Perselus Piton tűnődve nézett az előtte elterülő udvarrészre. Pincelakosztályának ablakában állt, és karjait maga előtt összefonva, egykedvűen szemlélte az esőt. Még mindig nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e annak, hogy túlélte a háborút Voldemorttal, vagy inkább bosszankodjon miatta. Egy évvel ezelőtt pontosan ugyanígy állt az ablak előtt, de akkor legalább volt célja az életének, és remélte, hogy utána megpihenhet. Örökre. Tudta, hogy veszélyes dolgot tesz, de legalább izgalmasabb volt az élete, bár inkább csak amiatt aggódott, hogy Dumbledore tervét sikerüljön végigvinni. Az élete egy percig sem aggasztotta, hiszen az egyrészt egy lyukas galleont sem ért, másrészt a halála a terv része volt. Mármint szerinte és az igazgató szerint, mert másvalaki viszont nem így gondolta.
Augusztus utolsó napja volt, másnap kezdődött az új tanév, és ő szokása szerint egészen addig maradt a saját lakrészében, amíg már nem halogathatta csatlakozását a többi tanárhoz. Az eddigiekhez hasonlóan most sem akart velük bájcsevegni, bár valószínűleg már a többiek sem akarnak ővele. Miután tisztázódott a háborúban vállalt szerepe, és minden vád alól felmentették, néhányan megpróbáltak vele beszélgetni, de ő megtartotta korábbi stílusát, és mindenkit sikeresen elüldözött maga mellől. Persze azért nem mindenkit, McGalagonnyal például egészen jó viszonyba lett, már ha a kölcsönös tiszteletet, és a heti néhány mondatot annak lehet nevezni. Mások ostobaságait viszont nem akarta hallgatni, márpedig óhatatlanul csak számára érdektelen dolgokról esett szó a többiekkel.
Amikor meglátta a thesztrál fogatokat, sóhajtott egy nagyot, egy pillanatra lehunyta a szemét, és amikor úgy érezte, hogy képes újból elviselni a tanulóknak nevezett csürhe zajongását, a talárjáért nyúlt és elindult.
***
Hermione Granger szíve nagyot dobbant, ahogy megpillantotta a Roxfort tornyait. Bármilyen veszélyes kalandba került is itt az elmúlt hét évben, eddigi élete legjobb időszaka volt. Itt nem lógott ki a többi gyerek közül, hiszen mindenki varázserővel bírt, és az oktatás színvonala kiemelkedően jó volt, ő pedig imádott tanulni. Bár néha kénytelen volt megszegni a szabályokat, és ez időnként szinte fizikai fájdalmat okozott neki, de azzal mentegette magát, hogy a barátai miatt muszáj volt. Mert itt, az ősrégi, mágiával átitatott falak között, igaz barátokra lelt. Harry és Ron most is ott ültek vele a fogaton, kiegészülve Ron testvérével, Ginnyvel, aki éppen Harry kezét szorongatta. A lány mosolygott ezen, és magában reménykedett, hogy ő is talál valakit, akit szerethet, és akinek személyében igazi lelki társra lel. Arra persze esélye sem volt, hogy valaki az iskola falai között hódítsa meg a szívét. Régen rájött, hogy a vele egykorú fiúk untatják, és nem elég érettek hozzá, márpedig most az ő évfolyamuk lesz a legidősebb.
– Gondolkodtál már azon, hogy milyen tárgyakat veszel fel? – kérdezte tőle Harry.
– Igen, de remélem, holnap McGalagony tud ebben segíteni – válaszolta.
– Miért kell neked az öreglány segítsége? – kérdezte Ron.
– Ne légy tiszteletlen, Ron! Egyébként azért kell a segítsége, mert még nem tudom, hogy mivel szeretnék később foglalkozni. Vagyis nem tudom, miből fog kelleni a RAVASZ.
– De hát, auror leszel velünk, nem? – értetlenkedett a barátja.
– Nem hiszem – válaszolta a lány kissé zavartan.
A két fiú egész nyáron a jövendőbeli auror karrierjére koncentrált, természetes volt számukra, hogy a RAVASZ vizsga megtétele után az Aurorképzőben folytatják. Mint ahogy az is természetesnek tűnt, hogy barátnőjük is csatlakozik hozzájuk.
Harry érdeklődve nézett rá.
– Nem mondtad sosem, hogy téged nem érdekel a dolog.
– Tudjátok, én lány vagyok – Ron erre felvihogott, de tudomást sem véve róla folytatta –, és nem hiszem, hogy a nők életével összehangolható lenne az aurori hivatás.
– Vannak női aurorok – vetette ellen Ron.
– Igen, és egyiknek sincs családja – replikázott.
– Te családot akarsz? – döbbent meg a vörös hajú fiú.
– Ne légy már ilyen tuskó, Ron! – rúgta bokán a bátyját Ginny, egy jól irányzott rúgással – Persze, hogy családot szeretne majd. Te talán nem? De női aurorként elég nehéz lenne!
Ron sértődött képpel tapogatta a bokáját.
– Hogy bírod ki? – nézett Harryre, és Hermione jövendő munkáján már túl is lendült. – A húgom nagyobbat üt, mind egy birkózó.
– Hát, igyekszem nem felhúzni – válaszolta Harry tettetett félelemmel a hangjában, aztán adott Ginny homlokára egy puszit.
– Nem kell a nyálas rész, otthon már eleget láttam – célzott Ron nevetve arra, hogy Harry náluk töltötte a szünidőt, és ezen idő alatt lettek a húgával elválaszthatatlanok.
Ginny csak a szemeit forgatta.
– De Hermione, te nem tudod, mit álltam ki, ez alatt a pár hónap alatt! Te csak egy hete vagy velünk! Folyton egymással voltak elfoglalva – durcáskodott Ron.
– Ha-ha, minden nap kviddicseztünk veled!
Hermione szerette Ginnyben, hogy sosem hagyta magát a bátyáival szemben, pedig voltak néhányan.
Az elmúlt időben nagyon megkedvelte Ginnyt, és örömmel tapasztalta, hogy végre van egy barátnője is. Azért a fiúkkal nem lehetett mindent megbeszélni. Az elmúlt héten például, amit már az Odúban, a Weasley család házában töltött, szinte minden este magukra csukták Ginny szobájának az ajtaját, és beszélgettek. Eleinte csak ruhákról, divatról, a kviddicsről, aztán már a tanulás és az iskola is szóba került, ezért sem érte most Ginnyt váratlanul Hermione bejelentése. Bár az elején a vörös hajú lány próbálta kipuhatolni Hermione Ron iránti érzéseit, de amikor ő nyíltan megmondta, hogy úgy szereti Ront és Harryt, mintha édes testvérei volnának, de ez a legtöbb, ami velük összeköti, akkor Ginny átölelte, és bevallotta, hogy szerette volna, ha sógornők lennének, de így is a testvérének érzi Hermionét. Sőt, a szülei egyedüli leány gyermekeként neki is mindig hiányzott egy nővér.
Így aztán a vakáció utolsó hete csajos lelkizésekkel telt el, miközben Ron és Harry az esténként látogatóba érkező aurorokat faggatta arról, hogyan lehet belőlük is auror. A látogatók pedig minden este meggyőzték őket, hogy akár már most is felvennék őket, azok után, milyen nagy segítséget nyújtottak Voldemort legyőzésében, de azért a leghasznosabb tantárgyakra is felhívták a figyelmüket.
Amikor finoman megállt a kocsi, mind a négyen kiugrottak, és rég nem látott ismerősként üdvözölték az ezer éves múltra visszatekintő, hatalmas épületet. Egy pillanatra visszafojtották még a lélegzetüket is, úgy vettek számba minden falat és minden egyes tornyocskát. Végül Harry törte meg négyük feszült csendjét.
– Tökéletesen rendbe hozták – mondta, és hallatszott a hangján a megrendülés.
A Roxfort volt számukra a bástya, az állandóság a vészterhes időkben.
– Hát akkor, kezdjük meg utolsó évünket – adta ki a jelszót Hermione, és mind tudták, hogy ez egyben az utolsó évük, amiben valamennyire még gyerekek maradhatnak.
– Nem mindenki olyan szerencsés, hogy az utolsó évét kezdi meg – húzta a száját Ginny, aki a hatodik évfolyamot kezdte meg, mivel a tanárok végül úgy döntöttek, a tavalyi évet úgy veszik, mintha nem is lett volna.
– Legalább téged nem fenyeget még az év végi RAVASZ – morgott Ron, de nem folytathatta, mert hirtelen egy óriás kapta el őket.
– Harry, Ron, Hermione, Ginny! – ölelte meg mind a négyüket egyszerre Hagrid, az iskola vadőre. – De jó, hogy újra láthatlak benneteket!
– Hagrid! – kiáltották mind a négyen egyszerre.
– Remélem, jövő héten meglátogattok majd!
– Hát persze! – vágták rá.
– Várható pár újdonság – intett Hagrid az épület felé –, de sok minden marad a régiben, McGalagony nem akarja megreformálni az oktatást.
– Szépen rendbe hozták az épületet – mondta Harry.
– Igen, az egész tanári kar megfeszített tempóban dolgozott, én is besegítettem, ahol tudtam, de hát pálca nélkül elég nehéz – tűnődött az óriás.
– No, de most menjetek, nemsoká én is ott vagyok, csak előtte még ezeket a szépségeket a helyükre kell vinnem – paskolta meg a mellette álló thesztrál rémséges pofáját.
– Hagrid, te nem változtál semmit – nyögte Ron.
Hagrid csak vigyorgott, aztán hirtelen észbe kapott.
– Ja, tulajdonképpen azért akartam veletek beszélni, mert McGalagony megkért, hogy szóljak.
A négy jó barát várakozóan nézett rá.
– Szóval a csomagjaitokat majd ne a nagy hálókban keressétek. Hermione, te egyszemélyes hálót kaptál, Harry, Ron, ti pedig egy közös két ágyast.
– Jaj, de jó! – Csapta össze a két tenyerét a lány – Tudok majd nyugodtan tanulni!
– Hermione, javíthatatlan vagy… – nézett rá Ron rosszallóan.
– Nekünk is jó lesz – mondta Harry –, legalább nem kell századszor is elmesélni, hogy mi történt, amíg nem voltunk itt.
A lány pontosan tudta, mire gondol a barátja.
– Szeretnék már egy unalmas évet eltölteni a Roxfortban – bólintott, és megértően nézett Harryre.
– Na, menjetek – indította őket útnak Hagrid –, benn majd találkozunk.
Utoljára léptek be a nagy csarnokba, mögöttük láthatatlan kezek csukták be a nehéz tölgyfa kaput. A diákok boldogan üdvözölték egymást, legalábbis akik még nem találkoztak a Roxfort expresszen, míg az új első évfolyam tanulói csillogó szemekkel nézték a magasban mozgó lépcsőket, vagy a festményekben beszélgető alakokat.
A hatalmas lépcső tetején egy idős boszorkány megköszörülte a torkát, mire a tömeg egy emberként hallgatott el, és néma csend lett.
– A nevem Minerva McGalagony, és üdvözlöm Önöket a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola idei évfolyamában! Jómagam átváltoztatástant tanítok, emellett a Griffendél házat vezetem, és jelenleg én vagyok az iskola igazgatója is. Most fáradjon át mindenki a nagyterembe, kivéve az új elsősöket, akik kövessenek engem.
A négy jó barát is bement hát, és leült a Griffendél ház asztalához. Ahogy körbenézett, Hermione látta, hogy a terem dekorációja ugyanolyan, mint minden évben, kezdve a házak asztalától az elvarázsolt mennyezetig, ahol ragyogtak a csillagok.
Miután mindenki elhelyezkedett – az időközben beérkezett elsősök bizonytalanul méregették a Teszlek Süveget –, McGalagony felállt és újra csend lett.
– Nem mehetünk el szó nélkül a tavalyi iskolaévben történtek mellett. Sokan haltak hősi halált a csatában, és sokan vannak olyanok, akik egy barátot, családtagot vesztettek el. – Ron támogatóan megszorította Ginny kezét. – Mielőtt elkezdenénk a beosztási ceremóniát, kérem, hogy mindenki álljon fel, és egy percig némán emlékezzünk a hősökre.
Azzal az igazgatónő legyintett egyet a pálcájával, és a csillagok eltűntek az égről, helyettük megannyi gyertya kezdett el égni, a házak zászlói pedig feketére változtak. Hermione lehajtott fejjel emlékezett Ron és Ginny bátyjára, Fredre, Tonksra, Lupinra, és a többiekre, akik életüket vesztették a Voldemort elleni csatában. A lány minden felől szipogást hallott maga körül, ezzel is jelezve, hogy milyen sokan veszítettek el valakit.
Amikor letelt az egy perc, előbb madárcsicsergés hallatszott, aztán a terem visszaváltozott, és ismét az igazgatónő szólalt meg.
– Most pedig kezdődjön a hagyományos beosztási ceremónia – intett a Teszlek Süveg felé.
Hermione mosolyogva figyelte az elsősöket, ahogy izgatottan várják a sorukat. Ebben az évben a Süveg nem sokat hezitált, hamar beosztotta őket a négy házba, a diákok pedig megkönnyebbülve, izgatottan futottak a számukra kijelölt ház asztalához.
– Mielőtt a vacsorához látnánk – emelkedett szólásra ismét McGalagony –, bemutatom a tanári kart, mindjárt az elején azokat, akik idén csatlakoztak hozzánk. Elsőként Doris Surveriost, aki rúnaismeretet fog tanítani.
A nevezett – egy idősebb, jóságos külsejű boszorkány – felállt, és a diákokra mosolygott.
– Másik új tanárunk, aki a sötét varázslatok kivédésére fogja önöket oktatni, Gregorius Peakes.
Most egy fiatalabb férfi állt fel, és amikor hallotta a diákok körében az izgatott morajt, ő is elmosolyodott.
Ronnak még a szája is tátva maradt, ahogy ránézett, és azt mondta:
– Hihetetlen!
– Mi olyan hihetetlen? – kérdezte Harry.
– Gregorius Peakes, Glenmore Peakes leszármazottja, aki az ezerhétszázas évek elején megölt egy tengeri szörnyet, és ezzel örökre beírta magát a mágiatörténelembe – válaszolt Ron helyett Hermione.
– Az a hihetetlen, hogy te mindent tudsz – nézett rá elismerően Harry.
– Megszokhattad volna már – kuncogott Ginny.
Hermione figyelmét ekkorra már megint az igazgatónő kötötte le, aki folytatta a tanárok bemutatását, és éppen ezt mondta:
– Perselus Piton professzor, bájitaltan, a Mardekár ház vezetője.
A zsíros, fekete hajú férfi szigorú tekintettel felállt, és elnézett a fejek felett, mintha a Mardekár ház zöld és ezüst színekben pompázó zászlóit venné éppen szemügyre. Miután leült, továbbra sem nézett senkire, csak meredten előre.
Hermione és Harry csodálkozva nézett egymásra, és alig várták, hogy McGalagony befejezze a bemutatást. Végre ez is elérkezett, az asztalok roskadásig megteltek sültekkel, krumplival, zöldségekkel. Ron azonnal telepakolta a tányérját, és bár a lány ilyenkor mindig kifejezi rosszallását, most észre sem vette, hanem azonnal Harryhez szólt:
– Azt hittem, idén már megkapja a sötét varázslatok kivédését.
Bár nem tette hozzá, hogy kire gondol, Harry azonnal tudta.
– Nekem is ez jár a fejemben. Talán nem találtak helyette másik bájitaltan tanárt.
– Nem tudom – ráncolta a homlokát a lány, és észre sem vette, hogy közben már a negyedik csirkecombot pakolja a tányérjára, amin már így is halomban áll a zöldbab és a krumpli.
– Azt mindet megeszed? – kérdezte Ron tele szájjal, és vágyakozva pillantott a combokra.
– Micsoda? – kapott észbe a lány, és két csirkecombot rögtön vissza akart tenni, de Ron gyorsabb volt, és már elé is tartotta a saját tányérját. Hermione ezen máskor fennakadt volna, de most szó nélkül átrakta a combokat. Tűnődve nézett a tanár felé, aki éppen akkor vágott el egy hússzeletet.
– Azért érdekes – mondta még, aztán teljes figyelmével az étel felé fordult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése