Harry Potter relikviák

Ma két új relikviát mutatnék meg nektek, amiket egy hazai webáruházból rendeltem. Az egyik ez a Perselus Piton kulcstartó, ami iszonyat cuki, és hát azt hiszem, sosem fogom használni, vagy ilyesmi, mert sajnálnám, ha megkopna. A másik egy Roxfort címeres szilikon kulcstartó. Bár egy hasonlót már vettem Watfordban, a Harry Potter stúdióban is, de rájöttem, hogy azt inkább meg szeretném őrizni, hiszen az egy emlék arról, hogy ott jártam. Ez eléggé hasonló, de mégsem kötődöm hozzá egy emlékkel, ezért ezt viszont már használni is fogom.
Azt hiszem 😊

Új fanfiction - célegyenesben :)

Sziasztok!


Szeretném megosztani veletek, hogy az új történetemnek immár a 18. fejezetét írom, és az első két rész már le is van bétázva :) Egyelőre még nem kezdtem el feltölteni a Merengőre, mert szeretném megvárni, hogy legalább 5 rész le legyen bétázva, ezáltal, ha nekem, vagy Beusnak - kedves bétázómnak - közbejön valami, akkor is biztosítva lesz a folyamatos feltöltés. Illetve ez még képlékeny, mert nem tudom, hogy most is jó lesz-e Beusnak a heti 1 fejezet bétázása, mert ha nem, akkor elképzelhető, hogy még később kezdem tölteni Merire.

Viszont!
Arra gondoltam, hogy a fentiektől függetlenül, a blogra mindenképpen elkezdem feltölteni, ha már 5 rész le lesz bétázva. Tehát lehet, hogy itt majd hamarabb olvashatjátok, mint a Merengőn (akkor is, ha oda még nem kezdem el, és akkor is, ha igen, hiszen itt én vagyok az admin, tehát azonnal felengedem). Ez mindenképpen egy új dolog lesz a blog életében.
Ez azt is jelenti, hogy nem lesz rajta az adminok "áldása", tehát lehet, hogy akad majd az írásban 1-2 hiba (sok azért nem szokott lenni).

Örülnétek egy ilyennek? Vagy inkább csak a Merengőre töltsem, és később ide?


Most pedig néhány szó a ficről.
Amikor befejeztem az Újra hetedikbent, akkor azt hittem, mindent leírtam, amit SSHG témában szerettem volna. De aztán március elején felvetődött bennem egy új ötlet, és ahogyan egyre többet foglalkoztatott, úgy éreztem, hogy "kikívánkozik" belőlem a történet.
Tehát, egy Hermione Granger - Perselus Piton sztori lesz, és én még hasonlót sem olvastam (remélem tényleg nincs is). Természetesen romantikus, ahogy tőlem megszokott, de most igyekeztem belevinni egy kevés izgalmat is.

A címe még nincs meg, bár már az is körvonalazódik :)

Tehát: véleményeket kérek a fenti kérdésben!

Előre is köszönöm,
Kokapu

Perselus Piton nyaralni megy - 23. fejezet

23. fejezet


– Lehetséges lenne? – kérdezte magától, de már nem tudott gondolkodni azon, hogy mennyi a realitása annak, ami felvetődött benne. A gondolat beférkőzött az agyába, a sejtjei közé, és nem tudta kiűzni. Reményt adva fészkelte be magát, és neki szüksége volt rá.
Lehet, hogy mindent rosszul gondolt? Hogy Maggie valójában őt féltette Voldemorttól, és nem fordítva? Talán tényleg ő állt a házával szemben? Ha igen, azért kereste, mert nem értette, hogy miért ment el? De mi van, ha most csak képzelődik, és egy egyszerű álomnak tulajdonít túl nagy jelentőséget? Nem számít, most már utána kell járnia a dolognak, különben a hátralevő életében mindig nyugtalanítani fogja. Egyébként is, ha csak egy szalmaszálnyi esélye van arra, hogy Maggie talán mégsem gyűlöli, azt meg kell tudnia!

A kis bájitalos üvegcse még mindig az ágy melletti asztalkán volt. Kezébe vette, és töprengve forgatta. Ezt a bájitalt együtt főzték, vagyis inkább Maggie, hiszen ő csak mondta, hogy mit csináljon. Néha van kapcsolat a bájital és a készítője között, tehát elméletileg akár álmodhatta ugyanazt, vagy hasonlót, mint Maggie a Roxfortban. Igaz, amikor készült, akkor még egyikőjük sem tudott semmit sem a lány származásáról, de a mágia okozhat akár ilyen különös dolgot is.
Beleszagolt az üvegbe, és a bájital szokásos aromáján kívül Maggie illatát is érezte. Nem a parfümöt, amit használ, hanem a bőre illatát vélte felismerni.
De vajon hogyan történhetett ez? Hiszen Maggie azelőtt soha nem készített bájitalt, nem tudhatta, hogyan kell nyomot hagyni rajta. Bár, talán éppen ezért történt meg. Hiszen nem csak készakarva lehet nyomot hagyni, hanem véletlenül is. Piton maga is meg tudta állapítani a főzetek nagy részéről, hogy ki készítette, legalábbis, ha olyasvalaki volt, akit ő tanított korábban, vagy ha ismerős bájitalmesterről volt szó.

Ismét szippantott egyet az üvegből, hogy megteljen az orra a lány illatával. Hátradőlt az ágyon, és úgy gondolkodott, mert némiképp még érezte a bájital hatását, és bármennyire is felzaklatta az álma, kábult volt.
Ha tényleg a mostani érzése a helyes, akkor borzasztó nagy hibát követett el. Merlin szerelmére, magára hagyta Maggie-t, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá! Eddig ebbe bele sem gondolt, mert csak a saját sebeivel törődött, pontosabban próbálta azokat elnyomni, tudomást sem venni róluk. Vajon jóvá teheti még?

Pálcájával az ablak felé legyintett, mire a függöny szétnyílt, és a kinti fényekből láthatta, hogy odakint hajnalodik.
Hogyan tudja megtalálni Maggie-t? Beszélnie kell vele, különben beleőrül a tudatba, hogy talán lett volna esélye egy másik életre, de eldobta magától. Ráadásul azt is meg kell tudnia a lánynak, hogy nem kell attól félnie, hogy örökölte volna Voldemort gonoszságát. Ezt legalább olyan fontosnak tartotta. Töprengett, próbált hideg fejjel tervezni, aztán reggel felkelt, lezuhanyozott, borotválkozott, amennyire lehetett rendbe szedte magát, végül a Roxfort szélére hoppanált.


     Az igazgató most a helyén volt, és amikor belépett az irodájába, érdeklődve nézett rá a szemüvege mögül. Becsukta az éppen olvasott könyvet (Piton meghökkenve látta, hogy egy mugli ponyva), és rámosolygott.
– Jó reggelt, Perselus! Máris visszatért? Az iskola csak két hét múlva kezdődik, lenne még otthon egy hete, amit pihenéssel tölthetne.
– Maga is tudja, hogy nem szoktam pihengetni – mordult rá.
– Való igaz – hagyta helyben Dumbledore. – Rosszul néz ki, drága barátom! Talán foglaljon helyet!
– Nincs időm üldögélni – közölte. – Meg kell találnom Maggie-t!
– Eddig sem kapkodta el a dolgot – tárta szét az öreg mágus a kezeit –, pedig szegény lány eléggé kétségbe volt esve.
– Igazán? – kérdezte, és mégiscsak leült a székre. – Miért?
– Ha én azt tudnám...! – vonta meg Dumbledore a vállát. – Az a nőszemély éppen olyan csökönyös, mint maga, és nem árulta el.

– Nos – kezdett hozzá habozva –, elmentem, mert úgy gondoltam, nem tudja majd megbocsájtani, hogy megöltem az apját.
– Nem is tudtam, hogy másodállásban taxisofőr Bostonban! – tett úgy az igazgató, mintha meglepődött volna.
– Tudja, hogy kire gondoltam! – morogta.
– Én tudom, de mielőtt maga erre a nagyszerű tettre szánta el magát, belegondolt vajon abba, hogy Maggie számára ki volt az igazi apja?
Piton nem szólt semmit, csak a kezébe temette az arcát. Hosszú, csontos ujjai mögül nézett a másik varázslóra.
– A laboromban voltam, és amikor visszamentem a lakosztályomba, Maggie éppen aludt – mondta halkan. – Beszélt álmában, és azt mondta „Ne, Perselus, ne!”. Mégis mire gondolhattam volna, ha nem arra, hogy azt kéri, ne öljem meg Voldemortot?
– Most mi változott? – kérdezte immár megértőbben Dumbledore.

Felsóhajtott. Nem fogja azt mondani, hogy az álma miatt, hiszen egyébként is csak részben hatott rá annyira, hogy elinduljon megkeresni a lányt. Valójában – értette meg önmagát – már tegnap, mielőtt megitta volna a bájitalt, tudta, hogy képtelen folytatni az eddigieket.
– Nem tudok tovább így élni, az után a néhány hét után – nézett komolyan az igazgatóra –, főleg úgy, hogy talán félreértettem, és mégis van esély. Olyan világot adott nekem, amit talán nem érdemlek meg, de szükségem van rá, és esetleg neki is rám.
– Miért ne érdemelné meg?
– Maga is tudja! – A szeméből olyan bánat és önvád sugárzott, hogy Dumbledore nem bírta elviselni, és félre nézett.
– Merlinre! Hagyja már abba az önostorozást! – fortyant fel végül az igazgató. – Igen, követett el olyan dolgokat, amiket nem kellett volna, de ki nem? És megbánta őket, nem igaz? – Piton bólintott. – Vezekelt is már értük eleget! A fél életét odaadta, hogy jóvá tegye a hibáit! Fogadja már el, hogy maga jó ember, Perselus! Valóban sokan vannak olyanok, akik egész életükben nem követnek el semmi rosszat, de ahhoz sincs bátorságuk, hogy jót tegyenek. Melyik a jobb, ki tudja? Amit egykor fiatalon tett, azzal együtt kell élnie, de élhet boldogan is, csak tegye félre a régen elmúlt dolgokat! – kérte végül szelíden. – Menjen, keresse meg Maggie-t, és ha szeretik egymást, akkor fogadják el ezt az ajándékot!
– Nem is tudnék mást tenni – válaszolta lemondón. – Segít nekem?
– Mit tehetek önért?
– Nem tudom pontosan, hogy hol él Maggie, de arra gondoltam, hogy felkeresem Foster igazgatót, ő biztosan tudja Dr. Jefferson címét, ő pedig a Maggie-ét.
– Okos terv, mint mindig, Perselus! – bólintott Dumbledore. – Használja a kandallómat, azzal egyenesen Ilvermornyba jut, de előbb írnék néhány sort nagyra becsült kollégámnak, tegye meg kérem, hogy átadja neki.
– Rendben – egyezett bele.
Dumbledore pergament és pennát vett elő, gyorsan megírta a levelet, és Piton már indulhatott is.


     Ilvermorny igazgatójának irodája vajmi kevéssé hasonlított a Dumbledore uralta helyiséghez. A szoba tágas volt és világos, hatalmas ablakokon keresztül áradt be a fény. Néhány polcon takaros sorokba rendezett könyvek álltak, de egyébként a szekrényekben faajtók mögött volt elzárva minden a szemek elől. Semmi sem utalt a mágia jelenlétére, inkább egy mugli egyetem dékánjának irodája nézhet ki hasonlóképpen. Ha nem most lépett volna ki a kandallóból, Piton azt is hihette volna, hogy rossz helyen jár.
Ahogy viszont körbenézett, látta, hogy Foster igazgató az íróasztala mögött ül, és őt figyeli. Legutóbbi találkozásukhoz képest viszont egyáltalán nem tűnt szívélyesnek, hanem némi rosszallás vegyült a tekintetébe.
– Elnézést, hogy így magára törtem! – szólalt meg Piton.
A férfi bólintott.
– Üdvözlöm, Piton professzor! Minek köszönhetem a látogatását ezen a korai órán?
A bájitaltan tanár hirtelen elbizonytalanodott, hiszen már dél is elmúlt, amikor elhagyta Dumbledore irodáját, de ahogy a faliórára nézett, látta, hogy még nyolc óra sincs.
– Hát persze, az időeltolódás! – morogta magának, azután hangosabban folytatta. – Bocsásson meg, nálunk már kora délutánra járt az idő. Maggie-t, Miss Nortont keresem.
– Nos, itt nincs – felelte Foster, olyan hangsúllyal, mintha véget akarna vetni a beszélgetésnek.
– De talán Dr. Jefferson tudna segíteni – válaszolta, aztán eszébe jutott a levél –, és egy levelet is hoztam Dumbledore-tól.

Kivette a pergament a talárja zsebéből, és átnyújtotta. Az amerikai varázsló átvette, aztán kibontotta. Gyorsan átfutotta a tartalmát, miközben egyszer-kétszer Pitonra nézett. Végül sóhajtva ledobta az asztalra, és elgondolkodva bámult maga elé. Néhány perc múlva – amit Piton egy örökkévalóságnak érzett, és már közbe akart vágni, hogy erre nem ér rá, de valami azt súgta, jobb, ha hallgat – megszólalt.
– Rendben. Kérem, vegye le a talárját, és tegye el, aztán fogja meg a karomat.
A bájitaltan tanár engedelmeskedett, és hamarosan érezte, amint eltűnik a lába alól a föld.


     A következő percben egy apró, üres helyiségbe érkeztek, amiből kilépve egy kórház folyosójára kerültek, a nővérek öltözéke alapján egy mugli kórházban.
– Várjon itt – mondta neki Foster, és bekopogott egy ajtón.
Piton szíve nagyot dobbant, amikor Dr. Jefferson nevét látta rajta kiírva. Amíg várt, idegesen nézelődött, és a fertőtlenítő jellegzetes szagától felfordult a gyomra. Akkor jött rá, hogy ma még semmit sem evett, bár ezt most nem is bánta.
Hamarosan mindkét varázsló kijött, az orvos beinvitálta, Foster pedig, arra hivatkozva, hogy ma még sok elintéznivalója van, visszament az apró helyiségbe, hogy eltűnjön.

