Újra hetedikben - 4. fejezet

4. fejezet - Hiba bájitaltanon

     Teltek-múltak a hetek. Szeptember közepén a nyár még egyszer megmutatta magát, és verőfényes, meleg napok jöttek. A diákok szinte minden szabadidejüket a tóparton, vagy a birtok más részein töltötték. Sőt, néhányan, mint Hermione Granger is, könyvekkel megpakolva mentek a tóhoz, hogy tanulás közben a nap melengesse őket. Mint általában minden jónak, ennek is vége szakadt, és a zöld levelek előbb sárgán, pirosan ragyogtak, hogy aztán az október közepén megérkező szél és eső a földre szakítsa őket, és barna avarként szomorúan ropogjanak a cipőtalpak alatt.

A tanárok az első heti lazább órák után igencsak beleerősítettek, és a feszített órai tempó mellett még rengeteg házi feladatot is adtak. Alig győzték körmölni, hosszú-hosszú pergameneket töltöttek meg a különböző esszék, dolgozatok. Ráadásul McGalagony professzor, mint igazgató úgy határozott, hogy idén nem lesz halloweeni ünnepség, kegyeletből, hogy ne sértsék meg a tavalyi év áldozatainak emlékét. Ezzel együtt megígérte, hogy a karácsonyi bál azért már nem marad el.

Elkezdődtek a kviddics edzések is, a csapattagok újult erővel vetették bele magukat a varázsvilág népszerű sportjába. Lelkesen készültek a szezon első meccsére a Mardekár ellen. Hermione néha aggódott is, hogy a barátainak lesz-e elég idejük készülni a vizsgákra, de Harry és Ron mindig megnyugtatta, hogy nekik úgyis kevesebb órájuk van, marad idejük tanulásra is. Egészen október közepéig így ment ez, amikor aztán már nem tudták tovább áltatni a lányt.

     Egy esős, péntek délelőtti bájitaltan óra volt, és miután megkapták az aznapi receptet, Hermione nyugodtan készíteni kezdte, mivel ez egy egyszerűbb bájital volt. Nem is értette hirtelen, mi ütött Piton professzorba, hogy ilyen könnyű a mai feladat, de nemsokára magyarázatot kapott.

Miután mindenki kivette a hozzávalókat, a tanár bezárta a szertárt, és így szólt:
– Most el kell vinnem Madam Pomfreynak a gyengélkedőre néhány üveg főzetet. Ha bárkinek egy hangját meghallom, míg távol vagyok, vagy netalántán felrobbantanák a termet, garantálom, hogy emlékezni fognak a haragomra.
Ezután fogta az asztalán lévő üvegeket, és elviharzott.

Az első percekben ment is minden rendben, egy pisszenés sem hangzott el. Bár olyan még egyszer sem fordult elő, hogy Piton magukra hagyta volna őket, tudták, a tanár fenyegetése nem volt üres ígéret. Hermione magában arra gondolt, milyen szerencse, hogy Malfoy már nem jár a Roxfortba, mert tuti addig piszkálná Harryt és Ront, amíg azok valami olyat nem követnének el, amivel Pitont felbosszantanák. Barátai most zavartalanul keverték az üstjükben készülő főzetet, viszont, ahogy a mellette lévő Ron asztalához pillantott, látta, hogy nagy a baj. A fiú keveréke már veszélyesen bugyogott, de az is feltűnt neki, hogy a barátja teljes nyugalomban van, vagyis azt hiszi, a főzetnek ilyennek kell lennie. Hermione tudta, ha Ron nem akarja, hogy az üstje felrobbanjon, most kellene beletennie a kalánfüvet, még éppen nem késett el vele, de legnagyobb megrökönyödésére ilyet nem is látott az asztalán.

Gyorsan kellett cselekednie, így lopva körülpillantott. A mardekárosok nem figyelték, a saját üstjeikkel voltak elfoglalva, azt pedig tudta, hogy a griffendélesek nem árulnák el. Az ajtó is csukva volt, úgyhogy gyorsan Ron üstjéhez lépett, és beledobta a kalánfüvet, anélkül, hogy akár csak a fiú is észrevette volna, mivel éppen lehajolt valamiért.
Megnyugodva kezdte el aprítani a következő hozzávalót, és közben magában fogadkozott, hogy ezt nem ússza meg szárazon a fiú.

     Továbbra is csendben dolgozott mindenki, ezért amikor hirtelen egy kéz megfogta a könyöke felett a karját, ijedtében felsikkantott.
– Lám-lám, csak nem rossz a lelkiismerete, Miss Granger? – hangzott fel mögötte a professzor csendes, ám elfojtott dühről árulkodó hangja. A pálcája suhintásával eloltotta üstje alatt a tüzet, és továbbra is a karját fogva, előre irányította a táblához.
Hermione ereiben megfagyott a vér. Ráadásul, össze is volt zavarodva, mert tudta, hogy most nagyot vétett, és rettegnie kellene, de valahogy mégsem ez történt. Semmi másra nem tudott figyelni, csak az erős kézre a karján, ami meglepő gyöngédséggel irányította előre. Azt hitte volna, ha egyszer ilyen helyzetbe kerül, a tanár vasmarokkal fogja tartani, de nem így volt, és ez váratlanul érte.
Aztán Piton elengedte és megérkezett a rémület is. A tanár az asztala mögé állt, és jeges pillantással méregette. Mindenki feszült csendben figyelte őket, egy pisszenés sem hallatszott.
– Weasley! – mondta Piton, de közben a tekintetét még mindig Hermionéra szegezte.
– Igen, professzor úr! – Ron zavartan állt fel, továbbra sem volt fogalma az egészről.
– Következő órára ír két pergament a kalánfűről, és helyet cserélnek Longbottommal!
– Igen, professzor úr! – Ron hátrapislogott Neville felé, de a fiú tanácstalan arcán látszott, hogy ő sem ért semmit.

A mardekárosok kárörvendően vigyorogtak, de csak addig, amíg Piton lassan végig nem pásztázott a csoporton.
– Nem gondolnám, hogy a maguk munkája annyira kiemelkedő lenne, hogy az predesztinálná önöket a gúnyolódásra – mondta, erre lehajtották a fejüket, és újra néma csend lett.

– Miss Granger! – fordult vissza hozzá. – Magának ugyancsak a kalánfűről kell írnia, de négy pergament. – Hermione érezte, hogy még nem lélegezhet fel, mert ez még csak a kezdet. Jól látta a dühöt a tanár szemében, de fogalma sem volt, mire készüljön. – Soha, érti, soha többé nem rakhat bele semmit sem úgy egy üstbe, hogy a tulajdonosa nem tud róla! Megértette?
– Igenis, tanár úr! – válaszolta halkan a lány.
– Most pedig üljön a helyére, és gondolkozzon el ezen. Természetesen a főzetét nem fejezheti be, és ötven pontot levonok a Griffendéltől.
Hermione reszkető lábakkal ült vissza a padba, és szomorúan bámulta a félig kész bájitalt, ami ezalatt teljesen tönkre ment.

Négy pergamen a kalánfűről! Te jó ég! Hogy a csudába fog annyit írni róla? Ráadásul a következő órára, vagyis annyi a hétvégéjének. Mindeközben egy hang a lelke mélyén csendesen azt suttogta, hogy olcsón megúszta a történteket. A professzornak teljesen igaza van, nem rakhat bele csak úgy valamit egy idegen bájitalba, hogy a készítőjének nem szól róla. Ez akár végzetes is lehet! Ehhez képest, nem sok az a négy pergamen, és az ötven pont sem. Na persze, majd magyarázkodhat a többiek előtt, de az nem számít. Ráadásul, a főzetére sem kapott semmilyen jegyet, pedig így, befejezetlenül, maximum egy T-t érdemelt volna érte.

Lopva a tanár felé pillantott, de annak az arca semmit sem árult el. A szokásos kemény vonások, összeszorított száj, jéghideg tekintet. Mégis, valahogy úgy érezte, ez a büntetés, bár látszólag nagy volt, és szigorú, valójában csak egy kevés szabadidejébe kerül.
A könyöke felett még mindig bizsergést érzett. Olyan furcsa volt, eddig Piton még soha nem ért hozzá, most pedig teljesen váratlanul érte, és meglepte, hogy nem volt kellemetlen. Szinte kényszerítenie kellett magát, hogy ne tegye oda a kezét, ahol korábban a professzoré volt.

Amikor végre vége lett az órának, boldogtalanul nézte, ahogyan a többiek kivitték az üvegcséiket, aztán felkapta a táskáját, és kirohant.

*****

     A mogorva, hideg álarc mögött tombolt benne a düh. Felvette az egyik üvegcsét, és a falhoz akarta vágni, de végül mégsem tette. Visszafogta magát, mint mindig.

Ötven pont és négy pergamen a kalánfűről! Megőrült? Ezért ki kellett volna dobnia az órájáról Grangert, hogy a lába sem érje a földet, de legalábbis örök életére büntetőmunkára kellett volna ítélnie, hogy sikálhassa az üstöket. Erre is készült, ő sem tudja, mitől gondolta meg magát, mire az asztalához ért a lánnyal. Mégis mit képzel az a szemtelen griffendéles magáról? Hogy merészel a másik háta mögött belekeverni valamit egy bájitalba, még ha arról a tökkelütött Weasleyről is van szó? Az a szerencsétlen hülye meg észre sem vette, hogy mi történt. Ő bezzeg azonnal tudta, pedig csak annyit látott, amikor kinyitotta az ajtót, hogy Granger visszalép a saját üstjéhez.

Végignézett az asztalon sorakozó üvegeken. Szánalmas. Hetedévesek, és képtelenek normális munkát végezni egy egyszerű bájitallal. Van néhány, amire E-t adna, de a többi még a H-t sem érdemli meg, és ezek fognak RAVASZ vizsgát tenni év végén. Az egyedüli, aki ma talán V-t kapott volna a főzetére, ha elkészül, éppen Granger lett volna.

Sajnos, el kellett ismernie, hogy a lánynak van érzéke a bájitalokhoz. Talán még saját maga sem tudja, mert túlságosan a könyvei bűvöletében él, de ő, hosszú évek tanári tapasztalatával látta rajta. Az is ezt bizonyítja, hogy képes volt felmérni, mi a gond Weasley főzetével, és javítani tudta. Erre csak kevés diák képes. Ha a Mardekárba járna, talán fel is hívná rá a figyelmét, és adna neki különórákat, de mivel griffendéles, így nem teszi. Ha az ő házába tartozna, a legtöbb munkájáért talán megérdemelné a K-t is.

Igen, talán azért nem rúgta ki Grangert az órájáról, hogy legalább egy tanulójának a munkájában legyen valami öröme.
Kár, hogy ez a tanuló nem mardekáros.

*****

     Hermione olyan kellemetlenül érezte magát, hogy el sem ment ebédelni. A gyomra kicsire össze volt szűkülve, úgysem ment volna le a torkán egy falat sem, és még arra sem volt felkészülve, hogy Harryvel és Ronnal találkozzon.

Egy ideig azon tépelődött, hogy a délutáni óráit is kihagyja, de aztán győzött a szorgalmas, szabálykövető énje, és leballagott a vadőr házához. Végül mégiscsak örült, hogy inkább a legendás lények gondozását választotta az önostorozás helyett, mert Hagrid lelkes ismertetője legalább egy kicsit elvonta a figyelmét. Bár így sem volt fogalma arról, mi is az az apró testű, négy lábú állat, amiről – elvileg – tanultak, és ez Hagridnak is feltűnt.
– Innál velem egy teát, Hermione? – kérdezte tőle óra után, és már nyitotta is a háza ajtaját.

A lány szomorúan tette le magát a konyhaasztalhoz, és bánatosan kevergette a gőzölgő italt.
– Mi a baj? – kérdezte rövid hallgatás után az óriás.
– Á, semmi – hangzott a válasz.
– Te mindig nagyon kedves vagy, de az azért még sosem fordult elő, hogy ha öt kanál cukrot teszek véletlenül a teádba, akkor azt udvariasságból megiszod – válaszolta Hagrid, és kiürült bögréjére mutatott, ami üresen állt előtte, de nem tudta, hogy mikor itta ki.
– Ó – pirult el –, igazad van. Egyébként Piton professzornál kaptam elmarasztalást.
– Te? – szűkült össze az óriás szeme. – De hát mit csináltál?
– Beleraktam valamit Ron bájitalába, hogy ne robbanjon fel – sóhajtotta halkan –, ráadásul úgy, hogy ő nem is tudott róla.
Most Hagrid sóhajtott egy akkorát, hogy az ablakon meglebbentek a függönyök.
– No, igen, nem gondoltam volna, hogy Piton ennyire imádja a bájitalait – tűnődött Hagrid –, mindig azt hittem, igazából az SVK-ra fáj a foga. Ha nem a saját fülemmel hallom, el sem hiszem.

