Perselus Piton nyaralni megy - 23. fejezet

23. fejezet


– Lehetséges lenne? – kérdezte magától, de már nem tudott gondolkodni azon, hogy mennyi a realitása annak, ami felvetődött benne. A gondolat beférkőzött az agyába, a sejtjei közé, és nem tudta kiűzni. Reményt adva fészkelte be magát, és neki szüksége volt rá.
Lehet, hogy mindent rosszul gondolt? Hogy Maggie valójában őt féltette Voldemorttól, és nem fordítva? Talán tényleg ő állt a házával szemben? Ha igen, azért kereste, mert nem értette, hogy miért ment el? De mi van, ha most csak képzelődik, és egy egyszerű álomnak tulajdonít túl nagy jelentőséget? Nem számít, most már utána kell járnia a dolognak, különben a hátralevő életében mindig nyugtalanítani fogja. Egyébként is, ha csak egy szalmaszálnyi esélye van arra, hogy Maggie talán mégsem gyűlöli, azt meg kell tudnia!

A kis bájitalos üvegcse még mindig az ágy melletti asztalkán volt. Kezébe vette, és töprengve forgatta. Ezt a bájitalt együtt főzték, vagyis inkább Maggie, hiszen ő csak mondta, hogy mit csináljon. Néha van kapcsolat a bájital és a készítője között, tehát elméletileg akár álmodhatta ugyanazt, vagy hasonlót, mint Maggie a Roxfortban. Igaz, amikor készült, akkor még egyikőjük sem tudott semmit sem a lány származásáról, de a mágia okozhat akár ilyen különös dolgot is.
Beleszagolt az üvegbe, és a bájital szokásos aromáján kívül Maggie illatát is érezte. Nem a parfümöt, amit használ, hanem a bőre illatát vélte felismerni.
De vajon hogyan történhetett ez? Hiszen Maggie azelőtt soha nem készített bájitalt, nem tudhatta, hogyan kell nyomot hagyni rajta. Bár, talán éppen ezért történt meg. Hiszen nem csak készakarva lehet nyomot hagyni, hanem véletlenül is. Piton maga is meg tudta állapítani a főzetek nagy részéről, hogy ki készítette, legalábbis, ha olyasvalaki volt, akit ő tanított korábban, vagy ha ismerős bájitalmesterről volt szó.

Ismét szippantott egyet az üvegből, hogy megteljen az orra a lány illatával. Hátradőlt az ágyon, és úgy gondolkodott, mert némiképp még érezte a bájital hatását, és bármennyire is felzaklatta az álma, kábult volt.
Ha tényleg a mostani érzése a helyes, akkor borzasztó nagy hibát követett el. Merlin szerelmére, magára hagyta Maggie-t, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá! Eddig ebbe bele sem gondolt, mert csak a saját sebeivel törődött, pontosabban próbálta azokat elnyomni, tudomást sem venni róluk. Vajon jóvá teheti még?

Pálcájával az ablak felé legyintett, mire a függöny szétnyílt, és a kinti fényekből láthatta, hogy odakint hajnalodik.
Hogyan tudja megtalálni Maggie-t? Beszélnie kell vele, különben beleőrül a tudatba, hogy talán lett volna esélye egy másik életre, de eldobta magától. Ráadásul azt is meg kell tudnia a lánynak, hogy nem kell attól félnie, hogy örökölte volna Voldemort gonoszságát. Ezt legalább olyan fontosnak tartotta. Töprengett, próbált hideg fejjel tervezni, aztán reggel felkelt, lezuhanyozott, borotválkozott, amennyire lehetett rendbe szedte magát, végül a Roxfort szélére hoppanált.


     Az igazgató most a helyén volt, és amikor belépett az irodájába, érdeklődve nézett rá a szemüvege mögül. Becsukta az éppen olvasott könyvet (Piton meghökkenve látta, hogy egy mugli ponyva), és rámosolygott.
– Jó reggelt, Perselus! Máris visszatért? Az iskola csak két hét múlva kezdődik, lenne még otthon egy hete, amit pihenéssel tölthetne.
– Maga is tudja, hogy nem szoktam pihengetni – mordult rá.
– Való igaz – hagyta helyben Dumbledore. – Rosszul néz ki, drága barátom! Talán foglaljon helyet!
– Nincs időm üldögélni – közölte. – Meg kell találnom Maggie-t!
– Eddig sem kapkodta el a dolgot – tárta szét az öreg mágus a kezeit –, pedig szegény lány eléggé kétségbe volt esve.
– Igazán? – kérdezte, és mégiscsak leült a székre. – Miért?
– Ha én azt tudnám...! – vonta meg Dumbledore a vállát. – Az a nőszemély éppen olyan csökönyös, mint maga, és nem árulta el.

– Nos – kezdett hozzá habozva –, elmentem, mert úgy gondoltam, nem tudja majd megbocsájtani, hogy megöltem az apját.
– Nem is tudtam, hogy másodállásban taxisofőr Bostonban! – tett úgy az igazgató, mintha meglepődött volna.
– Tudja, hogy kire gondoltam! – morogta.
– Én tudom, de mielőtt maga erre a nagyszerű tettre szánta el magát, belegondolt vajon abba, hogy Maggie számára ki volt az igazi apja?
Piton nem szólt semmit, csak a kezébe temette az arcát. Hosszú, csontos ujjai mögül nézett a másik varázslóra.
– A laboromban voltam, és amikor visszamentem a lakosztályomba, Maggie éppen aludt – mondta halkan. – Beszélt álmában, és azt mondta „Ne, Perselus, ne!”. Mégis mire gondolhattam volna, ha nem arra, hogy azt kéri, ne öljem meg Voldemortot?
– Most mi változott? – kérdezte immár megértőbben Dumbledore.

Felsóhajtott. Nem fogja azt mondani, hogy az álma miatt, hiszen egyébként is csak részben hatott rá annyira, hogy elinduljon megkeresni a lányt. Valójában – értette meg önmagát – már tegnap, mielőtt megitta volna a bájitalt, tudta, hogy képtelen folytatni az eddigieket.
– Nem tudok tovább így élni, az után a néhány hét után – nézett komolyan az igazgatóra –, főleg úgy, hogy talán félreértettem, és mégis van esély. Olyan világot adott nekem, amit talán nem érdemlek meg, de szükségem van rá, és esetleg neki is rám.
– Miért ne érdemelné meg?
– Maga is tudja! – A szeméből olyan bánat és önvád sugárzott, hogy Dumbledore nem bírta elviselni, és félre nézett.
– Merlinre! Hagyja már abba az önostorozást! – fortyant fel végül az igazgató. – Igen, követett el olyan dolgokat, amiket nem kellett volna, de ki nem? És megbánta őket, nem igaz? – Piton bólintott. – Vezekelt is már értük eleget! A fél életét odaadta, hogy jóvá tegye a hibáit! Fogadja már el, hogy maga jó ember, Perselus! Valóban sokan vannak olyanok, akik egész életükben nem követnek el semmi rosszat, de ahhoz sincs bátorságuk, hogy jót tegyenek. Melyik a jobb, ki tudja? Amit egykor fiatalon tett, azzal együtt kell élnie, de élhet boldogan is, csak tegye félre a régen elmúlt dolgokat! – kérte végül szelíden. – Menjen, keresse meg Maggie-t, és ha szeretik egymást, akkor fogadják el ezt az ajándékot!
– Nem is tudnék mást tenni – válaszolta lemondón. – Segít nekem?
– Mit tehetek önért?
– Nem tudom pontosan, hogy hol él Maggie, de arra gondoltam, hogy felkeresem Foster igazgatót, ő biztosan tudja Dr. Jefferson címét, ő pedig a Maggie-ét.
– Okos terv, mint mindig, Perselus! – bólintott Dumbledore. – Használja a kandallómat, azzal egyenesen Ilvermornyba jut, de előbb írnék néhány sort nagyra becsült kollégámnak, tegye meg kérem, hogy átadja neki.
– Rendben – egyezett bele.
Dumbledore pergament és pennát vett elő, gyorsan megírta a levelet, és Piton már indulhatott is.


     Ilvermorny igazgatójának irodája vajmi kevéssé hasonlított a Dumbledore uralta helyiséghez. A szoba tágas volt és világos, hatalmas ablakokon keresztül áradt be a fény. Néhány polcon takaros sorokba rendezett könyvek álltak, de egyébként a szekrényekben faajtók mögött volt elzárva minden a szemek elől. Semmi sem utalt a mágia jelenlétére, inkább egy mugli egyetem dékánjának irodája nézhet ki hasonlóképpen. Ha nem most lépett volna ki a kandallóból, Piton azt is hihette volna, hogy rossz helyen jár.
Ahogy viszont körbenézett, látta, hogy Foster igazgató az íróasztala mögött ül, és őt figyeli. Legutóbbi találkozásukhoz képest viszont egyáltalán nem tűnt szívélyesnek, hanem némi rosszallás vegyült a tekintetébe.
– Elnézést, hogy így magára törtem! – szólalt meg Piton.
A férfi bólintott.
– Üdvözlöm, Piton professzor! Minek köszönhetem a látogatását ezen a korai órán?
A bájitaltan tanár hirtelen elbizonytalanodott, hiszen már dél is elmúlt, amikor elhagyta Dumbledore irodáját, de ahogy a faliórára nézett, látta, hogy még nyolc óra sincs.
– Hát persze, az időeltolódás! – morogta magának, azután hangosabban folytatta. – Bocsásson meg, nálunk már kora délutánra járt az idő. Maggie-t, Miss Nortont keresem.
– Nos, itt nincs – felelte Foster, olyan hangsúllyal, mintha véget akarna vetni a beszélgetésnek.
– De talán Dr. Jefferson tudna segíteni – válaszolta, aztán eszébe jutott a levél –, és egy levelet is hoztam Dumbledore-tól.

