Perselus Piton nyaralni megy - 11. fejezet

11. fejezet


Félek. 
Ez volt az első gondolat, ami átfutott az agyán, amikor meglátta, hogy Maggie szorosan összefonja maga előtt a karját mintegy védekezésként, és hogy kizárja őt a világából. Ritkán érzett igazi félelmet, de most bekövetkezett az, amitől a legjobban tartott, és a helyzet nem adott bizakodásra okot. Pontosan érezte, hogy a lány nem örülne, ha át akarná ölelni, vagy ha meg akarná érinteni. Most először utasította el, és ez a vártnál sokkal jobban fájt neki.
Igaz, még nem is próbáltam meg közeledni hozzá – gondolta. Ezen eltöprengett egy darabig, de végül úgy döntött, időt kell adnia neki, és főleg magyarázatot.
– Maggie – szólalt meg.
– Igen? – Volt a hangjának egy olyan csalódott színezete, ami kétségbe ejtette.
Felsóhajtott.
– Valamit el kell mondanom.
Hol kellene kezdenem? – gondolkodott, aztán eszébe jutott az éjszakai beszélgetésük.
– Emlékszel, hogy mit kértem tegnap este?
Maggie nem szólt semmit, csak bólintott.
– Azt kértem, hogy bízz bennem, és te meg is tetted. Átjöttél egy falon, pedig sejtem, mennyire nehéz lehetett.

A lánynak arcizma sem rezdült, mint aki nem is hallja, amit mond.
– Bízol még bennem? – kérdezte.
Maggie nem válaszolt azonnal. Hosszú percekig nézett maga elé, neki pedig esztelen módon az jutott az eszébe, amikor utoljára látta élve Voldemortot.

     Egykedvűen nézett a varázsló hüllőszerű arcára. Nem érzett semmit, csak undort. Talán ütött az utolsó órája, de legalább magával viszi a nagyúrt is. Ha tudná, mennyire nem fél tőle, mert nem érdekli az sem, hogy mi lesz vele, valószínűleg felbőszítené. Abban a pillanatban jött rá, hogy Voldemort, aki a világ leghatalmasabb mágusának hiszi magát, valójában ostoba. Mindent pontosan úgy tesz, ahogyan Dumbledore előre látta. Azt hiszi, végtelenül okos, miközben csak egy bábu a sakktáblán, aki mindig éppen azt lépi, amit az ellenfele akar. Sőt, végtelen önhittségében már nem is ő öl, hanem a kígyójára hagyja, esélyt adva neki a túlélésre. Mert igen, Dumbledore még erre is számított, azért küldte vele és Harryvel titokban Shackleboltot is, aki nem messze várakozott, figyelve, hogy mi történik. Számára ugyan mit sem ért az élete, de az igazgató nem akarta feláldozni, ha módjában állhatott megmenteni.

     A lány most felé fordította a fejét, ezért azonnal visszatért a jelenbe. Bár igyekezett szenvtelennek mutatkozni, belül komoran várta az ítéletet.
– Talán nem kellene – mondta halkan Maggie –, de bízom.
A megkönnyebbülés jóleső hullámai öntötték el a testét. A lány keze most a lábán nyugodott, úgy tűnt, már nem zárkózik annyira el tőle. Óvatosan ért a kézfejéhez, mire Maggie megfordította, hogy a tenyere nézzen felfelé. Az ujjaival gyengéden végigcirógatta a csuklójától az ujjbegyéig, aztán a két kéz összefonódott.
– Varázsló vagyok – buktak ki belőle a szavak.
– Mint David Copperfield? – kérdezte a lány, rövid hallgatás után.
– Ő kicsoda? – hökkent meg a férfi. Fogalma sem volt, kiről beszél.
– Hát, a tévében láttam néhány műsorát. Tudod: „Menekülés az Alcatrazból”, „Bermuda háromszög” – sorolta a lány.
Akkor hirtelen derengeni kezdett számára valami.
– Mint Houdini?
– Igen, igen – bólogatott Maggie.
– Nem – válaszolta –, ők illuzionisták. Nem varázsolnak, csupán kiválóan megtervezett mutatványokat hajtanak végre, rendkívüli ügyességgel.

