Perselus Piton nyaralni megy - 17. fejezet

17. fejezet


– Harry?
– Dr. Jefferson?
Piton professzor nagyon meglepődött azon, hogy Harry Pottert is Dumbledore irodájában találta, de Maggie még jobban megdöbbent a Dr. Jeffersonnak szólított férfi láttán. Egy pillanatig azt hitte, a lány el fog ájulni, annyira elfehéredett a varázslót látva. A megszólított – számára idegen – férfi öltözéke ugyanis kétséget sem hagyott a kiléte felől, hiszen ugyanúgy talárt viselt, mint a helyiségben lévő összes férfi, saját magát kivéve, mivel rajta még nem volt, amióta Maggie-t megismerte, most is csak egy inget vett fel.
– Kérsz egy pohár vizet? – kérdezte aggódva a sápadt lányt.
– Talán jobb lenne, ha leülne – mondta Dumbledore, és ahogy Maggie tiltakozásra nyitotta az ajkait, gyorsan mindenkinek széket varázsolt. – Sőt, azt hiszem, mindannyiunknak jobb lenne, ha leülnénk!
Mindenki szó nélkül helyet foglalt, és miután a lányba kezdett visszatérni a szín, Piton körbenézett.

     Az irodában jelen lévő varázslók laza félkört alkottak, Shacklebolt és Harry Potter Dumbledore egyik oldalán, a három idegen pedig a másikon. Az angolok nyugodtak, és talán kíváncsiak voltak, viszont a három másik férfi idegesnek, vagy inkább zavartnak bizonyult, a Maggie által Dr. Jeffersonnak hívott férfi pedig úgy tűnt, különösen kellemetlenül érzi magát. Nem látszottak sötét varázslóknak, és Piton számára – első ránézésre – nem voltak ellenszenvesek sem. Mindannyian idősebbek voltak, talán Dr. Jefferson volt a legfiatalabb, de néhány ősz hajszál már neki is elvegyült a hajában, és a bájitaltan tanár bő ötvenesnek saccolta.
A legidősebb varázsló szólalt meg először.
– Kedves Maggie, úgy gondolom, némi magyarázattal tartozunk Önnek. Tudom, most nehéz időszakon megy keresztül, de higgye el, mi sem így terveztük. Először talán engedje meg, hogy bemutatkozzam. Foster professzor vagyok, az Ilvermorny mágusképző igazgatója. Dr. Jeffersont már ismeri, a harmadik úr pedig Jonathan Setronius, az amerikai Mágiaügyi miniszter.

Mialatt Dumbledore bemutatta Shackleboltot és Pottert is, Piton feszülten gondolkodott. Mi történhetett Maggie-vel, hogy idejött miatta az angol és az amerikai mágiaügyi miniszter is? Egy érzés kerítette hatalmába, ami egyre rosszabb lett, és mindinkább elhatalmasodott felette. Attól tartott, hogy ez a három idegen varázsló valamiképpen el fogja tőle venni a lányt. Tudta, most minden éberségére, minden kémként megszerzett tapasztalatára szüksége lesz, mégis bénultnak érezte magát.
Az igazgató éppen őt mutatta be, mint a Roxfort bájitaltan professzorát, és látta, hogy ez Dr. Jefferson figyelmét felkeltette.

     Miután túlestek a kölcsönös bemutatkozáson, egy rövid időre feszült csend állt be, aztán Dr. Jefferson szólalt meg.
– Talán az lesz a leghelyesebb, ha én kezdem el ismertetni a történteket, ugyanis minden tőlem indult – kezdett hozzá. – Hogy pontosan megértsenek, előbb muszáj néhány szóval magamat bemutatnom. Maggie, te engem szívspecialistaként ismersz, és ez részben igaz is, ugyanis valóban orvos vagyok, ugyanakkor viszont Ilvermornyban is tanítok, ott én vagyok a bájitaltan tanár – nézett most egy pillanatra Roxfortos kollégájára.
Szóval tényleg bájitalt adott Maggie-nek – gondolta Piton, és legszívesebben ott helyben megátkozta volna a férfi jól fésült fejét, de kénytelen volt visszafogni magát, hiszen Maggie múltjáról volt szó. Aztán a lányra pillantott, aki szívfacsaróan festett. Szomorúan, összetörten ült a székében, a karjait maga előtt összefonva. Az egyetlen pozitívumnak az tűnt, hogy látszott rajta, erősen koncentrál a hallottakra.
– Mugli szüleim vannak, és én sosem távolodtam el a varázstalan világtól, mindkettőben otthon érzem magam – folytatta Dr. Jefferson –, ezért a bájitalmesteri vizsga letétele után arra gondoltam, hogy elvégzek egy mugli egyetemet is. A választásom – részben, hogy a szüleim nyomdokain haladhassak – az orvosira esett, és mivel utolsó évesként a bostoni Massachusetts Központi Kórházban voltam gyakorlaton, ott is maradtam az egyetem elvégzése után. Egyik délután az osztályra került egy hároméves kislány, akinek a magas láza sehogyan sem akart lemenni. Mivel nagyon aggódtam érte, az első éjjel többször is bementem hozzá, ellenőrizni az állapotát. Abban az időben egy súlyos járvány miatt tilos volt a szülőknek éjjelre a gyerekek mellett maradni, és nem vihettek be nekik játékokat sem. A kórház adott nekik plüssfigurákat, amiket előtte fertőtlenítettek.

Piton szinte látta maga előtt a pici, fekete hajú lánykát, ahogyan a nagy, fehér ágyon fekszik. Nem csodálta, hogy Dr. Jefferson hangszíne is melegebb árnyalatúra váltott. A férfi ivott egy korty vizet, mielőtt folytatta volna.
– Maggie egy aprócska manó figurát kapott, amit kis tenyerében szorongatott. A harmadik ellenőrzésen, hajnalban láttam meg, hogy a manó immár nem a tenyerében volt, hanem magához ölelte, mert legalább harminc centisre nőtt. Ezt csak a mágiával magyarázhattam meg, és örömmel jöttem rá, hogy egy kis boszorkányt kell meggyógyítanom. Kíváncsi lettem, már csak azért is, mert úgy tűnt, nagy varázsereje van, ha háromévesen képes a tárgyak megnövesztésére. Arra gondoltam, talán beszélnem kellene a szüleivel erről, de mivel nem volt tapasztalatom az ilyesmivel, másnap délelőtt, az éjszakai ügyeletem után, Maggie kórlapjának másolatával Ilvermornyba mentem.
Dr. Jefferson ránézett Foster igazgatóra, aki halványan bólintott.
– Innentől átvenném én a szót – kezdett hozzá. – Dr. Jefferson tehát eljött hozzám, és én azt javasoltam, hogy mielőtt beszélünk a szülőkkel, nézzük meg, hogy tényleg benne van-e a gyermek a könyvben. Dumbledore professzortól úgy tudom, ismeri a felvétel menetét – pillantott Maggie-re.

Miután a lány igenlő választ adott, folytatta.
– Abban ugyanis biztosak voltunk, hogy a szülők muglik, mert azt feltételeztük, ha mágusok lennének, akkor ispotályba vitték volna a gyermeket, nem mugli kórházba. Megkerestük tehát Maggie nevét a könyvben, és benne is volt. Viszont, ahogy az adatokat hasonlítottam össze, észrevettem, hogy míg az édesanya neve ugyanaz, addig az apa neve nem egyezik. Tudnia kell – nézett Maggie-re –, hogy a penna mindig a vér szerinti szülőket jegyzi fel, és bár megjegyzésként ott vannak a nevelő szülők is, furcsának találtuk, hogy az ön mugli kórlapja egyáltalán nem tesz említést a másik férfiról.
– Az anyám megcsalta apámat? – kérdezett közbe döbbenten Maggie.
– Először mi is ezt feltételeztük – vette vissza a szót az orvos –, ezért még aznap délután visszamentem a kórházba, hogy beszélhessek az édesanyáddal. Természetesen nem csak egyszerűen rákérdeztem, hanem Setronius úr engedélyével – aki már akkor is a mágiaügyi miniszter volt – előbb veritaserumot adtam neki, teába keverve.

Maggie kérdőn nézett Pitonra, aki készséggel magyarázta el neki.
– Ez egy bájital, aminek hatására, aki elfogyasztotta, nem tud hazudni, csak az igazat mondhatja – mondta. Jól esett neki, hogy a lány őt kérdezte meg róla.
– Így van – erősítette meg Dr. Jefferson. – Muszáj volt megtudnunk az igazat. Így aztán teljes bizonyosságot kaptunk afelől, hogy az édesanyja nem tud semmiről, pontosabban meggyőződése volt, hogy a gyermek atyja a férje. Nem történt megcsalás, vagy nemi erőszak, és nem volt mesterséges megtermékenyítés sem. Mindössze annyit tudtunk meg, ami érdekes volt, hogy a fogantatás idején a szülei Európában nyaraltak, egészen pontosan Angliát járták be.
– Összeültünk hárman, és megvitattuk a lehetőségeket, számba véve minden eshetőséget. – Setronius folytatta tovább az elbeszélést. – Annyit tudtunk, hogy van egy kis beteg, akiről mi tudjuk, hogy boszorkány, de a szülei nem. Azt is muszáj volt észrevennünk, hogy a vér szerinti apa nem az, mint aki neveli, viszont erről a szülők nem tudnak, és ez eléggé furcsa tény volt, mindazonáltal egyikünket sem nyugtatták meg a körülmények, így aztán úgy döntöttünk, hogy mindenekelőtt utána nézünk annak a férfinak, akit a könyv említ.
– Hogy hívták? – kérdezett közbe Maggie.
– Tom Rowle Denem – válaszolta Setronius.

     Piton látta, amint Kingsley Shacklebolt és Harry Potter meglepve néz egymásra a név hallatán, neki azonban, úgy érezte, hogy megfagy a vér az ereiben.
Tom Rowle Denem? Vagyis Maggie apja Voldemort? De hogyan? És miért?
Szóval még két évvel a halála után is képes arra, hogy hatással legyen az életemre? – kérdezte magától keserűen. Maggie-re nézett, és látta, hogy a lánynak semmit sem mondott a név, viszonylagos nyugalomban ült továbbra is. Hát persze, miért is mondana?
Nézte a lányt, és úgy érezte, mintha egyre messzebb kerülne tőle, mintha egy mély szakadék nyílt volna meg közöttük. Lenne még esély belekapaszkodni? Megfogni, és nem engedni el, hiszen Maggie még észre sem vette a közéjük lopakodott gonoszt? Talán most kellene mondania valamit, ami áthidalná a tátongó szakadékot, hiszen még nem dőlt el semmi, mindössze elhangzott egy név! De hiába akarta, nem tudott beszélni, mintha valami megbénította volna a nyelvét.
Fekete haj, fekete szemek és gyönyörű arc. Igen. Valaha, mielőtt elkészítette horcruxait éppen ilyen volt Voldemort, erről ő is sokat hallott. Csakhogy itt vége is a hasonlóságoknak, hiszen Maggie kedves és jó lélek.

