nőt vacsorára?
– De igen, és éhes is vagyok, olyan helyre menjünk, ahol konyha is van – mondta szerencsére Maggie.

Találtak is nem messze egy hangulatosnak tűnő helyet. Miután a pincér elment, mindketten elégedetten kortyoltak bele a kellemesen hűvös sörükbe.
– Ez jól esett! – jelentette ki a nő, és az étlapot kezdte tanulmányozni. – Azt olvastam, jó amerikaihoz hűen – szúrta közbe mosolyogva –, hogy érdemes kipróbálni a tenger gyümölcseit, mert itt mindig friss.
– Szereti őket? – kérdeztea varázsló, magában a nő visszavágóján mulatva.
– Nem mindent, de általában azért igen. A fekete kagylót, a garnélát, vagy a fésűkagylót szeretem, a halakat is, de azt elképzelhetetlennek tartom, hogy az osztrigát valaha is megkóstoljam.
– Én inkább a vörös húsokat kedvelem, és itt szték is van, ezért azt hiszem, azt választom. – A Roxfortban hal gyakran volt, de a tenger gyümölcsei nem szerepeltek az étlapon.
– Kér egyet? – mutatott Maggie a tányérján sorakozó garnélákra, miután megkapták a vacsoráikat.
Meglepve nézett a nőre. Még soha nem kínálta meg őt senki a tányérjáról, és neki sem jutott eszébe ilyesmi. Talán egy bizarr mugli szokás lehet – gondolta. A garnélák számára nem néztek ki túl csábítóan, de egyrészt nem akart udvariatlan lenni, másrészt meg azért kíváncsi is volt az ízére.
– Nem zavarja? – kérdezte a biztonság kedvéért.
– Ha zavarna, megkérdeztem volna? – tolta kissé közelebb a tányért Maggie.
– Ez esetben… – felvette a villáját, és kivette a legszélső rákot. – Köszönöm!
– Egészségére! – mondta a nő, és ő is enni kezdett.
– Jó íze van, és érezni rajta a fokhagymát – jelentette ki, miután megette.

– Egyébként mivel foglalkozik? – kérdezte valamivel később a férfi. Látta, hogy Maggie arcán – egy sóhaj kíséretében – lemondó kifejezés jelenik meg. Ez talán olyan dolog, amiről a muglik nem szeretnek beszélni? – töprengett. – Persze csak ha nem vagyok indiszkrét – tette ezért gyorsan hozzá.
– Nem, dehogy. Matematikát tanítottam – válaszolta a nő. – Az iskolát, ahol dolgoztam, bezárták. Pontosabban elköltöztetik egy másik államba, ahová én nem akarok elmenni.
– Ilyet lehet? – csodálkozott.
– Hogyne, ez egy magániskola, és a tulajdonosok így döntöttek – vonta fel a vállát a lány. – Igazából most otthon kellene legyek, hogy másik munkát keressek, de szükségem volt az új impulzusokra.
– Szerintem jól döntött – nézett rá bátorítóan.
Remélem, én is nyújthatok majd új impulzusokat – gondolta.
– És ön? – kérdezett vissza Maggie.
– Én is tanítok, kémiát – válaszolta. Már régen utána nézett, hogy a mugliknál az a legjobban hasonlító tantárgy a bájitaltanra.
– Szóval kolléga? – derült fel a nő. – Akkor mit szólna, ha tegeződnénk?
– Örülnék neki!
– Nagyszerű, egészségedre! – emelték fel mindketten söröspoharukat.

     Miután befejezték a vacsorát, székükben hátradőlve figyelték a turistákat. Egyikük sem szólalt meg, mégsem volt kínos a csend, inkább jóleső. Piton arra gondolt, ritka és kellemes képesség az egy nőnél, hogy tud hallgatni. McGalagonyt leszámítva az összes professzornő folyton locsogott valamit, és hasonló volt a tapasztalata a többi nővel is. Még Lily is többet beszélt, mint kellett volna. Bár vele kapcsolatban ez nem zavarta.
Lopva Maggie-re pillantott. Figyelte a körülöttük lévő embereket, néha pedig csak élvezte lehunyt szemmel a napsütést. Tegnap reggel, amikor folyton kérdezősködött, még nem gondolta volna ezt a tulajdonságát. Csupa meglepetés ez a nő. A megjelenése nagyon hasonlít az övéhez, fekete szemek, fekete haj (sokkal hosszabb az övénél), de vele ellentétben az arca egyáltalán nem szigorú, hanem kedves és bájos. Biztosan szeretik a diákjai, nem úgy, mint őt. A ruházata most is teljesen fekete, de talán csak a gyász miatt. Amikor elmondta, hogy meghalt az apja, hirtelen részvétet érzett a lány iránt, mert látta rajta, hogy még nem dolgozta fel. Amikor sírva ráborult a mellkasára, önkéntelenül kezdte simogatni a hátát. Elég sok rossz dolog érte, nem lehetett túl vidám az elmúlt időszaka.

– Desszertet kérnek? – szakította félbe gondolatait a pincér.
– Én egy tejszínhabos-epres gofrit – vágta rá azonnal Maggie.
– Én semmit, de még egy ugyanilyen sört – mondta ő.
– Nem szoktál édességet enni? – kérdezte a nő, miután elment a pincér.
– De igen, viszont nem ilyesmit. – Maggie kérdőn nézett. – Angliában ez nem megszokott desszert – mutatott az időközben megérkezett tésztára, amin hatalmas mennyiségű gyümölcs és tejszínhab volt.
– Pedig meg kellene kóstolnod, ez isteni! – áradozott a nő, de szerencsére ezzel most nem kínálta meg.

– Mikorra tervezed, hogy elmész Gentbe? - kérdezte, mielőtt még alaposabban meggondolta volna. De nem bánta. Kettesben sokkal szórakoztatóbb, és Maggie igazán nincs a terhére, ráadásul még mindig szívesen kezdett volna vele egy alkalmi viszonyt, az viszont látszott a lányon, hogy nem az a fajta, aki csak úgy belemenne egy ilyen kalandba.
– Talán holnap – mondta a nő.
– Nem zavarna, ha veled tartanék?
– Nagyon örülnék neki! – mosolygott Maggie.