Maggie ezen egy kicsit elgondolkodott, ő pedig figyelte minden apró rezdülését, és várta a következő kérdést, mert biztos volt benne, hogy lesz.
– Te varázsolsz? – kérdezte most.
– Igen.
– Hogyan?
– Van egy varázspálcám, de vannak bűbájok, amik anélkül is működnek.
– Miért?
– Mert varázserőm van – válaszolta.
– Ezt honnan tudod? – ráncolta a homlokát a lány.
– Anélkül nem lehet varázsolni.

– Az a kalauz az előbb – folytatta bizonytalanul Maggie –, ő is?
– Igen – bólintott.
A lány hirtelen felkapta a fejét, mint akinek eszébe jut valami.
– Ismert téged – nézett rá kutatva –, Piton professzornak szólított.
– Engem elég sokan ismernek a mi világunkban.
– Mi az, hogy a ti világotok?
– A varázsvilág.
Gondolkodott, hogyan mondja el az igazságot a lánynak, és arra jutott, talán könnyebb neki, ha ő kérdezősködhet, és nem zúdítja rá az információk áradatát.
– Amikor átléptem a falon, akkor mi történt?
– Beléptél a világunkba.
– De hogyan? Olyan is be tud lépni, akinek nincs izé… varázsereje?
– Az a téglafal egy átjáró, bizonyos idővel a vonat indulása előtt megnyílik, és akkor bárki át tud rajta lépni, aki akar. Persze védi néhány varázslat, hogy véletlenül ne találjon rá senki, csak az, aki keresi, mert tudja, hogy ott van. Azért van, hogy a mugli származású diákokat is ki tudják kísérni az expresszhez a szüleik.
– Micsoda? – csodálkozott. – Mi az a mugli?
– Így hívjuk a varázstalan embereket.
– Mugli – motyogta magában a lány. – Azt mondod, varázsvilág. Akkor több varázsló is van?
– Igen, valójában elég sokan vagyunk.
– Nők is?
– Igen, vannak boszorkányok is.

Maggie egy darabig tépelődött, de a következő kérdése így is meglepte Perselust.
– Ha vannak boszorkányok is, akkor miért én? Szóval – pirult el –, választhattál volna hozzád illőbbet is.
Mert a szerelem nem válogat – gondolta.
– Ez nem így működik – mondta hangosan. – Még sosem éreztem magam így senkivel, mint veled – nézett rá őszintén.
Maggie szeme felragyogott a benne dúló bizonytalanság ellenére is. Közelebb hajolt hozzá, mert szüksége volt a csókjára. A lány nem fordult el tőle, ezért az ajkát lágyan, óvatosan hozzáérintette az övéhez, mint először, a kishajóban. Ezután homlokát a homlokának döntötte.
– Egész életemben magányos voltam, amíg meg nem ismertelek – vallotta be neki. Amint kimondta a szavakat, tudta, hogy ez tényleg így van. Soha nem voltak igazi barátai, hiszen senkit nem engedhetett közel magához. Pontosabban a halálfalók közül ő nem akart, és mivel a többiek éppen őt tartották annak, így mindkét csoportból kilógott. Mikor a Roxfortban tanult, a Mardekárosokkal ugyan nem volt rosszban, de nem igazán tudta megérteni, miért nézik le annyira a mugli születésűeket. Talán mert ő is félvér volt, Lily szülei pedig muglik voltak, nem értette, hogy miért baj ez. Lily volt az, akit a leginkább közel engedett magához, és igen, mielőtt a boszorkány Pottert választotta, ő sem érezte annyira magányosnak magát, mert ketten sok mindent megbeszéltek. Persze nem mindent, hiszen, míg a lány csak barátként gondolt rá, addig ő szerelmes lett belé, és ez a viszonzatlan szerelem éket vert közéjük.
De ezek rég elmúlt dolgok voltak, és életében először az elmúlt héten megtudta, milyen az, ha valaki mellett nem kell megjátszania magát. Persze teljesen őszinte most sem lehetett, és meglepve tapasztalta, hogy megkönnyebbült, amiért végre elmondta magáról az igazságot. Maggie előtt nem akart titkolózni, és úgy tűnt, a lány elfogadja őt olyannak, amilyen.

