Perselus Piton nyaralni megy - 15. fejezet

15. fejezet


     Amikor másnap felébredt, még nem nyitotta ki a szemét. Mielőtt beengedte volna tudatába a reggelt, inkább a lehunyt szemhéjai mögül élvezte azt az elégedett nyugalmat, amit először tapasztalt meg roxforti lakosztályában. Az itteni élete természetesen mindig kielégítő volt, és Dumbledore ötlete, hogy bájitaltan tanár legyen az iskolában, végül jónak bizonyult, és nem csak azért, mert így Harry közelében lehetett. Bár az igazat megvallva saját magának sosem jutott volna eszébe, hogy tanítson, de praktikus volt több szempontból is. Bármikor beszélhetett Dumbledore-ral, senki nem találhatott benne furcsát, nem volt feltűnő, hogy ugyan mi dolga lehet neki az igazgatóval. Ráadásul pedig figyelemmel kísérhette Harryt. A fiút, aki élete szerelmének gyermeke volt, de nem tőle.

Legalábbis egészen mostanáig mindig úgy gondolt Lilyre, mint az egyetlenre, aki képes volt hatni az érzelmeire, ő pedig mindvégig hű volt hozzá, még a boszorkány halála után is, hiszen miatta védte Harryt. Igaz, előbb gyűlölte a fiút, mert folyton az apját jutatta eszébe, márpedig James Potter azok egyike volt, akit akkor is utált volna, ha Lily nem éppen őt választja. Aztán a hosszú évek alatt kezdte meglátni Harry értékeit, felfedezte benne az anyjától örökölt tulajdonságait, és végül kelletlenül ismerte be magának, hogy megkedvelte. Különösebb barátságot ugyan nem ápoltak, de kölcsönösen elismerték egymás erényeit.

Mindazonáltal egyre jobban szeretett tanítani, és igen, azt is élvezte, ahogyan megfélemlítheti a diákokat. Az igazgatóval ezen előfordult, hogy vitázni kényszerült, de végül Dumbledore mindig ráhagyta, mert az eredmények magukért beszéltek, a tanulók biztos tudással hagyták el a Roxfortot, ami a bájitaltant illeti. Testi fenyítést természetesen sosem alkalmazott, igazából eszébe sem jutott, hogy bármi módon ártson a tanulóknak, de mindig elégedetten nézte, hogy egy pisszenés sincs az óráján. Ha pedig ehhez az kell, hogy féljenek tőle, akkor miért ne? Soha nem érdekelte, hogy kedvelik-e, és az önként vállalt szerepéhez is jobban megfelelt a róla kialakult zord kép.
Azért most eltűnődött, milyen lehet egy olyan óra, amit Maggie tart? Nem valószínű, hogy nagyon szigorú lenne, de vajon akkor hogyan tart fegyelmet? Talán az is elég hozzá, hogy a diákjai kedvelik? – tűnődött magában.

    Végül kinyitotta a szemét, és a tekintete egyből a lányt kereste. Maggie még hanyatt fekve, mélyen aludt, a feje oldalra billentve felé fordult. Óvatosan felkönyökölt, hogy jobban láthassa, de ne ébressze fel. Aprólékosan beitta szemével a gyönyörű látványt. Fekete haja szétterült a párnán, keretbe foglalva az arcát. A bőre hófehér volt – bár a nyaralás alatt egy keveset színezett rajta a belga nap –, és olyan finom, hogy a halántékánál átlátszottak az erek. Egy történet jutott eszébe, amit nagyon kicsi korában – mikor még abban reménykedett, hogy a fiából talán nem lesz varázsló –, az apja mesélt. Az egyetlen olyan emlék az apjával kapcsolatban, ami kellemes volt. Talán ezért is jegyezte meg magában olyan hosszú ideig. Egy mugli mese volt, és egy lányról szólt, akinek hófehér bőre, fekete haja és piros szája volt. Már nem emlékezett, hogy mi volt a történet, csak arra, hogy sokáig őrizte az agyában a lányról elképzelt képet, egészen addig, míg egy napon meg nem látta Lily Evanst.

Ahogy most nézte Maggie-t, ismét eszébe jutott a régi mese, és rájött, hogy valaha éppen ilyennek képzelte azt a lányt. Furcsa módon teljesen természetesnek tűnt, hogy most itt van vele, az ágyában. Az eltelt évek során mindig egyedül ébredt itt, most mégsem tűnt ide nem illőnek. Az, hogy két hét után Maggie itt aludt vele a roxforti lakosztályában, éppen olyan magától értetődő volt, mint az, hogy alig néhány nap alatt beleszeretett.

Azon tűnődött, vajon mindenkinek ilyen-e, ha megtalálja azt, aki hozzá illik? Mert ő nem volt bizonytalan, nem voltak kétségei. Mióta kimondta, hogy nem akarja elveszíteni a lányt, azóta biztosan tudta, hogy együtt fognak maradni, bárhogyan is alakuljanak majd a továbbiak. Egyszerűen nem lehet másként, és ez a gondolat végtelenül felszabadító volt. Olyan dolgokat élt meg Maggie-vel, amik boldoggá és teljessé tették. Mint amikor egy bájitalba beleteszi az utolsó hozzávalót, és azzal lesz tökéletes.
Mennyire ostoba volt, hogy azt gondolta, neki nincs szüksége szerelemre és társra! Persze, talán eddig nem is volt. Egy társ sebezhetővé tette volna, Voldemort és a halálfalók biztosan visszaéltek volna vele. Most azonban úgy érezte, hogy eddig nem is élt igazán.

     Maggie mocorogni kezdett, és az oldalára fordult, teljes testével felé. Egy hajtincse az arca elé lógott, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kisimítsa onnan, de nem akarta felébreszteni. Végül mégiscsak kinyitotta a szemeit, és Piton nem állta meg, hogy azonnal ki ne söpörje a haját az arcából, ahogy azt sem, hogy utána meg ne simogassa. Szerette megérinteni, érezni az ujjai alatt a selymesen puha bőrt.
– Jó reggelt! – mosolygott rá Maggie.
– Jó reggelt! – ismételte meg. – Jól aludtál?
– Igen, nagyon – válaszolta a lány, és ő is felkönyökölt, aztán a szabad kezével a varázsló karját kezdte el cirógatni. – És te?
– Én is, mélyen és nyugodtan, mármint miután úgy döntöttél, hogy elegendő volt a testedzés mennyisége – emelte fel az egyik szemöldökét, célozva arra, hogy Maggie az éjjel különösen felajzottnak bizonyult.
A lány kissé pirulva kacarászott.
– Mintha te annyira bántad volna!
Piton igyekezett mártír arccal szenvedni, de közben magában kéjes örömmel vette tudomásul Maggie arckifejezését. Nem félt tőle, nem idegenkedett, és nem utálkozott, ahogy a legtöbben. Jókedvűen nézett rá, és a tekintetében annyi felé irányuló lágyság volt, mint korábban még senkiében. Most viszont a szeme huncutul felcsillant, kikapta a feje alól a párnát, és finoman a varázsló mellkasára csapott vele.
– Költözzek inkább egy vendégszobába? – kérdezte tettetett sértődöttséggel.
Piton is felemelkedett, elkapta a lány két csuklóját, hanyatt döntötte, és a feje fölött az ágyhoz szorította őket, úgy hajolt fölé.
– Soha, inkább idekötözlek – morogta, és kissé meglepetten látta, amint Maggie szemében erre a kijelentésre nem félelem, hanem vágy csillan. – Nem ijesztettelek meg?
A lány nem válaszolt, csak mosolyogva megrázta a fejét.
Magára öltötte a legijesztőbb arckifejezését, amitől a diákok általában halálra rémültek.
– Most sem? – kérdezte kihívóan.
Maggie egy pillanatra úgy tett, mintha megrémülne, aztán a szeme meztelen felsőtestére, majd kicsit lejjebb kalandozott.
– Sajnálom – mondta vidáman –, de számomra túlságosan csábító vagy ahhoz, hogy félelmetes legyél.
A varázsló a szemét forgatta, aztán minden további hozzáfűzni való nélkül a lány füléhez hajolt, és finoman megharapta azt. Maggie kiszabadította a karját, és magához ölelte a férfit.

Valamivel később kopogtattak, Jarus érkezett meg a reggelivel.
– Jó reggelt, Piton professzor, Maggie kisasszony!
– Jó reggelt, Jarus! Hogy van ma? – kérdezte tőle a lány, mire a házimanón ismét megjelent az a rajongó arckifejezés.
– Köszönöm, kisasszony, Jarus remekül érzi magát! Angol reggelit hozott önöknek. Jó étvágyat! – mondta.
– Jarus, megtenné, hogy szól nekem, ha az igazgató visszajött? – kérte Piton.
– Hogyne professzor úr, természetesen! – válaszolta a manó, és eltűnt.

A bőséges reggeli után Jarus visszatért, és elmondta, hogy Dumbledore egy óra múlva érkezik. A bájitaltan tanár megkérte, hogy szóljon az igazgatónak, hogy beszélni szeretnének vele.

     Maggie annyira izgatottan várta a találkozót, hogy alig figyelt fel a Dumbledore irodájához vezető út mágikus különlegességeire. Az igazgató azonnal fogadta őket, amint megérkezett, és Piton elégedetten nyugtázta, hogy még nem talált ki a kőszörnyeteg számára új jelszót.
Dumbledore irodájában Maggie feszengve mutatkozott be. Az ősz mágus érdeklődve, de jóindulattal vette szemügyre a fiatal nőt, aztán – miután hellyel kínálta őket – a bájitaltan tanárhoz fordult.
– Jól telt a vakáció, Perselus? – Piton nem tudta nem észrevenni, hogy milyen örömmel nézett összekulcsolt kezeikre. – Igen, remekül – válaszolta a varázsló –, és önnek? Hallom, gyógyfürdőben járt!
– Így van, a svájci Alpokban fedeztem fel egy igazán kellemes helyet. Valósággal varázslatos hatással volt az ízületeimre, úgy érzem magam, mintha újra hetven éves lennék! – lelkendezett vidáman, aztán komolyabbra fordította a szót. – Miben állhatok a szolgálatukra?

– Maggie és én Brugesben ismerkedtünk meg – kezdett hozzá Perselus. – Ő mugli, vagy legalábbis idáig így tudta.
Maggie zavartan ült a székén, és kissé görcsösen szorongatta a férfi kezét. Hogy valamennyire megnyugtassa, a hüvelykujjával finoman cirógatni kezdte a kézfejét.
– Ön nem így gondolja?
– Nem, én azt hiszem, boszorkány.
– Mire alapozza ezt a feltételezést? – érdeklődött Dumbledore.
– Láttam, hogy varázsolt. Pontosabban olyan dolgok történtek vele, mint a mugli származású gyerekekkel szokott, de tegnap például repült seprűvel.
Az igazgató töprengve figyelte Maggie-t, aki pirulva nézett vissza rá.
– Pontosan mik történtek, Miss Norton, és ön mit gondolt olyankor?
– Kérem, hívjon csak Maggie-nek – kérte a lány, utána mindenről beszámolt, a teáskanalas incidenstől a kis tér virágba borulásáig. Piton hallott néhány új dolgot felboruló gyertyatartóktól eltört tárgyakig, néhányakat viszont – amik a lány elbeszéléséből kimaradtak, úgy, mint a parkban a rózsa – hozzátett.
– Nem ijedt meg ilyenkor? – kérdezte Dumbledore.
– Az elején igen – ismerte el a lány –, de aztán úgy gondoltam, hogy talán az édesapám.
– Az apja? Miért éppen ő?
– Mert meghalt négy – pontosabban most már négy és fél – hónapja, és én úgy gondoltam, hogy egy szellem teszi ezeket – válaszolt Maggie, aztán lesütötte a szemét.
– Miért változott meg ez az elképzelése?
– Az utolsó estén megálltunk egy téren, és – valószínűleg a csókjuk jutott eszébe, mert fülig pirult – kinyílt az összes virág, amik addig bimbók voltak. Akkor jöttem rá, hogy az elképzelésem valószínűleg nem helyes.
– Perselus azt mondta, tegnap repült seprűvel. Egyedül?
– Igen – csillant fel a lány szeme –, a végén egyedül is.
Dumbledore most Pitonra nézett, aki elmagyarázta.
– Először én vittem fel, aztán szintén közösen repültünk, de Maggie irányított, aztán pedig egyedül is megpróbálta, és nagyon jól ment neki. Mintha mindig is ezt csinálta volna.
– Korábban nem volt semmilyen előjele ennek? Nem történtek furcsa, szokatlan dolgok? – nézett újból az igazgató Maggie-re.
– Nem, soha – válaszolta a lány.
– Beszélne magáról? Úgy általában az életéről, és főleg az utolsó néhány napról, hogy mi történt, mielőtt Belgiumba érkezett, az útról, és míg meg nem ismerkedtek – kérte.

Maggie elmondta, hogy mikor született, milyen iskolákba járt, hogyan kezdett el dolgozni és hol. Mesélt a szüleiről, végül az utolsó néhány hónap került szóba: a szakítás, édesapja halála, a munkája elvesztése, az albérlete felmondása.
– De azért történt jó is, kiderült, hogy meggyógyultam – mosolyodott el végül.
– Beteg volt? – kérdezte Dumbledore.
– Igen, három éves korom óta szedtem gyógyszert a szívem miatt, de elkeveredett a bőröndöm, amikor Európába utaztam és összetört az orvosságos üveg. Elmentem Brugesben egy szívspecialistához, akit a szállásadó ajánlott, és ő a vizsgálatok után azt mondta, hogy nincs semmi baj, egészséges vagyok. – A lány hangja hitetlenkedő volt, mintha még mindig nem fogná fel.
– Pontosan milyen gyógyszert szedett? – érdeklődött az igazgató.
– Sajnos azt nem tudom, mindig Dr. Jefferson keverte ki a számomra. – Piton előredőlt és összeráncolta a homlokát. Lehetséges, hogy Maggie bájitalt szedett gyógyszerként?
– Milyen időközönként járt az orvosához, és mióta?
– Mindig hozzá jártam, három éves koromtól, három havonta – jelentette ki Maggie.

Dumbledore a félhold alakú szemüvege mögül töprengve nézett a lányra. Ahogy a két varázsló egymásra pillantott, nyilvánvaló volt, hogy ugyanarra gondolnak.
– Hogyan derült ki a betegsége?
– Nem igazán tudom, mert nem emlékszem. A szüleim azt mondták, hogy súlyos beteg lettem, kórházba kerültem, és ott derült ki, hogy a szívemnek is van baja.
– Mondana néhány szót az orvosáról?
– Dr. Jefferson középkorú, és a Massachusetts Központi Kórházban dolgozik, oda járok ellenőrzésekre is. Amikor nála vagyok, mindig előjegyzi a következő alkalmat is. Egyébként nagyon kedves ember, kicsit olyan, mintha a bácsikám lenne. Eljött a diplomaosztómra, és az édesapám temetésére is. – A lány hangsúlyából egyértelművé vált, hogy kedveli a férfit, és hogy nem tételez fel róla semmilyen rossz szándékot.
– Bostonban is született? Nem költöztek el esetleg az élete folyamán?
Az igazgatónak ezt a kérdését Piton teljességgel feleslegesnek érezte, hiszen egy költözés miatt még nem tűnik el senki a nyilvántartásból.
– Nem, mindig Bostonban éltünk, csak nyaralni mentünk el. Most jöttem először külföldre – mosolygott Maggie.

     Dumbledore mindeddig erősen figyelt, és most elgondolkodott a hallottakon. Végül felállt és az egyik nagy szekrényhez lépett. Végigsimított a függőleges irányban futó motívumon, mire az ajtaja kinyílt. Az egyik alsó polcról kivett egy tányért, amin egy nagyobbacska alma méretű gömb volt. Piton felkapta a fejét, és hirtelen nagyon kíváncsi lett. Ismerte azt a tárgyat, hiszen volt már az ő kezében is. Az ugyanis egyfajta mérő szerkezetként működött, és képes volt kimutatni, hogy mennyi varázsereje van annak, aki a kezében tartja. Most még áttetsző volt, de amint valaki megfogja, a kék egy árnyalatára színeződik, mégpedig annál sötétebbre, minél nagyobb ereje van. Egy átlagos varázslónál a világos égkéktől a nefelejcs színig változik, de Dumbledore kezében sötét éj kék lett, szinte fekete, Pitont pedig büszkeséggel töltötte el, amikor nála tinta kékre színeződött, mert ez elég nagy varázserőt mutatott. Persze nyilván ez még nem jelentett túl sokat, hiszen a nagy erő csak akkor működött megfelelően, ha tudás is járult hozzá.
Viszont, ha egy kvibli vagy egy mugli vette kezébe, akkor fehérre változott. Valójában az iskolában erre is használták, hogy bizonyítsák a varázserő hiányát, ha egy aranyvérű máguscsalád nem hitte el, hogy az utód kvibli. A gömbnek ugyanis hinniük kellett.

Az igazgató Maggie elé lépett.
– Fogja ezt meg! – kérte. – Nem kell vele semmit tennie, csak tartsa.
Piton kíváncsian figyelte, hogy vajon mi történik, és elégedetten látta, hogy amint a lány hozzáért, a gömb máris kezdett elszíneződni, ékes bizonyítékaként annak, hogy boszorkány. Azon viszont már ő is meglepődött, hogy a gömb a világoskékből egyre sötétedett, elhagyta a nefelejcs színét, és végül a királykék egy sötétebb árnyalatában állapodott meg. Márpedig ez azt jelentette, hogy bár nála kevesebb varázsereje van, viszont a varázslótársadalom nagy részénél erősebb.

Hol voltál eddig, Maggie? – töprengett magában.