Kivette a pergament a talárja zsebéből, és átnyújtotta. Az amerikai varázsló átvette, aztán kibontotta. Gyorsan átfutotta a tartalmát, miközben egyszer-kétszer Pitonra nézett. Végül sóhajtva ledobta az asztalra, és elgondolkodva bámult maga elé. Néhány perc múlva – amit Piton egy örökkévalóságnak érzett, és már közbe akart vágni, hogy erre nem ér rá, de valami azt súgta, jobb, ha hallgat – megszólalt.
– Rendben. Kérem, vegye le a talárját, és tegye el, aztán fogja meg a karomat.
A bájitaltan tanár engedelmeskedett, és hamarosan érezte, amint eltűnik a lába alól a föld.


     A következő percben egy apró, üres helyiségbe érkeztek, amiből kilépve egy kórház folyosójára kerültek, a nővérek öltözéke alapján egy mugli kórházban.
– Várjon itt – mondta neki Foster, és bekopogott egy ajtón.
Piton szíve nagyot dobbant, amikor Dr. Jefferson nevét látta rajta kiírva. Amíg várt, idegesen nézelődött, és a fertőtlenítő jellegzetes szagától felfordult a gyomra. Akkor jött rá, hogy ma még semmit sem evett, bár ezt most nem is bánta.
Hamarosan mindkét varázsló kijött, az orvos beinvitálta, Foster pedig, arra hivatkozva, hogy ma még sok elintéznivalója van, visszament az apró helyiségbe, hogy eltűnjön.

Miután becsukta maguk után az ajtót, Dr. Jefferson leült az asztalához, majd intett neki, hogy foglaljon helyet. Piton – bár türelmetlennek érezte magát a csevegéshez – udvariasan leült, és azon töprengett, hogy a másik férfi, az orvosok szokásos fehér köpenyében mennyire muglinak tűnik.
– Minek köszönhetem a látogatását? – kérdezte Dr. Jefferson.
– Miss Nortont keresem – tért azonnal a tárgyra. – Gondolom, ön meg tudja adni a címét.
– Valóban meg tudnám – bólintott a másik –, ha akarnám. Tudnom kellene azonban, hogy miért keresi a hölgyet?
– Beszélni szeretnék vele – válaszolta –, magán természetű dolgokról.
Ha azt hiszi az orvos, hogy ezt vele fogja megbeszélni, akkor nagyon téved. Semmi köze hozzá!
– Nos, nem áll módomban kiadni Miss Norton címét, hiszen köt az orvosi titoktartás – közölte némi gúnnyal a hangjában Dr. Jefferson.
Piton csak nézett rá némán, és egy pillanat alatt összeomlott. Legelőször egy Avada Kedavrát szeretett volna az orvosra szórni, de ezt az ötletet azonnal el is hessegette, mert tudta, hogy ez a férfi az egyetlen esélye. Soha többé nem látja majd Maggie-t, hiszen fogalma sincs, hogy hol keresse. Nem tudta, mihez kezdjen most, úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj. Félre kellett tennie a büszkeségét.
– Kérem! – suttogta.
Dr. Jefferson átható tekintettel figyelte, és ő néma könyörgéssel állta azt. Felnőtt életében csak egyszer könyörgött valakinek, és bár most kényelmetlenül érezte magát, mégis úgy érezte, hogy muszáj. Dumbledore akkor megpróbálta megmenteni Lilyt, és reménykedett, hogy Dr. Jefferson is segít rajta.

