Perselus Piton nyaralni megy - 21. fejezet

21. fejezet


Egy végtelennek tűnő hónap.
Ennyi telt el azóta, hogy visszatért Európából. Azt hitte, mára valamivel könnyebb lesz, mert beletörődik a megváltoztathatatlanba, és egy keveset talán felejteni is tud, de nem így történt. Azóta is minden éjjel a férfival álmodott, és reggelente könnyáztatta párnával a feje alatt ébredt. Mégis az éjszakákat viseli könnyebben, és minden nap alig várja, hogy este legyen, és újra átélhesse az együtt töltött csodálatos pillanatokat. Emlékezhessen arra, ahogyan Perselus karcos, mély hangjával a fülébe mormolt, neki pedig erre minden érzéke pattanásig feszült, várva, hogy a férfi vékony ajkai lázasan kutatva feltérképezzék a testét. Néha annyira valóságosnak tűnt, hogy az éjszaka közepén zihálva ébredt, és amikor rájött, hogy egyedül van az ágyban, zokogva borult vissza a párnára. Fájdalmasan kívánta, hogy a varázsló szikár mellkasához ölelje, és csak csevegjenek bármiről. Szeretett volna Perselusszal a vér szerinti apjáról beszélgetni, mert Perselus biztosan ismerte, és talán így megtudhatna valamit magáról is. Keserűen gondolt a számára ismeretlen férfira, akinek kegyetlenségét fel sem tudta fogni igazán. Tényleg szörnyű lehetett, ha Perselus elhagyta őt azért, mert Voldemort lánya. A lelke mélyén megértette, és elfogadta a férfi döntését, hiszen el sem bírta képzelni, milyen érzés lenne, de úgy gondolta, hogy valószínűleg Perselus éppen úgy viszolyog tőle, ahogyan ő saját magától.

Reggelente, miután felkelt, rendbe szedte magát, kifestette az arcát, épp csak annyira, hogy eltüntesse a sírás nyomait, és egy mély sóhajtással kilépett az ajtón, hogy emberek közé menjen. Napközben valamilyen monoton egyhangúság lett úrrá rajta, és úgy érezte magát, mintha gép lenne, ami csak kívülről szemlélné az életet. Ráadásul van benne egyfajta várakozás, mintha annak, ami közöttük volt Perselusszal, nem lehetne így vége. Vár valamire, de még önmaga sem tudja, hogy mire.

Pedig az elmúlt egy hónap eléggé eseménydús volt számára.
Édesanyja a repülőtéren várta, így aztán Dr. Jefferson segítségével úgy tett, mintha oda érkezett volna meg. Szerencsére el tudta hitetni, hogy az időeltolódás miatt fáradt, és napokra behúzódott a régi szobájába. Az anyja kérdezte ugyan, hogy mi van azzal a férfival, aki miatt tovább maradt nyaralni, és elutazott Angliába is, de csak annyit mondott neki, hogy mégsem illettek össze. A maga részéről ezek után lezárta a témát, az édesanyja pedig jobbnak látta nem faggatni tovább. Maggie végtelenül hálás volt ezért a nyugalomért.

Egy héttel később felhívta Dr. Jefferson, hogy a lakás költözhető állapotban van, menjen el, és nézze meg. Mikor odaért, nemcsak a varázsló várta, hanem ott volt a felesége is.
– Maggie, kedvesem! Örülök, hogy megismerhetem – ölelte át szívélyesen a középkorú nő –, már annyi mindent hallottam önről!
– Én is nagyon örülök! – válaszolta udvariasan, jóllehet semmit sem érzett, örömet a legkevésbé.
A szőke, kedves arcú boszorkány érdeklődve vette szemügyre.
– A férjem mondta, hogy ön vékony, de elképzelni sem tudtam, hogy ennyire.
Maggie egykedvűen álldogált, nemigen tudta, mit mondhatna erre. Való igaz, az elmúlt héten nem sokat evett, de nem tűnt fel neki, hogy ez meglátszódna rajta.

A lakás megfelelőnek bizonyult, és nem is volt annyira kicsi, mint ahogy korábban Dr. Jefferson állította. Két szoba, tágas konyha és fürdőszoba. Teljesen modern, de otthonos berendezéssel. Mindazonáltal tökéletesen hidegen hagyta, csak az számított, hogy végre egyedül lehessen. Megállapodtak egy méltányos bérleti díjban, átvette a kulcsokat, megígérte a boszorkánynak, hogy egyszer majd náluk ebédel, és már aznap ott is aludt. Másnap elment néhány holmijáért, aztán gyakorlatilag minden nap elhozott valamit a raktárból, amit bérelt.

Még ugyanazon hétnek a vége felé felhívta Dr. Jefferson.
– Szervusz, Maggie!
– Jó napot, doktor úr! – Korábban is gyakran szólította így, tehát most sem változtatott.
– Sikerült elhelyezkedni a lakásban?
– Igen – válaszolta –, nagyon kellemes.
– Nagyszerű! Az a helyzet, hogy lenne még egy ötletem – folytatta lelkesen a varázsló. – Tudom, hogy még nem telt le a két hét, de éppen ezért is hívtalak most fel, hogy legyen időd erről is gondolkodni.
Maggie várt egy keveset, aztán rájött, hogy neki most érdeklődnie kellene.
– Miről van szó? – A kérdés tompán hangzott, és hallatszott, hogy valójában egyáltalán nem érdekli, de a férfinak a gesztus is elég volt.
– Szükségem lenne egy asszisztensre a rendelésemen, és én rád gondoltam.
– Rám? De én tanár vagyok, mit tudnék önnek segíteni?
– Hamar belejönnél, mert nem bonyolult, ráadásul munka után taníthatnálak is. Azt hiszem, ez sok mindenre megoldást nyújtana.
– I-igen – válaszolta lassan. Képtelen volt gondolkodni, mert alig érdekelte.
– Nem kell azonnal döntened – folytatta Dr. Jefferson, és Maggie hallotta a hangjából kiérződő szánalmat. – Ráérsz akkor választ adni, amikor találkozunk.
– Rendben, köszönöm – mondta –, de ugye tudja, hogy nem tartozik nekem semmivel!
– Maggie! Te tennél vele nekem szívességet, mert tényleg szükségem van egy asszisztensre, aki járatos a muglik között, ugyanakkor nem kell előtte titkolnom a kilétemet. – Úgy tűnt, a férfi ajánlata valóban komoly, és nem csak azért akarja felvenni, mert felelősnek érzi magát érte.
– Jól van, meggondolom. Viszontlátásra!

     Így történt, hogy két hete elkezdett dolgozni, mint orvosi asszisztens. Augusztus eleje volt, és bár korábban nem erről álmodott, hiszen mindig is tanítani akart, most tökéletesen megfelelt ez az állás is. Tisztában volt vele, hogy most még képtelen volna lelkesen magyarázni a matematikát, és a diákokhoz sem lenne türelme, már, ha egyáltalán felvennék bárhová, amíg ilyen üres tekintettel mered a világba.
De valójában ez a munka elég érdekes volt, mert délelőtt mugli betegek érkeztek, délután viszont varázslók és boszorkányok hoppanáltak a kis előtérbe, ahol a kórházban nem keltett feltűnést hirtelen felbukkanásuk. Megcsinált mindent, Dr. Jefferson keze alá dolgozott, udvarias volt, és tényleg rátermett. A munka is változatosnak bizonyult, mégis úgy érezte magát, mint egy gép, ami megkapja az utasításokat, vagy már nem is kell neki, hanem magától végzi a feladatait, de minden különösebb lelkesedés nélkül.

     Egy hete dolgozott, tehát már három telt el azóta, hogy eljött Európából, amikor egyik délután, a kórházból hazafelé tartva az utcán összefutott Jackkel. Kis híján elment mellette, annyira a gondolataiba volt merülve. Éppen a brugesi csónakázást idézte vissza magában, amikor a férfi megszólította.
– Nahát, Maggie, te vagy az? Alig ismertelek meg, annyira megváltoztál!
A lány csak nézett rá, és majdnem egy percig fogalma sem volt, hogy ki áll vele szemben.
– Szervusz, Jack! – üdvözölte aztán a férfit.
– Régen láttalak, hogy vagy mostanában?
– Nos, elvagyok – válaszolta.
– Nincs kedved meginni valahol egy italt? – kérdezte Jack. – Beszélgethetnénk, felidéznénk a régi szép időket. Tudod, szakítottam Jenniferrel – nézett rá jelentőségteljesen a férfi.
– Ezt sajnálattal hallom – válaszolta –, de nem Jack, nem szeretnék veled beszélgetni.
Haza akart menni, és elmerülni az emlékeiben, hogy folytathassa a csónakázást Perselusszal.
– De Maggie, már nagyon bánom az egészet, és ennyivel tartozunk egymásnak! – folytatta a férfi, immár erőszakosabban.
Közönyösen nézett vissza rá.
– Nem Jack, én nem tartozom neked semmivel, és ha valamit bánok, akkor az az, hogy öt évet elvesztegettem rád az életemből – mondta hidegen, aztán választ sem várva faképnél hagyta a döbbent férfit.
Ironikus – gondolta magában, ahogy folytatta útját hazafelé. – Néhány hónapja még örültem volna egy ilyen kérésnek, most pedig nem is érdekel, még csak fel sem bosszant.
Mire hazaért, már el is felejtkezett az egészről. Gyorsan megfürdött, aztán lefeküdt aludni.

     A következő héten elkezdték munka után a tanulást. Maggie személyesen Setronius mágiaügyi minisztertől kapott engedélyt a mágiahasználatra, nemcsak tanulás céljából, de az elsajátított bűbájokat használhatta is. Bár nagy lelkesedéssel ebbe sem vetette bele magát, köszönhetően erős varázserejének, eléggé jól ment neki.

Péntek délután éppen a mágiatörténettel ismerkedtek, amikor Dr. Jeffersonnak a mosdóba kellett mennie.
– Jövök rögtön. Hozzak visszafelé egy kávét? – kérdezte, mert látta, hogy Maggie egy ideje – bár próbálta visszatartani, de – ásítozik.
– Nagyon jó lenne! – válaszolta, mert tényleg borzasztóan álmos volt. Amint a férfi elhagyta a helyiséget, le is tette a fejét a könyv mellé helyezett könyökére, hogy egy keveset pihenjen.

– Maggie, Maggie! – ébresztgette a férfi.
Álomittasan nézett rá.
– Bocsánat, csak a szemem pihentettem – mondta.
– Semmi baj – válaszolta Dr. Jefferson, és az ablak felé bökött a fejével. – Nem akartalak megzavarni – magyarázta, amikor meglátta a lány kérdő arcát, hiszen odakint időközben besötétedett.
– Ó! – mentegetőzött a lány. – Nem tudom, mi van velem mostanában, de olyan sokat alszom, folyton fáradt vagyok.
– Talán egy kissé vissza kellene vennünk a tempóból – javasolta a férfi. – Menj most nyugodtan haza, és a hétvégén pihend ki magad!
– Köszönöm, bár anya holnapra betervezett egy kis lányos napot, kozmetikus, masszázs, ilyesmik – válaszolta.
– Akkor érezd jól magad, és hétfőn találkozunk! – búcsúzott az orvos.

***

     Augusztus közepe felé járt az idő, és mióta két hete az Abszol úton járt, szinte ki sem mozdult a lakásából, még a kertbe – ami emiatt teljesen elvadult – sem ment ki. Amikor Brugesben arra gondolt, hogyan fogja majd magát Maggie nélkül érezni a londoni házában, fogalma sem volt arról, hogy ilyen lesz. Életében egyszer már megjárta a poklot, de ez most egészen más volt, és sokkal fájdalmasabb. Úgy érezte, közel jár hozzá, hogy megtébolyodjon. Csak egy nagyon vékony hajszál választotta el az őrülettől, mert köszönhetően sok éves gyakorlatának, még mindig képes volt annyira visszafognia magát, hogy ne gyűrjék maguk alá teljes egészében az érzelmek. De állandóan fázott, és hiába öltözött fel vastagon, semmi nem melegítette fel, már az alkohol sem, úgyhogy napok óta nem is ivott semmit, természetesen a vízen kívül. Tudta, hogy csak egyvalaki tudná felmelegíteni, de azt is, hogy ő elérhetetlen a számára. Már előre tartott attól, milyen lesz, ha visszatér a Roxfortba, ahol nem tudja kikerülni azokat a helyeket, ahol boldog volt, itt is szinte csak a pincében létezett.

Tegnap este azonban megitta az utolsó adag álomtalan álom elixírt is, úgyhogy ma el kell mennie hozzávalóért az Abszol útra.
Nem akart. Nem szeretett volna újabb olyan varázslókkal beszélni, akik találkoztak Maggie-vel. Bár elég kevesen voltak ilyenek, mégis nehezen vitte rá a lélek, hogy kitegye otthonról a lábát. Végül aztán győzött a félelem az éjszakától. Nem álmodhat, mert azt talán nem képes túlélni.
Rendbe szedte magát – most még rémesebben nézett ki, mint két hete –, és elindult.

     Minden a lehető legrosszabbul alakult.
Először is, az üzletben közölték, hogy a szállítással gondok adódtak, ezért csak két nap késéssel érkezik meg a rendelt alapanyag.
Piton tajtékozott. Az eladót lehordta a sárga földig, végül megfenyegette, hogy megátkozza, ha nem érkezik meg holnaputánra sem a szállítmány. Fogalma sem volt, miként fogja kibírni ezt a két napot az elixír nélkül. Vajon képes lesz két napig ébren maradni? A felindultságtól alig látott, amikor kilépett az utcára, ahol viszont Potterbe botlott.

– Jó napot, Perselus! Csak nem beteg? – kérdezte a fiú, és alig hatott a lelkére, hogy Harry szemeiben őszinte aggodalmat látott.
Mikor ez a gondolat tudatosult benne, teljesen letaglózta. Azok a szemek nem Lily szemei voltak többé, hanem a Harryé. Néhány pillanatig csak állt meredten, nem tudta hová tenni az érzést. Pontosabban annak hiányát, mert az, hogy úgy tudott a fiúra nézni, mint bárki másra, és nem látta benne többé az édesanyját, úgy gondolta, ürességgel kellene eltöltenie. Ehelyett édes-bús nosztalgiát érzett, semmi egyebet, de igazából még annál is jóval erősebb volt a Maggie elvesztése miatti fájdalom.
– Nem vagyok beteg, Harry – válaszolta végül, kevésbé elutasítóan, mint tervezte, mivel a felismerés kizökkentette.
– Akkor jó – mondta a fiú, miközben kétkedőn végigmérte, de végül nem tett újabb megjegyzést.
– Nos, viszontlátásra! – köszönt volna el, de Harry még nem fejezte be.
– Maggie-vel találkozott mostanában? Remélem, sikerült már elűzni a félelmeit!
– Miféle félelmeit? – kérdezett vissza összeráncolt szemöldökkel.
– Magának nem mondta? – csodálkozott Potter. – Attól tartott, hogy egyszer majd gonosz varázsló lesz belőle, mert Voldemorttól származik. A genetikáról magyarázott, de bevallom, én arról keveset tanultam.

     Nem is válaszolt neki, egyszerűen faképnél hagyta, és azonnal hazahoppanált. Otthon aztán kisietett a kertbe, mert úgy érezte, levegőre van szüksége. Hosszú ujjaival végigszántotta a haját, és lerogyott a padra.
Itt ültek néhány hete, és ahogy eszébe jutott, mennyire boldog volt akkor, úgy érezte, mintha valaki bevitt volna egyet a gyomrába, még meg is görnyedt.

Maggie attól fél, hogy egyszer ő is olyan lesz, mint Voldemort? Azért, mert ő az apja? De hiszen nincs benne egy szemernyi sötét erő sem, megmondta Ollivander is! Ezen tépelődött, amikor hirtelen rájött, hogy ezt csak neki mondta két hete az öreg varázsló, a lány nem tud róla!
Abban a pillanatban egy szélroham söpört végig a házak között, ő pedig bedugta kezét talárja zsebébe, hogy megmelengesse őket.

Egy üvegcse akadt az ujjai közé.
Erről meg is feledkeztem – nézett a tenyerében tartott fiolára, ami a Maggie-vel közösen főzött álmatlanság elleni bájitalt tartalmazta.
Hosszú ideig ült a padon, és forgatta, nézegette a kicsi üveget. Végül mélyet sóhajtott, felállt, és visszament a házba, egyenesen a hálószobába.
– Nem bírom ezt így tovább – morgott magában. – Soha nem fogok jobban lenni, mert sosem fogom elfelejteni őt, de valójában nem is akarom.
Lefeküdt az ágyra, és szinte érezni vélte a párnán a lány illatát.
– Talán ideje lenne, álmodnom valamit – mondta halkan, azzal kibontotta az üvegcsét, és felhajtotta a tartalmát.

***

Szombat reggel türelmetlen kopogásra ébredt. Az ajtóhoz támolygott, és kinyitotta.
– Anya! Talán ég a ház? – kérdezte morcosan.
– Nem, kislányom, de több, mint öt perce kopogtatok, már hívni akartam a rendőrséget! – viharzott be a lakásba az édesanyja, és mire a nappaliba ért, már mindent alaposan szemügyre is vett. Maggie három hete lakott itt, de a mamáját most hívta el először, pontosabban Mrs. Norton tegnapelőtt bejelentette, hogy majd ő érte jön. – Nagyon helyes lakás, de egy kicsit otthonosabbá is varázsolhatnád. Hol vannak a képeid és a könyveid?
– A bérelt raktárban, mert még nem volt időm mindent idehozni – válaszolta. Részben ez igaz is volt, de nagyon jól tudta, hogy ideje lett volna éppen rá, viszont nem túlzottan érdekelte, hogy lógnak-e képek a falról, és olvasni sem volt mostanában hangulata.
– Segítsek elhozni? – kérdezte az anyja, és amikor nemet intett a fejével, látta a tekintetéből, hogy aggódik érte. – Reggeliztél már?
– Dehogy, csak most ébredtem fel! – ásított.
– Mondtam, hogy kilencre jövök, azt ígérted, addigra elkészülsz! Most negyed tíz, és csak most ébredtél? El fogunk késni! – panaszkodott az anyja.
– Fáradt voltam, és olyan jót álmodtam! – vont vállat. Ami azt illeti tényleg jót álmodott, természetesen Perselusszal, aki szorosan ölelte, és azt ígérte, hogy soha nem fogja elhagyni. Talán emiatt, de most volt az első alkalom, hogy nem sírt álmában.
– Menj, készülj el gyorsan, tízre oda kell érnünk – csóválta fejét az édesanyja.

Maggie gyorsan bekapott néhány falatot, felöltözött, aztán elindultak.
A szépségszalonba érve először manikűr és pedikűr volt a program, bár a körmös lány eléggé meglepődött, amikor ő csak egy egyszerű, színtelen lakkozást kért. Ezután a kozmetikus következett, egy dupla kabinba kerültek, hogy tudjanak közben beszélgetni, bár Maggie arra készült, hogy ő leginkább az édesanyja csacsogását fogja hallgatni. Lefeküdt az ágyra, a kozmetikus hátrafogta a haját, áttörölte az arcát, aztán elkezdte felvinni az első krémet a bőrére. Ahogy az erős növényillat megcsapta az orrát, hirtelen felfordult a gyomra, úgyhogy felpattant az ágyról, és kirohant a mosdóba, még éppen időben.
– Bocsánat! – jött vissza, miután kiadta a reggelijét, és jobban lett. – Lehet, hogy valami rosszat ettem – mentegetőzött.
– Jól vagy? – kérdezte aggódva az édesanyja.
– Persze, csak talán túl erős ennek a krémnek az illata – magyarázta.
– Én akkor voltam ilyen érzékeny az illatokra, mikor téged vártalak – jegyezte meg az anyukája –, és te jó ég, mennyit aludtam akkor! Folyton álmos voltam...
Az anyja még folytatta a visszaemlékezést, de ő már nem hallotta, megkövülve állt továbbra is.

Lehetséges lenne? – kérdezte magától.