Perselus Piton nyaralni megy - 18. fejezet

18. fejezet


– Perselus! – kiáltott utána még egyszer az ajtóból is, de már nem látta a varázslót. Habozva állt az igazgatói iroda bejáratánál. Legszívesebben a férfi után rohant volna, de egyrészt nem tudta, hová ment, másrészt végre itt van az alkalom, hogy mindent megtudjon magáról, a múltjáról, és a vér szerinti apjáról. Nem mintha neki nem lett volna már az eddig megtudottak fele is bőven több, mint elég – néhányszor az ájulás szélére került az elmúlt néhány órában, nem is igazán értette, mi adott számára erőt, hogy ezt az egészet ép ésszel kibírja – de érezte, hogy még mindig nem tud mindent, és csak a szobában tartózkodó varázslók tudnak neki ebben segíteni.
– Maggie! – hallotta meg a háta mögött Dr. Jefferson hangját.
Megfordult, hogy közvetlen közelről a férfi arcába nézhessen.
– Kérlek, ne haragudj ránk! – kérte aggodalmas hangon. Látszott az orvoson, hogy kellemetlenül érzi magát, pedig nem volt miért.
– Hogyan is haragudhatnék! – sietett megnyugtatni. – Megmentették az életemet!

A férfi visszavezette a székéhez.
– Köszönöm! Nem is tudod, milyen nagy erkölcsi dilemma volt ez nekünk. Egy boszorkányt megfosztani a varázserejétől, olyan, mintha az életétől fosztanánk meg, de úgy éreztük, nincs más lehetőségünk.
– És én ezzel tisztában vagyok, azok után, amiket hallottam – bólintott Maggie –, örülök, hogy meg merték tenni ezt a nagy lépést.

Futólag még bátorítóan átölelte Dr. Jeffersont, aztán a fiatal férfira nézett, Dumbledore mellett.
– Akkor végül is, ki ölte meg – egy kicsit tétovázott – Denemet?
– Én – mondta komolyan a fiú. – Persze a professzornak igaza volt, és az ő segítsége nélkül tényleg nem ment volna, de a halálát én okoztam, és nem bántam meg – szegte fel az állát.
Nem, hát persze – gondolta. Ha az én szüleimet ölte volna meg, én sem bánnám. Bár nekem, ezek szerint az apám volt - töprengett, de ez ellen a gondolat ellen minden idegszála tiltakozott. – Nem, az a férfi soha nem volt az, csak egy undorító csaló! Az én apám Michael Norton volt, a legjobb édesapa a világon! – jött rá. Tulajdonképpen a megrázkódtatás, amit érez, részben azért van, mert ilyen hirtelen, villámcsapás szerűen kellett értesülnie az egészről.

– Milyen ember volt? – kérdezte Dumbledore-t. – Amiket eddig hallottam róla, azok alapján szörnyen gonosz, de milyen volt előtte? Gondolom, nem volt mindig ilyen, vagy igen? És kik voltak ezek a Halálfalók? – Szerette volna megérteni, mi visz rá valakit arra, hogy ilyesmiket tegyen, és úgy érezte, még nagyon keveset tud.
Dumbledore hosszan, áthatóan nézett rá, végül a tekintete a távolba révedt, úgy kezdett hozzá.
– Valójában azt hiszem, sőt biztosan tudom, hogy mindig is gonosz volt – merengett el a múltban. – Kisfiú volt, amikor egy árvaházban, ahol élt, találkoztam vele. Első látásra külsőleg nagyon hasonlít hozzá, mert gyönyörű gyermek volt, később pedig jóképű, csinos fiatalemberré serdült. Ugyanez a fekete haj és szemek, mégsem mondanám, hogy azonnal észrevehető lenne a rokoni kapcsolat, mert nem az. Én magam sem jöttem volna rá, talán mert a szemeikben tükröződő érzelmek annyira különbözőek, és ezáltal a vonásaik is eltérnek.
Aztán az igazgató hosszú ideig csak beszélt, és Maggie szinte vég nélkül hallgathatta a szörnyűségeket, amiket a vér szerinti apja elkövetett. Ült, hallgatott, és egy idő után legszívesebben sikoltozni szeretett volna. Miféle ember volt az a férfi? Gyilkosságok, kínzások, rémuralom? Az egész nagyon hasonlított valamihez.
– Olyan…, olyan volt, mint Hitler – suttogta maga elé.
– Lényegében igen – szólalt meg Dr. Jefferson is, és támogatása kifejezésének jeléül a vállára tette a kezét. A többiek egyetértően bólogattak, jelezve, hogy a hasonlat helytálló.

