Újra hetedikben - 4. fejezet

4. fejezet - Hiba bájitaltanon

     Teltek-múltak a hetek. Szeptember közepén a nyár még egyszer megmutatta magát, és verőfényes, meleg napok jöttek. A diákok szinte minden szabadidejüket a tóparton, vagy a birtok más részein töltötték. Sőt, néhányan, mint Hermione Granger is, könyvekkel megpakolva mentek a tóhoz, hogy tanulás közben a nap melengesse őket. Mint általában minden jónak, ennek is vége szakadt, és a zöld levelek előbb sárgán, pirosan ragyogtak, hogy aztán az október közepén megérkező szél és eső a földre szakítsa őket, és barna avarként szomorúan ropogjanak a cipőtalpak alatt.

A tanárok az első heti lazább órák után igencsak beleerősítettek, és a feszített órai tempó mellett még rengeteg házi feladatot is adtak. Alig győzték körmölni, hosszú-hosszú pergameneket töltöttek meg a különböző esszék, dolgozatok. Ráadásul McGalagony professzor, mint igazgató úgy határozott, hogy idén nem lesz halloweeni ünnepség, kegyeletből, hogy ne sértsék meg a tavalyi év áldozatainak emlékét. Ezzel együtt megígérte, hogy a karácsonyi bál azért már nem marad el.

Elkezdődtek a kviddics edzések is, a csapattagok újult erővel vetették bele magukat a varázsvilág népszerű sportjába. Lelkesen készültek a szezon első meccsére a Mardekár ellen. Hermione néha aggódott is, hogy a barátainak lesz-e elég idejük készülni a vizsgákra, de Harry és Ron mindig megnyugtatta, hogy nekik úgyis kevesebb órájuk van, marad idejük tanulásra is. Egészen október közepéig így ment ez, amikor aztán már nem tudták tovább áltatni a lányt.

     Egy esős, péntek délelőtti bájitaltan óra volt, és miután megkapták az aznapi receptet, Hermione nyugodtan készíteni kezdte, mivel ez egy egyszerűbb bájital volt. Nem is értette hirtelen, mi ütött Piton professzorba, hogy ilyen könnyű a mai feladat, de nemsokára magyarázatot kapott.

Miután mindenki kivette a hozzávalókat, a tanár bezárta a szertárt, és így szólt:
– Most el kell vinnem Madam Pomfreynak a gyengélkedőre néhány üveg főzetet. Ha bárkinek egy hangját meghallom, míg távol vagyok, vagy netalántán felrobbantanák a termet, garantálom, hogy emlékezni fognak a haragomra.
Ezután fogta az asztalán lévő üvegeket, és elviharzott.

Az első percekben ment is minden rendben, egy pisszenés sem hangzott el. Bár olyan még egyszer sem fordult elő, hogy Piton magukra hagyta volna őket, tudták, a tanár fenyegetése nem volt üres ígéret. Hermione magában arra gondolt, milyen szerencse, hogy Malfoy már nem jár a Roxfortba, mert tuti addig piszkálná Harryt és Ront, amíg azok valami olyat nem követnének el, amivel Pitont felbosszantanák. Barátai most zavartalanul keverték az üstjükben készülő főzetet, viszont, ahogy a mellette lévő Ron asztalához pillantott, látta, hogy nagy a baj. A fiú keveréke már veszélyesen bugyogott, de az is feltűnt neki, hogy a barátja teljes nyugalomban van, vagyis azt hiszi, a főzetnek ilyennek kell lennie. Hermione tudta, ha Ron nem akarja, hogy az üstje felrobbanjon, most kellene beletennie a kalánfüvet, még éppen nem késett el vele, de legnagyobb megrökönyödésére ilyet nem is látott az asztalán.

Gyorsan kellett cselekednie, így lopva körülpillantott. A mardekárosok nem figyelték, a saját üstjeikkel voltak elfoglalva, azt pedig tudta, hogy a griffendélesek nem árulnák el. Az ajtó is csukva volt, úgyhogy gyorsan Ron üstjéhez lépett, és beledobta a kalánfüvet, anélkül, hogy akár csak a fiú is észrevette volna, mivel éppen lehajolt valamiért.
Megnyugodva kezdte el aprítani a következő hozzávalót, és közben magában fogadkozott, hogy ezt nem ússza meg szárazon a fiú.

     Továbbra is csendben dolgozott mindenki, ezért amikor hirtelen egy kéz megfogta a könyöke felett a karját, ijedtében felsikkantott.
– Lám-lám, csak nem rossz a lelkiismerete, Miss Granger? – hangzott fel mögötte a professzor csendes, ám elfojtott dühről árulkodó hangja. A pálcája suhintásával eloltotta üstje alatt a tüzet, és továbbra is a karját fogva, előre irányította a táblához.
Hermione ereiben megfagyott a vér. Ráadásul, össze is volt zavarodva, mert tudta, hogy most nagyot vétett, és rettegnie kellene, de valahogy mégsem ez történt. Semmi másra nem tudott figyelni, csak az erős kézre a karján, ami meglepő gyöngédséggel irányította előre. Azt hitte volna, ha egyszer ilyen helyzetbe kerül, a tanár vasmarokkal fogja tartani, de nem így volt, és ez váratlanul érte.
Aztán Piton elengedte és megérkezett a rémület is. A tanár az asztala mögé állt, és jeges pillantással méregette. Mindenki feszült csendben figyelte őket, egy pisszenés sem hallatszott.
– Weasley! – mondta Piton, de közben a tekintetét még mindig Hermionéra szegezte.
– Igen, professzor úr! – Ron zavartan állt fel, továbbra sem volt fogalma az egészről.
– Következő órára ír két pergament a kalánfűről, és helyet cserélnek Longbottommal!
– Igen, professzor úr! – Ron hátrapislogott Neville felé, de a fiú tanácstalan arcán látszott, hogy ő sem ért semmit.

A mardekárosok kárörvendően vigyorogtak, de csak addig, amíg Piton lassan végig nem pásztázott a csoporton.
– Nem gondolnám, hogy a maguk munkája annyira kiemelkedő lenne, hogy az predesztinálná önöket a gúnyolódásra – mondta, erre lehajtották a fejüket, és újra néma csend lett.

– Miss Granger! – fordult vissza hozzá. – Magának ugyancsak a kalánfűről kell írnia, de négy pergament. – Hermione érezte, hogy még nem lélegezhet fel, mert ez még csak a kezdet. Jól látta a dühöt a tanár szemében, de fogalma sem volt, mire készüljön. – Soha, érti, soha többé nem rakhat bele semmit sem úgy egy üstbe, hogy a tulajdonosa nem tud róla! Megértette?
– Igenis, tanár úr! – válaszolta halkan a lány.
– Most pedig üljön a helyére, és gondolkozzon el ezen. Természetesen a főzetét nem fejezheti be, és ötven pontot levonok a Griffendéltől.
Hermione reszkető lábakkal ült vissza a padba, és szomorúan bámulta a félig kész bájitalt, ami ezalatt teljesen tönkre ment.

Négy pergamen a kalánfűről! Te jó ég! Hogy a csudába fog annyit írni róla? Ráadásul a következő órára, vagyis annyi a hétvégéjének. Mindeközben egy hang a lelke mélyén csendesen azt suttogta, hogy olcsón megúszta a történteket. A professzornak teljesen igaza van, nem rakhat bele csak úgy valamit egy idegen bájitalba, hogy a készítőjének nem szól róla. Ez akár végzetes is lehet! Ehhez képest, nem sok az a négy pergamen, és az ötven pont sem. Na persze, majd magyarázkodhat a többiek előtt, de az nem számít. Ráadásul, a főzetére sem kapott semmilyen jegyet, pedig így, befejezetlenül, maximum egy T-t érdemelt volna érte.

Lopva a tanár felé pillantott, de annak az arca semmit sem árult el. A szokásos kemény vonások, összeszorított száj, jéghideg tekintet. Mégis, valahogy úgy érezte, ez a büntetés, bár látszólag nagy volt, és szigorú, valójában csak egy kevés szabadidejébe kerül.
A könyöke felett még mindig bizsergést érzett. Olyan furcsa volt, eddig Piton még soha nem ért hozzá, most pedig teljesen váratlanul érte, és meglepte, hogy nem volt kellemetlen. Szinte kényszerítenie kellett magát, hogy ne tegye oda a kezét, ahol korábban a professzoré volt.

Amikor végre vége lett az órának, boldogtalanul nézte, ahogyan a többiek kivitték az üvegcséiket, aztán felkapta a táskáját, és kirohant.

*****

     A mogorva, hideg álarc mögött tombolt benne a düh. Felvette az egyik üvegcsét, és a falhoz akarta vágni, de végül mégsem tette. Visszafogta magát, mint mindig.

Ötven pont és négy pergamen a kalánfűről! Megőrült? Ezért ki kellett volna dobnia az órájáról Grangert, hogy a lába sem érje a földet, de legalábbis örök életére büntetőmunkára kellett volna ítélnie, hogy sikálhassa az üstöket. Erre is készült, ő sem tudja, mitől gondolta meg magát, mire az asztalához ért a lánnyal. Mégis mit képzel az a szemtelen griffendéles magáról? Hogy merészel a másik háta mögött belekeverni valamit egy bájitalba, még ha arról a tökkelütött Weasleyről is van szó? Az a szerencsétlen hülye meg észre sem vette, hogy mi történt. Ő bezzeg azonnal tudta, pedig csak annyit látott, amikor kinyitotta az ajtót, hogy Granger visszalép a saját üstjéhez.

Végignézett az asztalon sorakozó üvegeken. Szánalmas. Hetedévesek, és képtelenek normális munkát végezni egy egyszerű bájitallal. Van néhány, amire E-t adna, de a többi még a H-t sem érdemli meg, és ezek fognak RAVASZ vizsgát tenni év végén. Az egyedüli, aki ma talán V-t kapott volna a főzetére, ha elkészül, éppen Granger lett volna.

Sajnos, el kellett ismernie, hogy a lánynak van érzéke a bájitalokhoz. Talán még saját maga sem tudja, mert túlságosan a könyvei bűvöletében él, de ő, hosszú évek tanári tapasztalatával látta rajta. Az is ezt bizonyítja, hogy képes volt felmérni, mi a gond Weasley főzetével, és javítani tudta. Erre csak kevés diák képes. Ha a Mardekárba járna, talán fel is hívná rá a figyelmét, és adna neki különórákat, de mivel griffendéles, így nem teszi. Ha az ő házába tartozna, a legtöbb munkájáért talán megérdemelné a K-t is.

Igen, talán azért nem rúgta ki Grangert az órájáról, hogy legalább egy tanulójának a munkájában legyen valami öröme.
Kár, hogy ez a tanuló nem mardekáros.

*****

     Hermione olyan kellemetlenül érezte magát, hogy el sem ment ebédelni. A gyomra kicsire össze volt szűkülve, úgysem ment volna le a torkán egy falat sem, és még arra sem volt felkészülve, hogy Harryvel és Ronnal találkozzon.

Egy ideig azon tépelődött, hogy a délutáni óráit is kihagyja, de aztán győzött a szorgalmas, szabálykövető énje, és leballagott a vadőr házához. Végül mégiscsak örült, hogy inkább a legendás lények gondozását választotta az önostorozás helyett, mert Hagrid lelkes ismertetője legalább egy kicsit elvonta a figyelmét. Bár így sem volt fogalma arról, mi is az az apró testű, négy lábú állat, amiről – elvileg – tanultak, és ez Hagridnak is feltűnt.
– Innál velem egy teát, Hermione? – kérdezte tőle óra után, és már nyitotta is a háza ajtaját.

A lány szomorúan tette le magát a konyhaasztalhoz, és bánatosan kevergette a gőzölgő italt.
– Mi a baj? – kérdezte rövid hallgatás után az óriás.
– Á, semmi – hangzott a válasz.
– Te mindig nagyon kedves vagy, de az azért még sosem fordult elő, hogy ha öt kanál cukrot teszek véletlenül a teádba, akkor azt udvariasságból megiszod – válaszolta Hagrid, és kiürült bögréjére mutatott, ami üresen állt előtte, de nem tudta, hogy mikor itta ki.
– Ó – pirult el –, igazad van. Egyébként Piton professzornál kaptam elmarasztalást.
– Te? – szűkült össze az óriás szeme. – De hát mit csináltál?
– Beleraktam valamit Ron bájitalába, hogy ne robbanjon fel – sóhajtotta halkan –, ráadásul úgy, hogy ő nem is tudott róla.
Most Hagrid sóhajtott egy akkorát, hogy az ablakon meglebbentek a függönyök.
– No, igen, nem gondoltam volna, hogy Piton ennyire imádja a bájitalait – tűnődött Hagrid –, mindig azt hittem, igazából az SVK-ra fáj a foga. Ha nem a saját fülemmel hallom, el sem hiszem.

Hermione felkapta a fejét, és kérdőn nézett, de Hagrid visszavonulót fújt.
– Nem hiszem, hogy elmondhatnám…
– Kérlek! Csak én vagyok itt, és ígérem, hogy nem árulom el a többieknek! – igyekezett rávenni az óriást, hogy mondja el, amit tud.
– Jól van, de a fiúknak egy szót se! – adta be rövid morfondírozás után Hagrid a derekát.
– Ígérem!
– Szóval, úgy történt, hogy valamikor július végén, vagy talán augusztus elején volt? – próbált visszaemlékezni. – Igen, július végén, amikor még javában tartottak a felújítások, kérdeznem kellett valamit McGalagonytól. Előbb az igazgatói irodába mentem, de nem volt ott, aztán találkoztam Félig Fejnélküli Nickkel, és ő azt mondta, az átváltoztatástan teremben keressem. Mentem is arra, de amikor odaértem, hangokat hallottam a helyiségből. Nem akartam én hallgatózni, de megálltam, mert éppen az igazgatónő kérdezett valamit, és kíváncsi lettem, vajon ki van vele?
– Mit kérdezett?
– Hát, azt kérdezte valakitől, hogy szeretné-e tanítani a sötét varázslatok kivédése tantárgyat. Ezért is lettem kíváncsi, mert az a valaki egy darabig nem szólalt meg, márpedig én úgy gondoltam, ha Pitontól kérdezné ezt, akkor ő azonnal igent mondana. Aztán legnagyobb meglepetésemre mégiscsak Piton szólalt meg, és ezt mondta: „– Nézze, Minerva, nem tudom, honnan ered az a híresztelés, hogy én szívesen oktatnám a sötét varázslatok kivédését, de valójában soha nem akartam mást tanítani, csak bájitaltant. Szeretem megfigyelni, hogy a tanulók egyes akaratlan változtatásai milyen hatással vannak az üstben készülő főzetre. Nehéz ezt elmagyarázni, úgyhogy legyen is elég annyi, hogy maradok bájitaltan tanár. – És tudod, Hermione, bár nem láttam, de a hangja alapján esküdni mertem volna, hogy Piton felháborodott még a feltételezésre is, hogy ő SVK tanár akarna lenni.
– Mit mondott erre McGalagony? – kérdezte Hermione csodálkozva.
– Azt mondta, idézem: – Perselus, bevallom, meglepett ez az információ, de természetesen elfogadom a döntését, és elnézését kérem. Illetve, jelentkezett sötét varázslatok kivédése tanárnak Gregorius Peakes, akkor nincs ellenvetése, hogy felvegyem?
Hagrid egy pillanatra elhallgatott, mint aki próbál visszaemlékezni.

– Azt hiszem, nagyjából ennyi. Piton azt mondta, nem bánja, én pedig eljöttem, mert nem akartam ott maradni, nehogy azt higgyék, hallgatóztam.

Hermione az ajkát harapdálta, és próbálta megemészteni a hallottakat. Piton nem is akart soha SVK tanár lenni, mert jobban szereti a bájital készítés művészetét? Nem gondolta volna.
– Nagyon megbüntetett? – kérdezte aggódva az óriás.
– Igazából nem – mondta lassan a lány –, tanulmányt kell írnom a kalánfűről, és levont a Griffendéltől ötven pontot.
– Látod, nem olyan rossz ember ő! Végül is, Dumbledore megbízott benne, és ki is érdemelte a bizalmat. Nem mondom, a modora furcsa, de hát melyikünk tökéletes?

Hermione rámosolygott Hagridra, és felpattant.
– Mennem kell, még sok dolgom van a hétvégén – azzal elindult a kastély felé, és egyenesen rohant fel a könyvtárba.

Újra hetedikben - 3. fejezet

3. fejezet - Az első bájitaltan óra

     Reggeli után Piton professzor a szokásos talárlobogtató stílusával indult a bájital tanterem felé. Tudta, hogy a diákok ezért hívják a háta mögött denevérnek, de nem érdekelte. Csak az számított, hogy féljenek tőle. Ha félnek, akkor nem akarják kérdezgetni és békén hagyják. Igaz, valójában remekül szórakozott magában azon, hogy a tanulók mennyire kétbalkezesek lesznek tőle.

Mint általában, most is rosszkedvűen bosszankodott. Jelenleg éppen azon, hogy a tegnapi nap egészen nyugodtra sikerült. Senki nem vált tőle halálra, úgy látszik, a hírnevének nem tett éppen jót, hogy kiderült róla, végig a jó oldalon állt. Azért a nap végére a legtöbb diák rájött, hogy az óráin marad az a szigor, mint eddig.

Ma délelőtt a hetedévesekkel lesz, a Mardekár és a Griffendél összevont csoportjával. Utóbbi gondolatára elfintorította a száját, mire a szembejövő elsősök hirtelen szétrebbentek előle.
Ezt már szeretem – gondolta elégedetten magában.

Szóval, Griffendél. Nyilvánvalóan ott lesz Potter és Granger is. Ha azt hiszik, hogy ő esetleg lekötelezve érzi magát, akkor nagyot fognak csalódni. Potter ugyan tanúskodott mellette a Wizengamot előtt, de semmi szükség nem volt rá, az emlékeiből minden világosan kiderült. Nos, talán néhány kételkedő bírót Potter tanúvallomása győzött meg, de egyébként is megköszönte már neki a tárgyalás után. Jó, igazából McGalagony köszönte meg, de ő is kezet fogott Potterrel, ami véleménye szerint bőven elegendő.

Grangerrel már más a helyzet. Bár vasárnap neki is megköszönte, legalábbis úgy tűnt, a lány megértette őt, de hát igazából abban sem biztos, hogy Granger köszönetet érdemel. Minden Dumbledore tervei szerint alakult, aminek része volt az is, hogy ő meghal. Ő ezt az elejétől fogva tudta, és nem volt ellenvetése. Egyszerűen csak a halála előtt jóvá akart tenni valamennyit abból a sok szörnyűségből, amit annak idején halálfalóként elkövetett. Csakhogy Voldemort nem Avada Kedavrával akarta megölni, hanem Naginit küldte rá. Normálisan a horcrux kígyó mérge elég lett volna a halálhoz, de amikor Naginit elpusztították, a szervezetében elgyengült a mérge, ő pedig azonnal ellátást kapott, mert – a tervvel ellentétben – nem maradt a Szellemszálláson. Ha ott tartózkodik, akkor biztosan ütött volna az utolsó órája, mert addigra annyira legyengült, hogy kezelés nélkül vége.
Volt viszont valaki, aki nem hagyta ott. Mint később megtudta, Hermione Granger mindent látott, mert Harry Potterrel együtt ő is ott tartózkodott, és miután elájult, ellebegtette őt a gyengélkedőre, ahol Madam Pomfrey megtette a tőle telhetőt.

Persze ő ebből semmit sem érzékelt, így amikor a Szent Mungóban – ahová tovább kellett vinni – magához tért, azt sem tudta, hol van, egyáltalán él-e? Kingsley Shacklebolt jött el hozzá, hogy elmondja, ami történt. Addigra már ő és az aurorok is megnézték az emlékeit, a tárgyalás a Wizengamot előtt inkább csak formaság volt, és arra szolgált, hogy kikezdhetetlen legyen a továbbiakban.

Szóval, a kotnyeles Granger tényleg az életét mentette meg, csakhogy erre nem kérte senki, ráadásul ő nem is örül az egésznek. Volt ideje felkészülni a halálra, megszokni a gondolatát, nem érdekelte különösebben, hiszen az élete nem sokat ért Lily nélkül.
Most pedig már annyit sem, mert mióta felépült a halálból, valahogy kiveszett az érzés belőle, amit korábban Lily iránt táplált. Mintha az a része, ami szeretni tudott, mégiscsak meghalt volna a Szellemszálláson. Így hát, most itt van, még negyven éves sincs, és előtte áll egy hosszú, sivár élet.

Nem, egyáltalán nincs mit megköszönnie Hermione Grangernek.

     Amikor a teremhez ért, kivágta az ajtót és beviharzott. Megállt az asztala mögött, és hideg tekintetét végighordozta a diákokon.

– Nos – kezdett bele –, maguknak hatalmas szerencséjük van, mert lehetőségük nyílt újravenni a hetedik évfolyam tananyagát. – Lumpsluck professzor tanítási módszereivel sosem értett egyet. Bár Horatius nagyszerű bájitalmester volt, túlságosan megengedőnek érezte. – Köszönhetik ezt a minisztériumnak és az igazgatónőnek. Szükségük is lesz erre a plusz évnyi munkára, mert véleményem szerint a többségük tavaly még meg sem közelítette a RAVASZ vizsga szintjét.

Mikor a beszéde végéhez ért, a szeme megállapodott Neville Longbottomon, és elégedetten látta, hogy a fiú éppen úgy lesz halálsápadt, mint korábban. Alig tudta elhinni, hogy ez az anyámasszony katonája ölte meg Naginit, és nyíltan szembe mert szállni Voldemorttal. Erre még felnőtt varázslók sem vették a bátorságot, ez az éppen nyárfalevélként reszkető fiú pedig ott állt szemtől szembe a történelem egyik leggonoszabb varázslójával, és ki merte mondani a véleményét. Ezek szerint Longbottom számára ő félelmetesebb Voldemortnál is. Érdekes.

Most már csak egy valami volt hátra. Bár a hetedéveseket már nem szokta óra elején kérdezgetni, úgy gondolta, most mégis kivételt tesz.
– Mi történik, ha az elmét zavarossá tevő főzetbe fekete üröm kerül? – kérdezte.
Az egyetlen jelentkező természetesen Granger volt, de legalább már nem akart kiesni a padból, mint elsőben. Ő persze rá sem nézett.
– Potter?
– Ööö, az elme még zavarosabb lesz?
– A magáé egészen biztosan, Potter, már ha lehet ennél is zavarosabb.
– Weasley?
– Nem tudom, professzor.
– Nos, úgy tűnik, van, ami sosem változik – mondta fejcsóválva, mire a Mardekárosok vihogni kezdtek. – Húsz pont levonás a Griffendéltől, hogy a jövőben jobban készüljenek az órára.
Látta, hogy a griffendélesek nehezményezik a pontlevonást, de szólni nem mert senki.
– Longbottom?
– Gyengíti a bájitalt – mondta halkan, de biztosan a fiú.
Egy pillanatra meglepte, hogy Longbottom tudta a jó választ, az pedig még inkább, hogy most sápadtan ugyan, viszont szilárdan állta a tekintetét, de a világért sem dicsérte volna meg.
– Nos – nézett kedvenc mardekárosaira –, a fekete üröm idegerősítő hatású, ezért csökkenti az elmét zavarossá tevő bájital hatását. Érdekességképpen megemlítem, hogy a muglik éppen fordítva gondolják, és bódító hatásúnak hiszik. Most pedig, ha már ennyit beszéltünk erről a főzetről, íme, a hozzávalói – mutatott pálcájával a táblára, amin ennek hatására megjelent a recept. – A mai órán ezt kell elkészíteniük.

Ezután elégedetten leült, és figyelte a diákok munkáját. Látta, hogy az előző kis közjáték ráébresztette őket, hogy semmivel sem lett engedékenyebb, és pláne nem a Griffendél irányába. És ez jól is van így – gondolta megelégedéssel.

     Nem tudta, sajnálja-e, hogy Draco Malfoy kimaradt az iskolából. Gyerekként még kedvelte a fiút, de később már csak egy idegesítő kis mitugrásznak gondolta. Mindenesetre a csata végén Narcissa – otthagyva Luciust az aurorokra – kézen fogta a fiát, és hoppanált vele. Azóta sem látták egyiküket sem. Piton úgy sejtette, hogy Dél-Amerikába mentek, mert emlékei szerint Cissy nagyszüleinek volt arrafelé egy birtoka, de ezt a sejtését nem kötötte az aurorok orrára, ugyanis szerinte Draco és az anyja, Lucius és Bellatrix nélkül veszélytelenek, és azt sem tudta pontosabban, merre van az a birtok. Neki bőven elég volt az is, hogy Luciust látta elítélni, és azután az Azkabanba vinni. Mindenesetre az iskolai élet mindenképpen nyugodtabb lesz, mert Draco nagy bajkeverő volt.

***

– Hihetetlen, hogy Piton mennyire szemét még mindig – telepedett le ebédidőben Ron az asztalhoz.
Hermione úgy gondolta, inkább az a hihetetlen, hogy Ron és Harry hetedikben még mindig nem tudja, milyen hatása lehet a fekete ürömnek, de inkább megtartotta a véleményét saját magának, mert attól tartott, nem aratna osztatlan sikert vele.
– Azt hittem, hálás nektek – nézett a vörös fiú Harryre és a lányra.
– Hát, most megmutatta, hogy arra ne számítsunk – vonta meg a vállát Harry, és kihúzta a széket az érkező Ginnynek.
– Én nem is számítottam rá – jelentette ki Hermione, miközben szedett magának egy tányér levest. Amikor az óra elején felnyújtotta a kezét, tisztában volt vele, hogy Piton nem fogja felszólítani. Soha nem szólította fel, úgyhogy most már inkább csak megszokásból jelentkezett.
– Meg sem köszönte nektek, amit érte tettetek – méltatlankodott tovább Ron.
A lány nem tudta, mit mondhatna erre. Azt mégsem árulhatta el, hogy Piton egy fejbólintással köszönte meg neki, hogy megmentette az életét, és ő ezt el is fogadta. Igazából még ennyire sem számított, az nem a tanár stílusa lenne, és nem is azért tette, de Ron valószínűleg hülyének nézné.
– Nekem megköszönte a tárgyalás után – mondta Harry.
Ginny érdeklődve nézett rá.
– Tényleg?
– Igen, kezet fogott velem.
– Hát, erre már nem nagyon emlékszik – húzta a száját Ron.

– Jöttök délután Hagridhoz? – kérdezte Hermione, hogy elterelje Pitonról a fiúk figyelmét.
Szerencsére könnyen ment.
– Én nem vettem fel a legendás lények gondozását – mondta Harry.
– Én sem – csatlakozott Ron.
– Akkor milyen tárgyakat vettetek fel? – csodálkozott.
– Csak ami kell az Aurorképzőhöz – kezdte Harry a sorolást – bájitaltan, átváltoztatástan.
– Sötét varázslatok kivédése, és bűbájtan – folytatta Ron.
– Tényleg? Akkor nektek alig van órátok!
– Miért, te mit vettél fel? – kérdezte Ron.
– Ezeken kívül még a legendás lények gondozását, asztronómiát, számmisztikát és a gyógynövénytant is.
– Minek ennyi? – hökkent meg Harry, de a lány csak megvonta a vállát.
– Egyébként pedig – tette hozzá Ron –, nekünk még ott vannak a kviddics edzések is.
– Tényleg, Harry! Mikor kezdjük a kviddics edzéseket? – kérdezte Ginny, aki hajtó volt a Griffendél csapatában.
– Arra gondoltam, jövő héten. Majd megbeszéljük, kinek mikor van szabad délutánja.
– Rendben, te vagy a csapatkapitány! – villantott Ginny egy olyan mosolyt Harryre, hogy a fiú belepirult.

– Neville, te honnan tudtad ezt az ürömről? – feszegette tovább Ron mégis a bájitaltanon történteket.
– Ó, hát Bimba professzornál gyógynövénytanon tanultunk róla, és így valahogy összeállt a kép – mondta lassan Neville.

Hermione elgondolkodva nézte a fiút, aki alaposan megváltozott az elmúlt évben. Megnyúlt, fiúsabb, helyesebb lett az arca, és amiért szembe mert szállni Voldemorttal, mindenki hősnek nézte, ami jót tett az önbizalmának. Azt is látta tegnap vacsoránál, hogy a hollóhátas Luna milyen szemekkel néz rá, de úgy tűnt, a fiú nem vette észre.
Pedig helyesek lennének együtt – gondolta –, bár Luna álmodozásával, és Neville félénkségével nehezen tudta elképzelni, miként jöhetnének össze.
– Te jössz délután legendás lények gondozására? – fordult oda hozzá.
A fiú ingatta a fejét.
– Nem, azt nem vettem fel.
Kár – gondolta, akkor mehettek volna együtt, és közben óvatosan kipuhatolta volna, tetszik-e neki a szőke lány.
– A bűbájtant felvetted?
– Igen.
– Az jó – bólintott. Az a következő órájuk, bár oda rövidebb az út. – Most az lesz, ugye?
– Igen – sóhajtott Neville.
- Valami baj van?
– Semmi, de nem tudom, miért is vettem fel a bájitaltant – kesergett –, talán azt hittem, még mindig Lumpsluck professzor fogja tanítani.
– Talán most, hogy sikerült jól válaszolnod – próbálta bátorítani a fiút –, Piton is békén fog hagyni.
– Talán – hangzott a nem túl bizakodó válasz, egy lemondó sóhaj kíséretében.

Hermione arra gondolt, még szerencse, hogy nem maradt Lumpsluck professzor, aki igaz, hogy lényegesen barátságosabb volt, de Pitontól sokkal többet tanulhatnak. Persze az a sokkal több már nem a tananyag része – ezt sok diák nehezményezi is –, de ő mindig örült a plusz információknak.
Ez ismét egy olyan dolog volt, amit nem mondhatna el a többieknek, mert egyszerűen nem értenék meg, hogy ő szereti Piton óráit. Talán tényleg nem is vagyok normális – nevetett magában.

     Ebéd után elindultak a harmadik emeletre, de Ron és Harry is velük tartott, így aztán nem nyílt alkalma kikérdezni Neville-t. Aztán a véletlen mégis a kezére játszott, mert amikor Flitwick professzor órája után mind a négyen kifelé tartottak, szembe találkoztak a hatodéves hollóhátasokkal.
Luna persze a csoport végén ballagott álmodozva, kezében néhány Hírverővel.
– Sziasztok! Találkoztatok már a nyári különszámmal?
– Még nem – válaszolták neki egyszerre. Hermione látta, hogy Ron fejcsóválva néz Harryre, de a szemüveges fiú mintha nem vette volna észre.
A Hírverőt Luna és az édesapja adta ki, és tele volt furcsaságokkal, amikben igazán nem hitt senki.
– Van benne egy érdekes cikk a narglikról, én írtam – kínálta feléjük a lány az újságot.
– Te írtad? – kérdezte Neville, és már nyúlt is érte.
– Igen, a hatodik oldalon van – mondta Luna, és ahogy a fiúra nézett fülig pirult.
Amikor Neville elvette, Hermione látta, milyen lágyan pillant a fiú a lányra. Aztán Luna észbe kapott.
– Hűha, mindjárt elkésem! – azzal sietősen bement a terembe.

– Nem mondod, hogy te olvasod ezt a hülyeséget – húzta az orrát Ron. – Biztosan érdekes az írás benne a nyargukról.
– Narglik – javította ki Harry.
– Mi van? – nézett rá értetlenül Ron.
– Nem nyarguk, hanem narglik – magyarázta türelmesen Harry a barátjának.
– Nem mindegy, ha egyik sem létezik?
– Tudod, Ron, egy barátunk írta a cikket – mutatott rá Hermione –, úgyhogy talán nem kellene kigúnyolnod.
– Jó, ez igaz – adta meg magát Ron –, Luna jó barát. De azért én meghagyom neked az újságot, Neville.
A fiú nem válaszolt, de gyorsan a táskájába csúsztatta a Hírverőt.

Hermione elbúcsúzott a fiúktól, és elindult kifelé Hagridhoz, közben pedig azon gondolkodott, hogyan lehetne finoman egymás felé terelni Lunát és Neville-t, mert, ahogy látta, nyilvánvaló a vonzalmuk egymás iránt.

Újra hetedikben - 2. fejezet

2. fejezet – Folytatódik az évnyitó

 – Nem örülök annak, hogy a vén denevér marad a bájitaltan tanár – simított végig elégedetten számtalan csirkecomb után a hasán Ron. – Ha így tudom, fel sem vettem volna a tárgyat.
 – Én is csodálkoztam, hogy nem ő lett a sötét varázslatok kivédése tanár – válaszolta Harry.
 – Mi? Elment az eszed? – hüledezett Ron. – McGalagonynak vissza sem kellett volna vennie!
 – De miért? Kiderült, hogy nem tett semmi rosszat, sőt! – védte meg Pitont Hermione.
Ron továbbra is morgolódott.
 – De tanárnak akkor is egy szadista állat!
Hermione a szemét forgatta.
 – Talán ha néha tanulnál is, nem csak a kviddicsen járna az eszed, akkor jobban szeretnéd az óráit is.
 – Te talán szereted az óráit? Téged hányszor dicsért meg hat év alatt? – replikázott Ron.
 – Egyszer sem – ismerte el a lány.
 – Hát, nem a Griffendél a kedvenc háza a professzornak – mondta Ginny.
 – Ez mondjuk igaz – grimaszolt Harry, és rámosolygott a barátnőjére.
Hermione kénytelen volt belátni, hogy a többieknek igaza van, mert Piton professzor tényleg utálta a Griffendél házat, és nem mulasztott volna el egyetlen egy alkalmat sem, hogy pontot vonjon le tőlük.
     A főételek eltűntek az asztalokról, hogy a helyüket a desszertek vegyék át. A lány elfintorította az orrát, mert a rengeteg kiszedett zöldbabot nem akarta sem visszatenni, sem meghagyni, hogy kidobják, inkább megette mindet, és most úgy érezte, kipukkad, ha bármit kellene még ennie. Ron és Harry viszont rögtön kivettek két-két tökös pitét.
 – Kíváncsi vagyok Peakes professzorra, te nem? – Ginny szintén nem evett desszertet, inkább Hermionéval kezdett beszélgetni. – Nagyon jóképű.
Hermione elmosolyodott.
 – Tényleg az – helyeselt.
 – Tudjátok –, mondta Ron két falat között a lányoknak, de főleg Harrynek címezve – még jó, hogy van felesége, mert kezdhetnél aggódni.
 – Miért is? – kérdezte Harry.

     Hermione a választ már nem hallotta, mert hirtelen furcsa érzése támadt. A gerince bizseregni kezdett, a nyaka libabőrös lett, úgy érezte, mintha valaki figyelné. Felemelte a fejét, és kutatóan körbenézett, de csak beszélgető, nevetgélő diákokat látott minden asztalnál, látszólag senki sem foglalkozott vele. A tanári asztal felé kémlelt, ott sem vett észre semmi különöset. Hagrid orra már megint vöröslött, feltehetően az elfogyasztott bor mennyiségétől, Bimba professzornak Flitwick professzor magyarázott valamiről élénken, McGalagony pedig az új tanárokkal beszélgetett. Hermione észre is vette Peakes professzor kezén a karikagyűrűt, tehát Ronnak valószínűleg igaza lehet, és az új tanár házas.
     Csak egyvalaki ült szótlanul a tanárok asztalánál; Piton professzor, aki mereven maga elé nézett, a száját pedig összeszorította. Hermione megint azon kezdett el töprengeni, hogy vajon hogyan engedte ki a kezéből a sötét varázslatok kivédése tantárgyat? Tényleg kíváncsi volt rá, de érezte, hogy ez az, amit nem fog megtudni soha, mert Piton biztosan nem árulja el nekik, és valószínűleg McGalagony sem mondaná el a diákoknak.
     Abban a pillanatban, mintha ő is megérezte volna, hogy figyelik, a professzor felemelte a fejét, és jéghideg tekintetével egyenesen ránézett. Hermione nem merte elkapni a pillantását, tudta, hogy azzal már elkésett, csak magában átkozta a balszerencséjét, hogy míg neki halvány fogalma sincs, ki figyelte, már ha egyáltalán bárki figyelte, és nem csak képzelődött, addig a professzor bezzeg azonnal őt célozta meg. Akkor Piton professzor épphogy észrevehetően bólintott felé. A lány visszabólintott, hogy a férfi tudja, megértette, mit köszönt meg neki. A tanár felállt, és kiviharzott az ajtón.
Van, ami sosem változik – gondolta a lány, és egy leheletnyit elmosolyodott, miközben visszafordult a barátaihoz.
 – Te mit gondolsz, Hermione?
Hirtelen abban sem volt biztos, hogy ezt most ki kérdezte, úgyhogy zavartan kérdezett vissza.
 – Hm, miről is?
 – Azt mondtam, meg kellene néznünk a szobáinkat, fáradt vagyok – mosolygott Harry.
 – Én is, de nem hiszem, hogy a klubhelyiségből hamar szabadulnánk el – aggódott a lány, de belátta, hogy minél később indulnak fel, annál később fekhetnek majd le aludni.
 – Akkor induljunk máris a toronyba – adta ki a parancsot Ron, és felálltak.

     A Griffendél toronynál a Kövér Dáma állta útjukat, de most, a korábbi évekkel ellentétben, a jelszó után nem kellett végighallgatniuk a Dáma énekét is.
 – Menjetek csak, kedveseim – mondta nekik, és felfedte a nyílást.
     A Griffendéles diákok viszont nem voltak hozzájuk ilyen kegyesek, és részletesen be kellett számolniuk arról, mi történt velük a múlt évben. Ott tolongott az összes növendék a klubhelyiségben, és mindenki akart belőlük egy darabot. Mikor Hermione végre bemehetett a saját szobájába, fáradtan sóhajtott. Az idegei megtépázódtak, és teljesen ki volt merülve. Annál jobban esett neki a látvány, amikor körülnézett. A szoba pici volt, de kényelmes, és barátságos. Az ágy egyszemélyes, de szélesebb a nagy hálók ágyainál, és a rajta lévő vastag, kockás pléd (természetesen a Griffendél színeiben), hívogatóan melegnek, és puhának tűnt. A helyiség legnagyobb részét az ágy foglalta el, de volt még benne egy tükör, egy nagy láda a dolgainak, egy ruhásszekrény, egy asztal, székkel, és egy kandalló, hogy télen is meleg legyen, de most éppen nem volt rá szükség.
A szemben lévő falon volt egy ajtó, odalépett és kíváncsian kinyitotta, amikor pedig benézett, teljes lett a boldogsága, mert ott egy kis fürdőszoba várt rá. Az is apró volt, de minden volt benne, amire csak szüksége lehetett.
Boldogan hajtotta álomra a fejét, miközben megállapította, hogy a pléd valóban csodálatosan puha és meleg.

     Másnap reggel kipihenve, frissen ébredt. Lezuhanyozott, aztán tett egy kísérletet arra, hogy a haját valamennyire megregulázza, de miután az továbbra is össze-vissza állt, inkább feladta. Összegumizta, és lement reggelizni. Ginny már ott volt, fáradtan kortyolgatott valamit a bögréjéből.
 – Mit iszol? – kérdezte tőle.
 – Tejeskávé, de sajnos nem igazán segít – kesergett.
 – Jól vagy? – nézett rá kutatva, de Ginny csak bólintott.
 – Persze, csak a szobatársaim egész éjszaka Harryről kérdezősködtek, alig pihentem néhány órát – csóválta a fejét.
Hermionénak eszébe jutottak a Patil lányok, és enyhén megborzongott. Igazán jó dolga van a külön szobával, nehogy elfelejtse megköszönni majd McGalagonynak. Elvett két pirítóst, és vékonyan megkente vajjal, hozzá pedig teát ivott.
 – Te csak ennyit reggelizel? – kérdezte Ron, amikor végre Harryvel együtt megjelentek.
 – Legalább több marad neked, már ha egyáltalán lesz elég időtök – mutatott az óra felé.
 – Enni mindig van idő – mondta Harry.
 – Nem lenne jó elkésni mindjárt az első óráról, ami ráadásul az SVK lesz. Nem tudom, Peakes professzor hogyan tolerálja a késést.
 – Te semmit sem változtál – morogta Ron, aztán két harapással eltüntetett egy muffint.
A két lány csak a fejét ingatta.

     Reggeli után felmentek az első emeletre, ahol az SVK tanteremben már ott állt az asztal mögött Peakes professzor. Megvárta, amíg mindenki elhelyezkedett, aztán üdvözölte őket.
 – Köszöntöm Önöket a sötét varázslatok kivédése órán. Aki esetleg tegnap este nem hallotta volna, Gregorius Peakes-nek hívnak, és leszármazottja vagyok Glanmore Peakes-nek. Ezt csak azért jegyeztem meg, mivel gondolom, úgyis megkérdeznék.
A tanár kissé huncut szemmel mosolygott.
 – Bizonyára felmerült Önökben, hogy miért éppen a sötét varázslatok kivédését fogom tanítani, ahelyett, hogy a legendás lények gondozását, hiszen minden felmenőm ezzel foglalkozott, vagy foglalkozik ma is. – A professzor itt körülnézett, és amikor látta, hogy mindenki feszülten figyel, elnevette magát. – Nos, a dolog egészen egyszerű: egyrészt a Roxfortnak már van egy kiváló legendás lények gondozása tanára Hagrid személyében, másrészt engem egyszerűen nem érdekel.
     A diákok egy emberként hördültek fel. Az nagyon ritka volt, hogy egy híres¬ dinasztia sarja ne a családi hagyományt folytassa. Kezdve attól, hogy általában ugyanabba a roxforti házba kerültek, később is mindig haladtak a számukra kijelölt úton.
A tanár látta a szavai nyomán a csodálkozást, és láthatóan jól mulatott rajta magában.
 – Tudják, legyen ez az első lecke tőlem, és egyben talán az egyik legfontosabb is, különös tekintettel arra, hogy végzősök: amikor majd eljön az idő, hogy hivatást választanak, ne számítson az, hogy a családjukban mi a hagyomány, vagy, hogy mit várnak el maguktól mások. Olyan hivatást válasszanak, amivel boldogok lesznek, ami érdekli önöket, amit a sajátjuknak éreznek. Mert ha a munkájukat szeretettel végzik, az már biztosítja egy boldog élet lehetőségét.

     Ebben a pillanatban erősödött meg Hermionéban a gondolat, hogy ő tényleg nem akar auror lenni. Nem akar varázslókat üldözni, akkor sem, ha azok sötét varázslók, és nem akarja, hogy az életét nap, mint nap gonosz dolgok szőjék át. Igaza van a professzornak, olyan dologgal kell foglalkoznia, ami boldoggá teszi.
De vajon mi az? – töprengett.
 - Ha szeretnének valamit velem kapcsolatban kérdezni, ma még megtehetik. A következő órától kizárólag a tananyaggal fogunk foglalkozni, és csak azzal kapcsolatos kérdéseket tehetnek fel. De ezen az órán még bármit kérdezhetnek, akár velem kapcsolatban is.
A Patil lányok izgatottan kezdtek sutyorogni, aztán kis nevetgélés közepette Padma jelentkezett.
 – A professzor úr is itt lakik?
 – Nem. A feleségemmel – Itt néhány lemondó sóhaj hallatszott – és a négy éves kisfiammal Roxmortsban lakunk, így én bejáró tanár leszek.
Megint izgatott csevegés kezdődött, mert olyan tanárról még nem is hallottak, aki nem az iskolai birtok területén lakott. Egyedül Hagrid nem élt a kastély falai között, de ő is a vadőr házban élt.
Végül Dean Thomas hozakodott elő a mindenkit érdeklő kérdéssel.
 – A tanár úr is egy évig marad itt?
Peakes professzor nevetett.
 – Nem, én hosszabb időre tervezem. Hallottam Voldemort átkáról, de úgy gondolom, a halálával annak is vége szakad. Őszinte leszek, még soha nem tanítottam, de évek óta ez a vágyam. Remélem, a közös munka mindenkinek megelégedésére lesz.
Körbenézett, de nem jelentkezett senki újabb kérdésre.
 – Akkor most kérem, nyissák ki a könyveiket az első fejezetnél, és mielőtt a gyakorlatra helyeződik a hangsúly, elolvassuk az elméletet. Ez egyébként minden alkalommal így lesz, mert úgy vélem az elméleti tudás épp olyan fontos, mint a gyakorlati tapasztalatok.

    Ebédnél Ginny már várta őket a nagyteremben.
 – Na, milyen az új tanár? Vele volt órátok, igaz?
Mindhárman egymás szavába vágva lelkendeztek.
 – Nagyon jó fej! – lelkendezett Ron.
 – Az elméletet, és a gyakorlatot is fontosnak tartja! – Ez persze Hermione volt.
 – Érdekes az órája! – nyilvánította ki Harry.
 – Tyűha, látom benneteket meggyőzött, már alig várom a délutáni SVK órát – nevetett Ginny.
 – És képzeld, nem a Roxfortban laknak majd, hanem Roxmortsban.
 – Tényleg? Még sosem hallottam ilyenről – csodálkozott.
 – Talán ez a titka annak, hogy egy évnél tovább maradjon – elmélkedett Harry, miközben öntött magának egy nagy pohár töklevet, amit aztán egy hajtásra meg is ivott.

     Délután az utolsó órájuk McGalagony professzorral volt. Amikor véget ért, Hermione megkérte, hogy váltson vele néhány szót.
 – Hallgatom – nézett rá jóindulatúan a professzor, miután az utolsó diák is kiment a teremből.
 – Először is, szeretnék a fiúk nevében is köszönetet mondani a külön szobákért – kezdte.
 – Ugyan, ez a legkevesebb, amit megtehettünk magukért – legyintett. – A szülei jól vannak?
 – Igen, köszönöm! – A veszély elmúltával, a végső összecsapás után, amikor már rendeződött valamennyire az élet, McGalagony és Kingsley Shacklebolt személyesen ment el, hogy feloldják az Exmemoriam varázslatot, és rendbe tegyék a szülei életét. Visszaköltöztek a londoni házba, újra praktizálnak, és mindenki úgy hitte, hogy néhány hónapig külföldön voltak nyaralni. A szülei tudják az igazságot, nekik el kellett mondani, hogy fel tudják dolgozni a történteket.
 – Miben segíthetek? – nézett rá  a professzor a szemüvege fölött kinézve, és ezzel akaratlanul is Dumbledore-t juttatta a lány eszébe.
 – Nos, az a helyzet, hogy nem igazán tudom, mivel szeretnék majd foglalkozni, és ezért abban sem vagyok biztos, hogy nem kellene-e még valamilyen tárgyat felvennem a RAVASZ vizsgához?
 – Azt hittem, maguk aurorok szeretnének lenni – hökkent meg az idősebb nő.
 – Az csak a fiúk terve. Én már nem akarok az lenni.
 – Megértem kedvesem, sőt, örülök is neki. Nem könnyű élet az, és bár tény, hogy vannak női aurorok, nem kívánnám magának azt a sorsot.
Hermione örült, hogy McGalagony elfogadja a döntését.
 – Tudja, ilyen esetben a mugli szülők gyermekeit meg szoktam kérdezni, hogy mi a szüleik foglalkozása, hátha találunk valami hasonlót a varázsvilágban.
 – Nos, anya és apa fogorvos – mondta bizonytalanul a lány –, de én nem hiszem, hogy egészségügyi pályára szeretnék lépni. Valahogy sosem éreztem azt, hogy szívesen csinálnám, amit Madam Pomfrey.
 – Értem. Milyen tantárgyakat vett fel?
 – Átváltoztatástant, bájitaltant, sötét varázslatok kivédését, legendás lények gondozását, bűbájtant, gyógynövénytant, asztronómiát és számmisztikát.
McGalagony fejcsóválva mosolygott.
 – Maximalista, mint mindig. Nézze, bármire is dönt majd, ezek a tárgyak bőven elegendőek lesznek. A legtöbben négy tárgyat vesznek fel, a szorgalmasabbak ötöt, és már az is elég tanulnivalót biztosít. Ha nem magáról lenne szó, nem is engedélyeznék nyolc tantárgyat, de tudom, hogy megbirkózik majd velük. Én azt javaslom, tanuljon, és járjon nyitott szemmel, akkor előbb-utóbb megtalálja majd azt a hivatást, amit a sajátjának érez.
 – Akkor ne vegyek fel több tárgyat? – bizonytalankodott még egy kicsit.
 – Semmi értelme – ingatta a fejét a professzor –, és most ne haragudjon, de mennem kell. Azzal, hogy igazgató lettem, jócskán megszaporodtak a feladataim.
 – Köszönöm, tanárnő!
Hermione a hallottakon elgondolkodva indult vissza a szobájába, hogy letegye a nehéz táskát a könyvekkel, és aztán vacsorázni menjen.

Újra hetedikben - 1. fejezet

1. fejezet – A visszatérés

   Perselus Piton tűnődve nézett az előtte elterülő udvarrészre. Pincelakosztályának ablakában állt, és karjait maga előtt összefonva, egykedvűen szemlélte az esőt. Még mindig nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e annak, hogy túlélte a háborút Voldemorttal, vagy inkább bosszankodjon miatta. Egy évvel ezelőtt pontosan ugyanígy állt az ablak előtt, de akkor legalább volt célja az életének, és remélte, hogy utána megpihenhet. Örökre. Tudta, hogy veszélyes dolgot tesz, de legalább izgalmasabb volt az élete, bár inkább csak amiatt aggódott, hogy Dumbledore tervét sikerüljön végigvinni. Az élete  egy percig sem aggasztotta, hiszen az egyrészt egy lyukas galleont sem ért, másrészt a halála a terv része volt. Mármint szerinte és az igazgató szerint, mert másvalaki viszont nem így gondolta.

   Augusztus utolsó napja volt, másnap kezdődött az új tanév, és ő szokása szerint egészen addig maradt a saját lakrészében, amíg már nem halogathatta csatlakozását a többi tanárhoz. Az eddigiekhez hasonlóan most sem akart velük bájcsevegni, bár valószínűleg már a többiek sem akarnak ővele. Miután tisztázódott a háborúban vállalt szerepe, és minden vád alól felmentették, néhányan megpróbáltak vele beszélgetni, de ő megtartotta korábbi stílusát, és mindenkit sikeresen elüldözött maga mellől. Persze azért nem mindenkit, McGalagonnyal például egészen jó viszonyba lett, már ha a kölcsönös tiszteletet, és a heti néhány mondatot annak lehet nevezni. Mások ostobaságait viszont nem akarta hallgatni, márpedig óhatatlanul csak számára érdektelen dolgokról esett szó a többiekkel.
Amikor meglátta a thesztrál fogatokat, sóhajtott egy nagyot, egy pillanatra lehunyta a szemét, és amikor úgy érezte, hogy képes újból elviselni a tanulóknak nevezett csürhe zajongását, a talárjáért nyúlt és elindult.

***

   Hermione Granger szíve nagyot dobbant, ahogy megpillantotta a Roxfort tornyait. Bármilyen veszélyes kalandba került is itt az elmúlt hét évben, eddigi élete legjobb időszaka volt. Itt nem lógott ki a többi gyerek közül, hiszen mindenki varázserővel bírt, és az oktatás színvonala kiemelkedően jó volt, ő pedig imádott tanulni. Bár néha kénytelen volt megszegni a szabályokat, és ez időnként szinte fizikai fájdalmat okozott neki, de azzal mentegette magát, hogy a barátai miatt muszáj volt. Mert itt, az ősrégi, mágiával átitatott falak között, igaz barátokra lelt. Harry és Ron most is ott ültek vele a fogaton, kiegészülve Ron testvérével, Ginnyvel, aki éppen Harry kezét szorongatta. A lány mosolygott ezen, és magában reménykedett, hogy ő is talál valakit, akit szerethet, és akinek személyében igazi lelki társra lel. Arra persze esélye sem volt, hogy valaki az iskola falai között hódítsa meg a szívét. Régen rájött, hogy a vele egykorú fiúk untatják, és nem elég érettek hozzá, márpedig most az ő évfolyamuk lesz a legidősebb.
 – Gondolkodtál már azon, hogy milyen tárgyakat veszel fel? – kérdezte tőle Harry.
 – Igen, de remélem, holnap McGalagony tud ebben segíteni – válaszolta.
 – Miért kell neked az öreglány segítsége? – kérdezte Ron.
 – Ne légy tiszteletlen, Ron! Egyébként azért kell a segítsége, mert még nem tudom, hogy mivel szeretnék később foglalkozni. Vagyis nem tudom, miből fog kelleni a RAVASZ.
 – De hát, auror leszel velünk, nem? – értetlenkedett a barátja.
 – Nem hiszem – válaszolta a lány kissé zavartan.
A két fiú egész nyáron a jövendőbeli auror karrierjére koncentrált, természetes volt számukra, hogy a RAVASZ vizsga megtétele után az Aurorképzőben folytatják. Mint ahogy az is természetesnek tűnt, hogy barátnőjük is csatlakozik hozzájuk.
Harry érdeklődve nézett rá.
 – Nem mondtad sosem, hogy téged nem érdekel a dolog.
 – Tudjátok, én lány vagyok – Ron erre felvihogott, de tudomást sem véve róla folytatta –, és nem hiszem, hogy a nők életével összehangolható lenne az aurori hivatás.
 – Vannak női aurorok – vetette ellen Ron.
 – Igen, és egyiknek sincs családja – replikázott.
 – Te családot akarsz? – döbbent meg a vörös hajú fiú.
 – Ne légy már ilyen tuskó, Ron! – rúgta bokán a bátyját Ginny, egy jól irányzott rúgással – Persze, hogy családot szeretne majd. Te talán nem? De női aurorként elég nehéz lenne!
Ron sértődött képpel tapogatta a bokáját.
 – Hogy bírod ki? – nézett Harryre, és Hermione jövendő munkáján már túl is lendült. – A húgom nagyobbat üt, mind egy birkózó.
 – Hát, igyekszem nem felhúzni – válaszolta Harry tettetett félelemmel a hangjában, aztán adott Ginny homlokára egy puszit.
 – Nem kell a nyálas rész, otthon már eleget láttam – célzott Ron nevetve arra, hogy Harry náluk töltötte a szünidőt, és ezen idő alatt lettek a húgával elválaszthatatlanok.
Ginny csak a szemeit forgatta.
 – De Hermione, te nem tudod, mit álltam ki, ez alatt a pár hónap alatt! Te csak egy hete vagy velünk! Folyton egymással voltak elfoglalva – durcáskodott Ron.
 – Ha-ha, minden nap kviddicseztünk veled!
Hermione szerette Ginnyben, hogy sosem hagyta magát a bátyáival szemben, pedig voltak néhányan.

   Az elmúlt időben nagyon megkedvelte Ginnyt, és örömmel tapasztalta, hogy végre van egy barátnője is. Azért a fiúkkal nem lehetett mindent megbeszélni. Az elmúlt héten például, amit már az Odúban, a Weasley család házában töltött, szinte minden este magukra csukták Ginny szobájának az ajtaját, és beszélgettek. Eleinte csak ruhákról, divatról, a kviddicsről, aztán már a tanulás és az iskola is szóba került, ezért sem érte most Ginnyt váratlanul Hermione bejelentése. Bár az elején a vörös hajú lány próbálta kipuhatolni Hermione Ron iránti érzéseit, de amikor ő nyíltan megmondta, hogy úgy szereti Ront és Harryt, mintha édes testvérei volnának, de ez a legtöbb, ami velük összeköti, akkor Ginny átölelte, és bevallotta, hogy szerette volna, ha sógornők lennének, de így is a testvérének érzi Hermionét. Sőt, a szülei egyedüli leány gyermekeként neki is mindig hiányzott egy nővér.

   Így aztán a vakáció utolsó hete csajos lelkizésekkel telt el, miközben Ron és Harry az esténként látogatóba érkező aurorokat faggatta arról, hogyan lehet belőlük is auror. A látogatók pedig minden este meggyőzték őket, hogy akár már most is felvennék őket, azok után, milyen nagy segítséget nyújtottak Voldemort legyőzésében, de azért a leghasznosabb tantárgyakra is felhívták a figyelmüket.
   Amikor finoman megállt a kocsi, mind a négyen kiugrottak, és rég nem látott ismerősként üdvözölték az ezer éves múltra visszatekintő, hatalmas épületet. Egy pillanatra visszafojtották még a lélegzetüket is, úgy vettek számba minden falat és minden egyes tornyocskát. Végül Harry törte meg négyük feszült csendjét.
 – Tökéletesen rendbe hozták – mondta, és hallatszott a hangján a megrendülés.
A Roxfort volt számukra a bástya, az állandóság a vészterhes időkben.
 – Hát akkor, kezdjük meg utolsó évünket – adta ki a jelszót Hermione, és mind tudták, hogy ez egyben az utolsó évük, amiben valamennyire még gyerekek maradhatnak.
 – Nem mindenki olyan szerencsés, hogy az utolsó évét kezdi meg – húzta a száját Ginny, aki a hatodik évfolyamot kezdte meg, mivel a tanárok végül úgy döntöttek, a tavalyi évet úgy veszik, mintha nem is lett volna.
 – Legalább téged nem fenyeget még az év végi RAVASZ – morgott Ron, de nem folytathatta, mert hirtelen egy óriás kapta el őket.
 – Harry, Ron, Hermione, Ginny! – ölelte meg mind a négyüket egyszerre Hagrid, az iskola vadőre. – De jó, hogy újra láthatlak benneteket!
 – Hagrid! – kiáltották mind a négyen egyszerre.
 – Remélem, jövő héten meglátogattok majd!
 – Hát persze! – vágták rá.
 – Várható pár újdonság – intett Hagrid az épület felé –, de sok minden marad a régiben, McGalagony nem akarja megreformálni az oktatást.
 – Szépen rendbe hozták az épületet – mondta Harry.
 – Igen, az egész tanári kar megfeszített tempóban dolgozott, én is besegítettem, ahol tudtam, de hát pálca nélkül elég nehéz – tűnődött az óriás.
 – No, de most menjetek, nemsoká én is ott vagyok, csak előtte még ezeket a szépségeket a helyükre kell vinnem – paskolta meg a mellette álló thesztrál rémséges pofáját.
 – Hagrid, te nem változtál semmit – nyögte Ron.
Hagrid csak vigyorgott, aztán hirtelen észbe kapott.
 – Ja, tulajdonképpen azért akartam veletek beszélni, mert McGalagony megkért, hogy szóljak.
A négy jó barát várakozóan nézett rá.
 – Szóval a csomagjaitokat majd ne a nagy hálókban keressétek. Hermione, te egyszemélyes hálót kaptál, Harry, Ron, ti pedig egy közös két ágyast.
 – Jaj, de jó! – Csapta össze a két tenyerét a lány – Tudok majd nyugodtan tanulni!
 – Hermione, javíthatatlan vagy… – nézett rá Ron rosszallóan.
 – Nekünk is jó lesz – mondta Harry –, legalább nem kell századszor is elmesélni, hogy mi történt, amíg nem voltunk itt.
A lány pontosan tudta, mire gondol a barátja.
 – Szeretnék már egy unalmas évet eltölteni a Roxfortban – bólintott, és megértően nézett Harryre.
 – Na, menjetek – indította őket útnak Hagrid –, benn majd találkozunk.

   Utoljára léptek be a nagy csarnokba, mögöttük láthatatlan kezek csukták be a nehéz tölgyfa kaput. A diákok boldogan üdvözölték egymást, legalábbis akik még nem találkoztak a Roxfort expresszen, míg az új első évfolyam tanulói csillogó szemekkel nézték a magasban mozgó lépcsőket, vagy a festményekben beszélgető alakokat.

A hatalmas lépcső tetején egy idős boszorkány megköszörülte a torkát, mire a tömeg egy emberként hallgatott el, és néma csend lett.
 – A nevem Minerva McGalagony, és üdvözlöm Önöket a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola idei évfolyamában! Jómagam átváltoztatástant tanítok, emellett a Griffendél házat vezetem, és jelenleg én vagyok az iskola igazgatója is. Most fáradjon át mindenki a nagyterembe, kivéve az új elsősöket, akik kövessenek engem.
A négy jó barát is bement hát, és leült a Griffendél ház asztalához. Ahogy körbenézett, Hermione látta, hogy a terem dekorációja ugyanolyan, mint minden évben, kezdve a házak asztalától az elvarázsolt mennyezetig, ahol ragyogtak a csillagok.
Miután mindenki elhelyezkedett – az időközben beérkezett elsősök bizonytalanul méregették a Teszlek Süveget –, McGalagony felállt és újra csend lett.
 – Nem mehetünk el szó nélkül a tavalyi iskolaévben történtek mellett. Sokan haltak hősi halált a csatában, és sokan vannak olyanok, akik egy barátot, családtagot vesztettek el. – Ron támogatóan megszorította Ginny kezét. – Mielőtt elkezdenénk a beosztási ceremóniát, kérem, hogy mindenki álljon fel, és egy percig némán emlékezzünk a hősökre.
Azzal az igazgatónő legyintett egyet a pálcájával, és a csillagok eltűntek az égről, helyettük megannyi gyertya kezdett el égni, a házak zászlói pedig feketére változtak. Hermione lehajtott fejjel emlékezett Ron és Ginny bátyjára, Fredre, Tonksra, Lupinra, és a többiekre, akik életüket vesztették a Voldemort elleni csatában. A lány minden felől szipogást hallott maga körül, ezzel is jelezve, hogy milyen sokan veszítettek el valakit.
   Amikor letelt az egy perc, előbb madárcsicsergés hallatszott, aztán a terem visszaváltozott, és ismét az igazgatónő szólalt meg.
 – Most pedig kezdődjön a hagyományos beosztási ceremónia – intett a Teszlek Süveg felé.
Hermione mosolyogva figyelte az elsősöket, ahogy izgatottan várják a sorukat. Ebben az évben a Süveg nem sokat hezitált, hamar beosztotta őket a négy házba, a diákok pedig megkönnyebbülve, izgatottan futottak a számukra kijelölt ház asztalához.
 – Mielőtt a vacsorához látnánk – emelkedett szólásra ismét McGalagony –, bemutatom a tanári kart, mindjárt az elején azokat, akik idén csatlakoztak hozzánk. Elsőként Doris Surveriost, aki rúnaismeretet fog tanítani.
A nevezett – egy idősebb, jóságos külsejű boszorkány – felállt, és a diákokra mosolygott.
 – Másik új tanárunk, aki a sötét varázslatok kivédésére fogja önöket oktatni, Gregorius Peakes.
Most egy fiatalabb férfi állt fel, és amikor hallotta a diákok körében az izgatott morajt, ő is elmosolyodott.
Ronnak még a szája is tátva maradt, ahogy ránézett, és azt mondta:
 – Hihetetlen!
 – Mi olyan hihetetlen? – kérdezte Harry.
 – Gregorius Peakes, Glenmore Peakes leszármazottja, aki az ezerhétszázas évek elején megölt egy tengeri szörnyet, és ezzel örökre beírta magát a mágiatörténelembe – válaszolt Ron helyett Hermione.
 – Az a hihetetlen, hogy te mindent tudsz – nézett rá elismerően Harry.
 – Megszokhattad volna már – kuncogott Ginny.
Hermione figyelmét ekkorra már megint az igazgatónő kötötte le, aki folytatta a tanárok bemutatását, és éppen ezt mondta:
 – Perselus Piton professzor, bájitaltan, a Mardekár ház vezetője.
A zsíros, fekete hajú férfi szigorú tekintettel felállt, és elnézett a fejek felett, mintha a Mardekár ház zöld és ezüst színekben pompázó zászlóit venné éppen szemügyre. Miután leült, továbbra sem nézett senkire, csak meredten előre.

   Hermione és Harry csodálkozva nézett egymásra, és alig várták, hogy McGalagony befejezze a bemutatást. Végre ez is elérkezett, az asztalok roskadásig megteltek sültekkel, krumplival, zöldségekkel. Ron azonnal telepakolta a tányérját, és bár a lány ilyenkor mindig kifejezi rosszallását, most észre sem vette, hanem azonnal Harryhez szólt:
 – Azt hittem, idén már megkapja a sötét varázslatok kivédését.
Bár nem tette hozzá, hogy kire gondol, Harry azonnal tudta.
 – Nekem is ez jár a fejemben. Talán nem találtak helyette másik bájitaltan tanárt.
 – Nem tudom – ráncolta a homlokát a lány, és észre sem vette, hogy közben már a negyedik csirkecombot pakolja a tányérjára, amin már így is halomban áll a zöldbab és a krumpli.
 – Azt mindet megeszed? – kérdezte Ron tele szájjal, és vágyakozva pillantott a combokra.
 – Micsoda? – kapott észbe a lány, és két csirkecombot rögtön vissza akart tenni, de Ron gyorsabb volt, és már elé is tartotta a saját tányérját. Hermione ezen máskor fennakadt volna, de most szó nélkül átrakta a combokat. Tűnődve nézett a tanár felé, aki éppen akkor vágott el egy hússzeletet.
 – Azért érdekes – mondta még, aztán teljes figyelmével az étel felé fordult.

London - Harry Potterrel :)

Nemrég Londonban jártam, és alkalmam adódott elmenni a Warner Bros stúdió Harry Potter tour elnevezésű kiállítására (?). Fantasztikus élmény volt ott járkálni az eredeti díszletek között. Ha már ott voltam, természetesen a shopban is vettem egy-két dolgot, és a King's Cross pályaudvar 9 és 3/4-ik vágányánál található Harry Potter shopban is. Ezekről a csodákról hoztam néhány képet ehhez a bejegyzéshez.

1. kép: bérlettok, nyakbaakasztó és tetoválás a HP tour shopjából.

2. kép: ceruzák, nyalóka, kulcstartók szintén a HP tour shopból.

3. kép: óra és még egy kulcstartó a HP tour shopjából.

4. kép: matricák, kitűzők és nyalóka a Platform 9 and 3/4 shopból.

5. kép: varázspálca toll a Platform 9 and 3/4 shopból.

6. kép: tollak és ceruza a Platform 9 and 3/4 shopból.

7. kép: a gyerekek ilyen passportot kapnak a kiállításra, amibe dombornyomással pecsételni lehet.

8. kép: zoknicsomag a roxforti házakkal a Primarkból.

9. kép: a Tekergők térképe a HP tour shopjából.

10. kép: bérlettokok a Platform 9 and 3/4 shopból.

Talán észrevettétek, hogy mindegyik képnek ugyanaz az alapja, ami nem más, mint egy sál, a Tekergők térképének mintájával :)

Új ficek

Sziasztok!

Eddig talán nem volt nyilvánvaló, de a Trónok Harca mellett Harry Potter rajongó is vagyok. Ebben a témában is születtek már írásaim, ezért úgy gondoltam, ezeket is megosztom ezen a blogomon is, nemcsak a Merengőn. Mivel egyébként már ott teljes hosszúságban olvashatóak, így lehetőség szerint ide is naponta hozom majd a következő fejezetet, vagy akár többet is egy nap. Elsőként a Perselus Piton - Hermione Granger párosítású történettel kezdem, és remélem, mire mindkét már Merin megjelent történetnek a végére érek, hozhatom a következő fanfictiont is, melyet most írok, egyelőre az 5. fejezetnél tartok, és szintén SS/HG lesz.
Az Újra hetedikben c. fanfiction feltöltését holnap kezdem, ma pedig még jövök egy képes anyaggal, ugyanis nemrég egy csodás helyen tölthettem el egy napot :)