Újra hetedikben - 10. fejezet

10. fejezet - Téli szünet

     Másnap reggelinél a diákok nyüzsögve beszélgettek. Egyesek már a hazaúttal foglalkoztak, de legtöbben a tegnapi éjszakát beszélték meg. Pitont máskor, pláne egy felügyelőtanárként eltöltött este után, idegesítette ez a zsivaj, de most nyugodt volt, majdhogynem derűs.

Odanézett a Griffendél asztalához. Ronald Weasley éppen kézjelekkel mutogatott valakinek. Követte a tekintetét, és látta, hogy a Hollóhát asztalánál egy szőkeség visszamosolyog rá. Biztosan ő volt az, akire tegnap Granger utalt. Már nem tanította a lányt, de emlékei szerint éppen a vörös fiúhoz való volt, legalábbis a bájitaltanhoz mutatott tehetsége alapján. Nem mintha őt ez egy kicsit is érdekelné, megvetette a diákok románcait. Mit tudnak ők az igazi érzelmekről?

Hermione Granger is ott ült a többiek között, éppen egy pirítóst vajazott. Azt el kellett ismernie, megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy a lány és Weasley között nincs semmi. Meglepődve vette észre magán, hogy a kelleténél jobban érdekelte, mi van köztük. Talán korábban attól tartott, a fiú lebeszéli majd Grangert arról, hogy komolyabban foglalkozzon a bájitaltannal – tűnődött. Aztán eszébe jutott, mennyire felbőszült, amikor meglátta O’Brien kezét a lány vállán, pláne, hogy először úgy tűnt, nincs ellenére. De akkor meghallotta Granger tiltakozását, és úgy döntött, egy életre elveszi O’Brien kedvét a próbálkozástól. Nem zaklathatja a legjobb tanulóját!

     Egy pillanatra a lány a tanári asztal felé nézett, egyenesen őrá, és alig észrevehetően elmosolyodott, ő válaszul pedig aprót biccentett. Nem sokkal később a griffendélesek befejezték a reggelit, és kimentek. Piton merengve nézett utánuk. Önmaga előtt nem tagadhatta, örült, amikor Granger este nála maradt. Választhatott, és önként a pincét választotta a bál helyett. Remélte, hogy talán tényleg érdeklik a bájitalok, és mintha a lány is feloldódott volna, legalábbis a kérdezősködése erre utalt, ami ráadásul még mulattatta is. Aztán ott volt az a beszélgetés, ami egy idő után úgy tűnt, mintha már nem csak a bálnazsigerről szólna – töprengett –, de nem akart belemagyarázni semmit. Még a feltételezés is ostobaság!
Inkább nem is gondolkodott rajta.

Reggeli után Peakes szólította meg.
– Perselus, válthatnánk néhány szót?
– Hogyne – válaszolta, mire a másik férfi leült a mellette üresen álló székre. Peakes legalább a kevésbé idegesítő tanárok közé tartozott. Ha McGalagony összehívta a tanári kart, olyankor általában egyet értett vele, ráadásul úgy tűnt, az új sötét varázslatok kivédése tanár sem szereti feleslegesen jártatni a száját.
– Szeretném, ha a feleségem kicsit megismerné a kollégáimat, ezért úgy gondoltuk, meghívjuk önöket hozzánk a téli szünetben, egy kis vendégségbe.
Piton válaszul csak értetlenül nézett.
– Ön is a kollégám.
– Ja, vagy úgy! – mondta, amikor megértette. – Nem vagyok egy nagy társasági ember.
– Igazából nem úgy gondoltuk, hogy mindenki egyszerre jöjjön el, hanem kisebb csoportokban, egyszerre két-három ember. Ha megfelel a karácsony utáni második nap, akkor az igazgatónővel jönnének egyszerre.
– Nos, még meggondolom – válaszolt. – Nem biztos, hogy itt maradok a szünidő alatt.
Előfordult, hogy a téli szünidőben is Londonba ment, hogy ott töltse el az időt, a szüleitől örökölt házban. Bár most nem tervezte – utálta az ottani felhajtást, ami karácsonykor volt –, de nem akart igent mondani. Igaz, az kifejezetten figyelmesnek tűnt számára, hogy McGalagonnyal hívták egyszerre, de már most is tudta, hogy nem fog elmenni. Nyilván, hiszen soha nem megy el egyik tanárhoz sem.
– Nos, mi nagyon örülnénk! – erősítette meg Peakes.
– Köszönöm, majd meggondolom! – mondta, és mintegy a beszélgetés lezárásaként, felállt.
Peakes bólintott, ő is felegyenesedett és elment.

***

     Amikor a Roxfort-expressz kifutott Roxmorts állomásról, Hermione szíve egy pillanatra megtelt szomorúsággal. Nem is értette, miért, hiszen örült, hogy végre találkozhat a szüleivel, de annyira fullasztó érzés volt, hogy hirtelen mélyet kellett lélegeznie.
– Jól vagy? – aggódott Ginny.
Természetesen a barátaival ült egy fülkében, ő az ablak mellett.
– Igen, azt hiszem – válaszolt.
– Csokit? – nyújtott felé Harry egy táblával.
Hálásan tört le belőle egy darabot és lassan majszolni kezdte.
Ginny még mindig kutatva nézett rá, mint aki a lelkébe lát.

– Milyen volt tegnap a bál? – kérdezte tőle, hátha eltereli a figyelmét.
– Jó volt, megtanítottam Harryt táncolni – kuncogott Ginny vidáman –, na persze, a parkett ördögeitől még messze vagyunk.
Neville, aki Luna kezét szorongatta, elnevette magát.
– Adhatok Harrynek órákat, ha gondolod.
– Nem, nem! Nekem tökéletesen megteszi az a tudás, ami most van – szabadkozott a fiú gyorsan.
Ron bambán ült a székében, és nem szólt semmit.
– Mi baja? – intett felé Hermione.
– Semmi, a bátyám szerelmes, ráadásul úgy tűnik, megtalálta zsák a foltját.
Hermione kérdőn nézett Ginnyre.
– Az a lány ugyanolyan buggyant, mint Ron – csóválta a fejét barátnője –, nem is értem, hogyan lehet, hogy csak most találtak egymásra.
– Talán csak most látta meg benne Ron a szépséget – válaszolta tűnődve.
– Hé, ugye tudjátok, hogy én is itt ülök? – kérdezte felháborodottan Ron, de kisvártatva már vigyorogva kérdezte a másik két fiút. – Körbenézünk a vonaton?
Harrynek nem kellett kétszer mondani, Neville ugyan előbb vonakodott, de aztán Luna megkérdezte, hogy a hollóhátasok felé is mennek-e, és mivel az igen válasz hallatán velük tartott, így Neville is ment.

– Még szép, hogy mennek a Hollóhát felé is, szerintem csak arra mennek – nevetett Ginny, miután becsukódott a fülke ajtaja. – Nem sajnáltad, hogy lemaradtál a bálról?
– Nem – válaszolta, aztán úgy gondolta, az őszinteség kedvéért hozzáteszi –, egyébként Piton el akart engedni.
– Tényleg? – nézett rá csodálkozva a barátnője.
– Igen, csak néhány hozzávalót kellett előkészítenem, aztán azt mondta, mehetek.
– De te ott maradtál?
– Igen. Úgysem voltam báli ruhában – mondta zavartan –, és bőrnövesztő elixírt készítettünk.
Ginny figyelmét nem kerülte el, hogyan csillant fel a barátnője tekintete az utolsó néhány szóra. Azt persze tudta, hogy a lány imád tanulni, de ez a lelkesedés több volt a szokásosnál. Lehetséges lenne, hogy Hermione érez valamit Piton iránt? – töprengett. Elég hihetetlennek tűnt a dolog, de a jelek erre mutattak. Bár, talán még ő sem tud róla.
– Te nem félsz tőle? – kérdezte.
– Nem. Egyáltalán nem rossz ember – válaszolta a lány, és halványan mosolygott, mint akinek éppen valami kellemes dolog jutott eszébe.
– Harry is mindig ezt szokta mondani – somolygott ő is, mert eszébe jutott, hogy a barátnője ősszel, az első kviddics meccs előtt ugyanilyen álmodozó arckifejezéssel nézte Pitont, mint most, amikor róla beszélt, de mintha már más is lenne a szemében. Aztán azon gondolkodott, vajon miért mondta azt tegnap Hermione az üstökről szóló könyvre, hogy könyvtári? Egészen biztos volt benne, hogy azon az estén, amikor a második büntetőmunkája után keresztülhaladt a klubhelyiségen, akkor azt a kötetet ölelte magához. Jól látta a borítóját, amikor azon a vékony, holdsütötte sávon áthaladt.

Pár percig csendesen ültek, Hermione a bálnazsigeren merengett, aztán összerezzent, amikor Ginny váratlanul kérdezni kezdett.
– Van valami terved a téli szünetre?
– Öhm, nincs, azt hiszem, otthon töltöm a szüleimmel. Tudod, nagyon hiányoztak, amíg azt hittem, sosem látom többé őket. Harry nálatok lesz?
– Igen, anya meghívta, hogy ne legyen egyedül a Grimmauld téren.
A fiúk és Luna nevetgélve tértek vissza, de Ron nélkül.
– Hol hagytátok a bátyámat?
– Szerinted? – kérdezett vissza Harry.
Ahogy a vonat közeledett London felé, Ron is visszajött.

     A kilenc és háromnegyedik vágány mellett ott tolongtak a szülők, Hermione édesanyja éppen Molly Weasleyvel beszélgetett. Anya és lánya boldogan ölelte át egymást. A King's Crosson metróra szálltak, és hamarosan hazaérkeztek.
Hermione szülei Londonban éltek, nem a belvárosban, de azért eléggé közel a központhoz, Hampstead városrészben. Itt volt egy szép, fehérre meszelt, tágas lakásuk egy sorházban, két utcával arrébb pedig a fogorvosi rendelőjük.
Miután felvitte a csomagját az emeleti hálószobájába, Hermione lement édesanyjához a konyhába.
– Apa dolgozik? – kérdezte.
– Igen – válaszolta az édesanyja, de valahogy olyan furcsának tűnt. – Anya, minden rendben?
– Hát persze, van kedved este karácsonyi vásárba menni?
– Naná! – kiáltott fel a lány, mert gyermekkorától kezdve imádta a vásári forgatagot, a mindenhol világító díszeket.
– Menjünk el a Hyde Parkba, rendben?
Hermione örömében összecsapta a kezét.
– Szuper!

Édesapja később ért haza, és rögtön látta rajta, hogy nincs jól.
– Apa, rosszul vagy? – kérdezte, miután átölelte.
– Igazából egy kicsit meg vagyok fázva. De semmi komoly.
– Nem kellene ilyenkor is dolgoznod, pihenj csak le! – Küldte ágyba fejcsóválva az apját.

Késő délután, uzsonnára ettek egy keveset, de Hermione már türelmetlen volt.
– Mikor indulunk? – kérdezte.
– Egyél, és utána mehetünk – mondta mosolyogva az apja.
– Szó sem lehet róla, te itthon maradsz pihenni!
Az édesapja semmivel sem nézett ki jobban, mint amikor hazaért, és azt is látta rajta, hogy mostanában sokat fogyott.
– Jól van – egyezett Mr. Granger bele –, akkor érezzétek jól magatokat!


     A karácsonyi vásár a Hyde Parkban csodálatos volt. Nem hiába hívták téli mesevilágnak, úgy is nézett ki. A rengeteg színes izzók, csillogó karácsonyfadísz, a fahéj illata, varázslatos volt, bár Hermione azt is tudta, az igazi varázsvilágot meg sem közelíti. Csodaszép volt a rengeteg fényes girland, de a Roxforti kastély nagytermének elvarázsolt mennyezetével nem vehette fel a versenyt. Nagy volt a nyüzsgés, az emberek vidáman tolongtak, és vették meg az utolsó karácsonyi ajándékokat, itták a puncsot. Mégis, a lány egy idő után soknak érezte a tömeget, és vágyni kezdett vissza egy hűvös pince csöndességébe.

Beültek egy kis teázóba, nem messze a parktól.
– A barátaid hogy vannak? – kérdezte az édesanyja.
– Jól, mindenki szerelmes – nevetett. – Harry Ginnyvel jár, tudod, Mrs. Weasley lányával, őt ismered, Ron, a fia egy hollóhátas lánnyal, Neville pedig Lunával, azzal a szőke lánnyal, akivel ősszel találkoztunk a King’s Crosson.
– Igen, emlékszem rá – mondta anyukája. Kis ideig játszott a csészéjével, aztán zavartan a lányára nézett. – Tudod, én azt hittem, Te és Ron… szóval, hogy több is van köztetek barátságnál.
– Mindenki ezt hiszi, pedig nem. Ron olyan nekem, mint egy testvér – nevetett.
– Neked van valakid? - jött az újabb kérdés.
– Nincs – mondta halkan.
Az édesanyja kutatva nézett rá, de végül nem szólt semmit. Kortyolt egyet a teájából, aztán a lányához fordult.
– Emlékszel még Katherine Sullivanre? Tudod, akivel általános iskolában egy osztályba jártál.
– Igen, persze, miért?
– Képzeld, múlt héten férjhez ment.
– Ilyen hamar?
Az anyja vállat vont.
– Ő is tizenkilenc már, mint te, sőt, azt hiszem, neki előbb van a születésnapja, mint neked, valamikor nyáron. Nem mindenki találja meg olyan későn az igazit, mint én. Egyébként úgy hallottam, jön a baba.
– Nahát, tényleg? – döbbent meg Hermione.
– Igen, a múlt héten járt bent nálam a rendelőben Jenny mamája, ő mesélte.
– Ez érdekes. Jenny jól van?
– Igen, Oxfordban hallgat jogot.
Furcsa volt hallani a régi osztálytársairól. Vajon mit szólnának, ha tudnák, hogy ő boszorkánynak tanul?

     Másnap egész nap otthon főzőcskéztek, az édesapja pedig a nappaliban pihent. Délután közösen feldíszítették a karácsonyfát, és Hermione a gyertyafény mellett azt találgatta, vajon mit csinálhat most Piton professzor. Talán a lakosztályában ül, és olvasgat, esetleg a laborban főz valamilyen bájitalt? Elképzelte, ahogy hosszú ujjaival a főzetbe szórja az alapanyagokat, vagy a gőzölgő üst fölé hajolva szippant az illatából. A tanáron gondolkodva el kellett ismernie, hogy egyre jobban kedveli. Ahogy a karját fogta, a kezét megérintette, és a hangja, amit talán csak ő ismert, mind azt bizonyították, hogy a férfi képes a gyengédségre. Eszébe jutott az utolsó esti beszélgetésük a bálnazsigerről. Vajon a professzor számára is többet jelentett, vagy csak ő tulajdonít neki túl nagy jelentőséget?
Megrázta a fejét, és szomorúan felsóhajtott.
Nem szabad ezen gondolkodnom – tépelődött, de ahogy a karácsonyfára pillantott, mégsem a gyertyák lángjait látta, hanem egy fekete szempárt, amibe valahányszor belenézett, úgy érezte, hogy szédülten veszik el benne.

Másnap és harmadnap az üstökről szóló könyvet olvasgatta, és a tévében nézte a karácsonyi műsorokat. Giccses, romantikus vígjátékokat adtak, és századszor is megnézte a Grincset, az egyik kedvenc karácsonyi meséjét.
A karácsony utáni első napon – a híradások szerint – megteltek a bevásárlóközpontok emberekkel. Hermione otthon üldögélt, és nézte az ablakból a csendes esőt, miközben úgy tűnt, az órák csigalassúsággal vánszorognak. Valahogy úgy érezte, már nem tartozik ide. Szerette a szüleit, jól is érezte magát velük, de kezdett rájönni, hogy most már inkább a varázsvilág tagja, mint a mugli társadalomé.


Másnap reggeli után a szülei készülődni kezdtek.
– Apa, csak nem dolgozni akarsz menni? Nem félsz, hogy elkapják tőled a pácienseid a betegséget? – kérdezte csodálkozva.
– Nem dolgozni megyek, úgy döntöttem, megnézem az orvost – válaszolta az édesapja.
– Vagy inkább ő nézzen meg téged, nem? – mosolygott. – Veled mehetek?
– Majd anyád elkísér, te maradj nyugodtan itthon.
– Hát jó. Talán felmegyek Hampstead Heathre, ma jó lesz az idő.
– Jól van, kislányom – búcsúztak el a szülei.

Reggeli után jó melegen felöltözött, aztán elindult fel a dombra. Mehetett volna busszal is, de úgy gondolta, három nap lustálkodás után jót fog tenni a séta. Derült, száraz, de hideg nap volt. A városban már nem volt nyoma a hónak, de ahogy a parkba ért, látta, hogy nemrég eshetett, mert ott gyönyörű hótakaró terült el. Mikor még kisgyermek volt, gyakran jöttek ide a szüleivel. Tavasztól-őszig hozták a piknik készletet, és itt töltötték az egész napot. Labdáztak, itt tanult meg biciklizni, vagy hozta a lepkehálóját, és napestig hajkurászta a pillangókat. Télen korcsolyáztak, vagy szánkóztak. Korcsolyapálya most is volt, és bár a parkban nem sokan voltak, de a pályán rengetegen rótták a köröket. Hermione is bérelt egy korcsolyát, és kipróbálta, megy-e még neki. Egész ügyes volt, amíg egyszer el nem esett, és jól meg nem ütötte magát. Akkor evett a pálya szélén egy melegszendvicset, és elindult haza. Nemsokára rájött, hogy jobban fáj attól a lába, minthogy visszafelé is gyalog menjen, felült hát egy buszra.

Még délutánra járt az idő, amikor hazaért, épphogy elkezdett szürkülni, de a lakásban sötét volt. Bement a nappaliba, felkapcsolta a világítást, és akkor vette észre, hogy a szülei ott ülnek a kanapén, kézen fogva.
– Minden rendben? – kérdezte, de amikor rájuk nézett, látta, hogy semmi sincs rendben. – Mi a baj?
- Gyere ide, kislányom – mutatott az édesapja maga mellé.
Hermione engedelmesen leült, és várakozva nézett apjára. Az megfogta a kezét, és hozzákezdett.
– Körülbelül két hónapja kezdődött, furcsán éreztem magam, valahogy gyengének. Elmentem orvoshoz, de a különböző vizsgálatok nem mutattak ki semmit. Csináltak ultrahangot, röntgent, voltam CT-n, izotópos vizsgálaton, de sehol nem találtak semmit. Végül elküldtek immunológiai vizsgálatra, de ott is minden eredményem jó lett, közben pedig olyan, mintha elkezdtem volna sorvadni.
– Azért fogytál annyit? – kérdezte, miközben a szívén jeges fájdalom lett úrrá.
– Igen – bólintott az apja. – Múlt pénteken is vérvételen voltam, ma lett meg az eredménye.
– Találtak valamit?
– Nem. De minden eredményem rossz. Igazából minden héten vesznek vért, és az eredmény egyre rosszabb, de az az érdekes, hogy míg a májfunkciók rosszak, a vizsgálatok semmilyen elváltozást nem látnak a májamon, de ugyanez a helyzet a vesémmel és tüdőmmel is.
– Akkor, ez tulajdonképpen jó hír, nem? – kapaszkodott a lényegbe, mint egy szalmaszálba.
– Sajnos nem – válaszolta elgondolkodva az édesapja –, mert így nem tudják, hogy mi a bajom.
– Ó, ez igaz, és mit fognak tenni?
– Most az ünnepek miatt minden félgőzzel megy, és én is itthon szeretnék maradni, amíg itt vagy, úgyhogy január nyolcadikán be kell feküdnöm, és akkor majd felnyitnak, hátha találnak valamit.

Ült a kanapén, szorongatta az apja kezét, és a díszeket bámulta a karácsonyfán, de nem látott belőlük semmit.

– Jaj, Apa! – suttogta sírva.