Hermione felkapta a fejét, és kérdőn nézett, de Hagrid visszavonulót fújt.
– Nem hiszem, hogy elmondhatnám…
– Kérlek! Csak én vagyok itt, és ígérem, hogy nem árulom el a többieknek! – igyekezett rávenni az óriást, hogy mondja el, amit tud.
– Jól van, de a fiúknak egy szót se! – adta be rövid morfondírozás után Hagrid a derekát.
– Ígérem!
– Szóval, úgy történt, hogy valamikor július végén, vagy talán augusztus elején volt? – próbált visszaemlékezni. – Igen, július végén, amikor még javában tartottak a felújítások, kérdeznem kellett valamit McGalagonytól. Előbb az igazgatói irodába mentem, de nem volt ott, aztán találkoztam Félig Fejnélküli Nickkel, és ő azt mondta, az átváltoztatástan teremben keressem. Mentem is arra, de amikor odaértem, hangokat hallottam a helyiségből. Nem akartam én hallgatózni, de megálltam, mert éppen az igazgatónő kérdezett valamit, és kíváncsi lettem, vajon ki van vele?
– Mit kérdezett?
– Hát, azt kérdezte valakitől, hogy szeretné-e tanítani a sötét varázslatok kivédése tantárgyat. Ezért is lettem kíváncsi, mert az a valaki egy darabig nem szólalt meg, márpedig én úgy gondoltam, ha Pitontól kérdezné ezt, akkor ő azonnal igent mondana. Aztán legnagyobb meglepetésemre mégiscsak Piton szólalt meg, és ezt mondta: „– Nézze, Minerva, nem tudom, honnan ered az a híresztelés, hogy én szívesen oktatnám a sötét varázslatok kivédését, de valójában soha nem akartam mást tanítani, csak bájitaltant. Szeretem megfigyelni, hogy a tanulók egyes akaratlan változtatásai milyen hatással vannak az üstben készülő főzetre. Nehéz ezt elmagyarázni, úgyhogy legyen is elég annyi, hogy maradok bájitaltan tanár. – És tudod, Hermione, bár nem láttam, de a hangja alapján esküdni mertem volna, hogy Piton felháborodott még a feltételezésre is, hogy ő SVK tanár akarna lenni.
– Mit mondott erre McGalagony? – kérdezte Hermione csodálkozva.
– Azt mondta, idézem: – Perselus, bevallom, meglepett ez az információ, de természetesen elfogadom a döntését, és elnézését kérem. Illetve, jelentkezett sötét varázslatok kivédése tanárnak Gregorius Peakes, akkor nincs ellenvetése, hogy felvegyem?
Hagrid egy pillanatra elhallgatott, mint aki próbál visszaemlékezni.

– Azt hiszem, nagyjából ennyi. Piton azt mondta, nem bánja, én pedig eljöttem, mert nem akartam ott maradni, nehogy azt higgyék, hallgatóztam.

Hermione az ajkát harapdálta, és próbálta megemészteni a hallottakat. Piton nem is akart soha SVK tanár lenni, mert jobban szereti a bájital készítés művészetét? Nem gondolta volna.
– Nagyon megbüntetett? – kérdezte aggódva az óriás.
– Igazából nem – mondta lassan a lány –, tanulmányt kell írnom a kalánfűről, és levont a Griffendéltől ötven pontot.
– Látod, nem olyan rossz ember ő! Végül is, Dumbledore megbízott benne, és ki is érdemelte a bizalmat. Nem mondom, a modora furcsa, de hát melyikünk tökéletes?

Hermione rámosolygott Hagridra, és felpattant.
– Mennem kell, még sok dolgom van a hétvégén – azzal elindult a kastély felé, és egyenesen rohant fel a könyvtárba.