Miután becsukta maguk után az ajtót, Dr. Jefferson leült az asztalához, majd intett neki, hogy foglaljon helyet. Piton – bár türelmetlennek érezte magát a csevegéshez – udvariasan leült, és azon töprengett, hogy a másik férfi, az orvosok szokásos fehér köpenyében mennyire muglinak tűnik.
– Minek köszönhetem a látogatását? – kérdezte Dr. Jefferson.
– Miss Nortont keresem – tért azonnal a tárgyra. – Gondolom, ön meg tudja adni a címét.
– Valóban meg tudnám – bólintott a másik –, ha akarnám. Tudnom kellene azonban, hogy miért keresi a hölgyet?
– Beszélni szeretnék vele – válaszolta –, magán természetű dolgokról.
Ha azt hiszi az orvos, hogy ezt vele fogja megbeszélni, akkor nagyon téved. Semmi köze hozzá!
– Nos, nem áll módomban kiadni Miss Norton címét, hiszen köt az orvosi titoktartás – közölte némi gúnnyal a hangjában Dr. Jefferson.
Piton csak nézett rá némán, és egy pillanat alatt összeomlott. Legelőször egy Avada Kedavrát szeretett volna az orvosra szórni, de ezt az ötletet azonnal el is hessegette, mert tudta, hogy ez a férfi az egyetlen esélye. Soha többé nem látja majd Maggie-t, hiszen fogalma sincs, hogy hol keresse. Nem tudta, mihez kezdjen most, úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj. Félre kellett tennie a büszkeségét.
– Kérem! – suttogta.
Dr. Jefferson átható tekintettel figyelte, és ő néma könyörgéssel állta azt. Felnőtt életében csak egyszer könyörgött valakinek, és bár most kényelmetlenül érezte magát, mégis úgy érezte, hogy muszáj. Dumbledore akkor megpróbálta megmenteni Lilyt, és reménykedett, hogy Dr. Jefferson is segít rajta.

– Nos, talán tehetek engedményt, ha az a páciensem érdekeit szolgálja – szólalt meg most a másik, és a gúny eltűnt a hangjából.
– Köszönöm! – válaszolta hálásan Piton, az orvos azonban felemelte az egyik kezét.
– De vajon tényleg az ő érdekeit szolgálja? Vagy az önét? Értse meg, én úgy szeretem Maggie-t, mint a saját gyerekeimet, és pokoli nehéz hónap van mögötte. Nem mintha most sokkal jobban lenne, ezért is kap tőlem egy esélyt, és mert úgy látom, maga sincs jobb állapotban, mint ő. Foster igazgatóra hatott ugyan Dumbledore szívhez szóló levele, amiben önt méltatja, engem viszont nem érdekel, de azt látom, hogy magát is megviselte az elmúlt időszak, és ez nálam többet nyom a latban. Csakhogy, mielőtt engedném a találkozást, tudnom kell, hogy nem teszek-e rosszat vele?

Piton bólintott, és rájött, bármennyire nem akarja elmondani ennek a férfinak, ami történt, őszintének kell lennie, máskülönben nem fogja megtudni a lány címét. Mély lélegzetet vett.
– Hibát követtem el. Nem tudom biztosan, hogy valóban az volt-e, de most felmerült bennem, és meg kell győződnöm róla. – Ránézett a másik férfira, de annak láthatóan nem volt elég ennyi, ezért folytatta. – Nem bírtam volna elviselni, ha úgy néz rám, mint azok, akik húsz éven keresztül azt hitték, hogy halálfaló vagyok, miközben csak kémkedtem. Nem változtathatok azon, hogy megöltem a vér szerinti apját.
– Ezt ő mondta? – nézett értetlenül Dr. Jefferson.
– Nem. Én a laboromban voltam, amikor Maggie visszatért a lakosztályomba, és mire bementem hozzá, már aludt – mondta el ma már másodszor, hogy mi történt. – Megszólalt álmában, és azt mondta: „Perselus, ne!” Akkor úgy gondoltam, azért könyörög, hogy ne öljem meg Voldemortot, és mielőtt felébredt volna, eljöttem.
Dr. Jefferson a fejét ingatta, és hosszú ideig csak nézte, meg sem szólalt, Piton pedig elkeseredetten várta az ítéletet.

– Maggie jelenleg nálam dolgozik. – Az orvos, Piton kérdő tekintetét látva, hozzátette. – Szükségem volt egy asszisztensre, és nem akartam szem elől téveszteni sem, azon kívül így elkezdhettem mágiára is tanítani. Hamarosan megérkezik, de valamit kérni szeretnék, mielőtt találkozik vele.
– Igen? – kérdezte. Bármit megtett volna.
– Nos, történt valami, ami nem biztos, hogy tetszeni fog önnek, vagy hogy fel tudná dolgozni. Éppen ezért, arra kérem, menjen be abba a helyiségbe – mutatott a szoba oldalában nyíló ajtóra –, és figyeljen. Ha úgy érzi, hogy azzal, amit hallani fog, nem tud megbirkózni, akkor inkább ne jöjjön át ide, hanem szép csendben menjen el.
– Hallgatóddzak megbújva? – ráncolta a bájitaltan tanár a szemöldökét. Méltatlannak érezte a helyzetet.
– Maggie érdekében kérem. Nem kockáztathatom, hogy maga esetleg megint rosszul reagál – válaszolta szilárdan az orvos.
– Rendben – egyezett bele, mert tudta, hogy úgysincs más lehetősége.
Bement a másik – vizsgálónak tűnő – helyiségbe, és ott leült az egyik székbe. Az orvoshoz szerencsére most nem jöttek betegek, és ennek különösen örült, mert kényelmetlenül érintette volna.
Amíg Maggie-re várt, előbb azon gondolkodott, mit is mondjon majd neki, azután pedig azon, hogy vajon mi lehet az a dolog, amire Dr. Jefferson célzott? Remélte, hogy nem lett beteg a lány, vagy talán el akar költözni? Esetleg megismerkedett valakivel? – mart bele a féltékenység. Talán már túl késő? Nem volt ötlete, és a végén már annyira ideges volt, hogy legszívesebben fel-alá járkált volna, de nem akart zajt kelteni.

Bő fél óra múlva nyílt a másik helyiség ajtaja, és még mielőtt megszólalt volna, biztos volt benne, hogy Maggie érkezett. Érezte az illatát, a kisugárzását. Szinte beleszédült a közelségének tudatába.
– Szervusz, Maggie! – hallotta meg az orvos hangját. – Voltál a doktornőnél?

Doktornőnél? Maggie tényleg beteg? – kezdett magában aggódni.

– Jó napot, Dr. Jefferson! – válaszolt a lány, és Piton felfigyelt a hangsúlyára. Mintha egyszerre lett volna boldogtalan és boldog is. – Igen voltam, és minden rendben! Azt mondta, nem okoz károsodást a gyógyszer.

Vajon a bájitalra gondol, amit szedett? De hát azt tudhatná Dr. Jefferson is, hogy nincs maradandó hatása, miért küldte el másik orvoshoz? Ráadásul mugli orvoshoz? 

– Ultrahangot is végzett? – hangzott az orvos következő kérdése.
– Igen. – Maggie hangján hallatszott, hogy mosolyog. – Még nem látszott sok minden, de a szíve erősen dobogott.

Kinek a szíve, és mi nem látszott? – Piton már semmit sem értett.

– Szimpatikus volt Dr. Crawford? – kérdezte Dr. Jefferson.
– Igen, azt hiszem – válaszolta Maggie, de Piton kihallotta belőle a bizonytalanságot, és valószínűleg a másik férfi is, mert a következő kérdése erre irányult.
– Csak hiszed?
– Megkérdezte, hogy megtartjuk-e? – mondta Maggie csendesen.

Piton továbbra sem értett semmit, így hát, jobb híján némán várakozott.
– És? – kérdezte az orvos.
– Persze, hogy megtartom, hiszen az enyém és a Perseluszé – mondta komoly hangsúllyal a lány.

Mi az enyém? 

– De nagy felelősség, beszélned kellene erről vele – válaszolta Dr. Jefferson.
– Tudom – sóhajtott Maggie. – De hogyan mondjam el neki? Álljak elé, hogy bár azt mondtam, fogamzásgátlót szedek, mégis terhes lettem?

Terhes? Vagyis... – Annyira zúgni kezdett a füle, hogy alig hallotta a férfi válaszát.

– Tudod, hogy nem tehetsz róla, amiért boszorkányként már nem hatott rád a muglik gyógyszere.

A vizsgálóban egy, a szokottnál is sápadtabb varázsló állt földbe gyökerezett lábbal.

Maggie terhes. Az agya szinte kattogott, ahogyan az információt feldolgozta.

Gyermeket vár. 

Tőlem. 

Csak állt, mint akibe a villám csapott. Aztán egyszer csak halvány, de őszinte mosolyra húzódott pengevékony szája.

Apa leszek!

Ahogy kimondta magában, hirtelen minden megváltozott. Semmi sem érdekelte többé, csak az új élet, akit a szeretett nő a szíve alatt hord. Az ő gyermekét, az ő Maggie-je!
– De ha nem tudta elfogadni, hogy Voldemort lánya vagyok, akkor ehhez vajon mit fog szólni? – Maggie – hangja alapján – a sírás határán állt.
Pitont a lábai szinte maguktól vitték az ajtóhoz.

– Könyörögni fogok, hogy bocsáss meg, amiért ostoba voltam, és azt feltételeztem, hogy utálni fogsz, amiért megöltem az apádat. Utána pedig, ahelyett, hogy ezt megbeszéltem volna veled, gyáván elmenekültem. – A hangja rekedt volt, és kétségbeesett.

***

Itt van!

Soványabban és sápadtabban, mint egy hónapja, de minden kétséget kizáróan Perselus az!
Sok mindent akart volna neki mondani, ehelyett felállt, és odament hozzá. Közvetlenül előtte megállt, mindkét kezét felemelte, és gyengéden az arcára tette, mert érezni akarta, hogy végre itt van, eljött hozzá. A férfi szinte azonnal átkarolta, és szorosan magához ölelte. Nem szólalt meg egyikük sem, csak érezték, ahogyan újra eggyé válik a lelkük. Maggie legszívesebben sírt volna örömében, de túl boldog volt hozzá. Tudta, hogy most már minden rendben lesz. Végre ott volt, ahová tartozik.
– Nekem most van egy kis dolgom – mondta Dr. Jefferson, és kifelé indult. – Maggie, mára és a hétre szabadnapot kapsz! – És már ott sem volt.

Nem tudták, hogy meddig álltak ott összeölelkezve, de végül a lány törte meg a csendet.
– Azt hitted, hogy neheztelni fogok rád, miatta?
– A fél életem arról szólt, hogy őt eltüntessem a föld színéről – mondta lassan a férfi. – Eközben majdnem mindenki azt hitte, hogy halálfaló vagyok, és csak egy maroknyi ember bízott meg bennem, és a nagy részük csak azért, mert Dumbledore kiállt mellettem. Az elején valóban halálfaló voltam, ezt tudnod kell, mert hittem Voldemortnak, és igen, követtem el szörnyű dolgokat, amiket aztán igyekeztem jóvá tenni. De tudod, régen nem félelemmel vegyes tisztelettel néztek rám, hanem félelemmel és utálattal. Képtelen lettem volna elviselni, ha egyszer csak már a te szemeidben is ezt látom.
– Nem jelent számomra semmit, olyan, mint bármelyik idegen – válaszolta Maggie. – Már persze azt leszámítva, hogy tőle valószínűleg örököltem egy adag gonoszságot is – mondta boldogtalanul.
Perselus most egy kicsit eltolta magától, de csak annyira, hogy a szemébe nézhessen.
– Maggie, te jó vagy! Nincs benned egy szemernyi sötét erő sem! – A lány lesütötte a szemét, és már tiltakozni akart, de a férfi megelőzte. – Találkoztam Ollivanderrel, akitől a pálcád vetted. Azt mondta, hogy a körtefa, unikornis maggal csak olyan varázslót választ, akiben kizárólag jóság van! Hidd el nekem, hogy ő aztán tudja, hogy miről beszél, a legjobb pálcakészítő a világon!
Végtelenül felszabadító volt ezeket a szavakat hallani.
– Köszönöm! – suttogta elszorult torokkal.
– Maggie, valamit még mondanom kell. – Perselus mélyen a szemébe nézett. – Szeretlek. Egyszer sem mondtam neked, és az elmúlt hónapban ezt minden egyes nap megbántam.
– Nem kellett mondanod, mert tudtam – válaszolta neki. – Ahogyan én is szeretlek, de azt hittem, még rengeteg időnk van!
– Most már van, mert soha többé nem követek el ilyen ostobaságot!

Perselus hozzáhajolt, és egy hónap után végre újra összeért az ajkuk. A varázsló kissé bizonytalanul, óvatosan csókolta meg, mintha visszautasítástól félne, de amikor Maggie szenvedélyesen viszonozta, érezte, hogy a férfiban is feloldódnak a gátak. Maggie ismét érezte azt a semmihez sem hasonlítható, jóleső borzongást, amit csak ennek a férfinak a csókja, és csak az ő érintése váltott ki belőle.
Mikor szétváltak, a férfi rámosolygott.
– Szóval, jól hallottam, hogy apa leszek? – kérdezte, és az – egyelőre lapos – hasára tette a tenyerét.
Maggie szégyenlősen pirult el.
– Igen – válaszolta. – Ne haragudj, én... – kezdett volna mentegetőzni, de Perselus az ajkára tette a mutatóujját.
– Nagyon boldoggá teszel vele! – Aztán pajkosan megvillant a szeme. – Természetesen a legnagyszerűbb gyerek lesz a varázsvilágban! Gyönyörű lesz, mint az anyja, és ravasz, mint egy mardekáros.

Olyan hihetetlenül boldog volt, és annyira megkönnyebbült, amiért végre itt volt vele Perselus, hogy a gyomra hatalmasat kordult, és válaszul a férfié is.
– Ó, ma még nem ettem a vérvétel miatt – magyarázkodott.
– Valójában én sem, nem akartam azzal tölteni az időt – tárta szét a karját a férfi.
– Gyere, menjünk el a lakásomra, és együnk. Itt lakom a közelben – mondta Maggie. – Süthetnénk például tojást.

Amikor bementek a sokemeletes bérház ajtaján, Perselus érdeklődve nézelődött, de csak amikor a lakásba beléptek, akkor tett megjegyzést.
– Eddig nem tudtam elképzelni, hogyan élhetnek a muglik ezekben a hatalmas épületekben, de ez a lakás eléggé otthonos.
– Dr. Jeffersontól bérlem – magyarázta Maggie. – A fiának vette, de ő most egyetemre jár egy másik államban, ezért nincs szüksége rá. Csak nemrég költöztem, ezért még nincsenek itt a könyveim, képeim, csak a ruháim hordtam át egyelőre.
Nem akarta elmondani Perselusnak, hogy azért áll még mindig dobozokban a legtöbb holmija, mert semmi sem érdekelte az elmúlt hónapban, csak valahogy túlélte azt. Pontosan látta a férfin, hogy neki ugyanolyan nehéz volt. Amikor átölelte, tudta, hogy az elmúlt hetekben épp olyan keveset evett, mint ő, mert érezte, hogy soványabb lett, pedig addig sem volt rajta fölösleg. Látta, hogy az arca szürke és beesett, és amikor először kijött a vizsgálóból sütött róla a kétségbeesés.
De egyébként sem számít most már, mert itt van, eljött érte, és szereti őt, a szíve alatt hordott gyermekkel együtt.

     Végre, egy hosszú hónap után mindketten jóízűen tudtak enni, el is fogyasztottak egy tetemes mennyiséget. Perselus mutatott neki egy bűbájt, amivel az edények elkezdték magukat elmosni, Maggie pedig mosolyogva pakolt be a mosogatógépbe, mert azért a muglik is tudnak egyet s mást.
Aztán kézen fogta a férfit, és a hálóba vitte.
Szó nélkül kezdték el vetkőztetni egymást, mert már mindketten minél közelebb akarták magukat érezni a másikhoz. De nem kapkodták el, lassan, gyengéden szeretkeztek, minden egyes négyzetcentiméterét újra felfedezve a másiknak. Utána még sokáig csak feküdtek, szorosan összeölelkezve, csendesen és elégedetten, és Maggie magában mosolyogva élvezte, hogy Perselus a hasán, a méhe felett nyugtatja a kezét. Néha megcirógatta, aztán egyszer csak azt kérdezte:
– Tényleg hallottad a szívverését?
– Igen, és láttam is, akkora, mint egy babszem.
Perselus ezen elgondolkodott, majd újra a hasát kezdte simogatni.
– Mit gondolsz, egyszer elmehetnék veled egy ilyen vizsgálatra? Érdekelne, hogyan működik egy ilyen gép – magyarázta, Maggie pedig kuncogni kezdett.
– Hát persze, hogy velem tarthatsz, és ha már ott vagy, a babát is megnézheted. Egy hónap múlva kell mennem, akkor már látszódnak a lábai is.
– Tényleg? – kérdezte szinte mohón a férfi.
– Igen, egy könyvben olvastam – válaszolta.
– Amelyik kint van a kanapén? – Hát persze, hogy Perselus figyelmét semmi sem kerülte el!
Maggie bólintott, és még jobban bevackolódott a férfi karjai közé.

Hihetetlenül boldog volt, és látta, hogy Perselus is az, de tudta, valami még nyomja a férfi lelkét.
– Ugye tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem? – kérdezte, mert szerette volna, ha a férfi is megkönnyebbülhetne végre.
– Annyira ostoba voltam – kezdett hozzá hosszú hallgatás után a varázsló. – Bementem a hálóba, te aludtál, én pedig csak néztelek, és gyönyörködtem benned. Aztán egyszer beszélni kezdtél álmodban, és engem kértél, hogy valamit ne tegyek. Arra következtettem, hogy még álmodban is azért könyörögsz, hogy ne öljem meg őt. Képtelen lettem volna elviselni, ha miután felébredsz, csalódottan nézel rám, ezért inkább eljöttem, még esélyt sem adtam magunknak. Csak annyit hozhatok fel mentségemre, hogy nincs sok tapasztalatom a kapcsolatok terén. – A férfi kissé elgondolkodott, Maggie pedig várta a folytatást. – Előtted csak egy lányt szerettem, még nagyon régen, de ő mást választott, ráadásul már hosszú évek óta halott. Aztán voltak ugyan nők, de aki egy halálfalótól – hiszen annak hittek – többet akart volna, az nekem nem kellett, mivel maga is az volt. Így tehát alkalmi kapcsolataim voltak mindössze, és ez meg is felelt nekem. Amikor veled találkoztam, tőled is csak egy futó viszonyt akartam, a nyaralás idejére. Fogalmam sem volt róla, hogy néhány nap alatt beléd fogok szeretni. Abban voltam csak biztos, hogy meg kell kapnom, mert annyira kívántalak, ahogy még soha senkit. Reménykedtem, hogy utána könnyebb lesz, de mire eljött az utolsó nap, már tudtam, hogy képtelen lennék elviselni, ha elválnának az útjaink. Ehhez képest aztán én voltam az, aki egy szó nélkül elhagyott. – Lassan végigsimított Maggie oldalán, szinte egyenként számba véve a bordáit. amikor megszólalt, a hangja keserű önváddal volt telve. – Látom, hogy mit okoztam.
A lány felkönyökölt, megsimogatta a férfi arcát, és a szemébe nézett.
– Neked sem volt könnyebb – mondta –, de már vége van, nézzünk inkább előre. Itt vagyunk együtt, és tudjuk, hogy szükségünk van egymásra. Legközelebb már te is tudni fogod, hogy előbb kérdezz meg engem is, ha bizonytalan vagy valamiben. – Elmosolyodott. – És ne aggódj, nemsokára felszedek majd egy csomó plusz kilót, mert a legszebb ajándékot kaptam tőled, ami létezik.

Ezzel az utolsó mondatával végre sikerült mosolyt csalnia a férfi arcára is.

***

Két évvel később

A késő délutáni nap sugarai ragyogó fényben fürdették a belga kisvárost. A kanyargós, macskaköves utcákon egy kis család sétált a csatornák felé, mert a gyermekük imádta nézni, ahogyan a hattyúk ringatóznak a vízen. A babakocsit üresen tolta a fekete, hosszú hajú nő, mert a kisfiú kezeit az édesapja fogta. A kis Perselus nemrég kezdett járni, de még csak segítséggel tudott, és az anyuka mosolyogva figyelte, amint férje kétrét görnyedve segítette az apróságot.
Miután kimulatták magukat a vízparton, vacsorázni indultak a Harangtorony felé.

A steak elfogyasztása után Perselus elégedetten hátradőlt a székében, és a söröspoharából kortyolgatva nézelődött. Kisfia a fekvő helyzetbe döntött sportbabakocsiban aludt, Maggie pedig még a feketekagylóit bontogatta.
Fél éve költöztek Brugesbe, és nagyon szerettek ott élni, mintha mindig is oda tartoztak volna, abba az ódon kisvárosba. Előtte Maggie, pontosabban Dr. Jefferson bostoni lakásában éltek, és Pitonnak érdekes volt megtapasztalni, hogy mennyire felszabadító volt kiköltözni a Roxfortból. Persze azután is ott tanított, de a napok további részét és a hétvégéket a családjával töltötte. Már vacsorára is hazament, hogy minél előbb velük lehessen.
Eszébe jutott, amikor először ültek ugyan ennél az asztalnál, és az érzés, hogy most majdnem azt az életet éli, mint amit akkor szeretett volna (igazából jobbat, mert nem mugliként élnek itt, hiszen az csak a látszat, hanem mint varázsló és boszorkány), leírhatatlan volt.

– Tudtad, hogy a feketekagylót afrodiziákumként tartják számon? – kérdezte évődve a nőt.
– Igen, azt hiszem, valakitől már hallottam – mosolygott vissza rá a boszorkány. – Kérsz belőle?
– Nem hiszem, hogy szükségem lenne rá, de igen, már egészen megszerettem – csóválta meg a fejét, és a kanálért nyúlt. – Gondolkodtál Dumbledore ajánlatán?
– Neked mi a véleményed róla?
– Nálad jobb mugliismeret tanárt keresve sem találnánk a Roxfortba – válaszolta Perselus. – Ráadásul reggelente együtt hoppanálhatnánk Roxmortsba, és Perselus járhatna ott óvodába, aztán iskolába.
– Igen, ez tényleg csábító, de még be sem fejeztem a tanulmányaimat Ilvermornyban! – magyarázta az aggályait Maggie. – Az sem biztos, hogy jövőre le tudok vizsgázni.
– Akár már holnap is le tudnál – nézett büszkén a férje –, de Burbage professzor csak két év múlva vonul vissza. Jövőre levizsgázol, egy évet tanársegéd leszel, aztán már simán megy, hiszen régen is tanítottál.
– Matematikát – kottyantotta közbe.
– Nincs kedved hozzá? – kérdezte Perselus, mert nem akart ráerőltetni semmit.
– Dehogynem! – vágta rá azonnal. – De nem akarok neked kényelmetlenséget okozni.
– Csak egy fajta kényelmetlenséget tudok elképzelni, de akkor majd becsábítalak a laboromba – emelte meg a férfi a szemöldökét.
– Hmm, ez is a juttatások között szerepel? Izgalmasan hangzik – harapott az ajkába Maggie. – Akkor nem bánod?
– Örülnék neki!
– Rendben, holnap beszélek Dumbledore-ral – határozott a nő, aztán ő is körbenézett, és elmosolyodott. – Tudod, mi jutott eszembe? – kérdezte álmodozva. – Amikor először itt ültünk, ennél az asztalnál. Emlékszem, annyira kívántalak, hogy szinte sajgott a bőröm az érintésedért.
– Igen, itt ültél a kis szexi melltartódban, ugyanolyan csábítóan, mint most – válaszolta rekedten a férfi.
– Ugyanazt a kínzó vágyat érzem irántad mindig – vallotta be Maggie. – Ráadásul nem, hogy csillapodna, hanem egyre erősebben.
– Én is képtelen vagyok betelni veled! – Perselus fekete szeme ragyogva nézett végig Maggie-n, végül nagyot nyelt. – Menjünk haza!


Vége 

Perselus Piton nyaralni megy - 22. fejezet

22. fejezet


Lehetséges lenne? – kérdezte magától.
Az agya hihetetlenül gyorsan lett éber az eddigi fásultságból, amint megpróbálta összerakni a dolgokat.
– El kell mennem, lehet, hogy bekapcsolva felejtettem a vasalót. Anya, majd beszélünk! – mondta, és kiviharzott. Az anyja csak nézett utána, aztán megrázta a fejét, és visszadőlt a kozmetikus kezei közé.

     Gyorsan átöltözött, aztán már kinn is volt a szalonból. Hazafelé indult, de útközben beszaladt egy drogériába terhességi tesztet venni, és ha már ott volt, mindjárt vásárolt hármat is, különböző márkákból. Otthon egyenesen a fürdőszobába ment, és az első tesztet rögtön ki is próbálta. Félretette, oda sem mert nézni, míg le nem telt a megadott idő. Amíg az eredményre várt, izgatottan tördelte a kezét, és átgondolta a dolgot. Tény, hogy mióta visszajött Európából, még nem volt vérzése, pedig már egy hónap eltelt. Utoljára még itthon volt menstruációja, június közepe táján, vagyis már két hónapja, tehát Perselusszal éppen a ciklusa közepén is voltak együtt. Na és persze előtte és utána is – emlékezett vissza halvány mosollyal az arcán a forró éjszakákra. De ő szedte, és azóta is szedi a fogamzásgátlóját, ami korábban évekig megbízhatóan működött. Éppen ezért, amikor nem jött meg neki, arra gondolt, hogy valószínűleg lelki okok miatt maradt ki (amikor az édesapja meghalt, akkor is volt egy kis zavar benne), és nem tulajdonított túl nagy jelentőséget a dolognak.
Ránézett a tesztre. Erősen, félreérthetetlenül rajzolódott ki mindkét csík. Nagyot dobbant a szíve, de gyorsan kibontott még egy dobozt, hogy azt is felhasználja. Most már végignézte, amint az ellenőrző vonal mellett fokozatosan, és egyre erősebben megjelenik a második is. Mire a várakozási idő letelt, az eredménnyel együtt széles mosoly rajzolódott az arcára.

Gyermeke lesz.
Az a reggel jutott az eszébe, amikor a brugesi hotelben Perselust figyelte, és azon gondolkodott, hogy biztosan fekete hajú, fekete szemű gyermekeik lennének. Mintha egy évszázad telt volna el azóta, de most majd kiderül, hogy tényleg így lesz-e?

Babát vár Perselustól!
Attól a férfitól, akit annyira szeret, hogy a hiányába, néha úgy érzi, belepusztul. Az, hogy terhes, valószínűleg kettejük viszonyán nem változtat semmit sem, hiszen, ha a férfi nem tudja elfogadni őt, mint Voldemort lányát, akkor az unokáját sem. De muszáj lesz neki elmondania, hiszen ez nem olyan, amit titokban tarthat, és talán néha láthatja majd, már azzal is boldog lenne. A babát felneveli egyedül is, képes lesz rá, ebben biztos volt.
A gyomra izgatottan remegett meg, ahogyan eszébe jutott az álma. Azt mondta neki a férfi, hogy sosem fogja elhagyni, és így is lesz, mert a gyermekük révén mindig vele fog lenni. A tenyere a hasára siklott, de persze még nem érzett semmit sem. Átment a gardróbszekrényhez, aminek az ajtaján egész alakos tükör volt, és szemügyre vette magát. Most először, mióta itthon van, nem csak nézte, látta is a tükörképét, és nem volt elégedett a látvánnyal. Tényleg sokat fogyott az elmúlt hónapban, pedig azt most nem szabadna, hiszen a babának táplálékra van szüksége. Ennie kell, mégpedig minőségi ételt, ezért gyorsétterem, ötletszerű étkezés szóba sem jöhet.

Benézett a hűtőbe, de néhány joghurton kívül nem talált sok mindent. Tegnap még úgy gondolta, ez megteszi mára, de a helyzet megváltozott. El kell mennie vásárolni, és főzni is fog. Vajon mit ehetnek a kismamák? – töprengett. Aztán meglátta a gyógyszeres dobozát és megtorpant. Mi van, ha beteg lesz a baba, mert fogamzásgátlót szedett terhesen? Kivette a dobozból a betegtájékoztatót, és gyorsan elolvasta. Mire végzett, némiképp megnyugodott, mert az állt benne, hogy nincs magzatkárosító hatása. Átöltözött, és először is könyvesboltba ment, hogy vegyen egy könyvet, ami a terhességről szól. Ezután az élelmiszerboltban vásárolt be, ügyelve, hogy azért ne kelljen túl sokat cipelnie, az biztosan nem tesz jót. Talán megkérhetné Dr. Jeffersont, hogy tanítson neki olyan bűbájokat, amik a segítségére lehetnek.

Otthon megfőzött, egy hónap után végre jó étvággyal evett, aztán vacsora után a könyvet kezdte olvasgatni. Talált néhány megszívlelendő dolgot benne, ezért el is határozta, hogy hétfőn beszél Dr. Jeffersonnal. Elalvás előtt újra megsimogatta a hasát.
– Jó éjszakát, picikém! – köszönt el a babától.

Egész hétvégén a várandósságon gondolkodott, és igyekezett mindent elolvasni, hogy felkészült legyen. Éjjelente most is Perselusról álmodott, és néha kettejükről, ahogyan egy fekete hajú és szemű kisfiú kezeit fogják. Cseppet sem volt biztos benne, hogy ez valaha is valóra válhat, de kellemes volt már a gondolat is.


     Hétfő reggel Dr. Jefferson egy lényegesen jobb kedvű Maggie-vel találkozott a rendelőben, mint ahogyan pénteken elváltak. A lány most először kezdett el beszélgetni a páciensekkel, és mindenkihez volt egy jó szava, de a legjobban akkor örült, amikor ebédelni mentek. Eddig Maggie csak levest vagy főételt evett, pontosabban turkált az ételben, most azonban mindkettőt kért, és mindent el is fogyasztott. Nem tudta, minek az áldásos hatása a lány kedélyjavulása, de örült neki. Nem firtatta, mert úgy gondolta, magától is el fogja mondani Maggie neki, ha meg akarja osztani vele.

Mikor az utolsó betege is elment, a lány pirulva állt elé.
– Dr. Jefferson, szeretnék önnek mondani valamit – kezdett hozzá Maggie. Nagyon izgatott volt, de már el kellett mondania valakinek, mert még az édesanyjának nem akarta, amíg nem erősíti meg egy orvos is. Na és persze még azt is ki kell találnia, hogyan mondja el, hogy a nyaralásból terhesen jött haza.
Az orvos bátorítóan nézett rá.
– Gyermeket várok – bökte ki gyorsan. Úgy tűnt, a férfi nem éppen erre a hírre számított, mert csak nézett, és egy szót sem tudott szólni. – Szombat reggel rosszul éreztem magam, és anya azt mondta, ő akkor volt ilyen, mikor terhes volt velem. Gondolkodtam rajta, aztán vettem terhességi tesztet, és az is kimutatta – folytatta zavartan. – Igazából nem tudom, hogyan lehetséges, végig szedtem a fogamzásgátlómat.
Amint az orvosi részéhez értek, Dr. Jefferson magára talált.
– Tudod, még a mugliknál sem száz százalékos a megbízhatósága, de a varázslókra csak alig-alig hatnak a mugli gyógyszerek, legalábbis eddigi pályafutásom alatt így tapasztaltam. Amíg a bájitalt szedted, addig – varázserő hiányában – megfelelően működött, de amint abbahagytad, és a mágia utat tört magának, azonnal hatástalan lett. Az az érdekes, hogy míg a muglik remekül gyógyíthatóak bájitalokkal, addig ránk szinte hatástalanok a gyógyszereik.
– Így már értem – válaszolta tűnődve.
– Maggie, a gyermek apja... – Az orvos nem folytatta, tudta, hogy kire gondol.
– Igen, Perselus az – bólintott.
A férfi szánakozva nézett rá.
– Ugye nem reméled azt, hogy a gyerek miatt...
Maggie nem várta meg, hogy az orvos befejezze.
– Nem, dehogyis! – tiltakozott. – Tudom, hogy nagy valószínűséggel egyedül fogom felnevelni, de képes leszek rá!
– De azért elmondod neki, ugye?
– Hát persze! – jelentette ki, de aztán rögtön el is bizonytalanodott. – Azt még nem tudom, hogy mikor.

Fogalma sem volt róla, hogy a férfi hogyan fog majd reagálni. Nem valószínű, hogy örülne, de hát miért is tenné, hiszen három hetes kapcsolat sincs mögöttük.
– Maggie, ugye tisztában vagy vele, hogy joga van tudnia róla?
– Igen – nézett a szemébe. – Persze, hogy el akarom mondani neki, csak egyelőre még nekem is nagy meglepetés.
Dr. Jefferson hirtelen átölelte.
– Egyébként pedig gratulálok, látom, hogy milyen boldogság ez neked! Ha bármiben tudok segíteni, azt nagyon szívesen tenném – mondta, miután elengedte.
– Köszönöm! Valójában egy szülészorvosra azt hiszem, szükségem lenne. Talán még kissé korai, de tudnom kellene, hogy a fogamzásgátló nem okozott-e valamilyen rendellenességet – válaszolta.
– Rendben, tudok is valakit, akire nyugodtan rábízhatlak – válaszolta Dr. Jefferson néhány pillanatnyi gondolkodás után. – De persze ő nem tud a varázsvilág létezéséről, ezért erre majd figyelned kell. Máris felhívom, hogy mikor tudna fogadni – lépett a telefonhoz.

Rövid beszélgetés után egy papírra leírt néhány dolgot, aztán átnyújtotta a lánynak.
– Holnap reggel nyolckor vár téged, leírtam az elérhetőségét.
– Köszönöm! – vette át a lapot.
– Szívesen! Majd a vizsgálat után várlak, én is kíváncsi vagyok – somolygott a férfi.

     Másnap reggel Maggie feszengve kopogtatott Dr. Julia Crawford rendelőjének ajtaján, de végül néhány perc alatt megkedvelte az orvost. Középkorú, jó kedélyű nő volt, szőke hajjal, karcsú alakkal.
– Miben állhatok a rendelkezésére? – kérdezte, miután kölcsönösen bemutatkoztak, és a doktornő felvett néhány adatot.
– Végeztem hétvégén terhességi tesztet, és azt hiszem, gyermeket várok. Az lenne a kérdésem, hogy okozhat-e valamilyen problémát, hogy eddig fogamzásgátló tablettát szedtem?
– Nem, ez a hatóanyag nem úgy működik – válaszolta Dr. Crawford, miután beazonosította a Maggie által szedett gyógyszert. – Ha okozott volna, akkor eddig megtette volna, egy esetleges vetéléssel. Magzati károsodástól nem kell tartania.
– Ó, ez nagyszerű! – lélegzett fel a lány.

– Ha jól gondolom – legalábbis abból, hogy tablettát szedett –, ez egy nem tervezett terhesség, ugye? – kérdezte a nő, miközben kutató figyelemmel nézte Maggie-t.
– Így van – válaszolta.
– És mik a további terveik?
– Hogy érti? – nézett értetlenül.
– Megtartják? – kérdezte a doktornő magától értetődően. – Egyáltalán, az apa tudja már? Ha jól látom, nincs férje – nézett az adataiba.
– Természetesen megtartom – mondta határozottan, hogy aztán bizonytalanabbul folytassa –, az apa még nem tudja.
Fel sem merült benne, hogy ne tartsa meg a babát, hiszen már közel jár a harminchoz, és nem valószínű, hogy a közeljövőben talál olyan férfit, akinek szívesen szülne. Már, ha egyáltalán valaha is talál, mert a mérce túlságosan magasra került.
– Nos, akkor mondja el neki minél hamarabb, mert legközelebb szükségem lenne tőle is néhány adatra.
– Mikor kell jönnöm legközelebb? – kérdezte a lány.
– Lássuk csak! – nézett bele az adatokba a doktornő. – Hozzám úgy egy hónap múlva, ha nincs semmi komplikáció. De adok néhány beutalót, azokat majd addig intézze el.
Egy hónap – nőtt gombóc a torkában. Ennyi idő alatt meg kell találnia Perselust, és beszélnie is kell vele. Félelemmel vegyes izgalommal gondolt arra az alkalomra. Egyrészt nagyon vágyott látni a férfit, egészen beleszédült a lehetőségbe. Másrészt viszont tartott is egy kissé a varázsló reakciójától. Végül is, alig voltak együtt néhány hétig, a legtöbb férfi nem örülne a szituációnak, ugyanakkor azt sem akarta, hogy ha a gyerek miatt Perselus kötelességének érezne valami olyasmit, amit valójában nem akar. Nem szerette volna, ha csak a baba miatt lenne vele. Azt semmiképpen sem fogja hagyni!

– Most pedig vetkőzzön le, kérem, a vizsgálathoz – riasztotta fel a doktornő a tűnődéséből. – Ultrahangon nem hiszem, hogy most még sokat fogunk látni, de a szívhangot meghallgatjuk, és majd vért is veszünk – mosolygott rá Dr. Crawford bátorítóan.

***

– Talán ideje lenne álmodnom valamit – mondta, és felhajtotta az üvegcse tartalmát. Elhelyezkedett az ágyban, és várta a bájital hatását. Ahogy magára húzta a takarót, már biztosra vette, hogy tényleg álmodni fog, és azt is, hogy Maggie-ről. A lány illata körbevette, átölelte, és eddig nem is hitte volna, hogy ez mennyire jóleső érzés. Egy hónap alatt ez volt az első alkalom, hogy szinte boldognak érezte magát, mert tudta, hogy a mai éjszakát végre együtt töltik, még ha csak az álmában is. Hogy holnap mi lesz? Azzal jelenleg nem foglalkozott.

*

Álmában a Szárnyas Vadkanban találta magát, abban a szobában, ahol korábban az éjszakát töltötték. Maggie az ablaknál állt és kifelé nézett, a sötétségbe. A haja fedetlenül hagyta a jobb vállát, neki pedig kedve támadt végigcsókolni a finom ívet. Miért is ne, hiszen megtehetem? – kérdezte gondolatban magától. – Szerethetem őt, és nem kell úgy tennem, mintha nem jelentene semmit számomra. Végre megtaláltam azt, akinek gyengédséget adhatok, és akitől ugyanezt kapok. Felszabadító volt kimutatni az érzelmeit.
Mögé lépett, és beszívta az illatát. Egészen megrészegítő érzés volt. Puhán érintette az ajkait a lány bőréhez, és látta, hogy Maggie nyakán az apró pihék felborzolódnak. Lágyan átölelte a lányt, és a kezei finoman felfelé indultak. Maggie vágyakozó sóhajtással engedte át magát az érintésének, mire rajta is feszítő vágy uralkodott el.

Talán ezért nem vette észre a mögéjük lopakodó sötét árnyat.

– Petrificus totalus! – súgta a fülébe egy ismerős hang, és tehetetlenül érezte, ahogy a keze lehull, és sóbálvánnyá merevedik. Voldemort – mert ő volt a támadó –, kárörvendőn nézett rá, és óvatosan, hogy ne csapjon zajt, döntötte le Pitont a földre. Sikerült neki, mert Maggie észre sem vette a néhány másodperc alatt lezajlott támadást.
– Nem kapod meg soha, Perselus! Ő az enyém, áruló barátom! – hallotta meg Voldemort hangját a fejében, miközben a lány még mindig úgy állt az ablak előtt, mint akinek fogalma sincs, hogy mi történik mögötte. – Ha zajt csapsz, akkor őt fogom cruciatosszal büntetni, nem téged – hangzott a fenyegetés, bár egyébként sem tudott moccanni.

Nem tudott sem megmozdulni, sem megszólalni, de mégis, a kínok kínját állta ki, amikor rájött, mit tesz Voldemort. Talán az is jobb lett volna, ha őt sújtotta volna a Sötét Nagyúr főbenjáró átokkal, akkor nem kellett volna végignéznie, amint a helyébe lép, és ő kezdi el simogatni a saját lányát.
– Ó nem, nem érdekel engem, ne hidd! De örömmel látom, hogy mindez neked mekkora szenvedést jelent – mondta ismét a fejében. Piton próbált küzdeni ellene, de képtelen volt kiűzni az agyából a gúnyos hangot. – Büntetést érdemelsz, amiért összeesküdtél ellenem, és éppen Dumbledore-ral. Azt hittem, legyőztetek, de te, ostoba fajankó, képes voltál beleszeretni a lányomba. Merlinnek igazán jó a humorérzéke! Talán életben hagylak, hogy végignézhesd, amint cseppenként kiszívom belőle az életet.
– De a gyereked! - próbálta vitatkozni vele a fejében.
– Igen, az enyém. Csinos kis jószág lett, nem igaz? Biztosan jó az íze is.
– Talán van más mód is... – kezdte, de Voldemort félbeszakította.
– Nem! Ő erre született, ezért hoztam létre. Azért kapott tőlem életet, hogy egyszer majd visszaadhassa nekem. És most, elveszem, ami jár – mondta könyörtelenül.

Mikor Voldemort is a nyakához hajolt, a lány akkor vette észre, hogy nem stimmel valami. Kinyitotta a szemét, és iszonyodva nézett az ablakban a tükörképére. Megfordult, hogy szembenézzen a férfival, aki teremtette, és Piton jól látta a szemében megjelenő irtózatot. Aztán lenézett, és ahogy észrevette őt a padlón, kétségbeesett. Piton megpróbált felállni, de az átok miatt képtelen volt.
– Ne, Perselus, ne! – kérte Maggie, amikor látta, hogy a férfi milyen állapotban van. Hozzá akart térdelni, de már ő sem tudott mozdulni.
– Hát, ez igazán bájos – nevetett fel gúnyosan a fejében Voldemort –, és szórakoztató is, ahogyan az ostoba szerelmes történetnek vége szakad. Ugye belátod, hogy nem maradhatsz életben. Még a végén ez a buta liba meg akarna valahogy menteni, és őt nem ölhetem meg, legalábbis egyelőre.
Tudta, hogy mindjárt meg fog halni. Az elmúlt néhány nap eseményei kezdtek végigpörögni az agyában, apró boldogságot hozva a kétségbeesés pillanataiba. Utolsó erejével a lány szemeit kereste, azt a csodálatos tekintetet, ami annyi szeretetet adott neki, és ami most is csordultig volt vele.
– Avada kedavra – lendült felé Voldemort pálcája, aztán mindennek vége volt.

*


Zihálva ült fel, és az álom jelentése szinte fájóan hasított a fejébe.

Lehetséges lenne? – kérdezte magától.

Perselus Piton nyaralni megy - 21. fejezet

21. fejezet


Egy végtelennek tűnő hónap.
Ennyi telt el azóta, hogy visszatért Európából. Azt hitte, mára valamivel könnyebb lesz, mert beletörődik a megváltoztathatatlanba, és egy keveset talán felejteni is tud, de nem így történt. Azóta is minden éjjel a férfival álmodott, és reggelente könnyáztatta párnával a feje alatt ébredt. Mégis az éjszakákat viseli könnyebben, és minden nap alig várja, hogy este legyen, és újra átélhesse az együtt töltött csodálatos pillanatokat. Emlékezhessen arra, ahogyan Perselus karcos, mély hangjával a fülébe mormolt, neki pedig erre minden érzéke pattanásig feszült, várva, hogy a férfi vékony ajkai lázasan kutatva feltérképezzék a testét. Néha annyira valóságosnak tűnt, hogy az éjszaka közepén zihálva ébredt, és amikor rájött, hogy egyedül van az ágyban, zokogva borult vissza a párnára. Fájdalmasan kívánta, hogy a varázsló szikár mellkasához ölelje, és csak csevegjenek bármiről. Szeretett volna Perselusszal a vér szerinti apjáról beszélgetni, mert Perselus biztosan ismerte, és talán így megtudhatna valamit magáról is. Keserűen gondolt a számára ismeretlen férfira, akinek kegyetlenségét fel sem tudta fogni igazán. Tényleg szörnyű lehetett, ha Perselus elhagyta őt azért, mert Voldemort lánya. A lelke mélyén megértette, és elfogadta a férfi döntését, hiszen el sem bírta képzelni, milyen érzés lenne, de úgy gondolta, hogy valószínűleg Perselus éppen úgy viszolyog tőle, ahogyan ő saját magától.

Reggelente, miután felkelt, rendbe szedte magát, kifestette az arcát, épp csak annyira, hogy eltüntesse a sírás nyomait, és egy mély sóhajtással kilépett az ajtón, hogy emberek közé menjen. Napközben valamilyen monoton egyhangúság lett úrrá rajta, és úgy érezte magát, mintha gép lenne, ami csak kívülről szemlélné az életet. Ráadásul van benne egyfajta várakozás, mintha annak, ami közöttük volt Perselusszal, nem lehetne így vége. Vár valamire, de még önmaga sem tudja, hogy mire.

Pedig az elmúlt egy hónap eléggé eseménydús volt számára.
Édesanyja a repülőtéren várta, így aztán Dr. Jefferson segítségével úgy tett, mintha oda érkezett volna meg. Szerencsére el tudta hitetni, hogy az időeltolódás miatt fáradt, és napokra behúzódott a régi szobájába. Az anyja kérdezte ugyan, hogy mi van azzal a férfival, aki miatt tovább maradt nyaralni, és elutazott Angliába is, de csak annyit mondott neki, hogy mégsem illettek össze. A maga részéről ezek után lezárta a témát, az édesanyja pedig jobbnak látta nem faggatni tovább. Maggie végtelenül hálás volt ezért a nyugalomért.

Egy héttel később felhívta Dr. Jefferson, hogy a lakás költözhető állapotban van, menjen el, és nézze meg. Mikor odaért, nemcsak a varázsló várta, hanem ott volt a felesége is.
– Maggie, kedvesem! Örülök, hogy megismerhetem – ölelte át szívélyesen a középkorú nő –, már annyi mindent hallottam önről!
– Én is nagyon örülök! – válaszolta udvariasan, jóllehet semmit sem érzett, örömet a legkevésbé.
A szőke, kedves arcú boszorkány érdeklődve vette szemügyre.
– A férjem mondta, hogy ön vékony, de elképzelni sem tudtam, hogy ennyire.
Maggie egykedvűen álldogált, nemigen tudta, mit mondhatna erre. Való igaz, az elmúlt héten nem sokat evett, de nem tűnt fel neki, hogy ez meglátszódna rajta.

A lakás megfelelőnek bizonyult, és nem is volt annyira kicsi, mint ahogy korábban Dr. Jefferson állította. Két szoba, tágas konyha és fürdőszoba. Teljesen modern, de otthonos berendezéssel. Mindazonáltal tökéletesen hidegen hagyta, csak az számított, hogy végre egyedül lehessen. Megállapodtak egy méltányos bérleti díjban, átvette a kulcsokat, megígérte a boszorkánynak, hogy egyszer majd náluk ebédel, és már aznap ott is aludt. Másnap elment néhány holmijáért, aztán gyakorlatilag minden nap elhozott valamit a raktárból, amit bérelt.

Még ugyanazon hétnek a vége felé felhívta Dr. Jefferson.
– Szervusz, Maggie!
– Jó napot, doktor úr! – Korábban is gyakran szólította így, tehát most sem változtatott.
– Sikerült elhelyezkedni a lakásban?
– Igen – válaszolta –, nagyon kellemes.
– Nagyszerű! Az a helyzet, hogy lenne még egy ötletem – folytatta lelkesen a varázsló. – Tudom, hogy még nem telt le a két hét, de éppen ezért is hívtalak most fel, hogy legyen időd erről is gondolkodni.
Maggie várt egy keveset, aztán rájött, hogy neki most érdeklődnie kellene.
– Miről van szó? – A kérdés tompán hangzott, és hallatszott, hogy valójában egyáltalán nem érdekli, de a férfinak a gesztus is elég volt.
– Szükségem lenne egy asszisztensre a rendelésemen, és én rád gondoltam.
– Rám? De én tanár vagyok, mit tudnék önnek segíteni?
– Hamar belejönnél, mert nem bonyolult, ráadásul munka után taníthatnálak is. Azt hiszem, ez sok mindenre megoldást nyújtana.
– I-igen – válaszolta lassan. Képtelen volt gondolkodni, mert alig érdekelte.
– Nem kell azonnal döntened – folytatta Dr. Jefferson, és Maggie hallotta a hangjából kiérződő szánalmat. – Ráérsz akkor választ adni, amikor találkozunk.
– Rendben, köszönöm – mondta –, de ugye tudja, hogy nem tartozik nekem semmivel!
– Maggie! Te tennél vele nekem szívességet, mert tényleg szükségem van egy asszisztensre, aki járatos a muglik között, ugyanakkor nem kell előtte titkolnom a kilétemet. – Úgy tűnt, a férfi ajánlata valóban komoly, és nem csak azért akarja felvenni, mert felelősnek érzi magát érte.
– Jól van, meggondolom. Viszontlátásra!

     Így történt, hogy két hete elkezdett dolgozni, mint orvosi asszisztens. Augusztus eleje volt, és bár korábban nem erről álmodott, hiszen mindig is tanítani akart, most tökéletesen megfelelt ez az állás is. Tisztában volt vele, hogy most még képtelen volna lelkesen magyarázni a matematikát, és a diákokhoz sem lenne türelme, már, ha egyáltalán felvennék bárhová, amíg ilyen üres tekintettel mered a világba.
De valójában ez a munka elég érdekes volt, mert délelőtt mugli betegek érkeztek, délután viszont varázslók és boszorkányok hoppanáltak a kis előtérbe, ahol a kórházban nem keltett feltűnést hirtelen felbukkanásuk. Megcsinált mindent, Dr. Jefferson keze alá dolgozott, udvarias volt, és tényleg rátermett. A munka is változatosnak bizonyult, mégis úgy érezte magát, mint egy gép, ami megkapja az utasításokat, vagy már nem is kell neki, hanem magától végzi a feladatait, de minden különösebb lelkesedés nélkül.

     Egy hete dolgozott, tehát már három telt el azóta, hogy eljött Európából, amikor egyik délután, a kórházból hazafelé tartva az utcán összefutott Jackkel. Kis híján elment mellette, annyira a gondolataiba volt merülve. Éppen a brugesi csónakázást idézte vissza magában, amikor a férfi megszólította.
– Nahát, Maggie, te vagy az? Alig ismertelek meg, annyira megváltoztál!
A lány csak nézett rá, és majdnem egy percig fogalma sem volt, hogy ki áll vele szemben.
– Szervusz, Jack! – üdvözölte aztán a férfit.
– Régen láttalak, hogy vagy mostanában?
– Nos, elvagyok – válaszolta.
– Nincs kedved meginni valahol egy italt? – kérdezte Jack. – Beszélgethetnénk, felidéznénk a régi szép időket. Tudod, szakítottam Jenniferrel – nézett rá jelentőségteljesen a férfi.
– Ezt sajnálattal hallom – válaszolta –, de nem Jack, nem szeretnék veled beszélgetni.
Haza akart menni, és elmerülni az emlékeiben, hogy folytathassa a csónakázást Perselusszal.
– De Maggie, már nagyon bánom az egészet, és ennyivel tartozunk egymásnak! – folytatta a férfi, immár erőszakosabban.
Közönyösen nézett vissza rá.
– Nem Jack, én nem tartozom neked semmivel, és ha valamit bánok, akkor az az, hogy öt évet elvesztegettem rád az életemből – mondta hidegen, aztán választ sem várva faképnél hagyta a döbbent férfit.
Ironikus – gondolta magában, ahogy folytatta útját hazafelé. – Néhány hónapja még örültem volna egy ilyen kérésnek, most pedig nem is érdekel, még csak fel sem bosszant.
Mire hazaért, már el is felejtkezett az egészről. Gyorsan megfürdött, aztán lefeküdt aludni.

     A következő héten elkezdték munka után a tanulást. Maggie személyesen Setronius mágiaügyi minisztertől kapott engedélyt a mágiahasználatra, nemcsak tanulás céljából, de az elsajátított bűbájokat használhatta is. Bár nagy lelkesedéssel ebbe sem vetette bele magát, köszönhetően erős varázserejének, eléggé jól ment neki.

Péntek délután éppen a mágiatörténettel ismerkedtek, amikor Dr. Jeffersonnak a mosdóba kellett mennie.
– Jövök rögtön. Hozzak visszafelé egy kávét? – kérdezte, mert látta, hogy Maggie egy ideje – bár próbálta visszatartani, de – ásítozik.
– Nagyon jó lenne! – válaszolta, mert tényleg borzasztóan álmos volt. Amint a férfi elhagyta a helyiséget, le is tette a fejét a könyv mellé helyezett könyökére, hogy egy keveset pihenjen.

– Maggie, Maggie! – ébresztgette a férfi.
Álomittasan nézett rá.
– Bocsánat, csak a szemem pihentettem – mondta.
– Semmi baj – válaszolta Dr. Jefferson, és az ablak felé bökött a fejével. – Nem akartalak megzavarni – magyarázta, amikor meglátta a lány kérdő arcát, hiszen odakint időközben besötétedett.
– Ó! – mentegetőzött a lány. – Nem tudom, mi van velem mostanában, de olyan sokat alszom, folyton fáradt vagyok.
– Talán egy kissé vissza kellene vennünk a tempóból – javasolta a férfi. – Menj most nyugodtan haza, és a hétvégén pihend ki magad!
– Köszönöm, bár anya holnapra betervezett egy kis lányos napot, kozmetikus, masszázs, ilyesmik – válaszolta.
– Akkor érezd jól magad, és hétfőn találkozunk! – búcsúzott az orvos.

***

     Augusztus közepe felé járt az idő, és mióta két hete az Abszol úton járt, szinte ki sem mozdult a lakásából, még a kertbe – ami emiatt teljesen elvadult – sem ment ki. Amikor Brugesben arra gondolt, hogyan fogja majd magát Maggie nélkül érezni a londoni házában, fogalma sem volt arról, hogy ilyen lesz. Életében egyszer már megjárta a poklot, de ez most egészen más volt, és sokkal fájdalmasabb. Úgy érezte, közel jár hozzá, hogy megtébolyodjon. Csak egy nagyon vékony hajszál választotta el az őrülettől, mert köszönhetően sok éves gyakorlatának, még mindig képes volt annyira visszafognia magát, hogy ne gyűrjék maguk alá teljes egészében az érzelmek. De állandóan fázott, és hiába öltözött fel vastagon, semmi nem melegítette fel, már az alkohol sem, úgyhogy napok óta nem is ivott semmit, természetesen a vízen kívül. Tudta, hogy csak egyvalaki tudná felmelegíteni, de azt is, hogy ő elérhetetlen a számára. Már előre tartott attól, milyen lesz, ha visszatér a Roxfortba, ahol nem tudja kikerülni azokat a helyeket, ahol boldog volt, itt is szinte csak a pincében létezett.

Tegnap este azonban megitta az utolsó adag álomtalan álom elixírt is, úgyhogy ma el kell mennie hozzávalóért az Abszol útra.
Nem akart. Nem szeretett volna újabb olyan varázslókkal beszélni, akik találkoztak Maggie-vel. Bár elég kevesen voltak ilyenek, mégis nehezen vitte rá a lélek, hogy kitegye otthonról a lábát. Végül aztán győzött a félelem az éjszakától. Nem álmodhat, mert azt talán nem képes túlélni.
Rendbe szedte magát – most még rémesebben nézett ki, mint két hete –, és elindult.

     Minden a lehető legrosszabbul alakult.
Először is, az üzletben közölték, hogy a szállítással gondok adódtak, ezért csak két nap késéssel érkezik meg a rendelt alapanyag.
Piton tajtékozott. Az eladót lehordta a sárga földig, végül megfenyegette, hogy megátkozza, ha nem érkezik meg holnaputánra sem a szállítmány. Fogalma sem volt, miként fogja kibírni ezt a két napot az elixír nélkül. Vajon képes lesz két napig ébren maradni? A felindultságtól alig látott, amikor kilépett az utcára, ahol viszont Potterbe botlott.

– Jó napot, Perselus! Csak nem beteg? – kérdezte a fiú, és alig hatott a lelkére, hogy Harry szemeiben őszinte aggodalmat látott.
Mikor ez a gondolat tudatosult benne, teljesen letaglózta. Azok a szemek nem Lily szemei voltak többé, hanem a Harryé. Néhány pillanatig csak állt meredten, nem tudta hová tenni az érzést. Pontosabban annak hiányát, mert az, hogy úgy tudott a fiúra nézni, mint bárki másra, és nem látta benne többé az édesanyját, úgy gondolta, ürességgel kellene eltöltenie. Ehelyett édes-bús nosztalgiát érzett, semmi egyebet, de igazából még annál is jóval erősebb volt a Maggie elvesztése miatti fájdalom.
– Nem vagyok beteg, Harry – válaszolta végül, kevésbé elutasítóan, mint tervezte, mivel a felismerés kizökkentette.
– Akkor jó – mondta a fiú, miközben kétkedőn végigmérte, de végül nem tett újabb megjegyzést.
– Nos, viszontlátásra! – köszönt volna el, de Harry még nem fejezte be.
– Maggie-vel találkozott mostanában? Remélem, sikerült már elűzni a félelmeit!
– Miféle félelmeit? – kérdezett vissza összeráncolt szemöldökkel.
– Magának nem mondta? – csodálkozott Potter. – Attól tartott, hogy egyszer majd gonosz varázsló lesz belőle, mert Voldemorttól származik. A genetikáról magyarázott, de bevallom, én arról keveset tanultam.

     Nem is válaszolt neki, egyszerűen faképnél hagyta, és azonnal hazahoppanált. Otthon aztán kisietett a kertbe, mert úgy érezte, levegőre van szüksége. Hosszú ujjaival végigszántotta a haját, és lerogyott a padra.
Itt ültek néhány hete, és ahogy eszébe jutott, mennyire boldog volt akkor, úgy érezte, mintha valaki bevitt volna egyet a gyomrába, még meg is görnyedt.

Maggie attól fél, hogy egyszer ő is olyan lesz, mint Voldemort? Azért, mert ő az apja? De hiszen nincs benne egy szemernyi sötét erő sem, megmondta Ollivander is! Ezen tépelődött, amikor hirtelen rájött, hogy ezt csak neki mondta két hete az öreg varázsló, a lány nem tud róla!
Abban a pillanatban egy szélroham söpört végig a házak között, ő pedig bedugta kezét talárja zsebébe, hogy megmelengesse őket.

Egy üvegcse akadt az ujjai közé.
Erről meg is feledkeztem – nézett a tenyerében tartott fiolára, ami a Maggie-vel közösen főzött álmatlanság elleni bájitalt tartalmazta.
Hosszú ideig ült a padon, és forgatta, nézegette a kicsi üveget. Végül mélyet sóhajtott, felállt, és visszament a házba, egyenesen a hálószobába.
– Nem bírom ezt így tovább – morgott magában. – Soha nem fogok jobban lenni, mert sosem fogom elfelejteni őt, de valójában nem is akarom.
Lefeküdt az ágyra, és szinte érezni vélte a párnán a lány illatát.
– Talán ideje lenne, álmodnom valamit – mondta halkan, azzal kibontotta az üvegcsét, és felhajtotta a tartalmát.

***

Szombat reggel türelmetlen kopogásra ébredt. Az ajtóhoz támolygott, és kinyitotta.
– Anya! Talán ég a ház? – kérdezte morcosan.
– Nem, kislányom, de több, mint öt perce kopogtatok, már hívni akartam a rendőrséget! – viharzott be a lakásba az édesanyja, és mire a nappaliba ért, már mindent alaposan szemügyre is vett. Maggie három hete lakott itt, de a mamáját most hívta el először, pontosabban Mrs. Norton tegnapelőtt bejelentette, hogy majd ő érte jön. – Nagyon helyes lakás, de egy kicsit otthonosabbá is varázsolhatnád. Hol vannak a képeid és a könyveid?
– A bérelt raktárban, mert még nem volt időm mindent idehozni – válaszolta. Részben ez igaz is volt, de nagyon jól tudta, hogy ideje lett volna éppen rá, viszont nem túlzottan érdekelte, hogy lógnak-e képek a falról, és olvasni sem volt mostanában hangulata.
– Segítsek elhozni? – kérdezte az anyja, és amikor nemet intett a fejével, látta a tekintetéből, hogy aggódik érte. – Reggeliztél már?
– Dehogy, csak most ébredtem fel! – ásított.
– Mondtam, hogy kilencre jövök, azt ígérted, addigra elkészülsz! Most negyed tíz, és csak most ébredtél? El fogunk késni! – panaszkodott az anyja.
– Fáradt voltam, és olyan jót álmodtam! – vont vállat. Ami azt illeti tényleg jót álmodott, természetesen Perselusszal, aki szorosan ölelte, és azt ígérte, hogy soha nem fogja elhagyni. Talán emiatt, de most volt az első alkalom, hogy nem sírt álmában.
– Menj, készülj el gyorsan, tízre oda kell érnünk – csóválta fejét az édesanyja.

Maggie gyorsan bekapott néhány falatot, felöltözött, aztán elindultak.
A szépségszalonba érve először manikűr és pedikűr volt a program, bár a körmös lány eléggé meglepődött, amikor ő csak egy egyszerű, színtelen lakkozást kért. Ezután a kozmetikus következett, egy dupla kabinba kerültek, hogy tudjanak közben beszélgetni, bár Maggie arra készült, hogy ő leginkább az édesanyja csacsogását fogja hallgatni. Lefeküdt az ágyra, a kozmetikus hátrafogta a haját, áttörölte az arcát, aztán elkezdte felvinni az első krémet a bőrére. Ahogy az erős növényillat megcsapta az orrát, hirtelen felfordult a gyomra, úgyhogy felpattant az ágyról, és kirohant a mosdóba, még éppen időben.
– Bocsánat! – jött vissza, miután kiadta a reggelijét, és jobban lett. – Lehet, hogy valami rosszat ettem – mentegetőzött.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva az édesanyja.
– Persze, csak talán túl erős ennek a krémnek az illata – magyarázta.
– Én akkor voltam ilyen érzékeny az illatokra, mikor téged vártalak – jegyezte meg az anyukája –, és te jó ég, mennyit aludtam akkor! Folyton álmos voltam...
Az anyja még folytatta a visszaemlékezést, de ő már nem hallotta, megkövülve állt továbbra is.

Lehetséges lenne? – kérdezte magától.

Perselus Piton nyaralni megy - 20. fejezet

20. fejezet


– Dr. Jefferson, szeretném folytatni a bájital szedését, mert szándékomban áll muglinak maradni! – jelentette ki Maggie határozottan.
A férfi az állát vakargatta.
– Megkérdezhetem, hogy miért?
Mert Perselus nélkül ez az egész semmit sem ér, viszont minden rá emlékeztetne – gondolta, de hangosan csak a másik indokát mondta el.
– Az emberek között én csak egy egyszerű matematika szakos tanárnő vagyok, de a varázslók társadalmában a gonosz, sok szenvedést okozó, sötét mágus lánya – magyarázta szomorúan. Ez a tény is borzasztóan nyomasztotta. A tudat, hogy a vér szerinti apja képes volt olyan szörnyűségeket elkövetni, mint a huszadik századi népírtó, német diktátor, szorongással töltötte el. Úgy érezte magát, mintha egy bélyeget nyomtak volna a homlokára, ami fennen hirdeti a származását, ráadásul, bár tudta, hogy egy légynek sem lenne képes ártani, valahol mégiscsak félt attól, hogy ez az őrület öröklődhet. Azon is gyakran elgondolkozott, hogy tulajdonképpen őt vérpótléknak hívták életre, és ez szörnyen lealacsonyító érzés volt.
– Megértem – bólintott a férfi –, de sajnos ez az opció nincs a lehetőségek között.
– Hogyan? – kérdezte elsápadva. Az egyetlen szalmaszál, amibe eddig kapaszkodott, az volt, hogy az élete a régi marad. Unalmas, szürke és magányos, de megszokott.
– Maggie, a mágiád utat tört magának! Innen már nem lehet visszafordítani – ingatta a fejét Dr. Jefferson. – Olyan ez, mint amikor egy edénybe vizet töltesz. Amíg nem gyújtod meg alatta a tüzet, addig rajta lehet a fedő, mert minden nyugodt. De ha a víz egyszer forrni kezd, már hiába feded le, ledobja magáról, és kifut alóla.

Fáradtan roskadt le a vizsgálóágy szélére. Az orvos sajnálkozva toporgott előtte, aztán mellé ült, és beszélni kezdett.
– Tudod, Maggie, te olyan vagy a számomra, mintha a gyermekem lennél. Mindig is úgy gondoltam rád, mint a lányomra.

Ironikus, hogy hirtelen elméletben a kelleténél több apám lett, de valójában nincs egy sem – gondolta a lány, de nem szólt semmit, mert az orvos nem tehet semmiről.

– Láttalak felnőni, és úgy gondolom, igazán remek ember lettél. Eleinte folyton lelkiismeret furdalásom volt, amiért elvettem a varázserődet. Aztán amikor megtudtam, hogy mi történt a többi gyerekkel, végre bizonyítást nyert, hogy jól döntöttem. A te életed, bár mágiamentes volt, de boldog. Szerető családban nőttél fel, tanultál, egyetemre mentél. A diplomaosztódra úgy mentem el, hogy hálát adtam Merlinnek, hogy ott lehetek.
Maggie Dr. Jefferson kezére tette az övét, és megszorította.
– Mindig úgy gondoltam magára, mint egy nagybácsira – mosolyodott el halványan.
– Tudom – válaszolta a férfi. – Amikor két éve meghalt Voldemort, újra felmerült bennem, hogy el kellene mondanom mindent, de attól tartottam, hogy azzal csak ártanék neked. Olyan jól megvoltatok Jackkel, hogy nem akartam éket verni ezzel közétek. Aztán megtudtam, hogy szakítottatok, és a legközelebbi kontrollra elhatároztam magam, hogy elmondok neked mindent. De akkor...
– Meghalt apa – szólt közbe.
– Igen, és én nem akartam abban az állapotodban előhozakodni ezzel. Nem tudtam, hogyan reagálnál. Elég rosszul voltál lelkileg, és már azon gondolkodtam, hogy ajánlok neked egy pszichológust. – Kis szünetet tartott, aztán elmosolyodott. – Szerencsére édesanyádnak jobb ötlete támadt. Amikor felhívtál, hogy gyógyszerre van szükséged, mert Európába utazol, olyan lelkes volt a hangod, mint már nagyon régen, és mivel Voldemort sem árthatott neked, úgy éreztem, hogy jó ötlet. Azt persze nem sejtettem, hogy ez lesz az az út, amin minden ki fog derülni, de végül is örülök, hogy így alakult.

– Igen, de elég nehéz mindezt feldolgozni – vetette közbe –, hogy az eddigi életem, hogy mindaz, aminek hittem magam, az nem igaz.
– Dehogyis nem! – vetette ellen az orvos. – Képzeld csak el, ha sosem tudod meg az igazságot, akkor élnéd tovább ugyanúgy az életedet, mint eddig. Arról, hogy Voldemort milyen volt, te nem tehetsz.
– De mi van, ha egyszer én is olyan gonosz leszek? – kérdezte kétségbeesetten.
– Maggie, ezt komolyan kérdezed? – hitetlenkedett Dr. Jefferson. – A legjobb lelkű ember vagy, akit ismerek. Semmi gond nem lesz, hidd el!
Maggie reménykedve, de még mindig bizonytalanul nézett a férfira.
– És még valami; itt a legtöbb varázslónak fogalma sincs, hogy ki volt Voldemort. Az ő sötét fellege Európán vonult át, Amerikában nem kell emiatt rosszul érezned magad.
A lány bólintott. Nem volt ugyan bizakodóbb a jövőt illetően, de legalább itt tényleg nem tudják, kitől származik. De mit ér az egész Perselus nélkül?
– Foster professzorral és Setronius úrral beszélgettünk rólad, még a Roxfortban, miután Dumbledore körbevezetett bennünket – folytatta Dr. Jefferson. – Úgy gondoljuk, hogy körülbelül kettő, esetleg három év alatt magántanulóként mindent meg tudnál tanulni, ha a nyári szüneteket is hozzá vesszük, és természetesen munka mellett.
– Most éppen nincs állásom – vetette közbe Maggie –, és azt sem tudom, hol fogok találni. Egyáltalán, hova kellene iskolába járnom?
– Ilvermorny egészen közel van az otthonodhoz, de ez egyébként is mindegy, ha megtanulsz hoppanálni, bárhol ott lehetsz néhány másodperc alatt – nyugtatta meg a férfi. – A munkádat illetően pedig kitalálunk valamit. A varázslóknak kiterjedt kapcsolatrendszere van.

Maggie határozatlanul bólogatott. Valójában fel sem fogta igazán a varázsló szavait. Egyre csak az járt a fejében, hogy haza akar menni, lefeküdni, átölelni a kispárnáját, és sírni. Megterhelő volt itt ülni, és azt játszani, hogy ez az egész dolog érdekli. Nem mintha az édesanyjánál jobb lenne – hiszen a bérleménye nincs már meg, oda nem mehet –, de neki legalább mondhatja, hogy a hosszú repülőút alatt elfáradt, és pihennie kell az időeltolódás miatt is.
– A lakáskérdésre is tudok megoldást. Patricknek, a nagyobbik fiamnak vettünk nem messze innen egy garzont, de amíg a Harvardra jár, nincs rá szüksége.
Ez már egészen jól hangzott, hiszen lényegében szeret egyedül élni. Vagy legalábbis jobb, mintha az édesanyja babusgatná.
– Persze nem túl nagy – folytatta a férfi –, de a célnak megfelel.

Teljesen mindegy – gondolta –, csak valahol egyedül lehessek. Magamban az emlékeimmel, hogy senki előtt ne kelljen erősnek maradnom, hogy sírhassak, amikor csak akarok, hogy álmaimban újra Perselusszal lehessek, gondolatban átélhessem, hogyan ölelt a két hosszú, erős karjával. A sebeimet akarom nyalogatni, amiket az a sötét varázsló okozott, aki azért hozott létre, hogy egyszer a túlélést adjam neki, de aki elvett tőlem mindent. Hiszen, bár a célját nem érte el, de most azért érzem magam ennyire bizonytalanul, mert nem tudom, hogy ki is vagyok valójában, és ha egyszerű mugli lennék, talán Perselus sem hagyott volna el.

Nem tudta, hogy Dr. Jefferson mikor hagyta abba a beszélgetést, de egyszer csak arra eszmélt, hogy a férfi kérdőn néz rá.
– Igen? Nem hallottam jól a kérdést – próbált mentegetőzni.
Az orvos a homlokát ráncolta.
– Azt kérdeztem, hogy esetleg nincsenek-e más jellegű terveid?
– Miért? – kérdezte.
– Nos, úgy láttam, mintha azzal a varázslóval, a roxforti bájitaltan tanárral, szorosabb kapcsolatban lennétek. Pitonnak hívják, ugye?
– Igen, ez a neve – válaszolta, és az arca pirulását nem tudta megakadályozni. – Nem, nincsenek vele terveim. – A hangja remegett, a szeme könnybe lábadt.
– Ne haragudj, én csak azért hittem, mert… – jött zavarba Dr. Jefferson –, ahogy egymásra néztetek, abban szeretet volt.
– Igen – suttogta. – Volt.
– Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz.
– Talán majd egyszer – mondta bánatosan.

Mély lélegzetet vett, aztán azt mondta:
– Kaphatok egy kevés időt? Úgy érzem, kissé túl hamar jött ez a sok változás.
– Persze. Két hét megfelel? Ha akarsz, addig beköltözhetsz a lakásba.
– Az jó lenne. Mindent köszönök – válaszolta.

***

     Nem emlékezett rá, hogy pontosan mikor ült le az íróasztalához, de valamikor tegnap délután lehetett. Azóta szinte mozdulatlan volt, mintha megkövült volna, de most hirtelen felrezzent, mert ütemes zajt hallott. Az ablakon egy szürke bagoly kopogott, csőrében egy levéllel – a pecsét szerint – a Szent Mungóból. Elmerevedett csontjai miatt nehézkesen felállt, az ablakhoz lépett, kinyitotta, és átvette a pergament. A madár hangos huhogással nyugtázta, majd elrepült. Piton az asztalra dobta az iratot, és a konyha felé indult egy kancsó vízért.

Az ajtóba érve megtorpant.
Itt állt Maggie, pontosan ezen a helyen, és innen figyelte, ahogyan ő főzött neki. Lehunyta a szemét, és próbálta elűzni az agyába tóduló képeket. Maggie, amint főzni segít, ahogyan megkóstolja az ételt, ahogy lenyalja a fakanalat is utána. Maggie arcán a vágyakozás, amikor felrakja a konyhaasztalra, mert annyira kívánja, hogy már a szobáig sem képes elvinni.

Nem gondolhat erre!
Kinyitotta a szemét, és ügyelve arra, hogy még véletlenül se nézzen az asztal felé, a csaphoz ment, a kancsót teletöltötte vízzel, aztán sietett is kifelé.

Zihálva rogyott vissza az íróasztal mögé, és az arcát könnyek szántották végig. A nehezen megszerzett vizeskancsót félretolta, és inkább whiskyt töltött magának, dacára annak, hogy még csak reggel van. Egyetlen hajtással kiürítette a poharat, aztán szomorúan nézte, hogy az üveg kétharmada már elfogyott.

Két hét alatt ez volt a harmadik üveg Lángnyelv, és az utolsó, ami otthon volt. Most majd vagy elmegy az Abszol útra újabb üveggel venni, vagy a sarki mugli üzletbe, és onnan választ valamit. Talán inkább a közelebbit választja, akkor nem kell találkoznia senkivel.

Amikor visszajött a Roxfortból még nem ivott, hanem levonult a pincében berendezett laborjába, és elkezdett bájitalt főzni. Először is annyi álomtalan álom elixírt, amennyi alapanyaga volt hozzá otthon, aztán bármi mást, ami kifogyott, mivel az iskola vége óta nem is készített semmit. Nem gondolkodott, hanem kiűzött az agyából mindent, ami a lánnyal kapcsolatos, mert túlságosan fájdalmas lett volna. Csak dolgozott gépiesen, minden figyelmét a munkájának szentelve. Éjjelente a laborban aludt – a hálószobába be sem tette a lábát –, egy ággyá változtatott székben, és az elixírnek köszönhetően nem álmodott semmiről.

Csakhogy aztán egyik nap, este felé, amikor éppen feljött, hogy aznap először egyen valamit, az ablakon kinézve azt hitte, káprázik a szeme, mert az utca túloldalán Maggie állt, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy ő az. Néhány percig dermedten figyelte, mint egy látomást, aztán ráébredt, hogy a lány talán a védőbűbájai miatt nem is látja a házat. Kisietett, de mire kiért, csak azt látta, hogy egy taxi éppen akkor hajt el, a hátsó ülésen egy nővel. Visszament a házba, meggyőzte magát, hogy az egy másik fekete hajú nő volt, de akkor megitta az első pohár italt, amit követett még annyi, amennyitől tisztességesen kiütötte magát. Akkor körbejárta a házat, és mindenhol felidézett minden apró kis emléket, ami az itt együtt töltött időből neki maradt. Először jó volt átadni magát az érzéseinek, mert szinte hallotta Maggie hangját, érezte az illatát, a selymes bőrét az ujjai alatt. Annyira valóságosnak tűnt, hogy amikor rádöbbent arra, hogy ez már a múlt, akkor teljesen összetört.

Akkor sem volt ilyen pokoli, amikor Lily meghalt. Kissé talán maga előtt szégyellte is, amiért Maggie elvesztése jobban fáj, mint Lily halála, hiszen a lány él, csak az ő életéből tűnt el, de Maggie az övé volt, senki másé, és őt szerette, nem másvalakit. Persze, a lány sosem mondta neki, hogy mit érez, de azért teljesen ő sem bolond, hiszen számtalan más módon a tudomására juttatta. Valószínűleg ide sem jött volna el vele anélkül, és bizalom nélkül. Maggie szerette őt, úgy ahogyan még soha senki, és kétségbeejtő volt arra gondolnia, hogy most már biztosan kiábrándult belőle, amiért megölte Voldemortot.

     Aznap tehát inni kezdett. Természetesen nem sokat, annyi önkontrollja volt, inkább csak esténként egy-egy pohárral, akkor is csak azért, mert dacára annak, hogy nyár van, a csontjaiban jeges hideget érzett. Jól esett érezni, ahogyan az alkohol szétárad az ereiben, magával hozva egy kis melegséget. Olyankor aztán megengedte magának az emlékezést.
Ami talán a legjobban hiányzott, a beszélgetéseik. Ő, aki régen mindent magában tartott, most kénytelen volt rájönni, hogy mennyire jó volt megosztani a gondolatait valakivel, aki megértette, és hogy ettől saját magát is mennyire teljesnek érezte.

A szex, persze az is hiányzott, de – főleg az együtt töltött hetek szenvedélyességének fényében – meglepő volt, hogy a sokadik helyre szorult, és bármit megadott volna Maggie látványáért, a barátságáért, akár úgy is, ha soha többé nem érhet hozzá.

De aztán ilyenkor mindig arra gondolt, hogyan könyörgött neki a lány még álmában is, hogy ne ölje meg Voldemortot. Hogyan is bízhatna meg újra benne, amikor megölte az apját? Tudta, hogy bár most nyomorultul van, de az egyenesen elviselhetetlen lenne, ha a szemében meglátná a csalódottságot. Az valahogy annyira végleges lenne. Most néha úgy gondolja, hogy egyszer, talán kellő idő távolságából lenne még esélyük. Persze az is elképzelhető, hogy ezzel csak magát áltatja, hogy ne kelljen szembenéznie a végleges igazsággal.

      Felemelte az asztalról a pergament, letörte a pecsétet és szétnyitotta. Amint várta, rendelés volt, és ahogy végigfutott a listán, látta, hogy az elmúlt két hét monoton munkájának köszönhetően szinte minden van készen, kivéve az utolsó tételt. Vérpótló főzete viszont nincs, de még az egyik alapanyaga is hiányzott, azt ugyanis mindet belefőzte az álomtalan álom elixírbe.
Mélyet sóhajtott. Muszáj lesz hát elmennie az Abszol útra.

Bement a fürdőszobába, és még maga is hátra hőkölt, mikor a tükörképét meglátta. Sosem volt szakálla, de mivel az elmúlt két hétben semmivel sem foglalkozott, most nagyra nőtt borosta, táskás szemek, és szürke bőr nézett vissza rá. Azt is érezte, hogy mivel az étkezésre sem fordított sok gondot, ezért az amúgy is szikár teste most már sovány volt inkább.
Mégsem érdekelte az egész. Vállat vont, valamennyire rendbe hozta magát, aztán elindult az Abszol útra.

Szerencséje volt, legalábbis azt hitte. Mindent beszerzett, bár az üröm reszelt gyökeréből éppen csak annyi volt, amennyi az ispotálynak kellett, ezért rendelt még, mert az álomtalan álom elixír anélkül nem működik. Ígéretet kapott az eladótól, hogy két hét múlva megérkezik az újabb szállítmány – addig éppen kitart a készlete –, és már indulhatott is. Régebben tett volna néhány csípős megjegyzést a készleten lévő túl kevés mennyiség miatt – látszott is az eladón, hogy tart tőle –, de most csak az érdekelte, hogy minél előbb hazajusson.

Először úgy gondolta, a vásárlás után azonnal hazahoppanál, de aztán úgy döntött, ha már itt van, feltölti a Lángnyelv készletét is, mégiscsak jobb, mint a muglik löttyei. A Zsebpiszok köz felé vette az irányt, mert véletlenül sem akart Florena Fortescue előtt elmenni, amikor váratlanul Ollivander jött vele szemben.
– Jó napot, Piton professzor! – köszöntötte jókedvűen az öregember, aztán összeráncolta a szemöldökét. – Csak nem beteg? – kérdezte, ahogy végignézett rajta.
– Jó napot! – biccentett. – Nem, az egészségi állapotom tökéletesen kielégítő! – válaszolta, és már ment is volna tovább.
– Nagyszerű! – folytatta zavartalanul az öreg varázsló. – A kisasszony elégedett a pálcájával?
Abban a pillanatban bevillant, ahogyan egymás mellett fekszenek a roxforti ágyában, és amíg ő olvas, Maggie a Lumost és a Noxot gyakorolja. A kép bánatos mosolygásra késztette.
– Igen, nagyon elégedett – válaszolta, és mielőtt még az emlék hatására összeroskadt volna, gyorsan el akarta terelni a figyelmét valamivel. – Miért nevezte különlegesnek a pálcáját?
– Ó igen, az egy felettébb érdekes pálca – ismételte meg Ollivander. – Tudja, nem csodálom, hogy húsz évig nem akadt gazdája. A körtefa az unikornis maggal csak a legtisztább lelkű varázslókat szolgálja. Érezte a szeretetet, amikor a kisasszony kézbe vette, ugye?
– Persze – ismerte el.
– Amikor ön vette kezébe egykor a saját pálcáját, nem tudom mit érzett, de azt tudtam, hogy az ön számára az lesz az igazi. A legtöbb esetben ez így működik, de abban a boszorkányban egy szemernyi sötét erő sincs, azért éreztük mi magunk is. Mert annyira tiszta és annyira erős!

Piton már otthon volt, amikor – egy pohár Lángnyelv felhajtása után – minden jókedv nélkül, hangosan felnevetett.
– Voldemort! Te, aki a világ legsötétebb varázslójának hitted magad, és aki nem is ismerted soha azt a szót, hogy szeretet! Vajon mit szólnál, ha tudnád, hogy a lányod tele van vele?

Perselus Piton nyaralni megy - 19. fejezet

19. fejezet


     Úgy száguldott lefelé a lépcsőn, mintha üldöznék, vagy maga Voldemort lenne a nyomában. Egyenesen a lakosztályába tartott, és amikor végre belépett az ajtón, összerogyott. Levegő után kapkodott, amit írhatott volna az előbbi rohanás számlájára is, de pontosan tudta, hogy nem attól van.

Mikor nagyjából lecsillapodott, járkálni kezdett a nappaliban, hogy összeszedje a gondolatait.
Egyvalamiben volt teljesen biztos, hogy nem akarja elveszíteni Maggie-t, még a gondolatot is képtelen elviselni. Szereti, és ez maga a csoda. Az elmúlt időszak, bármilyen rövid volt is, megmutatta neki, hogy az élet mennyire jó lehet, ha van egy társa. Ironikus, hogy éppen Voldemort lányába szeretett bele, pedig valahol logikus is. Maggie gyönyörű, különleges és okos, nem meglepő, hogy ő az a nő, aki meg tudta érinteni a szívét. Sőt, nem csak, hogy megérintette, de körbevette, megölelte, és ezzel felélesztette régen elveszettnek hitt érzéseit.
Voldemort is okos volt, és szuggesztív személyiség, de ezzel meg is szűntek a hasonlóságok. Abban ugyanis biztos volt, hogy a lány egy légynek sem tudna ártani. Jó lélek, és szemernyi gonoszság sincs benne.
Ostoba volt, hogy nem jött rá már hamarabb, hogy kitől származik. Na persze, ő nem ismerte Voldemortot azelőtt, hogy a horcruxait elkészítette volna, ezért csak hallomásból tudta, hogy valaha jóképű férfi volt. De Maggie nagy varázsereje, hogy szinte azonnal megtanult repülni, vagy hogy mindenre milyen fogékony volt, és mennyire gyorsan megtanulta uralni a varázserejét, árulkodó lehetett volna neki. Bár valószínűleg az senki fejében nem fordulna meg, hogy a valaha volt leggonoszabb varázsló lánya csupa jóság.
Eszébe sem jutott volna, hogy a nagyúrnak gyereke lehetett, pláne nem, hogy négy is. Persze, a körülmények ismeretében már nem olyan meglepő a dolog, sőt nagyon is elképzelhető, hogy ilyen módon is felkészült minden eshetőségre.
Szegény Maggie! Biztosan szörnyű érzés neki megtudni ezt az egészet. Érezte, hogy mellette kellene most lennie, de képtelen lett volna elviselni, ha a tekintetében megjelenik a csalódottság.
Már az is felzaklatta, amikor utóbb kérdőn nézett rá, szüksége volt egy kis időre és nyugalomra, hogy összeszedhesse magát.

Azon gondolkodott, mit jelenthetnek a megtudott dolgok a továbbiakra nézve. Ha a saját érzéseit nézi, akkor semmit. Neki nem számít, hogy a lány kitől származik, rég túl van azon, hogy ilyesmivel foglalkozna. De kérdés, hogy vajon Maggie mit gondol? Túl tud lépni azon, hogy megölte az apját? De azt neki is tudnia kell, hogy egyrészt muszáj volt, másrészt pedig akkor még nem tudta, hogy ő a lánya. Az, hogy effektíve nem ő ölte meg, hanem Harry, valójában nem számít, hiszen nélküle nem ment volna. Sőt, Harrynek legalább volt személyes indítéka is, de ahhoz, hogy neki is legyen, be kellene vallja, hogy szerette Lilyt. Erről viszont nem akart beszélni Maggie-nek, mert úgy gondolta, az még inkább összekuszálná a helyzetet.
Már azt is bánta, hogy soha nem beszélt a lánynak az iránta szóló érzelmeiről, de remélte, hogy lesz lehetősége bepótolni.

     Végül megállt, és az ablakon bámult kifelé, nem mintha bármit is látott volna, annyira a gondolataiba volt merülve, amikor egyszer csak Maggie-t és Harry Pottert vette észre az udvaron.
Ezek szerint végeztek Dumbledore-nál – gondolta.
Hallani természetesen nem hallotta őket, de mivel nem háttal voltak neki, hanem oldalt, így Maggie arcát profilból jól láthatta. Úgy tűnt, valamiről beszélgettek, de aztán aggódva látta, hogy mintha a lány rosszul érezné magát. Bizonytalanná vált a járása, és az arcából kifutott a vér. Piton összeráncolt szemöldökkel figyelte a kettőst, de aztán látta, hogy a fiú odatámogatja a lányt egy padhoz, és leülnek. Átment egy másik ablakhoz, ahonnan megint csak láthatta Maggie arcát, kíváncsi lett rá, miről beszélgetnek. Néha könnyed csevegésnek tűnt, néha komoly eszmecserének, de olyan is előfordult – amit aztán végképp nem tudott mire vélni –, hogy Maggie és Harry felváltva pironkodtak.

Végül a fiú a padon maradt, Maggie pedig befelé indult a kastélyba, és Piton továbbra is figyelte. Szerette volna tudni, hogy mi jár a fejében, de nem akart Maggie tudta nélkül legilimenciához folyamodni, nem érezte volna tisztességesnek vele szemben. Így aztán maradt az arckifejezésének tanulmányozása, és amit látott, annak nem örült. A lány ugyanis, ahogy lassan, elgondolkodva sétált, úgy tűnt, egyre komorabb lesz, sőt, mire egészen közel ért, már úgy látta, mintha viszolyogna valamitől. Úgy nézett ki, mint ahogyan régen néztek rá, mikor még azt hitte mindenki róla, hogy halálfaló. Hirtelen emlékképek rohanták meg, varázslókról, akik soha nem álltak Voldemort oldalán, és akik soha sem hitték, hogy Piton velük van. Úgy néztek rá, mint az ellenségre. Eszébe jutott, hányszor kellett elviselnie azokat a tekinteteket, és hányszor volt olyan, hogy ha bement egy kocsmába, az addigi vidám hangok elültek, és előtte mindenki sugdolózni kezdett. Furcsa módon eddig nem foglalkozott ezzel, sőt, úgy gondolta, hogy jól játssza a szerepét, és csak most értette meg, hogy a lelke mélyén mennyire fájt neki.

Tudta, már csak néhány perc, és Maggie megérkezik. Hirtelen úgy érezte, szüksége van még egy kis időre, hogy elűzze magától a felszínre tört emlékeket, ezért feloldotta az ajtaján a védőbűbájokat, hogy a lány be tudjon jönni, és gyorsan bement a laborba. Hamarosan hallotta is a lépteit a lakosztályában, de nem sokkal később csend lett. Várt még egy keveset, aztán rájött, hogy ostobaságot művel. Mégis mi a csodát keres a laborban, ahelyett, hogy vele lenne, és támaszt nyújtana? Vett egy mély levegőt, és visszament.

Maggie a hálóban volt, és mélyen aludt. Elmosolyodott a látványon, és leült a karosszékbe, hogy őrizze az álmát. Nézte a lányt, és úgy érezte, hogy talán minden rendben lesz, annak kell lennie, hiszen szereti.
Előbb Maggie szinte mosolygott, de aztán nyöszörögni kezdett, majd forgolódni, végül – ahogy annyiszor az elmúlt hetekben – beszélni kezdett álmában.
– Ne, Perselus, ne! – könyörgött.

A férfi úgy érezte, mintha kést döfnének a szívébe.
Mégis milyen ábrándba ringatta magát idáig? Maggie még álmában is azért könyörög, hogy ne ölje meg az apját! Hiszen bármilyen gonosz volt is Voldemort, joga lett volna megismerni, de ő elvette tőle ennek a lehetőségét!
Miként soha sem fog tudni megszabadulni egykori bűnei következményeitől, úgy ezt a tettét sem fogja tudni megmásítani. Végül is, mit hitt? Hogy most majd boldogan élhet haláláig? Nem, a büntetése az volt, hogy megtudta, milyen a boldogság, és most elveszítse.

Lassan állt fel, és mintha egy pillanat alatt éveket öregedett volna, mindig egyenes tartása meghajlott. Kiment a nappaliba, fogta a talárját, és elindult, hogy ne legyen itt, amikor Maggie felébred. Képtelen lett volna elviselni, hogy többé nincs más a szemében, csak csalódottság és kiábrándultság. Ha azt látná, soha többé nem tudná másként felidézni az arcát. Olyan volt ez, mint egy halálos ítélet, de a múltat már nem tudja megváltoztatni. Mégsem tudott elmenni csak úgy, muszáj volt legalább egyetlen szót írni egy papírra; sajnálom.

Mert így volt. Sajnálta, hogy nem lehet az Maggie-nek, aki szeretett volna lenni. Enyhe, semmit mondó szó volt ez, közel sem fejezte ki azt a szörnyű poklot, ami most a lelkében utat tört, de az időt sem akarta húzni.
Végül magához vette a közösen főzött álmatlanság elleni bájitalt, halkan becsukta az ajtót, aztán ügyelve, hogy senki se lássa meg, elhagyta a Roxfortot.

***

Maggie értetlenül nézte a papírlapot.
– Perselus! – kiáltott erőtlenül. A hangja reszketeg volt és kétségbeesett.
Senki sem válaszolt neki, a lakosztály üresen kongott.
Lehetséges lenne, hogy a férfi azért nincs itt, mert...?
Nem. Erre nem tudott, és nem is akart gondolni. Aztán újra a lapra nézett, és megértette. Kénytelen volt. Patakokban kezdett folyni a könnye, és bár a sírás sokszor megnyugtatta, most mégsem érezte tőle jobban magát.
Elhagyták.
Megint.

Pedig tényleg úgy érezte, hogy a férfi szereti. Igaz, soha nem mondta, de minden mozdulata, minden apró gesztusa erről árulkodott. Nem mondta, de ő nem is várta el, hiszen még olyan kevés időt töltöttek el együtt, és érezte, hogy a férfinek talán arra van a legnagyobb szüksége.
Én sem mondtam el neki, hogy mennyire szeretem, és most már késő – gondolta szerencsétlenül –, de azt hittem, hogy még rengeteg időnk van erre. Csakhogy akkor még nem voltam a világ leggonoszabb varázslójának az utódja!

A felismeréstől, hogy a férfi valószínűleg ezért hagyta el, hiszen más okát nem látta, tehetetlen kétségbeesés lett rajta úrrá. Hiszen ezen nem tud változtatni! Most már örökké mocskosnak fogja érezni magát, hiába nem tehet róla. Egészen idáig azzal vigasztalta magát, hogy bármivel meg tud birkózni, ha Perselus mellette van, de ha a férfi nem tud túl lépni azon, hogy ő Voldemort lánya, akkor neki ugyan hogyan lenne lehetséges?
Végül, amikor már azt érezte, hogy az arca teljesen felpüffedt a sok sírástól, kinyitotta a bőröndjét, elővett egy váltás ruhát a vacsorához, és a sminkkészletét. Átöltözött, aztán a tükörhöz ment, hogy eltüntesse arcáról a fájdalmat. Nagyjából sikerült, bár a szeme vörösségével nem tudott mihez kezdeni, de mire végzett, egy terv fogalmazódott meg benne. Beszélnie kell Perselusszal! Muszáj látnia még utoljára! Talán az egész csak egy félreértés!

A Nagyteremhez ment, és a nyitott ajtón belépett. Ahogy a tanári asztal felé közeledett, egy pillantás alatt felmérte, hogy aki a szívének legfontosabb, nincs ott. Látta, hogy Dumbledore és Harry értetlenül néznek rá, valószínűleg nem tudták, hogy Perselus elment. A többieken nem vett észre semmit, bár az amerikaiak – főleg Dr. Jefferson –, örültek neki. Maggie mellé ült le, minél messzebb a britektől, mert nem akart velük beszélgetni, félő volt, hogy elsírná magát.
– Jól vagy? – kérdezte Dr. Jefferson aggódva.
– Igen, persze – válaszolta neki, de maga is érezte, hogy a hangja üresen kong.
– Megértem, hogy kiborultál, szörnyű dolgokat kellett ma megtudnod – mondta a férfi. Egy pillanatig értetlenül nézett vissza rá, aztán rájött, hogy Dr. Jefferson a délelőtt megtudottakra gondol, és megnyugodott. Nem tud semmit, és ez jól is van így, a céljának megfelel.
– Valóban, elég döbbenetes volt – értett egyet.
– Maggie, majd meg kell beszélnünk, hogy mi legyen a továbbiakban, ha már úgy érzed, képes vagy rá. Van esetleg valamilyen kérdésed?
– Mikor indulnak Amerikába? – kérdezte a lány, és mert magának egy kevés levest. Egyáltalán nem volt étvágya, de ezt nem akarta kimutatni.
– Setronius úr még ma este, vacsora után elmegy, mert holnap kora reggel halaszthatatlan teendői vannak. Jómagam, és Foster igazgató úr úgy beszéltük meg, hogy holnap fogunk – hangzott a válasz, aztán Dr. Jefferson megköszörülte a torkát, mintha valamilyen kellemetlen dolog következne. – Neked velünk kellene tartanod, mert nem hiszem, hogy jó ötlet lenne most repülőgépet használnod.
– Miért? – kérdezte. Erre nem számított. Szüksége volt néhány napra Londonban, nem mehet azonnal Amerikába.
– Mert nem tudod uralni a mágiádat, és ez veszélyes lehet.
– Már elég jól megtanultam kezelni – felelte, aztán vett egy mély levegőt –, Piton professzor megtanította, hogyan kell.
Dr. Jefferson elbizonytalanodni látszott, Maggie pedig kihasználta a lehetőséget.
– Mindazonáltal szívesen magukkal tartok, de nem lehetne előbb néhány napot Londonban tölteni? – kérdezte, mintegy mellékesen. – Talán sosem járok erre többet. – A lehetőség jeges marokként szorította össze a szívét, de igyekezett tudomást sem venni róla.
– Nos, tulajdonképpen van két napom, a feleségem biztosan megérti.
– Van felesége? – kapta fel meglepetten a fejét. – Nahát, nem is tudok magáról semmit!
Dr. Jefferson elmosolyodott.
– Általában így van ez egy orvos-beteg kapcsolatban – mondta. – Igen, van feleségem, és két fiam is, az egyikőjük most fog Ilvermornyban végezni, a nagyobbik pedig mugli egyetemre jár, orvosira.
– Mindannyian varázslók? – kérdezte.
– Igen – bólintott a férfi –, a feleségemnek már a nagyszülei is azok voltak.
– Akkor maradhatnánk? – nézett kissé könyörgőn.
– Persze – válaszolta a férfi –, és ha visszatértünk Bostonba, majd megbeszéljük a továbbiakat, rendben?
– Hogyne!
A remény halvány napsugárral vonta be a lelkét.

Másnap reggel kialvatlanul ébredt fel. Éjszaka egyedül feküdt a hatalmas ágyban, és annyira vágyott Perselus érintésére, hogy a férfi oldalán próbált aludni. Az ágynemű még őrizte az illatát, ő pedig mélyeket lélegezve igyekezett belőle minél többet magába szívni. Persze egy szemernyit sem pihent, csak hajnal felé sikerült rövid időre elszunnyadnia, addig pedig tervezgetett, és igyekezett felidézni magában, hogy merre mentek Perselus londoni házához. Remélte ugyanis, hogy a férfi oda ment el, és, hogy tud majd vele beszélni. Próbálta kitalálni, mit is mondjon majd neki, de ezzel kapcsolatban nem jutott előbbre. De muszáj volt látnia még egyszer, meg kellett kísérelnie a találkozást.

Reggeli után Dumbledore félre vonta.
– Kedvesem, történt valami, amiről tudnom kellene?
– Nem tudom – válaszolta őszintén. Nem volt biztos benne, hogy Perselus örülne neki, ha megbeszélné a magánügyüket az igazgatóval.
A mágus szomorúan nézett rá.
– Ha bármiben segíteni tudok, nyugodtan forduljon hozzám, rendben?
– Igen – bólintott Maggie.

Mielőtt elindultak, az öreg varázsló átölelte.
– Szüksége van magára! – súgta a fülébe.
– Ahogyan nekem is rá! – válaszolta.
– Akkor minden rendben lesz – mosolygott rá bátorítóan Dumbledore, aztán Dr. Jeffersonnal a birtokhatár felé indultak.

Semmi sem volt rendben.
Amikor Londonba értek, Dr. Jefferson megkérdezte tőle, hogy az Abszol úton szálljanak meg a fogadóban, vagy mugli hotelbe szeretne menni? Maggie a második lehetőséget választotta, mert a terveihez London térképre volt szüksége, és tudta, hogy azt minden hotelben kap, de mugli könyvesboltot nem ismert a városban, márpedig azt erősen kétségbe vonta, hogy az Abszol úti üzletekben árulnának.
Miután elfoglalták a szobáikat, Dr. Jefferson úgy döntött, megmutatja Maggie-nek a nevezetességeket, hiszen ő már többször járt a városban. Elvitte a Towerhez, megnézték a Westminster apátságot, a Big Bent a parlamenttel, a királynő palotáját, amik természetesen érdekelték volna a lányt, ha nem járt volna állandóan másutt az esze.
Másnap aztán kitalálta, hogy elmenne a Viktória és Albert múzeumba, ami szerencsére az orvost egyáltalán nem érdekelte, így aztán megbeszélték, hogy majd csak este találkoznak.

Maggie elég jól emlékezett arra, hogy hol lakik Perselus, legalábbis azt hitte. Egész nap azon a környéken bóklászott, enni sem evett, közben az eső is eleredt, és az sem zavarta, hogy elázik, de a házat nem találta, hiába kereste. Volt egy utca, amire szinte biztosra mondta volna, hogy az lesz az, mert még a többi épületet is megismerte, de ahol a férfi háza kellett volna legyen, ott nem volt semmi. Pontosabban volt egy düledező rom, elvadult kerttel, nem olyan szépen rendben tartott, mint Perselusé. Hosszú ideig ácsorgott a telekkel szemben, de semmi sem változott, és végül sötétedéskor újra eleredt az eső. Leintett hát egy éppen arra járó taxit, és visszavitette vele magát a hotelbe.

Vacsora után fáradtságra hivatkozva, hamar megszabadult Dr. Jeffersontól, elvonult a szobájába, és álomba sírta magát.
Tisztában volt vele, hogy vége, ennyi volt. Holnap reggel Amerikába megy, és bekövetkezik az, aminek már egy héttel ezelőtt kellett volna; egy óceán fogja elválasztani Perselustól.

Másnap már tudta, hogy mit kell tennie, így aztán, amikor az orvossal hoppanálva megérkezett Bostonba, a férfi rendelőjébe, a jövőjére vonatkozó kérdésre azt válaszolta:
– Dr. Jefferson, szeretném folytatni a bájital szedését, mert szándékomban áll muglinak maradni!