Tanácstalanul forgatta kezében a kék színre változott gömböt. A maga egyszerűségében lenyűgözte, szinte megbabonázta. Tökéletes forma, kemény anyag, mégis selymesen simult a kezébe. Kíváncsi volt, van-e valami a belsejében, mert nem volt könnyű, hanem mintha tényleg egy alma lenne, körülbelül 20-30 dekagramm súlyú. Aztán megérezte a két varázslóból feléje irányuló tekinteteket. Az igazgató is meglepettnek tűnt, Perselus pedig valószínűleg nagyon elcsodálkozott. Az ősz, hosszú szakállas Dumbledore – aki nagyon hasonlított ahhoz a képhez, ami az általa elképzelt varázslókról benne élt – fürkészve figyelte. Úgy tűnt, valamin elgondolkodott, és néha ránézett a tanár kollégájára is, mintha azt találgatná, vajon milyen közöttük a kapcsolat. A férfi viszont látszólag észre sem vette a tekintetét, csak hitetlenkedve figyelte Maggie-t.
Mi az ördög lehet ez a gömb? Talán valamit rosszul csinált? Nem szabadott volna kékre változnia? De hát ő nem tett vele semmit, egyszerűen csak megfogta, ahogyan azt az igazgató kérte! Mégis, mintha titkokról suttogna felé, de ő képtelen lenne megérteni, rajta kívül viszont mindenki hallja.
Hirtelen kellemetlennek érezte, hogy továbbra is a kezében tartsa, ezért gyorsan visszatette a tálcára, és látta, hogy amint elengedte, egyből halványulni kezdett. Az öregemberre nézett, de az úgy tűnt, gondolatban messze járt, és mikor Perselusra pillantott, látta, hogy ő is. Amikor megfogta a gömböt, elengedte a férfi kezét, és most hiányzott neki, de túl távolinak tűnt ahhoz, hogy érte nyúljon. Összekulcsolta hát a sajátjait, és tördelni kezdte. Jó lett volna, ha valaki végre mond valamit, mert számára a csend már kínossá vált, de nem igazán tudta, mivel törhetné meg.
Aztán Perselus hirtelen felemelte a fejét, és ránézett.
– Minden rendben – mosolygott rá megnyugtatóan –, nem kell aggódnod.
A férfi pillantása a kezére vándorolt, és amikor látta, hogy reszketnek, finoman végigsimította a karját, aztán összekulcsolta az ujjaikat. Maggie érezte, ahogyan máris nyugodtabbá válik, de azt is észrevette, hogy Dumbledore szeme örömmel csillant fel.
– Mi ez a gömb, és miért változott meg a színe? – kérdezte. A hangja halványan csengett.
– Ez a gömb egy varázserő mérő – szólalt meg az igazgató is, és volt valami ünnepélyes színezete a hangjának. – Ha ön mugli lenne, akkor fehérre változott volna.
– Ó! – nyögte ki. Szóval, most már biztos, hogy boszorkány. De talán csak kevés varázsereje van, azért nem derült ki eddig – gondolta.
A mellette ülő férfira nézett.
– Mégpedig elég nagy varázserővel rendelkezel – tette hozzá Perselus elismerő mosollyal, eloszlatva ezzel az iménti gondolatát.
– De akkor hogyan lehetséges, hogy eddig nem tudtam? – kérdezte.
– Nos, ezen töprengtem én is – mondta sóhajtva az igazgató. – Tudja, azt gyanítom, hogy maga olyan bájitalt szedett, ami elnyomta a képességeit, és nem szívre való gyógyszert.
– De lehetséges ilyen? – kérdezte Maggie.
Az igazgató Perselusra nézett.
– Erről Piton professzor mondhatna bővebbet, hiszen ő a szakértő ebben a kérdésben.
– Igen, elméletileg lehetséges – bólintott megfontoltan Perselus. – De nagyon nagy szakértelem szükséges hozzá, és pontos adagolás. Én magam még sosem készítettem ilyen bájitalt, mert nem volt rá szükségem, de tudom, hogy létezik.
– De miért? – Csak ennyi szaladt ki a száján, mielőtt elhatalmasodott volna rajta a rossz érzés. Vajon Dr. Jefferson is benne van, és egész életében félreismerte az orvost, esetleg ő nem is tudott róla? Hiszen valaki belekeverhetett valamit a szerbe titokban is. Aztán eszébe jutott még valami, és szomorúan horgasztotta le a fejét. Talán a szüleim is tudtak róla? Talán éppen ők akarták? Nem szerettek volna boszorkányt a családba? A kérdések kínzóan kezdték égetni. Lehet, hogy az egész eddigi élete hazugság?
Dumbledore most felállt, visszahelyezte a gömböt a megfelelő polcra, aztán odament Maggie-hez és megnyugtatóan a vállára tette a kezét.
– Sejtem, hogy mi jár a fejében, de kérem, nyugodjon meg! Semmit nem tudunk egyelőre, és valójában az is csak találgatás, hogy eddig bájital hatása alatt állt. Talán az egész egy fatális félreértés következménye, sőt még az is elképzelhető, hogy teljesen más magyarázata van annak, hogy csak most derült ki az ön varázsereje.
A lány kétségektől gyötrődve bólintott, Dumbledore pedig felsóhajtott.
– Azt hiszem, itt az ideje meglátogatnom Foster igazgató urat. Talán ő tudni fog valamit. Azt mindenképpen, hogy egyáltalán születése után bekerült-e Ilvermorny nyilvántartásába.
– Amerikába megy? – kérdezte kíváncsian Perselus.
– Nincs jobb ötletem – tárta szét az öregember a két karját. – Azt hiszem, nemsokára indulok is, szerencsére nekik is van egy remek kandallójuk – mosolyodott el.
– Igaza van – bólintott a bájitaltan tanár –, valamit biztosan tudnak.
– Rendkívül bosszantó, hogy kivételesen sejtelmem sincs arról, hogy mi történt Önnel – mondta Dumbledore mintegy saját magának.
– Mit gondol, mennyi ideig tart? Elvigyem addig Maggie-t Ollivanderhez? – érdeklődött Perselus.
– Nem tudom, mikor jövök vissza, de azt megígérem, csak akkor fogok, ha megtudok valamit. – Az igazgató ezeket a szavakat Maggie-nek címezte, aztán rövid gondolkodás után a tanárhoz fordult. – Bár még nem tudjuk a miérteket, nem hiszem, hogy jogunk lenne egy boszorkányt megfosztani a pálcájától. Mindazonáltal felmerül néhány kérdés, mert amennyiben a hölgynek pálcája lesz, meg is kell tanulnia használni azt.
– Én szívesen… – kezdte volna Perselus, de Dumbledore felemelt keze megállította.
– Ez természetes – bólintott az ősz varázsló –, sőt, biztos vagyok benne, hogy a Roxfort valamennyi professzora készséggel segítene benne! Azonban a kisasszonynak Ilvermornyban kellett volna elsajátítania a mágia használatát, következésképpen ahhoz, hogy a Roxfortban tanulhasson a szóban forgó iskolák és a két ország mágiaügyi minisztériumainak jóváhagyása lenne szükséges. Másrészt viszont, a többi növendékünkkel ellentétben Miss Norton nagykorú, ezért véleményem szerint joga van megválasztani a neki tetsző intézményt. Nos, összegzésképpen úgy gondolom, menjenek el nyugodtan, szerezzék be a pálcát, de egyelőre a kisebb, egyszerűbb ráolvasásokkal kezdjék el a képzést, és mindenekelőtt azt kell megtanítania, hogyan uralhatja Maggie a mágiáját.
– Rendben – egyezett bele a férfi, aztán felállt, a lány pedig követte a példáját. – Remélem, sikerrel jár!
– Köszönöm! – válaszolta az igazgató, aztán mosolyogva Maggie-re nézett. – Kérem, addig is érezze jól magát a varázsvilágban, és ne nyugtalankodjon!
– Megpróbálom – válaszolta a lány halvány mosollyal.
– Ki az az Ollivander? – fordult Maggie Perselus felé, amikor kiléptek az igazgatói irodából.
– A legjobb pálcakészítő – hangzott a válasz.
– Varázspálca? – kérdezte a lány.
– Igen – bólintott a férfi –, hiszen szükséged lesz majd egyre.
– Nem is tudom – habozott –, és hol van ez az üzlet?
Nem volt benne teljesen biztos, hogy már késznek érzi magát erre az egészre, valahogy túl gyorsan jött, és még nem dolgozta fel magában.
– Londonban, az Abszol úton.
– De most nincs vonat, hogyan jutunk el oda?
– Hoppanálunk. Most már biztos vagyok benne, hogy nem sérülnél meg, tehát választhatjuk a közlekedésnek ezt a módját.
Maggie töprengve nézett maga elé. Egyrészt, mielőtt elkezdene tanulni, jó lenne megtudni, hogy mi is történt valójában vele. Másrészt viszont, ki tudja, mikor érkezik vissza az igazgató a válasszal, és addig ezen a kérdésen fog kattogni az agya, hacsak el nem foglalja valamivel magát.
– Hát jó – egyezett tehát végül bele.
– Érdekes lesz, majd meglátod!
***
Ebéd után sétáltak ki a birtokhatárra, és amikor odaértek, Perselus szorosan átkarolta a lányt. Most, hogy biztosan tudta róla, hogy boszorkány, már nem tartott attól, hogy bármi baja eshetne hoppanálás közben.
– Elsőre egy kicsit talán kellemetlen lesz, de a lényeg, hogy ne engedj el – mormogta Maggie fülébe, és már indultak is.
Legközelebb a Foltozott üstnél tűntek fel, ahol óvatosan engedte el a lányt, bár az cseppet sem tűnt kótyagosnak.
– Minden rendben? – kérdezte azért tőle a biztonság kedvéért.
– Igen, érdekes volt – mosolygott Maggie –, hol vagyunk?
– Ez a Foltozott üst, egy fogadó, rajta keresztül közelíthetjük meg az Abszol utat. A muglik észre sem veszik, elmennek mellette, vagy csak egy bezárt üzletet látnak – magyarázta –, bűbájokkal van védve tőlük.
Amikor áthaladtak a fogadó söntésén többen is odaköszöntek nekik. Ez az egy változás volt az életében, hogy akik addig igyekeztek nem venni róla tudomást, azok mióta legyőzték Voldemortot, félelemmel vegyes tisztelettel néztek rá, és már senki sem akart úgy tenni, mintha nem ismerné. Nyilvánvalóan ez az egész őt cseppet sem érdekelte.
Megmutatta Maggie-nek, hogy melyik téglákat kell megérinteni pálcával a hátsó falon, aztán már meg is érkeztek az Abszol útra.
Most, nyár közepén nem volt zsúfolt az utca, hiszen a diákok még nem kezdték el beszerezni a tankönyveiket, és mióta Voldemort végleg eltűnt a világból, a legtöbben ismét kihasználták a nyarat, és ilyenkor üdülni mentek.
– Ez fantasztikus! – suttogta Maggie.
– Igen – hagyta rá –, most menjünk be ide – mutatott Ollivander üzletére.
– Várj! Miből fogom kifizetni? – kérdezte a lány aggódva.
– Igaz is, tegyünk egy látogatást előbb a Gringottsban. A bank, amiről korábban beszéltem – tette hozzá, mikor a lány kérdő tekintetét meglátta. Tudta, semmi értelme felajánlania, hogy majd ő fizet, hiszen Maggie eddig sem engedte neki.
A bankban hamar túlestek a procedúrán, a koboldok természetesen semmi jelét nem adták annak, hogy meglepődtek volna a szokatlan pároson. Itt nem voltak kérdő, vagy csodálkozó tekintetek, mindössze kimért precizitás. Úgy tűnt, Maggie is kezdett hozzászokni a varázsvilághoz, mert éppen olyan volt, mintha valamelyik muglik által üzemeltetett bankban ügyintézett volna.
A Gringotts után újra Ollivander üzlete felé irányították lépteiket.
A boltban csend honolt, és előbb úgy tűnt, nincs ott senki, de amint becsukták maguk mögött az ajtót, Ollivander jött be a hátsó helyiségből.
– Üdvözlöm Önöket, miben segíthetek? – kérdezte kíváncsian.
– A hölgynek szeretnénk pálcát vásárolni – válaszolta Piton.
– Rendben, Piton professzor! – felelte az ősz varázsló, majd Maggie felé fordult. – A régi tönkrement, vagy pót pálcának szeretné?
– Még nem volt pálcám – válaszolta a lány, halványan elpirulva.
– Értem – dünnyögte Ollivander, bár nem tűnt úgy, mintha valóban értette volna. Egy pillanatra kutatva nézett az előtte álló nőre, aztán bizonytalanul Pitonra emelte a tekintetét. A két férfi néma, csak szemmel történő beszélgetésének eredményeként a pálcakészítő végül lassan bólintott. – Nos, lássuk!
Elővett a pult mögül egy dobozt, és kinyitotta.
– Próbálja meg ezt az égerfát. Suhintson! – tartotta Maggie elé.
A lánynak enyhén remegett a keze, ahogy érte nyúlt. Felvette, de amint megmozdította, a sarokban lévő fogas nagy zajjal felborult. Gyorsan vissza is helyezte a dobozába.
– Rendben, semmi baj, ez gyakorta előfordul – igyekezett megnyugtatni őt Ollivander. Egy másik polcról is levett egy dobozt. – Nézzük most ezt a juhart.
– Nagyon szép! – simított végig Maggie az egészen világos, bonyolult faragásokkal díszített fán, hogy aztán hirtelen felszisszenve elkapja a kezét. – Felforrósodott!
– Akkor ez sem lesz megfelelő – tette el Ollivander a dobozt.
Már egy órája voltak az üzletben, és Maggie legalább két tucat pálcával tett kísérletet, de még mindig nem volt meg az igazi. A pálcakészítő az előző próbálkozás eredményeként a földre szóródott pergameneket szedegette, Maggie pedig odament, hogy segítsen neki. Amikor végeztek, a lány felállt, és hirtelen megdermedt, majd egy pontot kezdett el meredten bámulni a mennyezet alatt, a sarokban.
– Jól vagy? – kérdezte tőle Perselus.
– Igen – válaszolta a lány anélkül, hogy ránézett volna. – Megkaphatnám azt a dobozt? – kérdezte Ollivandert izgatottan, és arrafelé mutatott, amerre az előbb a tekintetét szegezte.
– Ott fenn? Hát jó, egy próbát megér, bár azok már nagyon régi pálcák – válaszolta szabadkozva a varázsló.
Azért odairányította a létrát, felmászott, és rámutatott egy dobozra.
– Ezt?
– Nem – rázta meg a fejét Maggie –, amelyik néggyel alatta van.
Ollivander kihúzta a megfelelő dobozt, aztán elindult vele lefelé. Mikor a létra aljára ért, megnézte a címkét.
– Tíz és fél hüvelyk körte, egyszarvú maggal, éppen húsz éve készült – olvasta fel, és bátorítóan mosolygott. – Működhet!
Maggie áhítatos pillantással nézett a kinyitott dobozra, melyben egy nagyon egyszerű, teljesen dísz nélküli, de finom, kecses pálca feküdt.
A következő percben a két varázsló tanúja lehetett, amint pálca és gazdája egymásra talál. Ahogy Maggie gyengéden kézbe vette, különös dolog történt. A lány mintha felragyogva eggyé vált volna a pálcájával, és egy pillanatra mindhármuk szívét a szeretet érzése járta át.
Perselus Piton még jól emlékezett arra, amikor ő vette meg ugyanebben az üzletben a pálcáját. Amint a kezébe fogta, büszkeséget érzett, tudta, hogy megtalálta az igazit. Így is történt, hiszen azóta is hűséges társa volt. Vajon van jelentősége annak, hogy mit érzünk, amikor először megérintjük a pálcánkat? Ha igen, mit jelent, hogy most nem csak Maggie, hanem ő és Ollivander is – jól látta az öreg mágus szemében – érezte a szeretetet, amit a lány és a pálcája sugárzott?
Tűnődését Maggie hangja szakította félbe.
– Azt hiszem, ez lesz az! – közölte boldog mosollyal az arcán.
– Egészen biztosan – értett egyet vele Ollivander. – Azon ritka alkalmaknak lehettünk tanúi, amikor nemcsak a pálca választotta ki a gazdáját, hanem hosszú álmából a tulajdonosa ébresztette fel. Ez nagyon ritka, de egy ilyen különleges pálca csak különleges boszorkány birtokába kerülhetett.
– Mennyibe kerül? – kérdezte a lány.
– Két galleon – válaszolta Ollivander, miután megnézte a dobozra ragasztott árcédulát.
Az üzlet megköttetett, Maggie fizetett, és mielőtt kiléptek volna a boltból, a pálcakészítő még utána szólt.
– Teljen benne sok öröme, régóta várt már Önre!
– Köszönöm! – válaszolta a lány, és becsukta az ajtót.
– Gratulálok, igazán remek pálcának tűnik!
– Köszönöm! – mondta neki is.
– Van kedved megünnepelni egy fagylalttal? Dumbledore szerint Florena Fortescue fagylaltszalonjában egészen kiváló minőségűek vannak. – Ő még sosem járt ott, mert nem akart édesszájúnak tűnni, de valójában szívesen megkóstolta volna már, miről áradozik folyton az igazgató.
– Ez nagyszerű ötlet – válaszolta Maggie.
A cukrászdában helyet foglaltak, és miután választottak, lassan kanalazták kelyheikből a hideg édességet.
– Kérdezhetek valamit? – nézett rá Maggie.
– Persze.
– Téged miért ismer mindenki?
– Mindenki? – húzta fel a szemöldökét kérdőn a férfi.
– Igen, mindenki, aki hozzád szól, tudja a neved.
– Tanár vagyok a Roxfortban – vonta meg a vállát –, vagy a gyerekeiket tanítottam, vagy őket.
Maggie töprengve nézett rá, aztán megrázta a fejét.
– Nem, valami más is van.
Felsóhajtott. Maggie előbb-utóbb nyilván meg fogja tudni, hogy mi történt, meg aztán nincs is értelme titkolni.
– Volt egy szörnyen gonosz, nagyon nagy erejű varázsló, aki rémséges dolgokat művelt. Az én segítségemmel sikerült tőle megszabadulni – magyarázta. – Ezért ismer mindenki.
– Igen, így már értem – mosolygott Maggie –, hogy miért néznek rád ilyen félelemmel vegyes tisztelettel.
Piton a szemét forgatta. Nem igazán akart erről beszélni.
– Mi legyen a továbbiakban? – kérdezte inkább.
Maggie még egy pillanatig fürkészte, de aztán valószínűleg úgy döntött, hogy ejti a témát.
– Nem tudom, neked van ötleted?
– Nézelődhetünk még itt, vagy visszamehetünk a Roxfortba, esetleg maradhatunk akár várost nézni is, és aludhatunk nálam is.
– Nem hiszem, hogy képes lennék most várost nézni – rázta meg a fejét Maggie –, túlságosan zaklatott vagyok hozzá.
Piton gyorsan maguk köré vont egy bűbájt, hogy más ne hallja miről beszélnek, csak azután kérdezte meg.
– A pálca miatt, vagy amiért Dumbledore ment?
– Is-is – válaszolta a lány, és körbenézett. – Mi volt az, amit csináltál?
– Egy bűbáj, amitől nem hallják, hogy miről beszélünk.
– Ó, ez remek! – nézett rá Maggie hálásan, aztán egy pillanat alatt összeomlott. – Annyira tartok attól, hogy mit fog megtudni az igazgató úr! Félek, hogy valami olyasmit, amire nem vagyok felkészülve. Valami olyat, ami nagyon rosszul fog esni.
– Jobb lenne nem tudni? – kérdezte.
Maggie komolyan elgondolkodott a kérdésen, de aztán megrázta a fejét.
– Nem, tudnom kell róla, hogy mi történt.
Perselus megértően bólogatott. Mindig jobb tisztában lenni a dolgokkal, mint nem tudni róluk.
– Mitől félsz a legjobban?
– Hogy a szüleim akarták, mert nem lettek volna képesek elviselni, ha boszorkány van a családban – jött azonnal a bánatos válasz.
– Ilyennek ismered őket? – Nem beszélgettek túl sokat a lány családjáról, de amit eddig megtudott róluk, az alapján nem tűntek ilyennek a szülei.
– Nem – vonta meg Maggie a vállát –, de azért ez elég komoly dolog, tehát nem tudom, akarták volna-e, hogy az egy szem gyerekük boszorkány legyen.
– Általában a mugli családok örülni szoktak, de ez egyébként sem lehetséges, a szülők nem dönthetnek erről. Ha lenne rá mód, az apám biztosan élt volna vele – magyarázta keserűen. Maggie nem tett fel kérdéseket, de látszott rajta, hogy hallani szeretné a folytatást. – Félvér vagyok, az édesanyám volt boszorkány, az apám mugli, és elég nehezen viselte.
Hogy nehezen viselte, az elég enyhe kifejezés – gondolta, ahogy pokollá tett gyermekkorának néhány mozzanata felvillant elméjében.
– De akkor miért vett feleségül egy boszorkányt? – kérdezte értetlenül a lány.
– Akkor még nem tudta – magyarázta –, az anyám csak az esküvő után mondta el neki. Tudod, titokban kell tartanunk a varázsvilágot, ameddig lehet. Természetesen a házastársnak el lehet mondani, és a mugli szülőknek, mert ők nem árulnak el, de másnak tilos.
– Nem lehetett könnyű – nézett rá megértően Maggie, és a kezére tette az övét.
A férfi egy pillanatra lehunyta a szemét, kiélvezve a gyengédséget, ami a lányból áradt felé. Maggie közelében valahogy nem számítottak a múlt nehézségei, mintha végre lerázhatott volna magáról mindent, ami egy magányos fiúcskát egy ilyen komor felnőtté tett. Ahogyan a két kéz összeért, szinte érezte, hogyan árad szét az ereiben a nyugalom és az elégedettség. Lassan, finoman kúszott egyre feljebb.
Kinyitotta a szemét, és a lány kissé közelebb hajolt.
– Zavarna, ha most és itt megcsókolnálak? – kérdezte pirulva. Aztán a választ meg sem várva még közelebb hajolt, és olyan finom csókot lehelt a szájára, mint egy lepkeszárny érintése.
Piton felemelte a kezét, és az ujjaival megcirógatta Maggie arcát.
Egy pillanatig egyikőjük sem tudott megszólalni, csak élvezték egymás közelségét.
– Talán elkezdhetnélek tanítani – mondta végül, rövid gondolkodás után.
Maggie összeráncolta a homlokát.
– Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e?
– Először azt kell megtanulnod, hogyan urald a varázserődet. Hogy ne történjenek balesetek, és ne áruld el magad. Ezt mindenképpen tudnod kell, ez a legfontosabb, tehát ezzel kezdenénk.
– Rendben, ez tényleg jó lenne – válaszolta a lány.
– Akkor menjünk vissza a Roxfortba – javasolta Piton.
Másnap estére Maggie már jól tudott bánni az erejével, és addigra néhány egyszerű bűbájt is megtanult. Bámulatos volt a tehetsége, és nagyon gyorsan sajátított el mindent. Mindazonáltal gyerekes örömmel tekintett a varázslatokra. Már az ágyban voltak, Piton pedig úgy tett, mintha egy könyvet olvasna, de közben magában Maggie-n szórakozott, aki a pálcáját kezében tartva hol a Lumos, hol pedig a Nox szavakat ismételgette, mindannyiszor rácsodálkozva a fényre, vagy a sötétségre.
– Nem értem, hogy mit vagy úgy oda, mikor ezt egy zseblámpával is meg lehet csinálni – ugratta, és mosolyogva figyelte, ahogyan Maggie elvörösödött a szavak hatására.
– Mert ezt most én csinálom – közölte vidáman a lány, aztán a pálcát félre tette az éjjeliszekrényre, és bevackolódott Perselus karjai közé. – Nem akartalak zavarni, amíg olvasol.
– Te sosem zavarsz – válaszolta neki, és átölelte.
Szerette ezeket az estéket. A szeretkezéseket, a beszélgetéseket, egyszerűen csak azt, hogy a karjaiban tartja. Ez a nő teljesen felforgatta az életét, és nem bánta. Hosszú évtizedeken keresztül természetes volt, hogy egyedül fekszik, és kel, de most éppen ilyen természetes volt az is, hogy Maggie-t öleli este és mellette ébred fel reggel.
Néhányszor már gondolt arra, hogy meg kellene beszélniük, mi legyen a jövőben, de mindig arra jutott, hogy előbb várják meg, mit derít ki Dumbledore. Valószínűleg Maggie is így gondolhatta, mert ő sem hozta fel a témát. Meg aztán most minden jó volt így, ahogy volt.
Az igazgató a következő nap érkezett vissza, Jarus jött az üzenettel, hogy várja őket az irodájában.
Az ajtón belépve, meglepve látta az összegyűlteket. Volt ott három idegen varázsló, akiket még sosem látott, aztán Kingsley Shacklebolt, és végül…
– Harry?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése