Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 20. fejezet

20. fejezet - A meghívás


     Molly Weasley már sokadszorra dörömbölt a fiatalok bejárati ajtaján.
– Ginny! – kiabált újra, de semmi válasz nem érkezett.
Már megbánta, hogy nem a kandallón keresztül jött, de az az igazság, hogy azóta a kellemetlen incidens óta inkább a lakáson kívülre érkeztek, és megvárták, amíg beengedik őket. Örökre beleégett a retinájába és egészen biztos, hogy Arthuréba is, ahogyan a Kis Túlélő az ő egy szem lányukat...
Nem, jobb lesz, ha erre nem is gondol. Végül is Harry elveszi Ginnyt feleségül, szóval így már minden rendben, nem igaz?
– Ginny! – Ma hétfő van, Harry biztosan nincs is itthon, ilyenkor már az auror-parancsnokságon dolgozik. Ginevra pedig valószínűleg mélyen alszik a tegnapi meccs után. De vajon miért nem nyit ajtót Sipor?
Molly fel nem foghatta, miért nem volt képes a lánya valamilyen rendes foglalkozást találni? Még hogy kviddicsjátékos? Bármelyik fiáról előbb gondolta volna, hogy sportoló lesz. Persze, még mindig jobb, mintha auror lenne, akkor aggódhatnának érte is, nemcsak Harryért. Úgy szereti azt a fiút, mint a sajátját! Főleg mióta Ron...
Nem! Erre sem gondolhat! – Vett egy mély levegőt, azután kifújta. – Főleg a mai nap nem!
– Ginevra Weasley, ébredj! – kiáltotta mérgesen.
– Jövök már! – hallatszott végre valahára a lánya hangja.

Mihelyst Ginny kinyitotta az ajtót, robogott is befelé, egyenesen az ablakokra irányította a pálcáját, hogy kinyissa őket.
– Merlinre! Hogy lehet így élni? Nem csoda, hogy nem bírsz felébredni, ha ilyen levegőtlen ez a lakás! Mikor szellőztettél utoljára?
– Anya! – kezdett méltatlankodni Ginny. – Tegnap meccsem volt, tudod, hogy ilyenkor másnap fáradt vagyok.
– Hol van Sipor?
– Kapott néhány nap szabadságot, úgyis lesz majd elég dolga az esküvő előtt.
– Ugye most nem tört el semmid? – kérdezte számonkérően, szemével aggódva átfutva a lánya testén. A kviddicsnél előfordultak sérülések, még edzéseken is.
– Nem – nyomott el egy ásítást a fiatal boszorkány –, de majdnem hat órás volt a játékidő, éjfél után értem haza.
– Te választottad! – vont vállat az anyja. – Lesz még meccs az esküvő előtt?
– Nem, csak edzések – mondta Ginny. – Meg sem kérdezed, hogy mi lett az eredmény?
– Mi lett?
– Nyertünk, naná! Kifüstöltük őket a pályáról! – vigyorgott.
– Csodásan hangzik, kislányom – válaszolta Molly –, és légy szíves, most már ne sérülj meg az esküvő előtt!
– Téged csak ez érdekel? – ingatta a fejét Ginny.
– Ginevra drágám, tudod, hogy most ez a legfontosabb! – Aztán végre a tárgyra térhetett, amiért jött. – Nézd, mit hoztam! Készen vannak a meghívók!
Vett elő a táskájából egy helyes kis dobozt.
– Milyen lett? – érdeklődött a lány.
– Honnan tudnám? – nézett szemrehányón. – Nem bontottam ki.
Ginny elismerően pillantott rá.
– Képes voltál megállni?
Molly a megjegyzést egyszerűen elengedte a füle mellett.

Lerakták a dobozt az asztalra, aztán izgatottan nyitották fel a tetejét.
– Gyönyörű! – suttogta a fiatalabb Weasley.
– El kell ismernem, tényleg az! – értett egyet az idősebb. Nem lelkesedett az ötletért, hogy aranycikesz legyen az esküvői meghívón, de a kivitelezés pazar volt.
A gyönyörű fehér pergamenre arany dombornyomással ábrázolták a cikeszt, és ha kézbe vették a meghívót, az kinyílt és szárnyalni kezdett. Mikor megállt, akkor gravírozódott fel a lapra a házasulandók neve: Ginevra Weasley és Harry Potter. Ők persze csak annyit akartak, hogy Ginny és Harry, na de milyen meghívó már az olyan? Nem csak a barátaik fognak kapni, hanem fontos emberek is!
– Megvan a lista? – kérdezte.
– Milyen lista? – húzta fel Ginny a szemöldökét.
– Jaj, hát a vendéglista! Légy szíves add ide, hadd nézzem meg!


A lány előkotorta a listát az egyik fiókból, és odanyújtotta. Mrs. Weasley elvette, Ginny pedig kiment a konyhába, ahol az asztalon talált egy bögre kávét, és szendvicset. Elmosolyodott, mert tudta, hogy Harry hagyta neki ott, még mielőtt elment dolgozni. Egyik kezében a fekete itallal, a másikban a szendviccsel tért vissza az anyjához. Leült az asztalhoz, és mosolyogva figyelte, hogyan olvassa át sokadszorra a listát.
– Anya! Már legalább ötször elolvastad!
Molly éppen csak felnézett volna, de amikor meglátta, mit csinál Ginny, ráripakodott.
– Édes lányom, hogy gondolod ezt? Ide ülsz azzal az étellel a meghívók mellé? Mi van, ha összemaszatolod, vagy leöntöd kávéval? Menj, és edd meg a konyhában!
– Igenis! – sóhajtotta a lány, és elindult kifelé.
– Hagyd abba a szemforgatást, kisasszony! Tudod, hogy igazam van! – szólt még utána az anyja.

Miután megreggelizett, visszament a szobába, remélve, hogy anyja hamarosan elmegy, ő pedig alhat még néhány órát. A tegnapi meccs elég kemény volt, jól elfáradt a végére. A család persze – Harry kivételével – azt hiszi, hogy ez neki szórakozás, pedig ő ezért ugyanúgy fizetést kap, mint például bármelyik alkalmazott a minisztériumban.
A nappaliban aztán a földbe gyökerezett a lába. Az anyja már előkészítette a tintát, pennát, és a lista is ott volt mellettük.
– Most pedig szépen megcímzed a borítékokat! – közölte lelkesen csillogó szemmel a lányával.
– De...! – kezdett volna védekezni, bár tudta, hogy esélye sincs.
– Már szeptember második hete van, kislányom! Úgy illik, hogy még ebben a hónapban megkapja minden meghívott. Ma ráérek, tehát tudok neked segíteni. Na persze nem megírni, de amíg te dolgozol, én készítek nektek vacsorát.
– Remek – morogta az orra alá. Tudta, hogy kénytelen lesz egész nap körmölni, de legalább a főzéssel nem kell vesződnie.

Mire az összes borítékot megcímezte, úgy érezte magát, mintha büntetőmunkán lett volna Pitonnál. Megmozgatta fájó ujjait, aztán hátradőlt a széken.
Hmm, Perselus Piton. Már majdnem három hete történt, de nem hagyta nyugodni az a jelenet, amit a Foltozott Üstben látott.
Már korábban is feltűnt neki, hogy mióta Hermione visszajött a titkos küldetéséről, mintha jobban lett volna. Legalábbis nem látszott olyan összetörtnek, és nem tűnt úgy, mintha elhagyta volna az életkedv. A barátnője végre túljutott a gyászon. Viszont valamiért mégis lehangolt volt, boldogtalan. Tekintete gyakran a semmibe révedt. Ginny azt hitte, hogy a Rookwooddal történtek miatt ilyen, de aztán, amikor elhívta ebédelni az Üstbe, és összetalálkoztak a bájitalmesterrel, hirtelen minden megvilágosodott számára. A barátnője szerelmes volt. Még Ronra sem nézett soha olyan tekintettel, mint Pitonra. Na és a tanár? Az arca egészen átalakult, rajongva merült el a lányban. Szinte forrt körülöttük a levegő, ami még rá is olyan hatással volt, hogy este szabályosan letámadta Harryt. De vajon miért nincsenek együtt? Hiszen szeretik egymást, ez nyilvánvaló!

Kezébe vett egy üresen maradt meghívót, és elgondolkodva forgatta a kezében. Egy terv kezdett körvonalazódni benne, de tudta, segítségre lesz hozzá szüksége. Kell hozzá a tanúja, és az édesanyja is, ráadásul úgy, hogy ne sejtsenek semmit. Pitont ismerve, még így sem biztos a siker, de legalább megpróbálja.
Kiballagott a konyhába.
– Elkészültem! – jelentette be.
– Nagyszerű, akkor el is vihetitek majd azoknak, akiknek személyesen akarjátok átadni. A többinél pedig, ha Hedvig nem győzi, Errol is segíthet – mondta az anyja.
– Maradt néhány darab – kezdett hozzá. – Azon gondolkodtam, kiket hívjunk még meg?
– Szerintem mindenki rajta volt a listán – válaszolta Molly, de azért elgondolkodni látszott.
– A Rend tagjai mind ott lesznek? Én már nem emlékszem, hogy kik voltak a tagok, mert még eléggé gyerek voltam.
– Hmm, lássuk csak! A legtöbben ugyebár sajnos meghaltak, de... – Ginny már látta is az anyja arckifejezéséből, hogy az ötlete bevált. – Merlinre! Perselus Piton él! Ez eddig nem is jutott eszembe! Feltétlenül meg kell hívnunk őt is!
– Piton professzort? – kérdezte a lány.
– Hát persze! – Molly egy kissé elbizonytalanodott. – Valószínűleg nem jön el, de borzasztó udvariatlanság lenne lehagyni a vendéglistáról.
– Igen – fintorgott Ginny –, de Harryt neked kell meggyőznöd!
– Miért? – hökkent meg az édesanyja.
– Tudod, hogy nem igazán kedveli...



Aznap este Harry Potter a leendő felesége mellett a leendő anyósát is a lakásukban találta. Természetesen bármikor szívesen látta a Weasley házaspárt, hiszen úgy szerette őket, mintha az édes szülei lennének. Na persze volt az az eset, amikor éppen azt találták ki Ginnyvel, hogy kipróbálnak egy pózt abból a hülye mugli regényből… az elég kellemetlen volt. Ginny kikötözve feküdt a nappaliban az ággyá varázsolt kanapén, ő pedig egy szál kviddicstalárban volt felette, amikor Molly és Arthur kilépett a kandallóból. Remélhetőleg a George-tól kapott játékszert nem vették észre. Mindenesetre azóta a család csak a ház elé érkezik, nem egyenesen a nappaliba, és azt is megfigyelte, hogy Mrs. Weasley többé nem ült le a kanapéra.
Ott volt tehát a két nő, az asztal szépen megterítve három személyre. A vacsorát Molly készítette, akinek lényegesen nagyobb volt e téren a tudománya, mint a lányának, és ráadásul a kedvencét főzte.
– Mit csináltatok ma? – kérdezte vacsora után, amikor egy korsó vajsörrel a kezében elégedetten hátradőlt a székén.
– Megcímeztem a meghívókat – közölte Ginny mártír arccal.
– Készen lettek? – Tehát ezért volt itt Molly, hogy biztosan megcsinálja Ginny a címzést. – Milyenek?
– Gyönyörűek! – hozta elé a dobozt Mrs. Weasley.

Harry vigyorgott leendő anyósa lelkesedésén, de lehervadt a mosoly az arcáról, amikor az első borítékot meglátta.
– Piton? – nézett Ginnyre.
– Anya ötlete – vonta meg a vállát a lány.
– De hát nem is volt rajta a listán! – próbált tiltakozni.
– Harry, drágám! Mert még nem tudtuk, hogy él, amikor összeírtuk a vendégeket – magyarázta Molly. – Legalábbis rajtad kívül más nem tudta – nézett rá megrovóan.
– Titkos információ volt – védekezett. – De minek hívjuk meg a vén denevért?
– Először is, mert ő is a Rend tagja volt, másodszor pedig, ha ő vén, akkor én mi vagyok? – háborodott fel leendő anyósa. – Piton professzor tíz évvel fiatalabb nálam!
– Tényleg? Nem látszik – vigyorgott a fiú.
– Harry drágám, ne légy tiszteletlen a tanár úrral – jegyezte meg Molly.
– Jó, majd Errol elviszi neki a meghívót – mondta, remélve, hogy az az őrült bagoly soha nem találja meg Pitont.
– Nos, arra gondoltam, mivel McGalagonyt úgyis személyesen hívjátok el... – kezdte Mrs. Weasley, és Harry tudta, hogy nincs esély a menekülésre, elé kell állnia a bájitaltantanárnak, és át kell adnia a meghívót.
– Jól van! – sóhajtott végül egy nagyot. – Elvisszük neki.


Így történt, hogy Harry csütörtökre szabadságot vett ki, és Ginnyvel együtt délelőtt hoppanált a Roxfort szélére. Amíg a kastély felé sétáltak, és a gyönyörű zöld tájban gyönyörködtek, a fiú még mindig zsörtölődött.
– De minek kell Pitont is meghívni? – kérdezte.
– Udvariasságból – mondta a lány nagyjából huszadszorra. – Különben is, valószínűleg úgysem jön el.
– Remélem – morogta a vőlegény.

McGalagony őszinte örömmel fogadta őket.
– Annyira örülök, maguknak! Természetesen ott leszek az esküvőn! Meghívnak mást is a tanári karból? – érdeklődött.
– Hagridot, Madam Hoochot és Piton professzort – nyögte ki végül kelletlenül Harry.
– Kedves gondolat! – bólintott az igazgatónő. – Azt javaslom, most menjenek a professzorhoz, mert hamarosan kezdődik a szünet, délután pedig ma csak kettőig van az iskolában.
– Köszönjük, tanárnő! – mondta Ginny, és fel is állt.

Ahogy közeledtek a pincéhez, Harry gyomrában egyre nagyobbra nőtt a gombóc. Bármit tett is, nem kedvelte Pitont. Talán az indokait jobban megérti most már, mint gyerekként, de annyi kellemetlen emléket köszönhetett neki, hogy azok nem tudtak nyomtalanul eltűnni. Ha most nem sétálna mellette a menyasszonya, talán meg is futamodna, és mégis valamelyik bagolyra bízná a feladatot. Így azonban már ott is álltak a bájitaltan terem előtt. Az óra végét megvárták a folyosón, és csak akkor léptek be, amikor az első diákok kifelé kezdtek szállingózni. A fiú meglepve látta, hogy a mostani elsősök nincsenek megrémülve tanáruktól, és nem menekültek hanyatt-homlok a teremből, mint ahogyan ők tették egykor. Sőt, hárman is ott álltak Piton körül, aki valamit komolyan magyarázott nekik. Komolyan, de egy cseppet sem ridegen. A legnagyobb meglepetés pedig akkor érte, amikor a három diák megfordult. Egy mardekáros és egy hollóhátas mellett egy griffendéles is volt, és ahogy elmentek mellettük, a legnagyobb egyetértésben beszélgettek valamilyen kísérletről.

Mikor Piton észrevette őket, gyanakodva húzta össze a szemöldökét.
– Jó napot, Piton professzor! – üdvözölték kórusban.
– Miss Weasley, Mr. Potter! – biccentett a tanár.
– Szeretnénk ezt átadni – vágott bele Harry, hogy mielőbb végezhessenek.
A tanár átvette a Ginny által felé nyújtott levelet.
– Az esküvői meghívónk, megtisztelne, ha eljönne – mondta leendő felesége, és Harry legnagyobb rémületére Ginny még rá is mosolygott Pitonra.
A bájitalmester kivette a borítékból a lapot, és bár a cikesz láttán felemelkedett az egyik szemöldöke, nem kommentálta, pedig Harry azt hitte, lesz néhány gúnyos megjegyzése ízlésekről és pofonokról.
– Nos, köszönöm a meghívást, de... – mondta olyan hangsúllyal, ami után Harry már reménykedve várta, hogy miért nem tud eljönni, azonban Ginny közbevágott.
– Nem kell most azonnal válaszolnia! Gondolja át, hogy tud-e rá időt szakítani!
– Rendben – válaszolta lassan Piton, és a meghívót az asztalára tette.
– Akkor viszontlátásra! – indult volna máris a fiú.
– Hogy haladnak Rookwood vallatásával? – kérdezte akkor Piton.
– Nem túl jól – ismerte be kelletlenül, és újból a megjegyzéseket várta, de most sem jöttek.
– Várjanak egy pillanatot! – mondta a tanár, és bement a laborjába. Kezében egy kis üveget hozott, ránézésre veritaserumot. – Tessék, ez majd megoldja a nyelvét. Az adagolást gondolom tudja, ugye?
– Igen – bólintott, magában pedig teljesen elhűlt. Piton nem kezdte el tudálékosan kioktatni, hanem feltételezte, hogy tudja használni a bájitalt. Ez merőben új volt. – Köszönöm!
Szerencsére már kezdtek érkezni a következő órára a diákok, úgyhogy menniük kellett.
– Viszontlátásra! – köszöntek el.
– A szüleim nagyon örülnének, ha eljönne! – mondta még Ginny kifelé menet.
– Nem kellett volna ennyit udvariaskodni vele – morogta Harry Hagridhoz tartva.
A lány megvonta a vállát.
– Ő is tök normális volt velünk – közölte.
– Oké, ez igaz – adta meg magát a fiú.


– Harry! Ginny! Jaj, de régen láttalak benneteket! – ropogtatta meg Hagrid a csontjaikat.
– Minden rendben? – kérdezték tőle.
– Hát persze! – válaszolta az óriás.
A kunyhóban beszélgettek néhány órát, aztán még megkeresték Madam Hoochot is; egészen este volt már, mire hazaértek.


Következő hétfőn, amikor Sipor visszaérkezett a szabadságáról, Ginny megvárta, amíg Harry elmegy otthonról, aztán a manóhoz fordult.
– Sipor, vannak neked ismerőseid a Roxfortban? – kérdezte.
A manó arca felragyogott. Valamilyen különös oknál fogva rajongott a vörös hajú boszorkányért.
– Igen, kisasszonyom, többen is – mondta.
– Nagyszerű! Nemsokára beszélned kellene valamelyikkel – kezdett hozzá Ginny a terve következő részéhez.

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 19. fejezet

19. fejezet - Felismerés


     Hermione némiképp csüggedten lépett be a lakásába. Máris megbánta, hogy olyan hirtelen eljött a minisztériumból, de akkor úgy érezte, képtelen tovább ott ülni Perselus mellett anélkül, hogy megérinthetné. Most viszont bármit megadott volna, ha legalább messziről láthatná. Felsóhajtott. Persze, a férfi érdekében talán jobb ez így.
Szüksége volt valamilyen monoton, gépiesen elvégezhető, de mégis hasznos tevékenységre, úgyhogy felnagyította a táskáját, és elkezdett kipakolni. Minden ruhát tisztítóbűbájnak vetett alá, mielőtt elrakta volna. Mikor ezzel kész lett, főzni akart, de nem volt semmi olyasmi otthon, amiből ehetőt tudott volna varázsolni, hiszen, mielőtt elment, kidobott minden romlandót. Végül talált egy zacskó kekszet, azt kezdte el eszegetni, és igyekezett nem gondolni arra, hogy utoljára Perselusszal reggelizett együtt, a férfi otthonában.

Néhány óra múlva kopogtattak a bejárati ajtón.
A boszorkány szinte repült kinyitni. Talán Piton valahonnan megtudta a címét, és idejött hozzá?
Nem, persze hogy nem – gondolta, amikor meglátta a belépő Harryt.
– Szia! – vigyorgott a barátja, és felemelte a kezében tartott ételhordót. – Ginny küldött neked vacsorát, hátha nincs itthon semmi.
– Ó, Harry! Köszönöm! – A nyakába borult, és sírni kezdett. Még maga sem tudta volna megmondani, hogy miért. Talán a csalódás miatt, mert nem Perselus jött, vagy a barátai gondoskodása volt az oka? Az igazság inkább az lehetett, hogy ezek együtt, megfűszerezve az elmúlt hetek felfokozott idegállapotával. Sokáig sírt, Harry pedig a hátát simogatta közben. Végül nagy nehezen sikerült abbahagynia. Kivörösödött szemekkel nézett a barátjára. – Ne haragudj!
– Ennyire szörnyű volt? – kérdezte aggódva a fiú. – Annyira sajnálom, hogy odaküldtünk!
– Összességében nem, de azért, amikor Rookwood elkapott, az eléggé durva volt – mondta.
– És Piton? Ő nem kellemetlenkedett? – gyanakodott Harry.
– Nem, dehogy. Ő teljesen normális volt – válaszolta, és igyekezett, hogy a hangja ne remegjen meg.
– Tényleg? Nekem úgy tűnt, nem nagyon változott.
– Miért?
Harry megvonta a vállát.
– Miután visszatértem a minisztériumba, elvittem kihallgatni. Először bocsánatot kértem, amiért nem hittem, hogy a jó oldalon állt. Ő azt válaszolta, hogy még csak gyerek voltam, aztán lerázott, hogy inkább kezdjük a kihallgatást.
– Mégis mit kellett volna tennie? – mosolygott halványan a lány. – Talán a nyakadba kellett volna borulnia? Hiszen Perselus Pitonról beszélünk, már az is kedves volt tőle, hogy a fiatal korodnak tulajdonította az egészet.
– Piton kedves? – szörnyülködött a fiú. – Hermione, biztosan jól vagy már?
– Hát persze! – kezdett kuncogni Hermione. – Tényleg rendes volt, akkor is, amikor ápolnia kellett.
– Ápolt? Ezt nem is mondta! – csodálkozott Harry.
– Biztosan nem tartotta lényegesnek az eset szempontjából – mondta a boszorkány, és kissé megrémült. Fogalma sem volt, mit mondhatott Perselus Harrynek, nem beszélték meg előre.
– Majd téged is ki kell hallgatnom – nézett bocsánatkérőn a barátja.
– Ó! – A tekintetében megjelenő rémületet a varázsló félreérthette, mert így szólt: – Ha nehéz róla beszélni, akkor elmondom, hogy Piton mit mondott, te pedig kiegészíted, ha másként emlékszel, rendben? Nem szabályos eljárás ugyan, de a barátom vagy és amennyire lehet, kímélni szeretnélek.
– Köszönöm! – válaszolta némi lelkiismeret-furdalással.

Harry elmondása alapján Perselus úgy adta elő, ahogyan a dolgok megestek, kivéve azt, ami kettőjük között történt.
– Így volt minden – válaszolta –, bár Pe... Piton professzor nem tudja, mi történt, amikor csak ketten voltunk Rookwooddal – hadarta, és remélte, hogy a barátja nem veszi észre az elszólást.
– El tudod nekem mondani? Nem muszáj ma, ráér később is.
Hermione nagyot sóhajtott.
– Talán jobb lesz, ha itthon mondom el, nem olyan könnyű erről beszélnem. Piton professzor mondta, hogy látta őt Egerben, de én nem tulajdonítottam rám nézve veszélyesnek – kezdett hozzá, és ő is elmondta a finomított verziót, de Rookwood kegyetlenségéről is beszámolt.
Harry egészen elsápadt a végére.
– Merlinre! Csoda, hogy életben maradtál! Ne haragudj, hogy kitettelek ennek! Én sem hittem volna, hogy Rookwood téged is meg fog támadni. De vajon miért tette?
– Biztosan úgy gondolta, hogy a professzor segítségére siet az egykori diákjának – mondta.
– Igen, elképzelhető – gondolkodott el Harry. – A megölt aurorokról te sem tudsz semmit? – kérdezte.
– Sajnálom, de nem. Csak akkor beszélt róluk, amikor már a vár udvarán voltunk, de én akkor már nem igazán voltam magamnál. Mit mondott Rookwood?
– Hát ez az! Semmit! Egyszerűen meg sem szólal – válaszolt a fiú. – De persze majd a veritaserum megoldja a nyelvét!
– Igen – tűnődött Hermione. Már nem akart ezzel a témával foglalkozni, ezért inkább másra terelte a beszélgetést. – Még nem is mondtad, hogy sikerült a lánykérés?
– Ó! Az nagyon jól! – csillant fel büszkén a barátja arca. – Igent mondott! Egyébként meg is akarunk téged látogatni a hétvégén Ginnyvel. Esküvői meghívót hoznánk.
– Merlinre! Harry, gratulálok, ez csodálatos! Mikorra tervezitek az esküvőt?
– November elejére – mondta a fiú. – Tudod, Ginny azt szeretné, ha ez az ősz kevésbé lenne nehéz Mollynak. Azt gondolja, hogy a lakodalom szervezése talán egy kissé eltereli a figyelmét Ron halálának évfordulójáról.
– Igen, ez valószínűleg jó ötlet – bólogatott. Az októbert mindannyian nehezen viselték, a tavalyi borzalmas volt.
– És beválni látszik – motyogta Harry. – Mi csak szűk körű esküvőt terveztünk, de a leendő anyósom szerint, ha Billnek, Percynek és George-nak nagy lakodalmakat szerveztek, akkor az egyetlen lányuk ne is álmodjon másról. – Aztán rövid vacillálás után vigyorogni kezdett. – Szóval, ez még titok, csak szombaton lehetne elmondanom, de szeretnélek téged megkérni, hogy legyél az esküvőn a tanúm. Vállalnád? Te vagy az egyetlen családtagom!

A lány tudta, hogyan érti Harry, hiszen egyiküknek sem voltak már szülei. A varázslóé régen meghaltak, a boszorkányé pedig ugyan éltek, de meg sem ismerték volna. Ron halála óta csak ők maradtak egymásnak.
– Hát persze, hogy vállalom! – ölelte át boldogan Harryt. – Ez annyira csodálatos!
– Köszönöm! – mosolygott a barátja. – De majd tegyél úgy, mintha akkor hallanád először, rendben?
– Hát persze! – nevetett a lány is.

– Szóval, tényleg ápolt Piton? – hitetlenkedett később a fiú.
– Persze, talán túl sem éltem volna, ha nincs ott – mondta őszintén.
– És milyen volt? Úgy értem, olyan, mint bájitaltanon? – Harry nagyon kíváncsi volt.
– Nem, hiszen már nem vagyok a tanítványa – válaszolta.
Ha elmondaná, hogy milyen volt egykori tanáruk, Harry valószínűleg sokkot kapna – gondolta szomorkásan.
– Végül is, az a lényeg, hogy megmentett, vagy inkább megmentettétek egymást – csóválta fejét a barátja.
– Igen – értett egyet Hermione.
Még egy darabig beszélgettek, aztán a boszorkány egyedül maradt.

***

     Augusztus végére járt már, mire Rookwood első tárgyalását kitűzték. Piton a szokásos fekete öltözékét vette fel az alkalomra, és talárt. Az elmúlt néhány hétben futótűzként terjedt el a hír a varázsvilágban, hogy a hős bájitaltantanár mégis életben van, de szerencsére Shackleboltnak sikerült odahatni a Reggeli Prófétánál és a Szombati Boszorkánynál is, hogy mindössze egy-egy rövid hírben hozták az olvasóik tudomására. Ez nem volt nehéz, tekintve, hogy Rita Vitrol néhány éve az Egyesült Államokba költözött, utódai pedig sokkal jobban tiszteletben tartották a magánéletet. Így aztán továbbra sem tudta senki, hogy eddig Magyarországon élt, ahogyan azt sem, hogy ezután is ott fog, dacára annak, hogy szeptembertől újra roxforti tanár lesz.
Ezért szabta ugyanis a feltételeit McGalagonynak. Tényleg tanítani akart, de emellett nem szerette volna feladni az egri életét sem. Úgy tervezte, hogy tanítás után hoppanál Egerbe, megissza az átalakított, rövidebb hatóidejű szérumot, hogy újra Kígyósi Péter legyen, kinyitja négytől hétig az üzletet, szombati napokon pedig reggeltől estig nyitva fog tartani. Így a mugli ügyfeleit sem hagyja cserben. Pontosan tudta, hogy vannak olyanok – mint Kovács néni is – akiket gyakorlatilag az ő keveréke tart életben.

Várta már, hogy taníthasson. Nemrég a Roxfortban járt, és átvette Horatiustól a bájitaltant. Pitont megdöbbentette, hogy egykori tanára mennyire megöregedett. Na persze, néhány éve elmúlt már száz éves is, de azért ezt tudva is meglepő volt. Az öreg varázsló átadott minden szükséges információt, azután megittak a laborban egy-egy pohár manóbort.
– Köszönöm, hogy felmentést ad a feladataim alól, Perselus! – mondta Lumpsluck. Aztán valahová messze révedt a tekintete. Mikor újra ránézett, fájdalom volt a tekintetében. – Nem kellett volna visszajönnöd!
Piton hirtelen nem tudta, hogy a tegezéstől lepődött meg jobban, vagy attól, amit a professzora közölt.
– Hogy érti? – kérdezte.
– A saját életedet kellene élned! – mondta. – Én már öreg vagyok, sok mindent megéltem, vagy inkább túléltem. Tettem, amit tennem kellett, éppen úgy, ahogyan te is, Perselus. – Horatius szeme könnybe lábadt. – De gyáva vagyok. Láttam, hogy mit tett veled Voldemort, azután Dumbledore, hogy milyen dolgokra vettek rá, és sosem léptem közbe. Nem volt hozzá elég erőm. Mindkettőjüktől féltem, hogy ellenségemmé válnak, ha kiállok melletted.
Piton csak hallgatott, nem igazán tudta, hová akar kilyukadni Lumpsluck. Tényleg ideje már, hogy nyugdíjba vonuljon – gondolta.
– Perselus, élj! Ne foglalkozz senkivel és semmivel. Ha szeretsz tanítani, akkor tedd azt, de ha nem, akkor hagyd itt a fenébe ezt az egészet! Ne hagyd, hogy elmenjen melletted az élet! Én már csak tudom, higgy nekem!
A fiatalabb férfi lassan, megfontoltan bólintott.
– Köszönöm a tanácsot! – válaszolta.
A mágus a vállára tette a kezét. – Élj is vele! Legyél boldog, fiam!

Azóta gyakran eszébe jutott ez a néhány szó. Lumpsluck professzor a házvezető tanára volt, még roxforti diák korában, de ő sosem gondolta úgy, hogy Horatiusnak meg kellett volna védenie bárkitől is. Mindazonáltal azon a tanácson, hogy ne hagyja elmenni maga mellett az életet, gyakran elgondolkodott. Úgy gondolta, most elégedettnek kellene lennie. Hiszen újra tanítani fog, de az egri élete is megmarad. Mindkét világból azt kapja majd, amit a legjobban kedvel.
Mégis úgy érezte, mintha hiányozna valami – kedvetlenül vagy ingerülten teltek a napjai. Feszült volt, és nehezen találta a helyét. Talán, ha végre szeptember lesz, és ténylegesen megkezdi az oktatást a Roxfortban, akkor helyükre kerülnek a dolgok. Legalábbis ebben reménykedett.

     Mikor elérkezett az idő, a Mágiaügyi Minisztériumhoz hoppanált, és a telefonfülkén keresztül belépett az épületbe. Ahogyan korábban megbeszélték, egyenesen Kingsley irodájához ment. Shacklebolt már várt rá, együtt indultak a tizedik szintre. Egy kis helyiségbe kísérték, ahol a többi tanúval együtt arra vártak, hogy behívják őket. A mai nap nem voltak sokan, rajta kívül csak a megölt temetkezési varázsló munkatársa ült a padon. Bár tisztában volt azzal, hogy Hermione nem lesz ott – Kingsley azt mondta, elintézte, hogy csak akkor kell a tárgyaláson is vallomást tennie, ha elengedhetetlenül szükséges – mégis remélte, hogy láthatja. Sajnos erről lemondhatott.

Előbb a temetkezési alkalmazott ment be, azután hívták őt. Amikor belépett az ajtón, minden szempár rátapadt. Kérdő, hitetlenkedő tekintetek, némi csodálkozással vegyítve. Ő csak annyira nézett körül, amíg felmérte, hogy Hermione ebben a teremben sincs, ezután a tanúk emelvényéhez ment. Rookwood mellett aurorok ültek, a halálfaló mindössze egyszer nézett fel rá, egyébként egykedvűen a földet bámulta. Piton megtette a vallomását, ezután – ahogyan megbeszélték – újra visszament Shacklebolt irodájába, hogy ott várakozzon. Azon tűnődött, vajon hol lehet Hermione irodája? Úgy gondolta, talán az ötödik szinten. Esetleg meglátogathatná. Nincs abban semmi furcsa, hiszen ismerik egymást, és különben is, az a legzavaróbb számára, hogy nem tudja, vajon, hogy érzi magát a lány? Vajon teljesen rendben van már? De mivel kérdezősködni nem akart utána, inkább a helyén maradt, és az elvarázsolt ablakhoz lépett, mert kíváncsi volt, mit mutat számára. Sokkal okosabb nem lett, kinézve ugyanis a Fátyol-vízesést látta. Hirtelen az erdőből előjött egy őz, gyönyörű suta volt, mint az, amelyiket a boszorkánnyal együtt láttak. Az állat a patakhoz ballagott, és ivott belőle. Egy darabig állt, nézte a vizet, amiből egyszer csak előbukkant egy vidra. Az állatok összedörgölték az orrukat, aztán játszadozni kezdtek. Végül, amikor elfáradtak, az őz leült a fűre, a vidra pedig mellébújt, egészen közel. Kedves, meghitt jelenet volt, csak éppen semmi értelme.
– Mégis mi az ördögöt akar ez jelenteni? – morogta Piton, és otthagyta az ablakot. Úgy tűnik, már a mágikus ablakokban sem lehet bízni!

– Azt hiszem, teljesen tiszta minden – lépett be nem sokkal később Shacklebolt. – Biztosan el tudjuk ítélni, hogy örökre az Azkabanban maradjon, és a dementorcsókot is megkapja.
– Vallott a megölt aurorokról? – kérdezte Piton.
– Nem, meg sem szólal – rázta fejét Kingsley. – Kapott egy hónap gondolkodási időt az ítélethirdetésig, azalatt majd Harryék megdolgozzák.
Piton orra idegesen megrándult. Potter és a vallatás? Abszurd gondolat.
– Bármikor tudok adni hozzá veritaserumot – közölte végül, azután felállt, mert menni készült.
– Perselus! Eljönnél velem ebédelni?
Először vissza akarta utasítani, de aztán eszébe jutott, hogy nincs más olyasvalaki, akit a barátjának nevezhetne.
– Örömmel – válaszolta hát.

A minisztériumból egyenesen a Foltozott Üstbe hoppanáltak, ahol viszonylag sokan voltak. Ahogy körbepillantott, a szíve hirtelen kihagyott egy dobbanást, mert az egyik asztalnál Hermione Granger ült. A lába automatikusan indult el felé, és már egészen közel ért, amikor észrevette, hogy a lány nincs egyedül.
– Miss Granger! – üdvözölte, amikor odaért, aztán nagy nehezen ránézett a másik lányra is. – Miss Weasley!
– Piton professzor! – A férfi legszívesebben megcsókolta volna, amikor látta, hogyan pattan fel, és pirul el a kócos boszorkány.
– Jól van? – kérdezte meg azonnal, ami a legjobban érdekelte.
– Igen, köszönöm! Minden rendben – hangzott a válasz, de a varázsló kihallotta belőle a bizonytalanságot. Egy hosszú, csodálatos pillanatra megállt az idő, és elvesztek egymás tekintetében. Hermione ajkai résnyire szétváltak, mire Pitonnak emelkedni kezdett a keze, hogy megsimogassa a lány arcát, aztán átölelje, hogy hosszan, amíg csak levegővel bírják, csókolhassa.
– Á, Hermione és Ginny! Jó étvágyat! – érkezett melléjük Shacklebolt is. – Gyere Perselus, arra van az asztalunk!
Piton keze megállt félúton, és jobb híján úgy tett, mintha egy láthatatlan szöszt söpörne le a boszorkány talárjának ujjáról. Nyelt egyet, aztán ölelés és csók helyett vonakodva követte a minisztert. Szívesebben maradt volna Hermione mellett.
– Örülök, hogy találkoztunk! – mosolygott rá a lány, mielőtt visszaült, de úgy, hogy a varázsló gyomra bukfencet vetett.
– Én is örülök. Nagyon – tette még hozzá kissé rekedt hangon.

Az ebéd további részében alig tudott odafigyelni Shackleboltra. Szerencsére kém múltjából adódóan képes volt rá, hogy beszélgessen vele, miközben Granger körül járt az agya. Még ha csak az agya járt volna! De a szemének képtelen volt parancsolni, egyfolytában a két lány asztala felé pillantgatott. Szerencsére majdnem szemben ültek egymással, így azért nem volt annyira feltűnő. Néha összekapcsolódott a tekintetük, olyankor meg sem hallotta, hogy mit mond neki a másik varázsló, csak elmerült abban a csodálatos, barna szempárban.
Szinte itta Hermione látványát, megjegyezve minden apró kis részletet, hiszen ki tudja, mikor láthatja legközelebb.

Már otthon volt Egerben, amikor rádöbbent, hogy miért érzi magát még mindig elégedetlennek. Azt is tudta, hogy ezen aztán nem fog segíteni az sem, ha már tanítani fog végre. Mert az életéből hiányzik valami.
Pontosabban valaki.

Hermione Granger.

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 18. fejezet

18. fejezet - Visszatérés


Hermione uralkodott magán, hogy ne látszódjon rajta, mennyire rosszul esik neki ez az egész. Persze valahol már érezte, hogy ez lesz, azért nézte meg ma olyan alaposan a férfi arcát. Minden egyes vonását, az apró ráncokat, mindent az emlékezetébe akart vésni. Hiszen az agya leghátsó zugában tisztában volt vele, hogy ez túl nagy változás lenne Perselus életében, sőt, valószínűleg neki is szüksége van időre, de ha nem lenne még mindig az ölelő karjában, most levegő után kellene kapkodnia.
A józan eszével azért tudta, hogy egyelőre neki is így lesz jobb. Muszáj magában helyretennie a dolgokat, az érzéseit. Most túlságosan felfokozott idegállapotban van, nem tudna józan döntést hozni.
Azt is elképzelte, micsoda felhördülés lenne a varázslótársadalomban, ha amellett, hogy kiderülne, Perselus Piton él, még ráadásul kapcsolata is van Hermione Grangerrel.

Befejezte a férfi elkezdett mondatát, mert tudta, hogy így folytatná, de nem akarta tőle hallani. Azt még nehezebben lett volna képes elviselni. Azt is érezte, hogy talán Perselus is bizonytalan. Talán csak azt kellene mondania, hogy vele akar lenni? Csábító gondolat volt, de tudta, hogy a férfi érdeke ez a mostani döntés.

Felkönyökölt, hogy nézhesse, ahogyan alszik. Meglepetésére a varázsló szeme nyitva volt.
– Te sem tudsz aludni? – kérdezte halkan.
– Nem – válaszolta Piton. A hangja rekedt volt.
– Azért néha még találkozhatnánk – mondta tétován. Maga is meglepődött azon, hogy azt javasolja a férfinak, legyenek titokban szeretők.
– Nem hiszem, hogy értelme lenne – felelte Perselus rövid gondolkodás után.
– Talán igazad van – értett egyet.

Másnap sokáig aludtak, aztán kényelmesen, bár szótlanul megreggeliztek. Hermione már teljesen jól érezte magát, úgyhogy visszament a szállodába, és kijelentkezett. Miközben a szobájában összepakolta a holmiját, igyekezett nem gondolni arra, hogy mi történt vele legutóbb azon a helyen. Persze már nem látszott semmi, hiszen a személyzet időközben rendet rakott, sőt, a dulakodásnak igazából egyébként sem volt jele, hiszen leginkább csak Rookwood verte őt. Mikor becsukta a szobája ajtaját, vett egy nagy levegőt, és eldöntötte, hogy örökre maga mögött hagyja az itt történteket.
Amíg sétált Perselus lakása felé, igyekezett búcsút venni Egertől, ahol olyan sok csodálatos órát töltött. Az utcán megállt az Apotheca előtt. Az ajtón lévő tábla szerint az üzlet ezen a héten zárva tart.
A lakásban úgy találta Perselust, hogy már útra készen, talárban volt.
– Indulhatunk? – kérdezte.
– Igen – bólintott.
A férfi levitte a pincébe, megmutatta a laborját, aztán pedig a titkos átjárót az érseki pincerendszerbe. Hermione néhány napja még ámuldozott volna, most viszont egykedvűen sétált a férfi mellett. Elég hosszú ideig gyalogoltak, azután a varázsló megállt, és egy mellékfolyosóra mutatott.
– Ott van!
A beugróban egy erős fémszerkezet állt.
– Készen állsz? – kérdezte Piton.

Hermione tépelődve toporgott. Ha most igent mond, akkor kinyitják a zárkát, megfogják Rookwoodot, és Londonba hoppanálnak. Vagyis, talán soha többet nem ölelheti át a mellette várakozva álló férfit.
Vett egy nagy levegőt, és ránézett.
– Most még itt vagyunk – kezdett bele zavartan, óvatosan fogalmazva –, de nemsokára megint Angliában leszünk. Köszönöm neked az elmúlt gyönyörű napokat!
Perselus arca merev volt és zárkózott, de most halványan elmosolyodott, és bólintott. A boszorkány felemelte a karját, a férfi nyaka köré fonta, aztán megcsókolta. Hosszú-hosszú percekig csókolták egymást, mintha mindkettőjüknek az járt volna a fejében, hogy ez az utolsó, és ezt ki akarják élvezni. Keserédes csók volt.
– Gyere! – fogta kézen Piton miután szétváltak, és a zárka felé vitte. Bonyolult varázslatokkal nyitotta ki, és a földön fekve ott volt a sóbálvánnyá vált Rookwood. Felállították, aztán mindketten megfogták egy-egy karját. – Menjünk!

A lány abban a pillanatban rájött, hogy ostobaságot csinálnak. Merlin szakállára, hiszen szeretik egymást! Igaz, sosem mondta még egyikük sem ki, de a saját érzelmeiben teljesen biztos volt, és eléggé egyértelműnek tűnt a Perselusé is. Együtt kellene, hogy maradjanak, aztán a többi majd kialakul!


De már késő volt.
A következő pillanatban ugyanis eltűnt a lába alól a föld, és hamarosan a Mágiaügyi Minisztérium telefonfülkéje előtt álltak. Többen is vártak a bejutásra, akik mind alaposan megnézték a furcsa hármast. Piton határozott léptekkel a fülke ajtajához ment, és ellentmondást nem tűrően kinyitotta. Beszálltak a fülkébe, és az átriumban léptek ki belőle.
Azonnal varázslók siettek oda hozzájuk, és néhány pillanaton belül a lány Harryt látta meg közeledni.

– Hermione! – kiáltotta hangosan, és magához ölelte. Vetett egy pillantást Rookwoodra is, de előbb Pitonra nézett, és a kezét nyújtotta.
– Örülök, hogy látom, Piton professzor!
A varázsló aprót biccentett, és elfogadta a kézfogást, de az arcán a lány nyomát sem látta az elmúlt szűk két hétben megismert érzelmeknek, kemény volt, szigorú és megközelíthetetlen; éppen olyan, mint egykor, a Roxfortban.
– Mi történt? – nézett újra a lányra Harry.
– Talán előbb el kellene helyezni őt – szólalt meg most végre Perselus Rookwoodra mutatva.
– Igaz is! – mondta az aurorok parancsnoka, és magához intette a közelben várakozó három aurort. – Vigyük azonnal az Azkabanba!

A boszorkány most, hogy ketten maradtak, reménykedve nézett Perselusra. Szerette volna az irodájába hívni, hogy beszélhessen vele. A férfi viszont rá sem pillantott, ellenben meglátott valakit közeledni. Valaki olyat, akit kedvelt, mert az arca halványan felderült. A lány követte a tekintetét, bár biztos volt benne, hogy Kingsley Shacklebolt érkezik.
– Perselus, drága barátom! – üdvözölte a mágiaügyi miniszter.
– Szervusz, Kingsley! – hangzott minden lelkesedés nélkül Piton válasza.
– Gyertek az irodámba, beszélgessünk! – invitálta őket, miután Hermionét is üdvözölte.


– Nem hiszem, hogy jó ötlet volt egy amatőrt küldeni azért, hogy megkeressen – közölte Piton, amikor leültek Shacklebolt irodájában.
– De hiszen megtalált! – nézett a miniszter büszkén a lányra.
– Éppenséggel majdnem mindketten meghaltunk emiatt! – válaszolt a bájitalmester bosszúsan.
Hermione legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Egy pillanat alatt vált teljesen inkompetenssé a személye, és mindezt különösen fájó volt Perselustól hallania. Hát mégis rosszul gondolta, és mindössze ennyit jelentett a férfinak?
– Természetesen ez nem Miss Granger hibája, sőt, ő mentette meg az én életemet is – remegett meg egészen enyhén a varázsló hangja, de ennyi elég volt ahhoz, hogy a lányban újraéledjen a remény –, de ha nem adod neki oda a waganda talizmánt, akkor talán most szegényebb lennél egy szépreményű minisztériumi alkalmazottal.
– Mi történt? – döbbent meg Shacklebolt, és a szeme ide-oda járt a szemben ülők között.
– Rookwood tőrbe csalta Miss Grangert, én megpróbáltam kimenteni, de közben rám szórta a halálos átkot. Miss Granger éppen akkor állt fel, ezért őt érte el az átok, de a medál valahogy elnyelte. Én sem értem, pontosan hogyan történt. – Piton megrázta a fejét. – Mindenesetre, ha egy auror jön, akkor talán máshogyan alakult volna.

Ez egészen biztos – gondolta magában Hermione. Sosem tudom meg, hogy mennyire szenvedélyes is tudsz lenni!
Döbbenten észlelte, hogy itt ül a főnöke irodájában, az agyában pedig olyan képek kergetik egymást, amiben leginkább az egykori tanára szerepel, ám nem éppen úgy, ahogyan a legtöbben ismerik.
– De jól vagy? – kérdezte aggódva a miniszter, mire a lány igyekezett letörölni az előző gondolatok miatt arcára kiült mosolyt.
Látta, hogy a miniszter megütközve, Perselus viszont kissé aggódva néz rá.
– Őőő, igen, most már jobban – válaszolta. – De még eléggé gyengének érzem magam. Nem baj, ha most hazamegyek?
– Nem, persze, hogy nem! – mondta Shacklebolt. – Valószínűleg Harry majd el akar veled beszélgetni, de természetesen az ráér.
Ahogy Hermione felállt, hirtelen Piton is felpattant, mintha vele akarna menni. Aztán észbe kapott, és gyorsan visszaült.
– Holnap reggel jövök dolgozni, rendben?
– Hogyne, de ha szeretnél, otthon maradhatsz még – válaszolta a főnöke.
– Köszönöm! – felelte, aztán Perselusra nézett. – Örülök, hogy alkalmam volt valamivel közelebbről is megismerni, Professzor úr!
– Én is örülök – válaszolta a férfi, és a lány tudta, hogy ezek igazán őszinte szavak voltak.
Még egy-egy vágyódó pillantást mindketten megengedtek maguknak, aztán a boszorkány kisétált.

***

Elment.

Egy percig semmi másra nem tudott gondolni, csak erre. Vajon fogja még látni? Esetleg ölelni? Netán csókolni?
Nem valószínű – csüggedt el.

Mikor felnézett, Shacklebolt fürkésző pillantásával találta szemben magát.
– Minden rendben, Perselus? – kérdezte.
– Természetesen – válaszolta, és felvette a sokat gyakorolt szenvtelen álarcát.
Míg nála tartózkodott, egészen megkedvelte Kingsleyt, de a lánnyal történtek nem az a téma volt, amit meg akart volna vitatni vele.

– Hermione átadta az üzenetnek azt a részét is, amelyik a Roxfortra vonatkozik? – kérdezte a miniszter, miután néhány szóval elmondta neki az Egerben történteket, természetesen azt kihagyva, ami közte és a boszorkány között jött létre.
– Igen – válaszolta –, azért is kísértem el őket.
Meg azért, mert képtelen lettem volna egy pillanatra is magára hagyni azzal a mocskos vadállattal – gondolta.
– Akkor ez azt is jelenti, hogy elvállalod? – csillant fel Shacklebolt szeme.
– Nem biztos, a részleteket meg kell beszélnem McGalagonnyal. Magyarországon is van már egy életem, és nem akarom teljesen feladni – magyarázta.
– Megértem. Hét év hosszú idő! Esetleg családot is alapítottál? Ha nem vagyok indiszkrét...
– Az nem nekem való – mondta komoran.

Kopogtatás szakította félbe a beszélgetést, és az aurorok parancsnoka jött be az irodába. Harry Potter, aki csak egy nyugodt évre vágyott – jutottak eszébe Hermione szavai, mire életében először érdeklődve nézett a fiúra. Aki már nem is annyira fiú, inkább férfi – állapította meg.
– Minden rendben ment? – kérdezte tőle Shacklebolt.
– Igen, kapott egy cellát az Azkabanban, aztán levettük róla a sóbálvány átkot.
– Mondott valamit?
– Semmit, egy szót sem akar szólni – intett nemet a fiú.
– Egy kis veritaserum majd megoldja a nyelvét, de két halálos átkot én és Miss Granger is tanúsíthatunk – közölte Piton.
Harry érdeklődve nézett rá.
– Az egyikkel egy muglit, a másikkal engem célzott meg. – Aztán még egyszer elmondta, mi történt a vár udvarán – persze a finomított verziót.
– Hermione jól van? – kérdezte Potter, és a bájitalmester örömmel látta, hogy az aggodalom őszinte a szemében.
– Igen, azt mondta, de most hazament pihenni – felelte Shacklebolt.
– Jó – bólintott Harry –, este benézek hozzá.
Piton szívébe féltékenység mart. Persze azt tudta, hogy Potter és Hermione között sohasem volt barátságon kívül semmi, inkább azért irigyelte a fiút, hogy bármikor meglátogathatja a lányt, míg neki innentől fogva csak arra kell hagyatkozni, amit esetleg másoktól hall. Ki tudja, egyáltalán a Roxfortban tudni fog-e a boszorkányról? Persze mindenképpen többet, mintha Magyarországon maradna. Vajon tényleg gyengének érezte magát, vagy csak kifogás volt, hogy elmehessen? Aggódott a lányért, de tudta, hogy most már nem tud mit tenni. Nincs helye az életében.
– A professzor úr mikor tudna hivatalosan is vallomást tenni? – nézett rá egykori tanítványa.
– Akár most is – közölte tartózkodóan.
– Átjönne velem az irodámba?
– Természetesen – válaszolta, és felállt.
– Perselus, beszélek addig McGalagonnyal, jó? – kérdezte Shacklebolt.
– Rendben – biccentett.

A folyosón követte Pottert a liftekig, beszálltak, és a második szintre tartottak. Ahogy az Auror parancsnokságon mentek keresztül, látta a kérdő tekinteteket, de úgy tett, mintha tudomást sem venne róluk. Bementek a leghátsó irodába, Harry az asztal mögé lépett, aztán hellyel kínálta őt is.
Piton látta rajta, hogy zavarban van. Nem úgy, mint amikor bájitaltanon felszólította, és nem tudott semmit, vagy éppenséggel azt is elfelejtette, ami esetleg ment volna, mert most látszott rajta, hogy tökéletesen magabiztos a munkájában.
– Professzor úr! – kezdett hozzá. – Mindenekelőtt szeretnék öntől elnézést kérni, amiért régen nem hittem magában. Belátom, hogy tévedtem.
A bájitalmester döbbenten meredt a fiúra. Sok mindenre számított James Potter utódjától, de erre aztán végképp nem.
– Még gyerek volt – bólintott végül.
– Hinnem kellett volna Dumbledore ítéletének – mondta Harry sóhajtva.
– Tervez még erről csevegni, vagy a tárgyra térhetünk? – kérdezte nyersen. Nem érdekelte tovább a griffendéles lelki nyomora, megvolt neki a magáé. Az egész csak felesleges időfecsérlésnek tűnt.
– Khmm, igen. Elmondaná pontosan, hogyan fogták el Rookwoodot, illetve mindent, ami vele kapcsolatos, és úgy véli, hogy fontos lehet?
Piton elmesélte, hogy mi történt, természetesen úgy, hogy ne derüljön fény semmi olyan dologra, ami kellemetlen lehet a lányra és saját magára nézve. Persze azok a dolgok nagyon is kellemesek voltak a számára, de nem olyanok, amiket meg kellene, hogy osszon Potterrel. Bár a fiút egyébként is leginkább a megölt aurorokkal kapcsolatos részletek érdekelték.
– Biztos, hogy igazat mondott? – kérdezte gondterhelten.
– Talán elfelejtette, hogy legilimentor vagyok? – nézett rá gúnyosan.
– Nem, természetesen nem – válaszolta Harry, és az arcára kiült érzelmek hatására Piton meg is bizonyosodhatott erről.
– Néhányan valóban meghaltak az elmúlt években – gondolkodott Harry hangosan –, de eddig nem tudtuk, ki áll ezek mögött. Neveket nem említett?
– Nem.
– Értem. Ez esetben, azt hiszem, végeztünk. Köszönöm, Piton professzor!
– Nincs mit – mondta, és felállt.
– Professzor úr! Ugye nincs az ellen kifogása, hogy esetlegesen a Wizengamot előtt is el kell ezeket ismételnie?
– Tisztában vagyok a kötelességeimmel – jelentette ki, aztán otthagyta Pottert.
Az aurorparancsnok fejcsóválva nézett utána.


Visszatért Shacklebolt irodájához, és bekopogott.
– Tessék! – szólt ki a miniszter.
Mikor bement, látta, hogy Kingsley már nincs egyedül, mert az egyik széken az elképedt McGalagony ült. Ahogy Piton belépett, még jobban elkerekedett a szeme, mint azelőtt.
– Szóval, tényleg igaz! – kiáltott fel.
– Viccelődnék én ilyesmivel? – vonta fel a szemöldökét Shacklebolt, akit nyilvánvalóan rendkívül szórakoztatott az igazgatónő döbbenete.
– Jó napot, Minerva! – üdvözölte a bájitalmester.
– Jó napot, Perselus!
– Nos, akkor én magukra is hagyom önöket. Perselus, ha végeztél, meghívhatlak hozzám vacsorára?
– Persze – egyezett bele. Bármi jobb lesz, mint otthon ülni egyedül.
– Akkor majd visszajövök – válaszolta Shacklebolt, és vidáman kiment.

Egy darabig némán néztek egymásra. Piton nem szándékozott megkönnyíteni McGalagony dolgát, hiszen neki nincs szüksége erre az állásra, hanem ő tesz szívességet. Hátradőlt a kényelmes karosszékben, és keresztbe vetette hosszú lábait. McGalagony felsóhajtott.
– Perselus, tartozom egy bocsánatkéréssel!
Mi a fene? Úgy látszik, ez egy ilyen nap – gondolta, de nem szólt semmit, csak az egyik szemöldökét emelte feljebb.
– Nos, elnézést, hogy nem hittem magában – mondta az idős nő –, és Dumbledore ítéletében sem.
– Rendben – biccentett –, akkor a tárgyra térhetnénk?
Nem érdekelte McGalagony lelkivilága sem.
– Igen – nézett rá a nő meglepetten, és talán némi rosszallást is felfedezett a tekintetében. – Tehát, a mágiaügyi miniszter úgy tájékoztatott, hogy ön hajlandó lenne visszajönni tanárnak a Roxfortba. Így van?
– Részben – válaszolta, és látta, hogy az igazgatónő felkapta a fejét. – Átveszem Lumpsluck professzortól a bájitaltan oktatását, de mindössze ennyit tudok felajánlani, és azt is feltételekkel. Nem vállalom egyik Ház vezetését sem, beleértve a Mardekárt is. Az órarend összeállításánál vegye figyelembe, hogy csak délután háromig lehetnek óráim, azután nem leszek az iskolában. Nem vállalok éjszakai, vagy hétvégi ügyeletet, és nem kérek lakosztályt sem, egy iroda a labor mellett tökéletesen elegendő lesz – fejezte be.
McGalagony néhány percig elgondolkodni látszott, végül bólogatva beleegyezett.
– Rendben! – válaszolta. – Tulajdonképpen jelenleg Lumpsluck professzor is hasonló beosztással dolgozik, tehát ez nem okoz problémát.

Az igazgató felállt, és a kandallóhoz lépett.
– Köszönöm, hogy hajlandó visszajönni a Roxfortba! Igazán nagy segítség!
– Nem magáért teszem – mondta neki.
– Nyilvánvaló, de ez a lényegen nem változtat – játszott óvatos mosoly Minerva arcán.

Végül egy adag hopp port szórt a kandallóba, belépett, és eltűnt.

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 17. fejezet

17. fejezet - Lábadozás


A lakásban csodálatos illatok terjengtek, amikor Hermione legközelebb felébredt. Üres volt mellette az ágy, de Perselus párnájára oda volt készítve az a póló, amit legutóbb viselt. Elmosolyodott a gondolatra, hogy van egy ruhadarabja Perselus Pitonnál.
A karjáról hiányzott a sínpólya, és már csak alig érzett fájdalmat itt-ott. Megmozgatta a törött karját, úgy tűnt már rendbe jött, úgyhogy felvette a pólót, és kiszállt az ágyból. Kifelé indult volna, de hirtelen megszédült. Próbált megkapaszkodni, de nem sikerült, csúszott lefelé. Erős karok tartották meg, hogy ne essen a padlóra.
– Még nem kellene járkálnod! – dorgálta meg Perselus. – Holnapra valószínűleg kutya bajod sem lesz, de ma még pihenned kell!
– A mosdóba szeretnék menni – mondta pirulva.
– Rendben! – válaszolta a férfi, és a karjába kapta. Mikor odaért, kinyitotta neki az ajtót, és letette. – Szólj, ha végeztél, addig megnézem az ételt.

Mikor végzett, Piton újra felvette, de nem a hálóba vitte, hanem a nappali kanapéjára ültette, félig fekvő helyzetben. Valahonnan elővarázsolt egy plédet, ráterítette, azután mellé ült, és a kezébe vett egy napilapot. Gyorsan átlapozta, de az egyik oldalon hosszabban is elidőzött.
– Jól van, a mugliknak nem tűnt fel semmi a várban történtekből – közölte, miután összehajtotta az újságot. – Mindössze annyit írnak, hogy a biztonsági őr az éjszakai járőrözése során szívinfarktust kapott.
– Szegény őr! – dünnyögte Hermione. – Rookwood még csak rá sem nézett igazán, mielőtt megölte volna.
– Nem véletlenül volt halálfaló – mondta szárazon Piton, és elfelhősödött a tekintete.
Hermione gyorsan témát változtatott.
– Milyen nap van ma? – kérdezte.
– Szerda, tizenegy óra – válaszolta a férfi.
– Egy teljes napot átaludtam? – döbbent meg a lány. – Micsoda léhaság!
– Nem aludtál végig, néha felébredtél – magyarázta a varázsló. – Egyébként a főbenjáró átkokat muszáj kipihenni, különben nyomot hagyhatnak.
Hermione akaratlanul is odanyúlt, ahol a talizmán a bőrébe égett.
– Természetesen a cruciatusra gondolok, a másikat nem szokás túlélni – jegyezte meg Perselus.
A lány nem akart most erről beszélni, túlságosan is jól esett itt ülni a nappaliban.

– Nagyon jó illatokat érzek! – áradozott, és a konyha felé tekintgetett, de csak annyit látott, hogy a tűzhelyen lévő lábosban valamit egyenletes tempóban keverget egy fakanál, az asztalnál pedig egy kés vagdosta serényen a burgonyákat.
– Marhapörkölt – tájékoztatta a férfi. – Hagyományos magyar étel, bár azért kicsit változtattam rajta, hogy kevésbé legyen megterhelő. Ebben az országban valamiért imádják a nehéz ételeket – csóválta meg a fejét.
Intett egyet, mire az asztalon felemelkedett a vizeskancsó, és a lábosba loccsantott egy keveset. Hangos sercegés volt a válasz, a fakanál pedig átmenetileg gyorsabb iramra fogta a tempót.
Hermione azon töprengett, mi lehet Perselusszal? Most úgy beszélt vele, mint egy egyszerű, és talán nem túl kedves ismerőssel, a tettei viszont azt mutatták, hogy igenis fontos neki. Odarakta mellé a pólót, hogy kényelmesen fel tudjon öltözni, elkapta, amikor majdnem elájult, ami azt jelenti, hogy figyelte őt, miközben főzött is. Aztán mosdóba vitte, utána pedig nem a szobába, hanem ide, maga mellé. Na persze – gondolta –, végül is Perselus Pitonról van szó, nem várhatja, hogy a férfi semmiségekről kezdjen vele csevegni, vagy lelkesen ecsetelje a tegnap este látott kviddics meccset – nem mintha őt egyébként érdekelte volna –, mint egykor Ron.

Ron.
Napok óta eszébe sem jutott. Jó, a tegnapi napra van magyarázat, de előtte csak akkor gondolt rá, amikor Perselus kérdezett róla. Milyen hűtlen szerelmes is ő! Hiszen még két éve sincs, hogy a fiú meghalt, ő pedig, miután lefeküdt valakivel, már el is felejtkezett róla. Most minden a lelki szemei elé vetült, attól kezdve, hogy először meglátta Ronald Weasleyt a Roxfort Expressz járatán, az együtt átélt kalandokig. Csakhogy egy idő után arra lett figyelmes, hogy a gondolatai minduntalan másvalaki felé kanyarodnak. A közös étkezéseknél a nagyteremben nem a mellette ülő fiút látta, hanem a tanári asztalnál ülő fekete alakot. Az órák menthetetlenül a bájitaltan felé vették az irányt, az udvaron pedig a lobogó taláros professzort látta, ahogyan magányosan vág át a tiltott rengeteg irányába.
Már nem is tudok Ronra gondolni! – fonta össze a mellkasán a kezét, a szemében pedig megjelent egy könnycsepp.

Észre sem vette, hogy mikor állt fel Piton a kanapéról, csak akkor tért magához, amikor meglátott maga előtt egy pohár vizet tartó kezet.
– Tessék, idd meg! – szólította fel a férfi, ő pedig engedelmesen tette a dolgát.
Perselus egy pillanatig még nézte, azután a konyhába ment. Belenézett a lábasba, csökkentette a lángot, azután beledobta a burgonyákat. Visszament a nappaliba, és felvette a lányt a kanapéról, de most nem ment vele sehová, csak leült, ölében a boszorkánnyal.
– Ha sírni szeretnél, tedd csak azt, jót fog tenni – mondta nagyon csendes, megnyugtatóan mély hangon. – A cruciatus nem csak a testre van hatással, hanem a lélekre is, ami olykor csak napokkal később mutatkozik meg. Gondold csak el, Longbottom szülei még mindig a hatása alatt vannak, mert őket hosszú ideig kínozták.
– Olyan gyengének éreztem magam – suttogta Hermione –, és annyira féltem!
– Most már minden rendben lesz – ígérte Piton, és gyengéden simogatni kezdte a hátát, mire a lány tényleg sírni kezdett.
A férfi nem csitítgatta, nem is mondott semmit, csak ott volt vele, és sugározta felé a megértést, és ez most mindennél többet jelentett neki.


Abban a pillanatban, ott a kanapén, Perselus karjai között sírva értette meg, hogy a férfi igazi rokonlélek. Végre valaki, aki megérti őt! Akivel lehet könyvekről, tudományról beszélgetni, nem csak a kviddicsről, és aki lélekben közel áll hozzá. Mindketten magányosak, de együtt nem azok. Pitonról sosem gondolta volna, hogy majd az ölébe veszi, és hagyja, hogy telesírja az ingét, a férfi mégis gondolkodás nélkül megtette, mert neki erre volt szüksége. Lehet, hogy szavakkal nem osztja meg az érzéseit, de a gesztusai, a tettei megmutatják. Még jobban az ölelő karok közé simult, és megnyugvást talált. Sőt, nem csak azt, hanem az egymáshoz tartozás érzését is. Talán nem egyfelé fog majd vezetni az útjuk – bár ő ezt egyre jobban szeretné –, de a szívében mindig lesz egy darabka hely a férfinak, és tudta, hogy ez fordítva is igaz.

***

Mindeközben Piton egyáltalán nem ilyen megnyugtató gondolatokkal volt elfoglalva.
Hát, ennyit tud ő adni a lánynak. Néhány perce, mikor még egymás mellett voltak a kanapén, érezte, hogy mondania kellene valami kedveset, de fogalma sem volt, hogy mit. Járt az agya, de semmi sem jutott eszébe. Soha nem volt a nagy szavak embere, hacsak nem a bájitaltanról volt szó. Nem csoda, hogy Lily is inkább Pottert választotta. Ő nem tud bókolni, vagy kedveskedni.
Mindazonáltal úgy vélte, a lány jelenlegi állapotában feleslegesek a szavak, és többet ér, ha a sírás által megkönnyebbülhet. Remélte, hogy közben az étel nem megy teljesen tönkre, bár már majdnem készen volt, ezért ez nem tűnt valószínűnek. Egyébként is az a legfontosabb, hogy Hermione jobban legyen.

A boszorkány lassan megnyugodott, egy idő után már nem is szipogott, de még mindig szorosan hozzásimult.
– Köszönöm! – dünnyögte a mellkasának.
Piton elővett egy zsebkendőt a zsebéből és felé nyújtotta, amit a lány hálásan el is fogadott.
– Jobb egy kicsit? – kérdezte.
– Sokkal – mondta Hermione, még mindig a könnyeit törölgetve. – Tudod, mindenféle gondolat kavarog bennem, és úgy érzem, nem tudok rendet tenni közöttük.
– Majd ha lecsillapodik ez a felfokozott idegállapot, akkor könnyebb lesz. Ne felejtsd el, hogy nemrégiben majdnem meghaltál.
– Tudod, nem is az volt a legrosszabb, amikor az átok elért, mert akkor igazából már mindegy volt. De amikor a vár udvarán, a földön magamhoz tértem, tudtam, hogy a sérüléseim annyira súlyosak, hogy elvérezhetek akár ott, a földön fekve is. A halálos átok egy pillanat alatt megöl, de én nem tudtam, hogy egy órám, vagy egy fél napom, esetleg több van hátra. Rettegtem attól, hogy újra bánthat Rookwood.
– Nagyon aggódtam érted! – Miközben ezt mondta, azon töprengett, mennyire nem fejezi ki az aggódás szó azt, amit érzett. – Azt hittem, Rookwood nem bánt téged többet, ha úgy hiszi, engem nem érdekelsz.
– Tudom – válaszolta Hermione.

Egy kis ideig csendben voltak, azután a lány elhúzódott, hogy ránézhessen. Alaposan szemügyre vette, Piton szinte kellemetlenül érezte magát miatta. Hétfő reggel ivott utoljára az átváltoztató szérumból, és tudta, hogy amit a boszorkány lát, az nem szép. Bár a kinézete sosem érdekelte, ezért nem foglalkozott azzal sem, hogy Kígyósi Péter megnyerőbb legyen, mindössze annyi volt a cél, hogy ne ismerjék fel. De most a haja szokás szerint zsírosodik, a bőre fakó, a szeme között örökké ott lévő ránc miatt pedig még komornak is tűnik. Pedig már nem akart a lánnyal mogorva lenni, nem akarta elüldözni maga mellől. Szívesen tartotta volna bármeddig a karjában.
Hermione felemelte a kezét, és megsimogatta az arcát, a szeme pedig egyáltalán nem azt tükrözte, hogy nem tetszik az, amit lát. A tekintetében gyengédség volt, és valami más, amit Piton nem tudott beazonosítani. Aztán a lány hozzá hajolt, és lágyan puszilgatni kezdte, mintha megérezte volna, hogy mi jár a fejében, és el akarná űzni a gondolatait. A férfi lehunyta a szemét, és úgy élvezte a még soha nem tapasztalt gyengédséget. Furcsán érezte magát, de nem volt kellemetlen. A boszorkány alapos volt, egy négyzetcentimétert sem hagyott ki, még az orra görbületére is jutott, utoljára pedig a szájára. Mikor befejezte, visszabújt a karjába, és szorosan átölték egymást.

Nem igazán tudta, meddig ültek így, ebben a jóleső csendben, de véget vetett neki, hogy Hermione hasa hangosan megkordult, mire a lány kuncogni kezdett.
– Miféle vendéglátó vagyok én, hmm? Hagylak éhen halni! – morgott Piton.
– Igazából én vagyok az, aki nem hagy téged főzni – válaszolta a lány, aztán lecsúszott róla, hogy a férfi fel tudjon állni. – Segíthetek valamit?
– Inkább pihenj, rendben?
– Igenis, professzor úr! – mosolygott a boszorkány.
– Ez a griffendéles szemtelenség nem fog jóra vezetni, hidd el nekem! – fenyegette meg, miközben felállt a kanapéról.
– Pedig én bízom benne, hogy jó lesz! – replikázott a lány.
– Mégis micsoda? – érdeklődött.
– Az ebéd, vagy – nézett Hermione a faliórára – korai vacsora, és ami utána következik.
– Mi következik utána? – értetlenkedett szándékosan.
– A desszert! – bökte ki diadalmasan a lány.
– Nos, azzal nem készültem – válaszolta némileg tanácstalanul.
– Akkor kénytelen leszek mással beérni – mondta a boszorkány, és végigsimított a férfi mellkasán. – Hm, talán jobb is lesz, mint holmi sütemény.
Piton nyelt egyet, és jobbnak látta, ha gyorsan megnézi a pörköltet a konyhában, mielőtt még előételre is sort kerítenének.

Már beesteledett, mire a desszertnek is a végére értek, bár a legtöbb időt azzal töltötték el. Lassan, ráérősen szeretkeztek, úgy, mint akik a halál torkából jönnek, örülnek annak, hogy élnek, és ezért újra fel akarják fedezni egymást. A férfi annyira gyengéd volt, amennyire csak tudott, nagyon vigyázott, nehogy a lánynak fájdalmat okozzon. Bár elvileg a testi sérülések már begyógyultak, megtalálták a módját, hogy mindkettőjüknek jó legyen, de amennyire lehetséges, kíméljék Hermionét.
Utána összeölelkezve feküdtek, és Piton azon tűnődött, volt-e már valaha ilyen boldog? Érezte-e már ezt a nyugodt, derűs elégedettséget, ami most tölti el? Ez sokkal jobb volt még annál is, mint amikor kitalált egy különlegesen bonyolult, nehéz bájitalt, és a legvégén bedugaszolta az elkészült szer üvegét.

De minden jónak vége szakad egyszer, ezt nagyon is jól tudta.
– Van valami terved már Rookwoodot illetően? – kérdezte.
A boszorkány nagyot sóhajtott.
– El kell vinnem Londonba – mondta.
Sejtette, hogy ez lesz a válasz.
– Nem lenne jobb, ha inkább egyszerűen mi elintéznénk? – próbálkozott még. Már bánta, hogy nem ölte meg a halálfalót a vár udvarán. A probléma meg lenne oldva.
– Nem akarom, hogy a vére a kezemhez tapadjon – rázta meg a fejét a lány.
– Megteszem én – ajánlotta. – Bántott téged, és meg is ölt volna mindkettőnket. Van rá okunk.
– Tudom, de... – Hermione tépelődött. – Az általa megölt aurorok családjai megérdemlik, hogy igazságot szolgáltassanak nekik.
– Igen, ebben igazad van – sóhajtott. – Mikor akarod odavinni?
Hermione egy kicsit gondolkodott.
– Ha holnapra megerősödöm a hoppanáláshoz, akkor már holnap. Túl szeretnék esni rajta mielőbb.
– Megértem – bólintott komoran. – Veletek megyek.
– Tessék? – nézett rá a lány.
– Nem hagylak magadra vele, arról szó sem lehet!
– De úgy gondoltam, egyenesen a minisztériumba viszem, akkor nem lehet gond. Az irodámba tudok hoppanálni is.
– Hermione, erről nem vitatkozom! Nem lehetsz vele kettesben, és kész! – Nem tudta volna elviselni, ha azért történik valami a lánnyal, mert magára hagyta a halálfalóval.
– De ha oda jössz te is, akkor meg fogják tudni, hogy...
–... hogy élek – fejezte be helyette a megkezdett mondatot. Tisztában volt ezzel a lehetőséggel, de mivel már elhatározta, hogy elfogadja a roxforti állást, ennek nem volt jelentősége. – Semmi gond, ha visszamegyek tanítani, úgyis megtudnák.
– Biztos vagy benne? Mi lesz itt az üzlettel?
– Valahogy majd megoldom – vonta meg a vállát. – Veszek fel valakit, vagy bezárom, de az is lehet, hogy csak a nyitvatartáson változtatok. Erről még beszélnem kell McGalagonnyal.

Piton, bár nem volt az érzelmek mestere, de most ő is érezte, hogy valami megváltozott. Hermione még mindig a karjában volt, de mégis, mintha a lelke eltávolodott volna tőle.
– McGalagony biztosan örülni fog – mondta a lány.
– Nem érdekel McGalagony – közölte szárazon. – Kizárólag magam miatt megyek vissza.
És talán néha láthatlak majd – tette hozzá magában.
– Akkor jó – mosolygott halványan Hermione.

Talán azt hiszi, azért akarok visszamenni, mert folytatni szeretném, ami itt elkezdődött? – töprengett a férfi. Ez így is van, de csak akkor, ha ő is erre vágyik. Ha nem, azt is el kell fogadnom, hiszen a jövőjéről dönt, nem lenne nagy csoda, ha nem egy volt halálfalóra vágyik, aki korát tekintve az apja lehetne.
– Hermione, ha visszamegyünk Angliába, akkor mi majd... – elhallgatott, mert azt akarta, a lány mondja ki, amit ő képtelen lenne, bár tisztában volt vele, hogy az lenne az egyedüli helyes megoldás.
–… úgy teszünk, mintha nem történt volna közöttünk semmi – fejezte be a mondatot halkan a boszorkány.
– Igen – válaszolta csendesen.
Tudta, hogy most megkönnyebbültnek kellene lennie, amiért megmarad a megszokott élete, és nem forgatja fel a nyugalmát egy kócos boszorkány, de nem volt az, mert csak a fájdalmas veszteséget érezte. De azzal is tisztában volt, Hermionét a saját érdekében nem kérheti arra, hogy maradjon vele. Talán jobb is ez így, most úgyis meglehetősen felfordul majd az élete.

Furcsa módon mintha a lányban is hasonló gondolatok kavarogtak volna, mert hirtelen még szorosabban ölelte, mint addig. Ráemelte a tekintetét, és csak ennyit mondott:
 – De ez az éjszaka még a miénk!

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 16. fejezet

16. fejezet - A halál érintése 


– Avada Kedavra! – harsogta Rookwood, és Piton a zöld fényt is látta, de a halál mégsem jött.

– Stupor! – kiáltott azonnal, kihasználva a pillanatnyi döbbenetet, és mikor a halálfaló összeesett, megkötözte és lefegyverezte: – Incarcerandus! Capitulatus!
– Invito pálca! – kiáltotta még, hogy magához vegye a halálfaló kezéből kiesett pálcát, de meglepetésére kettő is hozzá röppent, a második valószínűleg Hermione tulajdona volt.

Rettegve rohant a lányhoz, és amikor látta, hogy tényleg bekövetkezett, amitől tartott, akkor összerogyott előtte. Az ölébe emelte az élettelen testet, és huszonöt év után újra sírni kezdett.

Már megint megtörtént! Nem vigyázott rá eléggé, és meghalt, aki fontos volt számára. Igen, fontos volt neki a lány, nagyon fontos! Csak ma délután fedezte fel magában az érzést, amikor aludni látta az irodájában, de akkor még önmaga előtt is tagadta. El kellett veszítenie ahhoz, hogy elfogadja. Most már nem volt értelme becsapnia magát, és úgy érezte, megszakad a szíve. A fájdalom kibírhatatlan volt, talán rosszabb, mint először Lilyvel, mert Hermione nem a gyermekét, hanem őt védte. Elé állt a halálos átoknak, hogy ő megmeneküljön, pedig az élete semmit sem ér, még egy knútot sem.

Meghalt helyettem, és még csak nem is tudta, hogy mit érzek iránta! – A gondolat pokoli volt.
És vajon mennyit szenvedett ma este? Jól látta a zúzódásokat, vérfoltokat a lányon, és legszívesebben hozzá futott volna, hogy ápolja, de azt hitte, ha leplezi az érzelmeit, akkor felülkerekedhet a halálfalón. Végül csak annyit ért el, hogy a boszorkány úgy érezhette, nem érdekli, hogy mi történt vele.

– Hermione! – kiáltotta a nevét. – Tudnod kellett volna, hogy mennyire fontos vagy nekem! – Ráborult, és megcsókolta a homlokát.

– Hhhhh! – szakadt fel egy hangos sóhaj a lányból, és kinyitotta a szemét.
– Életben vagy! – kiáltotta hitetlenkedve, és még jobban magához szorította volna, de a boszorkány erre felnyögött a fájdalomtól. – Ne haragudj! – lett gyorsan óvatosabb és gyengédebb. – Hogyan...? – kérdezte értetlenül.
– A medál – suttogta a lány. Aztán összeszedte a maradék erejét, és újra megszólalt. Reszkető hangja alig volt hallható. – Túl... sok... sérülés – mondta, és elájult.

A következő egy óra azzal telt, hogy megpróbált életet lehelni a boszorkányba. Félő volt, hogy a végén nem a halálos átokba hal bele, hanem a Rookwoodtól kapott sérüléseibe. Valamilyen csoda folytán életben maradt, és tudta, ha nem sikerül megmentenie, abba beleőrül.
– Hippokrax! – mondta el számtalanszor, Hermione minden egyes testrészére használva a gyógyító varázslatot. A nyomában zúzódások kezdtek begyógyulni, sebek behegedni, csontok összeforrni.
– Ferula! – pólyálta be a lány nemrég még törött karját, hogy a gyógyulás folyamata tökéletesen menjen végbe.
Mikor a boszorkány néha magához tért, minden szóba jöhető elixírt beadott neki, ami csak nála volt. Áldotta az eszét, hogy hozott magával ilyesmit is.
A lány még nem volt teljesen magánál, de érezte, hogy lassanként visszatér belé az élet. El sem tudta hinni, hogy ilyen szerencséjük lehet.

– Gyenge vagy, Piton! Mindig is az voltál, te áruló! – tért magához Rookwood. Mozdulni nem tudott, hiszen a kötöző ártás erősen tartotta, de a nyelve semmivel sem lett kevésbé csípős.
– Petrificus totalus! – varázsolta sóbálvánnyá a halálfalót, mert elege volt belőle, aztán egy pálcaintéssel megfordította, hogy Rookwood ne láthassa őt.

Körbenézett.
Tudta, hogy valamit kezdenie kell a vár udvarával, hogy a mugliknak reggel ne tűnjön fel, ami történt. Bizonytalanul pillantott a lányra, de tudta, egyelőre nem tud többet tenni érte. Fél órát szánt az udvarra, azalatt helyreállította a ledőlt falakat, bástyákat. Megtalálta a megölt biztonsági őrt, és úgy helyezte el, hogy egyszerű szívinfarktusnak tűnjön a halála. Mikor úgy érezte, hogy minden készen van, a boszorkányt és a halálfalót is lebegtetve elindult a föld mélye felé. A kazamaták lejárata mellett ott volt az átjáró az érseki pincerendszerbe, ezért egyenesen oda tartott.
Az alagútban a zárkához ment, és belökte Rookwoodot. A sóbálvány átkot nem szándékozott feloldani, felőle aztán ott rohadhatott volna meg a halálfaló a pincében.

Amikor végzett, Hermionét gyengéden a karjába vette, úgy vitte fel a lakásba. A hálószobában lefektette az ágyra, aztán levette magáról a cipőjét, talárját, és kimerülten melléfeküdt. Nem akarta magára hagyni egy pillanatra sem.

Nézte a lányt, aki ájultan aludt, és a vörös, kék és lila foltok ellenére is gyönyörű volt. Hihetetlennek tűnt, hogy sosem látta meg a szépségét, amíg a Roxfortban tanított. Persze, amikor odakerült, még csak egy kislány volt, kusza hajjal – bár ez nem sokat változott – és szabálytalan fogsorral. Még szerencse, hogy néhány évig nem látta, mert így el tudott vonatkoztatni az emlékeiben élő gyerektől, és képes nőként tekint rá.
Megmentette az életem – csóválta meg tűnődve a fejét. Vajon miért? Csak egy valamit tudott elképzelni indokként: a lány griffendéles forrófejűségét, és bátorságát. Na persze, ez szerinte inkább meggondolatlanságnak nevezhető. Mindenesetre mindketten élnek, pedig lehetett volna rosszabb vége is a dolognak.
Vajon hogyan lesz ezután? Itt marad még Egerben a boszorkány, vagy visszatér Londonba, és éli tovább az életét? Sajnos, erre megvan a lehetőség – látta be –, és neki el kell engednie. Talán egy nyári kalandnak jó volt Hermione számára, ő pedig örülhet, hogy ennyit is kapott belőle. Ha tényleg fontos neki, akkor nem állhat az útjába, hiszen a lány még fiatal, előtte az élet. Ráadásul saját magában sem biztos. Természetesen kedveli, és talán – ha nagyon magába néz – szereti is a boszorkányt, és pokoli érzés volt azt hinni, hogy meghalhat, de egy kapcsolathoz ennyi nem biztos, hogy elég.

És mit kezdenek Rookwooddal? Már egy kicsit sajnálta, hogy nem ölte meg a vár udvarán, akkor meg lenne oldva a probléma. Úgy tűnik, az elmúlt, muglik között töltött időszak gyengévé tette, ahogyan a halálfaló is rámutatott.
Felsóhajtott. Hermionéra fogja bízni, hiszen majdnem elvette az életét, joga van ítélkezni felette.

Az állapota reményt keltett benne, már sokkal jobban volt, Piton úgy gondolta, a testi bajok nagy részét sikerült meggyógyítania, de persze még időbe telik, mire teljesen rendbe jön. A cruciatus szörnyű hatással van nem csak a testre, de a lélekre is, és az volt az érzése, nem az volt az első átok, amit a jelenlétében kapott a lány, mert rémálmok gyötörték.
– Ne, kérem, ne! – ismételgette állandóan. Néha rángatózott és rúgkapált álmában, pedig minden mozdulat kínokkal járt még neki.
Végül Perselus megitatott vele egy álomtalan álom elixírt, és attól lecsendesedett.

Valamikor hajnal felé őt is legyűrte a fáradtság. A rendszeres úszástól jó volt az erőnléte, de már régen párbajozott varázslóval, ráadásul korábban alig pihent.
Úgy aludt el, hogy fogta Hermione kezét, hogy érezze, ha felébred, vagy bármi egyéb történik vele.

**– Avada Kedavra! – harsogta Rookwood, és Piton a zöld fényt is látta, de a halál mégsem jött.

– Stupor! – kiáltott azonnal, kihasználva a pillanatnyi döbbenetet, és mikor a halálfaló összeesett, megkötözte és lefegyverezte: – Incarcerandus! Capitulatus!
– Invito pálca! – kiáltotta még, hogy magához vegye a halálfaló kezéből kiesett pálcát, de meglepetésére kettő is hozzá röppent, a második valószínűleg Hermione tulajdona volt.

Rettegve rohant a lányhoz, és amikor látta, hogy tényleg bekövetkezett, amitől tartott, akkor összerogyott előtte. Az ölébe emelte az élettelen testet, és huszonöt év után újra sírni kezdett.

Már megint megtörtént! Nem vigyázott rá eléggé, és meghalt, aki fontos volt számára. Igen, fontos volt neki a lány, nagyon fontos! Csak ma délután fedezte fel magában az érzést, amikor aludni látta az irodájában, de akkor még önmaga előtt is tagadta. El kellett veszítenie ahhoz, hogy elfogadja. Most már nem volt értelme becsapnia magát, és úgy érezte, megszakad a szíve. A fájdalom kibírhatatlan volt, talán rosszabb, mint először Lilyvel, mert Hermione nem a gyermekét, hanem őt védte. Elé állt a halálos átoknak, hogy ő megmeneküljön, pedig az élete semmit sem ér, még egy knútot sem.

Meghalt helyettem, és még csak nem is tudta, hogy mit érzek iránta! – A gondolat pokoli volt.
És vajon mennyit szenvedett ma este? Jól látta a zúzódásokat, vérfoltokat a lányon, és legszívesebben hozzá futott volna, hogy ápolja, de azt hitte, ha leplezi az érzelmeit, akkor felülkerekedhet a halálfalón. Végül csak annyit ért el, hogy a boszorkány úgy érezhette, nem érdekli, hogy mi történt vele.

– Hermione! – kiáltotta a nevét. – Tudnod kellett volna, hogy mennyire fontos vagy nekem! – Ráborult, és megcsókolta a homlokát.

– Hhhhh! – szakadt fel egy hangos sóhaj a lányból, és kinyitotta a szemét.
– Életben vagy! – kiáltotta hitetlenkedve, és még jobban magához szorította volna, de a boszorkány erre felnyögött a fájdalomtól. – Ne haragudj! – lett gyorsan óvatosabb és gyengédebb. – Hogyan...? – kérdezte értetlenül.
– A medál – suttogta a lány. Aztán összeszedte a maradék erejét, és újra megszólalt. Reszkető hangja alig volt hallható. – Túl... sok... sérülés – mondta, és elájult.

A következő egy óra azzal telt, hogy megpróbált életet lehelni a boszorkányba. Félő volt, hogy a végén nem a halálos átokba hal bele, hanem a Rookwoodtól kapott sérüléseibe. Valamilyen csoda folytán életben maradt, és tudta, ha nem sikerül megmentenie, abba beleőrül.
– Hippokrax! – mondta el számtalanszor, Hermione minden egyes testrészére használva a gyógyító varázslatot. A nyomában zúzódások kezdtek begyógyulni, sebek behegedni, csontok összeforrni.
– Ferula! – pólyálta be a lány nemrég még törött karját, hogy a gyógyulás folyamata tökéletesen menjen végbe.
Mikor a boszorkány néha magához tért, minden szóba jöhető elixírt beadott neki, ami csak nála volt. Áldotta az eszét, hogy hozott magával ilyesmit is.
A lány még nem volt teljesen magánál, de érezte, hogy lassanként visszatér belé az élet. El sem tudta hinni, hogy ilyen szerencséjük lehet.

– Gyenge vagy, Piton! Mindig is az voltál, te áruló! – tért magához Rookwood. Mozdulni nem tudott, hiszen a kötöző ártás erősen tartotta, de a nyelve semmivel sem lett kevésbé csípős.
– Petrificus totalus! – varázsolta sóbálvánnyá a halálfalót, mert elege volt belőle, aztán egy pálcaintéssel megfordította, hogy Rookwood ne láthassa őt.

Körbenézett.
Tudta, hogy valamit kezdenie kell a vár udvarával, hogy a mugliknak reggel ne tűnjön fel, ami történt. Bizonytalanul pillantott a lányra, de tudta, egyelőre nem tud többet tenni érte. Fél órát szánt az udvarra, azalatt helyreállította a ledőlt falakat, bástyákat. Megtalálta a megölt biztonsági őrt, és úgy helyezte el, hogy egyszerű szívinfarktusnak tűnjön a halála. Mikor úgy érezte, hogy minden készen van, a boszorkányt és a halálfalót is lebegtetve elindult a föld mélye felé. A kazamaták lejárata mellett ott volt az átjáró az érseki pincerendszerbe, ezért egyenesen oda tartott.
Az alagútban a zárkához ment, és belökte Rookwoodot. A sóbálvány átkot nem szándékozott feloldani, felőle aztán ott rohadhatott volna meg a halálfaló a pincében.

Amikor végzett, Hermionét gyengéden a karjába vette, úgy vitte fel a lakásba. A hálószobában lefektette az ágyra, aztán levette magáról a cipőjét, talárját, és kimerülten melléfeküdt. Nem akarta magára hagyni egy pillanatra sem.

Nézte a lányt, aki ájultan aludt, és a vörös, kék és lila foltok ellenére is gyönyörű volt. Hihetetlennek tűnt, hogy sosem látta meg a szépségét, amíg a Roxfortban tanított. Persze, amikor odakerült, még csak egy kislány volt, kusza hajjal – bár ez nem sokat változott – és szabálytalan fogsorral. Még szerencse, hogy néhány évig nem látta, mert így el tudott vonatkoztatni az emlékeiben élő gyerektől, és képes nőként tekint rá.
Megmentette az életem – csóválta meg tűnődve a fejét. Vajon miért? Csak egy valamit tudott elképzelni indokként: a lány griffendéles forrófejűségét, és bátorságát. Na persze, ez szerinte inkább meggondolatlanságnak nevezhető. Mindenesetre mindketten élnek, pedig lehetett volna rosszabb vége is a dolognak.
Vajon hogyan lesz ezután? Itt marad még Egerben a boszorkány, vagy visszatér Londonba, és éli tovább az életét? Sajnos, erre megvan a lehetőség – látta be –, és neki el kell engednie. Talán egy nyári kalandnak jó volt Hermione számára, ő pedig örülhet, hogy ennyit is kapott belőle. Ha tényleg fontos neki, akkor nem állhat az útjába, hiszen a lány még fiatal, előtte az élet. Ráadásul saját magában sem biztos. Természetesen kedveli, és talán – ha nagyon magába néz – szereti is a boszorkányt, és pokoli érzés volt azt hinni, hogy meghalhat, de egy kapcsolathoz ennyi nem biztos, hogy elég.

És mit kezdenek Rookwooddal? Már egy kicsit sajnálta, hogy nem ölte meg a vár udvarán, akkor meg lenne oldva a probléma. Úgy tűnik, az elmúlt, muglik között töltött időszak gyengévé tette, ahogyan a halálfaló is rámutatott.
Felsóhajtott. Hermionéra fogja bízni, hiszen majdnem elvette az életét, joga van ítélkezni felette.

Az állapota reményt keltett benne, már sokkal jobban volt, Piton úgy gondolta, a testi bajok nagy részét sikerült meggyógyítania, de persze még időbe telik, mire teljesen rendbe jön. A cruciatus szörnyű hatással van nem csak a testre, de a lélekre is, és az volt az érzése, nem az volt az első átok, amit a jelenlétében kapott a lány, mert rémálmok gyötörték.
– Ne, kérem, ne! – ismételgette állandóan. Néha rángatózott és rúgkapált álmában, pedig minden mozdulat kínokkal járt még neki.
Végül Perselus megitatott vele egy álomtalan álom elixírt, és attól lecsendesedett.

Valamikor hajnal felé őt is legyűrte a fáradtság. A rendszeres úszástól jó volt az erőnléte, de már régen párbajozott varázslóval, ráadásul korábban alig pihent.
Úgy aludt el, hogy fogta Hermione kezét, hogy érezze, ha felébred, vagy bármi egyéb történik vele.


                                                                    ***


Élek.
Ez volt Hermione első gondolata, amikor reggel felé először ébredt fel tiszta tudattal. Bár még fájt minden porcikája, de már nem volt olyan rossz, mint az éjjel, amikor azt hitte, bele fog halni a sérüléseibe.
Érezte, hogy puha ágyban fekszik, és amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Perselus hálószobájában van. Ha nem fájt volna mindene, akár azt is hihette volna, hogy a tegnap este nem történt meg, és még csak ezután indulnak a színházba.
Végtelenül fáradt volt, mintha hosszú heteket töltött volna gyaloglással. Valaki a kezét fogta, és oldalra nézve látta, hogy Perselus alszik mellette. Egyszerre eszébe jutott, amikor éjjel, még a vár udvarán magához tért. A férfi a karjában tartotta, és könnyes volt a szeme. Miatta. Most már tudta, hogy csak azért viselkedett úgy, mintha nem érdekelné Hermione sorsa, hogy a halálfaló ne tudja vele zsarolni. Végül mégis az ő kínzásával győzte volna le. Hermione azon tűnődött, vajon honnan vette az erőt, hogy még fel bírt állni? Aztán már tudta, hogy nem is erő kellett hozzá, hanem szeretet. Az húzta fel, hogy meg kellett mentenie a férfit, mert egyszerűen nem lett volna képes elviselni, ha meghal.

Közelebb akarta tudni magához, szüksége volt arra, hogy érezze. Még fájtak a mozdulatok, de óvatosan mégis mellé araszolt. Legszívesebben átölelte volna, de azt még nem bírta, ezért csak mellé feküdt annyira, hogy oldalával teljesen hozzá érjen, és érezze, hogy mellette van.
Most már nyugodtabban aludt vissza.

Amikor legközelebb újra felébredt, megint csak jobban érezte magát valamivel. Perselus még mindig ott volt mellette, de már ő is ébren volt. Most felkönyökölt, és aggódva nézett rá.
– Jó reggelt! – üdvözölte gyengéden. – Hogy érzed magad?
– Jobban – válaszolta, és ő is mosolyogni akart, de felszisszent, mert még fájt a feje és az ütések nyomai is.
Perselus lágyan megsimogatta az arcát.
– Hamarosan nem fog fájni.
Az éjjeliszekrényre készített üvegcsék közül elvett kettőt.
– Ezeket be kellene venned – mondta. – Segítek.
Kissé megemelte a lány fejét, úgy itatta meg vele előbb a regeneráló elixírt, aztán pedig az erősítőt.

– Rookwood? Mi történt vele? – kérdezte, miután mindkettőt bevette. Remélte, hogy Piton megölte a halálfalót, hogy örökre eltűnjön a világból.
– Lent van a pincében, van ott egy zárka kialakítva. Ne aggódj, nem fog tudni kijönni.
Kicsit mindketten hallgattak. Hermione arra gondolt, talán jobb is így; a halálfalónak az Azkabanba kell kerülnie, hogy megkapja a dementorcsókot.

– Köszönöm! – szólalt meg Perselus, és komolyan nézte őt. – Megmentetted az életemet.
– Az egész az én hibám volt – válaszolta bűnbánóan –, pedig azt ígértem, óvatos leszek.
– Hogyan maradhattál életben? – kérdezte a férfi csodálkozva.
– Azt hiszem, a talizmán miatt volt – mondta. – Már indultam volna vissza hozzád, és előtte még a nyakamba akasztottam Shacklebolt láncát. Nem is tudom, hogy miért.
– Szóval tényleg varázsereje van – mondta Perselus elgondolkodva. – Tudod, Kingsleyvel sok időt töltöttünk a vizsgálatával, és nem találtunk rajta semmi különöset, de egy egyszerű medál nem lett volna képes megvédeni egy halálos átoktól. Megnézhetem?
– Persze!
A varázsló óvatosan kibontotta a ruháját és félrehúzta az anyagot. Hermione látta, hogy a medál kiégett, eltűnt belőle a kő, de a talizmán lenyomata a szíve felett a bőrébe égett. Olyan volt, mintha tetoválás lenne. Most már neki is van egy sebhelye, szerencsére kevésbé látványos helyen, mint a Harryé.
– Hozzáérhetek? – kérdezte Perselus óvatosan.
– Természetesen – válaszolta. Igazából örült neki, hogy a férfi nem idegenkedik a sebhelytől.
Annyira finoman nyúlt hozzá, mint egy lepkeszárny érintése. Hermione azon csodálkozott, hogy nem hallja meg, mennyire hangosan dobog miatta a szíve.
Felemelte azt a kezét, amelyik nem volt bepólyálva, és Perselus arcára tette, hogy megsimogassa. Válaszul a férfi fekete szeme felragyogott, és fölé hajolt, hogy megcsókolja. Finoman ért hozzá, nehogy fájdalmat okozzon, de Hermione legszívesebben semmivel sem törődve magához szorította volna, mert érezni akarta, hogy itt van vele. Annyira kétségbeejtő érzés volt azt hinni, hogy meghalhatnak, hogy semmi sem érdekelte, csak hogy mindketten élnek. Ölelni akarta, és minél közelebb lenni hozzá, hogy érezze.
Nem foglalkozva a fájdalommal visszacsókolt, és az ép karját Perselus hátára csúsztatta. Ki akarta húzni az inget a nadrágból, hogy be tudjon nyúlni alá, de egy kézzel túlságosan ügyetlen volt.
– Levennéd a ruhád? – kérdezte. – Érezni akarlak!
Perselus megértette, hogy mit szeretne, gyorsan levetkőzött, aztán gyengéden őt is óvatosan kihámozta a maradék ruhájából. Újra mellé feküdt, és hosszú karjaival átölelte.
– Köszönöm! – motyogta, mielőtt ismét elaludt volna. – Így már jó!


Az ablakon kinézve úgy tűnt, késő délutánra járt az idő, amikor ismét felébredt. Már egészen jól érezte magát, csak annyi fájdalmat érzett, mintha egy sportolással eltöltött nap után izomláza lenne. Perselus még mindig ölelte, és álmában egyik tenyerével a melléhez ért. Egy pillanatra eszébe jutott, hogyan markolta Rookwood, de a gondolatot gyorsan el is hessegette. Szerencsére nem sikerült a halálfaló terve, amiért Hermione hálát adott Merlinnek.
Perselus érintése nagyon is jól esett, sőt, a lány úgy érezte, hogy gyengédsége gyógyír a lelkére is. A férfi felébredt, és gyorsan elhúzta a kezét.
– Ne haragudj! – mondta. – Ugye nem okoztam fájdalmat?
– Nem! Ez... – pirult bele a vallomásba – kellemes volt.
– Jobban érzed magad? – kérdezte a varázsló, és úgy nézett rá, mintha azt találgatná, hogy félrebeszél-e?
– Igen, már egészen jól vagyok! – válaszolta. – Olyan, mintha csak izomlázam lenne.
A férfi fellélegzett, és mintha kissé zavarba jött volna.
– Kérdeznék néhány dolgot, rendben? – Hermione bólintott. – A cruciatust többször is használta Rookwood?
– Igen – mondta. – Egyszer a szállodában is, akkor hosszabban.
– És mitől lettek ezek a súlyos sérülések? A kínzás átoknak nincsenek ennyire látható jelei.
Hermionénak össze kellett szednie magát, hogy elmondja.

– Meg akart erőszakolni, de ellenálltam. Nem engedhettem, azt képtelen lettem volna elviselni, és azt hiszem, ezen nagyon feldühödött. Annyira, hogy már nem is varázslatot használt, hanem a kezével ütlegelt, és a lábával rugdalt. Nem is tudok mindent pontosan, mert elájultam.
Perselus nem szólt semmit, csak magához ölelte, de Hermione érezte, hogy a férfi keze ökölbe szorult, a szemében pedig tehetetlen düh csillant meg.
– Pihenned kell még egy-két napot, addig arra kérlek, maradj nálam. Tudom, hogy már nincs veszély, de megnyugtatna, meg aztán az elején ágynyugalom javasolt. Nemrég lementem az üzletbe, és az ottani telefonról felhívtam a hotelt, hogy néhány napig tartsák a szobád, amíg távol vagy. Nem szerettem volna, ha értesítik a rendőrséget, amiért eltűntél – tette hozzá, Hermione pedig egyetértően bólogatott. - Aztán majd eldöntjük, mi legyen Rookwooddal. Sóbálvány átok alatt van, és egy olyan zárkában, ahonnan egyébként sem tudna kiszabadulni. Ha akarod, ott maradhat, sosem találnak rá. De meg is ölhetjük, talán az lenne a legcélszerűbb – tette hozzá.
– Amit Malfoyról mondott, szerinted igaz? – kérdezte a lány.
– Igen. Vittem magammal veritaserumot, de nem volt rá szükség. Nem tudja, hogy legilimentor vagyok, és miközben elhencegte, hogyan talált meg, megbizonyosodhattam róla az elméjében, hogy tényleg úgy történt minden.

– Ma nem nyitottál ki? – kérdezte.
– Nem, és holnap sem fogok. Veled maradok – közölte Piton.
– Köszönöm! – Aztán végül kibukott belőle, ami nyomta a lelkét. – Annyira ostoba és meggondolatlan voltam! Levédtem varázslatokkal a szobámat, aztán egyszerűen kinyitottam neki az ajtót. Bekopogott, hogy szobaszerviz, és nekem eszembe sem jutott, hogy más lehet. Egyszerűen hagytam besétálni!
– Már vége, most már csak az számít, hogy mindketten élünk – vigasztalta a férfi. – De nem szabadott volna elé állnod egy halálos átoknak!
– Azt hittem, hogy meg fogok halni, nekem már úgyis mindegy volt – válaszolta.
– Hogyan is lehetne mindegy? – kérdezte a férfi, és még szorosabban ölelte.

Olyan végtelenül jó érzés volt Perselus karjában lenni, beszívni az illatát, élvezni csupasz bőrük érintkezését! Legszívesebben szeretkezett volna vele, de tudta, hogy még nincs itt az ideje. Pihennie kell, hogy kiheverje a sérüléseket, sőt a pihenés valószínűleg a férfira is ráfért, mert most ő aludt el hamarabb. Egy ideig még azon tűnődött, vajon mi lesz most majd velük? A feladatát elvégezte, és ha felépül, nem maradhat tovább, mert Rookwoodot Angliába kell vinnie. Muszáj, nem akarta, hogy a halálfaló vére a kezükhöz tapadjon, inkább feleljen a bűneiért a Wizengamot előtt! Ha Perselus itt marad, akkor talán nem is találkoznak többet. Ha visszatér Angliába, akkor esetleg folytathatnák, ami itt elkezdődött. Persze, ha a férfi is akarná, ami azért nem annyira biztos.
Még ha tényleg érez is irántam valamit, az még nem jelenti, hogy szeretné is ezt a kapcsolatot. Hiszen egyrészt évtizedekig egyedül élt, másrészt, ha újra roxforti tanár lesz, az megbonyolíthatja a dolgokat. Ráadásul az sem biztos, hogy én készen állok rá – csapongtak a gondolatai.
Mindenesetre bármit dönt is, el fogom fogadni, mivel a saját jövőjéről kell majd határoznia. Talán akar majd benne részt adni nekem, talán nem. Hiszen a varázsvilágban nem volt könnyű élete, nem csoda, ha itt jobban érzi magát.
Szereti, szóval bárhogyan dönt Perselus, támogatni fogja benne, nem tehet mást.

Talán nem is kellene most ezzel foglalkozni – gondolta félálomban. Itt van vele, és átöleli – jelenleg csak ez számít!