06. fejezet - Az eltűnt bájitalmester
Apotheca
Mindössze ez az egy szó állt a cégér alatt. A kirakat alapján gyógynövényboltnak tűnt az üzlet. Alul a sarokban nagyon apró betűkkel még ennyi volt látható:
Cégtulajdonos: Kígyósi Péter
Hermione úgy állt az utcán, mintha gyökeret eresztett volna a lába. Biztosnak tűnt, hogy most megtalálta, akit keresett. De mit tegyen? Sajnos nem beszélték meg előre sem Harryvel, sem Shacklebolttal. Vajon az lenne a célszerű, ha most egyszerűen bemenne és megnézné, hogy tényleg Pitoné az üzlet? Vagy próbálja meg előbb valahogy kipuhatolni? Ki lehet az a Kígyósi Péter? Talán a professzor magyarosította a nevét? Valami azt súgta, hogy nem állhat csak úgy a férfi elé. Nem valószínű, hogy örülne neki, ráadásul ostoba módon a minisztertől kapott nyakláncot a szállodában hagyta, mert fel sem tételezte, hogy már az első napon sikerrel járhat.
Így tipródott, amikor meglátta, hogy két nő éppen bemegy az üzletbe, és Hermione elhatározta, hogy megvárja, amíg kijönnek. Arrébb lépkedett, ahonnan már nem látta a bolt ajtaját, de cserébe onnan sem vehették észre őt, és úgy tett, mintha kirakatokat nézegetne. Hamarosan nyílt az ajtó, és a korábban besétáló nők léptek ki rajta. A kezükben kis zacskót szorongattak, és éppen a lány mellett mentek el. Valamiről élénken beszélgettek, nevetgéltek, és néhányszor visszanéztek az üzlet felé. Hermione fejében egy pillanatra felvillant, hogy utánuk megy, de aztán rájött, hogy úgysem ér el vele semmit, hiszen nem tud magyarul, nem érti, hogy miről van szó.
Elhaladt a kis bolt előtt, és útközben megnézte – ügyelve, hogy bentről ne vegyék észre – a nyitvatartási időt. Az órájára pillantott, és megállapította, hogy hamarosan ebédidő gyanánt egy órára zárva lesz. Akkor vette észre, hogy tulajdonképpen egészen közel van a Dobó térhez. Visszament a térre, az újságostól vett egy angol nyelvű magazint, aztán leült vele egy olyan padra, amiről rálátott a gyógynövényboltra. Időnként úgy tett, mintha beleolvasna az újságba, de leginkább az ajtót nézte, hogy ha az eladó ebédelni megy, akkor láthassa. Már jó ideje így ült, amikor egyszer csak megszólalt a téren álló templom harangja. Ez azt jelentette, hogy dél van. Gyorsan az újságba mélyedt, közben a szeme sarkából a bejáratot szuggerálta.
Semmi.
Negyed egykor összecsukta az újságot, és elindult az üzlet felé. Az ajtón kis tábla függött:
Ebédidő, nyitás 13 órakor.
Hermione csalódottan húzta el a száját. Ennyit az ostoba magánnyomozósdiról. Miből gondolta, hogy ez az ötlet működni fog? Nem valószínű, hogy nem vette észre, ha az eladó kijött az üzletből, odabent viszont minden csendes és sötét volt. Megkockáztatott közelebb lépni a kirakathoz, amin keresztül belátott a boltba. Takaros polcokon üvegcsék sorakoztak, néhány előre gyártott készítmény, de úgy tűnt, az üzlet fő profilja a saját készítésű gyógynövény tinktúrák és krémek. Cseppet sem hasonlított a roxforti bájitaltan laborhoz, sehol egy üst, semmi sem tűnt fenyegetőnek vagy rémítőnek, de ugyanolyan rend és szervezettség volt, mint ott, sőt, a berendezés alapján nyilvánvalóan férfi volt a tulajdonos. Mindennek célja volt, sehol egy díszítés vagy felesleges cicoma.
A lány néhány lépést hátrált, azután felnézett. A bolthelyiség felett voltak még szintek, talán csak oda ment fel az eladó. Sóhajtva ment tovább. Mit csináljon? Valahogy meg kellene győződnie arról, hogy a professzoré az üzlet, de úgy, hogy ne fedje fel azonnal magát. Természetesen nincs nála százfűlé főzet, de egyébként is, ha mágiát használ, Piton talán észreveszi.
Egy utcával arrébb egy szépségszalon előtt haladt el, aminek kirakata villogó betűkkel hirdette:
Átváltoztatjuk!
Nézzük, mire képesek a muglik! – gondolta magában, miközben benyitott.
Bő két óra múlva lépett ki, és valószínűleg az összes ismerőse elment volna mellette, nemhogy egy olyan valaki, aki 7 éve nem látta. A kozmetikus úgy kisminkelte, hogy még neki is furcsa volt, amit a tükörben látott. Az arca szabályossá vált, mindenféle hiba nélkül, még a vonásai is másmilyennek hatottak. Fogalma sem volt, hogyan tudta rajta ezt elérni a fiatal lány, ráadásul úgy tűnt, mintha alig lenne rajta festék, pedig kíváncsi volt, hány óra alatt szedi majd le a hotelben ezt a vakolatot. A fodrásznak – aki vágni és festeni is szeretett volna – kevesebb szabad kezet adott, mindenesetre most szög egyenesre vasalt hajjal sétált, és egyáltalán nem hasonlított önmagára.
Bár tudta, hogy a változás óriási, mégis reszketve tette kezét az Apotheca kilincsére.
Amikor benyitott, az ajtó fölé szerelt csengő diszkrét hangja jelezte, hogy új vevő érkezett. Az eladó éppen háttal állt neki, de ez pont elég volt ahhoz, hogy Hermione csalódottságot érezzen. A magas, szikár alkatú férfinek ugyanis barna haja volt. Amennyire meg tudta állapítani, hiszen természetesen az eladó nem talárban volt, ahogyan ő korábban mindig látta Pitont, hanem ingben, a magassága, testalkata, még a haja hossza is megfelelt volna, de hát a professzornak hollófekete haja volt, nem ilyen sötét gesztenye.
– Parancsoljon! – fordult meg most az eladó, aminek eredményeként a lány teljesen összezavarodott.
Ott állt ugyanis vele szemben egy férfi, aki – végül is – akár Piton is lehetett volna, de mégsem. Azt leszámítva ugyanis, hogy az eladónak barna szeme és haja volt, csak annyiban különbözött a professzortól, hogy az ő tekintélyes méretű orra egyenesen meredt a világba. Korban stimmelt, még a hangja is hasonlított, de mélyebb volt és kedvesebb.
Ezek a barna szemek viszont nem szigorúan tekintettek rá, hanem láthatóan mulattak a zavarában meg sem szólaló lányon.
– Jó napot! – köszönt angolul.
– Segíthetek? – kérdezte kedvesen a férfi, szintén angolra váltva, és Hermione meglepve tapasztalta, hogy a mély hang hallatára apró szőrszálak borzonganak meg a hátán.
– Igen – nyelt egyet, és lázasan kutatni kezdett az agyában, hogy miért is jöhetett be ide. Átkozta magát az ostobaságáért, hogy ezt nem találta ki, mielőtt benyitott.
Az eladó most kijött a pult mögül, és szemében aggodalommal kérdezte:
– Jól van? Kér egy pohár vizet?
– Igen – válaszolta ismét. – Illetve vizet nem kérek, hanem igen, jól vagyok. Pontosabban nem annyira, szeretnék valamit, amitől könnyebben elalszom. – Ezután a monológ után komplett hülyének érezte magát, de az eladó nem tulajdonított neki nagyobb jelentőséget.
– Alvásproblémái vannak? – kérdezte a férfi. – Milyen jellegűek? Gondok nyomasztják, vagy valamilyen lelki eredetű dologról van szó?
Hermione csak elpirult, de nem válaszolt. Komolyan mondja el ennek a vonzó idegennek, hogy miért nem tud aludni már jó ideje?
Merlin szakállára! Vonzónak találom? – lepődött meg.
– Nem akarok a magánéletében vájkálni – mondta az eladó, és távolságtartóan ismét visszament a pult mögé –, azért lenne fontos, hogy tudjam, milyen keveréket ajánljak.
– Értem – motyogta a boszorkány. – Nemrég meghalt valakim, emiatt alszom el nehezebben.
– Ha már elaludt, utána már alszik reggelig, vagy még utána is felébred? – hangzott a következő kérdés.
– Utána már nem – válaszolta.
– Rémálmok?
– Nincsenek.
Az eladó elgondolkodni látszott, de közben is őt figyelte.
– Vissza tudna jönni holnap ilyentájt? Addigra elkészítem a keveréket – szólalt meg végül.
– Természetesen – válaszolta. – Akkor viszontlátásra!
Az eladó is elköszönt, de aztán a figyelmét már az újonnan belépő kuncsaftokra fordította.
Hermione kétségek között vergődve ment vissza a szállodába. A gyógynövénybolti eladó furcsán hasonlított Pitonra. Hét év távlatából már képtelen volt elképzelni, milyen lehetett volna a bájitaltan tanár, ha nem fekete, hanem barna, és az orra sem olyan görbe. Ráadásul ez a férfi jó benyomást tett rá, és szimpatikus volt, sőt vonzó. Abban egészen biztos volt, hogy Pitonnal kapcsolatban sosem érzett volna ilyet.
De biztos ez? Emlékeztette magát arra, amikor a Szellemszállás előtt megsiratta. Igaz, nemcsak őt, mégis a professzorra gondolva gyűltek szemébe a könnyek.
Más dolog sajnálni valakit és megint más vonzódni hozzá – vitatkozott magával, aztán megrázta a fejét. Ez a boltos valószínűleg nem is Piton, felesleges ezen töprengeni.
Vajon ő volt Kígyósi Péter? Esetleg nem is a tulajdonossal találkozott, hanem egy alkalmazottal? Előfordulhat, hogy jó helyen jár, de nem a megfelelő személybe botlott? A hotelbe visszaérve kért egy magyar-angol szótárt, amiből megtudta, hogy a kígyó ugyan angolul snape, de mivel a piton is egy kígyófajta, könnyen lehet, hogy Perselus Piton magyarosította ilyen módon a nevét. Hiszen ez is egy módja lehetett a nyomai eltüntetésének. Addig nem folytathatja a kutatást egykori professzora után, amíg nem tudja meg, hogy kicsoda valójában a ma megismert férfi, pontosabban Kígyósi Péter – határozta végül el. Még nem tudja kizárni, hogy ő lenne Piton.
A szobájában elkezdte lemosni magáról a sminket. Mikor végzett, elborzadva meredt a nagy halom vattakorongra, amit elhasznált, miközben sóhajtva arra gondolt, holnap is vissza kell mennie a kozmetikába.
***
Másnap reggel – mint mindig – Perselus Piton korán ébredt. Az viszont egészen új keletű szokása volt, hogy még néhány percet az ágyban maradt, és a régi életére gondolt. A múltban ilyenkor felöltözött, a nagyterembe ment reggelizni, azután tanítani indult, hogy a diákok fejébe tömjön némi értelmet és tudást, cserébe viszont élvezhesse, ahogyan halálra rémülnek minden alkalommal, amikor körbehordozza rideg tekintetét. Mostanában hiányzott néha ez az élet. Persze panaszkodásra semmi oka nem lehetett, de már elege volt az állandó udvariaskodásból. Márpedig, ha nem akarta, hogy felkopjon az álla, akkor figyelmesnek, hovatovább segítőkésznek kellett lennie, hiszen a vevőiből élt.
Néha ez egészen könnyedén ment, mint a tegnap délutáni nővel, néha viszont némelyik vevőjén szívesen alkalmazta volna minimum a kínzás átkot. Bejöttek, kérdezgették mindenféle ostoba dologról, azután jobb esetben vásároltak valamit, rosszabb esetben nem. Ráadásul, sajnos egy idő után rá kellett jönnie, hogy éppen a legidegesítőbb ügyfelek költötték nála a legtöbbet, nem dobhatta őket ki csak úgy. Inkább összeszorította az állát, és csak magában merengett el azon, milyen lenne, ha az illetőt kővé dermesztené, vagy büntetésként minden buta kérdésének utána kellene néznie a könyvtárban. Ez utóbbi határozottan oktató jellegű volt, de hát közel húsz év nem tűnik el az ember életéből nyomtalanul.
Mielőtt még felbosszantotta volna magát, kikelt az ágyból, lezuhanyozott, azután megitta a saját fejlesztésű bájitalát. A tükör előtt figyelte az átalakulást, ahogyan előbb a haja, aztán a szeme változik barnává, végül az orra egy fájdalmas mozdulattal kiegyenesedett. Sajnálatos módon a szérum hatása csak egy napot tartott, ezért ezt minden reggel el kellett viselnie. Viszont most már nem ismerne rá senki a régi életéből. Különben is, ennyit megér a népszerűsége a mugli nők között – húzódott gúnyos mosolyra az arca.
A nőkhöz való viszonya klasszisokkal jobb lett, mióta mugliként éli az életét. Fel nem foghatta, hogy miért, hiszen annyit nem változott a külseje, jóképűnek most sem lehetett nevezni, de úgy tűnt, a varázstalan hölgyek valamilyen megmagyarázhatatlan okból vonzónak találták. Ez határozott előrelépés volt a varázsló léttel szemben, ő pedig kiélvezte, hogy gyakorlatilag még különösebben udvarolnia sem kellett ahhoz, hogy egy nő ágyában kössön ki. A szerelem ugyan elkerülte, de mivel a nemi élete kielégítő volt, ez nem okozott számára gondot. Érdekesnek találta, hogy még a bal karján lévő sötét jegytől sem viszolygott senki, csak egy egyszerű tetoválásnak nézték. Azért legtöbbször mégis hosszú ujjú inget vett fel, mert őt magát viszont zavarta. Kizárólag forró nyári napokon engedett meg magának rövid ujjút, mint amilyennek a mai ígérkezett, de akkor is csak olyankor, ha az utcára ment, mert az üzletben mindig hűvös volt. Egyébként a jel már sokat halványodott, de hogy eltűnik-e valaha? Arra nem fogadott volna nagyobb összegben.
Vannak bűnök, amiknek örökre nyomuk marad.
Elfogyasztotta a pirítósból, lágy tojásból és teából álló reggelijét, azután lement egészen a pincéig, ahol berendezett magának egy labort. Ez volt az oka annak, hogy éppen itt telepedett le. Mikor úgy határozott, hogy hátat fordít a varázslóvilágnak, először fogalma sem volt, mihez kezdjen. Azután néhány hónap utazgatás után, mikor már eleget látott a mugli világból, rájött, hogy egy gyógynövényboltot kell nyitnia, hiszen így többé-kevésbé a bájitaltan szeretetének is tud hódolni. Hamarosan Magyarországon kötött ki, és elégedetten tapasztalta, hogy ebben az országban meglepően kevés varázsló él, és emiatt minimális az esélye, hogy összetalálkozzon eggyel. Több városban is járt, amíg lakóhelyet keresgélt, de amikor Egerbe ért, akkor érezte azt, hogy ez a hangulatos kisváros tetszik neki.
Ahogyan az utcákon sétálgatott, egy kiállítást vett észre. Város a város alatt hirdette nagy betűkkel a tábla, és ez őt azonnal foglalkoztatni kezdte. Megnézte, és mire végzett, már tudta, hogy itt fog letelepedni. Tulajdonképpen egy vezetett túra volt az egykori érseki pincerendszer feltárt alagútjai között, és Piton azonnal meglátta benne a lehetőséget, főleg, amikor megkérdezte a vezetőt a hosszúságáról, ő pedig elmondta, hogy nincsenek pontos adatai, mert még a negyedét sem tárták fel. Még ugyanezen a napon meglátott egy ELADÓ táblát egy kis üzleten az egyik belvárosi sétálóutcában. Megkereste az ingatlanost, és amikor kiderült, hogy az üzlethez tartozik fölötte egy lakás, alatta pedig egy pince is, azonnal ajánlatot tett rá. Végül még alkudni is sikerült, úgyhogy három hónap múlva meg is nyitott az Apotheca.
Az üzlet virágzott, mert a vevők szinte egymásnak adták a kilincset. Hamar híre ment, hogy a személyre szabott gyógynövénykeverékei, tinktúrái és kenőcsei hatásosabbak néhány gyógyszernél is. Valójában sok száz mugli köszönhette neki a csodás gyógyulását kisebb-nagyobb betegségeikből. Csodáról persze szó sem volt, mágiáról viszont annál inkább. A pincében ugyanis – természetesen úgy, hogy avatatlan szemek észre sem vették – berendezte a maga kis bájitalos laborját. Itt nyugodtan hódolhatott szenvedélyének. Néha előfordult, hogy az illetékes mugli hatóság ellenőrizte, de persze sosem találtak semmi tiltott dolgot, a mágiát pedig nem tudták kimutatni.
A laborban elkezdte a tegnapi rendelések elkészítését. Mikor a délutáni nőhöz ért, a szája sarkát enyhe mosolyra emelte. Határozottan tetszett neki, bár volt egy olyan furcsa érzése vele kapcsolatban, mintha már ismerné. Valakire emlékeztette, de fogalma sem volt arról, hogy kire, és ez nem hagyta nyugodni, kíváncsivá tette. Szórakoztatta, hogy milyen zavarba jött tőle, pedig lehet, hogy húsz év is van közöttük. A neki szánt bájital nem volt bonyolult, sőt, igazság szerint volt készen is, de még látni akarta, ezért hívta vissza ma délutánra is. Azt persze rögtön megállapította, hogy brit, a kiejtése azonnal elárulta. Talán elhívhatná vacsorázni, úgyis régen mozdult már ki otthonról, és az anyanyelvét is ritkán adódik alkalom gyakorolni.
Azon kapta magát, hogy már egy jó ideje a nőn gondolkodik, még azt is megpróbálta kitalálni, hogy vajon kije halt meg? Abból, ahogyan beszélt és, hogy a barna szemei olyan végtelenül szomorúak voltak, úgy gondolta, valószínűleg közeli rokon lehetett, és nem olyan nagyon régen. Másrészt viszont a lány nem volt feketében, tehát ha a lelkében gyászolt is, a külsőségekben már nem.
Kilenckor felment az üzletbe, és kíváncsian várta, hogy vajon mit hoz a mai nap?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése