Perselus Piton nyaralni megy - 12. fejezet

12. fejezet


     A vonat késő délután gördült be a roxmortsi vasútállomásra. Piton professzor azon gondolkodott, hová menjenek először? Továbbra sem akart még varázs módszerrel a Roxfortba menni, pláne, hogy úgysem tudnának csak a birtokhatárig eljutni. Bár Voldemorttól már nem kellett tartani, az iskola ugyanúgy védett volt, mint korábban.
Most, hogy a mágia nem volt titok többé Maggie előtt, lekicsinyítette a lány bőröndjét, úgy sétáltak a falu határa felé. Útközben néhányan ugyan megbámulták őket – talán azért is, mert egyikőjük sem viselt talárt –, de nem érdekelte. Amikor a Szárnyas Vadkanhoz értek, támadt egy ötlete.
– Menjünk be ide vacsorázni! – Igaz, Aberforth fogadója továbbra sem örvendett különösebben jó hírnek, ő az elmúlt időszakban egészen jó viszonyba lett Dumbledore öccsével, ezért mostanában a Szárnyas Vadkant előnyben részesítette a Három Seprűvel szemben.

     A fogadóban a szokásos félhomály uralkodott, és ma este meglehetősen csendes volt. Csak néhányan beszélgettek, és ittak egy hátsó asztalnál, akik rájuk sem hederítettek, amikor a nyikorgó faajtón beléptek. A fogadó tulajdonosa a pult mögött állt, és egy korsót törölgetett. Piton már tudta, hogy a varázsló mindig ugyanazt az egy poharat törölgeti, mégpedig azért, mert az meg volt bűvölve. Ha csetepaté volt készülőben, a korsó melegedni kezdett, ily módon figyelmeztetve a kockázatra. Olyankor aztán Aberforth még azelőtt kirakhatta a veszélyes varázslókat, mielőtt azok tönkre tették volna a berendezést.
– Jó estét, Perselus! – köszöntötte őket az öreg. – Kisasszony!
– Jó estét! – Maggie próbálta nem kimutatni meglepetését, de valószínűleg Aberforth volt a legidősebb ember, akit valaha látott. – Margaret Norton.
– Mi szél hozta erre magukat? – kérdezte az ősz varázsló, miután ő is bemutatkozott.
– A bátyjához jöttünk – válaszolta Piton. – Az iskolában van?
Legnagyobb meglepetésére Aberforth nemet intett a fejével.
– Albus elutazott egy gyógyfürdőbe. Ismeri a bátyámat, nincs híján az abszurd ötleteknek.
A mágus most beszédes szemekkel nézett Maggie-re.
– Jól telt a vakáció, Perselus?
– Igen, remekül. Albusnak ez az abszurd ötlete most nem volt olyan rossz. – A keze önkéntelenül a fiatal nő hátára szaladt, mire Maggie elpirult.
– Van valaki most a Roxfortban?
– Senki, a házimanók szabadságot kaptak, a tanárok is üdülnek, még Hagrid is elment az óriásokhoz – sajnálkozott Dumbledore. – De holnap a manók visszajönnek, a bátyám pedig holnapután érkezik. Ha gondolja, küldhetek neki egy baglyot, hogy jöjjön hamarabb.
– Nem szükséges – válaszolta, aztán Maggie-re nézett. – Erről az utazásról én sem tudtam.
– Semmi gond, úgyis van idő – válaszolta a lány.
– Aberforth, van szabad szobája? A kastélyba majd átmegyünk holnap, már egyébként is későre jár.
– Hogyne! Vacsorát kérnek?
– Jó lenne – válaszolta a férfi.

Az ifjabb Dumbledore leemelt egy kulcsot a falról, és átnyújtotta.
– Egy óra múlva kész a vacsora. A szobában nyugodtan változtassák meg, amit gondolnak.
– Köszönjük – vette át az idős varázslótól Perselus, majd a felső szint felé indultak.
A falépcső barátságosan csikorgott a lépteik alatt, amikor felmentek az emeletre. A megfelelő ajtón belépve Piton professzor meglepődött. Még sohasem járt a Szárnyas Vadkan szobáiban, és most meglepve látta, hogy a helyiségben nyoma sincs az ivó kissé baljóslatú hangulatának. Kényelmes volt, és kellemes.
– Megfelelő lesz, ugye? – kérdezte Maggie-t.
– Persze, nagyon barátságos szoba – válaszolta a lány. – Jól hallottam, hogy házimanókról volt szó?
- Igen, ők dolgoznak a Roxfortban. Például az ételeket készítik, rendben tartják az iskolát, a tanárok lakrészeit, és még egyéb dolguk is van.
– Értem, és a vonaton az a furcsa pénz, az mi volt? Nem angol font, az biztos.
– Így van, azok galleonok voltak, de létezik még sarló és knút is, ezek a varázsvilág pénznemei. A mugli pénzekhez képest annyi a különbség, hogy a varázslóknak mindenütt ugyanezek a pénzeik, Angliában éppúgy, mint mondjuk Afrikában.
– És mi van akkor, ha nem itt akarsz fizetni, hanem Londonban, egy átlagos boltban?
– Akkor van egy bank, a Gringotts, ahol beváltják a koboldok.
– Manók, óriások és koboldok? És én még azt hittem, ezek csak a mesében léteznek – mosolygott Maggie.
– Sokkal több van a világon annál, amit az emberek hisznek – válaszolta.

– Miért jár mindenki talárban? – kérdezősködött tovább a lány. – A diplomaosztóm jutott róla az eszembe, ott volt rajtam ilyen, igaz, az kék színű volt.
– Nem is tudom, valahogy így alakult, ez amolyan varázsló viselet. Nálunk az iskolában minden nap hordják a diákok és a tanárok is. Van belőle vékonyabb és egészen vastag, téli is.
– Kíváncsi vagyok, hogyan festesz benne? – Maggie olyan arckifejezéssel nézte, mintha nem is azt próbálná elképzelni, milyen lehet talárban, hanem inkább ruha nélkül, pedig azt már látta.
– Majd meglátod, természetesen remekül áll – mondta, és bár ő ironikus megjegyzésnek szánta, a lány mosolyából úgy tűnt, neki nem tűnt annak. – A diákok szerint leginkább egy denevérhez hasonlítok benne – osztotta meg a gúnynevét. Sosem foglalkozott vele különösebben, most mégis keserűen hangzott.
A nő megsimogatta az arcát.
– Kíváncsi vagyok, rólam mit mondanak a tanítványaim – forgatta meg a szemeit. – Egyébként szeretem a denevéreket, gyermekkoromban lakott egy a padlásunkon. A szüleim megengedték, hogy ott maradhasson, mert bár általában csoportban telepednek le, nálunk csak egy magányos kisdenevér élt. Emlékszem, hosszú évekig volt ott, napközben lógott az egyik gerendáról, éjjelente pedig kirepült. – Maggie beszéd közben egészen ellágyult, ábrándos kifejezéssel folytatta. – Néha éjszaka kiszöktem a szobámból, és felmentem hozzá a padlásra. Először azt hiszem, megijedt tőlem, de egy idő után hozzám szokott, később pedig néha a vállamra is repült.
– Megszelídítetted? – kérdezte. Hiszen ezt teszi velem is – vélte.
– Nem – rázta meg a lány a fejét –, összebarátkoztunk. Továbbra sem szerette az embereket, és senkit sem engedett közel magához, rajtam kívül.
Ez nekem is megfelelne – gondolta.

     Maggie az ablakhoz ment, és kinézett rajta. Az összes haja a bal vállára volt húzva, ezért most a nyaka jobb oldala finoman ívelve kínálta magát. Piton mögé lépett, és beszívta az illatát, amiről egy virágos rét és ugyanakkor egy árnyas erdő jutott az eszébe. Szeretett elmerülni ebben az érzésben. Lágyan megcsókolta a hajlatot, a karjaival pedig átkulcsolta a lányt. Maggie belesimult az ölelésébe, és a fejét kissé megbillentve hozzáférést engedett az ajkainak, hogy megízlelhesse.
Időközben odakint teljesen besötétedett, és amikor felnézett, az ablakban meglátta a tükörképüket. Hirtelen átfutott rajta egy kósza gondolat, és egy pillanatra nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Olyan érzése volt, hogy ami most történik, az nem a valóság. Hogy nem létezik, hogy neki jár ez a lány, és ez a boldogság.
De aztán Maggie a tükörkép-Piton szemébe nézett, és rámosolygott, elűzve ezzel a homlokáról a felhőket.

***

     Ahogy a tükörképüket nézte, észre kellett vennie, hogy ők egy igazán összeillő páros. Külsőleg hasonlítanak egymáshoz, ettől harmonikus a megjelenésük. Bár, ő saját magát sosem gondolta szépnek, mindig úgy érezte, hogy a fekete szemek és haj miatt túl komor a megjelenése. Régebben vidám színű ruhákkal ellensúlyozta mindezt, de már hónapok óta csak feketében, esetleg fehérben járt. Az alakja egész jó volt, bár vékony, és sajnos a mellei túl kicsik. Biztosan Perselus is látja ezt, azért tűnt az előbb olyan távolinak – gondolta.
– Mi a baj? – kérdezte a férfi.
– Semmi, csak… – elcsuklott a hangja.
Hogyan is mondhatnám azt neki, hogy túlságosan csúnya vagyok hozzá?
– Tudom, hogy van valami – mondta a férfi, és végigsimított a hasán, egészen a melléig. Ott kicsit megállt, és megcirógatta a vékony anyagon keresztül.
– Nem tudom, mit látsz bennem vonzónak? Túl vékony vagyok – válaszolta pirulva.
– Gyönyörű vagy, de ostoba fajankó lennék, ha csak a külsőd érdekelne – morogta Perselus, és még valamit, de azt már nem értette.
Lassan gombolni kezdte a rajta lévő blúzt, aztán kiszabadította a melleit a melltartójából.
Maggie lehunyt szemmel élvezte a kényeztetést, de hirtelen megmerevedett.
– Perselus, az ablakban állunk, és bárki beláthat! – kiáltott fel rémülten.
– Az előbb szórtam egy bűbájt az ablakra, attól csak egy függönyt fognak látni, bárki is néz erre – mondta a férfi.
– Ó! – csak ennyit tudott válaszolni, de aztán elmosolyodott. – Akkor varázsolj el engem is! – kérte.
– Állok rendelkezésére, hölgyem! – harapott Perselus finoman a vállába.
– Érzem – kuncogott a lány vidáman.
Ostobaságokon töröm a fejem – gondolta egy röpke pillanatra, de aztán minden gondolata elszállt, és csak a férfi létezett.


– Nem találkoztunk mi már valamikor? – kérdezte az idős fogadós, amikor a vacsorát eléjük tette.
– Nem hiszem. Járt már az Egyesült Államokban? – Valójában biztosan tudta, hogy nem találkoztak, hiszen egy ilyen idős emberre biztosan emlékezne.
– Nem – hangzott a válasz. – Oda való?
– Igen, Bostonba – erősítette meg a nő.
– Akkor nem találkozhattunk, biztosan csak hasonlít valakire. Persze, még arra sem tudok rájönni, hogy kire – töprengett az öreg.
Perselus szemben ült vele, és fintorgott.
– Talán hozzám hasonlít? – kérdezte.
– Ha meg nem sértem, Perselus, a hölgynek igazán csinos orra van, és nem csak a magáéhoz képest. – A fogadós vidoran nézett Perselusra, de úgy tűnt, a férfi már hozzászokott az efféle csörtékhez.
– Nem nagyobb a magáénál, mert nekem nem sikerül mindenbe beleütnöm – közölte a tanár, mire az öregember harsány nevetésben tört ki.
– Tudja, magával igazán élmény társalogni! Végre valaki, aki nem fél nekem riposztozni! – azzal – továbbra is vidáman nevetve –, elhagyta az asztalukat.
Perselus fejcsóválva nézett utána.

– Szerencsénk van, hogy Aberforth nem haggist készített a tiszteletünkre – mondta a férfi.
– Miért? Az micsoda? – kérdezte Maggie, miközben az előtte lévő húsból levágott egy darabot.
– Birkabelsőséggel töltött bél – húzta el az orrát Perselus.
– Nem hangzik túl bizalom gerjesztően – válaszolta. – Bár gondolom, azért meg lehet enni.
– Igen, skót nemzeti étel, de szerintem csak arra jó, hogy kiüldözzék az angolokat.
– Akkor ezek szerint engem nem akar elüldözni – mosolygott.
– Téged senki sem akar – válaszolta Perselus gyengéd hangon.

– Szóval, ő a fiatalabb testvér? – váltott témát a lány.
– Így van – hagyta jóvá a férfi.
Hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Jól főz – mondta, aztán eszébe jutott valami. – Ebben a faluban csak varázslók élnek?
– Igen, miből gondolod?
– Itt mindenki talárban jár, tehát nem titkoljátok azt, hogy varázslók vagytok.
– Valóban – Perselus elismerően nézett rá.
– Most én vagyok itt az egyedüli mugli?
– Szerintem nem vagy mugli – legyintett a férfi –, de egyébként igen.
– Akiknél csak az egyik fél varázsló, ők hol élnek?
– Általában az emberek között, ezzel megkönnyítve a varázstalan fél életét.
Ezen egy darabig eltöprengett, amíg végére nem értek a vacsorának.

Másnap délelőtt, egy bőséges reggeli után elindultak a Roxfort felé. Az idő kellemes volt, bár eléggé északon voltak ahhoz, hogy ne legyen túl meleg.
– A varázslók hogyan szoktak közlekedni? – kérdezte Maggie félúton.
– Miért? – kérdezett vissza Perselus.
– Nem láttam sehol autót, vagy más közlekedési eszközt – válaszolta.
– Jó megfigyelő vagy – somolygott a férfi –, és ebben az esetben is igazad van. Többféle módon odajuthatunk a kívánt helyre. Van például a hoppanálás, amikor gyakorlatilag az egyik helyen eltűnünk, a másik helyen felbukkanunk. Ezt csak jogosítvánnyal lehet végezni. Aztán van a hop-por, amivel a Hop-hálózatba bekötött kandallók között lehet utazni.
– Kandallóba? – döbbent meg. – Mi történik télen, amikor fűtenek vele?
– Ha a Hop-hálózatba be van kötve, akkor a Rendszerfelügyelet biztosítja, hogy ne történjen ilyen baleset – magyarázta Perselus. – Aztán ott van még a zsupsz-kulcs is, de azt általában nagyobb rendezvények megtartásához használják. Egy tárgyat megbűvölnek, amit, ha megérintenek a meghatározott időben, a kívánt helyre kerülnek. Például egy koncert alkalmával helyszínek, tárgyak és időpontok vannak megadva. Odamennek a varázslók, egyszerre megérintik a zsupsz-kulcsot, és már a helyszínen is vannak. Na és persze ott van a jó öreg repülés.
– Hogyan? – kottyantotta közbe.
– Seprűvel, természetesen, bár néhányan – mint jómagam – anélkül is tudunk.
– Lehet kettesben? Úgy értem, vihetsz engem? Kipróbálhatom?
– Mit?
– A seprűn repülést! Azt hiszem, imádnám!
Perselus vidáman fürkészte.
– Jól van! – egyezett bele.

     Amikor először megpillantotta a kastélyt, megtorpant. A szeme elé táruló látvány egészen lenyűgöző volt.
– Fantasztikus! – mindössze ennyit volt képes kinyögni.
Ahogy közeledtek hozzá, egészen hatalmába kerítette az izgalom.
Odaérve Perselus kinyitotta a nagy, több embermagasságú kaput, és egy hatalmas előcsarnokban találta magát, szemben egy pazar lépcsővel. Felemelte a fejét, és döbbenten tapasztalta, hogy a magasban számtalan lépcső van és némelyik mozog is.
Perselus nyugodtan várta, hogy kicsodálkozza magát, csak utána szólalt meg.
– Később körbevezetlek, már amennyire ez lehetséges, ebben a hatalmas épületben. Gyere, megmutatom a pincét, ahol hagyományosan a bájitaltan tanterem, a laborom, és a lakosztályom van.

A lépteik nem ütöttek túl nagy zajt, ahogy áthaladtak a kihalt helyiségen. Egy lépcsőn lementek és egy sötét folyosón találták magukat. Perselus elővette a pálcáját.
– Lumos Maxima! – mondta, és a pálca megvilágította folyosót.
– Hmm, azt hiszem, mégiscsak jobb, mint egy zseblámpa – mosolygott a férfira, aki erre csak a szemét forgatta.
A bájitaltan tanári lakosztály meglehetős hasonlóságot mutatott Perselus londoni otthonával, bár talán még kényelmesebb és harmonikusabb volt. A férfi itt is végigvezette, és a hálóba érve megkérdezte.
– Ugye most is az én lakosztályomat választod szállás gyanánt?
– Igen, bár nem tudom, mennyire lesz kényelmes az ágy kettőnknek – válaszolta bizonytalanul, mert a fekvőhely ugyan szélesebb volt, mint egy egyszemélyes ágy, de nem annyira, mint egy kétszemélyes.
– Ezen könnyen segíthetek – mondta Perselus, és a pálcája intésére az ágy kétszeres méretűre nőtt, de a legfurcsább az volt, hogy a helyiségben mégis ugyanannyi hely maradt.
– Ezt hogyan csináltad? – kérdezte döbbenten.
– Csak egy egyszerű tértágító bűbáj – vont vállat a férfi. – Most már elég kényelmes lesz az ágy? – kérdezte a lány füléhez hajolva.
– Igen, egész éjjel kergetőzhetünk benne – kacsintott rá Maggie.
– Nekem más terveim vannak – mondta Perselus és megcsókolta.
– Ó, és beavatsz a terveidbe? – kérdezte, amikor szétváltak.
– Éppen azon vagyok – nyúlt volna be a blúza alá a férfi, amikor váratlanul kopogtattak.