     Ismét eszébe jutott az a régi nyár az idősek otthonában. Az öregemberek, akik közül sokan Európából menekültek a II. Világháború idején, amikor a nácik üldözték a zsidókat. Volt ott egy idős asszony, aki túlélte a koncentrációs tábort, mert szerencséjére, amikor odakerült még fiatal, ereje teljében lévő nő volt, ezért munkatáborba került.
Nagyon ritkán hozta szóba a múltat, és Maggie őszintén csodálta, amiért mindig vidám volt és kedves. Egyetlen egyszer beszélt a lánynak az életéről (Maggie kérte meg rá), de akkor kendőzetlenül elmondott minden szörnyűséget, és a lányt szinte sokkolták a történtek.
A tudat, hogy a vér szerinti apja olyan volt, mint a nácik, bénítóan hatott Maggie-re, és ólomsúlyú teherként nehezedett a vállára. Legszívesebben elhatárolódott volna az egésztől, de nem tehette, hiszen nagyon jól tudta, genetika is létezik a világon, nemcsak mágia.

– Azt hiszem, egy kis időre lenne most szükségem – mondta végül. Úgy érezte, hogy leginkább Perselus közelsége tenne jót neki, hogy a férfi átölelje, és egy csókjával elfeledtessen vele mindent.
– Ne haragudjon, hogy így magára zúdítottam ezt az egészet, de úgy gondoltam, joga van hozzá, hogy mindent tudjon róla. – Dumbledore figyelmesen nézte, mintha azt találgatná, össze fog-e omlani.
– Igaza van – válaszolta neki –, jobb ezekkel tisztában lenni.
A fiúra nézett, akit Harry Potterként mutattak be.
– Beszélgethetnénk még egy keveset?
– Persze – válaszolta a másik.

– Ha megengedik – emelte fel a hangját Dumbledore –, szeretnék mindenkit meghívni ma este vacsorára. Így Miss Nortonnak is lehetősége lesz addig beszélni Harryvel, és gondolkodni a hallottakon is. Talán estére lesznek még újabb kérdései.
Mindenki egyetértett, majd az amerikai varázslók elindultak, hogy az igazgató vezetésével felfedezzék a Roxfortot.

     Miután kettesben maradtak, zavartan nézett a fiúra.
– Kimehetnénk a kertbe? – kérdezte tőle, mert a helyiség, talán az elhangzott komor történetek miatt, kezdte fojtogatni.
– Hogyne, természetesen. – Úgy tűnt, a fiatal varázsló éppen olyan zavarban van, akár csak saját maga.
Némán mentek le a lépcsőn, és egészen addig nem szólalt meg egyikük sem, amíg a szabadba nem értek.
Néhány lépés után megbeszélték, hogy ezután tegeződni fognak, aztán Maggie kezdett a mondandójához.
– Először is szeretném, ha tudnád, hogy nem neheztelek rád, amiért megölted azt a férfit – nézett rá. – Nem jelent számomra semmit sem, sosem fogok rá az apámként gondolni, hiszen nem is volt az.
– Igazad van – válaszolta Harry –, valószínűleg ő sem úgy gondolt rád, mint a gyerekére. – Aztán rosszallóan megcsóválta a fejét. – Legalábbis nem olyan értelemben, mint ahogyan egy normális ember gondol a gyermekére.
Maggie megborzongott.
– Szerinted mire kellettünk neki? Úgy tűnt, mindenki érti, hogy miről beszélt a mágiaügyi miniszter, csak nekem nem volt világos. Bár, az nekem is nyilvánvaló, hogy valami sötét dologról lehetett szó, amihez a szülői szeretetnek semmi köze.
– Hallottál már a vérmágiáról? – kérdezte a fiatal varázsló, Maggie pedig nemet intett a fejével. – Tudod, amikor elkezdtem a Roxfortba járni, Voldemort abban az erdőben bujkált – mutatott a Perselus által korábban Tiltott Rengetegnek hívott hely felé –, és az egyszarvúk vérét itta, hogy életben maradhasson. De azt, hogy a megelőző években merre élt, és mit csinált, azt nem tudta senki. Legalábbis eddig. Azok után, amiket ma délelőtt hallottam, valószínűleg a gyerekei vérét használta fel a fennmaradáshoz. Nem igazán ismerem én sem ennek a módját, mert még csak most kezdtem az aurorképzőt, ezért még nem tanultam.
– Mi az az auror? – kérdezett közbe, amint a furcsa szót meghallotta. Szeretett volna még időt nyerni, mielőtt szembe néz a tényekkel.
– Olyasmi, mint a rendőrök a muglik között, de az aurorok a sötét mágusokat kerítik kézre – hangzott a válasz.
– Szóval, azt mondod, hogy... – Nem tudta folytatni. Hihetetlennek tűnt, hogy valaki gyermekeket nemzzen vadidegen nőknek, csak azért, hogy később az utódai vérének segítségével maradhasson életben. Ráadásul, minden valószínűség szerint ő az egyik ilyen gyerek. Vajon mi történt volna, ha nincs Dr. Jefferson? Milyen véget ért volna az élete?
A fiú szomorúan bólintott.

     Maggie megpillantott egy padot, és hirtelen úgy érezte, el fog ájulni.
– Leülhetnénk? – kapta el a varázsló karját. – Azt hiszem, kissé sok volt a szörnyűségekből mára.
– Gyere – támogatta Harry, amíg le nem ültek. – Tudod, eddig azt hittem, velem bánt el legjobban Voldemort, de úgy látom, vetélytársam akadt.
A lány meghökkenve nézett rá, de a fiú olyan szánakozva pillantott vissza, hogy nem tudott rá haragudni a megjegyzés miatt, láthatóan a feszültség oldására szánta. Aztán eszébe jutott valami.
– Miért éppen te? – kérdezte tőle. Most Harry húzta fel a szemöldökét. – Miért éppen téged akart megölni csecsemőkorodban, és hogyan tudtad megölni?
– Volt egy jóslat, ami azt jövendölte számára, hogy egy július végén született gyermek fogja a vesztét okozni, és az én voltam. Eljött a szüleimhez, hogy még azelőtt megöljön, mielőtt felnőnék. Csakhogy az édesanyám szeretete megvédett, és a halálos átok visszapattant Voldemortra, aki akkor veszítette el az erejét. Engem a nagynéném családja nevelt fel, nem éppen kellemes körülmények között.
– Sajnálom – mondta Maggie őszintén. – És a jóslat? Ezek szerint igaznak bizonyult!
– Igen – mosolygott Harry. – De nem volt könnyű. És neked? Legalább jó volt a gyerekkorod?
– A legjobb szüleim vannak a világon, mindig, mindenben mellettem álltak! – mosolygott, aztán elkomorult a tekintete. – Sajnos az édesapám néhány hónapja meghalt. – A fiú szemébe nézett. – Nekem mindig ő marad az édesapám.
– Megértem – válaszolta Harry. – Hogyan tudtad meg, hogy boszorkány vagy? Miért hagytad abba a bájital szedését?
– Eljöttem Európába nyaralni, és a repülőn összetört az üvege. Megijedtem, hogy most mi lesz, ezért elmentem Belgiumban egy szívspecialistához, aki a vizsgálatok után azt mondta, hogy nincs is semmi bajom, nem kell gyógyszert szednem. Így aztán itt maradtam, de kezdtek velem furcsa dolgok történni. Nagy vonalakban ez történt.
Szándékosan nem mondta el Perselus szerepét a történetben, hiszen nem tudta, hogy a két férfi milyen viszonyban van egymással. Viszont arra gondolt, talán egy-két dolgot most megtudhatna.
– Perselus hogyan segített Voldemort legyőzésében? – kérdezte, mert a férfi nem sokat mondott el neki erről, de most már eléggé kíváncsi lett.
– Beépült a Halálfalók közé, de közben mindent elmondott Dumbledore-nak, és Voldemortot is félrevezette.
Maggie szája tátva maradt.
– Kémkedett?
Egy valódi hős, és nem is büszkélkedett el vele, hogy milyen veszélyeket vállalt – gondolta elismerően.
– Így van – erősítette meg Harry –, sőt, az életét is feláldozta volna az ügyért, és csak a szerencsén múlt, hogy nem halt meg.

Ahogy ezt meghallotta, a lány akaratlanul a szívéhez kapott, aztán pedig mélyen elpirult, amikor meglátta Harry fürkésző pillantását.
– Kérdezhetek valamit? – puhatolózott a fiú.
Bólintott.
– Perselus és közted van valami… – próbálta keresni a megfelelő szót – szorosabb?
Maggie arca lángba borult, és azon tanakodott, mit is válaszoljon a kérdésre. Hirtelen a férfival eltöltött forró éjszakák tódultak az agyába, nem éppen a legjobbkor, mert a hatására elégedett mosoly költözött az arcára, a torka pedig kiszáradt. Végül nem mondott semmit, csak ismét bólintott, és zavarában a kezét kezdte tördelni. Hihetetlen, hogy még ilyen zaklatott állapotban is milyen hatással van rá Perselusnak még a gondolata is!
– Akkor jó! – A két szó elégedett csengéssel hagyta el a fiú ajkait. – Tudod – kezdett hozzá, és a lány meglepve látta, hogy ő is pirosabb lesz –, a barátomnak üzlete van az Abszol úton, és tegnap este, amikor találkoztunk, azt mondta, hogy látta a professzort egy csinos, fiatal nővel Florena Fortescue-nál. Ron egy kissé pletykás – tette hozzá végül.
– Igen, én voltam – mondta, és arra gondolt, hogy az a barát talán azt is látta, amikor megcsókolta a férfit. Bár ez végül is nem számít, bármikor szívesen megcsókolja, és nem tűnt úgy, hogy Perselus bánná. – Téged tanított? – kérdezte, hogy valamennyire témát váltson.
– Igen, persze. A bájitaltan kötelező tantárgy – válaszolta Harry, és kíséretképp aprót sóhajtott.
Maggie kérdőn nézett rá.
– Eléggé szigorú tanár – tette hozzá a fiú kényszeredetten.
– Mondta – mosolygott a lány. – Tudod, én is tanítok, matematikát – magyarázta.
– Itt csak számmisztika van – bökött fejével a varázsló a kastély felé –, de az eléggé másról szól.

Jó volt ezzel a fiúval beszélgetni, és a friss levegő is jótékony hatással volt a lelkére.
– Mik a terveid most? – kérdezte Harry. – Hogy tetszik a varázsvilág?
– Nagyon tetszik – válaszolta –, és úgy tűnik, nem is vagyok annyira tehetségtelen.
– Ezen nem csodálkozom, Voldemort nagyon erős varázsló volt – vetette közbe a fiú.
Maggie felsóhajtott.
– Tudod, éppen ez az! – nézett rá kétségbeesetten. – Honnan tudhatom, hogy egyszer nem lesz belőlem sötét varázsló? Hogy nem leszek-e éppen olyan, mint ő volt? Ha nem csak mágiát örököltem, hanem gonoszságot is?
– Voldemort azért lett olyan, amilyen, mert nem tudott szeretni, és őt sem szerette soha senki, még az anyja sem, mert meghalt. Neked szerető családod van, és csak jó példát mutattak neked. Gondolod, hogy képes lennél bántani bárkit is?
– Nem – rázta meg a fejét –, de…
– Maggie, az arcodra van írva, hogy kedves vagy és jólelkű, nem véletlen, hogy Dumbledore sem ismerte fel benned Denemet! Szerintem a félelmeid alaptalanok.
– Köszönöm, hogy így látod! – mondta sóhajtva.
Remélte, hogy igaza van a mellette ülő fiatal varázslónak, de nem hitte, hogy ilyen rövid idő alatt, mióta ismerik egymást, megismerhette eléggé egy ilyen vélemény kialakításához.
Talán Perselusnak van annyi tapasztalata, hogy tud neki majd segíteni. Hiszen ő ismerte azt a gonosz varázslót is.
– Visszamegyek a kastélyba – határozta el –, pihennem kellene.
– Nem baj, ha én itt maradok? – kérdezte Harry. – Nyáron még nem nagyon jártam a birtokon, most egy kicsit szétnéznék.
– Persze, maradj csak nyugodtan, köszönöm a beszélgetést! – válaszolta, és elindult. Valójában örült is neki, hogy egyedül megy vissza, mert szerette volna összeszedni a gondolatait, mire Perselusszal találkozik.

     Lassan haladt, és próbálta összegezni magában a ma hallott dolgokat.
Először is – hasított belé –, az a férfi megerőszakolta az anyját. Hiszen, bár nem erőszakoskodott vele, de az anyja nem a férjével szeretkezett, mint ahogyan gondolta, hanem egy vadidegennel, amit egyébként biztosan nem tett volna meg.
Azonnal úgy határozott, hogy ezt a tényt soha nem mondja el az anyjának. Talán fel sem fogná, talán teljesen összetörne. Nem teheti tönkre az apja, és a szerelmük emlékét.
Különben is, az édesapja az volt, aki ilyen óriási szeretettel felnevelte. Denem pedig..., nem talált rá megfelelő szót sem. Nem akart belegondolni abba, milyen sors várt volna rá, ha nincs Dr. Jefferson. Valószínűleg már rég meghalt volna, élete végén pedig szörnyű kínok vártak volna rá.
Maggie próbálta magát függetleníteni az egésztől, de nem bírta, mert tudta, hogy a génjeinek egy része attól a férfitól származik, és valószínűleg nem csak varázserőt örökölt. Mocskosnak érezte magát, tisztátalannak. De a legszörnyűbb az volt, hogy tisztában volt vele, ezt a mocskot nem tudja magáról lemosni soha, amíg csak él.

Elgondolkodva nyitott be a bájitalmester lakosztályának ajtaján, fel sem tűnt neki, hogy a kopogtatására nem Perselus nyitott ajtót. Csak, amikor becsukta, akkor jött rá, hogy most nem védte semmilyen varázslat a bejáratot.
– Perselus! – szólította a férfit, de az nem válaszolt. Amikor meggyőződött róla, hogy a varázsló nincs ott, ledőlt az ágyra, hogy pihenjen.

Hamarosan nyugtalan álomba merült. A Szárnyas Vadkanban találta magát, a szobájukban. Az ablakban állt, lehunyt szemmel, mosolyogva élvezte, ahogyan Perselus simogatta, csókolgatta a nyakát. Aztán kinyitotta a szemét, és az ablakban lévő tükörképüket kezdte figyelni, de legnagyobb rémületére, amikor a férfi felemelte a fejét, nem Perselus volt, hanem egy idegen. Hátborzongató mosolyra nyitotta a száját, és megvillantak hegyes fogai.
Maggie hátrafordult, de hirtelen nyöszörgést hallott a földről. Lenézett, és meglátta Perselust, ahogy haldoklik.
– Ne, Perselus, ne! – kérte suttogva a férfit, hogy ne mozogjon, de hiába, az idegen észrevette, hogy még él, és egyetlen pálcasuhintással megölte.
A férfi tovább nevetett, aztán hirtelen elkomorodott, és fenyegetően nézett a lányra.
– Nem is üdvözlöd az édesapádat? – kérdezte, majd hosszú, hegyes körmét Maggie nyakához illesztette, és éles fájdalmat érzett, amint apró sebet ejtett a bőrén. A lány tehetetlenül figyelte, ahogyan ezüstkelyhet illeszt hozzá, hogy lassan csordogáló vérét felfogja. Mikor félig megtelt, a pálcája hegyével összeforrasztotta a sebet, az ujja hegyével pedig letörölte a bőrét, végül lenyalta azt.
– Nem pazarolhatok, hiszen te vagy az utolsó – mondta, azzal megfordult, hogy a karosszékhez lépdeljen, de útközben még félre rúgta Perselus élettelen testét.
Maggie le akart térdelni a szeretett férfi mellé, de meg sem tudott mozdulni, varázslat tartotta mozdulatlanul, és még csak észre sem vette, mikor szórták rá az átkot.
– Egészségünkre! – emelte a poharat az ajkaihoz Voldemort, és egy hajtásra kiitta a tartalmát. – Jól megleszünk, hidd el, csak tedd, amit mondok! – Aztán az asztal felé bökött a fejével; – edd azt meg!
Maggie nem akart mozdulni, dacolni szeretett volna, de a lábai, amik eddig mintha gúzsban lettek volna, elindultak. Undorral nézett a tálcára, amin halomban álltak a különböző félig sült húsok. Bár szerette őket, de nem így, hogy némelyik még véres volt. Kétségbeesetten nézett a férfira, de az ellentmondást nem tűrően, kegyetlenül pillantott vissza rá.
– Megeszed az egészet! Szükségem van a véredre, minél többet akarok belőle, hogy tovább elég legyen. Megeszed önszántadból, vagy kényszerítenem kell rá, a te döntésed – hangzott kíméletlenül, és már lendült is a pálca.

Ez volt az a pillanat, amikor Maggie végre felébredt rémálmából, és zihálva nézett körbe a szobában. Perselus még mindig nem volt sehol, de az volt az érzése, hogy valami megváltozott. Az órájára pillantott, és meglepve látta, hogy mindjárt kezdődik a vacsora, úgyhogy felállt, kinyújtózkodott, hogy átmozgassa elgémberedett tagjait, és igyekezett nem gondolni szörnyűséges álmára. A bőröndjéhez ment, hogy másik ruhát vegyen elő, és akkor látta meg a félbe hajtott papírlapot.

Elvette, széthajtotta, és könnyek tódultak a szemébe, mert a lapon egyetlen szó állt;
Sajnálom