– Mit derítettek ki róla? – kérdezte a lány.
Elszállt az utolsó esély is – gondolta a férfi. Most meg fogja tudni. Mindent.
– Nos, valójában elég hamar kiderült, hogy nem ismeretlen számunkra ez a név – válaszolt Setronius. – Egy ideje megfigyeltük az európai és más kontinenseken elő varázslókat, és Denemnek már akkor is kiemelt figyelmet szenteltünk.
Shacklebolt és Dumbledore felkapta a fejét, és összeráncolt szemöldökkel néztek az amerikai mágusra.
– Meg kell érteniük, hogy nálunk, a tengerentúlon másként működnek a dolgok – emelte fel egyik kezét védekezően Setronius. – A hetvenes évek az Egyesült Államokban a hidegháborúról szólt, és az ottani varázsvilág aktívan részt vett benne. A mi együttműködésünk kissé szorosabb a mugli kormánnyal, mint az önöké, már az ötvenes évektől vannak varázslók a CIA-ban. Természetesen csak a mindenkori elnök tud a valódi kilétünkről, a jelentéseket is közvetlenül nekik teszik, cserébe pedig egyszerűen jutunk apróbb szívességekhez. Ebben az esetben például az adatgyűjtéshez használhattunk mugli eszközöket is. Ez talán ostobaságnak tűnhet, de higgyék el, a világ legnagyobb mágusát is könnyedén le lehet hallgatni egy varázstalan mugli poloskával – mondta büszkén mosolyogva.

Zseniális! – gondolta Piton elismerően, egy rövid időre kizökkenve borús gondolatai közül. A legtöbb varázsló teljesen járatlan a mugli tárgyakkal, nem csoda, ha megtéveszthetők velük.
– Tehát, tudtunk róla, hogy Európában a varázslók között megjelent egy csoport, akik Halálfalóknak nevezték magukat, és a vezetőjük egy bizonyos Tom Rowle Denem, akit más néven Voldemortnak hívnak – folytatta Setronius. – Valójában, mire Maggie kapcsán a mi látókörünkbe került, vaskos dossziék szóltak róla. Elővettük hát ezeket, és aprólékosan átolvastuk. A jelentésekben volt szó a Norton házaspárról, de csak annyit találtunk róluk, hogy Voldemort is az általuk bérelt házban tartózkodott abban az időszakban, amikor valószínűsíthetően a gyermekük fogant. Ez természetesen nem így szerepelt benne, csak egy dátum, hogy mikor járt náluk, de utólag összevetve az időpontokat, azok megegyeztek. Persze ez csak később derült ki, amikor már tisztában voltunk azzal, hogy mit keressünk. Azt is megtudtuk, hogy előzőleg Denem már valószínűleg figyelte a házaspárt, de mivel egyébként feddhetetlennek bizonyultak, az iratokban mindössze megemlítésre kerültek. Miután pedig visszautaztak az Egyesült Államokba, nem figyelték tovább őket, a született gyermek már fel sem lett jegyezve az aktákba.

Setronius kis szünetet tartott, ivott, majd Maggie-re nézett.
– Kisasszony, amiket eddig hallott, nyilvánvalóan felzaklatták – mondta megértően a sápadt lánynak. – Kérem, legyen erős, mert a következőkben még szörnyűbb dolgokat tudhat meg, de muszáj megtudnia és megértenie, hogy mi miért történt.
– Igen, persze, mondjon el mindent, tudnom kell! – válaszolta bátran a lány.
– Nos, az aktákat alaposan áttanulmányozva bizonyos ismétlődéseket vettünk észre. Minden évben volt egy időszak, amit Denem külföldön töltött, különböző európai országokban. Ezen alkalmakat részben arra használta, hogy újabb tagokat toborozzon a Halálfalók közé, másrészt viszont minden alkalommal bejutott – előzetes megfigyelés után – egy-egy olyan házba, ahol gyermektelen mugli házaspárok éltek. Az utolsó alkalom véletlenül éppen akkor volt, amikor ön kórházba került. Ausztriában volt, és a megfigyelő varázsló jelentése egybevágott az előző évek jelentéseivel, és már akkor is megvolt a kiszemelt házaspár. Odaküldtünk még két kémvarázslót, és kiemelt fontosságú személyként kezeltük Denemet. Be kell vallanom azt is, hogy mindeközben az ön gyógyulását kissé meglassítottuk, hogy ne kerülhessen ki a kórházból, amíg meg nem tudunk valamit – nézett bocsánatot kérően Maggie-re, aztán folytatta. – Amire rájöttünk, az nagyon nem tetszett. Denem százfűlé-főzetet készített, aminek segítségével fel tudta venni más emberek alakját, konkrétan a férjét. Poloskát helyeztünk el az aktuális házaspárnál, és kiderült, hogy a férfit valamilyen ürüggyel kicsalta a házból, ő pedig a százfűlé-főzet segítségével a helyébe lépve, nos – habozott –, nemi aktust kezdeményezett a feleséggel. Utána valamilyen bűbáj hatására a férj úgy emlékezett, mintha ő lett volna vele.

Piton nem tért magához. Mindig tudta, hogy Voldemort aljas, de hogy ennyire, azt még belőle sem nézte ki. Döbbenten hallgatta az amerikai mágiaügyi miniszter elbeszélését.
– Sajnos, az ügynökök elkövettek egy hibát, aminek köszönhetően lebuktak, és hogy ennek hatására-e, nem tudni, de Voldemort ezek után felhagyott ezzel a tevékenységgel. Nem tudtunk elég bizonyítékot szerezni ellene, mert a kémvarázslókra felejtés átkot szórt, amik pedig az aktákból kiderültek, mindegyik feltevésen alapult, és Voldemort ügyelt rá, hogy semmit se lehessen rábizonyítani. A legtöbb, amit tehettünk, az volt, hogy utánajártunk a korábbi házaspároknak is, és azt találtuk, hogy összesen négy gyermeket nemzett, és mindegyik rendelkezett varázserővel. – Ránézett az iszonyodó arccal ülő Maggie-re, és folytatta. – Nem tudtuk, hogy Denem mit akar velük, hogy egyáltalán célja volt-e az, hogy a nőket teherbe ejtse, vagy csak egyszerűen az állatias vágyait elégítette ki, de úgy éreztük, azt a csöpp kislányt a kórházban – az egyetlen amerikai gyermeket – meg kell védenünk tőle. Végül azt találtuk ki, hogy egész egyszerűen meg fog halni. Persze nem igazából – sietett gyorsan megnyugtatni a lányt –, hanem a mugli rendszerből töröltük, és új iratokat kapott. Többek között ezért is hasznos az együttműködésünk a kormánnyal. Készséggel belementek, és a szülei csak annyit tudtak az egészből, hogy valamilyen rendszerhiba történt, ezért kellettek az új papírok. Ilvermorny könyvébe beírtuk, hogy betegségben meghalt, magát pedig, nos, kénytelenek voltunk varázstalanná tenni.

– Az én ötletem volt – szólalt meg Dr. Jefferson. – Attól féltünk, a varázserőd valahogyan elvezetné hozzád a vér szerinti apádat. Örökre nem tudtuk megszüntetni, ilyen nincs, de a személyesen rád kifejlesztett bájital pontosan, és állandóan adagolva a kívánt hatással bír. Három hétig tartottunk benn a kórházban, és közben kitaláltam egy olyan betegséget, ami kellően súlyos ahhoz, hogy a szüleid ne merjenek kihagyni egy alkalmat sem a gyógyszer szedésével, viszont annyira ritka, hogy miatta feltétlenül hozzám kelljen visszajárnod. Így biztosítva volt, hogy folyamatos kontroll alatt tarthassunk.
– Ezek után – folytatta Setronius –, egy ideig csend volt Voldemort körül, pontosabban folytatta tevékenységét a Halálfalókkal, és egyre jobban megerősödött. Önről csak mi hárman tudtunk, és abban állapodtunk meg, hogy várunk, és ha nem történik semmi gyanús körülmény, akkor tizenegy éves kora előtt felülvizsgáljuk, hogy elkezdhetné-e esetleg a tanulmányait Ilvermornyban.
– Mi történt? – kérdezett közbe Maggie, hiszen nyilván történt valami, ha egészen mostanáig mugliként élt.
– Denem egyre erősebb lett, de aztán 1981 októberében…

– Megölte a szüleimet – szólalt meg most először Harry, egyenesen Setroniusra nézve. A hangja váddal telve, tompán szólt. – Ha ennyire profik voltak, miért nem segítettek?
Jó kérdés! – gondolta Piton. Talán akkor a fiú szülei (főleg Lily), ma is élnének. 
A miniszter megrázta a fejét.
– Nagyon sajnálom, de nálunk nem így működnek a dolgok. Az Egyesült Államok akkor még csak akkor avatkozott bele más országok ügyeibe, ha arra komoly oka volt, és az amerikai varázslók átvették ezt a szokást. Ráadásul azt sem akartuk, hogy az Európa feletti fekete felleg átjöjjön Amerika fölé is, nagyon óvatosnak kellett lennünk. Egyszerűen védtük a mieinket – válaszolta Setronius.
Harry lassan bólintott, hogy tudomásul vette. Valószínűleg nem volt ezt könnyű megemésztenie, de valahol igazuk volt az amerikaiaknak.
– Ezek után Voldemort eltűnt, és senki sem tudott róla semmit sem, már fontolgattuk, hogy leállítjuk önnél a bájitalt, de aztán… – Ránézett Fosterre.
– Betörtek Ilvermornyba – mondta el az igazgató. – Nem tűnt el semmi, nem esett semmilyen kár, de valaki hozzányúlt a könyvhöz.
– Nyilvánvalóan aggasztó volt az eset – folytatta ismét Setronius –, ráadásul voltak más gyanús jelek is, a mugli hatóságok ugyanis panaszkodtak, hogy valakik belepiszkáltak a rendszerükbe. Arra gyanakodtunk, hogy valaki Önt kereste. Aztán néhány héttel a tizenegyedik születésnapja előtt a második gyermek eltűnt.
– Micsoda? – kérdezte rémülten Maggie.
– Egy lengyel kisfiú volt, és azt a hírt kaptuk, hogy egy nap nem ért haza az iskolából. Az ügy Lengyelországban nagy nyilvánosságot kapott, de senki nem tudott semmit. Mi sem lehettünk biztosak abban, hogy Voldemort van a dolog mögött, de elővigyázatosságból úgy döntöttünk, hogy ön továbbra is mugliként fogja élni az életét.
Maggie bólintott, és Piton is tudta, az amerikaiak helyesen döntöttek.

– Később bebizonyosodott, hogy jól döntöttünk. Hónapok múlva a harmadik gyerek is eltűnt, és ezután előkerült a második gyermek kifacsart teste. – Setronius még most is megrendült az emlék hatására. Reszketeg hangon folytatta tovább. – Úgy gondoljuk, hogy amíg lehetett, Voldemort a gyerekeit használta fel a túlélésre. Később eltűnt a negyedik gyerek is, pedig őt egy varázsló is védte, és végül mindegyik gyermek hasonló állapotban került elő.

Súlyos csend állt be a helyiségben. Mindenki a borzalmakra gondolt, amiket Voldemort elkövetett, és arra, hogy vajon van olyan is, amikről még nem tudnak?
– Hol van most Denem? – tette fel végül Maggie a kérdést, amitől Piton rettegett.
– Meghalt – mondta csendesen Dumbledore.
– Megöltem – szólalt meg komoran Piton.
– Valójában én öltem meg – mondott ellent Harry, de Maggie talán meg sem hallotta, mert egyáltalán nem reagált rá, csak őt nézte.

Perselus figyelte azokat a gyönyörű, fájdalommal telt szemeket, és úgy érezte, képtelen elviselni tovább a lány tekintetében kavargó súlyos érzelmeket.
Hirtelen felállt, és az ajtóhoz lépett.
– Ki kell mennem egy pillanatra – mondta, és elrohant.

– Perselus! – kiáltott utána Maggie, de már nem hallotta meg.