Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 07. Ismerkedés

07. fejezet - Ismerkedés


     Úszás és reggeli után Hermione vásárolt egy Egerről szóló könyvecskét a szálloda ajándékshopjában, és ezzel felfegyverkezve indult városnézésre. Úgy döntött, ha már délutánig nincs semmi dolga, legalább kihasználja ezt a szabad délelőttöt. Az útikönyv tanácsára először a vár felé indult. A patak partján sétálva hallgatta a víz csobogását, és a méhek zümmögését. Meleg nyári napnak ígérkezett, a levegő alig mozdult, és Hermione rájött, hogy talán életében először tapasztalja meg ezt az időjárást. Angliában ritkán kúszik a hőmérő higanyszála huszonöt fok fölé, itt pedig már a harmincat is meghaladta, pedig még csak délelőtt volt. Szerencsére a város bővelkedett enyhülést adó fákban, és dús lombkoronájuk megvédte a napsugaraktól.

A várhoz érkezve először a föld alatti kazamatákat nézte meg, ahol sikerült csatlakoznia egy angol nyelvű csoporthoz, és így sok érdekességet megtudott. A kellemes hűvös után szinte mellbe vágta a hőség, amikor újra a felszínre ért. Ezek után a várfalak mentén sétált, és onnan nézelődött. Szinte az egész várost belátta, de hamarosan csak arra felé figyelt, ahol az Apothecát sejtette. Egyre csak a tegnap látott férfi járt az eszében, és azon tűnődött, vajon tényleg Pitont találta-e meg? Még mindig nem volt benne biztos, pedig éjjel is elég sokat gondolkodott rajta. Voltak ugyan erre utaló jelek, de arra is, hogy talán téved.
Kedvetlenül jött rá, hogy Harry és Shacklebolt korántsem készítették fel minden eshetőségre. Azt persze mondták, hogy ha lehet, akkor ne fedje fel rögtön a kilétét, és próbálja inkább észrevétlenül kideríteni a professzor hollétét, de arra talán ők sem gondoltak, hogy Piton esetleg elváltoztatta magát. Már ha tényleg így van, és igaz a sejtése. Természetesen az is előfordulhat, hogy az eladó egy mugli, az egykori tanár pedig nem is Egerben, hanem Budapesten él. Sőt, az is elképzelhető, hogy Kígyósi Péter valóban Perselus Piton álnéven, de nem vele találkozott előző nap. Vajon miből fogja ezt megtudni? Azt nem teheti, hogy egyszerűen megkérdezi a férfit, mivel magyarázza ki magát, ha téved? Egyáltalán, elárulná-e neki Piton, ha tényleg ő az? Biztosan nem véletlenül fordított hátat a varázslótársadalomnak, akár le is tagadhatná magát!
Tűnődéséből egy mugli család riasztotta fel, nevetgélve mentek el mellette. Két kisfiú szaladt elől, hogy mielőbb a játszótérre érjenek, kezükben egy-egy lufiból hajtogatott kard, a szülők pedig kézen fogva sétáltak utánuk.
Hermione szíve belesajdult a látványba. Talán már nekik is lenne gyermekük. Persze nem ilyen szőke, hanem lángvörös, mint az összes Weasley. Biztosan nagyon vidáman élnénk – gondolta, aztán hirtelen lelkiismeret furdalása támadt. Mióta megtudta, hogy milyen feladatot bízott rá Shacklebolt, alig jutott eszébe Ron. Sőt, mióta itt van Magyarországon, voltak napok, amikor egyáltalán nem is gondolt rá. Valójában most sokkal jobban érzi magát, mint a fiú halála óta bármikor, és egy kicsit nem tudott mit kezdeni ezzel. Hiszen már annyira megszokta az örökös szomorúságot, hogy most inkább siváran érezte magát. Tudta, hogy kezd gyógyulni a lelkét ért óriási sérülés, de nem volt benne biztos, hogy örülhet neki. Ronra gondolt, és újra azt a mély szomorúságot akarta átélni, de már nem tudta. Csak az üresség volt.
Az élet megy tovább.

Sóhajtva vetett még egy pillantást a kis családra, aztán elindult, hogy felfedezze a további kiállításokat.


Miután kijött a várból, elfogyasztott egy könnyű ebédet a közeli bisztróban. Kellemes hely volt, a kerthelyiségben apró vízimalom dolgozott, ami nemcsak hangulatosnak bizonyult, de valamennyire a levegőt is hűtötte. Az ételek ízletesek voltak, a kiszolgálás figyelmes. Ezután elindult a szépségszalonba, ahol szerencsére ott volt a tegnapi két lány, akik sikeresen abszolválták az előző napi kinézetét. Az átváltozott külsejével felvértezve indult az Apotheca felé.



     Az üzletben csend, gyógynövény illat és jóleső hűvös uralkodott. Hermione zavarban volt, bár úgy gondolta, ez azért lehet, mert éppen valaki másnak adja ki magát.
– Jó napot! – üdvözölte dallamos, mély hangján a férfi, mire a lány még inkább feszengett.
– Szép napot! – válaszolta, és akaratlanul is mosolyra húzódtak az ajkai.
– Elkészítettem önnek a szert, azonnal hozom – mondta az eladó, és hátra ment egy belső helyiségbe.

A boszorkány kihasználta az alkalmat, hogy alaposan szemügyre vegye a boltot, mivel előző nap nem nyílt rá lehetősége. Ízlésesen, igaz, kissé ódivatúan volt berendezve, de talán ez – az üzlet jellegéből adódóan – még jót is tett neki. Egyszerű, masszív szekrények polcain sorakoztak a különböző készítmények, mind takaros rendben, kézzel megírt címkékkel ellátva. Hermione közelebb ment az egyikhez, hogy jobban megnézhesse, és a határozott, lendületes vonalvezetés láttán elégedetten bólintott. Eléggé hasonlított egykori tanára írásához. Az észrevételt rátette a képzeletbeli mérlegének Piton feliratú serpenyőjébe.
– Nem valószínű, hogy önnek szüksége lenne rá, a férfierő fokozására szolgál – hangzott fel az eladó hangja közvetlenül mögüle.
Hermione ijedtében gyorsan megpördült, hogy azután egyből a férfi mellkasával találja szembe magát. Zavartan meredt a fekete ing legfelső gombja fölött kilátszó fehér bőrre. Olyan sima volt, hogy legszívesebben megérintette volna.
Hogy juthat ilyesmi az eszembe? – gondolta saját magától megrémülve, és hátrálni kezdett, de nekiütközött valaminek, ami megbillent, majd néhány másodperc múlva tégelyek gurultak a földön szerteszét.
– Sajnálom, ne haragudjon – motyogta. Leguggolt és szedegetni kezdte a kenőcsöket.
A férfi is mellé hajolt, hogy segítsen.
– Semmi baj! – válaszolta, de mikor végeztek, felmutatott két dobozkát. – Ezek eltörtek!
Az eladó nem tűnt dühösnek, Hermione mégis tördelni kezdte a kezét.
– Bocsásson meg, természetesen kifizetem őket – mondta, de a férfi csak a fejét ingatta.
– Sajnos ezek nem voltak eladóak, így az értéküket sem tudom meghatározni!
– Ó! De akkor hogyan… – kezdte, de nem tudta mivel folytassa. Tanácstalanul bámult a férfira, és az orra megtelt a belőle áradó gyógynövények érzéki illatával.
– Mi lenne, ha cserébe eljönne velem ma vacsorázni? – kérdezte az eladó.
– Én… – Tiltakozni akart, nemet mondani, ahogyan mindig is szokott az utóbbi időben. De nem tudott. El akart menni vacsorázni ezzel a férfival, bárki legyen is.
Különben is, talán sikerül megtudnom, hogy Piton-e? – jött rá arra, hogy tulajdonképpen kapóra jön az alkalom.
– Rendben – mosolygott az eladóra.
– Akkor este hétkor várom a vár melletti Magnólia étteremben. Kígyósi Péter néven foglalok asztalt – nyújtotta az eladó a kezét.
Hermione elfogadta a hűvös, erős kézfogást, miközben rémülten jött rá, hogy újabb hibát követett el, hiszen most neki is be kellene mutatkoznia.
– Katherine Stanfield, Kate – mondta gyorsan egy régi mugli osztálytársa nevét.
Végre újabb vevők érkeztek, így Hermione kifizette a neki készült keveréket, és elment.

     Már az utcán volt, amikor észrevette, hogy az egész teste pattanásig feszült. Elhagyta az Apotheca utcáját, és leült egy cukrászdában. Kért egy fagylaltkelyhet, ami jólesőn hűtötte le megtépázott idegeit.
Vacsorázni megy egy idegen férfival. Persze lehet, hogy annyira nem is idegen, de ez a tény egyáltalán nem nyugtatta meg, sőt. Mi van, ha Kígyósi Péter és Perselus Piton ugyanaz a személy? Nem tudta elképzelni, hogy valaha is randevú-szerű helyzetbe keveredjen a bájitaltan tanárral. Sosem kedvelte túlzottan, és egyébként is sokkal öregebb nála. Legalábbis gyermekkorában még így gondolta, de aztán rájött, hogy valójában Piton még fiatal ember volt, amikor elkezdte tanítani, és a halálakor sem volt még idős. Mármint, ha tényleg meghalt volna – javította ki magát. Nem is a kora lenne zavaró tényező, hanem az, hogy a tanár mogorva, félelmet keltő személyiség volt. Persze, azóta már nagyon sok mindent megtudott róla, és az okairól, talán valahol meg is értette, de azért még mindig nehezen képzelte volna el, hogy együtt vacsoráznak gyertyafény mellett.
Ez volt a legnagyobb különbség Perselus Piton és Kígyósi Péter között. Hogy amíg az előzővel lehetetlennek tűnt egy találka, addig az utóbbival természetes volt. Az Apotheca tulajdonosa, bár nem volt különösebb férfiszépség, mégis sármos volt, és a kora ellenére úgy vonzotta, mint egy mágnes. Egyáltalán nem volt zavaró a közöttük lévő korkülönbség. Amikor ott állt közvetlenül előtte, beszívta a belőle áradó kellemes gyógynövény illatot, és közelről látta a bőrét, olyat érzett, mint már nagyon rég. Meg akarta érinteni. Sőt, az igazán ijesztő az volt, hogy azt is vágyta, a férfi tenyere simítson végig az ő meztelen hátán.
Talán már túl régen volt jelen az életemben a szex – gondolta szomorúan, a fagyi kanalazgatása közben. Utoljára Ronnal volt együtt, és annak nemsokára két éve. Nem csoda, ha a teste követelőzni kezdett, hiszen még fiatal ehhez az önmegtartóztató életmódhoz.

Nem is tudta, minek örülne jobban? Ha kiderülne, hogy Kígyósi Péter valójában Piton, és akkor nem kellene tovább keresnie, vagy ha az eladó tényleg mugli, és akkor viszont lehetne közöttük akár több is. De mi lenne az a több? – morfondírozott.

– Kér még valamit, hölgyem? – kérdezte a pincér, és elvette az üres fagylaltos kelyhet.
– Nem, köszönöm! – válaszolta, aztán fizetett és elment.
A szállodai szobájában töprengve állt meg a szekrénye előtt. Volt még néhány órája estig, addig ki kell választania, hogy mit vegyen fel. Legszívesebben átment volna a strandra, hogy ússzon egyet, mert jól esett volna ebben a forróságban, de inkább a légkondicionáló távirányítójáért nyúlt, mert tudta, ha a haja vizes lesz, akkor oda a kivasalt frizurája, ráadásul ezt a sminket sem tudná elkészíteni.
Kivette az egyik Győrben vásárolt ruhát, azután ledőlt az ágyra, élvezte a hűvöst, és próbált kitalálni magának egy másik életet, amit előadhat egy muglival való beszélgetés során.

***

     Perselus Piton – jelenleg Kígyósi Péter – amikor az öt óra elérkezett, bezárta az üzletet, és a pincébe indult. Ilyenkor néha elment úszni, de ma nem akart elkésni az esti programjáról, ezért inkább gyorsan elkészített néhány keveréket, amikből már fogyatkozott a készlet. Mindet rutinból készítette, tehát volt ideje mellette gondolkodni. Amint délután volt egy szabad perce, felhívta az éttermet, és megbeszélte velük az egyik félreeső asztal lefoglalását. A Magnóliával nem tévedhetett, mert a konyhája egészen kiváló, és bár a turista szezon kellős közepén általában nehéz szabad asztalt kapni, tudta, hogy ide bármikor mehet. A tulajdonos mindig tartott fenn helyet a személyes vendégeinek, és mivel Kígyósi Péter két éve megmentette a halálos beteg lánya életét, többször is biztosította már arról, hogy őt bármikor szeretettel fogadja.
Piton most először használta ki ezt a lehetőséget, mert ennél a nőnél biztosra akart menni. Volt ebben a lányban valami, ami nem hagyta nyugton. Talán az a leheletnyi szomorúság a szemében, ami délután egy pillanatra eltűnt, és helyében megjelent a vágy. Az egykori bájitaltan tanár érzékelte mindkettőt, de nem értette, miért kezdett utána rémülten hátrálni. Nála sokkal fiatalabb volt a lány, ez igaz, de annyira azért nem, hogy megijedjen a testiségtől, hiszen nagyjából huszonöt-huszonhét éves lehetett. De ami leginkább felkeltette a férfi érdeklődését, az az volt, hogy Katherine nyilvánvalóan titkolt valamit. Már ha egyáltalán így hívják, mert észrevette a rövid tétovázást a bemutatkozás előtt. Azt is látta, hogy a nagy meleg ellenére nem kevés sminket visel, és bár a kozmetika a mugli nők körében nagyon népszerű, úgy tűnt számára, hogy Kate valamit titkol vele. Ki akarta deríteni, hogy mi az, és éppen kapóra jött, hogy felborította az asztalkát. Míg segített összeszedni, észrevétlenül eltörhette azt a két üres tégelyt, hogy a lány ne utasíthassa vissza a vacsorára vonatkozó ajánlatát.

Mikor elkészült a munkájával, felment a lakásba, lezuhanyozott, azután felvett egy sötétkék inget, természetesen hosszú ujjút, mert még nem akarta, hogy a lány lássa a sötét jegyet. Olyan furcsán viselkedett, nem akarta vele megijeszteni.

     Pontosan hét órakor már az asztalánál ülve figyelte az étterembe belépő Katherine-t. Magában elismerően bólintott, mert szerette, ha egy nő pontos, de ezzel az erénnyel sajnos csak kevesen büszkélkedhettek. A legtöbben elkéstek, és még csak elnézést sem kértek miatta, hanem természetesnek vették.
El kellett ismernie, hogy ami az öltözködést illeti, a lánynak van ízlése. Egy nyakba kötős nyári ruhát viselt, ami a dekoltázsát ugyan takarta, de a formás karjait és vállát szabadon hagyta. A lenge anyag deréktól lefelé lágyan omlott, elérve azt, hogy minden egyes lépésnél körbetáncolja a lány csinos bokáját. Ha pedig mindez nem lett volna elég, a ruha zöld volt, mégpedig mardekárzöld, némi smaragd színnel vegyítve. Egyértelműen a legszebb nő volt, akivel Kígyósi Péter valaha együtt vacsorázott, és Perselus Piton is csak egyvalakit tudott, aki hasonlóan bájos volt egykor.

– Jó estét! – mosolygott rá Katherine, mikor a pincér az asztalukhoz kísérte. Nem volt benne semmilyen sokat sejtető ígéret, mint amivel gyakran találkozott a nők részéről, inkább félénk mosoly volt, de őszintén kedves. Úgy tűnt, a lány most is zavarban van, de valahogy ez is jól állt neki.
– Foglaljon helyet! – állt fel. Kihúzta a nőnek a széket, és ahogy az leült, Piton észrevette, hogy a ruha hátul félig szabadon hagyja Kate hátát. Régen túl volt már a kamaszkoron, de annyira hívogatóan lágynak tűnt a bőre, hogy nem kevés erőfeszítésébe került, hogy ne érintse meg.
– Kérem, hívjon Péternek – mondta, miután a pincér felvette a rendelésüket.
– Rendben, te pedig Kate-nek –váltott át a lány tegezésre.
– Még nem láttalak Egerben – állapította meg. Úgy gondolta, Kate valószínűleg nyaralni van a városban, és hamar kiderült, hogy jól tippelt.
– Csak tegnapelőtt érkeztem – hangzott a válasz.
– Egyedül vagy családdal? – érdeklődött tovább. Bár, ha eljött vele vacsorázni, akkor partnere biztosan nincs, de azért jobb erről megbizonyosodni.
– Egyedül. Egy kicsit utazgatok, már nagyon régen voltam szabadságon – válaszolta. – Nagyon jól beszélsz angolul, ez nem annyira jellemző erre az országra – nézett rá kérdőn a lány.
– Régebben éltem néhány évet Angliában – mondta a rég bevált szöveget. – Még az egyetem után.
– Tényleg, és miért? – érdeklődött tovább Katherine.
– Leginkább a nyelvtanulás miatt – válaszolta, de azért nem akart sokáig ennél a kérdésnél időzni, inkább a lányról akart többet megtudni. – Te hová való vagy? Ha jól gondolom angol, ugye?
– Így van – mosolygott Kate –, tősgyökeres londoni vagyok. Mivel foglalkoztál ott?
Úgy tűnik, ez a nő az egyetlen, aki nem akar folyton saját magáról beszélni – gondolta.
– Sok mindennel – válaszolta, és megvonta a vállát – nem annyira érdekes, és már régen is volt. Inkább beszélgessünk rólad! Mivel foglalkozol?

A pincér lépett az asztalukhoz, és letette eléjük a levest. Piton látta, hogy a fickó leesett állal bámulja a lányt, de Katherine észre sem vette. Mintha egyáltalán nem lenne tudatában a szépségének.
Még mindig az volt a benyomása, sőt egyre inkább, hogy ismeri, de képtelen volt rájönni, hogy honnan, vagy, hogy miért van ez az érzése.
– Egy jogvédő irodának dolgozom – mondta Kate, miután újra kettesben maradtak. – Segítséget nyújtunk mindenkinek, aki hozzánk fordul, például ha a munkáltatójára van panasza, vagy akár egy feleségnek a férjével szemben, diákoknak a tanárokkal esetleg másik diákkal szemben.
– Gyakran van rá szükség? – kérdezte. Látta, hogy a lány őszinte szenvedéllyel beszél a munkájáról, biztosan sokat jelent neki.
– Nem is hinnéd! Ráadásul a felvilágosító munka is éppen olyan fontos, gyakran nem is tudják, hogy szabálytalanságot követnek el velük szemben! Azt hiszik, az teljesen normális, hogy a hét minden napján reggeltől-estig dolgozzanak, pihenés nélkül! – Katherine szeme csillogott, az arca kipirult.
– Úgy hangzik, mint a rabszolgaság – állapította meg. – Nem hittem volna, hogy Angliában ilyesmi létezik!
– Szerintem ilyen mindenhol van - válaszolta a lány, és egy pillanatra furcsa érzelem suhant át az arcán. Mintha éppen olyasmit árult volna el magáról, amit nem kellett volna, bár Piton el sem tudta képzelni, hogy vajon mi lehetett az.

A főételt mindketten csendben fogyasztották. A lány látszólag minden figyelmét az étel felé fordította, Piton viszont próbálta megfejteni Katherine viselkedését, ugyanakkor időnként egyszerűen rajta felejtette a szemét a bájos látványon. Mi tagadás, tetszett neki a lány, és szimpatikus is volt. Arra viszont már rájött, Kate nem az a fajta nő, akit könnyedén ágyba vihet majd. Kérdés, lesz-e elegendő ideje hozzá?
– Meddig maradsz Egerben? – kérdezte, miután elvitték a tányérokat.
– Nem tudom pontosan – mondta a lány, és megint hezitálni látszott. – Két hétig biztosan, a többi még bizonytalan. Valószínűleg megyek Budapestre is.
Piton megfigyelte, hogy ezeket a szavakat különösen megválogatta Kate.
Már éppen meg akarta kérdezni, hogy mitől függ, de akkor megjelent mellettük a Magnólia tulajdonosa.
– Kígyósi úr! Nagyon örülök, hogy megtisztel bennünket! Remélem, minden rendben volt az ételeikkel!
Piton előbb bosszúsan el akarta küldeni, de aztán észrevette, hogy Katherine-nek imponál a figyelem.
– Tökéletesen, minden nagyon ízletes volt – válaszolta az igazságnak megfelelően, Kate pedig lelkesen helyeselt.
A tulajdonos ekkor intett egy, a közelben várakozó pincérnek, aki erre az asztalukra helyezett egy vödör jeget, benne egy üveg jó minőségű pezsgővel.
– Kérem, fogadják el tőlem és a családom nevében ezt a csekélységet!
– Jól van a lánya? – kérdezte udvariasságból Piton.
– Igen, minden a legnagyobb rendben van, nem lehetünk eléggé hálásak önnek – hálálkodott a férfi.
– Csak a munkámat végeztem – hárította el. Most már örült volna, ha újra kettesben lehet a lánnyal, de szerencsére a tulajdonos sem akart tovább náluk időzni.
– Mindent köszönök, és kérem, legyen a vendégünk máskor is! – mondta, azzal elment.

Katherine kérdőn nézett rá.
– A lánya néhány éve súlyos beteg volt, az orvosok sem tudtak rajta segíteni. Már csak néhány hónapja volt hátra, amikor eljöttek hozzám – magyarázta.
– Meggyógyítottad? – kérdezte Kate, őszinte csodálattal a szemében.
– Nem én, a növények – hárította el szerényen, pedig nem volt igaz. A gyereknek olyan súlyos betegsége volt, hogy csak a varázslat segíthetett rajta, és a bájital. Persze a muglik erről mit sem tudtak, ők a gyógynövényeknek és Kígyósi Péter nagy szakértelmének tulajdonították a csodás gyógyulását.

A vacsora végére egészen hálás lett a tulajdonosnak, a pezsgő hatására ugyanis lényegesen oldottabb lett a hangulat. Úgy tűnt, a nagy korkülönbség ellenére elég sok közös vonásuk van. Mindketten szerettek olvasni, és leginkább tudományos könyveket, de egyiküknek sincs televíziója, és a zenei ízlésük is hasonló volt. Piton évek óta nem beszélgetett ilyen jót, úgy érezte, mintha már nagyon régóta ismerné a lányt.

Majdnem tizenegy óra volt, amikor Katherine indulni készült.
– Elkísérhetlek? – kérdezte tőle. – Eger elég biztonságos város, de azért nem szeretném, ha éjszaka egyedül járkálnál.
A lány rövid tétovázás után bólintott.
Kint az utcán ügyelt rá, hogy ne érjen hozzá, úgy gondolta, talán rossz néven venné.

     Lassan sétáltak a hotel felé, de persze így is néhány perc alatt odaértek. Kevéssel a szálloda előtt volt egy kis park, szökőkutakkal, padokkal.
– Leülünk? – kérdezte, mert még nem akaródzott hazamennie, és mert úgy érezte, most közlékenyebb a lány.
– Jó, úgysem ártana kicsit még kiszellőztetni a fejem – hangzott a válasz.
Leültek az egyik félreeső padra, és egy ideig csendben hallgatták az éjszakát. A forróság már enyhült, de még most is meleg volt. A sötétben tücskök hegedülték esti zenéjüket, és a levegő nehéz volt az éjjel nyíló virágok illatától.
– Kérdezhetek valamit? – fogott hozzá óvatosan. – Persze, ha nem akarsz, nem muszáj válaszolni.
Katherine bólintott és kíváncsian nézett rá.
– Ki volt az, aki meghalt?

Látta, hogy a lány szeme egy pillanat alatt megtelt szomorúsággal. Elfordult, és egy darabig csak bámulta a szökőkutat. Piton már azt hitte, nem is fog válaszolni, de akkor megszólalt.
– A vőlegényem – mondta lassan. – Baleset volt, de már majdnem két éve történt.
A férfi hirtelen sok mindent megértett, például hogy miért indul el egy nő egyedül egy ilyen útra. Valószínűleg felejteni akart, túl lenni a gyászon.
Szeretett volna valami vigasztalót mondani, de nem tudta, mik lennének a megfelelő szavak, ezért inkább csöndben maradt.
– És te? Miért vagy egyedül? – kérdezte végül Kate, már könnyedebb hangon.
Mert életem szerelme nem engem választott – gondolta magában, de hangosan csak ennyit mondott: – Még nem találtam meg a megfelelő személyt.
A lány megértően rámosolygott.
– Igen, ez valóban nem könnyű – értett egyet, aztán felállt. – Azt hiszem, ideje lenne mennem, későre jár.
– Holnap van kedved velem ebédelni? – kérdezte.
– Igen – válaszolta a lány gondolkodás nélkül. – Bemenjek délre az üzletbe?
– Remek lenne.

Közben már majdnem a hotelhez értek, de még egy nagy fa árnyékában voltak. Piton megállt, erre Katherine is, és szembe fordult vele.
– Köszönöm az estét, igazán jól éreztem magam! – mondta.
– Én is – válaszolta Piton, de egy kicsivel többet akart, és úgy tűnt, a lánynak sem lenne ellenére.
Hozzáhajolt, és megcsókolta. Csak finoman, lágyan ért a szájához, éppen csak elidőzött az ajkain, hogy egy egyszerű puszinál félreérthetetlenül több legyen, és már vissza is húzódott.
– Jó éjszakát! – köszönt el, aztán hazaindult.

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester 06. fejezet - Az eltűnt bájitalmester

06. fejezet - Az eltűnt bájitalmester

Apotheca

Mindössze ez az egy szó állt a cégér alatt. A kirakat alapján gyógynövényboltnak tűnt az üzlet. Alul a sarokban nagyon apró betűkkel még ennyi volt látható: 

Cégtulajdonos: Kígyósi Péter

Hermione úgy állt az utcán, mintha gyökeret eresztett volna a lába. Biztosnak tűnt, hogy most megtalálta, akit keresett. De mit tegyen? Sajnos nem beszélték meg előre sem Harryvel, sem Shacklebolttal. Vajon az lenne a célszerű, ha most egyszerűen bemenne és megnézné, hogy tényleg Pitoné az üzlet? Vagy próbálja meg előbb valahogy kipuhatolni? Ki lehet az a Kígyósi Péter? Talán a professzor magyarosította a nevét? Valami azt súgta, hogy nem állhat csak úgy a férfi elé. Nem valószínű, hogy örülne neki, ráadásul ostoba módon a minisztertől kapott nyakláncot a szállodában hagyta, mert fel sem tételezte, hogy már az első napon sikerrel járhat.
Így tipródott, amikor meglátta, hogy két nő éppen bemegy az üzletbe, és Hermione elhatározta, hogy megvárja, amíg kijönnek. Arrébb lépkedett, ahonnan már nem látta a bolt ajtaját, de cserébe onnan sem vehették észre őt, és úgy tett, mintha kirakatokat nézegetne. Hamarosan nyílt az ajtó, és a korábban besétáló nők léptek ki rajta. A kezükben kis zacskót szorongattak, és éppen a lány mellett mentek el. Valamiről élénken beszélgettek, nevetgéltek, és néhányszor visszanéztek az üzlet felé. Hermione fejében egy pillanatra felvillant, hogy utánuk megy, de aztán rájött, hogy úgysem ér el vele semmit, hiszen nem tud magyarul, nem érti, hogy miről van szó.

Elhaladt a kis bolt előtt, és útközben megnézte – ügyelve, hogy bentről ne vegyék észre – a nyitvatartási időt. Az órájára pillantott, és megállapította, hogy hamarosan ebédidő gyanánt egy órára zárva lesz. Akkor vette észre, hogy tulajdonképpen egészen közel van a Dobó térhez. Visszament a térre, az újságostól vett egy angol nyelvű magazint, aztán leült vele egy olyan padra, amiről rálátott a gyógynövényboltra. Időnként úgy tett, mintha beleolvasna az újságba, de leginkább az ajtót nézte, hogy ha az eladó ebédelni megy, akkor láthassa. Már jó ideje így ült, amikor egyszer csak megszólalt a téren álló templom harangja. Ez azt jelentette, hogy dél van. Gyorsan az újságba mélyedt, közben a szeme sarkából a bejáratot szuggerálta. 
Semmi. 
Negyed egykor összecsukta az újságot, és elindult az üzlet felé. Az ajtón kis tábla függött: 
Ebédidő, nyitás 13 órakor.

Hermione csalódottan húzta el a száját. Ennyit az ostoba magánnyomozósdiról. Miből gondolta, hogy ez az ötlet működni fog? Nem valószínű, hogy nem vette észre, ha az eladó kijött az üzletből, odabent viszont minden csendes és sötét volt. Megkockáztatott közelebb lépni a kirakathoz, amin keresztül belátott a boltba. Takaros polcokon üvegcsék sorakoztak, néhány előre gyártott készítmény, de úgy tűnt, az üzlet fő profilja a saját készítésű gyógynövény tinktúrák és krémek. Cseppet sem hasonlított a roxforti bájitaltan laborhoz, sehol egy üst, semmi sem tűnt fenyegetőnek vagy rémítőnek, de ugyanolyan rend és szervezettség volt, mint ott, sőt, a berendezés alapján nyilvánvalóan férfi volt a tulajdonos. Mindennek célja volt, sehol egy díszítés vagy felesleges cicoma. 

A lány néhány lépést hátrált, azután felnézett. A bolthelyiség felett voltak még szintek, talán csak oda ment fel az eladó. Sóhajtva ment tovább. Mit csináljon? Valahogy meg kellene győződnie arról, hogy a professzoré az üzlet, de úgy, hogy ne fedje fel azonnal magát. Természetesen nincs nála százfűlé főzet, de egyébként is, ha mágiát használ, Piton talán észreveszi. 

Egy utcával arrébb egy szépségszalon előtt haladt el, aminek kirakata villogó betűkkel hirdette: 
Átváltoztatjuk! 

Nézzük, mire képesek a muglik! – gondolta magában, miközben benyitott. 

Bő két óra múlva lépett ki, és valószínűleg az összes ismerőse elment volna mellette, nemhogy egy olyan valaki, aki 7 éve nem látta. A kozmetikus úgy kisminkelte, hogy még neki is furcsa volt, amit a tükörben látott. Az arca szabályossá vált, mindenféle hiba nélkül, még a vonásai is másmilyennek hatottak. Fogalma sem volt, hogyan tudta rajta ezt elérni a fiatal lány, ráadásul úgy tűnt, mintha alig lenne rajta festék, pedig kíváncsi volt, hány óra alatt szedi majd le a hotelben ezt a vakolatot. A fodrásznak – aki vágni és festeni is szeretett volna – kevesebb szabad kezet adott, mindenesetre most szög egyenesre vasalt hajjal sétált, és egyáltalán nem hasonlított önmagára.
Bár tudta, hogy a változás óriási, mégis reszketve tette kezét az Apotheca kilincsére. 

Amikor benyitott, az ajtó fölé szerelt csengő diszkrét hangja jelezte, hogy új vevő érkezett. Az eladó éppen háttal állt neki, de ez pont elég volt ahhoz, hogy Hermione csalódottságot érezzen. A magas, szikár alkatú férfinek ugyanis barna haja volt. Amennyire meg tudta állapítani, hiszen természetesen az eladó nem talárban volt, ahogyan ő korábban mindig látta Pitont, hanem ingben, a magassága, testalkata, még a haja hossza is megfelelt volna, de hát a professzornak hollófekete haja volt, nem ilyen sötét gesztenye. 
– Parancsoljon! – fordult meg most az eladó, aminek eredményeként a lány teljesen összezavarodott. 
Ott állt ugyanis vele szemben egy férfi, aki – végül is – akár Piton is lehetett volna, de mégsem. Azt leszámítva ugyanis, hogy az eladónak barna szeme és haja volt, csak annyiban különbözött a professzortól, hogy az ő tekintélyes méretű orra egyenesen meredt a világba. Korban stimmelt, még a hangja is hasonlított, de mélyebb volt és kedvesebb.

Ezek a barna szemek viszont nem szigorúan tekintettek rá, hanem láthatóan mulattak a zavarában meg sem szólaló lányon. 
– Jó napot! – köszönt angolul.
– Segíthetek? – kérdezte kedvesen a férfi, szintén angolra váltva, és Hermione meglepve tapasztalta, hogy a mély hang hallatára apró szőrszálak borzonganak meg a hátán. 
– Igen – nyelt egyet, és lázasan kutatni kezdett az agyában, hogy miért is jöhetett be ide. Átkozta magát az ostobaságáért, hogy ezt nem találta ki, mielőtt benyitott. 
Az eladó most kijött a pult mögül, és szemében aggodalommal kérdezte: 
– Jól van? Kér egy pohár vizet?
– Igen – válaszolta ismét. – Illetve vizet nem kérek, hanem igen, jól vagyok. Pontosabban nem annyira, szeretnék valamit, amitől könnyebben elalszom. – Ezután a monológ után komplett hülyének érezte magát, de az eladó nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget. 
– Alvásproblémái vannak? – kérdezte a férfi. – Milyen jellegűek? Gondok nyomasztják, vagy valamilyen lelki eredetű dologról van szó? 
Hermione csak elpirult, de nem válaszolt. Komolyan mondja el ennek a vonzó idegennek, hogy miért nem tud aludni már jó ideje?
Merlin szakállára! Vonzónak találom? – lepődött meg.

– Nem akarok a magánéletében vájkálni – mondta az eladó, és távolságtartóan ismét visszament a pult mögé –, azért lenne fontos, hogy tudjam, milyen keveréket ajánljak. 
– Értem – motyogta a boszorkány. – Nemrég meghalt valakim, emiatt alszom el nehezebben.
– Ha már elaludt, utána már alszik reggelig, vagy még utána is felébred? – hangzott a következő kérdés.
– Utána már nem – válaszolta. 
– Rémálmok?
– Nincsenek.
Az eladó elgondolkodni látszott, de közben is őt figyelte. 
– Vissza tudna jönni holnap ilyentájt? Addigra elkészítem a keveréket – szólalt meg végül. 
– Természetesen – válaszolta. – Akkor viszontlátásra!
Az eladó is elköszönt, de aztán a figyelmét már az újonnan belépő kuncsaftokra fordította.

Hermione kétségek között vergődve ment vissza a szállodába. A gyógynövénybolti eladó furcsán hasonlított Pitonra. Hét év távlatából már képtelen volt elképzelni, milyen lehetett volna a bájitaltan tanár, ha nem fekete, hanem barna, és az orra sem olyan görbe. Ráadásul ez a férfi jó benyomást tett rá, és szimpatikus volt, sőt vonzó. Abban egészen biztos volt, hogy Pitonnal kapcsolatban sosem érzett volna ilyet. 
De biztos ez? Emlékeztette magát arra, amikor a Szellemszállás előtt megsiratta. Igaz, nemcsak őt, mégis a professzorra gondolva gyűltek szemébe a könnyek.
Más dolog sajnálni valakit és megint más vonzódni hozzá – vitatkozott magával, aztán megrázta a fejét. Ez a boltos valószínűleg nem is Piton, felesleges ezen töprengeni. 

Vajon ő volt Kígyósi Péter? Esetleg nem is a tulajdonossal találkozott, hanem egy alkalmazottal? Előfordulhat, hogy jó helyen jár, de nem a megfelelő személybe botlott? A hotelbe visszaérve kért egy magyar-angol szótárt, amiből megtudta, hogy a kígyó ugyan angolul snape, de mivel a piton is egy kígyófajta, könnyen lehet, hogy Perselus Piton magyarosította ilyen módon a nevét. Hiszen ez is egy módja lehetett a nyomai eltüntetésének. Addig nem folytathatja a kutatást egykori professzora után, amíg nem tudja meg, hogy kicsoda valójában a ma megismert férfi, pontosabban Kígyósi Péter – határozta végül el. Még nem tudja kizárni, hogy ő lenne Piton. 

A szobájában elkezdte lemosni magáról a sminket. Mikor végzett, elborzadva meredt a nagy halom vattakorongra, amit elhasznált, miközben sóhajtva arra gondolt, holnap is vissza kell mennie a kozmetikába.

***

Másnap reggel – mint mindig – Perselus Piton korán ébredt. Az viszont egészen új keletű szokása volt, hogy még néhány percet az ágyban maradt, és a régi életére gondolt. A múltban ilyenkor felöltözött, a nagyterembe ment reggelizni, azután tanítani indult, hogy a diákok fejébe tömjön némi értelmet és tudást, cserébe viszont élvezhesse, ahogyan halálra rémülnek minden alkalommal, amikor körbehordozza rideg tekintetét. Mostanában hiányzott néha ez az élet. Persze panaszkodásra semmi oka nem lehetett, de már elege volt az állandó udvariaskodásból. Márpedig, ha nem akarta, hogy felkopjon az álla, akkor figyelmesnek, hovatovább segítőkésznek kellett lennie, hiszen a vevőiből élt.

Néha ez egészen könnyedén ment, mint a tegnap délutáni nővel, néha viszont némelyik vevőjén szívesen alkalmazta volna minimum a kínzás átkot. Bejöttek, kérdezgették mindenféle ostoba dologról, azután jobb esetben vásároltak valamit, rosszabb esetben nem. Ráadásul, sajnos egy idő után rá kellett jönnie, hogy éppen a legidegesítőbb ügyfelek költötték nála a legtöbbet, nem dobhatta őket ki csak úgy. Inkább összeszorította az állát, és csak magában merengett el azon, milyen lenne, ha az illetőt kővé dermesztené, vagy büntetésként minden buta kérdésének utána kellene néznie a könyvtárban. Ez utóbbi határozottan oktató jellegű volt, de hát közel húsz év nem tűnik el az ember életéből nyomtalanul.

Mielőtt még felbosszantotta volna magát, kikelt az ágyból, lezuhanyozott, azután megitta a saját fejlesztésű bájitalát. A tükör előtt figyelte az átalakulást, ahogyan előbb a haja, aztán a szeme változik barnává, végül az orra egy fájdalmas mozdulattal kiegyenesedett. Sajnálatos módon a szérum hatása csak egy napot tartott, ezért ezt minden reggel el kellett viselnie. Viszont most már nem ismerne rá senki a régi életéből. Különben is, ennyit megér a népszerűsége a mugli nők között – húzódott gúnyos mosolyra az arca. 

A nőkhöz való viszonya klasszisokkal jobb lett, mióta mugliként éli az életét. Fel nem foghatta, hogy miért, hiszen annyit nem változott a külseje, jóképűnek most sem lehetett nevezni, de úgy tűnt, a varázstalan hölgyek valamilyen megmagyarázhatatlan okból vonzónak találták. Ez határozott előrelépés volt a varázsló léttel szemben, ő pedig kiélvezte, hogy gyakorlatilag még különösebben udvarolnia sem kellett ahhoz, hogy egy nő ágyában kössön ki. A szerelem ugyan elkerülte, de mivel a nemi élete kielégítő volt, ez nem okozott számára gondot. Érdekesnek találta, hogy még a bal karján lévő sötét jegytől sem viszolygott senki, csak egy egyszerű tetoválásnak nézték. Azért legtöbbször mégis hosszú ujjú inget vett fel, mert őt magát viszont zavarta. Kizárólag forró nyári napokon engedett meg magának rövid ujjút, mint amilyennek a mai ígérkezett, de akkor is csak olyankor, ha az utcára ment, mert az üzletben mindig hűvös volt. Egyébként a jel már sokat halványodott, de hogy eltűnik-e valaha? Arra nem fogadott volna nagyobb összegben.

Vannak bűnök, amiknek örökre nyomuk marad. 

Elfogyasztotta a pirítósból, lágy tojásból és teából álló reggelijét, azután lement egészen a pincéig, ahol berendezett magának egy labort. Ez volt az oka annak, hogy éppen itt telepedett le. Mikor úgy határozott, hogy hátat fordít a varázslóvilágnak, először fogalma sem volt, mihez kezdjen. Azután néhány hónap utazgatás után, mikor már eleget látott a mugli világból, rájött, hogy egy gyógynövényboltot kell nyitnia, hiszen így többé-kevésbé a bájitaltan szeretetének is tud hódolni. Hamarosan Magyarországon kötött ki, és elégedetten tapasztalta, hogy ebben az országban meglepően kevés varázsló él, és emiatt minimális az esélye, hogy összetalálkozzon eggyel. Több városban is járt, amíg lakóhelyet keresgélt, de amikor Egerbe ért, akkor érezte azt, hogy ez a hangulatos kisváros tetszik neki.
Ahogyan az utcákon sétálgatott, egy kiállítást vett észre. Város a város alatt hirdette nagy betűkkel a tábla, és ez őt azonnal foglalkoztatni kezdte. Megnézte, és mire végzett, már tudta, hogy itt fog letelepedni. Tulajdonképpen egy vezetett túra volt az egykori érseki pincerendszer feltárt alagútjai között, és Piton azonnal meglátta benne a lehetőséget, főleg, amikor megkérdezte a vezetőt a hosszúságáról, ő pedig elmondta, hogy nincsenek pontos adatai, mert még a negyedét sem tárták fel. Még ugyanezen a napon meglátott egy ELADÓ táblát egy kis üzleten az egyik belvárosi sétálóutcában. Megkereste az ingatlanost, és amikor kiderült, hogy az üzlethez tartozik fölötte egy lakás, alatta pedig egy pince is, azonnal ajánlatot tett rá. Végül még alkudni is sikerült, úgyhogy három hónap múlva meg is nyitott az Apotheca. 

Az üzlet virágzott, mert a vevők szinte egymásnak adták a kilincset. Hamar híre ment, hogy a személyre szabott gyógynövénykeverékei, tinktúrái és kenőcsei hatásosabbak néhány gyógyszernél is. Valójában sok száz mugli köszönhette neki a csodás gyógyulását kisebb-nagyobb betegségeikből. Csodáról persze szó sem volt, mágiáról viszont annál inkább. A pincében ugyanis – természetesen úgy, hogy avatatlan szemek észre sem vették – berendezte a maga kis bájitalos laborját. Itt nyugodtan hódolhatott szenvedélyének. Néha előfordult, hogy az illetékes mugli hatóság ellenőrizte, de persze sosem találtak semmi tiltott dolgot, a mágiát pedig nem tudták kimutatni. 

A laborban elkezdte a tegnapi rendelések elkészítését. Mikor a délutáni nőhöz ért, a szája sarkát enyhe mosolyra emelte. Határozottan tetszett neki, bár volt egy olyan furcsa érzése vele kapcsolatban, mintha már ismerné. Valakire emlékeztette, de fogalma sem volt arról, hogy kire, és ez nem hagyta nyugodni, kíváncsivá tette. Szórakoztatta, hogy milyen zavarba jött tőle, pedig lehet, hogy húsz év is van közöttük. A neki szánt bájital nem volt bonyolult, sőt, igazság szerint volt készen is, de még látni akarta, ezért hívta vissza ma délutánra is. Azt persze rögtön megállapította, hogy brit, a kiejtése azonnal elárulta. Talán elhívhatná vacsorázni, úgyis régen mozdult már ki otthonról, és az anyanyelvét is ritkán adódik alkalom gyakorolni. 
Azon kapta magát, hogy már egy jó ideje a nőn gondolkodik, még azt is megpróbálta kitalálni, hogy vajon kije halt meg? Abból, ahogyan beszélt és, hogy a barna szemei olyan végtelenül szomorúak voltak, úgy gondolta, valószínűleg közeli rokon lehetett, és nem olyan nagyon régen. Másrészt viszont a lány nem volt feketében, tehát ha a lelkében gyászolt is, a külsőségekben már nem. 
Kilenckor felment az üzletbe, és kíváncsian várta, hogy vajon mit hoz a mai nap?

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 05. Úton

05. fejezet - Úton


Lucius Malfoy neve egy ideig még ott függött fölöttük, baljóslatú csenddel vonva be a helyiséget.
– Malfoy? – motyogott magában Hermione. Az egész dolog kezdett eléggé sötét hangulatba fordulni. Az egykori halálfaló neve borzongással töltötte el a lányt, bár az utóbbi néhány évben nem is találkozott a férfival, még Dracóval is csak ritkán.
– Igen – erősítette meg Harry.
– Ezért ilyen kényes ez az ügy – mondta Shacklebolt komolyan. – Lucius Malfoy még most is befolyásos mágus, nem vádolhatjuk meg komoly indok nélkül, márpedig egyértelmű bizonyítékkal nem rendelkezünk afelől, hogy Adams halála mögött ő állna. Ráadásul, bár a származására most is igen büszke, Voldemort halála óta nem hangoztatja az aranyvérű varázslócsaládok feljebbvalóságát, sőt, igencsak visszavonult életet élnek a kúriában.

Hermione egyetértően bólogatott. A Malfoy családról már jó ideje semmit sem hallott, még Draco esküvőjét Astoria Greengrasszal is meglehetős csendben ünnepelték. Amennyire a lány tudta, csak a szűk család volt jelen a néhány hónappal ezelőtti házasságkötésen. Azóta egyszer látta Dracót és Astoriát az Abszol úton, Florena Fortescue-nál. Boldognak tűntek, Hermione még talán kicsit irigykedett is, amiért a volt mardekárosnak jár az, ami neki nem adatott meg.
Azért a szíve mélyén örült Dracónak, és remélte, hogy a megtalált szerelem végképp jó irányba fordítja majd az életét. Úgy vélte, a fiú megérdemli az esélyt, főleg azok után, hogy képes volt Hermionétól bocsánatot kérni. Sosem hitte volna, hogy egy Malfoy ilyesmire képes, de mégis megtörtént.

     Néhány héttel a roxforti csata után egyszer az Abszol úton találkoztak, és véletlenül éppen mindketten egyedül voltak.
– Hermione! – szólította meg őt a szőke fiú, és a lány látta rajta, hogy zavarában legszívesebben valószínűleg elsüllyedne.
– Draco! – biccentett neki hűvösen üdvözlés gyanánt.
Ment is volna tovább a Czikornyai és Patzába, ahová tartott, de a mardekáros megfogta a könyökét, hogy megállítsa. Összeráncolt szemöldökkel nézett vissza rá.
– Mit akarsz, Draco? – kérdezte bosszúsan, amiért feltartja.
– Ne haragudj! – hullott le a fiú keze, és zavartan körülnézett. – Szeretnék tőled bocsánatot kérni.
Hermione csak állt némán, eszébe sem volt megkönnyíteni a varázsló helyzetét.
– Nagyon sajnálom, hogy sárvérűnek neveztelek – mondta Draco halkan, de őszintén a szemébe nézve. A boszorkány látta rajta, hogy tényleg komolyan is gondolja.
– Rendben! – válaszolta neki, és a kezét nyújtotta. Draco hálásan szorította meg. Ebben a pillanatban lépett melléjük Mrs. Malfoy.
– Szervusz, Hermione! – üdvözölte Narcissa a lányt, aztán a fiához fordult. – Végeztem Madam Malkinnál, elkísérnél a Gringottsba? – kérdezte.
– Természetesen – válaszolta Draco, aztán elköszöntek tőle.
Hermione fejcsóválva nézett utánuk. Anya és imádott fia egyenes tartással haladt előre, miközben Narcissa Dracóba karolt.
Ez is egy olyan szeretet volt, amivel Voldemort nem számolt, hiszen neki nem volt anyja, ezért nem is érthette. Végül ez az érzés, amit saját maga soha nem ismert, jelentette a véget számára.

     Hermione sóhajtva tért magához az emlékeiből. Draco érdekében nagyon remélte, hogy nem az apja, Lucius Malfoy áll a mostani események mögött.
– Igen, mindent értek! – mondta. – Tehát át kell adnom Piton professzornak az üzenetet, hogy Augustus Rookwood valószínűleg az életére akar majd törni, és talán Mr. Malfoy áll a háttérben? – kérdezte.
Shacklebolt bólintott, Hermione pedig hitetlenkedve rázta meg a fejét.
– Ennyi elég lesz ahhoz, hogy visszatérjen?
– Remélem – válaszolta a miniszter, aztán mélyet sóhajtott. – Van még egy óriási problémánk McGalagony professzorral a Roxfortban. Lumpsluck professzor már nem bírja tovább a tanítást, amit meg is értünk, hiszen elmúlt száz éves, ráadásul az utóbbi egy-két évben egyre romlik az egészsége. Folyamatosan a visszavonulását hangoztatja, amit hamarosan minden bizonnyal meg is tesz, eddig is csak a Minerva iránti lojalitása tartotta vissza ettől a lépéstől. Csakhogy egyszerűen képtelenség bájitaltan tanárt találni. Jelentkező alig akad, és azok sem felelnek meg. Egyszerűen nincs meg az a tudásuk, ami megütné a mércét. A Roxfort mindig is csak a legkiválóbb tanerőt alkalmazta, nem elégedhetünk meg szükségmegoldásokkal. Ezért nagyon kérem Perselust, hogy jöjjön vissza Angliába, és tanítson a Roxfortban. Nekünk nagyon nagy segítség lenne, és ott a védelmét is biztosítani tudnánk. McGalagony igazgatónő ugyan nem tud arról, hogy Perselus él, de tudom, hogy örömmel fogadná az iskolában. Egy-egy jelentkező meghallgatása után gyakran emlegeti, hogy Piton és Lumpsluck professzorok szakértelme után nem vehet fel akárkit a posztra.
A lány még mindig kétkedve hallgatta. Ha Piton valóban nem szeretett tanítani, akkor kevés annak az esélye, hogy most majd meggondolja magát. De persze bármi megeshet.
– Jól van – válaszolta –, átadom az üzenetet. Azt azonban nem ígérhetem, hogy vissza is tudom csalogatni a professzort.
– Köszönöm! – mondta Shacklebolt. – Tudom, hogy Perselus nem egyszerű eset, de próbáld meg rábeszélni.
– Rendben – bólintott.
– És még valami – szólt komoran a miniszter. – Az utazás ideje alatt nem léphetsz velünk kapcsolatba, mert ennek az egésznek teljes titoktartásban kell maradnia. Természetesen bármikor hazajöhetsz, sőt, ha mégis veszélyben érzed magad, akkor kérlek is erre. De tudnod kell, a küldetés alatt csak magadra számíthatsz!
– Megértettem! – válaszolta.
Még egy ideig a miniszternél maradt, megbeszélték az utazás részleteit, aztán visszament az irodájába, hogy egy megbeszélést hívjon össze a kollégáival.

     Szombat este fáradtan, de elégedetten ült le a nappali kanapéjára. Harry elismerően nézett rá, mert ma minden kísérletét, ami arra irányult, hogy betörjön az elméjébe, Hermione sikeresen verte vissza.
– Most már nyugodtabban engedlek el – mosolygott a varázsló.
– Te jobban tartasz Pitontól, mint Rookwoodtól – ingatta a fejét a lány –, pedig láttad az emlékeit.
– Cseppet sem tünteti fel előttem jobb színben, hogy valaha szerelmes volt az anyámba – húzta el Harry a száját. Amilyen dacos arckifejezést vágott, Hermionét rádöbbentette valamire, és elnevette magát.
– Harry, te féltékeny vagy Pitonra – mondta ki az ítéletet.
A fiú megvonta a vállát.
– Talán.
– Édesanyád kedvelte, barátok voltak – mosolygott Hermione rá. – Megbízott benne, és a professzor később számtalanszor bebizonyította, hogy kiérdemelte a bizalmat.
– Nos, ebből én nem sok mindent vettem észre – húzta el a száját a varázsló. – Emlékszel még, hányszor keserítette meg az életemet a Roxfortban?
– Az az édesapád miatt volt – mondta csendesen a lány.
– Tudom – válaszolta kelletlenül Harry.

Néhány percig csendesen ültek egymás mellett. Hermione azon töprengett, milyen holmikat vigyen magával az útra, Harry pedig valószínűleg az előbbi beszélgetésen, mert egyszer csak megszólalt.
– Mindegy, az a lényeg, hogy a gondolataid most már csak a tieid lesznek – nézett a lányra.
– Igen, ez mindenképpen hasznos tudomány – értett egyet a boszorkány.
– Mennem kell, Ginny már vár, meghívtuk a szüleit vacsorára – állt fel a fiú. – Tudod, úgy tervezem, ma megkérem a kezét Mr. Weasleytől.
Hermione szélesen mosolyogni kezdett.
– Na, végre! Drukkolok neked!
– Szükségem is lesz rá – tört elő a pánik Harryből.
– Minden rendben lesz, hiszen Arthur és Molly szeret téged, már eddig is úgy tekintettek rád, mint a fiúkra – nyugtatta.
– Igen, ez igaz, de azért nagyon izgulok – mondta a varázsló. – Mi van, ha Ginny nemet mond? – kérdezte.
– Gondolod, hogy azért él veled évek óta, mert ki akarna kosarazni?
Valójában Hermione tudta, hiszen Ginny elmondta neki, hogy már alig várja, hogy a fiú végre feleségül kérje, de Harry csak a fejét ingatta, és úgy izgult, mint egykor, az iskolai bálon, amikor fel akarta kérni Chót, vagy talán még annál is jobban.
– Na, menj, Ginny már vár! Köszönök mindent! – búcsúzott Hermione.
– Jó utat, és járj sikerrel! – válaszolta a barátja.
Átölelték egymást, Harry hazahoppanált, a lány pedig nekiállt a csomagolásnak.


     Tizennégy nappal később reménykedve szállt fel a Győrből Budapestre tartó vonatra. Hátradőlt az ülésében, aztán csak bámult ki az ablakon, figyelve az elhaladó tájat. A gondolatai azonban messze jártak. Az elmúlt két hetet azzal töltötte, hogy keresztül-kasul átvizsgálta az egész dunántúli kisvárost. Egy panzióban lakott a városka központjában. Hangulatos szállás volt és kényelmes, a reggeli pedig egészen kiváló. Miután elfogyasztotta, minden délelőtt útnak indult, és szisztematikusan bejárt egy-egy részt. A Duna mellett kezdett, és egyre bővülő sugarú köröket nézett át, és minél messzebbre került, annál kevésbé gondolta, hogy Győrben fogja megtalálni a professzort. Sőt, igazából ezt már rögtön a második napon sejtette, de azért lelkiismeretesen végigvitte a kutatómunkát. Hamar kiderült ugyanis számára, hogy a város leginkább a ruhakészítésből és azok eladásából él, lakói pedig meglehetősen földhöz ragadtak. Persze a muglik esetében ez így normális is, de nem tudta elképzelni ebben a közegben egykori tanárát. Azért nem volt éppen hiábavaló a győri tartózkodás, ugyanis sikerült vásárolnia néhány divatosnak és egyben csinosnak tűnő színes ruhadarabot.
Ginnynek igaza van, nem járhat örökké feketében. A tisztítóbűbáj alkalmazása után Egerben – kutatása következő állomásán – már hordani is tudja őket.

A vonat hamarosan Budapestre ért, a Déli pályaudvarra futott be. Hermione szándékosan ilyen járatot választott, mivel így át kellett utaznia a városon, hogy a másik állomásra érjen, ahonnan a csatlakozása indult.
Az utcára érve leintett egy taxit.
– A Keleti pályaudvarra szeretnék menni – mondta. Tudta, hogy egyszerűen is mehetne metróval, de más terve volt. – Megtenné, hogy útba ejti a Halászbástyát? Ott kiszállnék néhány percre.
– Természetesen – mondta a sofőr. Bekapcsolta a taxiórát és elindultak.
A Halászbástyánál néhány percet sétálnia kellett, aztán döbbenten meredt az előtte fekvő, napfényben fürdő városra. Csodálatos látvány volt a mélyben tekergő Duna partján elterülő épületek. Ugyanakkor kissé meg is ijesztette. Hogyan fogja egy ekkora városban megtalálni Piton professzort? Pontosan ezért választotta a földalatti helyett az autóval utazást, hogy kapjon egy kis ízelítőt Budapestről. Hát most megkapta! Kis híján eluralkodott rajta a pánik, de aztán nevetgélő turisták egy csoportja állt meg mellette. Mugli fiatalok voltak, egymást fényképezték, és ők is a kilátást csodálták. Hermione lassan sétált vissza a rá váró autóhoz.
– Indulhat – mondta, miután beült.
– Tetszett a látvány? – kérdezte a taxisofőr tökéletes angolsággal.
– Igen, nagyon – válaszolta. – Maga itt él?
– Igen – mondta a sofőr. – Na persze nem itt, a Várnegyedben – intett az egyik kezével az utca felé –, egy panelban, a külvárosban.
– Panelban? – kérdezte.
– Igen, tudja az egy tízemeletes épület, amiből rengeteg van az újabb kerületekben – magyarázta a férfi.
– És ez a rész nagy? Ahol ezek a régebbi épületek vannak? – érdeklődött.
– Nem annyira – hangzott a válasz. – Budapestet is meg fogja nézni?
– Talán igen, még nem tudom biztosan. – Azt persze nem mondhatta, hogy ha Egerben nem találja meg, akit keres, akkor a főváros következik.
Míg az autó átszelte a várost, Hermione az utcákat figyelte. Budáról hamar átjöttek egy hídon pestre, és ez a városrész lényegesen más képet mutatott. A házak szépek voltak, de elhanyagoltak, nagyrészt sötétre színezte az idő a valaha világos homlokzatokat. Csak néhány épület volt jól karbantartva, és ezek leginkább hotelek voltak.
Az út végén sóhajtva szállt ki a taxiból. Nem lesz könnyű dolga, ha itt kell felkutatnia Pitont!

     Már késő délután volt, amikor az egri pályaudvarra megérkezett. Vasárnap volt, alig néhány ember lézengett a környéken, de szerencsére egy taxi azért várakozott az épület előtt. Bemondta a címet, és néhány perc alatt a hotelnél is voltak. A recepción középkorú férfi ült egy magas pult mögött.
– Segíthetek, hölgyem?
– Egy szobát szeretnék – válaszolta.
– Foglalása volt? – kérdezte a recepciós.
– Nem – intett a fejével.
– Azonnal utánanézek. Sajnos ilyenkor általában tele vagyunk. Hány fős szobát szeretne és mennyi időre?
– Csak egyedül vagyok, és előreláthatóan két hétre – mondta.
Aggódva figyelte a férfi kopaszodó feje búbját, ahogyan az a számítógépben keresgélt. Nem foglalt előre, hiszen nem tudta, hogy mennyi időt fog Győrben tölteni. Eszébe sem jutott, hogy ez gond lehet, bár július közepén természetes, hogy mindenki nyaral. Persze nyilván van a városban másik szálloda is, de vonzónak találta, hogy ez a hotel a városi fürdő mellett van, mégpedig szabad átjárással, a győri szállásadói ajánlották. Tetszett neki a lehetőség, hogy reggeli előtt majd úszhat egyet. Gyermekkorában imádta ezt a sportot, de mostanában alig volt rá lehetősége, és végtére is – részben – nyaraláson van.
A férfi végre felnézett a gépből, és biztatóan mosolygott.
– Találtam egy megfelelő szobát a második emeleten – mondta, és egy bejelentőlapot tett elé. – Kérem, töltse ezt ki!
Tíz perccel később Hermione elégedetten nyitotta ki a szobája ajtaját. Egyszerűen berendezett, de kényelmes helyiség volt. Néhány pálcasuhintással gyorsan kipakolta a bőröndjét, aztán lement vacsorázni a hotel éttermébe. Mikor végzett, már túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy ma elinduljon felderíteni a várost, inkább a recepción kapott várostérképet böngészte, aztán hamarosan elaludt.

Másnap reggel csodaszép idő volt, és arra ébredt, hogy az éjszakára nyitva hagyott ablaka előtt egy madár csicsereg. Gyorsan magára kapta az úszódresszét, arra egy emblémázott fürdőköpenyt, ami a szálloda által előre a szobába volt készítve, és átment úszni a strandra.
Jó néhány hossz után, már visszafelé tartva azon gondolkodott, hogy ha befejezte az itteni feladatát, ezt a munka előtti úszást majd Londonban is érdemes lenne folytatnia. Hihetetlenül felfrissítette, egyben kikapcsolta, hogy semmi másra nem figyelt, csak egyik tempóra a másik után. Alaposan megreggelizett, aztán elindult, hogy felfedezze a várost. Átvágott a hotel előtti kis parkon, majd folytatta útját az Egert átszelő patak mentén. A mederben halkan csobogott a víz, és a méhek zümmögése igazán hangulatossá tette a sétát. Hatalmas fák adtak árnyat a meleg nyári nap ellen.

Mikor a Dobó térre ért, elégedetten nézett körbe. Ebben a városban már el tudta képzelni, hogy egy Piton formátumú varázsló letelepedjen. A barokk, neobarokk stílusú épületek valószínűleg a kedvére valók lehettek, és az óváros fölé magasodó, történelmi múltra visszatekintő vár tagadhatatlan atmoszférát kölcsönzött a helynek. A központi teret egyedül egy áruháznak tűnő szocreál stílusú épület csúfította el, de a helyiek valószínűleg már rájöttek az építészeti ballépésre, mert a kétszintes épületet igyekeztek minden oldalról magas, dús lombú fákkal körülvenni.
Látta, hogy több utca is nyílik a térről, gyorsan elhatározta, hogy még ma végignézi ezeket. Neki is vágott az elsőnek. Nyár lévén rengeteg turista keresztezte az útját, de a sétálóutcákon mindez nem jelentett problémát. Látott éttermeket, cukrászdákat, apró szatócsboltokat, némelyik üzletben igazi népművészeti holmit árultak, másutt olcsó bóvlit. Színes, hangulatos, magával ragadó kavalkád volt. Aztán egy csendesebb utcában megtorpant, és a szíve a torkában kezdett verni, szinte hallotta a dobbanásait.
Nem messze tőle, az egyik üzlet bejárata fölé cégér volt festve. Egy kehely volt kígyóval, mint ahogyan gyakran szerepel a gyógyszertáraknál. Csakhogy ez a hüllő nem úgy nézett ki, mint a többi ártatlan csúszómászó.

A bejárat fölött Mardekár kígyója nyújtotta nyelvét a megdöbbent boszorkányra.

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 04. Felkészülés

04. fejezet - Felkészülés

     A boszorkány lassan sétált az irodája felé, léptei halk, puha zajt keltettek a kihalt folyosón. Úgy érezte, a feje annyira zsong, hogy már szinte kibírhatatlan. Útközben két kezével a halántékát dörzsölgette, remélve, hogy jobban fogja tőle érezni magát, de semmit sem segített. Így aztán, amikor visszaért a helyére leült az asztalához, és a felső fiókból elővett egy bájitalos üvegcsét. A fejfájás elleni szérumból néhány cseppet egy pohár vízbe öntött, aztán gyorsan meg is itta. Lehunyt szemmel várta a hatást, és szerencsére a jótékony enyhülés nem is váratott sokáig magára.
Töprengve meredt a kicsiny palackra, és arra gondolt, hogy minden tudománya, amivel ezt a bájitalt megalkotta, Piton professzortól származik. A Roxfort rettegett tanárától, aki oly sokat követelt tőlük, diákoktól, és aki gyakran igazságtalan volt velük, griffendélesekkel szemben, de aki mégis képes volt az életét adni értük. Érdekes feladatot szántak most neki, fogalma sem volt, hogyan fogja fogadni Piton éppen őt. Még ha mardekáros lenne! De a professzor sosem kedvelte a griffendéleseket.

     Mint diák, Hermione sem igazán kedvelte Pitont, talán mert a férfi - a többi tanárral ellentétben - soha nem ismerte el az ő tudását. Ez persze nem volt teljesen igaz, ha őszinte akart lenni magához, hiszen mindig a megfelelő osztályzatot kapta, inkább a jó szó, a dicséret hiányzott. A tanár őt soha nem bátorította, és bármennyit jelentkezett is, csak nagyon ritkán szólította fel, pedig a mardekárosok teljesítményét tudta méltatni.
Aztán, amikor a férfi valódi történetét megismerte, egészen megrendült. Furcsa volt belegondolni, hogy Piton professzor egyidős Harry szüleivel, pedig tudta, hogy évfolyamtársak voltak, mégis sokkal idősebbnek könyvelte el magában. Volt valami tragikusan romantikus abban, hogy képes volt egész életében egyetlen nőt szeretni, ráadásul olyasvalakit, aki nem érzett hasonlóképpen iránta. Amikor kiderült, hogy a mindig rideg, szenvtelen álarc mögött egy hűségesen szerető szív dobogott, Hermione megsiratta a férfit. Már a roxmortsi temetőben, ahol a professzort nyugovóra helyezték, is hullajtott egy-két cseppet érte, de igyekezett titokban, mert valószínűleg mindenki csodálkozott volna rajta, hiszen senki más nem sírt. Mikor vége lett a szertartásnak, Harry és Ron elmentek a Három Seprűbe, hogy igyanak egy-egy vajsört, de Hermione kimentette magát, azzal, hogy inkább sétálni szeretne. Aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy a Szellemszállás előtt áll.
Egy pillanatra kísértést érzett, hogy belökje az ajtót, és körülnézzen bent, de még mindig beleborzongott, ha arra gondolt, ami itt történt, úgyhogy csak állt a ház előtt, és nézte. Egyszerre megrohanták az emlékek, minden rossz, ami az elmúlt években történt. Egyébként sem volt túl jó hangulatban, hiszen előtte egy temetésen volt, úgyhogy előbb csak szép lassan, aztán egyre hevesebben, csorogni kezdtek a könnyei. Sírt az elhunyt áldozatokért, a sok-sok megnyomorított életért, és sírt Piton professzorért is. Egy idő után lecsendesedett, és visszament a fiúkhoz a Három Seprűbe. Később úgy gondolt vissza erre a délutánra, hogy ez indította el a lelkét a gyógyulás útján.

      Visszaterelte gondolatait a jelenbe, és a bájitalos üveget visszahelyezte a fiókba. Elővett egy lapot, hogy összeírja a teendőit, aztán csak meredt az üres pergamenre, és végül mégis eltette. Talán nem tanácsos jegyzeteket készítenie, jobban teszi, ha mindent fejben tart. Amíg nem tudja, hogy miről van pontosan szó, addig óvatosan kell eljárnia. Mindenesetre át kell gondolnia a teendőit.
Először is a munkáját át kell adnia a kollégáinak. Hárman dolgoztak vele, és ugyan hivatalosan a főnökük volt, a gyakorlatban nem szeretett parancsolgatni, de szerencsére nem is volt rá szükség, mindenki elvégezte a feladatát. Nem szívesen hagyta őket magukra, de remélhetőleg minden rendben fog menni. Részletes jegyzeteket fog majd készíteni a számukra.
A következő dolog, hogy utána kell néznie Magyarországnak, és főleg a három szóban forgó városnak. Ez nagyon fontos, hiszen alig tud valamit az országról, így nem mehet oda! Talán valamennyire a nyelvvel is meg kellene ismerkednie, bár az idő rövidsége miatt ez most nem tűnt valószínűnek.
Meg is kell szerveznie az utazást, hiszen elvileg nyaralni megy...

     Végül egész nap azzal foglalkozott, hogy az éppen futó ügyeit átnézte, és próbálta úgy rendezni őket, hogy a kollégáinak a lehető legtöbb segítséget megadja a lezárásukhoz. A munkaideje már lejárt, amikor végre elégedetten dőlhetett hátra. Az órájára nézett, és úgy döntött, még belefér egy látogatás a könyvtárba. Magához vette a kulcsait, bezárta az irodáját. Az ötödik szintre ment, ahol a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályával szemben néhány éve elhelyezték a bibliotékát. Igaz, itt csak a kiemelt fontosságú könyvek kaptak helyet, de a lány remélte, talán valamit talál arról a kis országról is, ahová készült. A könyvtáros boszorkány ugyan már hazament, de Hermione azon kevesek egyike volt, akik szabadon járhattak be a terembe.
Elővette a kulcsot, a lyukba helyezte, aztán pálcájával bonyolult alakzatokat rajzolt a levegőben, közben a megfelelő szavakat mormolta. Végül az ajtó zajtalanul kinyílt.
A tértágító bűbáj hatására egy lenyűgöző méretű teremben találta magát, ahol ismerősként üdvözölték a polcok végtelen sorai. A lány sietve haladt az állványok között, hiszen az elmúlt években már annyiszor járt itt, hogy pontosan tudta, merre találja a keresett köteteket. Azért így is eltöltött a könyvtárban egy-két órát, végül lekicsinyített öt vaskos könyvet, a táskájába tette őket, és hazafelé indult.

Egyenesen a háza nappalijába hoppanált, és meglepetésére valaki ült a kanapén. Mikor a varázsló meglátta, fejét csóválva elmosolyodott.
- Mindig ilyen soká jársz haza? - kérdezte Harry, mert ő volt a váratlan vendég. Neki és Ginnynek szabad bejárása volt a házba.
- Nem ennyire - vont vállat, aztán elkezdte kipakolni a táskájából a könyveket. - Még bementem a könyvtárba, gondoltam érdemes lenne megismerkednem Magyarországgal, ha már odautazom.
Harry bólogatott, aztán aggódva nézett a lányra.
- Hermione, ha esetleg kétségeid vannak, nem muszáj odamenned! Majd küldünk valaki mást, megoldjuk!
- Harry, tisztában vagyok vele, hogy azért fordultatok hozzám, mert nincs más lehetőségetek - válaszolta.
- De nem szeretnélek veszélybe sodorni! - tipródott a varázsló.
- Veszélyes lesz? - kérdezte a fejét oldalra billentve.
- Valószínűleg nem - mondta Harry -, de azért előfordulhat.
Hermione felvonta a vállát.
- Már eldöntöttem, hogy megyek. Talán szükségem is van erre a kalandra.
Harry nem szólt semmit, csak tűnődve végigmérte. Valamit még akart, a lány jól látta rajta.

- Mond csak nyugodtan! - mosolygott rá. Harry meglepett arcát látva elnevette magát. - Ismerlek már annyira, hogy tudjam, van még valami.
- Igen - ismerte el a fiatal férfi, aztán felsóhajtott. - Arról van szó, hogy szeretném, ha megtaníthatnálak az okklumenciára.
- Miért? - szaladt ki a száján a kérdés. El nem tudta képzelni, mi szüksége neki arra a tudományra.
- Piton nagyon jó legilimentor - válaszolta Harry. - Tisztában vagyok vele, hogy mit miért tett, és hogy végig hűen követte Dumbledore utasításait, de mégsem bízom annyira benne, hogy téged hozzá küldjelek védtelenül.
- Te sosem bíztál meg benne - mondta a lány.
- Tudom, és szégyelltem is magam érte. De attól még, hogy a háborúban hős volt, nem tudjuk, hogy milyen ember valójában. Sok év eltelt azóta, ráadásul már nem vagy a diákja, akit védenie illik.
Hermione az asztalra kipakolt könyv halomra nézett, aztán sóhajtva bólintott. Nem volt ugyan erre ideje, de egyrészt látta a barátján, hogy fontos neki, másrészt ez mindenképpen hasznos tudomány.
- Mikor szeretnél kezdeni? - kérdezte.
- Ha lehet, még ma este. Nem olyan egyszerű, kell hozzá a gyakorlás - magyarázta a fiú.

     Két órával később Hermione csüggedten itta kihűlt teáját, még arra sem maradt ereje, hogy felmelegítse. Egy pálcaintéssel megtette helyette Harry, aki kínosan igyekezett elkerülni pillantásával a kandallót. Apró elégtétel volt ez a lánynak, azok után, hogy a barátja ma minden apróbb és nagyobb titkát megtudta. A boszorkány zavartan nézett fel a csészéjéből.
- Nagyon béna vagyok? - kérdezte.
- Az elején én éppen ilyen voltam, ráadásul Piton sokkal jobb legilimentor nálam. Én csak az aurorképzőben tanultam, és alkalmaznom sem igazán kellett eddig - igyekezett megnyugtatni a fiú.
- Velem könnyű dolgod volt - vigyorgott a lány, és a kandalló felé pillantott, ahol ő és Ron sok szerelmes órát töltöttek el. - Bocs, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.
Harry a szemét forgatta.
- Most már értem, hogy miért akar Ginny is kandallót. Úgy látszik, ez ilyen Weasley-féle dolog. – A megjegyzésre mindketten felnevettek.
- Holnap is szeretnél gyakorolni? - tért vissza Hermione a számára nem túl vonzó témához.
- Igen - nézett bocsánatkérően a barátja. - Hidd el, hamarosan sokkal jobban fog menni. De holnap gyere kicsit hamarabb haza! - kérte mosolyogva.
- Rendben - egyezett bele Hermione.

     Másnap délelőtt - ahogyan előző nap megbeszélték - újra Shacklebolt irodájába ment. Mikor belépett, Harryt már ott találta, az asztalra kivetített térképet böngészték a mágiaügyi miniszterrel.
- Szervusz Hermione! - köszöntötte a főnöke. - Minden rendben?
A lány tudta, hogy most van az utolsó lehetősége visszakozni, de nem akart. Mióta Ron elment, most először érezte magát úgy, mintha életre kelt volna. Bármi lesz is az út vége, el kell vállalnia!
- Persze - válaszolta, és közben eltökélten nézett a miniszter szemébe.
- Jól van! - bólintott Shacklebolt. - Adok neked valamit - mondta, azzal benyúlt színes talárja zsebébe, és amikor kihúzta, egy csillogó dolog villant meg a tenyerében. - Ez egy amulett, amit a házamból hoztam el. Az otthonomban elég szép gyűjteményem van afrikai törzsi tárgyakból, amiket Perselus is nagyon jól ismer. Míg nálam lábadozott, többször is megvizsgáltuk ezt a talizmánt, aminek a waganda törzs mágikus erőt tulajdonít. Ugyan nem találtunk semmilyen említésre méltó jellemvonását, de mivel a professzor érdeklődését különösen felkeltette, biztos vagyok benne, hogy ha megmutatod neki, tudni fogja, és el is hiszi, hogy én küldtelek.
Hermione óvatosan megfogta a láncot. Bár nyilvánvalóan nem a manók készítették, hanem valószínűleg muglik, mégis finom munka volt. A medál rajta kerek, nagyjából három centiméter átmérőjű, és ezüstnek tűnt. A közepén egy apró, smaragdzöld kő ragyogott, amiben mintha kavargott volna valami, amikor a napfény rávetült. A kőtől a medálba vésett sugarak indultak az amulett széle felé, mintha az egész medál egy zöld színű napot ábrázolna. Nem tűnt különösebben értékesnek, sőt szépnek sem volt nevezhető, viszont érdekes volt és egyedi.
A lány a nyakába akasztotta a láncot, és elégedetten tapasztalta, hogy olyan hosszú, hogy valószínűleg az összes blúzával fel tudja majd úgy venni, hogy a medál takarásban legyen, és csak akkor vegye elő, amikor tényleg szüksége lesz rá.
- Visszahozom - mondta. Shacklebolt bólintott, és visszafordult a térkép felé.

Hermione is odalépett.
- Utána olvastam tegnap egy keveset a két kisebb városnak - mondta, mire Harry csodálkozva kapta fel a fejét, hiszen elég későn ment el tőle az este. - Győr területileg és népességben is nagyobb, ott valószínűleg jobban el lehet rejtőzni, már ha ez volt a professzor szándéka. Mindkét helységnek van óvárosa, én úgy gondolom, elsősorban ott érdemes keresgélni, de természetesen számolni kell a külvárosokkal is.
- Jó - bólogatott a miniszter. - Mikor szeretnél indulni?
- Arra gondoltam, hogy a hétvégén, vagy jövő hét elején. Még fel kell készülnöm, nem szeretnék úgy odamenni, hogy nem ismerem az országot. Át kell adnom a munkáimat a kollégáknak, és jó lett volna egy kissé elmélyedni a magyar nyelvben is, bár erre azért nem sok esélyt látok.
- Ez utóbbi valóban nem kivitelezhető, mert úgy hallottam, elég nehéz nyelv.
Hermione sóhajtva bólintott. Nehéz lesz úgy a környezetbe illeszkedni, hogy egy szót sem beszél magyarul, de remélhetőleg boldogulni fog angolul is.
- Pénzt is kellene váltani - folytatta a teendőit. - Remélem, a Gringottsban tudnak adni forintot is.
- Valószínűleg igen, de szerintem ne itt válts pénzt - szólt közbe Harry. - Akkor rögtön tudná mindenki, hogy hová készülsz. Inkább az eurót javaslom, és azt már biztosan fel tudják majd váltani Magyarországon is.
- Igen, ebben alighanem igazad van - értett egyet, aztán Shacklebolthoz fordult. - Milyen üzenetet kell átadnom Piton professzornak?

A mágiaügyi miniszter kihúzta az asztala egyik fiókját, és egy erszényt vett elő.
- Úgy gondolom, ennyi elég lesz a költségekre - mondta és átnyújtotta a lánynak. Látta, hogy Hermione tiltakozni akar. - Mivel minisztériumi ügyben fogsz eljárni, ragaszkodom hozzá.
- Az aurorok sem saját költségen dolgoznak - szólt közbe Harry, mire a boszorkány elvette az erszényt. Elég súlyos volt, valószínűleg jó néhány galleon lapult benne.
- Köszönöm - pirult el enyhén.
- Ez természetes - válaszolta Shacklebolt, aztán sóhajtott egyet. - Tehát, az üzenet: arra kérem Perselust, hogy jöjjön vissza Angliába. Gondolom, lesznek kérdései, ezért elmondok neked mindent, amit én is tudok. Ahogy tegnap is mondtam, csak Kirky és én tudtam, hogy a professzor életben maradt, rajtunk kívül pedig csak Adams, a temetési szertartást végző varázsló volt tisztában azzal, hogy a koporsó üres volt. Ez a varázsló néhány napja meghalt, pontosabban megmérgezték. Nem azonnal ható anyaggal, hanem idő kellett a szernek, de sajnos olyan anyag volt, hogy mire rosszul érezte magát, és a Szent Mungóba ment, addigra már nem lehetett rajta segíteni. Mivel a gyógyító azonnal tudta, hogy ez nem természetes, elhívta Harryt a beteghez. Ez egyébként bevett szokás, ha az Ispotályban gyanús esetet észlelnek, értesíteniük kell az aurorokat.
- Amikor a bagoly megérkezett, csak én voltam a parancsnokságon - vette át a szót Harry. - Azonnal a Mungóba siettem, de a varázsló addigra már a halálán volt. Megkérdeztem, hogy ki tette ezt vele, de fogalma sem volt, így aztán, mielőtt végleg lecsukódtak volna a szemei, magamhoz vettem az emlékeit.
- Ilyet lehet? - lepődött meg Hermione.
- Egy aurornak igen - bólintott Harry -, és kaptam is tőle engedélyt rá.
- Harry hozzám hozta Adams emlékeit, mert nálam van Merengő - folytatta az elbeszélést Shacklebolt. - Együtt néztük meg, és találtunk is valamit. Néhány nappal korábban egy varázsló érdeklődött nála a temetkezési lehetőségekről. Adams természetesen részletes felvilágosítást adott, és sajnos szóba került az is, hogy néha üresen kerül a koporsó a földbe. Az egésznek úgy tűnt, nincs túl nagy jelentősége, viszont három nappal később, az Adams halála előtti napon, egy hasonló beszélgetés zajlott le. Ismét csak egy egyszerű érdeklődésnek tűnt, egészen addig, míg a halott nélküli temetés szóba nem került. Akkor a másik varázsló furfangos kérdésekkel kiszedte Adamsből, hogy Perselus Piton szertartása is test nélkül zajlott, és azt is, hogy én voltam, aki megrendezte. Végül valamilyen ürüggyel elküldte Adamst, valószínűleg ekkor mérgezhette meg az asztalon lévő teás kancsó tartalmát - legalábbis úgy gondoljuk, hogy ilyen módon történt, hiszen ezt nyilvánvaló okokból nem láthattuk.
- Ennyi? - kérdezte Hermione. - De hiszen ebből még nem következik, hogy Piton professzor veszélyben van!
- Csakhogy a hétvégén valaki be akart törni a házamba, és ez túl sok egybeesés - mondta a miniszter. - Természetesen a betörési kísérlet nem sikerült - tette hozzá -, de aggodalomra ad okot.
- Igen, valóban - értett egyet Hermione. - Felismerték a férfit?
- Igen - válaszolta Harry -, mindkettőt felismertük, ezért is kell sürgősen és titokban cselekednünk. A második férfi, aki valószínűleg megmérgezte Adamst, Augustus Rookwood, aki hosszú évek után újra felbukkant.

A lány összeráncolta a szemöldökét. Mikor is hallott utoljára a halálfalóról? Hát persze! Ron temetése után, Harrytől. Rookwood, aki miatt Harry nem ment el megnézni Ron találmányát.
- És ki a másik varázsló? - kérdezte.
- Aki először érdeklődött a temetkezési lehetőségekről - koppant komoran Shacklebolt hangja az irodában -, Lucius Malfoy.

Elmaradt fejezetek

Elnézést kell kérnem, ugyanis a blog le van maradva a Merengőtől. Azt történt, hogy nyaralni mentünk, és sajnos egyszerűen béna voltam feltölteni ide az új fejezeteket 😡

A mai napon pótolom ezeket!

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 03. - Perselus Piton

03. fejezet - Perselus Piton

Hermione azt hitte, hogy rosszul hall.
– Bocsánat, talán nem értettem jól – mondta zavartan. – Perselus Pitont?
– Igen – válaszolta nyugodtan Shacklebolt.
– De hiszen, Piton professzor meghalt, Nagini ölte meg! Ott voltam a temetésén!
– Hermione, láttad a professzort holtan? – kérdezte a miniszter. – Emlékszel a temetésre? Nyitva volt a koporsó?

De a lány gondolataiban nem egy hét évvel ezelőtti temetés képei jelentek meg, hanem egy attól sokkal frissebb. A szeretett férfi, ahogyan fekszik a koporsóban, lehunyt szemekkel, arcán néhány forradás nyomával, ami a robbanás során szerzett sérüléseinek a helyeit mutatja. Volt még számtalan, de azokat ruha fedte.
Mielőtt kicsordult volna a könnye, eszébe idézte a bájitaltan tanár temetését. Bár a Voldemort elleni küzdelemben vállalt szerepe kiderült, és mindenki számára nyilvánvaló lett, hogy a professzor végig a jó oldalon állt, mégis siralmasan kevesen vettek tőle végső búcsút. Rokonai és barátai nem voltak, a mardekárosok nagy része csalódott benne, amiért nem volt hű Voldemorthoz, a többi diák viszont sosem szerette, legtöbben mindig is féltek tőle. Így aztán ott voltak a minisztérium emberei – mondhatni hivatali kötelességből –, a Rend tagjai – legalábbis, amennyi élve maradt belőlük –, kevés diák és néhány régi tanítvány. A temetésen nem sírt senki, Hermione is csak néhány könnycseppet morzsolt el, azt is leginkább a férfi nehéz életére gondolva. Eszébe jutott, mennyire meglepődött, mikor meglátta a koporsón a feliratot: „Perselus Piton élt 38 évet”. Persze mindig tudta, hogy a professzor egyidős Harry szüleivel, mégis, valahogy sokkal idősebbnek gondolta korábban. Ahogyan a koporsót maga elé idézte, már emlékezett is; zárva volt! Akkor azt hitte, hogy azért, mert a kígyó mérge elcsúfította a testet, vagy, mert úgysem nézné meg senki.
– Nem volt nyitva – válaszolta. – De hogyan maradhatott életben a professzor, és miért titkolták el? Hiszen én láttam meghalni, és Harry is! Te tudtad ezt? – nézett segítségkérően a barátjára.
– Nem, én is azt hittem, hogy Nagini megölte – bólogatott a fiú.

– Harrynek reggel nagy vonalakban elmondtam, de neked is tudnod kell, hogy mi történt aznap, mégpedig minden részletre kiterjedően – kezdett az elbeszéléséhez Shacklebolt. – Dumbledore tudta, hogy a végső összecsapás a Roxfortnál fog történni. Az igazgató nagy játékos volt, de senkit sem avatott be minden részletbe, rajtam kívül. Bár, még nekem is voltak sötét foltok a tervben, de én voltam az egyetlen, aki tisztában volt Perselus szerepével. Dumbledore elmondta, megkérte a professzort arra, hogy Draco helyett majd ölje meg, ráadásul részben azért, hogy övé legyen a pálcák ura. Azt is tudta, hogy Voldemort is erre a következtetésre jut majd, és emiatt valószínűleg meg fogja majd ölni Perselust. Ezzel egyébként a tanár úr is tisztában volt, és még így is vállalta a rá kimért feladatot. Engem azzal bízott meg az igazgató, hogy benneteket figyeljelek, és védjelek meg, különösképpen Harryt, aki kulcsfontosságú. Nem akart elveszíteni titeket.
Aznap tehát – révedt Shacklebolt tekintete a múltba –, a közeletekben ólálkodtam, természetesen úgy, hogy ne vegyetek észre. Láttalak titeket a fúriafűz alá lemenni, és mivel tudtam, hová vezet a járat, én is odamentem. Tanúja voltam mindennek; ahogyan Nagini megmarta Perselust, ahogyan kibújtatok a láda mögül, és azt is, hogy a tanárotok átadta az emlékeit. Amikor visszaindultatok a Roxfortba, tudtam, hogy Dumbledore utasításainak megfelelően utánatok kellene mennem, de nem hagyhattam ott Perselust sem, csak úgy, nem voltam képes rá. Meg kellett győződnöm róla, hogy lehet-e rajta segíteni. Bementem a szobába, és azonnal feltűnt, hogy talán mégsem teljesen halott. Leállt a keringése, nem vett levegőt, és mozdulatlanná dermedt, de ahogy megfogtam a csuklóját, éreztem, hogy nagyon gyengén és lassan, de még ver a szíve. Volt nálam – szükség esetére – néhány üveg erősítő elixír, gyorsan beadtam neki hármat, közben azon gondolkodtam, hová vihetném. Tudtam, hogy Madam Pomfrey nincs felkészülve ilyen esetekre, és attól is tartottam, hogy a Szent Mungo túl veszélyes lenne a professzor számára. Hiszen amíg a szerepe ki nem derül, meglincselhetik, ha viszont a halálfalók rájönnek, hogy elárulta Voldemortot, akkor ők állhatnak bosszút. Végül haza hoppanáltam vele, a házamba. Az egyik házimanóm ugyanis remekül ért a gyógyításhoz, néha előfordult, hogy egy-egy sebesüléssel én sem a Mungóba mentem, hanem inkább hozzá. Otthon tehát azonnal Kirky gondjaira bíztam, és visszamentem a Roxfortba, az ott történeteket pedig ti is ismeritek.

Shacklebolt most elhallgatott, legyintett egyet a pálcájával az asztalon lévő teáskancsó felé, hogy megteljen, aztán egy újabb intésre a kanna felemelkedett, és mindhármuknak töltött a gőzölgő italból.
Hermione már a csészével a kezében tette fel a kérdését.
– Mi történt azután?
A miniszter néhányat kortyolt a teából.
– Mire visszatértem, már tartott az ostrom, aztán Voldemort végül megsemmisült. Bevallom őszintén, egy ideig nem is igazán gondoltam Perselusra. Bőven volt dolgunk az életben maradt halálfalókkal, és meg kellett szervezni azoknak a kézre kerítését is, akiknek sikerült megszökni. Ahhoz, hogy elmondjam, Piton nálam van, el kellett volna mindent beszélnem, de ehhez sem időm, sem kedvem nem volt. Végül pedig úgy döntöttem, megvárom, hogy Kirkynek egyáltalán sikerül-e megmentenie. Csak három nap múlva tértem haza, és Perselus akkor még mindig nem tért magához. Talán a szívverése kissé erősebbé vált, de ezen kívül ugyanolyan halottnak tűnt, mint miután megmarta a kígyó. Végül, egy hét elteltével nyitotta ki először a szemét. Kirky azonnal szólt nekem, és mivel éppen otthon tartózkodtam, rögtön a betegágyhoz siettem. A professzor rám nézett, és halkan, szinte alig értettem, annyit mondott:
– Ne tudják meg, hogy élek.
Ezután újra lehunyta a szemét, és négy napig ismét ebbe a tetszhalott állapotba került, de annyit azért változott a helyzet, hogy erősen, stabilan lélegzett. Én, tiszteletben tartva a kívánságát, nem szóltam róla senkinek. Nagyjából két hete volt Piton professzor a házamban, amikor ténylegesen magához tért. Gyenge volt és sápadtabb, mint addig bármikor, de onnantól biztosak lehettünk benne, hogy életben fog maradni.

Shacklebolt újra ivott, Hermione pedig megkockáztatott Harryvel egy összenézést. A fiú is őt figyelte, és egy pillanatra hitetlenkedés ült ki az arcukra. Mindketten tudták, hogy korántsem mindennapi a történet, ami kibontakozik előttük.
– Összesen két és fél hónapot töltött nálam Perselus, és közben elég sokat beszélgettünk. Elmondtam részletesen, hogyan zajlott a végső összecsapás, kik azok a halálfalók, akik biztosan meghaltak, kiket fogtunk el és, hogy bizony maradtak szép számmal olyanok is, akiknek sikerült elmenekülniük. Végül aztán, egy nap azzal állt elő, hogy ha eddig nem derült ki róla, hogy életben maradt, akkor ez maradjon is így. Bevallom őszintén, nagyon meglepődtem, és természetesen próbáltam meggyőzni, hogy gondolja meg magát. Hiszen már mindenki tisztában volt a szerepével, és McGalagony biztosan tárt karokkal várná a Roxfortban.

Nos – mosolyodott el Shacklebolt –, a válaszból biztosra vehettem, hogy már tényleg jól van. Azt mondta, kicsit sem érdekli, hogy mit gondolnak róla, és örömmel szabadul meg az ostoba kölyköktől, különben is világ életében utált tanítani. Elmondta, hogy ha Dumbledore nem kérte volna fel a tanár szerepre, magától soha az életben nem jutott volna az eszébe. De az igazgatónak abban kétség kívül igaza volt, hogy így feltűnés nélkül tudtak egymással beszélgetni, és – nézett a fiatal varázslóra – könnyebb volt Harryt is megóvnia.

Harry egykedvűen bólogatott. Talán az járt az eszében, hányszor keserítette meg Piton az életét a Roxfortban.

– Megrendeztem a temetést, a koporsó üres volt, de ezt csak én, és a szertartást végző varázsló tudta, akinek azt mondtam, kezelje titkosan az ügyet, mert én láttam a professzort meghalni, és a teste elsorvadt, nincs semmi, amit eltemethetnénk. Piton professzor házát eladtam, a kapott pénzt pedig – kérésének megfelelően – átváltottam a Gringottsban mugli pénzre. Ezzel az összeggel, és néhány személyes ingóságát egy megbűvölt táskába pakolva indult el tőlem, amikor már teljesen egészséges volt. Azt mondta, még nem tudja, hogy hol fog letelepedni, de majd tudatja velem.
– És? Hol telepedett le? – kérdezte Hermione, és izgalmában kissé előredőlt a székén.
– Mint említettem, nem tudom pontosan – válaszolta Shacklebolt. – Másfél év telhetett el, amikor érkezett tőle egy levél. Béreltem egy mugli postafiókot, és azt beszéltük meg, hogy oda fogja küldeni. Egy egyszerű, fehér boríték jött, a külsején a bélyegzőn kívül semmilyen árulkodó jel nem volt. De inkább nézzétek meg! – Kihúzta az íróasztala egyik fiókját, elmormogott egy varázsigét, amitől egy lúdtoll borítékká változott, aztán átnyújtotta a kérdéses holmit.

Hermione óvatosan, szinte áhítattal vette át, Harry pedig közelebb ült hozzá. Aprólékosan, minden kis négyzetcentiméterét átvizsgálta a borítéknak, és ő is úgy találta, hogy az egyedüli figyelemreméltó részlet a géppel írt címzés fölött található.
– Magyarország? – ráncolta a homlokát.
– Egy kis ország, Közép-Európában – mondta Harry.
– Tudom, hogy hol van Magyarország! – forgatta meg a lány a szemeit. Bár, ha jobban belegondolt, az viszont meglepte, hogy Harry is tudja. A fiúnak sosem volt a földrajz az erőssége. – De mit keres ott Piton professzor? Úgy tudom, ott alig él néhány varázsló!
– Így van, egy tucatnál is kevesebben vannak – bólintott Shacklebolt. – A környező országokban jóval többen élnek, sőt, Romániában különösen sokan. De talán éppen azért esett Perselus választása Magyarországra, mert ott csak kevesen jöhetnek rá, kicsoda valójában.
– Igen, ebben van valami – bólogatott Hermione, miközben morfondírozott. – Mindenesetre furcsa!

Amíg gondolkodott, fel sem tűnt neki, hogy a miniszter és Harry milyen elégedett pillantást váltott. Reggel hosszasan töprengtek, hogy ki lenne alkalmas a feladatra. Sajnos a legtöbb auror szóba sem jöhetett, hiszen ismerték őket, köztudomású volt, hogy mi a foglalkozásuk. Ez nem is csoda, hiszen az aurorok felettébb büszkék voltak a munkájukra. És voltak ugyan néhányan olyanok, akik titkosan űzték hivatásukat, azonban – ha a feltételezett ellenfélről kiderül, hogy valóban ő áll az egész mögött – akkor nem jelentenek megoldást.
Hermione nevét Harry vetette fel, és bár Shacklebolt előbb tiltakozni akart, mielőtt megszólalt volna, rájött, hogy Harry megtalálta a megfelelő személyt. Néhány éve a lány talán még gyanús lehetett volna, de mióta Ronald Weasleynek volt az a tragédiával végződő kísérlete, azóta teljesen magába fordult, és visszavonultan élt. Természetesen a munkáját ezután is kiválóan végezte, de amennyire a miniszter tudta, nem járt el sehova, és csak a Weasley családdal érintkezett. Ha elhíresztelik, hogy szüksége volt már egy kis pihenésre, kikapcsolódásra, valószínűleg senkinek nem fog szemet szúrni a távozása.
Mindazonáltal, talán jót is fog tenni neki ez az újfajta feladat – gondolta Shacklebolt, amikor Hermione érdeklődve emelte rá a tekintetét.
– Megnézhetem, hogy mi van benne? – kérdezte.
– Természetesen – válaszolta.

A lány izgatottan, de óvatosan nyúlt a borítékba. Kivette a tartalmát, átforgatta, aztán kissé csalódottan, felhúzott szemöldökkel pillantott a miniszterre.
– Ennyi?
– Igen – erősítette meg.
Hermione sóhajtva nézett újra a kezében tartott dolgokra. Mindössze három képeslap volt, és kézírást egyáltalán nem tartalmaztak. Mindhárom egy-egy magyarországi város üdvözlőlapja volt, és mindegyik hátoldalán, a bal felső sarokba volt nyomtatva a másik oldalon látható város neve.
Ezek a következők voltak: Győr, Budapest, Eger. Hermione elgondolkodva forgatta, és nagyon alaposan átvizsgálta a képeslapokat, de egyiken sem talált semmi különöset.
– Gondolom, próbált rajtuk keresni valamilyen mágikus jelet? – kérdezte a főnökét.
– Mindent megtettem, hogy felfedezzem, nincs-e valamilyen elrejtett támpont a lapokon, amivel kiderülhetne, pontosan melyik városban van a professzor – válaszolta Shacklebolt –, de valószínűleg nem akart bővebb információt adni. Talán úgy gondolta, hogy ha valaki elfogja a levelet, akkor így nem találja meg azonnal.
– Igen, logikus – bólogatott a lány. Aztán Harryre emelte a tekintetét. – Neked mi a véleményed? Hogyan csinálnád? Hol keresnéd először?
– Jó kérdés – sóhajtott a varázsló, aztán a szoba sarkában álló földgömbhöz lépett. Shackleboltra nézett, aki beleegyezően bólintott neki. A mágiaügyi miniszter végigsimított az íróasztala szélén, majd a kezét felemelte, és olyan mozdulatot tett, mintha lágyan félresöpörne valamit. Erre a nehéz tölgyfa asztal felső lapja légies könnyedséggel felemelkedett, és a levegőben távolabb úszott, majd a fal mellett lebegve megállt. Mikor a mágus végzett, Harry elővette a pálcáját, a földgömbön láthatatlanul bekarikázott vele egy részt, majd a pálcát az immár üres alsó asztallap felé irányította, mire Hermione előtt megjelent Közép-Európa részletes, kivetített térképe.
Harry az asztalhoz sétált, közben egy kisasztalon lévő varázslósakkból magához vett néhány bábut. Egy pillantás alatt felmérte a térképet, majd három gyalogot elhelyezett rajta.
– Ez itt Győr – mutatott az elsőre, aztán sorban a többire –, Budapest és végül Eger. Délelőtt már gondolkodtam a dolgon, és úgy gondolom, hogy a teljes biztonság érdekében mugliként kellene az országba lépned. Hoppanálj a környező országok egyikébe, és onnan közelíts vonattal vagy mugli busszal. Esetleg mehetsz Londonból közvetlenül repülőgéppel is – nézett Hermionéra.
A lány kételkedve fogadta az ötletet. Sosem volt kedvenc tantárgya a repülés, nem volt a seprűk nagy barátja, azt pedig el sem tudta képzelni, hogy egy fémkalitkába bezárva töltsön néhány órát, több ezer méter magasan.
– Azt hiszem, a hoppanálás és a vonat kevésbé feltűnő, és azon legalább már utaztam – mondta. Harry és Shacklebolt egyetértően bólogattak.
– Jó ötlet, és azt hiszem, legjobb lenne Ausztriába hoppanálni. A környező országokban sok varázsló él a magyar határ menti részeken, de az osztrákok előnyben részesítik az Alpok környékét – magyarázta a miniszter. – Ráadásul Bécs elég nagy ahhoz, hogy ne kelts feltűnést.
– Rendben – könnyebbült meg a lány.

Harry az asztalra vetített térképet figyelte.
– Akkor a legegyszerűbb lenne itt kezdeni – mutatott a Győrön álló gyalogra –, aztán kelet felé Budapest és Eger.
A lány és a miniszter egyetértően bólogatott, de Hermione látta, hogy Harryt még foglalkoztatja valami. A térképet figyelte, közben pedig a jobb keze mutatóujjával háromszor is feljebb tolta az orrán a szemüvegét. A boszorkány tudta, hogy ilyenkor a fiú még nem elégedett teljesen. Hamarosan meg is szólalt.
– Talán Budapestet mégis utoljára hagynám – kezdett hozzá, lassan ejtve a szavakat. – Nagyjából kétmillióan lakják, tehát eléggé nagyváros, sok idő kell ahhoz, hogy ott megtalálj valakit. A másik kettő kisebb, mindössze néhány tízezer lakossal, egyszerűbb lenne előbb azokat ellenőrizni. Ha pedig túl vagy a két kisebb helyen, bármennyi időt rászánhatsz a fővárosra.
– Igazad van – válaszolta lassan a lány. Gyorsan átlátta, hogy miért előnyösebb a két kisvárossal kezdeni. – De hogyan fogom megtalálni a professzort?
– Ezért mondtam, hogy a te eszed kell hozzá – mosolygott Harry.
– Biztosan meg fogod találni – szólalt meg bátorítóan Shacklebolt is –, Perselus hagyott a tartózkodási helyére utaló jelet, de abban is biztos vagyok, hogy csak olyan varázsló fogja megtalálni, aki elég intelligens a feladathoz.
Hermione nem látta ennyire derűsen a helyzetét. Ezek szerint gyakorlatilag a városokban kell bolyongania, reménykedve abban, hogy belebotlik a tanárba, vagy legalább valamilyen jelbe, amit még nem is ismer? Abszurdnak tűnt.
– És pontosan mi a feladatom? Vigyek a professzornak egy levelet, vagy üzenetet kell átadnom? Már ha egyáltalán megtalálom!
– Nem vihetsz levelet, az nem lenne túl biztonságos. Bár nem valószínű, hogy ellenfeleink rájönnek az utazásod valódi céljára, de fő az elővigyázatosság. – Harry nyugtalannak tűnt.
– Megkérdezhetem, hogy mi ez az egész? Honnan tudjuk, hogy a professzor veszélyben van? És ki akar ártani neki?
– Nos, minél kevesebbet tudsz, annál jobb neked, de nyilvánvalóan Perselusnak is lesznek kérdései, amikre választ fog várni – gondolkodott hangosan a miniszter. – Azonkívül valószínűleg kérni fog valamilyen biztosítékot, hogy téged valóban én küldtelek. – Az ujjaival az íróasztalán dobolt. – Holnap délelőtt találkozzunk ugyanekkor, ugyanitt. Addigra gondold át, hogy mikor tudnál indulni.
– Rendben – bólintott Hermione.
– Köszönöm – válaszolta Shacklebolt, aztán Harryre nézett. – Természetesen rád is számítok, de fél órával korábban gyere, hogy ne legyen feltűnő, ha egyszerre érkeztek.
– Itt leszek – mondta az auror, azzal kiment, Hermione pedig követte.

London - Harry Potter

Nemrég úgy alakult, hogy ismét Londonban tölthettem egy hétvégét, és ez alkalommal a House of MinaLimába látogattam el. Ezen az oldalon van róluk bővebb információ: http://store.minalima.com/house-of-minalima

Szerintem érdemes megnézni, ha van erre a kis kitérőre időnk, már csak azért is, mert maga a kiállítás rész ingyenes. A következőkben néhány képet megosztok, ilyesmiket lehet látni náluk. Sok mindent meg is lehet vásárolni, pl. a Daily Prophet-ból is, de az áruk elég borsos.