Perselus Piton nyaralni megy - 8. fejezet

8. fejezet


     Élete leggyönyörűbb hete volt, és a végéhez közeledett. Holnap kijelentkeznek a szállodából, vonattal a repülőtérre mennek, és utána valószínűleg sosem találkoznak többé.
Az elmúlt hetet valami boldog lebegésben töltötte. Napközben Perselusszal a várost járták, minden nevezetességet megnéztek, kézen fogva sétálgattak, úgy viselkedtek, mint a szerelmesek. Ha lement a nap, akkor pedig minden éjjel szeretkeztek. Még most is ugyanolyan szenvedéllyel estek egymásnak, mint az első este, bár most már az ágyig néha eljutottak, ha nem is mindig. Valójában már eléggé fáradt volt, mert csak annyit aludtak, amennyit feltétlenül kellett. Nem akarták alvásra vesztegetni az időt, arra úgyis lesz hamarosan elég idejük. Egyikük sem mondta ki, de minél többet akartak a másikból, amíg még lehet.

Fogalma sem volt, milyen érzés lesz újra Bostonban lenni, és hiába vágyni arra, hogy Perselus simogassa a testét. Eleinte biztosan szörnyű lesz, valószínűleg élete végéig nem tudja majd elfelejteni ezt a hetet, és talán mindenkiben ezt a férfit fogja majd keresni. A ritka mosolyát, a hangját, a csípős megjegyzéseit, a fekete szempár gyengédségét, erős karjai ölelését, az illatát. Nem mintha bárkiben is megtalálhatná őt, az nem valószínű. Soha, senki nem fogja megütni a mércét, ebben egészen biztos volt. Annyira egy hullámhosszon vannak, hogy néha egészen olyan érzése volt, mintha mindig is ismerték volna egymást. Bármiről tudnak beszélgetni; a munkájukról, művészetekről, könyvekről, ételekről, még a sörökről is. De olykor csak leültek egy padra, átkarolták egymást, és csendben nézelődtek, élvezték egymás közelségét.

Eddig nem gondolkodott az érzésein, hiszen semmi értelme nem volt. Valójában nem is kell gondolkodnia azon, hogy mit érez, hiszen tudja, de nem adhatja át magát neki. Még nem. Majd holnap a repülőgépen rá fog erre érni, és akkor már nem teszi tönkre a szomorúságával az utolsó néhány órájukat. Mert, hogy szomorú lesz, az egészen biztos, szinte látta magát, ahogyan fájdalommal telve ül, és bámul ki az ablakon. Olyan valóságosnak tűnt, hogy belesajdult a szíve, a melléhez kapta a kezét.
Abban a pillanatban az édesapja ismét jelezte, hogy mellette van, és hogy megérti a szomorúságát; a kandallón felborult az egyik gyertyatartó.
Odament és felállította.
– Tudom, apa, hogy velem vagy! Köszönöm! – mondta. Az ilyen apróságok egyre gyakoribbá váltak, de már nem ijedt meg, mert érezte, hogy az apja van vele.

     Perselus kilépett a fürdőszobából. Most nem együtt mentek el fürödni, hogy amíg a férfi elkészül, ő bepakolhasson az új bőröndjébe. Most vacsorázni mennek, még egyszer utoljára.
– Mondtál valamit? – kérdezte Perselus.
– Semmit. Talán csak magamban motyogtam – válaszolta, és behúzta a bőrönd cipzárját. Aztán gyorsan kinyitotta, mert eszébe jutott, hogy valami még hiányzik.
– Ide adnád még az útikönyvet – nyújtotta a kezét –, ott van a kisasztalon.
Perselus érte nyúlt, de mire ő kimondta a mondatot, a könyv felemelkedett, és a kezébe röppent.
– Ez meg mi volt? – kérdezte döbbenten a férfi.
– Nem tudom – szorongatta idegesen a könyvet Maggie.
Mondjam el, hogy mit gondolok? De akkor Perselus bolondnak fog nézni! – töprengett kétségbeesve.

A férfi odalépett hozzá, kivette a kezéből a könyvet, és alaposan megnézte, még valamit mormogott is, de hogy mit, azt nem értette.
Aztán olyan furcsán nézett rá, hogy tudta, el kell mondania neki.
– Én, szóval… – kereste a szavakat –, Perselus, hiszel te a szellemekben?
Látta a férfi szemében a teljes meghökkenést.
– Szellemekben? – ismételte meg a férfi.
– Igen. Tudod, azt hiszem, hogy néha az édesapám még velem van.
– Miből gondolod ezt? – kérdezte Perselus.
– Láttad az előbb a könyvet, de voltak más dolgok is. Egyszer magától kavarta a kanál a teámat, máskor kezembe ugrott a villa. Néha felborulnak maguktól a tárgyak, de olyan is volt, hogy az összecsukott könyv kinyílt, mire kijöttem a fürdőszobából. Apróságok, és nem bántóak, vagy veszélyesek, hanem mintha segítene. Ezért is gondolom, hogy apa az.
– Az a tea kavarás, hogyan történt? – Perselus komolyan összpontosítva figyelte, amit mond.
– Még a múlt héten, egyszer én mentem le előbb reggelizni. Vizet öntöttem, beletettem a filtert, és amikor kivettem belőle, kicsit megkavartam. Aztán felvettem a kést és a villát, a kanál pedig tovább kavargatott. Ha megfogtam, megállt, de utána újrakezdte, aztán végül inkább kivettem.
– Volt valaki más még a pincében?
– Akkor éppen senki.
– És a könyv?
– Nézegettem, hová kellene elmenni másnap, aztán becsuktam, és elmentem fürdeni. Amikor kijöttem, nyitva volt a könyv, de az ajtó zárva volt, nem jöhetett be senki. Esetleg talán a huzat lehetett – tette még hozzá.
– Régóta veszel észre ilyen furcsaságokat? – ráncolta a férfi a szemöldökét.
– Nem, csak amióta Brugesben vagyok.

A férfi csak nézett rá, és nem szólt semmit. Leült az ágyra, és sokáig ott maradt szótlanul, néha beletúrt a hajába, és gondolkodott, vagy csak próbálta elhinni, hogy amit mond, az igaz. Végül felállt, és halványan, mint aki gondolatban messze jár, rámosolygott.
– Felöltözöm, és menjünk vacsorázni.

     Másfél óra múlva már átkozta magát, amiért elmondta Perselusnak, hogy mit gyanít. Tönkretette vele az utolsó estéjüket. Némán ültek az étteremben, és amíg máskor végig az étkezés alatt beszélgettek, most csak néhány szó hangzott el. A férfi a gondolataiba merülve evett, csak néha nézett rá, de akkor is úgy, mintha kinőtt volna még legalább két feje. Persze neki sem volt könnyű ezt az egészet elfogadni, hiszen sosem hitt a szellemekben.
De mégis mi más miatt történhetnek ezek a dolgok?

***

     Eltelt egy hét, mégpedig tökéletes boldogságban, olyanban, amilyenről korábban azt sem tudta, hogy létezik. Nehéz volt belegondolni, hogy holnap este már otthon fog ülni a londoni házának nappalijában, és csak a falióra ketyegése töri meg majd a csendet. Vissza fog térni a régi életéhez, ahhoz, amit valaha szeretett, és amivel tökéletesen elégedett volt. Csakhogy már soha nem lesz neki elég az az élet. Vagyis, persze hogy elég lesz, természetesen, de nem lesz boldog. Bár az korábban sem volt, csak akkor még nem tudta, milyen az, ezért nem is hiányozhatott. Most már tudja, vagy legalábbis van róla sejtése. Élvezni valaki társaságát, akivel szívesen beszélget, mert számtalan közös témájuk van, és akinek érdekli a véleménye. Az elmúlt héten annyit beszélt, mint máskor egy év alatt, és jól is esett neki. Jó volt megosztani a gondolatait valakivel, aki értette, miről beszél. Megtudta, milyen közös élményeket szerezni valakivel városnézés közben, vagy, hogy milyen együtt lenni egy nővel, de nem pusztán azért, hogy a szexuális igényét kielégítse, hanem mert…
Nem, erre nem gondolhat. Nekik nincs közös jövőjük, és felesleges olyan dolgokon gondolkodnia, ami nem létezik.
Egyedül lesz majd, ahogyan eddig, még akkor is, ha ebbe most pokoli belegondolnia.

Kilépett a zuhanyfülkéből, maga köré tekert egy törülközőt, aztán fogat mosott. Amikor a pára eltűnt a mosdó feletti tükörről, meglátta benne a szemeit. Tegnap még vidámak voltak, most rosszkedvűek. Régen távolságtartó volt és hideg, valószínűleg nemsokára újra az lesz. Talán mégis haza kellett volna utaznom az első éjjel után? – töprengett. – Akkor még biztosan könnyebb lett volna. Ostobaság! – mondott ellent magának. Hiszen akkor nem éli át ezt a hetet, és sosem tudja meg, milyen az igazi boldogság, márpedig ha csak ez az egy hét jutott neki az életében, akkor is megérte.
Vajon Maggie hogyan fogja viselni? – találgatott.
Valószínűleg ugyanolyan nehezen, mint ő. A lány soha nem beszélt az érzelmeiről, ahogy ő sem, ebben mintha hallgatólagosan megegyeztek volna.

Csakhogy Maggie beszélt álmában. Nem mondta el neki, de majdnem minden éjjel kimondta álmában a nevét. Sőt, tegnap éjjel többet is mondott.
A lány általában azonnal elaludt, ahogy elhelyezkedett, ő viszont mindig fenn volt még egy ideig. Az addigi estéktől eltérően tegnap Maggie sokat forgolódott, nyugtalanul aludt, és egyszer csak könyörgőn megszólalt:
– Ne menj el!
Előbb azt gondolta, a lány talán a volt vőlegényével álmodik, és hirtelen olyan erős féltékenység mart bele, amiről nem is sejtette, hogy létezik.
– Kérlek, Perselus! – folytatta Maggie, és amit akkor érzett, azt nehezen tudta volna szavakba önteni. Mert amit tudat alatt addig is sejtett, most a felismerésig is eljutott: szereti. Még mindig alig hitte el, hogy megszerethet valakit néhány nap alatt, de ha az, amit most érez – amiért Maggie álmában arra kéri, hogy maradjon vele –, ha az a szédült boldogság nem szerelem, akkor ugyan mi az? Talán azért lett éppen most szerelmes, mert minden olyan gyorsan történt?
– Itt vagyok – mormolta halkan, a lány pedig – még mindig álmában – bevackolódott a karjaiba, ő pedig szorosan átölelte, és egy puszit adott a homlokára. Erre Maggie felébredt, csókolóztak, aztán szeretkeztek, és annyira hihetetlenül jó volt, hogy azt hitte, darabokra fog hullani.

De már tudja, hogy ami meg fogja semmisíteni, legalábbis a lelke nagy részét, az a holnap este lesz. Londonban, egyedül.
Aztán mosolyt erőltetett magára, mielőtt kinyitotta volna a fürdőszoba ajtaját. Ma még együtt vannak, és csak ez számít!

     Két óra múlva ült az étteremben, és még mindig hitetlenkedve nézett a lányra. Pontosan tudta, hogy szellemek nincsenek, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan a muglik képzelik, és pláne nem olyan formában, ahogyan Maggie hiszi, hogy a halott édesapja kommunikál vele – jutottak eszébe a roxforti kísértetek.

Egyre inkább biztos volt benne, hogy a lány nem mugli. De nem értette. Ha Maggie boszorkány, akkor nem használhatja a begyűjtő bűbájt, hiszen róla nem tudja, hogy varázsló, tehát nem varázsolhat előtte. Különben is – emlékezett vissza –, legalább annyira meglepődött a kezébe repülő könyvtől, mint ő. De a többi eset, amit felsorolt, vagy amire nem is gondolt, mert talált rá magyarázatot, például ami a virággal történt, mind öntudatlanul jött nála. Azon, hogy nem jelent meg senki a Minisztériumból, nem csodálkozott, hiszen egyik esetet sem látták meg muglik, így a Titokvédelmi törvény nem sérült. Ráadásul Belgiumban voltak, Maggie pedig amerikai, tehát az is kérdéses, hogy melyik országra tartozna. Azt, hogy esetleg egy másik varázsló lenne a dologban, már kizárta, mert a napokban alaposan megfigyelte a környezetüket. Minél többet gondolkodott róla, annál inkább biztos lett benne, hogy a lány boszorkány ugyan, de nem tud róla.

Viszont akkor itt a következő probléma: ez hogyan lehetséges? Nem voltak ugyan szerteágazó nemzetközi kapcsolatai, de azt tudta, hogy a metódus nagyjából mindenütt ugyanaz. Az legalábbis egészen biztos, hogy a könyv és a penna, amikkel a mágikus képességgel született gyermekeket feljegyzik, Ilvermornyban, az észak-amerikai mágusképzőben is létezik. De hogyan lehet, hogy Maggie nem került a könyvbe? Ha pedig mégis benne van, hogyhogy nem kapott levelet az iskolai felvételről? Vagy kapott? Akkor miért nem járt oda? Ha a szülők muglik, akkor egy varázsló szokott elmenni hozzájuk, és a felvételt nem utasíthatják el!
Aztán az jutott eszébe, hogy Maggie szerint a furcsaságok csak itt kezdődtek, Brugesben. Azt nem tartotta valószínűnek, hogy a várossal kapcsolatos, de lehet az, hogy éppen ő hozza ki belőle a mágikus képességeket? Nem hallott még ilyenről, de végül is a varázsvilágban bármi elképzelhető.
Minél többet gondolkodott rajta, annál kevésbé tudta elképzelni, hogy mi történt Maggie-vel, de a legvalószínűbbnek az tűnt, hogy hozzá van köze.

– Ne haragudj! – nézett most rá csüggedten a lány, és a szemében egy könnycsepp csillogott.
– Miért? – kérdezte, mert nem értette a lány kijelentését.
– Amiért tönkretettem az utolsó esténket. Nem tehetnénk úgy, mintha nem történt volna semmi, és én sem mondtam semmit? Nem vagyok bolond, amiért szellemekről képzelgek, vagy ha igen, az sem számít, mert nekünk akkor is csak ez az éjszaka maradt.
Maggie a söröspoharával babrált, és olyan elveszettnek tűnt, hogy hirtelen semmit sem akart jobban, mint lecsókolni a szeméről a könnyet, amíg újra el nem kezd mosolyogni. Átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezét.
– Tudom, hogy nem vagy bolond, Maggie! – próbálta megnyugtatni.
– Köszönöm! – válaszolta halkan a lány.
– Kérsz még valamit? – kérdezte.
– Nem – rázta a fejét Maggie.

     Kifizették a számlát (mindenki a sajátját, ahogyan elejétől kezdve), aztán elindultak a főtér felé, ahonnan hangos, de kellemes zene szólt. A tér egyik végébe egy színpadot állítottak, és egy zenekar játszott rajta. Fogalma sem volt, milyen zenét hall, de tetszett neki. Úgy tűnt Maggie-nek is, mert végre jobb kedvűnek tűnt.

Sokan voltak kíváncsiak a zenére, mert a tér majdnem tele volt, néhányan még összebújva táncoltak is. Ők nem (Még csak az kéne!), de Maggie megállt előtte, ő hátulról átölelte, a lány pedig a karjára tette a sajátját. Így álltak, a lehető legközelebb egymáshoz, hallgatták a zenét, és boldog volt. Aztán újra eszébe jutott, hogy holnap mi vár rá, és hirtelen döntésre jutott.
– Nem tudlak elveszíteni – mondta halkan Maggie fülébe.

Talán meg kellene próbálniuk együtt maradni. Nem számít, hogy a lány esetleg mugli, más varázslók is élnek így. Azt nehezen tudná elképzelni, hogy Amerikában éljen, de végül is még sosem járt ott, lehet, hogy tetszene neki. Talán arra van szüksége, hogy kiszakadjon a Roxfortból, bár az is lehet, hogy a lány költözhetne Londonba. Ez talán nem is számít, csak hogy együtt legyenek valahol.
Maggie felé fordult, és a szemében könnyek csillogtak, de most nem volt szomorú, boldogan mosolygott.
– Én sem akarlak elveszíteni – válaszolta.
– Kitalálunk valamit, rendben? – a lány bólintott, aztán lassan visszasétáltak a hotel felé.
Útközben egy kis téren sétáltak át, ahol – talán, mert mindenki a főtéren hallgatta a zenekart – senki sem volt. Megálltak, Maggie a nyaka köré fonta a karját, és ő átölelte, hogy egy hosszú csókban forrjanak össze. Végre döntésre jutott, és ettől megkönnyebbült. Majd csak kitalálják, hogyan legyen a jövőben.
Szétváltak, Maggie arca ragyogott, ahogyan körbenézett, aztán megdermedt.
– Perselus, látod a virágokat? – suttogta.
Ő is körülnézett, és rögtön látta, hogy mire gondol a lány.
A térre tegnap délelőtt virágágyásokat helyeztek el, a közeli kávézó teraszáról látták a munkálatokat. Akkor még, és amikor ma este a térre értek, még minden virág még bimbó volt. Most viszont neki is azonnal feltűnt, hogy mindegyik kinyílva pompázott.
– Azalatt történt, amíg csókolóztunk – mondta Maggie. – Ez… ilyet nem tudnak csinálni szellemek, vagy igen?
– Nem – értett egyet –, ilyet nem csinálnak.
Most viszont, hogy már nem bénította meg az agyát a lány elvesztésének lehetősége, hirtelen rájött, mit kell tenniük.
– Maggie, bízol bennem?
– Persze – válaszolta a lány azonnal.
– Szeretnélek valakivel összeismertetni!