– Nos, talán tehetek engedményt, ha az a páciensem érdekeit szolgálja – szólalt meg most a másik, és a gúny eltűnt a hangjából.
– Köszönöm! – válaszolta hálásan Piton, az orvos azonban felemelte az egyik kezét.
– De vajon tényleg az ő érdekeit szolgálja? Vagy az önét? Értse meg, én úgy szeretem Maggie-t, mint a saját gyerekeimet, és pokoli nehéz hónap van mögötte. Nem mintha most sokkal jobban lenne, ezért is kap tőlem egy esélyt, és mert úgy látom, maga sincs jobb állapotban, mint ő. Foster igazgatóra hatott ugyan Dumbledore szívhez szóló levele, amiben önt méltatja, engem viszont nem érdekel, de azt látom, hogy magát is megviselte az elmúlt időszak, és ez nálam többet nyom a latban. Csakhogy, mielőtt engedném a találkozást, tudnom kell, hogy nem teszek-e rosszat vele?

Piton bólintott, és rájött, bármennyire nem akarja elmondani ennek a férfinak, ami történt, őszintének kell lennie, máskülönben nem fogja megtudni a lány címét. Mély lélegzetet vett.
– Hibát követtem el. Nem tudom biztosan, hogy valóban az volt-e, de most felmerült bennem, és meg kell győződnöm róla. – Ránézett a másik férfira, de annak láthatóan nem volt elég ennyi, ezért folytatta. – Nem bírtam volna elviselni, ha úgy néz rám, mint azok, akik húsz éven keresztül azt hitték, hogy halálfaló vagyok, miközben csak kémkedtem. Nem változtathatok azon, hogy megöltem a vér szerinti apját.
– Ezt ő mondta? – nézett értetlenül Dr. Jefferson.
– Nem. Én a laboromban voltam, amikor Maggie visszatért a lakosztályomba, és mire bementem hozzá, már aludt – mondta el ma már másodszor, hogy mi történt. – Megszólalt álmában, és azt mondta: „Perselus, ne!” Akkor úgy gondoltam, azért könyörög, hogy ne öljem meg Voldemortot, és mielőtt felébredt volna, eljöttem.
Dr. Jefferson a fejét ingatta, és hosszú ideig csak nézte, meg sem szólalt, Piton pedig elkeseredetten várta az ítéletet.

– Maggie jelenleg nálam dolgozik. – Az orvos, Piton kérdő tekintetét látva, hozzátette. – Szükségem volt egy asszisztensre, és nem akartam szem elől téveszteni sem, azon kívül így elkezdhettem mágiára is tanítani. Hamarosan megérkezik, de valamit kérni szeretnék, mielőtt találkozik vele.
– Igen? – kérdezte. Bármit megtett volna.
– Nos, történt valami, ami nem biztos, hogy tetszeni fog önnek, vagy hogy fel tudná dolgozni. Éppen ezért, arra kérem, menjen be abba a helyiségbe – mutatott a szoba oldalában nyíló ajtóra –, és figyeljen. Ha úgy érzi, hogy azzal, amit hallani fog, nem tud megbirkózni, akkor inkább ne jöjjön át ide, hanem szép csendben menjen el.
– Hallgatóddzak megbújva? – ráncolta a bájitaltan tanár a szemöldökét. Méltatlannak érezte a helyzetet.
– Maggie érdekében kérem. Nem kockáztathatom, hogy maga esetleg megint rosszul reagál – válaszolta szilárdan az orvos.
– Rendben – egyezett bele, mert tudta, hogy úgysincs más lehetősége.
Bement a másik – vizsgálónak tűnő – helyiségbe, és ott leült az egyik székbe. Az orvoshoz szerencsére most nem jöttek betegek, és ennek különösen örült, mert kényelmetlenül érintette volna.
Amíg Maggie-re várt, előbb azon gondolkodott, mit is mondjon majd neki, azután pedig azon, hogy vajon mi lehet az a dolog, amire Dr. Jefferson célzott? Remélte, hogy nem lett beteg a lány, vagy talán el akar költözni? Esetleg megismerkedett valakivel? – mart bele a féltékenység. Talán már túl késő? Nem volt ötlete, és a végén már annyira ideges volt, hogy legszívesebben fel-alá járkált volna, de nem akart zajt kelteni.

Bő fél óra múlva nyílt a másik helyiség ajtaja, és még mielőtt megszólalt volna, biztos volt benne, hogy Maggie érkezett. Érezte az illatát, a kisugárzását. Szinte beleszédült a közelségének tudatába.
– Szervusz, Maggie! – hallotta meg az orvos hangját. – Voltál a doktornőnél?

Doktornőnél? Maggie tényleg beteg? – kezdett magában aggódni.

– Jó napot, Dr. Jefferson! – válaszolt a lány, és Piton felfigyelt a hangsúlyára. Mintha egyszerre lett volna boldogtalan és boldog is. – Igen voltam, és minden rendben! Azt mondta, nem okoz károsodást a gyógyszer.

Vajon a bájitalra gondol, amit szedett? De hát azt tudhatná Dr. Jefferson is, hogy nincs maradandó hatása, miért küldte el másik orvoshoz? Ráadásul mugli orvoshoz? 

– Ultrahangot is végzett? – hangzott az orvos következő kérdése.
– Igen. – Maggie hangján hallatszott, hogy mosolyog. – Még nem látszott sok minden, de a szíve erősen dobogott.

Kinek a szíve, és mi nem látszott? – Piton már semmit sem értett.

– Szimpatikus volt Dr. Crawford? – kérdezte Dr. Jefferson.
– Igen, azt hiszem – válaszolta Maggie, de Piton kihallotta belőle a bizonytalanságot, és valószínűleg a másik férfi is, mert a következő kérdése erre irányult.
– Csak hiszed?
– Megkérdezte, hogy megtartjuk-e? – mondta Maggie csendesen.

Piton továbbra sem értett semmit, így hát, jobb híján némán várakozott.
– És? – kérdezte az orvos.
– Persze, hogy megtartom, hiszen az enyém és a Perseluszé – mondta komoly hangsúllyal a lány.

Mi az enyém? 

– De nagy felelősség, beszélned kellene erről vele – válaszolta Dr. Jefferson.
– Tudom – sóhajtott Maggie. – De hogyan mondjam el neki? Álljak elé, hogy bár azt mondtam, fogamzásgátlót szedek, mégis terhes lettem?

Terhes? Vagyis... – Annyira zúgni kezdett a füle, hogy alig hallotta a férfi válaszát.

– Tudod, hogy nem tehetsz róla, amiért boszorkányként már nem hatott rád a muglik gyógyszere.

A vizsgálóban egy, a szokottnál is sápadtabb varázsló állt földbe gyökerezett lábbal.

Maggie terhes. Az agya szinte kattogott, ahogyan az információt feldolgozta.

Gyermeket vár. 

Tőlem. 

Csak állt, mint akibe a villám csapott. Aztán egyszer csak halvány, de őszinte mosolyra húzódott pengevékony szája.

Apa leszek!

Ahogy kimondta magában, hirtelen minden megváltozott. Semmi sem érdekelte többé, csak az új élet, akit a szeretett nő a szíve alatt hord. Az ő gyermekét, az ő Maggie-je!
– De ha nem tudta elfogadni, hogy Voldemort lánya vagyok, akkor ehhez vajon mit fog szólni? – Maggie – hangja alapján – a sírás határán állt.
Pitont a lábai szinte maguktól vitték az ajtóhoz.

– Könyörögni fogok, hogy bocsáss meg, amiért ostoba voltam, és azt feltételeztem, hogy utálni fogsz, amiért megöltem az apádat. Utána pedig, ahelyett, hogy ezt megbeszéltem volna veled, gyáván elmenekültem. – A hangja rekedt volt, és kétségbeesett.

***

Itt van!

Soványabban és sápadtabban, mint egy hónapja, de minden kétséget kizáróan Perselus az!
Sok mindent akart volna neki mondani, ehelyett felállt, és odament hozzá. Közvetlenül előtte megállt, mindkét kezét felemelte, és gyengéden az arcára tette, mert érezni akarta, hogy végre itt van, eljött hozzá. A férfi szinte azonnal átkarolta, és szorosan magához ölelte. Nem szólalt meg egyikük sem, csak érezték, ahogyan újra eggyé válik a lelkük. Maggie legszívesebben sírt volna örömében, de túl boldog volt hozzá. Tudta, hogy most már minden rendben lesz. Végre ott volt, ahová tartozik.
– Nekem most van egy kis dolgom – mondta Dr. Jefferson, és kifelé indult. – Maggie, mára és a hétre szabadnapot kapsz! – És már ott sem volt.

Nem tudták, hogy meddig álltak ott összeölelkezve, de végül a lány törte meg a csendet.
– Azt hitted, hogy neheztelni fogok rád, miatta?
– A fél életem arról szólt, hogy őt eltüntessem a föld színéről – mondta lassan a férfi. – Eközben majdnem mindenki azt hitte, hogy halálfaló vagyok, és csak egy maroknyi ember bízott meg bennem, és a nagy részük csak azért, mert Dumbledore kiállt mellettem. Az elején valóban halálfaló voltam, ezt tudnod kell, mert hittem Voldemortnak, és igen, követtem el szörnyű dolgokat, amiket aztán igyekeztem jóvá tenni. De tudod, régen nem félelemmel vegyes tisztelettel néztek rám, hanem félelemmel és utálattal. Képtelen lettem volna elviselni, ha egyszer csak már a te szemeidben is ezt látom.
– Nem jelent számomra semmit, olyan, mint bármelyik idegen – válaszolta Maggie. – Már persze azt leszámítva, hogy tőle valószínűleg örököltem egy adag gonoszságot is – mondta boldogtalanul.
Perselus most egy kicsit eltolta magától, de csak annyira, hogy a szemébe nézhessen.
– Maggie, te jó vagy! Nincs benned egy szemernyi sötét erő sem! – A lány lesütötte a szemét, és már tiltakozni akart, de a férfi megelőzte. – Találkoztam Ollivanderrel, akitől a pálcád vetted. Azt mondta, hogy a körtefa, unikornis maggal csak olyan varázslót választ, akiben kizárólag jóság van! Hidd el nekem, hogy ő aztán tudja, hogy miről beszél, a legjobb pálcakészítő a világon!
Végtelenül felszabadító volt ezeket a szavakat hallani.
– Köszönöm! – suttogta elszorult torokkal.
– Maggie, valamit még mondanom kell. – Perselus mélyen a szemébe nézett. – Szeretlek. Egyszer sem mondtam neked, és az elmúlt hónapban ezt minden egyes nap megbántam.
– Nem kellett mondanod, mert tudtam – válaszolta neki. – Ahogyan én is szeretlek, de azt hittem, még rengeteg időnk van!
– Most már van, mert soha többé nem követek el ilyen ostobaságot!

Perselus hozzáhajolt, és egy hónap után végre újra összeért az ajkuk. A varázsló kissé bizonytalanul, óvatosan csókolta meg, mintha visszautasítástól félne, de amikor Maggie szenvedélyesen viszonozta, érezte, hogy a férfiban is feloldódnak a gátak. Maggie ismét érezte azt a semmihez sem hasonlítható, jóleső borzongást, amit csak ennek a férfinak a csókja, és csak az ő érintése váltott ki belőle.
Mikor szétváltak, a férfi rámosolygott.
– Szóval, jól hallottam, hogy apa leszek? – kérdezte, és az – egyelőre lapos – hasára tette a tenyerét.
Maggie szégyenlősen pirult el.
– Igen – válaszolta. – Ne haragudj, én... – kezdett volna mentegetőzni, de Perselus az ajkára tette a mutatóujját.
– Nagyon boldoggá teszel vele! – Aztán pajkosan megvillant a szeme. – Természetesen a legnagyszerűbb gyerek lesz a varázsvilágban! Gyönyörű lesz, mint az anyja, és ravasz, mint egy mardekáros.

Olyan hihetetlenül boldog volt, és annyira megkönnyebbült, amiért végre itt volt vele Perselus, hogy a gyomra hatalmasat kordult, és válaszul a férfié is.
– Ó, ma még nem ettem a vérvétel miatt – magyarázkodott.
– Valójában én sem, nem akartam azzal tölteni az időt – tárta szét a karját a férfi.
– Gyere, menjünk el a lakásomra, és együnk. Itt lakom a közelben – mondta Maggie. – Süthetnénk például tojást.

Amikor bementek a sokemeletes bérház ajtaján, Perselus érdeklődve nézelődött, de csak amikor a lakásba beléptek, akkor tett megjegyzést.
– Eddig nem tudtam elképzelni, hogyan élhetnek a muglik ezekben a hatalmas épületekben, de ez a lakás eléggé otthonos.
– Dr. Jeffersontól bérlem – magyarázta Maggie. – A fiának vette, de ő most egyetemre jár egy másik államban, ezért nincs szüksége rá. Csak nemrég költöztem, ezért még nincsenek itt a könyveim, képeim, csak a ruháim hordtam át egyelőre.
Nem akarta elmondani Perselusnak, hogy azért áll még mindig dobozokban a legtöbb holmija, mert semmi sem érdekelte az elmúlt hónapban, csak valahogy túlélte azt. Pontosan látta a férfin, hogy neki ugyanolyan nehéz volt. Amikor átölelte, tudta, hogy az elmúlt hetekben épp olyan keveset evett, mint ő, mert érezte, hogy soványabb lett, pedig addig sem volt rajta fölösleg. Látta, hogy az arca szürke és beesett, és amikor először kijött a vizsgálóból sütött róla a kétségbeesés.
De egyébként sem számít most már, mert itt van, eljött érte, és szereti őt, a szíve alatt hordott gyermekkel együtt.

     Végre, egy hosszú hónap után mindketten jóízűen tudtak enni, el is fogyasztottak egy tetemes mennyiséget. Perselus mutatott neki egy bűbájt, amivel az edények elkezdték magukat elmosni, Maggie pedig mosolyogva pakolt be a mosogatógépbe, mert azért a muglik is tudnak egyet s mást.
Aztán kézen fogta a férfit, és a hálóba vitte.
Szó nélkül kezdték el vetkőztetni egymást, mert már mindketten minél közelebb akarták magukat érezni a másikhoz. De nem kapkodták el, lassan, gyengéden szeretkeztek, minden egyes négyzetcentiméterét újra felfedezve a másiknak. Utána még sokáig csak feküdtek, szorosan összeölelkezve, csendesen és elégedetten, és Maggie magában mosolyogva élvezte, hogy Perselus a hasán, a méhe felett nyugtatja a kezét. Néha megcirógatta, aztán egyszer csak azt kérdezte:
– Tényleg hallottad a szívverését?
– Igen, és láttam is, akkora, mint egy babszem.
Perselus ezen elgondolkodott, majd újra a hasát kezdte simogatni.
– Mit gondolsz, egyszer elmehetnék veled egy ilyen vizsgálatra? Érdekelne, hogyan működik egy ilyen gép – magyarázta, Maggie pedig kuncogni kezdett.
– Hát persze, hogy velem tarthatsz, és ha már ott vagy, a babát is megnézheted. Egy hónap múlva kell mennem, akkor már látszódnak a lábai is.
– Tényleg? – kérdezte szinte mohón a férfi.
– Igen, egy könyvben olvastam – válaszolta.
– Amelyik kint van a kanapén? – Hát persze, hogy Perselus figyelmét semmi sem kerülte el!
Maggie bólintott, és még jobban bevackolódott a férfi karjai közé.

Hihetetlenül boldog volt, és látta, hogy Perselus is az, de tudta, valami még nyomja a férfi lelkét.
– Ugye tudod, hogy bármit elmondhatsz nekem? – kérdezte, mert szerette volna, ha a férfi is megkönnyebbülhetne végre.
– Annyira ostoba voltam – kezdett hozzá hosszú hallgatás után a varázsló. – Bementem a hálóba, te aludtál, én pedig csak néztelek, és gyönyörködtem benned. Aztán egyszer beszélni kezdtél álmodban, és engem kértél, hogy valamit ne tegyek. Arra következtettem, hogy még álmodban is azért könyörögsz, hogy ne öljem meg őt. Képtelen lettem volna elviselni, ha miután felébredsz, csalódottan nézel rám, ezért inkább eljöttem, még esélyt sem adtam magunknak. Csak annyit hozhatok fel mentségemre, hogy nincs sok tapasztalatom a kapcsolatok terén. – A férfi kissé elgondolkodott, Maggie pedig várta a folytatást. – Előtted csak egy lányt szerettem, még nagyon régen, de ő mást választott, ráadásul már hosszú évek óta halott. Aztán voltak ugyan nők, de aki egy halálfalótól – hiszen annak hittek – többet akart volna, az nekem nem kellett, mivel maga is az volt. Így tehát alkalmi kapcsolataim voltak mindössze, és ez meg is felelt nekem. Amikor veled találkoztam, tőled is csak egy futó viszonyt akartam, a nyaralás idejére. Fogalmam sem volt róla, hogy néhány nap alatt beléd fogok szeretni. Abban voltam csak biztos, hogy meg kell kapnom, mert annyira kívántalak, ahogy még soha senkit. Reménykedtem, hogy utána könnyebb lesz, de mire eljött az utolsó nap, már tudtam, hogy képtelen lennék elviselni, ha elválnának az útjaink. Ehhez képest aztán én voltam az, aki egy szó nélkül elhagyott. – Lassan végigsimított Maggie oldalán, szinte egyenként számba véve a bordáit. amikor megszólalt, a hangja keserű önváddal volt telve. – Látom, hogy mit okoztam.
A lány felkönyökölt, megsimogatta a férfi arcát, és a szemébe nézett.
– Neked sem volt könnyebb – mondta –, de már vége van, nézzünk inkább előre. Itt vagyunk együtt, és tudjuk, hogy szükségünk van egymásra. Legközelebb már te is tudni fogod, hogy előbb kérdezz meg engem is, ha bizonytalan vagy valamiben. – Elmosolyodott. – És ne aggódj, nemsokára felszedek majd egy csomó plusz kilót, mert a legszebb ajándékot kaptam tőled, ami létezik.

Ezzel az utolsó mondatával végre sikerült mosolyt csalnia a férfi arcára is.

***

Két évvel később

A késő délutáni nap sugarai ragyogó fényben fürdették a belga kisvárost. A kanyargós, macskaköves utcákon egy kis család sétált a csatornák felé, mert a gyermekük imádta nézni, ahogyan a hattyúk ringatóznak a vízen. A babakocsit üresen tolta a fekete, hosszú hajú nő, mert a kisfiú kezeit az édesapja fogta. A kis Perselus nemrég kezdett járni, de még csak segítséggel tudott, és az anyuka mosolyogva figyelte, amint férje kétrét görnyedve segítette az apróságot.
Miután kimulatták magukat a vízparton, vacsorázni indultak a Harangtorony felé.

A steak elfogyasztása után Perselus elégedetten hátradőlt a székében, és a söröspoharából kortyolgatva nézelődött. Kisfia a fekvő helyzetbe döntött sportbabakocsiban aludt, Maggie pedig még a feketekagylóit bontogatta.
Fél éve költöztek Brugesbe, és nagyon szerettek ott élni, mintha mindig is oda tartoztak volna, abba az ódon kisvárosba. Előtte Maggie, pontosabban Dr. Jefferson bostoni lakásában éltek, és Pitonnak érdekes volt megtapasztalni, hogy mennyire felszabadító volt kiköltözni a Roxfortból. Persze azután is ott tanított, de a napok további részét és a hétvégéket a családjával töltötte. Már vacsorára is hazament, hogy minél előbb velük lehessen.
Eszébe jutott, amikor először ültek ugyan ennél az asztalnál, és az érzés, hogy most majdnem azt az életet éli, mint amit akkor szeretett volna (igazából jobbat, mert nem mugliként élnek itt, hiszen az csak a látszat, hanem mint varázsló és boszorkány), leírhatatlan volt.

– Tudtad, hogy a feketekagylót afrodiziákumként tartják számon? – kérdezte évődve a nőt.
– Igen, azt hiszem, valakitől már hallottam – mosolygott vissza rá a boszorkány. – Kérsz belőle?
– Nem hiszem, hogy szükségem lenne rá, de igen, már egészen megszerettem – csóválta meg a fejét, és a kanálért nyúlt. – Gondolkodtál Dumbledore ajánlatán?
– Neked mi a véleményed róla?
– Nálad jobb mugliismeret tanárt keresve sem találnánk a Roxfortba – válaszolta Perselus. – Ráadásul reggelente együtt hoppanálhatnánk Roxmortsba, és Perselus járhatna ott óvodába, aztán iskolába.
– Igen, ez tényleg csábító, de még be sem fejeztem a tanulmányaimat Ilvermornyban! – magyarázta az aggályait Maggie. – Az sem biztos, hogy jövőre le tudok vizsgázni.
– Akár már holnap is le tudnál – nézett büszkén a férje –, de Burbage professzor csak két év múlva vonul vissza. Jövőre levizsgázol, egy évet tanársegéd leszel, aztán már simán megy, hiszen régen is tanítottál.
– Matematikát – kottyantotta közbe.
– Nincs kedved hozzá? – kérdezte Perselus, mert nem akart ráerőltetni semmit.
– Dehogynem! – vágta rá azonnal. – De nem akarok neked kényelmetlenséget okozni.
– Csak egy fajta kényelmetlenséget tudok elképzelni, de akkor majd becsábítalak a laboromba – emelte meg a férfi a szemöldökét.
– Hmm, ez is a juttatások között szerepel? Izgalmasan hangzik – harapott az ajkába Maggie. – Akkor nem bánod?
– Örülnék neki!
– Rendben, holnap beszélek Dumbledore-ral – határozott a nő, aztán ő is körbenézett, és elmosolyodott. – Tudod, mi jutott eszembe? – kérdezte álmodozva. – Amikor először itt ültünk, ennél az asztalnál. Emlékszem, annyira kívántalak, hogy szinte sajgott a bőröm az érintésedért.
– Igen, itt ültél a kis szexi melltartódban, ugyanolyan csábítóan, mint most – válaszolta rekedten a férfi.
– Ugyanazt a kínzó vágyat érzem irántad mindig – vallotta be Maggie. – Ráadásul nem, hogy csillapodna, hanem egyre erősebben.
– Én is képtelen vagyok betelni veled! – Perselus fekete szeme ragyogva nézett végig Maggie-n, végül nagyot nyelt. – Menjünk haza!


Vége