Perselus Piton nyaralni megy - 13. fejezet

13. fejezet


– Ki az ördög lehet az? – morgott, de azért az ajtóhoz ment, hogy kinyissa.
Vele szemben a házimanó állt, aki már több, mint egy éve hozzá volt beosztva, és akit mindeddig egészen jól eltűrt maga körül. Alighanem azért, mert ez a manó egyáltalán nem félt tőle, és ezzel kivívta a tiszteletét, sőt, mára már valamennyire jóba is lettek, év vége felé néha még beszélgettek is.
– Jó napot, Jarus! – üdvözölte, mert a manó kényes volt az udvariasságra. – Hogyan telt a vakációja?
– Jó napot, Piton professzor! – csoszogott be a manó. – Köszönöm, remek volt, Jarus meglátogatta az unokatestvérét, aki a Fawley családnál van.
– Jól érzi magát náluk? – kérdezte. Kevéssé ismerte őket, de úgy emlékezett, hogy bár a Fawley család kissé különc, de a józan gondolkodású aranyvérű családokhoz tartoztak, akik nem álltak soha Voldemort mellett.
– Igen, amennyire Jarus meg tudja ítélni, szeret ott lenni, uram – bólogatott. – Nem vártuk még ilyen hamar a Roxfortban, professzor! Reggel épphogy leporolt Jarus, miután visszatért – tördelte kezeit a házimanó.
– Jarus, minden rendben van – mondta, hogy megnyugtassa. A lakosztály tökéletesen rendben volt, hiszen alighanem a manó kitakarított, míg ő nem volt otthon.
– Mit szeretne vacsorázni, és hol, Piton pro... – ekkor vette észre, hogy valaki más is van a helyiségben. – Üdvözlöm, hölgyem!
A házimanó csak egy pillanatra akadt fenn a vendégen.
– Nagyon örülök, hogy megismerhetem! – lépett oda hozzá Maggie, és a kezét nyújtotta.
Jarus a váratlan kedvességtől egy pillanatra egészen elérzékenyült.
– Jarus is örül, kisasszony! – válaszolta, és kezet fogott a lánnyal.

Piton ezt látva egy pillanatra elgondolkodott, hogy neki soha nem jutott volna eszébe kezet fogni egy házimanóval, nem mintha bármi problémája lett volna velük. De ugyanakkor azt is meglátta, hogy ezzel az egyszerű gesztussal Maggie egy feltételek nélküli barátot szerzett.
– Mit szeretnének vacsorára, professzor? – fordult újra felé a házimanó, és feltűnt neki, hogy még hozzá is barátságosabb hangon szólt.
– Mindegy, Jarus, amit a többiek, ebédre pedig néhány szendvics is megteszi, itt a lakosztályomban.
– Nincs itt senki, Piton professzor! – ingatta a fejét a manó.
– Akkor, amit maguk fognak, hiszen gondolom, esznek majd – vált türelmetlenné a varázsló.
Jarus csak bólintott, aztán Maggie-hez fordult.
– És a kisasszonynak nincs valami kedvence?
– Hívjon csak Maggie-nek, Jarus! – kérte a lány. – Nincs kedvencem, mindent megeszek. Jó lesz, bármit hoz nekünk – biztosította a házimanót.
– Jarus a kedvencét fogja készíteni Piton professzornak és Maggie kisasszonynak, ebédre pedig hozza a szendvicseket – ragyogott fel a manó arca, aztán egy pukkanás kíséretében eltűnt.
– Mi történt vele? – kérdezte rémülten a lány.
– Semmi különös, a manók tudnak hoppanálni a Roxforton belül is – válaszolta. – Mit gondolsz, van kedved megnézni a kastélyt? Délután pedig kipróbálhatjuk a seprűvel repülést.
– Jaj, de jó! – csillant fel Maggie szeme.

     Egész délelőtt a kastélyban bóklásztak, ami Piton számára egészen különleges és újszerű élménynek bizonyult. Az épület tökéletesen kihalt volt, mert a manók egy része a kertben foglalatoskodott, másik része a konyhában, néhányuk pedig feltehetően Dumbledore irodáját és lakosztályát készítette elő az igazgató másnapi visszatérésére. Frics és Mrs. Norris ki tudja, merre járt, és a tanári kar többi tagja is szabadságát töltötte.
Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva úgy érezte magát, mintha nem tanár, hanem újra roxforti diák lenne. Élete egy boldog időszaka volt, főleg amíg Lilyvel barátok voltak, és meg nem sértette a lányt. Utána, bár már nem voltak jóban, de legalább láthatta minden nap. Ahogyan azt is látta – és ez már évtizedekig tartó fájó sebet mart bele –, ahogyan hetedikben Lily és James Potter egymásba szerettek. Hosszú évekig kísértette, ami történt. Lily már régen halott volt, ő pedig rettegett bájitaltan tanár, mégis minden nap erőt kellett vennie magán, hogy felmenjen étkezni a nagyterembe, mert mindenütt őt látta. A folyosókon, az asztalnál, a tónál. Aztán már inkább sehova sem járt, alig mozdult ki a pincéből. Akkor aggatták rá a diákok a pincerém nevet – mert természetesen azt a gúnynevét is ismerte – de nem érdekelte. Végül megtanulta elűzni magától az érzéseket, és már nem fájt annyira, mégis, talán a mostani az első alkalom, hogy nyugodtan, jókedvűen tudja bejárni az épületet.

De ettől függetlenül, amíg diák volt, addig olyan emberek vették körül – legalább a Mardekárban –, akik felnéztek rá, az eszére, a tehetségére. A Roxfort folyosóin már akkor is gyakorta vonult el egymagában, és talált ki új varázslatokat, kísérletezett ki új bájitalokat. Az iskola falai, és a saját háza diákjai között „valaki” volt, aki számít. Úgy érezte, mintha már évszázadok teltek volna el azóta, nem csak évtizedek.

Nem mintha akkor olyan sokat csókolózott volna a folyosókon, vagy az ablakmélyedésekben, de most az összeset bepótolta. Mint a szerelmes kamaszok, úgy húzódtak be egy-egy sötét sarokba.
Magában mosolyogva figyelte Maggie-t, hogyan döbbent meg, amikor meglátta az első olyan festményt, amelyik mozgott és beszélt hozzá.
– Úgy érzem magam, mint Alice csodaországban – összegezte a lány, amikor a séta végére értek.
– Tetszett? – kérdezte.
– Igen, nagyon is! – válaszolta Maggie.
– Akkor most ebédeljünk, és utána jöhet a seprű! – indultak vissza a lakosztályába.

     A házimanó hamarosan meg is jelent, és megterített. Piton professzor kezdett kíváncsi lenni a vacsorára, mert Jarus az ebédet illetően igazán kitett magáért. Szendvicseket hozott, de azok a legkülönfélébb formában és ízben kerültek az asztalra, ráadásul mindegyik remek volt.

Ebéd után, mire a seprű tárolóhoz értek, Maggie izgatottsága a tetőfokára hágott. Elővette a seprűjét, és ráült.
– Gyere – nyújtotta kezét a lány felé, de az mintha hirtelen tétovázni kezdett volna.
– Előbb inkább csak mutasd meg, jó?
– Rendben – bólintott a férfi. Könnyedén elrugaszkodott, és a seprű a magasba emelkedett. Figyelte, hogyan nyűgözi le a mutatvány Maggie-t, és úgy gondolta, mutat neki egy kis bemutatót. Nos, talán leginkább a férfiúi büszkeség vitte rá, de előbb villámgyorsan előre repült úgy ötven métert, aztán felment magasabbra, végül bukórepülésben visszatért a lány felé, hogy aztán elegánsan landoljon előtte.
– Ez fantasztikus – kommentálta Maggie a látottakat, és legnagyobb örömére úgy nézett rá, mint egy félistenre.
Életében először tapasztalta azt, hogy egy nő ilyen csodálattal tekint rá, és az érzés, nos, nem volt éppen kellemetlen.
– Gyere – mutatott maga elé a nyélre.
– De velem, ugye nem csinálsz ilyen veszélyes dolgokat? – kérdezte Maggie tágra nyílt szemekkel.

Merlinre! Még a végén ugyanolyan önhitt fajankó leszek, mint James Potter volt! – gondolta, amikor úgy érezte, hogy a mellkasa nagyobb térfogatot vesz fel.
– Nem, és ne aggódj, vigyázni fogok rád! – válaszolta.
A lány bólintott, aztán elhelyezkedett előtte, ahogyan mutatta neki, végül lassan, óvatosan felemelkedett.

***

A magasban volt.
Az elején persze nagyon félt, de aztán, amikor az első pánikot leküzdötte, már észrevette, hogy Perselus karja milyen szilárdan tartja, és mennyire odafigyel rá, ezért az idegei lassan lecsillapodtak, és kezdte élvezni a repülést. Madártávlatból a vidék még lenyűgözőbb volt, és mindenütt dúsan zöldellt. Innen fentről annál is hatalmasabbnak tűnt a kastély, mint amikor előtte állt.
– Az micsoda? – kérdezte, amikor észrevett egy ellipszis alakú területet, körben lelátóval.
– A kviddics pálya – válaszolta a férfi.
– Kviddics?
– Igen, varázsló sport.
– Biztosan jó sokat kell futni benne – jegyezte meg, mert a pálya sokkal nagyobbnak tűnt, mint amiket korábban látott.
– Nem kell benne futni, seprűn repülve játsszák – magyarázta a mögötte ülő férfi.
– Ó – nyögte, mert el sem tudta képzelni, milyen látvány lehet.
– Majd megnézel egy meccset, és meglátod. Az iskolai bajnokság mérkőzéseire a faluból is szoktak nézők jönni.
– Szívesen megnézném – mondta, miközben elszálltak a pálya fölött.

Kissé távolabb látott egy sűrű erdőt, előtte egy mesebeli házikót.
– Az Hagrid, a vadőr háza – mondta Perselus, mert meglátta, hogy mit figyel.
– Aki az óriásokhoz ment? – kérdezte, mivel eszébe jutott a beszélgetés a Szárnyas Vadkanban.
– Így van – helyeselt a varázsló.
– Nem fél tőlük? – töprengett hangosan.
– Nem, de ha megismered Hagridot, majd meglátod, ő gyűjti a furcsa élőlényeket. Néhány van a háza mögötti erdőben is, ezért diákok oda nem mehetnek.

Perselus most megkerülte a kastélyt, és innen látszott igazán, hogy a tó, aminek az egyik hídján reggel átkeltek, valójában milyen nagy kiterjedésű. Amikor fölé értek, megint elfogta a félelem, mert azon kezdett töprengeni, vajon milyen mély lehet a víz. Görcsösen markolta a seprű nyelét, és alighanem el is sápadt, mert egyszer csak a férfi lágy hangját hallotta közvetlenül a füle mögött.
– Ne félj, nem engedem, hogy bármi bajod essék!
– Nagyon mély a tó? – kérdezte.
– Igen, de nem számít, mert mi fölötte vagyunk. De ha nem érzed jól magad, inkább visszamegyünk a szárazföld felé, rendben?
– Igen – válaszolta hálásan.
A férfi, ígéretéhez híven azonnal megfordult, és néhány másodperc múlva ismét a füvet látta maguk alatt.

     Elrepültek még Roxmorts felé, hogy felülről is megnézhesse a falut, aztán lassan visszaindultak. Egyszer csak eszébe jutott egy régi emlék, és mosolyogni kezdett a hatására, aztán pedig a fejét csóválta.
– Mi az, miért ingattad a fejed? – kérdezte Perselus, miután leszálltak.
– Tudod, úgy tíz-tizenkét évvel ezelőtt, vagy régebben, egy srác a suliból elhívott randira, és elvitt motorozni. Az jutott az eszembe, hogy azt is nagyon szerettem, de ez messze felülmúlta. Ez igazán – kereste a szavakat – lenyűgöző élmény volt! Köszönöm!
– És az a srác meg is csókolt utána? – nézett rá kihívóan a varázsló.
– Igen – válaszolta az igazságnak megfelelően –, és az sem volt rossz.
Gyakorlatilag még mindketten tapasztalatlanok voltak, ezért elég félszeg és bizonytalan csók volt, de azért kellemes. Utána néhány hónapig jártak is, de végül a fiú családja elköltözött, úgyhogy szakítottak.

Perselus úgy csapott le az ajkaira, mint szomjazó egy korty vízre, Maggie fejéből pedig eltűnt minden, motorostól, fiústól együtt, csak a most számított, csak ez a csók és csak ez a férfi. Nem tudta, honnan ez a szenvedély és ez a láng, ami közöttük ég, de valamiben biztos volt; ilyen csak egyszer van az életben, és szerencsés, hogy rátalált.
Mikor a férfi végül elengedte, szinte beleszédült.
– Míg te nem csókoltál, azt sem tudtam, mi az - mondta neki komolyan.
Perselus nem válaszolt, csak lágyan a két kezébe fogta az arcát, és a hüvelykujjával cirógatta. A két fekete szempár egymásba kapcsolódott, és abban a percben megszűnt minden számukra. Eltűnt a Roxfort, eltűnt az egész világ, csak ők voltak ketten. Csend volt, és ez a némaság arról suttogott nekik, hogy már nincsenek többé egyedül, mert megtalálták azt a személyt, akivel kiteljesedhetnek.

      A seprű szakította ki őket a pillanatból, amikor hangos csattanással esett a földre. Maggie automatikusan nyúlt volna utána, de ahogy a tenyerét kinyitotta, a – számára – szokatlan közlekedési eszköz már a kezébe is röppent.
– Csak fel akartam venni – szabadkozott.
– Nem akarod kipróbálni? – kérdezte Perselus, szája sarkában egy apró, de csókolni való mosollyal.
A lány kétségbeesett arccal nézett vissza rá.
– Repülni? – akarta mondani, de nem jött ki hang a száján, csak némán tátogott. Megköszörülte a torkát. – Repülni? – Bár most már sikerült kimondani, csak halk cincogásként hallatszott.
– Szerintem menne – válaszolta a varázsló.
– Én nem vagyok benne biztos – méregette tanácstalanul a kezében tartott takarítóeszközt. – Azt sem tudom, hogyan kell?
– Ahogyan az előbb csináltam – magyarázta lelkesen a férfi. – Elrugaszkodsz, aztán a mozdulataiddal tudod irányítani. Érezted az előbb, hogy miket csináltam?
– Igen – válaszolta. Valójában úgy gondolta, hogy egészen jól ráérzett, de azért voltak kétségei –, de nem tudom, hogy képes lennék-e rá? Mi van, ha útközben lezuhanok, mert csak időnként van varázserőm, olyankor, amikor közel vagy hozzám?
– Ha elrugaszkodsz, és felszállsz, akkor utána már nem zuhansz le, de... – Perselus egy pillanatra elgondolkodott –, ha úgy véled, hogy nagyobb lenne a biztonságérzeted, ha mögötted ülök, úgy is megpróbálhatjuk.
– Az jó lenne – örült meg a lehetőségnek. – Autót vezetni is úgy tanultam, hogy apa mellettem volt.
– Tudsz autót vezetni? – nézett rá elismerően a férfi.
– Persze – vont vállat. – Miért?
– Nem ismerek olyan varázslót, aki tudna – mondta a varázsló.
– Nincs is szükségetek rá! – mosolygott, de azért jól esett, hogy van olyan dolog, amit csak ő tud.
– Azt hiszem, Arthur Weasley nagyon szívesen megismerkedne veled – közölte Perselus. – Imádja a mugli tárgyakat.

Maggie beharapta az ajkát, ahogyan a seprűre pillantott, aztán vett egy mély levegőt.
– Hát jó! – határozta el végül. – Próbáljuk meg!
A seprűt a lábai közé fogta (Vajon szoknyában hogyan lehet ráülni?), a férfi is mögé ült, aztán elrugaszkodott.
Azonnal a magasba emelkedett, és elindultak. Eleinte úgy érezte, mintha kissé inogna a „jármű”, de aztán elég hamar belejött, hogyan kell irányítani.
– Menjünk le – kérte kis idő múlva Perselus.
– Valamit rosszul csináltam? – kérdezte, miután földet értek. Kissé csalódott volt, mert ő egész jónak érezte a teljesítményét.
– Nem, tökéletes volt, azt hiszem, őstehetség vagy, ezért arra gondoltam, most már tényleg próbáld meg egyedül – javasolta a varázsló.
– Jó! – határozta el. – De ugye itt leszel, ha valami gond lesz?
– Kihozok még egy seprűt, és melletted leszek, rendben?
Nem válaszolt, csak fülig érő szájjal bólogatott. Már a tenyere is izzadni kezdett, mire ismét elrugaszkodott, de a félelme alaptalannak bizonyult, mert most már még jobban ment neki a repülés, mint az előző alkalommal. Vidáman röpködött, élvezte, hogy a magasban van, még Perselusszal versenyzett is, bár a férfi természetesen jóval gyorsabb volt nála.

     Késő délután, miután már több, mint egy órát töltött seprűnyélen a magasban, egyszer csak meglátta az árnyékát a kastély falára vetülve, és, bár nem volt rajta csúcsos kalap, mint a képeken, de akkor elfogadta az igazságot.
Boszorkány vagyok! – mosolygott magában.