     Maggie átölelte, és végre érezte, hogy már nincs benne ellenállás. Egy darabig így, összeölelkezve ültek, aztán – anélkül, hogy elengedte volna – a lány megkérdezte.
– Ez a vonat hová megy?
– A végállomás Roxmorts, ami az iskola melletti legközelebbi falu.
– Milyen iskola az?
– Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola. Ott tanítok bájitaltant. Ne haragudj, de korábban nem beszélhettem róla.
Maggie bólintott, annak jeléül, hogy tudomásul vette.
– Az micsoda? Mesélsz róla?
– Majd ha ott leszünk, megmutatom a laborom, és elmesélek mindent a bájitalokról.
A lány szórakozottan cirógatta a kezét, látszott, hogy valamin még töpreng.
– Perselus – szólalt meg –, miért viszel engem oda?

***

– Mert úgy gondolom, hogy neked is varázserőd van – mondta a férfi.
– Azok miatt, amik történtek velem? – kérdezett vissza.
– Igen.
– De, én nem csináltam semmit! Úgy értem, azok a dolgok csak úgy megtörténtek, nem mondtam, hogy abrakadabra, vagy ilyesmi!
Perselus halványan elnevette magát.
– Mi sem mondjuk, hogy abrakadabra. – Aztán elkomolyodott, és megsimogatta az arcát. – Ne haragudj, nem akarlak kinevetni. Tudod, vannak bizonyos varázsigék, amiket ha kimondunk, és használjuk hozzá a pálcánkat, akkor megtörténik az, amit éppen akartunk. De attól is függ, hogy egy varázslóban, vagy boszorkányban mennyi a varázserő. Ez nem egyforma mindenkiben. Van, aki épphogy a hagyományos, gyakran használt bűbájokra képes, más bonyolult varázslatokat is könnyedén elvégez. Van, akinek mindenhez szüksége van a pálcájára, nekem nem mindenhez kell, sőt, a legtöbb varázsigét sem szükséges kimondanom, anélkül is működnek.

     Maggie próbálta megemészteni az eddig hallottakat. Egyrészt hihetetlennek tűnt az egész, másrészt annak fényében, amik vele történtek, mégis volt értelme. Ennél furcsább történetet még sosem hallott, de az eszébe sem jutott, hogy a férfi nem mond neki igazat. Meg hát, végül is, már ő is átment egy falon, és látta a jegyen mozgó vonatot is. A könyvre gondolt, ami odarepült hozzá, és a tenyerét kezdte nézegetni. Nem látott benne semmi különöset.
Talán Perselus csak szeretné azt hinni, hogy hasonlítok hozzá, mert különben túl nagy lenne közöttünk a szakadék – gondolta.
– De ha nincs semmilyen varázserőm, akkor mi lesz? – kérdezte szomorúan. – Ha egyszerűen ilyen mugli, vagy micsoda vagyok?
– Nem számít! – válaszolta kedvesen Perselus. – Kitalálunk valamit. Sok varázslónak vagy boszorkánynak van varázstalan párja.
Hevesebben kezdett dobogni a szíve. Ezek szerint a férfinak is olyan sokat jelent, ami közöttük van, mint neki?

     Kibámult az ablakon, nézte az eddig soha nem látott zöld tájat. Néhány hete még elképzelhetetlennek tűnt, hogy valakivel komolyabb kapcsolatba kezdjen, mert a sebeit nyalogatta Jack után, ezért is tűnt ideális megoldásnak Perselus. Az egész csak egy nyári időtöltésnek indult, mindkét fél megelégedésére.
Most pedig azt érzi, hogy a pokolba is követné a férfit. Nos, talán követi is, hiszen fogalma sincs arról, hová tart a vonat. Mégis, ahogyan itt ül a karjai között, valahogy biztonságban érzi magát, és olyan nyugodtnak, mint már nagyon régen. Úgy érezte, mindent képes lenne feladni a férfiért, de közben félt is. Mi van, ha egyszer ez a kapcsolat is úgy végződik, mint az előző? Ha megint eldobják majd, mint egy rongyot?
A pillantása a kezére vándorolt, ami otthonosan pihent Perselus tenyerében.
Érezte, hogy bármi is van közöttük, az minden eddigi kapcsolatánál több, pontosabban teljesen más. Mint amikor valaki egész életében cukros üdítőt iszik, ami néha megromlik, aztán iszik a hűs forrásvízből, ami az életet jelenti.
Különben is, már eldöntötte, hogy esélyt ad kettőjüknek, ezen nem változtathat az, hogy a férfi nem kémiát, hanem bájitaltant tanít!

Perselus szerint neki varázsereje van, de ő nem hitte. Egyáltalán, hogyan működik vajon ez az egész?

– Miért gondolod, hogy nekem van varázserőm, és nem egy szellem tette azokat a dolgokat? – kérdezte.
– Mert a szellemek nem ilyenek – válaszolta Perselus. – Legalábbis nem olyanok, hogy a kezedbe adják a kanalat, vagy odadobják a könyvet. Igazság szerint én magam sem értem pontosan a veled kapcsolatos dolgokat.
– Miért nem?
– Mert még sosem hallottam olyanról, hogy valakinek csak felnőtt korában derül ki a varázsereje. Igazából ennek nem lehetne megtörténnie. Biztosan nem történt korábban veled valamilyen furcsaság? Soha? – kérdezte a férfi kétkedve.
Töprengett Maggie egy ideig, de semmi nem jutott eszébe.
– Nem, soha – rázta meg a fejét.
– Tudod – kezdett bele a mondandójába Perselus –, olyan iskola, mint a Roxfort, több is létezik a világon, van egy Észak-Amerikában is. Amikor az iskola körzetében megszületik egy olyan gyermek, akinek mágikus képességei vannak, akkor a neve bekerül egy könyvbe, ami alapján tizenegy éves korában értesítik, hogy felvételt nyert az intézménybe. A könyvet nem varázslók írják, hanem egy mágikus penna, tehát az nem fordulhat elő, hogy valaki véletlenül kimarad.
– De az én szüleim nem varázslók – vetette közbe.
– Mugli házaspárnak is születhet varázsló gyereke, ugyanakkor varázsló családba is születhet kvibli.
– Micsoda?
– Aki mágus családba született, de neki, magának nincs varázsereje – magyarázta Perselus. – Tehát, a diák tizenegy évesen bekerül az iskolába, és ott megtanítjuk, hogyan használja a képességeit.

Mindketten töprengtek egy ideig, aztán Maggie szólalt meg.
– A gyerekek már korábban is tudják, hogy varázslók?
– Akinek legalább az egyik szülője varázsló vagy boszorkány, az igen, hiszen tudják, milyen jeleket kell észrevenniük. A mugli családok általában nem jönnek rá, mert ők csak furcsaságokat észlelnek. A gyerek nem kezd el varázsolni, de történhet olyan, hogy például valamiért haragszik, és hirtelen eltörik egy ablak. Esetleg zaklatott vagy szomorú, erre lekonyulnak a virágok.
– A rózsa a parkban! – jutott eszébe. – Ezért nézted meg?
– Igen – bólintott. – Az egy tipikus példa, de mivel te nyilvánvalóan nem tudtál róla semmit, elfogadtam az elméleted a melegházi virágokról. Tegnap pedig éppen az egyik olyan könyvet vetted le a polcról, amelyik el volt varázsolva. Az a könyv a Bájitaltan haladóknak volt, nem a Kémia haladóknak.
– Te varázsoltad el?
– Igen, mert ameddig lehet, titokban kell tartanunk, hogy varázslók vagyunk.
– De miért most történik ez velem, huszonkilenc évesen?

Perselus komoran gondolkodott, a két szemöldöke között elmélyült a ránc.
– Ezen én is gondolkodtam, és talán valamilyen módon hozzám van köze. Talán az, hogy most találkoztál egy varázslóval, az felélesztette a képességeidet. Én sem vagyok biztos benne, többek között ezért is szeretném, ha találkoznál az igazgatóval.
– Gondolod, hogy ő tudni fogja?
– Igen, az a véleményem, hogy ha ő nem tud segíteni, akkor valószínűleg senki más. Albus Dumbledore az egyik legerősebb mágus a világon, végtelenül sok mindent tud, és nagyon okos is, és rengeteg tapasztalata van, nemsokára százhúsz éves lesz.
– Százhúsz? – kérdezett vissza döbbenten. – Olyan sokáig nem élnek az emberek – mondta hitetlenkedve.
– A varázslók valamivel tovább élnek, nem olyan ritka ez a kor – magyarázta a férfi –, bár Dumbledore természetesen már nálunk is idősnek számít.
– Kedveled őt, ugye? – kérdezte. A hangsúlyából nyilvánvaló volt, hogy Perselus nagyon tiszteli a főnökét, sőt, talán szereti is, mintha az apja lenne.
– Igen, azt hiszem – mondta rövid gondolkodás után a férfi.

– Mutatnál nekem egy varázslatot? – kérdezte óvatosan. Nem tudta, lehet-e ilyet kérnie.
– Igen, de előbb szeretném, ha valamit megpróbálnál – válaszolta a férfi. – Ott van a két jegy az asztalon. Nyisd ki a tenyeredet, és kívánd azt, hogy kerüljenek bele a jegyek.
– Nem hiszem, hogy sikerülni fog – mondta bizonytalanul, de azért kitárta a kezét, és a jegyekre koncentrált, amint a tenyerében fekszenek. Szinte végig sem gondolta, a papírdarabok felemelkedtek, és finoman a tenyerébe estek.
Varázslat lenne? – töprengett. Kivette a kezéből a jegyeket, visszatette az asztalkára, és ismét a kezét kezdte el nézegetni.
– Maggie, nem fogsz látni a kezeden semmit, gondold csak el, rajtam sem vetted észre, hogy varázsló vagyok – magyarázta Perselus.
– Ez igaz – restelkedett. – Nos, mutatsz nekem valamit?
– Ez csak egy egyszerű bűbáj lesz, előveszem a pálcámat, jó?
Bólintott.
A férfi kezébe vette azt a kis táskát, amit magával hozott, belenyúlt, aztán elővett egy fekete pálcát.
– Lumos – mondta, és a pálca végén fény gyulladt.
Maggie csalódottan nézte.
– Ezt egy zseblámpával is meg lehet csinálni.
Perselus a szemét forgatva nézett rá.
– Zseblámpa, mi? – morogta. – Nox – azzal a fény kialudt. - Reducio – mutatott a pálcával Maggie bőröndjére, ami ennek hatására a harmadára zsugorodott, aztán egy intéssel a bőrönd felemelkedett a polcról, majd szemmagasságban eléjük ereszkedett. Néhányszor átfordult a tengelye körül, aztán újabb pálcamozdulatra visszatért a polcra. – Baziteo – mondta Perselus, és a bőrönd visszatért eredeti méretéhez.
A férfi most ránézett a leesett állal figyelő lányra.
– Ez már jobban tetszett?
– A mindenit! – motyogta a lány, aztán hamiskásan elmosolyodott. – És te végig cipelted a fél városon.
– Valójában alkalmaztam rajta egy súlycsökkentő bűbájt, amivel a mérete megmaradt ugyan, de a súlya csak annyi volt, mint egy tollpihének – grimaszolt Perselus, olyan arcot vágva, mint egy kisfiú, akit csínytevésen érnek.
Maggie felnevetett, vidáman nézett a férfira, aztán a tekintetébe komolyság vegyült.
Varázsló, vagy sem, szeretem – gondolta egyszerűen, mielőtt megcsókolta volna.

***

Majd visszajövök később – határozta el a büfés boszorkány, akinek már a kilincsen volt a keze, de akkor a függöny résein keresztül meglátta, hogy a fülkében helyet foglaló pár éppen megcsókolja egymást. Tolta tovább a kocsiját, de hirtelen megtorpant.
Perselus Piton a Roxfort expresszen csókolózik? – döbbent meg.