3. fejezet - Egy katasztrofális randevú

Sansa

 Még soha nem voltam kaszinóban, mert egyáltalán nem érdekelt semmiféle szerencsejáték. Lottózni sem szoktam és sorsjegyet sem vettem még. Amikor megtudtam, hogy Joffrey egy kaszinóba hoz el ma este, alig tudtam elrejteni a csalódottságomat. Én valamilyen romantikus vacsorára, mozira számítottam, esetleg, hogy beülünk valahová egy forró csokira, mert ilyen helybõl rengeteg van Brüsszelben.

 Ráadásul, amikor értem jöttek, és megláttam Sandor Clegane-t az autóban, ismét teljesen leblokkoltam. Olyan vagyok, mint egy dedós, vagy, ha meggondolom rosszabb. A húgom és az öcsém is tudta kezelni a helyzetet - mert persze az egész család kivonult, amikor elmentem -, Bran odaintett neki, Arya pedig szinte úgy viselkedett, mintha ismerné, pedig pénteken nem is találkozott vele. Ehhez képest én, aki már tizenkilenc is elmúltam, amikor megláttam, elvörösödtem, és önmagam karikatúrájaként majdnem felbuktam a saját lábaimban, mindemellett pedig egy értelmes szót sem tudtam kinyögni. Gondolhattam volna, hogy testõrként velünk tart, de nem készültem fel rá.
Joffrey szerencsére nem akadt fenn a viselkedésemen, inkább még talán mulattatta is.

 Amikor ideértünk, elõször megmutatta a nyerõgépeket, amik engem cseppet sem érdekeltek, de neki láthatóan tetszettek. Aztán kicsit nézelõdtünk a blackjack asztaloknál, és már egy órája ültünk a rulett teremben. Pontosabban csak Joffrey ült, mivel én nem játszottam. Érdekes, hogy az, ami a filmekben olyan izgalmasnak és csillogónak tûnik, a valóságban borzasztóan unalmas. Fel nem foghatom, mi olyan érdekes azon, hogy egy golyó pörög körbe-körbe?
- Ma te vagy a szerencsehozóm, kérsz valamit inni? - kérdezte tõlem.
- Köszönöm, egy ásványvíz jól esne.
- Ásványvíz? Az itt nincs, tessék itt egy koktél - nyújtotta át Joffrey a poharat, amiben valamilyen
narancssárga ital volt. Megkóstoltam, de nem tudtam rájönni, hogy a narancslén kívül mi van benne,
ami nem is csoda, hiszen szinte sosem iszom alkoholt.

 Joffrey éppen nyerésben volt, nem tûnt úgy, mintha valaha is fel akarna innen állni, így aztán
csendben nézelõdtem, és mivel nagyon meleg volt, kénytelen voltam iszogatni a koktélomat is, ami a sok jégkockától kellemesen hûvös volt. Nem sokkal késõbb odajött hozzá egy öltönyös férfi a
kaszinóból, a fülébe súgott valamit, egy kétszárnyú ajtó felé néztek, és Joffrey bólintott. Magához
intette Clegane-t, közben azt mondta:
- Nekem most van egy kis dolgom, és oda sajnos nem jöhetsz velem. A Véreb majd hazavisz. Majd
telefonálok, hogy mikor találkozzunk, oké?
Meghûlt az ereimben a vér.
- Szívesen megvárlak, vagy hazamegyek taxival.
Bármit, csak vele ne kelljen, hogy menjek! - gondoltam magamban. Szerencsére ezt már nem
mondtam ki hangosan, mert közben az említett odaért mellénk.
- Kutya, vidd haza Sansát, én még maradok, majd a többiek hazavisznek. Szólj nekik, hogy jöjjenek
értem!

 Hûha, hogyan kerülhettem megint ilyen iszonyúan kínos helyzetbe? Körülbelül tizenöt perce ültünk
szótlanul (csak tudnám, miért ültem elõre?), én bámultam kifelé az ablakon magam mellett, hogy ne
kelljen a testõrre néznem, de az út fele még hátra volt. Feszültnek éreztem a csendet, és kényelmetlenül éreztem magam. Nem is tudom, az alkohol miatt voltam olyan bátor, vagy
egyszerûen a jó neveltetésem miatt, de megszólaltam:
- Én, öhm, szóval, tényleg ne haragudjon a múltkori miatt, nagyon sajnálom!

 Ezt nagyon nem kellett volna! Hirtelen leparkolt az út szélén, és teljesen felém fordult, amitõl láthatóvá vált arcának sebesült fele is.
- Mit? Mi a francot sajnálsz? - mennydörögte.
Próbáltam lesütni a tekintetem, de a hatalmas tenyerével megfogta a tarkómat, és maga felé fordította, hogy ránézzek. Úgy éreztem, mintha egy satuban lenne a fejem, az igazat megvallva nagyon megijedtem, meg sem mertem szólalni. Õ viszont folytatta:
- Mi a francot sajnálsz? Mit tudsz te a rózsaszín buborékodban arról, hogy milyen, amikor a bátyád a
kályhába dugja a fejed, mert elcsented egy játékát, amivel õ már nem is játszott? Érezni az égett hús
szagát, és tudni, hogy a saját füled ég éppen? A bátyám, aki tizenkét évesen már bivalyerõs volt,
egyszerûen felkapott engem, és egy öt évessel könnyû dolga volt, nekem elhiheted. Aztán az apám
még az õ pártját fogta, mert a lopás bûn! Mi a francot sajnálsz? Hogy úgy nézel rám, mint egy
szörnyetegre?

 Váratlanul elengedett, visszafordult a kormányhoz, vett két mély lélegzetet, és elindult.
Az út további részében meg sem mertem nyikkanni, magamban azon imádkoztam, hogy minél elõbb
érjünk már haza.
Amikor végre megérkeztünk, már nyitottam az ajtót, de elkapta a karom, és megszorította.
- Ha bárkinek elmondod, amit most hallottál, megöllek! Megértetted?
Attól, amit az elõbb a szemében láttam, egy szemernyi kétségem sem volt, hogy tényleg meg is tenné, úgyhogy bólintottam. Csakhogy ez neki nem volt elég:
- Megértetted?
- Igen - cincogtam, és kis híján elsírtam magam.
- Kifelé!

 Nem kellett kétszer mondania, rohantam befelé a kapun át, be a házba. Belöktem magam mögött a bejárati ajtót, és akkor vettem észre, hogy reszketek, mint a nyárfalevél. Bementem a konyhába, leroskadtam az asztal mellé, és ittam egy pohár hideg vizet. Ültem a sötét konyhában, és arra gondoltam, hogy ez az este kész katasztrófa volt. Elõbb az a randi, amit nem is tudom, nevezhetek-e randinak, aztán meg ez a szörnyû haza út. Teljes csõd.
Ekkor Arya lépett be a konyhába, és felkapcsolta a világítást.
- Sansa, te meg mit csináltál a sötétben? - kérdezte.
- Csak egy pohár vizet ittam, és te? - hunyorogtam a hirtelen jött világosságban.
- Én is azért jöttem. Most értél haza?
- Igen.
- Mi újság a szõke herceggel?
- Semmi. Miért?
- Csak úgy kérdeztem - vonta fel a vállát. - Biztos vagy benne?
- Miben?
- Hát, Joffreyban. Úgy értem, Tom után.
A családból egyedül õ tudott a kapcsolatomról egy nõs férfival.
- Persze, Joffrey más! Te nem ismered õt! - védtem meg.
- Te igen? - kérdezte.

 Nem válaszoltam, így aztán Arya folytatta:
- Figyelj, csak szeretném, ha tudnád, hogy számíthatsz rám, oké?
- Köszönöm! - mondtam, és megszorítottam a kezét. Restellve jutott eszembe, hogy én nem is
érdeklõdtem róluk, mióta ideköltöztünk.
- Mycah, hogy van?
- Nem tudom.
- Hogyhogy? - ráncoltam össze a homlokomat.
- Szakítottunk.
- De miért?
- Sansa, te lehet, hogy csak egy évre jöttél, de nekem legalább öt évig kell itt dekkolnom. Szerinted
van jövõje így egy tinédzser kapcsolatnak?
Megdöbbentett a húgom érett gondolkodása. Hirtelen érettebbnek tûnt nálam.
- Igazad van - bólintottam.

Egymásra mosolyogtunk.
Mégiscsak volt valami jó ebben az estében.

Másnap reggel úgy ébredtem, mint aki beteg. Émelyegtem és fájtak a csontjaim. Egész éjszaka ébren vergõdtem, mert amikor lehunytam a szemem, tûzben kiáltozó gyerekeket láttam a lelki szemeim elõtt. Hogyan képes valaki ilyet tenni a saját testvérével? Belegondoltam mi mennyire szeretjük egymást, még Aryával is, akivel pedig sokszor összekapunk, de azért mindig számíthatunk egymásra.

 Tényleg burokban élnék? De hát ez a normális, nem? Egy embernek a családja kellene, hogy az
legyen, akire mindig számíthat! Hálát adtam az égnek, amiért ilyen családom van. Közben
kicsordultak a könnyeim és végül sírtam. Elgondolkodtam rajta, hogy talán nem vagyok normális,
amiért sírok valaki miatt, aki életveszélyesen megfenyegetett, ráadásul egy mozdulattal eltörhetné a
nyakam, de egyszerûen nem tehettem mást, sírnom kellett.
Ez persze nem változtatott azon, hogy továbbra is nagyon féltem Sandor Clegane-tõl, de talán valahol egy kicsit megértettem azt, hogy miért lett ilyen. Valamit pedig elhatároztam: jóvá kell tennem az eddigieket. Még nem tudom hogyan, de muszáj.

 Furcsa melankóliában telt el majdnem két nap, de aztán kedden Joffrey írt nekem a Facebookon,
hogy a héten sajnos nem ér rá, majd a hét végén jelentkezik.
Az én szõke hercegem! Világ életemben imádtam a romantikus történeteket, már gyerekkoromban is
rengeteg mesét olvastam, persze kedvenceim a hercegnõsek voltak. Aztán tinédzser koromban jöttek a Bronte nõvérek regényei és a kedvencem, az Elfújta a szél. Mindig arra vágytam, hogy megtaláljam az én szõke Ashley Wilkesemet.
Arya szerint javíthatatlan romantikus vagyok, nem csoda, hogy Tommal úgy megjártam.

 Hirtelen ötlettõl vezérelve bementem a húgomhoz.
- Arya, nincs kedved eljönni velem a napokban egy kis városnézésre?
- Minek?
- Hát, jövõ héttõl te elkezdesz suliba járni, és még körül sem néztünk a városban.
- Oké, legyen. Amúgy is jó lenne valami plázát találni.

 Így aztán a hét további napjaiban Aryával róttuk a város utcáit. Megnéztük a Grand Place-t, amit
Európa egyik legszebb tereként tartanak számon, és elcsodálkoztunk, hogy Brüsszel egyik jelképe, a Manneken Pis mennyire kicsi szobor. Jókat nevettünk azon, hogy minden ezzel a pisilõ kisfiúval van tele, még olyat is láttunk, ami csokiból volt, és folyékony csokit pisilt. Az egész belváros tele volt
sörrel és csokival, még sehol sem láttam ennyi csokoládé üzletet. Nem egyszerûen minden
utcasarkon volt egy, hanem attól sokkal több, egymás mellett sorakoztak a boltok. Ha megéheztünk,
akkor a finomabbnál finomabb waffeleket ettük, némelyiket harapni sem lehetett, csak villával enni,
mert tele volt eperrel, banánnal és tejszínhabbal.

 Gyönyörû üzletekben jártunk, ahol csodálatos gobelineket árultak. Nagyon tetszettek a passzázsok is, amikben a legkülönfélébb boltok voltak, és a bevásárló utca végén találtunk egy hatalmas plázát is. Meglátogattuk apát az Európai Parlamentben, ahol körbe vezetett minket, aztán átvágtunk a
mellette lévõ Leopold parkon, és bementünk egy dinoszaurusz csontvázakat kiállító múzeumba. Arya kedvéért voltunk egy képregény múzeumban is, bár én Tintint nem ismerem, de a Hupikék törpikék nagyon cukik voltak. Mint megtudtuk, ezek belga képregény hõsök. Én még a Szépmûvészeti
Múzeumba is szerettem volna elmenni, de Aryát erre nem tudtam rávenni.

 Mi Angliában északon, egy kisvárosban éltünk, és bár jártunk már Londonban, mégis furcsa volt az a rengeteg, mindenféle nációjú ember, akiket itt láttunk. Nagyon sok a bevándorló az egykori
gyarmatokról, és persze rengeteg a turista is. Színes kavalkád volt mindenfelé, amerre megfordultunk. Mindenesetre mindkettõnknek megtetszett a város, és az együtt töltött idõ jót tett a
húgommal való kapcsolatomnak is.

 Vasárnap délelõtt végre megcsörrent a mobilom.
- Hallo, Sansa Stark.
- Helló, ráérsz ma este?
- Joffrey? - kezdett el szaporábban verni a szívem.
- Ki más? Szóval, ráérsz este?
- Igen, persze.
- Akkor gyere el velem a Delíriumba, az az egyik kedvenc helyem itt, oké?
- Rendben.
- Nagyszerû, este hétre érted küldöm a Vérebet, és ott találkozunk - ezzel letette, de hát biztosan
nagyon sietett.

 Google-on rákerestem, hogy mi ez a hely, nehogy megint csalódnom kelljen. Bár név szerint Delírium Cafe, csökkenõ lelkesedéssel jöttem rá, hogy a weboldal alapján inkább sörözõnek tûnik, mint kávéháznak. Mindegy, azért biztosan jó lesz, mert végre Joffreyval lehetek. Talán elkezdhetném Sandor Clegane kiengesztelését is. Nem haragudhat rám egy ostobaság miatt. Támadt is egy ötletem, és még idõm is volt a megvalósítására!


Sandor

 Az elmúlt hét meglehetõsen unalmas volt.
Kedden meglepi érkezett Joffreynak, élmény volt látni az arcát, amikor meglátta Margaeryt.
Állandóan szakítottak, aztán kibékültek. Most éppen békülni jött a mûvésznõ, pedig jó lett volna már
megszabadulni tõle. Mindig idegesített ez az affektáló liba. Õ volt Joffrey, csak éppen nõi kiadásban.
Mindenesetre alig bújtak elõ a kisköcsög szobájából. Kíváncsi lettem volna Sansa arcára, amint ezt
megtudja, de persze Joffrey még idejében lerázta.

 Az a csaj, Sansa, aztán bele van zúgva a kis rohadékba! Láttam, a kaszinóban is úgy nézett rá, mintha egy kibaszott sztár lenne. Persze nem rock sztár, inkább valamelyik nyálas szépfiú az egyik
nyálzenekarból. Pedig látszott rajta, hogy halálra unja magát a rulett asztalnál, de legalább jól végig
tudtam mustrálni. Egészen helyes az arca, az alakja meg tökéletes, az a fajta, ami nekem is bejön, el tudtam volna szórakoztatni, hogy ne unja annyira magát.

 De mekkora idióta voltam utána!
Miért éppen annak a kis picsának kellett elmondjam azt, hogy miért ilyen az arcom, pedig soha
senkinek nem árultam még el? Francba a piával, hogy nem bírtam befogni. Egyszerûen idegesített az a csaj. Remélem, sikerült megrémítenem, és tartja a csinos pofiját. Ha mégis elárulja Joffreynak, én tényleg megölöm.
Ráadásul elfogyott a jó kis szilvapálinkám, mert miután hazajöttem, meg kellett innom a maradékot,
ami az üveg alján volt még, vagy inkább félig? Mindegy. Pedig azt sem tudom, hogy legközelebb
mikor megyek haza, Gyulára. De muszáj volt meginnom, mert különben egész éjjel a tûz kísértett
volna.

 Ma reggel kivittük Margaeryt a reptérre. Joffrey még azt is végignézte, ahogy felült a repülõgépre, és végre elindult. Aztán amint visszafelé tartottunk a városba, az a kis gennyláda máris Sansát hívta.
- Véreb, hallottad amit Sansával beszéltem? - kérdezte utána.
- Nem szoktam odafigyelni a magánbeszélgetéseidre - füllentettem. Igazából nagyon is jól figyeltem,
de ezt nem kötöm az orrára.
- Jó. El kell menned érte este hétre.
- Úgy volt, hogy ma este szabad vagyok! - tiltakoztam.
- Csak nem randid van? - röhögött. - Elmész Sansáért, odaviszed a Delíriumba, utána mehetsz. Holnap pedig felõlem azt csinálsz, amit akarsz.
- Miért nem megy érte Meryn Trant? Éppúgy el tudná vinni, mint én! - próbálkoztam.
- Mert Meryn Tranttõl nem rémül halálra, mint tõled - kacagott rosszindulatúan, a térdét csapkodva.

Egyszer megfojtom ezt a kis szarzsákot!