7. fejezet - Születésnap

Sansa

  Péntek délben, miután a nyelviskolában végeztünk, megállítottam Sandort:
 - Holnap te fogsz értem és Aryáért jönni?
 - Gondolom, igen.
 - Hányra jössz? - kérdeztem.
 - Fél hétre megfelel? - kérdezte kimérten.
 - Igen, bár nem biztos, hogy menni fogunk - tettem hozzá.
 - Miért? - húzta fel a szemöldökét.
 - Ma fel fogom hívni Joffreyt, hogy találkozzunk. Szakítani akarok vele. - Nem tudom, miért, de szerettem volna, ha Sandor tudja. - Lehet, hogy utána már nem fog élni a meghívás.
 - Kérlek, ne ma beszélj vele! - aggódva nézett rám.
 - Miért?
 - Mert nekem ma délután is Roberttel van dolgom, és Joffreyval Meryn Trant lesz.
 - Na és? - értetlenkedtem.
 - Azt akarom, hogy a közelben legyek, amikor beszélsz vele - kérte. - Hogy meg tudjalak védni attól a kis köcsögtől. Megígértem, hogy megvédelek mindenkitől.

  A szívem hirtelen kalimpálni kezdett - nem ijedhetek meg Joffreytól, gondoltam, hangosan pedig annyit mondtam:
 - Ugyan már, nem hiszem, hogy bántana. - Tettem kezem a karjára.
 - Biztos vagy benne? - aggódott.
 - Nem tudom. De mégsem szakíthatok vele a születésnapján!
 - Akkor mond el telefonon!
 - Az nem túl elegáns - ráncoltam össze a homlokomat.
 - Elegáns vagy sem, biztonságos - mondta.

  Hazafelé átgondoltam, amiket Sandor mondott, és úgy döntöttem, hogy alaptalanok az aggodalmai. Segítettem anyának a házimunkában, közben azt próbálgattam, hogyan mondjam el Joffnak, hogy nem akarom folytatni a kapcsolatunkat. Aztán a sors mégis úgy döntött, hogy nem találkoztam Joffreyval, sőt, nem is beszéltünk.
  Este hat óra körül hívtam fel, és éppen a repülőtér felé tartott. Azt mondta, most nem ér rá, és egyszerűen letette. Felvontam a vállam, és úgy döntöttem, hogy akkor majd holnap megtudja.

  Másnap este pontosan fél hétkor megjelent Sandor Clegane.
 - Helló - köszönt neki Arya.
 - Kösd be az öved - mordult rá rekedt hangon Sandor.
Láttam, hogy nincs éppen emelkedett hangulatban, úgyhogy köszöntem neki én is, és utána csendben maradtam. Mikor megérkeztünk, Arya rögtön kipattant, és behúzott a házba Tommenhez, aki a nagy alkalom miatt hazajöhetett a bentlakásos iskolából.

  Amikor nyitottam volna én is a kocsiajtót, Sandor elkapta a karomat.
 - Te komolyan gondoltad ezt a ruhát? - nézett rajtam végig.
 - Miért, valami baj van vele?
 - Túlságosan kihívó. Nem fogod tudni levakarni majd a faszikat - morogta.
Ahogy végignézett rajtam, zavarba jöttem a pillantásától.
 - Majd csak megoldom - motyogtam fülig vörösödve.
 - Akkor menj, jó szórakozást! - engedett el.

  Az ajtóban Daenerys várt integetve.
 - Hű, de jól nézel ki!
 - Te sem panaszkodhatsz! - vágtam rá.
Dany úgy nézett ki, mint egy tavi istennő ebben a ruhában.
 - Kár, hogy Drogó nem láthat így - szontyolodott el.
 - Lógj meg hozzá. Ha egy órára elmész, észre sem veszik – ajánlottam neki.
 - Hm, talán igazad van - derült fel.

  Benn a házban már igazi parti hangulat uralkodott. Valószínűleg profi dekor cég csinálta a díszítést, mert nagyon jól nézett ki. Szülinapi bulis volt, de nem lányos. Az egyik sarokban egy DJ szolgáltatta a zenét, a másikban koktélbár és svédasztal volt, középen egy nagy üres részen néhányan már táncoltak is, egyébként pedig legalább hetven ember volt ott. Csak éppen Joffreyt nem láttam sehol sem.
 - Merre van az ünnepelt? - kérdeztem Danyt.
 - Nem tudom, még nem láttam, de Cersei nemrég ment be a szobájába.
 - Hm, érdekes.
 - Akarsz táncolni? - kérdezte Dany, amikor a DJ belekezdett egy jó kis diszkó számba.  - Menjünk - mondtam.

  Már jó ideje szórakoztunk, de Joffreyt és az anyját sehol sem láttuk. Robert egyszer füstölögve csapta be Joff ajtaját, ahogy kijött a szobájából, de más nem történt. Aztán kilenc órakor kijött Cersei, odament a DJ-hez, súgott valamit a fülébe, és csend lett. Közben mellette termett Robert is.
 - Hölgyeim és Uraim! - kezdte. - Huszonkét évvel ezelőtt adtam életet egy fiúnak, aki attól kezdve megörvendezteti minden egyes napunkat! Ünnepeljük tehát ezen a szép estén őt! Kedves vendégeink: Joffrey Baratheon!
Ekkor lépett ki az ajtón Joffrey, kézen fogva Margaery Tyrellel.
A számat is eltátottam, de a java még most következett.
 - Ezen a boldog estén, hadd osszunk meg önökkel egy csodálatos hírt - folytatta Cersei. - A fiam, és ez a gyönyörű lány, Margaery Tyrell, eljegyezték egymást! Mindenki tapsolt, volt aki füttyögött, Robert pedig a kezébe fogott egy pezsgős poharat, és elkiáltotta magát:
 - Emeljük poharunkat az ifjú párra!

  Közel volt az ajtó, úgyhogy csöndben kihátráltam. Kinn a kertben találtam egy padot, leültem rá, és sírni kezdtem.
Egyszer csak valaki leült mellém, és zsebkendőt tartott elém. Hálásan vettem magamhoz, és ránéztem a mellettem ülőre. Sandor Clegane volt.
 - Köszönöm - mondtam neki.
 - Szívesen. Sajnálom, nem tudtam, hogy ez lesz. Margaery tegnap este érkezett, de én tegnap Roberttel voltam, ma pedig nálatok kezdtem - magyarázkodott.
 - Semmi gond - szipogtam.
 - Ennyire megviselt? - kérdezte. - Azt hittem, hogy szakítani akartál?
 - Így van, szakítani akartam. Tulajdonképpen ez így jobb is, nem olyan kínos számomra.
 - Hát akkor?

Nagy levegőt vettem.
 - Tudod, még odahaza volt egy barátom. Egy nap, amikor felhívtam, nem ő vette fel a telefonját, viszont kiderült, hogy felesége van. Amikor kérdőre vontam, azt mondta, hogy nagyon rossz a kapcsolatuk, már beadták a válási papírokat. Hittem neki, mert hinni akartam. Néhány hét múlva Aryával sétáltunk a parkban, amikor megláttam őket. Ültek egy padon, ő átkarolta a felesége vállát. Odaszaladt hozzájuk egy kisfiú, és Tom nyakába ugrott. A felesége felállt, és megláttam, hogy körülbelül hét hónapos terhes. A gyerek tovább rohant a játszótér felé, Tom pedig megsimogatta a felesége pocakját, és megcsókolták egymást. Többé nem beszéltem vele. Nem érdekeltek a hazugságai, és a házasságukat sem akartam tönkre tenni.
 - És most ez a bejelentés eszedbe juttatta a történteket? - kérdezte.
 - Igen - bólintottam.
 - Még mindig szereted - ez a néhány szó inkább tűnt kijelentésnek, mint kérdésnek.
 - Micsoda? - kaptam fel a fejem. - Dehogyis! Miután rájöttem, hogy becsapott, akkor gyűlöltem, de már semmit sem érzek iránta. Az viselt meg, ahogyan történt, és ez most nagyon hasonló szituáció volt. Nekem azt mondta Joffrey, hogy már nincs közöttük semmi. De ebből a semmiből most eljegyzés lett.
 - Nekik mindig ilyen se veled, se nélküled kapcsolatuk volt.
 - Elegem van a férfiakból! Mind csak szórakozik a nőkkel! - mondtam bosszúsan.
 - Azért nem mindegyik - szólalt meg, szomorkás mosollyal.
 - Bocs, tudod, hogy a jelenlévők mindig kivételek! - mosolyogtam rá.

  Odabentről éppen Seal dala, a Kiss from a Rose hallatszott ki.
 - Táncolsz velem? - kérdeztem Sandort.
 - Nekem nem lehet bemenni a vendégek közé, szórakozni.
 - Kihallatszik - rántottam fel a vállam. - Gyere! - húztam fel a padról.
Az egyik kezét a derekamra tette, a másikkal a kezemet akarta megfogni. Én viszont mindkét kezemet a nyaka köré fontam, mert ebben a pillanatban semmit sem szerettem volna jobban, mint hozzábújni, és érezni azt a nyugalmat, mint múlt héten, a parkban. Némi tétovázás után mindkét kezével megfogta a derekamat. Amikor a keze a bőrömhöz ért - a ruha hátul derékig kivágott volt - hirtelen nagyon furcsa érzésem volt. Mintha az egész testem csak egyetlen derék lett volna. Mintha minden idegszálam kilépett volna a helyéről, és a derekamhoz rohant volna. A kezei égették a bőrömet, pedig alig ért hozzám.

  A mellkasára hajtottam a fejem, és lassan forogtunk a zenére. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha megpuszilta volna a hajam, de nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán jól éreztem-e? Semmi jelét nem adta, hogy tényleg megtörtént volna. Lehet, hogy csak képzelődtem? Vagy nem is képzelődés volt, hanem vágytam, hogy megtegye?
Fölnéztem rá. Ő engem figyelt a szürke szemeivel. Nem szólt semmit, csak nézett, és én nem bírtam elnézni, a tekintete fogva tartotta az enyémet.
 - Sansa, Sansa! - hallottuk meg Joffrey hangját.
  Gyorsan szétrebbentünk.
Sandor a jobb kezével végigsimított az arcomon, és rekedt hangon suttogott:
 - Ki más jöhetett volna?

  Megfordult, és olyan gyorsan tűnt el, hogy azt sem láttam, merre ment.
Ott álltam földbe gyökerezett lábakkal, amikor Joffrey megtalált.
 - Végre megtaláltalak! - mondta.
Úgy néztem rá, mint aki álomból ébredt.
 - Kerestél? - Csak ennyit tudtam kinyögni.
 - Jól vagy? - kérdezte.
 - Igen, persze! - Soha jobban - gondoltam magamban, és megfogtam az arcom ahol az előbb Sandor hozzáért.
 - Még fel sem köszöntöttél!
 - Boldog születésnapot, és gratulálok az eljegyzésedhez! - Ezt muszáj volt hozzátennem.
 - Tudod, azért mert most eljegyeztem Margaeryt, még találkozhatunk - kacsintott rám.

  A háttérben mintha letört volna egy ág.
 - Mégis, mit képzelsz? - kérdeztem. - Már az is elég gáz volt, ami eddig történt. Csak nem képzeled, hogy én leszek a kapcsolatotokban a harmadik?
 - Tudod, hogy még tartozol nekem?
 - Micsoda? - háborodtam fel. - Én tartozom neked? Mivel?
 - Hát, a múltkor a parkban nem fejeztük be, amit elkezdtünk.
Akkor hirtelen elpattant bennem egy ideg. Nem tudtam, és nem is akartam visszafogni magam.
 - Én nem kezdtem el semmit! Egyedül te kezdtél el valamit, amit én nem is akartam! Utána pedig gyáván elmenekültél, otthagyva engem három vadállat kényére-kedvére!  - Az utolsó szavakat már ordítottam.
 - Figyelj... - kezdte volna, de még nem fejeztem be.
 - Te figyelj! - kiabáltam. - Lehet, hogy tartozom neked, de még véletlenül sem azzal, amire te gondolsz! Ha valamivel is tartozom, akkor az egy tökön rúgás! Annak pedig még a gondolata is sértő, hogy én játsszam el a harmadik szerepét.
 - Ezt még rohadtul meg fogod bánni, te kis szajha! - kiáltotta.
Felém lépett, hirtelen meg is ijedtem, de akkor lépéseket hallottunk meg.

 - Joffrey drágám, meleged volt? - Cersei érkezett.
Még sosem örültem ennyire neki.
 - Jó estét, Mrs. Baratheon! - köszöntem.
 - Szervusz, Sansa! Joffrey édesem, Margaery és a szülei már kerestek! - karolt bele Joffreyba.
 - Jó-jó, menjünk - mondta a fia, és együtt elindultak.
Miután hátat fordítottak, még visszafordult. Olyan gyűlölettel nézett rám, hogy visszahőköltem.

  Amint egyedül maradtam, elkezdtem meresztgetni a szemem a sötétség felé, de nem láttam semmit. Akkor érkezett oda Daenerys. Hátulról jött, nem a ház felől.
 - Sansa, elmentem találkozni Drogóval - mosolygott. - Nem keresett senki?
 - Öhm, igazából nem tudom, itt voltam.
 - Itt? - lepődött meg.
 - Igen.
Nem bírtam megállni, és megint a háta mögötti részt fürkésztem.
 - Keresel valakit? - kérdezte.
 - Á, nem.
 - Valami baj van? - nézett rám.
 - Nem, semmi. Joffreyval volt egy kis vitám.
 - Vigyázz vele! - csóválta a fejét.
 - Köszönöm a tanácsot!  Bár magamban úgy éreztem, hogy már elkésett vele.
 - Bemegyünk?
 - Oké - egyeztem bele.

  Az este további részében leginkább Daenerysszel táncoltunk, nevetgéltünk. Próbáltam azt mutatni, hogy nem történt semmi. Joffrey Margaeryvel volt, Sandort pedig nem láttam. Úgy eltűnt, hogy csak ahol finoman az arcomhoz ért, a bőröm égése emlékeztetett, hogy a találkozásunk a kertben tényleg megtörtént. Éjfél előtt huszonhárom perccel, mivel abban a percben született Joffrey, tűzijáték kezdődött. Először élvezettel figyeltem, de ahogy néztem, Sandor jutott eszembe. Vajon hogy viseli? Megláttam Aryát, és gyorsan kézen fogtam.
 - Haza kell mennünk!
 - De miért?
 - Tudod, hogy anya téged éjfélig engedett el! Ha most elindulunk, még hazaérünk.
 - Hát jó! Úgysem érdekel ez a szaros tűzijáték - egyezett bele.

   Az autóhoz siettünk, szerencsére Sandor benne ült, és egy pillanatra, amíg észre nem vett bennünket, talán félelmet láttam az arcán.
Gyorsan beültünk.
 - Hazavinnél bennünket? - kérdeztem.
 - Éjfélre otthon kell lennem - grimaszolt Arya.
 - Akkor induljunk - mondta Sandor és gázt adott.

 
  Belenéztem Sandor hatalmas szürke szemeibe, és elvesztem. Megszűnt számomra a külvilág. Lágyan végigcirógatta a hátamat a gerincem mentén, válaszul mély sóhaj szaladt ki a számon. Lassan hozzám hajolt, és a még résnyire nyitva maradt ajkaimhoz érintette a sajátját. Vissza akart húzódni, de átkaroltam a nyakát, és magamhoz húztam. Finoman csókolt meg, de amikor visszacsókoltam, hirtelen követelődzőbb lett. Gyengéden végigsimított a hasamon, aztán a kezébe vette a mellemet. Tökéletesen a tenyerébe illett. Megcsókolta a nyakamat, aztán egyre lejjebb haladt az ajkaival, de mielőtt a mellemhez ért volna, egy pillanatra megállt, és csak nézte. A hasam görcsbe rándult az izgalomtól, és minden porcikámmal kívántam. A mellbimbóm megkeményedve várta a csókját.


  Zihálva, izzadtan ébredtem. Ránéztem az órára, reggel hatot mutatott. Annyira valóságos volt az álmom, hogy a hasam még mindig görcsben volt. Támolyogva mentem át a fürdőszobába, muszáj volt lezuhanyoznom, a szokásommal ellentétben a langyosnál is hűvösebb vízzel. Igaz, néhány órája fürödtem, Joffrey bulija után, de valamivel le kellett hűtenem magam.
Mi a csoda volt ez? Az álmom Sandorról szólt, de jelent ez valamit? Még soha, senkiről nem álmodtam. Annyira valóságosnak tűnt, és ha őszinte akarok lenni magamhoz, a valóságban is felizgultam. Idegesen túrtam bele a hajamba.

  Mindig úgy gondoltam, hogy arról álmodunk, ami napközben foglalkoztatott. De ő még a barátom sem nagyon akart lenni - gondoltam szomorúan. Mit szólna, ha most meg azzal állnék elő, hogy..., mivel is? Hogy róla álmodtam, azok után, hogy egy hónapja még halálra rémültem tőle? A barátságunk is, ha egyáltalán annak lehet nevezni, annyira vékony jégen táncol, mint egy kés éle. Talán jobb lesz, ha megtartom a nyomorom magamnak, és megpróbálok egy kis távolságot tartani tőle, hogy el ne üldözzem.


Sandor

  A franc essen bele Joffreyba! Miért tesz mindig keresztbe, még akaratlanul is, az a kis szarzsák? Szerencséje volt, hogy jött az anyja, mert azzal az ággal, amit mérgemben letörtem, szívesen fejbe vágtam volna, amikor arra célzott, hogy Sansát még megdugná. Mondjuk azt azért élmény volt nézni, ahogy Sansa elküldte a picsába.

  Szegény Madárka, úgy magába volt roskadva. Pedig amikor megérkeztünk, még másmilyen estére számítottam. Az a ruha annyira szexi volt rajta, hogy biztos voltam benne, nekem kell levakarni róla a rajongókat. Aztán a végén mégis én táncoltam vele.  Vajon most, hogy Joffrey eltűnt a képből, van esélyem Sansánál? Végül is, jól éreztük magunkat szerdán is, legalábbis én igen, és nekem úgy tűnt, hogy ő is. Kíváncsi lennék észre vette-e, hogy ma megpusziltam a haját. Igaz, épphogy csak hozzáértem, de egyszerűen nem tudtam megállni, annyira jó illata volt. Aztán amikor rám nézett, olyan közel voltunk a csókhoz. Vagy csak én éreztem így? Vajon engem keresett, amikor végre elment Joffrey? Nem tudtam odamenjek-e, de aztán jött a Targaryen lány, Drogó barátnője.
Végül is, ők is együtt járnak, a különbségeik ellenére. Igaz, húztam el a számat, Drogónak nem ilyen undorító az arca, mint az enyém.
Beszélnem kell Katával!

6. fejezet - Két ebéd

Sansa

  Vasárnapra túl voltam a nehezén, mert jókedvűen ébredtem fel.
Ebéd után voltunk, a család kinn volt a kertben, Bran és Arya Gombóccal játszott, én meg pakoltam be a mosogatógépet, amikor megint megcsörrent a telefonom. Nagy levegőt vettem, és beleszóltam:
 - Halló!
 - Sansa, jól vagy? - hallottam meg Joffrey hangját.
 - Igen, szerencsére időben érkezett oda Sandor - válaszoltam csípős hangon.
 - Akkor még jó, hogy odaküldtem!
 - Te küldted értem? - hitetlenkedtem.
 - Hát persze, mit gondoltál, magától ment oda?
Ami azt illeti - gondoltam - igen, hiszen ha ő küldte volna, akkor nem hagyott volna ott bennünket.
 - Figyelj, nagyon megijedtem, és pánikba estem. Segítségért akartam menni, és utána visszamentem, de már nem voltatok ott.
Hát, végül is hihető - gondoltam -, úgyhogy kicsit megenyhültebb hangon mondtam:
 - Nos, akkor köszönöm!
 - Találkozunk valamikor a héten?
 - Ne haragudj, de szükségem van egy kis időre, hogy helyre tegyem magamban a történteket, és jövő héten elkezdődik a nyelvtanfolyamom is, nem tudom mennyire lesz időm.
 - Értem. Szombaton lesz a születésnapom, van kedved eljönni?
 - Hozzátok?
 - Igen, házibuli lesz, sokan eljönnek, Daenerys és Viserys is ott lesz.
Ez jól hangzott, Daenerys amúgy is szimpatikus volt, és jó lenne még néhány ismerősre szert tenni.
 - Jó, akkor elmegyek.
 - Köszi, majd érted küldöm a Vérebet - és letette.
 - Várom. - De ezt már csak az üres vonalnak mondtam.

  Amíg a konyhában pakolgattam, bekapcsoltam a rádiót. Éppen valami zenés műsor ment. Dúdolni kezdtem a számot. Hihetek Joffreynak? Volt abban logika, amit mondott, de valahogy nem úgy tűnt, hogy Sandor parancsra cselekszik. Talán félúton lehetett az igazság, hogy Joffrey tényleg segítségért ment, de Sandort valószínűleg nem ő küldte. Mindegy, most kell néhány nap nyugalom, aztán majd meglátjuk, mi lesz szombaton.

  A következő dal a rádióban a kedvenceim közé tartozott.
Az egyik Pókember film zenéje, a Hero. Az én hősöm vajon Joffrey? De az arc, ami a gondolataimban megjelent, nem a Joffrey arca volt, hanem Sandor Clegane-é. Magamban elmosolyodtam. A marcona hős, aki Shelleyt szaval.
 - Te min mosolyogsz, mint a macska, amelyik megnyalta a tejesbödönt? - zökkentett ki Arya a gondolataimból.
Oh, akkor nemcsak gondolatban mosolyogtam.
 - Egyszerűen jó a kedvem, Arya.
 - Csak nem rád mászott a szőke herceged?
 - Szőke hercegek nem léteznek.
 - Meghívott a születésnapjára!
 - Kicsoda?
 - Kicsoda? Joffrey, ki más? Most hívott, azt mondta előtte veled beszélt, és hogy te is elmész majd a bulira.
 - Ja, igen tényleg.
 - Minden oké, Sansa, olyan szórakozottnak tűnsz?
 - Hát persze, Arya, minden rendben.
 - Akkor jó - felvonta a vállát, és elment.
Azt hiszem, komplett idiótának néz.

  Hétfőn jó korán keltem. Már nagyon vártam a nyelvtanfolyamot, mert szeretek tanulni, és szükségem is volt valamire, ami eltereli a figyelmemet. Részben arról, ami péntek este történt, másrészt mostanában az életem Joffreyról szólt, és jó lenne, ha más is lenne benne.

  Szerettem volna korán odaérni, ehhez képest épphogy beestem nyolc órára, mert rossz metróra szálltam fel. Gyorsan átvettem a nyelvkönyveket, aztán a tanár oldalán beléptem a terembe. A három csoporttársam már ott ült. Volt egy török fiú, akit Ibrahimnak hívnak, egy lengyel srác, Stanislaw, harmadikként pedig ott ült a kerek asztalnál Sandor Clegane. Akkorát mosolyogtam rá, amiből a tanár egyből rájött, hogy ismerjük egymást, úgyhogy mellé is ültetett.
Délben, amikor végeztünk, együtt léptünk ki az épületből.
 - Szóval, nyelvtanfolyam? - kérdeztem mosolyogva.
 - Igen, tulajdonképpen a nővérem tanácsára - sóhajtott.
 - Miért ez a sóhaj?
 - Mindegy. Viszont kérhetnék valamit?
 - Persze - válaszoltam.
 - Szeretném, ha Joffrey nem tudná meg - kérte.
 - Rendben - bólintottam.
Meg tudtam érteni, hogy miért kéri, Joffrey valószínűleg cseszegetné miatta.

Eszembe jutott a tegnapi telefonbeszélgetésünk.
 - Tegnap beszéltünk telefonon, és azt mondta, segítségért ment el.
 - Hiszel neki? - kérdezte.
 - Nem tudom, talán igen.
Keserűen elhúzta a száját.
 - Azt is mondta még, hogy téged is ő küldött. De azt nem hiszem el.
 - Nem, nem ő küldött, jól hiszed. Jobban vagy? - nézett rám aggodalmasan.
 - Igen, azt hiszem. Még egyszer köszönöm, amit értem tettél.
 - Szóra sem érdemes. Gyorsan lépj rajta túl te is! - tanácsolta.
 - Igazad van. Mit szólnál hozzá, ha beülnénk valahová ebédelni? - kérdeztem hirtelen.
 - Jó ötlet, de sajnos nem érek rá - utasított vissza -, egyre Joffreyhoz kell mennem.
 - Sajnálom. - Magam sem értettem miért, de csalódott voltam. - Szerdán találkozunk! - mosolyogtam végül rá.
 - Én is sajnálom, szívesen ebédeltem volna veled.
 - Esetleg szerdán?
 - Nem ígérem meg, de talán szabaddá tudom tenni magam.
 - Az jó lenne! Akkor, szia!
 - Szia - mondta ő is, azzal elment.

  Hazafelé ezen az új helyzeten gondolkodtam. Örültem, hogy együtt járunk majd franciára Sandorral. Talán előbb-utóbb elfogad végre, és barátok lehetünk. Még az is lehet, hogy szerdán együtt ebédelünk, bár fogalmam sem volt, honnan jutott eszembe ez az ötlet. Nem tudom, miért volt fontos számomra Sandor barátsága, talán mert ő mentett meg pénteken, mindenesetre fontos volt.

  Szerda reggel addig válogattam a ruháim között, hogy megint az utolsó pillanatban érkeztem az órára. Amikor végre dél lett, rögtön Sandorhoz fordultam:  
 - Sikerült szabaddá tenni magad?
 - Félig-meddig - válaszolta. - Mától Roberttel vagyok, és ma is kell mennem hozzá, de csak háromra.
 - Szuper! - örvendeztem -, akkor egy könnyű ebéd belefér. Ismersz olyan helyet, ahol nem kell sokat várni, de azért nem gyorsétterem?
 - Hm, van itt nem messze egy Brussels Grill, az jó lesz? - kérdezte.
 - Persze - mondtam, és ezzel útnak indultunk.

  Tényleg csak pár saroknyira volt az étterem, ami a nevéhez híven leginkább grillezett ételeket kínált. Odabent bokszos elrendezés volt, és viszonylagos félhomály. Miután megrendeltük az italokat, mindketten az étlapunkat böngésztük. Én hamar végeztem, mert szárnyas elég kevés volt, és általában azokat fogyasztom. Miután megrendeltem a csirke curryt, lopva Sandorra néztem, aki éppen akkor rendelt magának egy sztéket. Eddig csak fekete és sötétszürke inget láttam rajta, ma viszont világoszöldet vett fel. Kíváncsi lettem volna, hogy vajon azért, mert ma Roberthez megy, vagy az ebédünk miatt? Valószínűleg a világosabb szín miatt, de valahogy most fiatalabbnak tűnt, mint eddig.
Hirtelen, mint aki megérezte, hogy őt figyelem, rám nézett:
 - Mi az? - érdeklődött derűsen.
Akkor tűnt fel, hogy a pincérünk már elment.
 - Azon gondolkodtam, hogy mennyi idős vagy?
 - Sok. Szerinted? - kérdezett vissza.
 - Nem is tudom - töprengtem -, eddig olyan harmincötnek gondoltalak, de most, ebben a világos ingben, inkább huszonnyolcat mondanék.
 - A kettő között, mert harminc vagyok - adta meg a helyes megfejtést.
 - Az nem is olyan sok - mondtam.
 - Mihez képest? - kérdezte.
 - Hát, én húsz leszek - csúszott ki a számon, és egyből vérvörös lettem, amikor rájöttem, hogy éppen arra céloztam neki, hogy korban nem lenne hozzám idős. Viszont, ami engem igazán zavarba ejtett, az volt, hogy tényleg ezért mondtam, ugyanis az jutott eszembe, hogy a szüleim között is kilenc év van.

  Szerencsére akkor megérkeztek az italok, így megmenekültem a kínos helyzettől. Gyorsan ittam a limonádémból, és közben azon törtem a fejem, hogy milyen témát találjak ki, aztán a legkézenfekvőbb jutott az eszembe.
 - Szeretnél is kezdeni valamit a francia nyelvvel, vagy azért kezdted tanulni, mert itt élsz? - kérdeztem tőle.
 - Nem is tudom, csak kezdeni akartam magammal valamit - legyintett lemondóan.
Nem értettem, hogy miért ilyen hangsúllyal mondta, de most ő változtatott témát.
Az ebéd további részében a hazáinkról beszélgettünk. Ő Magyarországról mesélt, én pedig Angliáról. Két dolgot kerültünk el mindketten, az egyik, ami pénteken történt, a másik a Baratheon család. Kellemesen éreztem vele magam, a kezdeti feszengő légkör hamar feloldódott, és csodálkozva vettem észre negyed háromkor, amikor el kellett indulnia, hogy milyen gyorsan eltelt az idő.

  Csütörtök délután Daenerysszel találkoztunk a Grand Place-n, hogy ruhát vegyünk Joffrey partijára. Aryát is hívtam, de azt mondta, neki jó az, ami van, ezért nem vesz újat.
Daenerys nem egyedül érkezett, egy negyven év körüli férfi kísérte.
 - Sansa, ő Jorah, a testőröm - mutatta be a férfit.
 - Üdvözlöm, örülök, hogy megismerhetem - nyújtottam a kezem a férfinak.  - Nem is tudtam, hogy neked is van testőröd - mondtam Daenerysnek.
 - Az az igazság, hogy nincs jogosítványom, apa viszont nem szeretné, ha a tömegközlekedést használnám, szerinte veszélyes. Szóval Jorah a testőröm, sofőröm és a jó barátom is egy személyben - mosolygott rá a férfira.
 - Értem - válaszoltam. - Hova fogunk menni?
 - Hm, milyen ruhára gondoltál?
 - Nem is tudom, talán valamilyen kisestélyire. A Rue Neuve-n jártunk már a húgommal, de nem tudom, hogy az ottani márkák megfelelnek-e Joffrey születésnapi partijára?  Emlékeztem rá, hogy ott Zarát, C&A-t, H&M-et és egyéb nagy cégek üzleteit láttam.
 - Ühüm - bólintott Dany -, elmehetünk a Louise Avenue-ra, ott van a Gucci, Chanel, Versace...
 - Ó - szakítottam félbe -, nem hiszem, hogy ennyit akarok költeni erre.
 - Igazad van, nekem sem ér meg ennyit - vigyorgott. - Menjünk az Antoine Dansaert-ra, ott fiatal belga tervezők üzletei vannak. Sokkal olcsóbbak, viszont ötletesebbek, mint a nagy nevek, ráadásul pedig itt van a közelben.

  Danyvel repült az idő, és hamar találtunk ruhákat is. Ő egy mély dekoltázsú vízkék darabot választott, én pedig egy smaragdzöld, pántos, hátul derékig nyitott ruhát, aminek a színe remekül kiemelte a hajam. Mikor már a cipőket is megvettük, megkordult a gyomrom.
 - Nincs kedved valahol egy korai vacsorához? - kérdeztem.
 - De igen, éhes vagyok, mint egy farkas - nevetett.
Kerestünk egy éttermet, közben Jorah elvitte az autóba a csomagokat.
 - Örülök, hogy te ilyen normális vagy a testőröddel - jegyeztem meg, miközben az étlapot böngésztem.
 - Jorah már nagyon régóta velem van, talán tizenöt éve, úgyhogy inkább nagybácsiként gondolok rá, mint testőrként - mosolygott. - Néha elhozza hozzánk a kisfiát, és társasjátékozni szoktam vele. Nagyon helyes gyermek.
 - Van családja? - lepődtem meg. - Igen, a felesége Doreah, a bébiszitterem volt. Így szerettek egymásba.
 - Nagyon aranyos történet - mondtam.

 - Dany, ugye te nem szoktál egyedül sétálgatni? - váltottam témát. - Veled van mindig Jorah?
 - Igen. Vagy a barátommal, Drogóval vagyok. De erről apa és Viserys nem tud, tartsd titokban kérlek! - nézett rám.
 - Hát persze - válaszoltam.
 - De miért kérdezted?
 - Mert múlt pénteken megtámadtak a Leopold parkban.
 - Jaj! - kapta a kezét a szája elé.
 - Ne aggódj, jól vagyok, csak nem szeretném, ha te is bajba kerülnél!
 - De mi történt?
 - Joffreyval sétáltunk, már elég késő volt, nem volt ott rajtunk kívül más. Legalábbis azt hittük. De aztán három férfi ránk támadt.
Még most is a hideg futott végig a hátamon, ahogy felidéztem a történteket.
 - Jaj, és aztán? Ugye nem...?
Mielőtt befejezte volna a kérdést, nemet intettem a fejemmel:
 - Nem, Sandor Clegane mentett meg.
 - A testőr?
 - Igen.
 - Ja, ő rendes pasi - mondta.
 - Ismered? - csodálkoztam.
 - Egy kicsit. Drogó szokta szerelgetni az autóját és a motorját, és valamennyire Jorah is ismeri. Tudod, amikor egy helyen bulizunk Joffreyval, akkor találkoznak - tette hozzá.
 - Van motorja? - lepődtem meg.
Próbáltam elképzelni Sandort egy motoron, de hirtelen a gyomrom tájékán apró görcsöt éreztem - ezek szerint éhesebb vagyok, mint gondoltam?
 - Igen, valami nagy, én nem értek a motorokhoz - mondta Dany.
Közben meghozták az ételeket, úgyhogy elkezdtünk enni.

 - És Joffrey? - kérdezte, miután mindketten ettünk egy keveset.
 - Hm?
 - Ő mit csinált, amikor - jött zavarba -, szóval, amikor megtámadtak?
 - Ja, elfutott.
 - Micsoda? Komolyan ezt tette? - háborodott fel.
 - Igen. Vasárnap felhívott, és azt mondta, hogy segítségért ment el és hogy Sandort is ő küldte.
 - Joffrey egy kis szarzsák! - mondta.
 - Tényleg? - vihogtam.
 - Igen. Viserysszel együtt - mondta, aztán elpirult. – Ja, bocs, ti tulajdonképpen jártok?
 - Á, nem is tudom. Elvileg igen, de nem tudom pontosan. Múlt péntekig minden nap találkoztunk, de azóta gondolni sem akartam rá. - Gyűrögettem galacsinná egy kenyérdarabot.
 - De csináltátok már? - pirult bele a kérdésbe, úgyhogy rögtön megértettem, hogy mire is gondolt.
 - Még nem. Valahogy nem kívánom. Igazából a csókjaiért sem vagyok oda. - Most rajtam volt a pirulás sora.
 - Aha, és egyébként jól érzed vele magad?
 - Nem tudom - nagyot sóhajtottam. - Tudod, néha igazán rendes, kedves. De nem tudom, hogy valójában milyen ember? Például, ahogy beszél Sandorral, az szörnyű. És van még valami, de ezt nem tudom, hogyan mondjam.
 - Igen? - ráncolta a homlokát.

  Ittam egyet a málnás sörömből - ha így megy tovább, alkoholista leszek -, és próbáltam összeszedni a gondolataimat.
 - Szóval, mielőtt megtámadtak, csókolóztunk, és nem is tudom, de egy pillanatra megijedtem tőle. Azt hiszem, attól tartottam, hogy ott helyben leteper. Ne értsd félre, voltak már olyan barátaim, akivel lefeküdtem, csak akkor én is akartam, de most vele még nem.
 - Hm. - Dany elgondolkodva kapott be egy falat tésztát.
 - Talán ezért sem akartam látni péntek óta, nemcsak azért, mert elfutott - folytattam.
 - Hát, nekem Joffrey mindig olyan fura volt - mondta. - Eleve, aki a bátyámnak barátja, az nem lehet normális - grimaszolt.
 - Nem tudom, talán szakítani kellene - morfondíroztam. - De éppen a születésnapján?
 - Nehéz ügy - helyeselt Dany -, ráadásul én azt hittem, hogy még Margaery Tyrellel jár. Meg is lepődtem, amikor a Delíriumban te voltál vele.
 - Nekem azt mondta, hogy már szakítottak.
 - Ja, folyton szakítanak, aztán meg kibékülnek.
 - Te ismered Margaeryt?
 - Kicsit. Túlságosan is fenn hordja az orrát, hogy szóba álljon velem, őlédisége!


 - Megkérdezhetem, hogy miért titkolod a barátodat? - váltottam témát.
 - Drogó közember, az apám és Viserys viszont valamilyen nagy embernek szán Marokkóban.
 - De miért? - ráncoltam a homlokom.
 - Azt hiszem, be akarnak házasítani a királyi családba, hogy feljebb jusson apám, és általa Viserys is a ranglétrán - mondta szomorúan.
 - Ilyen még létezik? - hitetlenkedtem.
 - Az a szerencsém, hogy most itt élünk. Különben lehet, hogy már rég férjhez adtak volna. Marokkóban nagyon ritka ez a szőke haj - emelte meg egy hajtincsét.
Együttérzéssel néztem rá:
 - Neked sem könnyű az életed! Még szerencse, hogy az én szüleim nagyon liberálisak ezzel kapcsolatban.
 - Nem könnyű - ingatta a fejét. - Jó neked, te olyan szabad vagy! Ha akarnál, akár Sandor Clegane-hez is feleségül mehetnél!
 - Micsoda? - vörösödtem fülig.
 - No, nézd csak, te elpirultál! - vigyorgott.
 - Te lökött vagy!

   Aztán már csak nevetgéltünk, amíg Jorah vissza nem ért.
 - Bocsánatot kérek a késésért - mondta Jorah -, de útközben eszembe jutott, hogy jövő héten lesz a házassági évfordulónk, úgyhogy vettem Doreah-nak ajándékot.
 - Semmi gond, remekül szórakoztunk - legyintett Dany. - Remélem, ettél is valahol!
 - Csak egy waffelt, de otthon úgyis vacsora vár.
 - Akkor menjünk is! Hazavihetünk, Sansa?
 - Az jó lenne, köszönöm!

   Este volt már, amikor hazaértünk, anya kijött elém a kapuba, és néhány szót beszélgetett Danyvel. Amikor a konyhába értünk, megkérdezte:
 - Melegíthetem a vacsorát?
 - Nem. Köszönöm anya, de vacsoráztam Danyvel a városban.
 - Nagyon helyes lány. Jól éreztétek magatokat?
 - Igen, remek volt! Daenerys igazán aranyos. Jó volt már egy csajos délután!

  Miközben zuhanyoztam, Joffreyn gondolkodtam. Valahová, mélyre eltemettem magamban azt az érzést, amit a parkban éreztem. De most, hogy délután eszembe jutott, már nem tudtam róla megfeledkezni. Pontosan emlékeztem arra a rossz érzésre, ami a hatalmába kerített.
Mire végeztem a fürdéssel, eldöntöttem: szakítok Joffreyval!

5. fejezet. - Séta a parkban

Sansa

 Péntekre nem volt megbeszélve Joffreyval semmi, ezért délután bementem a belvárosba, és egy csipkemúzeumot néztem meg. Csodálatosak voltak a csipkék! Némelyik kétszáz éves is volt már, és lenyűgözött az a finom kidolgozás, amivel a régmúlt idők művészei készítették őket.
Jövő héten végre elkezdődik a francia tanfolyam, igaz csak heti három délelőtt, de nem lesz annyi időm utána, ezért is jöttem el ma ide. Már nagyon vártam, hogy végre legyen egy értelmes elfoglaltságom is itt, bár igaz, hogy Joffreyval elrepült ez az egy hónap.

 Mikor végeztem a múzeumban, éppen elmúlt este hat óra, gondoltam meglepem apámat, hátha együtt tudunk hazamenni. Mostanában úgyis elég keveset találkoztunk, mert amikor naponta hazaért a munkából, én általában Joffreyval voltam.
Metróval mentem a Schuman megállóig, onnan sétáltam. Ahogy mentem az EP épület felé, Joffrey autóját pillantottam meg. Sandor Clegane nekitámaszkodva állt, és engem figyelt, ahogy közeledtem.
 - Szia! - köszöntem rá, de csak egy biccentés volt a válasz. - Az édesapámhoz jöttem.
 - És ahhoz nekem mi közöm? - kérdezte bosszúsan.
Jó kérdés, én sem tudom, hogy miért tartottam fontosnak ezt elmondani neki, úgyhogy inkább azt kérdeztem:
 - Joffreyval jöttél, vagy az édesapjáért?
 - Joffrey kutyája vagyok - ezt a néhány szót inkább csak odavakkantotta, de éppen elég volt ahhoz, hogy a két héten át tartó mogorvasága után felkapjam a vizet.
 - Tudod, már azt sem értem, ő miért hív így, de azt végképp fel nem foghatom, hogy te miért mondod ezt magadra?
 - Nem tökmindegy az neked? - kérdezte gúnyosan, amivel persze kihozott a sodromból, úgyhogy mielőtt még meggondoltam volna a válaszomat, rávágtam:
 - Nem!
Ellökte magát az autótól, tett előre egy lépést, és fölém tornyosult.
 - Aztán, miért nem? - kérdezte felvont szemöldökkel, és áthatóan nézett rám.

 Nem is tudom, hogy mi történt, de hirtelen úgy éreztem magam, mint aki agymosáson esett át. Nem ijedtem meg, de egyszerűen csak néztem rá, és fogalmam sem volt, hogy miről volt szó.
 - Öhm, mit miért? - kérdeztem zavartan.
Megütközve nézett rám. Most rajta volt a csodálkozás sora, úgyhogy csak lépett egyet oldalra, és utamra engedett:
 - Menj.

 Bizonytalanul lépdeltem tovább, és azon tépelődtem, mi történhetett az előbb, amikor az előcsarnokban Joffreyval találkoztam össze. Ő már barátságosabban fogadott.
 - Szia! - és megcsókolt, még szerencse, hogy már hét óra is elmúlt, és csak a biztonsági őr volt ott. Nem igazán szeretek a nyilvánosság előtt csókolózni, pláne nem az Európai Parlamentben.
 - Szia! Apához jöttem, hátha együtt mehetünk haza.
 - Azt nem hiszem, apámmal és még három fejessel most mentek be egy tárgyalóba.
 - Ó, akkor nem is megyek tovább, nem akarom zavarni.
 - Hazavigyünk? - kérdezte.
Igazából most szívesebben metróztam volna, de a tétovázásomat félreértette.
 - Vagy tudod, mit? Menjünk, sétáljunk egyet a parkban – ajánlotta.
 - Biztonságos az sötétedés után? - tétováztam.
 - Hát persze, itt van az Európai Parlament mellett!
 - Akkor menjünk.

Kint odaszólt Sandornak, aki időközben beült a kormányhoz:
 - Sétálunk egyet a parkban, várj meg!
 - Itt nem állhatok már sokáig - válaszolta Sandor.
 - Akkor légy jó kutya, és menj át a Maelbeek útra, majd arra megyünk!
Utáltam, amikor így beszélt Sandorral, de a testőr csak biccentett, és elhajtott.
 - Nem kéne így beszélned vele - kértem Joffreyt.
 - Ugyan, mit foglalkozol vele?
Nem akartam most meg vele vitatkozni, úgyhogy inkább ráhagytam.

 A Leopold park egy gyönyörű park az Európai Parlament épületei mögött, de közpark. Van benne egy szép tó szökőkúttal, kosárlabda pályák, padok és egy játszótér is. Jártam már benne, amikor a dinoszauruszos múzeumba mentünk Aryával. A kosárlabda pályáktól nem messze leültünk egy padra. Ma nagyon szép idő volt egész nap, ezért sokan voltak a parkban, de a szürkületben a legtöbben már hazafelé készülődtek, csak a kosarasok voltak kitartóak. Egy darabig figyeltük a játékosokat, a családjainkról beszélgettünk, de aztán, amikor teljesen besötétedett, a játékosok is elmentek. Csak néhány kandeláber világított, olyan romantikus volt! Joffrey is így gondolhatta, mert megcsókolt.
 - Annyira kívánlak! - Majd újból csókolt, és a keze máris a blúzom alatt járt.
Mit akar itt? Ez egy park! Gyorsan kibontakoztam az öleléséből.
 - Sétáljunk még! - kértem, hogy ne legyen olyan sértő a hirtelen elhúzódásom.
 - Hát jó! De ugye tudod, hogy nem bírom már sokáig! Ha velem akarsz járni, nem cicázhatsz velem. Most is ez a ruha rajtad, nagyon felizgat!

  Nem értettem, hiszen csak egy térdig érő szoknya, és egy blúz van rajtam, igaz nem gomboltam be állig magamon, de egyáltalán nem kihívó.
 - Tudom, mivel jár egy kapcsolat, de még nem tudom, hogy készen vagyok-e arra is! Ezt megérted?
 - Nos, én már készen vagyok rá! - mondta, és valami furcsa fény villant a szemében. Éppen egy fa mellett álltunk, és ismét elkezdett csókolni, közben a kezével a szoknya alját próbálta felhúzni. Jézusom, csak nem itt akarja csinálni? Próbáltam eltolni a kezét, de ő egyre jobban nekipréselt a fának.

 Aztán egyszer csak hangokat hallottam:
 - Hé, nem veszed észre, hogy nem akarja tőled!
Három suhanc jött felénk röhögve. Először megkönnyebbültem, de aztán az egyik megint megszólalt:
 - Inkább bennünket akar ez a csaj!

Aztán minden olyan gyorsan történt. Az egyik gyomrom vágta Joffreyt, aki összegörnyedt, egy másik meg belerúgott, a harmadik engem fogott le, és mielőtt sikíthattam volna, befogta a számat. Próbáltam megharapni, de csak azt értem el, hogy egy zsebkést rántott elő, és a nyakamhoz nyomta:
 - Ha megnyikkansz, elvágom a torkod!
És akkor Joffrey elfutott.

ITT HAGYOTT!


Sandor

 Remélem, jönnek hamarosan, mert már lejárt a munkaidőm. Milyen romantikus lett ez a Joffrey! Nem tudom, utoljára mikor vitt el egy lányt sétálgatni a parkba. Már egészen összemelegedtek Sansával az elmúlt két hétben. Szerencsére mindig tudtam magam tartani a lány közelében, sokszor inkább nem szóltam hozzá, de így legalább nem akart velem mindenáron beszélgetni. Lehet, hogy bunkónak tart, de kit érdekel? Amikor Kata Anitát említette, teljesen megzuhantam. Eszembe jutott a gimi, vele pedig az első - és egyben utolsó - szerelem izgalma.
Akkor még azt hittem, lehet olyan, aki elfogadja az én torz arcomat is.

A szalagavató éjszakáján megkértem Anitát, akibe titkon már három hónapja szerelmes voltam, hogy járjon velem. Rám nézett, elkezdett nevetni, és a szavait sosem felejtettem el:
 - Mit képzelsz magadról, te szörnyeteg? Gondolod, hogy képes lenne bárki is hányinger nélkül megcsókolni? Még rád nézni is erőfeszítés! Undorító vagy!
Soha többé nem közeledtem senkihez. Hónapokba telt, hogy Anita szavait kiheverjem, már ha egyáltalán kihevertem, de tudtam, hogy igaza van. Kinek kellenék én? Még az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatott, csak az anyám és a nővérem tartott vissza, mert tudtam, hogy nekik fájt volna.
Egyedül Kata tudott róla, hogy mi történt a szalagavatón, senki más. Mindig elkerültük a témát, nem tudom, most mi a francnak hozta fel? Mindenesetre, talán ennek köszönhetően is, sikerült visszanövesztenem a páncélt magam köré. Bármennyire tetszik nekem, és bármilyen kedves is volt velem, nem akartam kellemesen érezni magam Sansával. Nem akartam, hogy megint csalódnom kelljen.

 Ahogy ott méláztam, Joffrey futott felém görnyedten. Valami nincs rendben! Bevágódott a kocsiba, és, rám kiáltott:
 - Indulj!
 - Mi történt?
 - Megtámadtak! Indulj már, Véreb!
 - Hol van Sansa?
 - Mi? Ott maradt, indulj már!
 - Te ott hagytad? - megráztam a vállát. - Hol van? - üvöltöttem rá.
 - Nem messze a kosárpályáktól.
Azonnal rohantam arrafelé, közben meghallottam, hogy az autó elindult.
Micsoda kis féreg! Legszívesebben jól megvertem volna, de most csak Sansára tudtam gondolni. Remélem, nem lesz semmi baja! Lelki szemeim előtt már vérbe fagyva láttam.
Aztán meghallottam a hangokat, rögtön utána pedig meg is láttam őket. Az elém táruló látványt, a lány rémült szemeit sosem fogom elfelejteni.

Három fickó volt, az egyik késsel tartotta egy fánál Sansát, egy másik a lánnyal erőszakoskodott, a harmadiknak pedig gondolom a környéket kellett volna figyelnie, de inkább a másik kettőt leste.
 - Siess már, még nekünk is kell a csaj!
 - Inkább gyere ide és feszítsd szét a lábát, annyira szorítja.
 - Nem bírsz vele? - röhögött a harmadik.
 - Nem adja magát könnyen ez a kis vadmacska! - mondta az előző.

Akkor értem oda, mögéjük kerültem, gyorsan felmértem, hogy a késes a legveszélyesebb, úgyhogy vele kezdtem, és egy jól irányzott ütéssel tarkón vágtam. A másik kettővel is könnyedén elbántam. Néhány percen belül mind a hárman menekülőre fogták. Legszívesebben utánuk mentem volna, és a szart is kivertem volna belőlük. De ott volt Sansa, aki még mindig a fának támaszkodva állt.
 - Megsérültél? – kérdeztem.
Ahogy az arcára néztem, nagyon megijedtem. Halott fehér volt, a pupillája kitágult, valahová messze elnézett és azt suttogta:
 - Itt hagyott.
Most mit csináljak? Gyorsan végignéztem rajta, sérülést nem láttam, és a hallottak alapján, bár azt tervezték, de még nem erőszakolták meg. A blúza szét volt nyitva, de nem akartam most hozzáérni és gombolgatni, kibújtam hát a dzsekimből, és ráterítettem. Erre összerezzent, aztán lerogyott a fűbe. A lábait maga alá húzta, és azt ismételgette:
 - Itt hagyott, itt hagyott, itt hagyott!

 Mit csináljak? Hívjam a rendőrséget? De mit mondjak nekik? Meghurcolnák, és azt sem tudom, hogy személyleírást tudna-e adni? Joffrey talán tudna, de az a kis gennyláda valószínűleg az egészet letagadná. Ráadásul a telefonom is a kocsiban maradt.
 - Itt hagyott, itt hagyott, itt hagyott!
A rohadt életbe! Sokkos állapotban van, a mentők kellenének. Van itt a közelben egy kórház, de nem hiszem, hogy képes volna elmenni odáig. Itt nem hagyhatom, de hozzá sem merek érni, azok után, ahogyan a kabátomra reagált. Várok egy keveset, és meglátom.

 Leültem tőle úgy egy méterre a fűbe, és figyeltem. Továbbra is csak nézett előre. Annyira sajnáltam, ahogy ott ült, a lehető legkisebbre összehúzva magát. Már azt is megbántam, hogy mindig olyan mogorva voltam vele. Talán könnyebben viselné, ha olyan valaki lenne most mellette, akivel jóban van.
 Nem tudom mennyi idő elteltével, húsz perc volt, vagy negyven, tüsszentenem kellett, és nem bírtam visszatartani.
Sansa erre megint összerezzent, és mint aki akkor ébredt álmából, észrevette magán a dzsekimet. Rám nézett:
- Te voltál!
A hétszentségét, csak nem hiszi azt, hogy én erőszakoskodtam vele? Sosem tudnám bántani! De akkor folytatta:
 - Megmentettél!

Bólintottam, mert a hangjában annyi hála, megkönnyebbülés és egyben rémület is keveredett, hogy nem tudtam mit válaszolni. Közelebb mentem hozzá, és mellé térdeltem. Tudnom kellett:
 - Megsérültél?
 - Nem - rázta meg a fejét.
 - Hála az égnek! Fel tudsz állni?
Megrázta a fejét, aztán a mellkasomra hajtotta, és végre elkezdett zokogni. Lassan, vigyázva, nehogy megrémüljön, gyengéden átöleltem. Már nem tűnt úgy, hogy megijedt volna az érintésemtől.
 - Most már minden rendben lesz, vigyázok rád!


Sansa

Tudtam. Éreztem, hogy végre biztonságban vagyok, hogy olyan biztonságban vagyok, mint még soha. Hogy ez az ember, akitől néhány hete még rettegtem, megvéd mindentől. Elkezdett enyhén ringatni, és én nagy nehezen kezdtem megnyugodni. Egy jó darabig így ültünk, aztán megszólalt:
 - Jobban vagy? - A hangjában nyoma sem volt a szokásos kemény hangsúlynak, egészen lágyan kérdezte, szinte a lelkemet simogatva.
 - Igen. Haza kell mennem - lehorgasztottam a fejem -, mocskosnak érzem magam.  Gyengéden megfogta az államat, felemelte.
 - Figyelj rám! Ez nem a Te hibád! Te nem tehetsz semmiről! Erről csak azok a mocskok tehetnek! Érted?
 - Igen. - A hangomból csak erőtlen suttogásra tellett. Ettől a váratlan helyről jött gyengédségtől ismét könnyek gyűltek a szememben. - Köszönöm!

 Válaszként kicsit szorosabbra vonta az ölelését, és megsimogatta a hajam. Furcsa módon, dacára az átélteknek, vagy talán éppen azért, nem volt kellemetlen az ölelése.  - Sírj csak nyugodtan, most jót tesz!
Én pedig újból csak sírtam, de már a megkönnyebbüléstől.
 - Van itt a közelben egy kórház, nem akarsz bemenni? - kérdezte kisvártatva.
 - Nem. Végül is, nem történt semmi.
 - Emlékszel rájuk?
 - Nem, és Joffrey? - kérdeztem, hátha ő megnézte őket.
 - Elment - rázta meg Sandor a fejét.
 - Igen. Itt hagyott. - Arra gondoltam, vajon hogy volt képes ezt tenni?

 - Most mit szeretnél? Igazából vele szerettem volna maradni, a biztonságot jelentő karjaiban. De hát, ezt nem mondhattam neki.
 - Haza szeretnék menni. Meg kell fürödnöm. Le kell mosnom magamról ezt az egészet.
 - Igen, az biztosan jót fog tenni. Joffrey elvitte az autót, de itt lakom nem messze, és a ház előtt ott áll az enyém. El tudsz addig jönni?
 - Igen, azt hiszem.

 De amikor elindultunk úgy reszketett a lábam, mint a falevél, Sandornak kellett támogatni. Ahogy a tó mellett haladtunk, megláttam egy padot, és rámutattam:
 - Leülhetünk egy kicsit?
 - Persze, ameddig csak akarsz.
 - Köszönöm, hogy megvédtél!
 - Nincs mit, Kismadár!
 - Kismadár?
 - Igen, mint a pacsirta.

Elmosolyodtam. Shelleynek van egy verse az énekes pacsirtáról, ami nagy kedvencem. Fejből tudom, így most akaratlanul elkezdtem szavalni:
 - „Köszöntelek, víg szellem!
Nem is vagy te madár,
ki fönn a messze mennyen
lágyan dalolva jár
s csorog a szívedből az édes dallam-ár." ( Percy Bysshe Shelley: Egy mezei pacsirtához; Fordító: Kosztolányi Dezső)

Sandor rám mosolygott:
 - Shelley?
 - Igen, a kedvencem.
Nagyon halkan, alig hallhatóan, az utolsó versszakkal folytatta:
 -„Tanítsd örömre félholt
szívem, vidám menád,
adj zengő, égi tébolyt
és részeg citerát,
s rám úgy figyel a föld, mint mostan én reád." (Percy Bysshe Shelley: Egy mezei pacsirtához; Fordító: Kosztolányi Dezső)

 Még a lélegzetem is elállt, ahogyan a szavakat ejtette, annyi érzelemmel, mintha Shelley maga mondta volna. Hirtelen kicsit el is szégyelltem magam, mert nem hittem volna, hogy egyáltalán ismeri Shelleyt.
Nálunk persze kötelező tananyag volt, de valahogy nem gondoltam, hogy ő is Angliában nőtt fel.
 - Kérdezhetek valamit?
 - Hm?
 - Te honnan származol?
 - Miért?
 - Csak a keresztneved miatt kérdezem.
 - Édesanyám magyar, ott ez elég gyakori keresztnév.

Egy ideig hallgatott, és elkomorodott:
 - Én is ott éltem húsz éves koromig.
 - És azután?
 - Aztán hivatásos NATO katona lettem. Miután leszereltem, idejöttem Brüsszelbe. Most olyan sokat elárult magáról, hogy muszáj volt megkérdeznem:
 - Lakik még Magyarországon valakid?
 - Persze, ott élnek a szüleim, a nővérem és a bátyám.
Az utolsó szót olyan keserűen ejtette ki, hogy gyorsan másra próbáltam terelni a szót.  - Még sosem jártam Magyarországon, de úgy hallottam, Budapest nagyon szép.
Erre már elmosolyodott.
 - Igen, valóban nagyon szép, bár mi nem ott éltünk, hanem vidéken, egy kisvárosban. Tudsz már jönni?
 - Azt hiszem, igen.
 - Akkor menjünk, pihenned kell!

Szótlanul mentünk hazáig, de ez a csend most nem volt kellemetlen. Úgy éreztem, meg kell kérnem valamire.
 - Sandor, kérhetek valamit?
 - Igen?
 - Kérlek, ne üldözz el magadtól! Szeretnék a barátod lenni!
Komolyan válaszolt:
 - Meglátom, mit tehetek!
 - Ennyi nekem elég is! - bólintottam.

 Szombaton egész nap feküdtem, és rengeteget aludtam. Anyáéknak nem árultam el semmit az este történtekből, hogy feleslegesen ne aggódjanak. Joffrey kétszer is keresett mobilon, de nem vettem fel. Nem akartam még vele beszélni. Egyszerűen nem hittem el, hogy képes volt otthagyni, amikor ránk támadtak. Talán majd holnap meghallgatom, hogy mit akar mondani.

4. fejezet - Barátkozás

Sandor

 Hét elõtt öt perccel érkeztem a Stark házhoz. Ahogy leparkoltam, kinyílt a bejárati ajtó, és Sansa jött ki rajta, kezében egy dobozzal.
Ó, kis vörös, nem jönnél ilyen lelkesen ahhoz a kis szarzsákhoz, ha tudnád, hogy egész héten Margaeryt dugta! - gondoltam némi elégedettséggel.
Mikor meglátott, persze fülig vörösödött, de legalább most nem rémült halálra tõlem.
 - Jó napot, uram!
Mi van, baszki?
 - Tegezz, és hagyd az uramozást!
 - Rendben. - Valamiért most nem rémültnek tûnt, inkább izgatottnak. Bedobta hátra a dzsekijét, és beült mellém elõre.

 Miután elindultunk, megköszörülte a torkát:
 - Én, ööö, szóval, ezt neked sütöttem - emelte fel a kezében lévõ papírdobozt -, citromos sütemény.
 - Minek?
 - Mert szeretném, ha tényleg tiszta lappal kezdhetnénk a kapcsolatunkat - válaszolta.
Errõl a tesóm hülye amcsi sorozata jutott eszembe, ahol az egyik kikapós feleségnek a mániája az volt, hogy sütivel a kezében csengetett be a szomszédokhoz. Azt a kurva sorozatot minden kibaszott kedden nézni kellett, amíg otthon laktam!
 - Figyelj, nincs köztünk semmilyen kapcsolat, ezért aztán nem kell hozzá tiszta lap sem! Te a fõnököm csaja vagy, akit néha nekem kell leszállítani hozzá. Ennyi!
 - Igen, de...
 - Semmi de. Nem akarok a haverod lenni. Úgy gondolj rám, mint egy taxisofõrre. Azoknak sem szoktál sütit sütögetni, így van?
 - Így van - válaszolta kissé letörten, és úgy tűnt, elcsendesedik.

 De aztán egy-két perc múlva megint megszólalt.
 - A héten a húgommal megnéztünk pár helyet itt, Brüsszelben. Te régen laksz itt?
 - Ja.
Most meg mi a szart cseszeget?
 - Nagyon tetszik a város, teljesen más, mint Anglia. Hát, legalábbis, ahol mi laktunk - tette hozzá zavartan.
 - Fogd be, és kímélj meg a folyamatos csipogástól. Ez nem a Twitter, hogy állandóan csipogj.
 - Te Twitterezel? - kérdezte. - És Facebookon is fenn vagy?
Már sosem hagyja abba?
 - Nem, nem Twitterezek, és a Facebookon sem vagyok rajta. - Leparkoltam az út szélén. - Innen gyalog kell mennünk.
 - Oké. Azért itt hagyom a sütit - mondta. - Kóstold meg, nem vagyok egy konyhatündér, de a citromos sütim jobb, mint anyának.
- Nem szeretem a citromot - hazudtam.

 Ahogy behajolt a hátsó ülésre tett kabátjáért, legszívesebben itt helyben elkapnám egy fordulóra azt a kerek seggét. De ez a csaj sosem jönne el velem, az ilyenek a Joffrey-féléknek járnak. Becsaptam a kocsiajtót, és rászóltam:
 - Induljunk.
Úgy jött mellettem, mintha a barátnõm lenne. Persze, ha a barátnõm lenne, akkor fogná a kezemet. Ahogy közelebb értünk, már sokan voltak az utcán, úgyhogy elõttem haladt. Valami múzeumról beszélt megállás nélkül, de a felét sem fogtam, mert nem bírtam levenni a szemem a fenekérõl. Egy olyan szûk, fekete farmer volt rajta, ami tökéletesen kiadta az idomait. Huhh. Mi ütött belém?
 - Most balra. - Ha leadtam Joffreynak, elhúzok, pedig eredetileg meg akartam inni én is egy sört. De inkább elmegyek az Aerschot útra, úgyis rég jártam már arra.

 Ahogy visszafelé mentem a kocsihoz, korgott a gyomrom. A francba, egész nap alig ettem valamit. Normális esetben Baratheonéknál szoktam ebédelni, de most úgy kiakasztott Joffrey azzal, hogy velem rémisztgeti a csaját, hogy inkább elmentem futni. Mindegy, majd útközben be kell mennem valami gyorsétterembe. Amikor beültem az autóba, pillantásom a Sansa által itt hagyott dobozra esett. Tulajdonképpen meg is kóstolhatnám, úgyis imádom a citromot. Azért mondtam, hogy nem szeretem, nehogy elbízza magát.
 Amikor megkóstoltam, egy pillanatra elismeréssel adóztam neki, mert nem tudom, hogy az anyja milyet süt, de ez finomabb az én anyám citromos sütijénél is, pedig az nagy szó! Hm, még sosem sütött nekem senki süteményt, persze anyámon és Katán kívül.

 Szóval a kis csiripelõ madárka barátkozni akar? Végül is, bosszanthatnám azzal Joffreyt, hogy nem rémül tõlem halálra a csaja, akár most vissza is mehetnék. Ettem még párat a sütibõl, aztán újra kiszálltam a kocsiból.
Persze a lelkesedésem csak addig tartott, amíg vissza nem értem.
Mi a picsának mentem vissza? Amikor bementem a Delíriumba, éppen Joffreyval smároltak, a kis köcsög meg a csaj blúza alatt matatott. Vettem egy Westmalle-t, és kimentem az utcára. Gyorsan legurítottam, de nem volt kedvem visszavinni az üveget, nem akartam még egyszer a turbékoló szerelmes párt megnézni, inkább elvittem az utca végére a kukába.

 Indultam volna a kocsihoz, de valaki jött velem szembe. Sansa. Egyedül. Mi a szart csinál idekint egyedül? Még nem vett észre, de nem is akartam, inkább behúzódtam egy sötét sarokba. Úgyis oda való vagyok.
 A kislány szobránál megállt, és kíváncsian méregette.
 Nem tudom, mi ütött belém, de elõléptem, és megszólaltam:
 - Jeanneke Pis, a pisilõ kislány.
Láttam rajta, hogy megijedt, de gyorsan erõt vett magán.
 - A nõi egyenjogúságért állították a nyolcvanas években - folytattam -, hogy ne csak pisilõ kisfiú legyen. Egyébként pisilõ kutya is van egy utcasarkon - mondtam, mint egy kibaszott hangos útikönyv.
 - Amennyi sört isznak, nem csodálom, hogy ennyi pisilõs szobor van - válaszolta.
Még humora is van? Megnéztem a kezében lévõ üveget.
 - Belle-vue Framboise? Jó ízlésre vall!
Nem vagyok oda a gyümölcsös sörökért, de ez legalább rendesen alkoholos.
 - Igazából Joffrey választása, de tényleg jó - mondta, és elpirult.
Joffrey említésére nem tudtam megállni, és elhúztam a számat.
 - Ezt most vettem, mielõtt kijöttem, még bele sem ittam - folytatta, és aztán legnagyobb meglepetésemre megkérdezte: - Kérsz belõle? Végül is, még nem ittunk pertut. Vagy lehet, hogy azt erõsebbel szoktak?
Vajon mennyit ivott már a csaj? Igaz, részegnek nem tûnik. Úgy meglepõdtem, hogy egy szó nélkül elvettem az üveget, és ittam belõle. Amikor visszaadtam, még csak le sem törölte az üveget, úgy ivott õ is.
 - Egészségedre!
 - Neked is! - mosolygott vissza, és ismét felém nyújtotta az üveget. Meghúztam, aztán õ megitta a maradékot, majd jajveszékelni kezdett:
 - Jaj, te most hogy fogsz vezetni? Nem gondolkodtam rajta, ne haragudj!
Most meg már aggódik is miattam?
 - A kocsi diplomata rendszámos, nem fognak megállítani - vontam meg a vállam. A már megivott Westmalle-ról bölcsen hallgattam.
 - Nem lesz baj belõle?
 - Nyugi. - Igazából máskor is meg szoktam inni egy-két sört, de ezt nem kötöm az orrára. Ki a fene bírná ki Joffreyt pia nélkül?
 - Köszönöm - mondta, és fejével a szobor felé bökött -, messze van innen a kutya?
 - Körülbelül tíz perc séta. Egyszer megmutathatom, ha akarod.
Ezt meg minek mondtam?
 - Az jó lenne - mosolyodott el, aztán felsóhajtott. - Azt hiszem, vissza kellene mennem, lehet, hogy Joff már keres.
Abban én nem lennék olyan biztos madárka, gondoltam, de hangosan csak annyit kérdeztem:
 - Nem akarod, hogy hazavigyelek?
Meghökkenve nézett rám, és egy pillanatra mintha el is gondolkodott volna rajta, de végül csak megrázta a fejét.
 - Jó éjszakát! - mondta halkan, aztán sarkon fordult, és visszament a Delíriumba.

 Belerúgtam egy fém kukába, és káromkodtam egyet. Most már nincs kedvem elmenni sehová, de holnap beszélnem kell Katával. Nem lesz ez így jó! Nem barátkozhatom valakivel, aki azé a kis szarzsáké.

Másnap délután fel is hívtam a tesóm.
 - Szia, Kata!
 - Helló, öcsi, mi újság? - Kata most is vigyorgott a skype-on, mint mindig.
 - Hát, elfogyott a pálinkám.
 - Már megint túl sokat iszol?
 - Nem, csak néha.
 - Jól vagy? - ráncolta a homlokát.
 - Persze, vagyis hát...
A francba ez nem lesz könnyû. De persze a nõvéremnek túlságosan is jó a szeme.
 - Csak nem egy nõ van a dologban? - Mint mindig, most is beletrafált.
 - Nem. Igazából azt akarom megkérdezni, mit tegyek, hogy ne akarjon velem beszélgetni sem?
 - De miért?
 - Joffrey barátnõje.
 - Ó-ó!

Na igen, nem elég, hogy jó csaj, ráadásul Joffrey csaja - gondoltam.
 - Mikor hagyod már ott õket?
 - Tudod, hogy jól fizetnek, és csak az öreg Baratheon miatt csinálom.
 - De a fia egy kis szarzsák!
 - Nemsoká meglesz a pénzem, és otthagyom õket, nyugi!
 - Oké, oké - sóhajtotta.
 - Szóval, mit javasolsz?
 - Sandor, neked sosem kellett tanács arra, hogyan mard el magadtól az embereket! Engem akkor hívj, ha az érdekel, hogyan hódítsd meg!
 - Meghódítani? Esélyem sincs.
 - De mi történt?

  Röviden beszámoltam a történtekrõl, Kata közben a fejét fogta.
 - Hát, talán még nincs veszve minden! - derült fel végül.
 - Mi van?
 - Tetszik neked!
 - Mi? Te nem vagy normális!
 - Te nem vagy normális, öcsikém! Szedd össze magad, és próbálj meg harcolni érte!
 - Nem lehet, visszautasítana.
 - Nem mindenki olyan, mint Anita!
Nézett rám a monitoron keresztül, csóválta a fejét, nagyot sóhajtott, aztán azt mondta:
 - Akkor kezdj valami újba, ami eltereli a figyelmed.


Sansa

 Ez a mai este egészen jól sikerült! A Delírium igazán jó hely, nagyon bejött. Jó lenne máskor is elmenni, mert nagyon jó hangulatú sörözõ. Sõt, még az a málnás sör is ízlett, amit ittam.
 Joffreyval jól mentek a dolgok, végre elõre lépés történt a kapcsolatunkban. Amikor megcsókolt, annyira boldog voltam! Igaz, nem ez volt életem legjobb csókja, inkább csak olyan nyálas volt, de akkor is, végre Joffreyval csókolóztunk. Olyan helyes! Az én szõke hercegem. Mint Ashley Scarlettnek. Talán butaság is azt várni, hogy össze-vissza kalimpáljon a szívem egy csóktól, végül is, már nem vagyok tini. Annak mondjuk nem örültem, amikor benyúlt a blúzom alá, inkább - azzal az ürüggyel, hogy a mosdóba megyek - kimentem.
 Hazafelé Meryn Trant hozott bennünket. Kevésbé zord figura, mint Sandor Clegane, habár, remélem, tõle sem kell már félnem. Sõt, a pisilõ kislány szobránál tulajdonképpen egészen kedves volt. Furcsa, de amikor megkérdezte, hogy hazavigyen-e, akkor majdnem igent mondtam. Belenéztem a szomorú szürke szemeibe, és legszívesebben vele mentem volna. Aztán persze eszembe jutott, hogy Joffrey vár rám a Delíriumban, úgyhogy inkább gyorsan visszamentem.

  Másnap délelõtt együtt reggeliztünk anyával. Apa már dolgozni volt, Aryának és Brann-nek pedig elkezdõdött az iskola, úgyhogy csak ketten voltunk otthon.
 - Még a szokottnál is finomabb lett tegnap a citromos süti - dicsért anya.
 - Ugye? Most szerintem is nagyon jó lett - válaszoltam. Magamban pedig azon gondolkodtam, hogy vajon Sandor evett-e egyáltalán belõle?
 - Joffreynak hogy ízlett? - csevegett tovább.
 - Joffreynak? Hm, az igazat megvallva, nem neki sütöttem - mondtam, és fülig pirultam.
 - Cerseinek? De azt hittem, valami sörözõbe mentetek - nézett anyám értetlenül.
 - Hát, tulajdonképpen Sandor Clegane-nek készült - böktem ki.
 - Sandor Clegane-nek, a testõrnek?
 - Ühüm. - Csak ennyit dünnyögtem válaszul.

 Úgy éreztem magam, mint gyermekkoromban, amikor valamilyen turpisságon értek, ezért a papucsommal rugdosni kezdtem a padlót. Anyám egy percig hallgatott, de aztán nem bírta tovább.
 - De hát miért?
 - Mert, tudod, hogy mennyire megijedtem tõle, amikor elõször találkoztunk. Biztosan megbántottam.
 - Jó ötlet volt ez, kislányom? Olyan veszélyes embernek tûnik!
 - De anya - fortyantam fel -, ne legyél már te is ilyen! Mi sosem voltunk elõítéletesek, nem? Azért mert ilyen az arca, még nem jelenti azt, hogy rossz ember! Nem is tehet róla!

 A kirohanásom után fürkészve nézett rám a kávéja fölül.
 - Te tudod, hogy mitõl ilyen az arca?
 - Igen - turkálgattam a müzlimet. - De megígértem neki, hogy nem mondom el senkinek.
 - Nos, ha te megbízol benne...
 - Persze, anya - vágtam rá.

 A következõ két hétben minden nap találkoztunk Joffreyval, így a kapcsolatunk is fejlõdött. Elmentünk néhányszor a Delíriumba, és egyszer megismerkedtem a barátaival, Daenerys és Viserys Targaryennel. Egy tejföl szõke testvérpár, akik a marokkói nagykövet gyermekei. Viserys elég furcsa figura, de Danyt rögtön megkedveltem. Meg is beszéltük, hogy majd bejelöljük egymást Facebookon, és összehozunk egy csajos délutánt. Elmegyünk együtt vásárolni, ilyesmi. Olyan jó lenne itt egy barátnõ! Nagyon hiányzik Kate és Lily, bár sokat skype-olunk, de az mégsem olyan.
Joffreyval többször is csókolóztunk, szerencsére jobban nem nyomult rám. Ennek örültem, mert egyrészt még csak bõ három hete voltunk együtt, másrészt meg nem is kívántam igazán. Nekem ahhoz több kell.
Elég jól elvagyunk, már sokat tudok róla, szeret beszélni magáról, én pedig figyelmesen hallgatom. Itt jár egyetemre, szerinte át kéne nekem is ide jönnöm, nagyon jó a képzés. Még egy éve hátra van, aztán megy az apja cégéhez dolgozni. Õ az én hercegem. Az én Ashleym.

 Általában Sandor fuvaroz bennünket, de nem nagyon beszélünk, vagy azért nem, mert ott van Joffrey, vagy azért nem, mert Sandor nem szól hozzám. Azok után, ami a múltkor a Delíriumnál történt, azt hittem, talán szóba áll velem, de éppen úgy viselkedett, mint elõtte. Jó, talán nem annyira ellenséges, inkább csak mogorva. Mindenesetre én már nem félek tõle, néha próbáltam is szóra bírni, de nem erõltetem a beszélgetést. Szeretnék vele összebarátkozni, de ha õ nem akar, akkor ez van.

 Valamelyik nap, amikor õ vitt a Joffreyval való randimra, felróttam neki, hogy még nem mutatta meg a pisilõ kutyát. Nem szólt semmit, viszont hazafelé úton a kezembe nyomott egy térképet. Azt mondta, beikszelte rajta a helyét, menjek el, és nézzem meg. Mire emlékeztettem, hogy azt ígérte, õ maga mutatja meg, akkor meg rám förmedt, hogy õ nem egy kibaszott idegenvezetõ.
Ki érti a férfiakat?

3. fejezet - Egy katasztrofális randevú

Sansa

 Még soha nem voltam kaszinóban, mert egyáltalán nem érdekelt semmiféle szerencsejáték. Lottózni sem szoktam és sorsjegyet sem vettem még. Amikor megtudtam, hogy Joffrey egy kaszinóba hoz el ma este, alig tudtam elrejteni a csalódottságomat. Én valamilyen romantikus vacsorára, mozira számítottam, esetleg, hogy beülünk valahová egy forró csokira, mert ilyen helybõl rengeteg van Brüsszelben.

 Ráadásul, amikor értem jöttek, és megláttam Sandor Clegane-t az autóban, ismét teljesen leblokkoltam. Olyan vagyok, mint egy dedós, vagy, ha meggondolom rosszabb. A húgom és az öcsém is tudta kezelni a helyzetet - mert persze az egész család kivonult, amikor elmentem -, Bran odaintett neki, Arya pedig szinte úgy viselkedett, mintha ismerné, pedig pénteken nem is találkozott vele. Ehhez képest én, aki már tizenkilenc is elmúltam, amikor megláttam, elvörösödtem, és önmagam karikatúrájaként majdnem felbuktam a saját lábaimban, mindemellett pedig egy értelmes szót sem tudtam kinyögni. Gondolhattam volna, hogy testõrként velünk tart, de nem készültem fel rá.
Joffrey szerencsére nem akadt fenn a viselkedésemen, inkább még talán mulattatta is.

 Amikor ideértünk, elõször megmutatta a nyerõgépeket, amik engem cseppet sem érdekeltek, de neki láthatóan tetszettek. Aztán kicsit nézelõdtünk a blackjack asztaloknál, és már egy órája ültünk a rulett teremben. Pontosabban csak Joffrey ült, mivel én nem játszottam. Érdekes, hogy az, ami a filmekben olyan izgalmasnak és csillogónak tûnik, a valóságban borzasztóan unalmas. Fel nem foghatom, mi olyan érdekes azon, hogy egy golyó pörög körbe-körbe?
- Ma te vagy a szerencsehozóm, kérsz valamit inni? - kérdezte tõlem.
- Köszönöm, egy ásványvíz jól esne.
- Ásványvíz? Az itt nincs, tessék itt egy koktél - nyújtotta át Joffrey a poharat, amiben valamilyen
narancssárga ital volt. Megkóstoltam, de nem tudtam rájönni, hogy a narancslén kívül mi van benne,
ami nem is csoda, hiszen szinte sosem iszom alkoholt.

 Joffrey éppen nyerésben volt, nem tûnt úgy, mintha valaha is fel akarna innen állni, így aztán
csendben nézelõdtem, és mivel nagyon meleg volt, kénytelen voltam iszogatni a koktélomat is, ami a sok jégkockától kellemesen hûvös volt. Nem sokkal késõbb odajött hozzá egy öltönyös férfi a
kaszinóból, a fülébe súgott valamit, egy kétszárnyú ajtó felé néztek, és Joffrey bólintott. Magához
intette Clegane-t, közben azt mondta:
- Nekem most van egy kis dolgom, és oda sajnos nem jöhetsz velem. A Véreb majd hazavisz. Majd
telefonálok, hogy mikor találkozzunk, oké?
Meghûlt az ereimben a vér.
- Szívesen megvárlak, vagy hazamegyek taxival.
Bármit, csak vele ne kelljen, hogy menjek! - gondoltam magamban. Szerencsére ezt már nem
mondtam ki hangosan, mert közben az említett odaért mellénk.
- Kutya, vidd haza Sansát, én még maradok, majd a többiek hazavisznek. Szólj nekik, hogy jöjjenek
értem!

 Hûha, hogyan kerülhettem megint ilyen iszonyúan kínos helyzetbe? Körülbelül tizenöt perce ültünk
szótlanul (csak tudnám, miért ültem elõre?), én bámultam kifelé az ablakon magam mellett, hogy ne
kelljen a testõrre néznem, de az út fele még hátra volt. Feszültnek éreztem a csendet, és kényelmetlenül éreztem magam. Nem is tudom, az alkohol miatt voltam olyan bátor, vagy
egyszerûen a jó neveltetésem miatt, de megszólaltam:
- Én, öhm, szóval, tényleg ne haragudjon a múltkori miatt, nagyon sajnálom!

 Ezt nagyon nem kellett volna! Hirtelen leparkolt az út szélén, és teljesen felém fordult, amitõl láthatóvá vált arcának sebesült fele is.
- Mit? Mi a francot sajnálsz? - mennydörögte.
Próbáltam lesütni a tekintetem, de a hatalmas tenyerével megfogta a tarkómat, és maga felé fordította, hogy ránézzek. Úgy éreztem, mintha egy satuban lenne a fejem, az igazat megvallva nagyon megijedtem, meg sem mertem szólalni. Õ viszont folytatta:
- Mi a francot sajnálsz? Mit tudsz te a rózsaszín buborékodban arról, hogy milyen, amikor a bátyád a
kályhába dugja a fejed, mert elcsented egy játékát, amivel õ már nem is játszott? Érezni az égett hús
szagát, és tudni, hogy a saját füled ég éppen? A bátyám, aki tizenkét évesen már bivalyerõs volt,
egyszerûen felkapott engem, és egy öt évessel könnyû dolga volt, nekem elhiheted. Aztán az apám
még az õ pártját fogta, mert a lopás bûn! Mi a francot sajnálsz? Hogy úgy nézel rám, mint egy
szörnyetegre?

 Váratlanul elengedett, visszafordult a kormányhoz, vett két mély lélegzetet, és elindult.
Az út további részében meg sem mertem nyikkanni, magamban azon imádkoztam, hogy minél elõbb
érjünk már haza.
Amikor végre megérkeztünk, már nyitottam az ajtót, de elkapta a karom, és megszorította.
- Ha bárkinek elmondod, amit most hallottál, megöllek! Megértetted?
Attól, amit az elõbb a szemében láttam, egy szemernyi kétségem sem volt, hogy tényleg meg is tenné, úgyhogy bólintottam. Csakhogy ez neki nem volt elég:
- Megértetted?
- Igen - cincogtam, és kis híján elsírtam magam.
- Kifelé!

 Nem kellett kétszer mondania, rohantam befelé a kapun át, be a házba. Belöktem magam mögött a bejárati ajtót, és akkor vettem észre, hogy reszketek, mint a nyárfalevél. Bementem a konyhába, leroskadtam az asztal mellé, és ittam egy pohár hideg vizet. Ültem a sötét konyhában, és arra gondoltam, hogy ez az este kész katasztrófa volt. Elõbb az a randi, amit nem is tudom, nevezhetek-e randinak, aztán meg ez a szörnyû haza út. Teljes csõd.
Ekkor Arya lépett be a konyhába, és felkapcsolta a világítást.
- Sansa, te meg mit csináltál a sötétben? - kérdezte.
- Csak egy pohár vizet ittam, és te? - hunyorogtam a hirtelen jött világosságban.
- Én is azért jöttem. Most értél haza?
- Igen.
- Mi újság a szõke herceggel?
- Semmi. Miért?
- Csak úgy kérdeztem - vonta fel a vállát. - Biztos vagy benne?
- Miben?
- Hát, Joffreyban. Úgy értem, Tom után.
A családból egyedül õ tudott a kapcsolatomról egy nõs férfival.
- Persze, Joffrey más! Te nem ismered õt! - védtem meg.
- Te igen? - kérdezte.

 Nem válaszoltam, így aztán Arya folytatta:
- Figyelj, csak szeretném, ha tudnád, hogy számíthatsz rám, oké?
- Köszönöm! - mondtam, és megszorítottam a kezét. Restellve jutott eszembe, hogy én nem is
érdeklõdtem róluk, mióta ideköltöztünk.
- Mycah, hogy van?
- Nem tudom.
- Hogyhogy? - ráncoltam össze a homlokomat.
- Szakítottunk.
- De miért?
- Sansa, te lehet, hogy csak egy évre jöttél, de nekem legalább öt évig kell itt dekkolnom. Szerinted
van jövõje így egy tinédzser kapcsolatnak?
Megdöbbentett a húgom érett gondolkodása. Hirtelen érettebbnek tûnt nálam.
- Igazad van - bólintottam.

Egymásra mosolyogtunk.
Mégiscsak volt valami jó ebben az estében.

Másnap reggel úgy ébredtem, mint aki beteg. Émelyegtem és fájtak a csontjaim. Egész éjszaka ébren vergõdtem, mert amikor lehunytam a szemem, tûzben kiáltozó gyerekeket láttam a lelki szemeim elõtt. Hogyan képes valaki ilyet tenni a saját testvérével? Belegondoltam mi mennyire szeretjük egymást, még Aryával is, akivel pedig sokszor összekapunk, de azért mindig számíthatunk egymásra.

 Tényleg burokban élnék? De hát ez a normális, nem? Egy embernek a családja kellene, hogy az
legyen, akire mindig számíthat! Hálát adtam az égnek, amiért ilyen családom van. Közben
kicsordultak a könnyeim és végül sírtam. Elgondolkodtam rajta, hogy talán nem vagyok normális,
amiért sírok valaki miatt, aki életveszélyesen megfenyegetett, ráadásul egy mozdulattal eltörhetné a
nyakam, de egyszerûen nem tehettem mást, sírnom kellett.
Ez persze nem változtatott azon, hogy továbbra is nagyon féltem Sandor Clegane-tõl, de talán valahol egy kicsit megértettem azt, hogy miért lett ilyen. Valamit pedig elhatároztam: jóvá kell tennem az eddigieket. Még nem tudom hogyan, de muszáj.

 Furcsa melankóliában telt el majdnem két nap, de aztán kedden Joffrey írt nekem a Facebookon,
hogy a héten sajnos nem ér rá, majd a hét végén jelentkezik.
Az én szõke hercegem! Világ életemben imádtam a romantikus történeteket, már gyerekkoromban is
rengeteg mesét olvastam, persze kedvenceim a hercegnõsek voltak. Aztán tinédzser koromban jöttek a Bronte nõvérek regényei és a kedvencem, az Elfújta a szél. Mindig arra vágytam, hogy megtaláljam az én szõke Ashley Wilkesemet.
Arya szerint javíthatatlan romantikus vagyok, nem csoda, hogy Tommal úgy megjártam.

 Hirtelen ötlettõl vezérelve bementem a húgomhoz.
- Arya, nincs kedved eljönni velem a napokban egy kis városnézésre?
- Minek?
- Hát, jövõ héttõl te elkezdesz suliba járni, és még körül sem néztünk a városban.
- Oké, legyen. Amúgy is jó lenne valami plázát találni.

 Így aztán a hét további napjaiban Aryával róttuk a város utcáit. Megnéztük a Grand Place-t, amit
Európa egyik legszebb tereként tartanak számon, és elcsodálkoztunk, hogy Brüsszel egyik jelképe, a Manneken Pis mennyire kicsi szobor. Jókat nevettünk azon, hogy minden ezzel a pisilõ kisfiúval van tele, még olyat is láttunk, ami csokiból volt, és folyékony csokit pisilt. Az egész belváros tele volt
sörrel és csokival, még sehol sem láttam ennyi csokoládé üzletet. Nem egyszerûen minden
utcasarkon volt egy, hanem attól sokkal több, egymás mellett sorakoztak a boltok. Ha megéheztünk,
akkor a finomabbnál finomabb waffeleket ettük, némelyiket harapni sem lehetett, csak villával enni,
mert tele volt eperrel, banánnal és tejszínhabbal.

 Gyönyörû üzletekben jártunk, ahol csodálatos gobelineket árultak. Nagyon tetszettek a passzázsok is, amikben a legkülönfélébb boltok voltak, és a bevásárló utca végén találtunk egy hatalmas plázát is. Meglátogattuk apát az Európai Parlamentben, ahol körbe vezetett minket, aztán átvágtunk a
mellette lévõ Leopold parkon, és bementünk egy dinoszaurusz csontvázakat kiállító múzeumba. Arya kedvéért voltunk egy képregény múzeumban is, bár én Tintint nem ismerem, de a Hupikék törpikék nagyon cukik voltak. Mint megtudtuk, ezek belga képregény hõsök. Én még a Szépmûvészeti
Múzeumba is szerettem volna elmenni, de Aryát erre nem tudtam rávenni.

 Mi Angliában északon, egy kisvárosban éltünk, és bár jártunk már Londonban, mégis furcsa volt az a rengeteg, mindenféle nációjú ember, akiket itt láttunk. Nagyon sok a bevándorló az egykori
gyarmatokról, és persze rengeteg a turista is. Színes kavalkád volt mindenfelé, amerre megfordultunk. Mindenesetre mindkettõnknek megtetszett a város, és az együtt töltött idõ jót tett a
húgommal való kapcsolatomnak is.

 Vasárnap délelõtt végre megcsörrent a mobilom.
- Hallo, Sansa Stark.
- Helló, ráérsz ma este?
- Joffrey? - kezdett el szaporábban verni a szívem.
- Ki más? Szóval, ráérsz este?
- Igen, persze.
- Akkor gyere el velem a Delíriumba, az az egyik kedvenc helyem itt, oké?
- Rendben.
- Nagyszerû, este hétre érted küldöm a Vérebet, és ott találkozunk - ezzel letette, de hát biztosan
nagyon sietett.

 Google-on rákerestem, hogy mi ez a hely, nehogy megint csalódnom kelljen. Bár név szerint Delírium Cafe, csökkenõ lelkesedéssel jöttem rá, hogy a weboldal alapján inkább sörözõnek tûnik, mint kávéháznak. Mindegy, azért biztosan jó lesz, mert végre Joffreyval lehetek. Talán elkezdhetném Sandor Clegane kiengesztelését is. Nem haragudhat rám egy ostobaság miatt. Támadt is egy ötletem, és még idõm is volt a megvalósítására!


Sandor

 Az elmúlt hét meglehetõsen unalmas volt.
Kedden meglepi érkezett Joffreynak, élmény volt látni az arcát, amikor meglátta Margaeryt.
Állandóan szakítottak, aztán kibékültek. Most éppen békülni jött a mûvésznõ, pedig jó lett volna már
megszabadulni tõle. Mindig idegesített ez az affektáló liba. Õ volt Joffrey, csak éppen nõi kiadásban.
Mindenesetre alig bújtak elõ a kisköcsög szobájából. Kíváncsi lettem volna Sansa arcára, amint ezt
megtudja, de persze Joffrey még idejében lerázta.

 Az a csaj, Sansa, aztán bele van zúgva a kis rohadékba! Láttam, a kaszinóban is úgy nézett rá, mintha egy kibaszott sztár lenne. Persze nem rock sztár, inkább valamelyik nyálas szépfiú az egyik
nyálzenekarból. Pedig látszott rajta, hogy halálra unja magát a rulett asztalnál, de legalább jól végig
tudtam mustrálni. Egészen helyes az arca, az alakja meg tökéletes, az a fajta, ami nekem is bejön, el tudtam volna szórakoztatni, hogy ne unja annyira magát.

 De mekkora idióta voltam utána!
Miért éppen annak a kis picsának kellett elmondjam azt, hogy miért ilyen az arcom, pedig soha
senkinek nem árultam még el? Francba a piával, hogy nem bírtam befogni. Egyszerûen idegesített az a csaj. Remélem, sikerült megrémítenem, és tartja a csinos pofiját. Ha mégis elárulja Joffreynak, én tényleg megölöm.
Ráadásul elfogyott a jó kis szilvapálinkám, mert miután hazajöttem, meg kellett innom a maradékot,
ami az üveg alján volt még, vagy inkább félig? Mindegy. Pedig azt sem tudom, hogy legközelebb
mikor megyek haza, Gyulára. De muszáj volt meginnom, mert különben egész éjjel a tûz kísértett
volna.

 Ma reggel kivittük Margaeryt a reptérre. Joffrey még azt is végignézte, ahogy felült a repülõgépre, és végre elindult. Aztán amint visszafelé tartottunk a városba, az a kis gennyláda máris Sansát hívta.
- Véreb, hallottad amit Sansával beszéltem? - kérdezte utána.
- Nem szoktam odafigyelni a magánbeszélgetéseidre - füllentettem. Igazából nagyon is jól figyeltem,
de ezt nem kötöm az orrára.
- Jó. El kell menned érte este hétre.
- Úgy volt, hogy ma este szabad vagyok! - tiltakoztam.
- Csak nem randid van? - röhögött. - Elmész Sansáért, odaviszed a Delíriumba, utána mehetsz. Holnap pedig felõlem azt csinálsz, amit akarsz.
- Miért nem megy érte Meryn Trant? Éppúgy el tudná vinni, mint én! - próbálkoztam.
- Mert Meryn Tranttõl nem rémül halálra, mint tõled - kacagott rosszindulatúan, a térdét csapkodva.

Egyszer megfojtom ezt a kis szarzsákot!

2. fejezet - A vacsora

Sansa

 - Blhööö, Sansa, te tényleg ezt a ruhát akarod felvenni? - mutatott Arya a halványkék koktélruhára, ami rajtam volt.
 - Miért, szerinted a szegecses póló, szakadt farmerrel a megfelelõ öltözet? - csóváltam a fejem Aryára nézve.
 - Ja, ez legalább nem olyan karót nyelt - dörmögte az orra alá.

  Ahogy lementünk a földszintre, és anyám ránézett, láttam rajta, hogy magában legalább háromig számolt, mielõtt megszólalt:
 - Arya drágám, azt hiszem, ez most nem a megfelelõ viselet.
 - Miért, mi baj van vele?
 - Édesapád régi, kedves barátja és a családja jön hozzánk ma vacsorára. Tiszteljük meg azzal õket, hogy illendõ öltözékben várjuk a látogatásukat - magyarázta türelmesen anya. Végül kijátszotta az adu kártyáját is: - Légy jó, és okozz apádnak azzal örömet, hogy csinosan fogadod a vendégeket!
  Elnyomtam egy mosolyt az orrom alatt, mert tudtam, hogy Arya sosem lenne képes apát megbántani, így aztán egy nagy sóhaj kíséretében felvonult a szobájába. Amikor visszajött, fehér blúz és fekete szoknya volt rajta, még harisnyát is húzott, pedig egyébként utálja. Aztán azzal szórakoztatta Brant, hogy rágógumit durrogtatott neki.
 - Nem akarom azt a szádban látni, mire megjönnek a vendégeink, rendben? - rosszallotta anyám ezt az úrilányhoz egyáltalán nem illõ viselkedést.
 - Igenis, anya! - válaszolta neki.

 Hét óra után néhány perccel szólalt meg a csengõ, ami jelezte a vendégeink érkezését. Apám sietett ajtót nyitni.
 - Drága, öreg barátom! Annyira hiányoztál már! - harsogta Robert, átölelve apámat. - Cerseit már ismered, és remélem, hogy Joffreyra is emlékszel.
Az említettek hûvösen mosolyogtak, de meglepetésemre Joffrey, ahogy végignézett a családunkon, rám kacsintott.
 - Hát persze, Robert! Tommen merre van?
 - Bentlakásos iskolába jár, oda, ahol mi is megismerkedtünk - mondta Robert, majd anyámra mosolygott -, régen találkoztunk, Catelyn!
 - Valóban - válaszolta anya -, Robb nekünk is Angliában maradt, de Sansa, Arya és Brandon velünk tartott. Közben be is mutatott bennünket.

 A vacsora kellemesen telt, anyám igazán kitett magáért. Cersei el sem akarta hinni, hogy mindent õ készített. Arya várt, amennyit az illendõség megkívánt, de azután rögtön felszaladt a szobájába, gondolom Mycah-val van "sürgõs" megbeszélni valója. Anyám és apám Cerseijel és Roberttel beszélgettek, ez utóbbi már jó néhány pohár bort megivott, és humoros történeteket kezdett el mesélni az iskolai évekbõl, bár a feleségét láthatóan untatta. Biztosan hallotta már néhányszor õket.

 Joffrey olyan helyes! Egyik általam látott fénykép sem adja vissza azt, ahogyan a valóságban fest. Elõbb Brüsszelrõl mesélt és az itteni életérõl, aztán nemsokára Bran is csatlakozott hozzánk, élvezte, hogy a szüleink ma sokáig hagyják, hogy ébren legyen. Bár ahhoz nem tudom, mit szóltak volna, ha tudják, hogy Joffrey éppen horror történetekkel szórakoztat bennünket.

  A vacsora elõtt megittam egy pohár aperitifet, de azt hiszem, nem kellett volna. Csak nagyon ritkán szoktam inni, általában különleges alkalmakkor, mint Újév, vagy a szüleim házassági évfordulóján. Meg is fájdult tõle a fejem, gondoltam ideje lenni megetetni Gombócot, talán a friss levegõ is jól fog esni.
  - Nem bánod, ha itt hagylak, és megetetem a kutyát? - fordultam Joffreyhoz. - Ha akarod, velem jöhetsz megnézni, nagyon cuki, fekete szõrgombóc - tettem hozzá, mert hirtelen úgy nézett rám, mintha két fejem nõtt volna.
  - Meghiszem azt! - nevetett. - De Sansa! Még nem fejezte be, hogy mi lett azzal az emberrel, aki éjjel a hullaházba ment! - kérlelt Bran.
 Egy pillanatra elborzadtam. - Nem is hiszem, hogy neked ilyesmit kellene lefekvés elõtt hallgatni, Bran. Még a végén rémálmaid lesznek!
 - Ugyan, Sansa, õ már nagyfiú. Menj, etesd meg a kutyát - kezdett el megint nevetni -, és ha visszajöttél, ígérem nem lesz több rémmese.
 - Jól van, akkor jövök mindjárt - mondtam nekik, és próbáltam lerázni a hirtelen rám tört rossz érzést.

Bementem a konyhába, elõvettem Gombóc tálkáját, és beleszedtem a kedvenc konzervébõl, gondoltam legyen neki is ünnepi vacsorája. Még magamhoz vettem néhány kutyakekszet is, jutalmul, hogy egész este ilyen csöndben volt, és nem ugatott állandóan. Odabentrõl hallottam, hogy Joffrey még mindig Brant szédíti, remélem, hogy szegény fiúnak tényleg nem lesz rémálma. A könyökömmel kinyitottam a bejárati ajtót, és mivel mindkét kezem tele volt, lehajoltam, a tálkát letettem a földre, hogy be tudjam csukni az ajtót, aztán felálltam.
És felsikítottam.
 Ott állt velem szemben a legrémítõbb külsejû ember, akit valaha láttam. Nagyon magas, harminc körüli, hatalmas termetû férfi volt, a fél arcát hegek borították, és ha jól láttam a vállig érõ hajától, még az egyik füle is hiányzott.
 - Kutya, megijesztetted a vendéglátónk lányát! - kiabált a nagydarab férfira az idõközben odaérkezõ Joffrey, de a férfi csak egykedvûen nézett.
 - Joffrey, megmondtam már, hogy ne hívd így Sandort! - kezdett el kiabálni Robert is, aki a szüleimmel és a feleségével együtt már szintén az ajtóban tolongott. Majd csendesebben folytatta, rám nézve: - Sansa, õ itt Sandor Clegane, Joffrey személyi testõre.

Iszonyúan kínosan éreztem magam és, hogy tetézzem a bajt, csak tátogni bírtam. Nagy sokára szedtem össze magam, és még akkor is össze-vissza dadogtam:
 - Bo-bocsánat, én, én csak meglepõdtem, hogy itt találtam! - sütöttem le végül a szemeimet.
 A testõr egy szót sem szólt.

 Végül lehajoltam, hogy összeszedjem az ijedtemben leejtett kekszeket, de úgy reszketett a kezem, hogy alig boldogultam, ráadásul Robert és a szüleim már visszamentek, és Joffrey is ott hagyott. A testõr továbbra sem szólalt meg, de amíg kínlódtam a szedegetéssel, végig magamon éreztem a tekintetét.
  Végre sikerült összeszednem, felkaptam a tálkát, és gyorsan odavittem Gombócnak az ételt. Amíg a kutyát etettem, valamennyire lecsillapodtam, és persze rájöttem, hogy mennyire gáz volt a viselkedésem. Úgy éreztem, muszáj tõle bocsánatot kérnem, mert ez nagyon-nagy sértés volt! Így aztán, ahogy mentem vissza a házba, megálltam a testõr elõtt. Utólag rájöttem, hogy talán nem kellett volna, mert újra össze-vissza habogni kezdtem:
 - Uram, kérem, ne haragudjon, nem magától ijedtem meg! Illetve magától, de nem azért, mert ööö izé, hanem mert olyan hirtelen láttam meg önt!
 Amint kimondtam a szavakat, már szívtam is volna vissza õket.
 A férfi csak nézett. Már azt hittem, hogy megint szó nélkül hagy, de aztán nagyon lassan, fojtott gyûlölettel a hangjában ennyit mondott:
 - Tûnj el! Vagy mit akarsz, nekem is dobsz egy kis kutyakaját? He? Tudom miféle vagy!
 - Én, én, én... - mondtam a mellkasának, mert addig értem, ránézni meg nem mertem, de nem tudtam folytatni. Remegõ kézzel kinyitottam a bejárati ajtót, és rögtön a lenti mosdóba siettem.

 Ahogy megláttam a hamuszürke arcomat, gyorsan megmostam hideg vízzel, hogy legyen egy kis színe, aztán vettem pár mély lélegzetet, hogy a szívem ne kalimpáljon össze-vissza. Még sosem beszélt velem senki így, ennyi gyûlölettel a hangjában. Elõször csak megijedtem, aztán elszégyelltem magam, de most már féltem is. Nyilván megsértettem, méghozzá elég durván, de akkor sem kellett volna így reagálnia rá. Amikor kimentem, azt hittem hirtelen, hogy betörõ. Milyen ostoba voltam!  Mikor nagyjából megnyugodtam, visszamentem a nappaliba.
 Idõközben Bran elment lefeküdni, Joffrey pedig elém jött.
 - Innál valamit azok után, hogy a Véreb megrémített?
Milyen figyelmes, gondoltam magamban.
 - Egy pohár baracklé jól esne, de miért hívod így?
Csak rándított egyet a vállán, és miközben átnyújtotta a poharat, azt kérdezte:
 - Vasárnap este ráérek, nincs kedved eljönni velem valahová? - Csak nem randira hív? - gondoltam, és rögtön elfelejtettem az egész kellemetlenséget a testõrrel.
 - Hogyne, persze, még úgysem volt idõm körülnézni a városban.
 - Akkor este hat körül érted jövök.
 - Rendben, várlak! - mosolyogtam rá.

 Bõ fél óra múlva mentek el. A testõr már nem volt a teraszon, az autónak támaszkodva várta õket. Amíg beszálltak engem figyelt, de én kerültem a tekintetét, nem mertem ránézni. Amikor végre elmentek, mélyet sóhajtottam. Lefekvés után anya jött be a szobámba.
 - Minden rendben? - kérdezte.
 - Hát persze. Képzeld, Joffrey elhívott vasárnapra.
 - Hová?
 - Hmm, az igazat megvallva, nem is tudom. Azt nem mondta.
 - Örülök, hogy végre kimozdulsz. Nem beszéltél róla, de tudom, hogy néhány hónapja történt veledvalami rossz dolog.  - Honnan?  - Az édesanyád vagyok - ölelt át. - Nem tudom, hogy pontosan mi történt, de láttam rajtad, hogy megviselt. Próbáltál úgy tenni, mint akinek semmi baja, de én láttam rajtad. Ezért is örültem neki, amikor úgy döntöttél, hogy velünk tartasz ide. Már nagykorú vagy, nem erõltethettük rád, de nagyon aggódtam volna érted, ha otthon maradsz.
 - Köszönöm, anya!
 - Rám mindig számíthatsz, drágám! Bármiben!
Még sokáig ültünk így. Anya nyugalma mindig jót tett a lelkemnek, most is sikerült velem elfeledtetnie azt a kellemetlen közjátékot.

 Másnap már úgy vigyorogtam egész nap, mint a vadalma. Joffrey Baratheon randira hívott! Nem hiszem el, hogy ekkora szerencsém van! Ezt muszáj elmondanom a barátnõimnek!  Csak Kate-t tudtam elérni, de õ is teljesen fellelkesült.
 - Tyûha, nem semmi! Én azt hittem Margaery Tyrellel jár.
 - Nemrég olvastam, hogy már szakítottak, és gondolom, nem hívott volna meg, ha még barátnõje lenne. Õ nem olyan! Ha látnád azokat a csodálatos zöld szemeket! - sóhajtottam.
 - Annyira izgatott vagyok! Szerinted mit vegyek fel?
Ezek után kitárgyaltuk, hogy miben menjek, bár Kate szerint sokkal szexisebben kéne öltözködnöm, mert szerinte csak apácáknak való ruhadarabjaim vannak.

 Már alig várom, hogy holnap este legyen!


Sandor

Már fél órája itt álltam az elõtt az istenverte tükör elõtt, amikor Cersei megérkezett, immár teljes díszben. Még vetett magára egy elégedett pillantást, rám nézett, és közben végigsimította az arcát, hogy tökéletes-e? Leste, hogy ezzel az apró, de nagyon is tudatos mozdulattal milyen hatást ér el nálam. Azt hitte, hogy ez rosszul esik nekem, de hát téved. Láttam én már õt smink nélkül, tudom, hogy nem véletlenül nem megy ki nélküle az utcára sem. Egyébként persze semmi extra, egyszerûen csak az látszik, hogy már nem fiatal, de õ ezt nem volt hajlandó tudomásul venni.
 - Készen van már a fiam? - vetette oda nekem a szavakat.
 - Úgy tudom, még nincs - válaszoltam, mire sóhajtott egyet.
Kopogás nélkül nyitott be, az ajtót is nyitva hagyta. Nyilván, hiszen én nem vagyok senki. Csak személyzet.
 - Joff drágám, mennünk kell, igyekezz!
 - De anya, nincs kedvem hozzá. Miért kell végig jópofiznom az estét?
 - Tudod, hogy apádnak ez fontos. Ned Stark régi barátja.
 - Halálra fogom unni magam, és tudom, hogy Te is! - nyafogott Joffrey, mint egy szaros kölyök.
 - Igen, ez egészen biztos. Nem értem, hogy miért kell az egész családját magával cipelnie ehhez a vidéki népséghez.
 - Akkor maradjunk itthon!
 - Legszívesebben azt tenném, de ezzel nem sérthetjük meg sem apádat, sem Ned Starkot. Ahhoz túlságosan fontos ember. Különben is, te biztosan jól fogod érezni magad, drágám. Van egy lányuk, aki csak két évvel fiatalabb, és Robert szerint õt is magukkal hozták.
 - Biztosan egy kis üres fejû liba - vitázott Joffrey, de már hallatszott a hangján, hogy kezdi érdekelni a dolog.
 - No, igyekezz, még apádat is fel kell vennünk útközben!

Miután Robertet felvettük, megváltozott az autóban a hangulat. Tényleg jó barátja lehet ez az illetõ, mert láthatóan alig várta a vele való találkozást. Még fütyörészett is, Cersei legnagyobb bosszúságára.
 - Nem hagynád már abba ezt a szörnyûséget? - förmedt rá.
 - Jól van, asszony! - dörmögte Robert, de aztán az arca újra felderült. - Megérkeztünk!

 Szerencsére nem kellett velük bemennem, idekint várhatom meg õket. Néhány óra, amíg szétcsesz az unalom, még jó, hogy készültem magamnak olvasnivalóval. Kiszálltam az autóból, és a csomagtartó felé mentem, közben megszokásból végigpásztáztam a tekintetemmel a kertet. Ekkor észrevettem valami oda nem illõ dolgot.
 - Mi a szösz? Egy puli?
Ezer éve nem láttam már ilyen kutyát, de még gyermekkoromban az egyik szomszédnak volt.
 - Te meg honnan kerültél ide, kisöreg? - vakargattam a puli füle tövét.

 - Hé, mit mûvel a kutyánkkal? - hallatszott fölöttem.
Ahogy felnéztem a hang irányába, egy tini fiút láttam meg az egyik emeleti ablakban.
 - Maga kicsoda? - kérdezte, és már el is kezdett kifelé mászni az ablakon, hogy aztán a ház mellett álló fán lemászhasson. Közelebb érve láttam, hogy valójában lány.
 - A vendégeiteket hoztam.
 - Részvétem - dünnyögte -, Arya Stark vagyok.
 - Sandor Clegane - bizalmatlanul méregetett, viszont meglepetésemre ijedtnek nem tûnt -, tudod, hogy ez egy puli?
 - Persze, hogy tudom. A házzal együtt béreljük.
Gyorsan hátrapillantott az épületre.
 - Figyeljen, nekem most mennem kell. Nem is látott, oké?
Megtetszett ez a bátor kiscsaj.
 - Itt sem vagyok.
 - Oké, akkor viszlát! - és elrohant a kerítés felé.


 Néhány órával késõbb otthon, még mindig az idõsebbik Stark lány miatt dühöngtem.
Ellenõrzés gyanánt körbejártam a házat, hogy minden rendben van-e, aztán éppen amikor visszaértem a bejárati ajtóhoz, az kinyílt, és elkezdõdött a sikoltozás. Ráadásul majd a frászt hozta rám, pedig az idegeim mar eléggé megedzõdtek a seregben töltött évek alatt. Ennyire még sohasem ijedt meg tõlem senki, pedig az emberek elsõ reakciója sosem volt kellemes, amikor rám néztek.
Én barom, elõször még majdnem megsajnáltam, hogy úgy ráijesztettem, de hamar leesett a tantusz. Ahogy feltûnt mögötte Joffrey kárörvendõ arca, minden világossá vált. Ezek ketten szövetkeztek, hogyan szívassanak meg! Remélem, jól mulatott a kis köcsög!  Kár, hogy a leányzó helyes pofija ilyen belsõt takar.

Õ volt tehát Sansa.
Remek.

1. fejezet - Új otthon.

Sansa

 Körülnéztem az új szobámban, és elmosolyodtam. Majdnem így néz ki az otthoni szobám is, ez nem lehet véletlen. Persze nem teljesen ugyanolyan, itt más stílusúak a bútorok, de az ágyam ugyanakkora, ugyanolyan zöld színû ágynemûvel, és a szekrény, a komód, a tükör, íróasztal, mind-mind ugyanazon a helyen van. A ház pedig néhányszor elférne a kúriánkban, de ennek az egésznek valahogy olyan újrakezdés ízt ad. Most már ez az otthonom, legalábbis egy évig biztosan, a többit majd meglátjuk.

 Halk kopogás hallatszott az ajtómon.
 - Sansa drágám, Aryával elmegyünk bevásárolni az esti vacsorához, neked hozzunk valamit?
Kinyitottam az ajtót, ami elõtt az anyám állt, kezében egy hosszú listával, mögötte pedig a húgom támaszkodott a falnak, pofákat vágva.
 - Nem kérek semmit, menjek el veletek segíteni?
 - Nem, azt hiszem, boldogulunk, viszont megtennéd, hogy átnézed az étkészletet? Remélem semmi sem sérült meg az úton.
 - Hát persze, anya, menjetek csak!
Anyám még egyet rám mosolygott, és elindultak.

 Ahogy utánuk néztem, elgondolkodtam, hogy milyen furcsa is a genetika: én anyára hasonlítottam, a Tullyk vörös hajával, és kék szemével, de a tíz éves öcsém Bran, a tizenöt éves húgom Arya és a huszonöt éves bátyám Robb, õk mindannyian a Starkok sötét haját örökölték. Van még egy féltestvérem Jon, aki szintén apámra hasonlít - nyilván a Tullykra nem hasonlíthat -, Õ Angliában maradt, ahogyan Robb is.
Mi, többiek pedig ideköltöztünk Brüsszelbe, mert édesapám képviselõ lett az Európai Parlamentben. Nekem is felajánlották a szüleim, hogy maradhatok Angliában az egyetem miatt, mivel elsõs voltam. Bár a barátaimat sajnáltam otthagyni, de inkább gyorsan letettem az elsõ éves vizsgákat, és a halasztás mellett döntöttem. A világért sem hagytam volna ki egy ilyen lehetõséget. Más ország, más kultúra, és nekem igazán szükségem volt most a változásra. Egyelõre egy évre gondoltam, de még nincsenek konkrét terveim.
 A hasznos idõtöltés érdekében még otthonról online beiratkoztam egy kiscsoportos francia nyelvtanfolyamra - alapszinten már tudtam, és reméltem, hogy eljuthatok felsõfokig -, de az majd csak egy hónap múlva kezdõdik. Addig anyának segítek beköltözni abba a kétszintes házba, amit bérlünk, és remélem sikerül majd valamennyire a várossal is megismerkedni ez alatt az idõ alatt.
Döbbenten vettem észre, hogy a szüleim teljesen megfiatalodtak a változástól. Anyám rengeteget nevet, és teljesen feldobja, hogy végre háziasszonyi teendõket láthat el, mint a legtöbb átlagos feleség, családanya. Odahaza mindezt nem bírta volna, így volt néhány alkalmazott, aki a ház körüli teendõket látta el, de ide csak heti egyszer jön majd egy kisegítõ. Örömmel végzi a házimunkát, és finomabbnál finomabb ételeket tesz elénk az asztalra. Apám pedig tettre készen alig várta, hogy jövõ héten munkába álljon. Nem is tudom, talán az éghajlat teszi. Igaz, mediterrán életérzésrõl szó sincs, de legalább egy kicsivel kevesebbet esik itt az esõ, és a nap is gyakrabban süt.

Egyedül Arya volt az, aki nem örült a költözésnek. Van egy Mycah nevû barátja, akivel mostanában kerültek közelebb egymáshoz, és nehezen viseli, hogy máris elszakították õket. Ezért aztán mióta itt vagyunk, alig mozdult ki a szobájából, naphosszat a Skype-on lóg.  Egy szem húgommal elég érdekes a kapcsolatunk. Egy-két éve még állandóan martuk egymást, de az utóbbi hónapokban kezd megváltozni a viszonyunk. Néha már-már baráti, bár a stílusunk egészen más, mert Õ éppen lázadó korszakát éli, én pedig azon már régen túl vagyok.

 Egy hete érkeztünk ide, úgyhogy már szinte teljesen kicsomagoltunk, és most elindultam le a konyhába, megnézni a családi étkészletet. Nem hagyhattuk otthon, mert ha vendégeket hívtunk, mindig a Stark család hagyományos étkészletét használtuk, és anyám szerint a Starkok Brüsszelben is Starkok, úgyhogy az étkészlet jött, apám minden tiltakozása ellenére. Apám Ned, persze büszke a származására, de hát már nem a régi világban élünk, ezt szokta mondogatni, és már a nagyapámtól is ezt hallottuk. A hagyományos, régies nevekre keresztelés szokása bezzeg megmaradt, legalábbis manapság már furcsának számítanak a neveink, de azért a régi családoknál még elõfordult a régi keresztnév.

 Ahogy az étkészletet mosogattam - ugyan makulátlan volt, de mert anyám úgyis elmosogatná, és ezt mosogatógépbe rakni nem lehet, gondoltam segítek neki -, az esti vacsorán járt az eszem.
 Apám meghívta egy régi barátját, Robert Baratheont és a családját. A Baratheonok már évek óta itt éltek, mivel a családfõ fontos beosztásban volt az Európai Parlamentben, és ez nem az elsõ ciklusa volt már neki. A Baratheonok szintén régi család voltak, de sokkal gazdagabbak a mi családunknál. Hatalmas birtokaik voltak, és egy mamutvállalatuk, Anglia egyik leggazdagabb, és legbefolyásosabb családja volt. Persze mi is jól éltünk, több cégünk is volt, de apámnak nem állt szándékában egyben hagyni a családi vagyont, az mondta, neki mindegyik gyereke egyforma, ezért egyszer majd a cégeket is egyformán osztja szét közöttünk. Már a nagyapám is ezt tervezte, de neki végül is csak egy gyermeke élte meg a felnõttkort, az édesapám. Apám testvérét, egy lányt, még gyermekkorában elvesztették betegségben. Szomorú, hogy egy manapság banális betegségbe négy évtizede még százezrek haltak bele. Azt hiszem, a nagyszüleim sosem heverték ki a lányuk halálát, talán ezért is vettek körül bennünket olyan féltõ szeretettel.
 Manapság a legtöbb család már a miénkhez hasonlóan gondolkodik, de a Baratheonoknál még él a tradíció, ezért Joffrey fog örökölni majdnem mindent, az öccse, Tommen jóval kevesebbet. Furcsa lehet ilyen családban felnõni. Pláne másodszülöttnek lenni. Vajon van széthúzás a testvérek között? Vagy ez természetes a számukra?

 Joffrey.
Kíváncsi voltam, milyen lehet most. Két évvel idõsebb volt nálam, és találkoztunk is már, de annak meg van már vagy tíz éve is, akkor még gyerekek voltunk. A Lannisterek gyönyörû, szõke haját örökölte az édesanyjától, de másra már nem emlékeztem. Olvastam róla a fodrásznál a pletykalapokban, leginkább a nõügyeirõl. Amennyire tudom, vagy modellekkel járt, vagy az utóbbi idõben Margaery Tyrellel, de hol õt, hol Margaeryt látták más partnerrel, és most legutóbb azt olvastam, hogy szakítottak. Igaz, Brüsszelig ritkán jöttek el az újságírók, inkább csak akkor jelentek meg róla cikkek, amikor Londonban járt.

 Apám és Robert még gyermekkorukban ismerték meg egymást, amikor ugyanabba a bentlakásos iskolába jártak. Régebben gyakran találkoztak Londonban, de mióta Roberték Brüsszelben élnek, nem látták egymást, így apám elsõ meghívása nekik szólt. Nagyon várta már a találkozást, anyám nem kevésbé, fõleg hogy tegnap végre előkerült az a láda, amibe elcsomagolta a családi receptgyûjteményt tartalmazó könyvét.

 Egy darabig még elméláztam Joffrey-on. Izgalmas lenne egy ilyen híres pasival járni, és a látott képek alapján bizony helyes férfi lett belõle. Habár az újságok érdeklõdése nem hiányzik, én mindig inkább visszahúzódó voltam, mint magamutogató. Elmosolyodtam, ahogy arra gondoltam, hogy talán ma itt, Brüsszelben fogom megismerni a jövendõbelimet. Hiába, javíthatatlan álmodozó vagyok! Angliában is voltak már kapcsolataim, de akirõl azt hittem, hogy talán az igazi, elég rendesen átvert. Egy véletlen folytán kiderült, hogy nõs, van egy gyereke, és amikor véletlenül megláttam õket, azt is láttam, hogy a felesége terhes. Ronda ügy volt, szerencsére a szüleim nem is tudtak róla, de emiatt is jól jött ez költözés.  A csodába, most meg bõgök, pedig már több mint három hónapja annak az egész agyrémnek. Nem is tudom, igazából nem az fáj, hogy nem vagyunk már együtt. Az fáj, ahogyan vége lett az egésznek. Undorító, és annyira megalázó volt! De most végre a hátam mögött hagyhatom ezt az egészet.

 Miután végeztem, megetettem Gombócot, a kutyát - a ház tulajdonosa hagyta itt, furcsa szerzet, állítólag puli. Angliában nekünk is vannak kutyáink, vadászkopók, pedig egyikünk sem a vadászat híve, nem is voltunk soha, egy vadászaton sem. Szívesen fogadtuk itt is az új családtagot, nagyon vicces állat a fekete, göndör szõrével, ráadásul annyira okos is, már most imádom! Végül felmentem a szobámba, és elõkerestem az egyik kedvenc ruhámat, hogy majd azt veszem fel este, aztán más dolgom nem lévén, a facebookon chatelni kezdtem a barátaimmal.

 Kate és Lily is online volt, õk a legjobb barátnõim, állandóan együtt szoktunk lógni, mindent megbeszélünk. Mióta ideköltöztünk, még egyszer sem sikerült összehozni, hogy mindhárman egyszerre legyünk fenn, úgyhogy most alaposan kipletykáltuk magunkat. Kicsit most irigy vagyok rájuk, mert három hónap múlva Robbie Williams koncert lesz Newcastle-ben, és menni fognak! Mondták nekem is, hogy repüljek haza, és menjek el velük. Ha otthon lennék, biztosan velük tartanék, mert az egyik kedvenc énekesem. De nem is tudom, nem terveztem még meg, hogy mikor megyek Angliába.  Este hatkor fejeztük be a beszélgetést, tehát még volt egy órám elkészülni az esti vacsorához.


Sandor

Egy újabb nap az õrület házában.
 A Véreb minden nap, amikor dolgozott, ezzel a gondolattal ébredt. Ennek már jó ideje, hiszen idestova öt éve, hogy az idõsebb Baratheon fiú személyi testõre lett. Kezdetben nem volt annyira rossz a helyzet, tizenhét évesen Joffrey még csak egy elkényeztetett kölyök volt. Az azóta eltelt idõben viszont teljesen kifordult önmagából. Meglátszott rajta az anyja nevelése, ami abból állt, hogy Cersei megtanította neki azt, hogy mindennek és mindenkinek fölötte áll. Hogy a karját sem kell kinyújtania, máris mindent megkap. A fiú ettõl valóságos zsarnokká vált.
Mindehhez pedig angyali szõke haj, és smaragdzöld szemek társultak. Mindenkinek azonnal megtetszett, és mindenki azt hitte róla, hogy az angyali külsõ hasonló belsõvel jár együtt. Hogy mekkorát tévedtek, arra elõbb-utóbb rájöttek. Minél késõbb, annál nagyobb volt a sérülés, amit elszenvedtek.

 Véreb. Amikor ezt a nevet kapta a seregben, még nem számított gúnynévnek. Azért nevezték el így a többiek, mert ugyanolyan állhatatosan ment az ellenség után, mint egy véreb, és mert sosem kérdõjelezte meg a parancsnokait, azt tette, amit mondtak. Persze szemtõl-szembe nem merték így hívni. Nem hívták sehogy, mert nem is igen beszélt senkivel. Aztán egy véletlen folytán, amikor összefutott egy régi katonatársával, Joffrey megtudta. Azóta lett belõle gúnynév. Mert jobb esetben Vérebnek, rosszabb esetben Kutyának hívja. Sõt, úgy is beszél vele, mint egy kutyával.

 Gyakorta gúnyolja az összeégett, torz arca miatt is. Mintha neki nem fájna így is eléggé. A lakásában nincs már tükör sem, csak egy kis zsebtükör borotválkozáshoz, de azt is csak akkor veszi elõ, ha véletlenül megvágta magát. Minek? Az emberek akkor nézik meg magukat benne, ha azt akarják látni, tökéletes-e a megjelenésük. Az Õ megjelenése már sosem lesz tökéletes. A szemeiben vidámság helyett kiábrándultság és boldogtalanság lakik, nem derül jobb kedvre, ha belenéz. A régi tükreit rendszerint összetörte, ami ebben a lakásban volt, azt pedig a beköltözése napján levette, és berakta a szekrény mögé. A helyén most egy fénykép lóg, amin az édesanyja és a nõvére van. Az a két ember, akiket a világon a legjobban szeret. Az a két ember, akiket a világon egyedül szeret.

 Joffrey persze jó viccnek gondolta, hogy a szobájával szemben lévõ falra egy hatalmas tükörfalat rakatott. Amikor nincs éppen senki a keze ügyében, akit valahogy lelkileg kínozhat, olyankor direkt úgy intézi, hogy neki várnia kelljen az ajtaja elõtt.
 Hogy miért csinálja mindezt? Miért dolgozik már majdnem öt éve a Baratheonoknál? Néha maga sem tudja. Persze a seregben már sok mindenhez hozzászokott. A megalázáshoz, hogy tartania kell a száját, és hogy kérdés nélkül minden parancsnak engedelmeskedjen, és ez a tudás jól jött most, így tudta távol tartani magát a munkájától. Korábban elég rendesen ivott is, de aztán túltette magát rajta, és most már az erõsebb alkoholok helyett megelégedett a sörrel is. Igaz, Belgiumban nem ritka a tíz-tizenhárom százalékos sör sem, ami vetekszik már egy bor alkoholtartalmával is.
 Igazából két dolog miatt csinálta. Elõször is, mert volt egy terve, és ehhez a tervhez pénz kellett. Nagyon sok pénz. A Baratheonok pedig nagyon is jól megfizették, jobban, mint bárhol máshol fizették volna meg. Joffrey miatt több volt a kellemetlenség, de a bére is többszöröse volt a megszokottnak. De ha õszinte akart lenni magához, akkor bevallhatta, hogy mégsem a pénz volt a fõ oka annak, hogy ilyen kitartó volt, mert a pénze már elég volt. A fõ ok Joffrey apja, Robert Baratheon volt.

 Robert Baratheonhoz volt lojális. Õ volt az, aki képes volt tõle bocsánatot kérni a fia miatt, és aki tisztában volt vele, hogy milyen nagy kincs a Véreb igazából. Hárman védték Joffrey-t és az anyját, de a másik két testõr általában egy évig sem bírta, gyakorta cserélõdtek. Egyébként nem lett volna túlveszélyes a munka, hiszen konkrét fenyegetettség nem érte a családot, inkább csak Joffrey járt kétes helyekre. Ezeken a helyeken viszont elég volt a Véreb látványa ahhoz, hogy ne kössenek beléjük. Aztán ott voltak még a firkászok, akiket távol kellett tartani, vagy megakadályozni, hogy kompromittáló cikkek, képek megjelenhessenek. Néha akár erõszakos módszerekkel is, és néha, de csak néha, ezek az erõszakos módszerek jól is estek neki. Valójában tehát azért fizetett olyan magas bért Robert, hogy Joffrey sértéseit kompenzálja. Õ pedig az évek folyamán már olyan vastag páncélt épített maga köré, hogy úgy érezte Joffrey soha többé nem tudja megbántani.

 Senki sem tudja többé megbántani!