Az elmúlt héten szokásává vált, hogy egy ideig még ébren fekszik az ágyban, és ez most sem volt másként. Kellemes volt az illatos, lágy női test mellett lenni. Mindketten oldalvást feküdtek, szorosan egymás mellett, a lány háta a mellkasának dőlve, a feneke az ágyékánál. Nem gondolta volna, hogy valaha is arra fog kérni egy nőt, hogy töltse az éjszakát a házában, azonban most, hogy ez mégis megtörtént, nem várt elégedettséggel töltötte el. Igaz, ami igaz, eddig az sem jutott soha az eszébe, hogy a konyhaasztal alkalmas lenne helyettesíteni az ágyat, de be kellett látnia, hogy Maggie-vel bárhol és bármikor képesek voltak a buja percekre.
Miután a lány kijelentette, hogy szexinek találja főzés közben, alig várta, hogy végre elkészüljön az étel. Aztán amikor lezárta a tűzhelyet, Maggie kóstolót kért a raguból, és ízlett neki. Még le is nyalogatta a fakanalat mielőtt lemosta volna. Ez volt az a pillanat, amikor a merevedése fájón sajogni kezdett a nadrágja szorításában, úgyhogy egyszerűen felrakta a lányt az asztalra, és ott helyben magáévá tette. Még szerencse, hogy nem azon szokott étkezni, bár a "suvickus" bűbáj is megtette a hatását, amikor Maggie elment átpakolni a ruháit a mosógépből a szárítógépbe.
Merlinnek hála, hogy működtek. Ezer éves darab volt mindkettő, az apja vette, mert nem volt hajlandó elfogadni, hogy az anyja bűbájt használjon mosás helyett.
Most Maggie – egy hosszas szeretkezés után – itt alszik mellette az ágyban, amiben rajta kívül még soha nem feküdt más (képtelen lett volna a szülei egykori fekhelyén aludni) és ez előtt a nyaralás előtt még azt hitte, hogy nem is fog. Mekkorát tévedett! Sőt, valójában elég sok mindenben felül kellett vizsgálnia az eddigi elméleteit.
Mindjárt az első az volt, hogy őrültségnek találta Dumbledore azon ötletét, hogy nyaralni küldje mugli módra. Végül azonban igazán élvezte az egész utat, már Maggie előtt is, ráadásul a muglik is szórakoztatóak voltak, némelyikük pedig egészen érdekes.
Aztán pedig jött Margaret Norton, aki felülírt mindent, amit korábban a nőkkel való kapcsolatáról gondolt. Az csak egy része ennek az egésznek, hogy valami hihetetlen módon kívánta őt, ráadásul az, hogy meg is kapta, különös módon nem hűtötte le a vágyait, mint más nők esetében, hanem még inkább tüzelte. Szinte felfoghatatlan, hogy csak másfél hete ismeri. Vele mindenhogyan jó volt lenni, még abban is meghittség volt, amikor vacsora után együtt mosogattak. Fogalma sem volt, hogy mi lesz ebből az egész kapcsolatból, de most nem is gondolt erre. Akarta a lányt, csak az számított, hogy mindig vele legyen. Amikor a fülébe súgta, hogy nem tudja elveszíteni, akkor úgy is gondolta, még akkor is, ha ez tőle is áldozatokat kíván majd. Végtére is, saját magáért is hozhat áldozatot, nemcsak a varázslótársadalomért.
Az elmúlt héten sokat gondolkodott arról, hogy vajon Maggie változtatja-e meg, vagy mi az oka annak, hogy jobb a kedve, mint eddig bármikor? Aztán rájött, hogy inkább azért van, mert a lány előtt nem kell szerepet játszania. Korábban az egész élete arról szólt, hogy hol a halálfalót, hol a kémet, hol a magának való, szigorú tanárt kellett alakítania, természetesen azért, hogy senki ne sejthesse meg a valódi célját, szándékait. Dumbledore-on kívül nem engedhetett mást közel magához. Aztán megölték Voldemortot, és róla is kiderült ugyan az igazság, mindenki megtudta, hogy végig a jó oldalon állt, de valahogy mégsem sikerült levedlenie azt, hogy a diákok féljenek tőle, a tanárok pedig továbbra is kerülték, mint azelőtt. Természetesen ez azért is volt, mert ő is éppen ugyanúgy viselkedett, mint korábban, mégsem tett ellene semmit, hiszen az elmúlt húsz évben ezt szokta meg.
Aztán jött Belgium, a rengeteg napsütés, az a csodálatos városka és végül Maggie. Az első közös reggelijüknél eleinte még vele is úgy viselkedett, ahogyan másokkal szokott, de az étkezés végére rájött, hogy erre nincs semmi oka. Ez a lány nem ismeri, nem tudja ki ő, és milyen kép alakult ki róla. Még tiszta lappal kezdhet előtte, és megvan az a lehetősége, hogy ő írhatja rá az első sorokat, nem a hírneve. Az igazán érdekes az volt, hogy nem is kellett megerőltetnie, vagy megjátszania magát. Őszinte volt Maggie-vel, és talán ez volt az, ami valóban felszabadító volt. Hogy vele lehetett csendben nézelődni, beszélgetni, és akár felszabadulva nevetni is, nem nézett rá miatta megütközve.
Önmagát adhatta, és bár ezzel a Perselus Pitonnal még saját maga is csak most ismerkedett, ez az élet lényegesen jobban tetszett neki.
Ha az előttük álló napra gondolt, elfogta a nyugtalanság. Először is, be kell jutniuk a kilenc és háromnegyedik vágányra. Ez nem jelenthet gondot, hiszen indulás előtt az átjáró megnyílik, hogy a mugli származású diákokat is kikísérhessék a szüleik a vonathoz. Persze kérdés, Maggie neki fog-e menni majd a falnak, vagy őrültségnek fogja gondolni? Ha pedig már a vonaton lesznek, el kell mondania neki mindent. Remélte, hogy a lány megérti majd, hogy eddig titkolóznia kellett, és nem lesz neki túl nagy sokk a varázsvilág.
Felsóhajtott.
– Mi a baj? – Maggie bámulatosan megérezte, ha még ébren volt, és valamin emésztette magát.
– Semmi. Felébresztettelek? – simított végig a lány hasán.
– Igen, de nem a sóhajtással – kuncogott Maggie, rádöbbentve a férfit arra, hogy a hímvesszője meredten nyomódik a lány fenekéhez.
– Ne haragudj! – mormogta a hajába Perselus bocsánatkérőn.
A lány átfordult a másik oldalára, hogy szembe legyen vele, és a szemébe nézhessen.
- Nem hiszem, hogy tudnék rád haragudni, főleg nem emiatt – tette az egyik kezét az arcára.
Hirtelen úgy érezte, most van itt a perc, hogy a holnapi napra felkészítse a lányt.
– Maggie, szeretnék valamit kérni tőled, és szeretném, ha holnap emlékeznél rá.
– Tessék, mondd! – nézett rá komolyan a lány.
– Holnap nagyon sok olyan dolgot fogsz megtudni, ami idegennek, esetleg furcsának, talán rémítőnek hat majd. Csak arra kérlek, bízz bennem!
– Jól van – mondta a lány –, igyekezni fogok.
– Nagyon fontos vagy nekem – ölelte át a férfi gyengéden. Bár eddig nagy változásokon ment keresztül, most még képtelen lett volna kimondani, hogy szereti. Ez volt a legtöbb, amit hangosan is be tudott ismerni.
Maggie nem válaszolt semmit, csak megcsókolta, de olyan végtelenül gyengéden, hogy az többet mondott minden szónál.
***
Látta, hogy Perselus egész reggel feszült volt, jobban, mint bármikor, az alatt a rövid idő alatt, mióta ismeri. Megreggeliztek, aztán elindultak a pályaudvarra. A King's Cross forgatagában a férfi kézen fogta, és erősen, óvón szorította, amíg a peronok felé haladtak.
– Nem kellene jegyet venni? – kérdezte Maggie, amikor elsiettek a kasszák előtt.
– Nem – állt meg egy pillanatra Perselus –, erre a járatra a vonaton kell megvenni a szelvényt.
Ahogy közeledtek a vágányok felé, a férfi egyre lassult, mintha most, amikor közeledik a cél, már nem akarna annyira sietni. Végül a kilences és a tízes peron között megállt.
– Biztosan furcsán hangzik, de az expressz a kilenc és háromnegyedik vágányról indul. Úgy kell hozzá bejutni, hogy annak a falnak – mutatott egy téglafalra – határozottan neki kell menni.
Maggie elnevette magát, és vidáman tekintett Perselusra. Ahogy azonban meglátta az arcát, rájött, hogy ez egyáltalán nem vicc.
– Nem tréfa, ugye? – kérdezte elkomolyodva.
A férfi nemet intett a fejével.
Bizonytalanul nézett az előtte álló falra, mert az elég szilárdnak tűnt ahhoz, hogy egy ilyen kísérletnek ellenálljon. Közelebb lépett hozzá, és rátette a kezét. Nem mozdult ugyan, de a tenyerén határozottan furcsát érzett, mintha bizsergetné. Meglepve pillantott Perselusra, aki feszülten figyelte.
– Megmutassam, hogyan kell? – kérdezte a férfi.
– Igen – válaszolta Maggie.
– Csak határozottan menj neki. Ha úgy könnyebb, akár futhatsz is, jó?
Bólintott.
– Ugye utánam jössz majd? – fürkészte Perselus.
– Igen – mondta neki ismét a lány, most már valamivel határozottabban.
A férfi még egy gyors puszit adott a szájára, aztán elindult.
Figyelte, ahogyan határozott léptekkel ment, és a falhoz érve belépett rajta, majd eltűnt. Körbe pillantott, de úgy tűnt, a körülötte lévő emberek közül senkinek sem tűnt fel, hogy valaki eltűnt. Sőt, mintha őt sem vették volna észre.
Talán most kellene hazamennem, mert az nem normális, hogy valaki átmegy a falon – futott át az agyán. – Viszont, azok a dolgok sem hétköznapiak, amik velem történnek. Talán éppen ezért járok jó úton. Különben is, megígértem Perselusnak, hogy utána megyek – vont végül képzeletben vállat.
Vett egy nagy levegőt, és határozott léptekkel elindult, majd közvetlenül a fal előtt megállt.
Nem vagyok normális – gondolta –, képes vagyok szó szerint fejjel menni a falnak? Ez az egész egyszerűen hihetetlen! Különben is, vajon mi vár a fal mögött? – tépelődött tovább.
Ismét rátette a tenyerét a téglafalra, és hirtelen valami azt súgta neki, bárhová is vezet a bejárat, neki ott a helye.
Hogy ki vár a fal mögött? A férfi, akit szeretek – válaszolta meg magának az előbbi kérdést. Hátrált néhány métert, aztán elindult, és átlépett a falon, egyenesen a férfi ölelő karjai közé.
– Köszönöm! – szorította meg Perselus, mintha érezte volna, hogy mi ment végbe benne a túloldalon.
Érdeklődve nézett körül, és azt látta, hogy itt ugyanúgy a King's Cross pályaudvaron vannak, de a többi vonat nem látszik (pontosabban olyan volt, mintha nagyon messze, egy üvegfal mögött lennének), helyettük viszont ott állt a vágányon egy igazán különleges szerelvény.
– Egy gőzmozdony! – ragadta meg izgalmában a férfi kezét. – Régi vágyam volt egy ilyenen utazni!
A nagy lelkesedésben fel sem tűnt neki, hogy a tábla szerint tényleg a kilenc és háromnegyedik vagánynál áll, és azzal sem foglalkozott, hogy ilyen számúnak nem is kellene lenni. Csak állt a boldogságtól könnybe lábadt szemmel, és legszívesebben magához ölelte volna a vonatot.
Tíz éves volt, amikor egy nyári reggel az apja még hajnalban felébresztette, és azt mondta, készüljön, elmennek valahová. Maggie szépen felöltözött, elbúcsúzott az anyjától, aki aznap otthon maradt, és kézen fogva elindultak.
– Hová megyünk? – kérdezte.
– Majd meglátod – válaszolta az apja, és talányosan mosolygott.
Bár volt autójuk, mégis a vasútállomásra mentek, és a kis Maggie izgatottan szállt fel a vonatra, mert előtte még sosem utazott vasúton.
– Ez szuper! – lóbálta a lábát, mert még nem ért le a padlóig.
Végül egészen Pennsylvaniáig – bár az Egyesült Államokban ez nem számít nagy távolságnak – utaztak, egy vasúti parkig, ahol pompás vonatokat láthattak kiállítva. Voltak régebbiek és egészen újak is, de neki a gőzmozdonyok voltak a kedvencei.
Az apja nevetve figyelte, ahogyan ugrál egyik vagonról le, a másikra fel.
Csodálatos nap volt.
– Egyszer láttam a Big Boyt* (* az Union Pacific 4000 gőzmozdony beceneve), azóta szeretnék gőzössel utazni – lelkendezett, és kis híján most is ugrálni kezdett örömében.
– Akkor szálljunk fel, öt perc múlva indul – válaszolta a férfi, akire átragadt valamennyi a lány lelkesedéséből.
Maggie-t jelenleg az sem érdekelte volna, ha a mozdony egyenesen a pokolba húzza a szerelvényt, izgatottan szállt fel az egyik vagonra. Elég sok üres fülke volt, találomra kiválasztottak egyet, és beültek egymás mellé, a szürke bársony huzatú ülések egyikére, a csomagját felrakták a fejük fölé. A férfi nem hozott bőröndöt, csak egy kisebb táskát, mondván, hogy az iskolában is megvan mindene.
Csillogó szemekkel nézett Perselusra.
– Sokáig tart az utazás? – kérdezte.
– Igen, csak késő délután fogunk megérkezni – válaszolta Perselus, és gyengéd mosollyal figyelte a lányt.
– Úgy viselkedek, mint egy gyerek, ugye? – pirult el.
– Igen, de nagyon szórakoztató – hangzott a válasz, és Perselus megfogta a lány kezét.
– Még mindig feszült vagy – állapította meg, mert érezhető volt a férfiból áradó nyugtalanság.
– Valóban, bár már kevésbé – mondta a férfi. – Aggódtam, hogy nem gondolod-e meg magad?
– Nos, nem mondom, hogy nem jutott eszembe… – nézett rá őszintén Maggie.
– De mégis itt vagy, és csak ez számít!
– Tudtam, hogy vársz rám – mondta Maggie, és lágyan megcsókolta Perselus ajkát.
A férfi úgy ölelte, mintha még mindig attól tartana, hogy elmenekül.
Mikor szétváltak, a vonat füttyentett, és meglepően simán kigördült a peronról. Kezdetét vette az utazás, Maggie pedig izgatottan bámult ki az ablakon.
Még csak nagyjából tíz perce indultak el, amikor megérkezett a kalauz, aki elég furcsa egyenruhát viselt.
– Jó napot, Piton professzor! Hölgyem! – nézett végig Maggie-n alaposan a férfi, különösen az összekulcsolt kezeiken állapodott meg a tekintete. – Üdvözlöm önöket a Roxfort Expresszen!
– Jó napot, Chester! – biccentett Perselus a férfi felé. – Két jegyet kérünk!
Maggie nyúlt volna a táskája felé, hogy elővegye a pénztárcáját, de Perselus keze megállította.
A kalauz eközben letépett a tömbjéből két tikettet, és kilyukasztotta őket.
– Négy galleon lesz – nyújtotta feléjük a papírdarabokat, amin a mozdony kicsinyített mása robogott.
Perselus kivett a tárcájából négy nagy, kerek aranypénzt (legalábbis annak tűnt), és átadta a kalauznak.
– További kellemes utazást! – mondta még a férfi vidáman, aztán becsukta a fülke ajtaját, és tovább ment.
Maggie magába roskadva ült, a karjait összefonta a mellkasa előtt, mert nem akarta, hogy Perselus hozzáérjen, bár a férfi ezt valószínűleg érezhette, mert nem is próbálkozott. Nem értett az egészből semmit. Újra eszébe jutott, amiről a gőzös feletti örömében megfeledkezett, hogy tulajdonképpen átment egy falon.
Mi a csodába keveredtem? – kérdezte magától. Mi az a furcsa pénz, amit használtak, és miért mozgott a kép a jegyen? Mi az vajon, amit még nem tudok a mellettem ülő férfiról?
Egyáltalán, van ezen a vonaton vészfék? – nézett körbe, és a tekintete űzött vadként, riadtan futkosott fel-alá.
– Maggie – szólalt meg halkan Perselus.
A lány komoran nézett a férfi elgyötört arcára.
– Igen? – A hangja sokkal keményebben csengett, mint ahogyan várta.
– Valamit el kell mondanom – kezdett hozzá a férfi egy mély sóhaj kíséretében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése