Újra hetedikben - 3. fejezet

3. fejezet - Az első bájitaltan óra

     Reggeli után Piton professzor a szokásos talárlobogtató stílusával indult a bájital tanterem felé. Tudta, hogy a diákok ezért hívják a háta mögött denevérnek, de nem érdekelte. Csak az számított, hogy féljenek tőle. Ha félnek, akkor nem akarják kérdezgetni és békén hagyják. Igaz, valójában remekül szórakozott magában azon, hogy a tanulók mennyire kétbalkezesek lesznek tőle.

Mint általában, most is rosszkedvűen bosszankodott. Jelenleg éppen azon, hogy a tegnapi nap egészen nyugodtra sikerült. Senki nem vált tőle halálra, úgy látszik, a hírnevének nem tett éppen jót, hogy kiderült róla, végig a jó oldalon állt. Azért a nap végére a legtöbb diák rájött, hogy az óráin marad az a szigor, mint eddig.

Ma délelőtt a hetedévesekkel lesz, a Mardekár és a Griffendél összevont csoportjával. Utóbbi gondolatára elfintorította a száját, mire a szembejövő elsősök hirtelen szétrebbentek előle.
Ezt már szeretem – gondolta elégedetten magában.

Szóval, Griffendél. Nyilvánvalóan ott lesz Potter és Granger is. Ha azt hiszik, hogy ő esetleg lekötelezve érzi magát, akkor nagyot fognak csalódni. Potter ugyan tanúskodott mellette a Wizengamot előtt, de semmi szükség nem volt rá, az emlékeiből minden világosan kiderült. Nos, talán néhány kételkedő bírót Potter tanúvallomása győzött meg, de egyébként is megköszönte már neki a tárgyalás után. Jó, igazából McGalagony köszönte meg, de ő is kezet fogott Potterrel, ami véleménye szerint bőven elegendő.

Grangerrel már más a helyzet. Bár vasárnap neki is megköszönte, legalábbis úgy tűnt, a lány megértette őt, de hát igazából abban sem biztos, hogy Granger köszönetet érdemel. Minden Dumbledore tervei szerint alakult, aminek része volt az is, hogy ő meghal. Ő ezt az elejétől fogva tudta, és nem volt ellenvetése. Egyszerűen csak a halála előtt jóvá akart tenni valamennyit abból a sok szörnyűségből, amit annak idején halálfalóként elkövetett. Csakhogy Voldemort nem Avada Kedavrával akarta megölni, hanem Naginit küldte rá. Normálisan a horcrux kígyó mérge elég lett volna a halálhoz, de amikor Naginit elpusztították, a szervezetében elgyengült a mérge, ő pedig azonnal ellátást kapott, mert – a tervvel ellentétben – nem maradt a Szellemszálláson. Ha ott tartózkodik, akkor biztosan ütött volna az utolsó órája, mert addigra annyira legyengült, hogy kezelés nélkül vége.
Volt viszont valaki, aki nem hagyta ott. Mint később megtudta, Hermione Granger mindent látott, mert Harry Potterrel együtt ő is ott tartózkodott, és miután elájult, ellebegtette őt a gyengélkedőre, ahol Madam Pomfrey megtette a tőle telhetőt.

Persze ő ebből semmit sem érzékelt, így amikor a Szent Mungóban – ahová tovább kellett vinni – magához tért, azt sem tudta, hol van, egyáltalán él-e? Kingsley Shacklebolt jött el hozzá, hogy elmondja, ami történt. Addigra már ő és az aurorok is megnézték az emlékeit, a tárgyalás a Wizengamot előtt inkább csak formaság volt, és arra szolgált, hogy kikezdhetetlen legyen a továbbiakban.

Szóval, a kotnyeles Granger tényleg az életét mentette meg, csakhogy erre nem kérte senki, ráadásul ő nem is örül az egésznek. Volt ideje felkészülni a halálra, megszokni a gondolatát, nem érdekelte különösebben, hiszen az élete nem sokat ért Lily nélkül.
Most pedig már annyit sem, mert mióta felépült a halálból, valahogy kiveszett az érzés belőle, amit korábban Lily iránt táplált. Mintha az a része, ami szeretni tudott, mégiscsak meghalt volna a Szellemszálláson. Így hát, most itt van, még negyven éves sincs, és előtte áll egy hosszú, sivár élet.

Nem, egyáltalán nincs mit megköszönnie Hermione Grangernek.

     Amikor a teremhez ért, kivágta az ajtót és beviharzott. Megállt az asztala mögött, és hideg tekintetét végighordozta a diákokon.

– Nos – kezdett bele –, maguknak hatalmas szerencséjük van, mert lehetőségük nyílt újravenni a hetedik évfolyam tananyagát. – Lumpsluck professzor tanítási módszereivel sosem értett egyet. Bár Horatius nagyszerű bájitalmester volt, túlságosan megengedőnek érezte. – Köszönhetik ezt a minisztériumnak és az igazgatónőnek. Szükségük is lesz erre a plusz évnyi munkára, mert véleményem szerint a többségük tavaly még meg sem közelítette a RAVASZ vizsga szintjét.

Mikor a beszéde végéhez ért, a szeme megállapodott Neville Longbottomon, és elégedetten látta, hogy a fiú éppen úgy lesz halálsápadt, mint korábban. Alig tudta elhinni, hogy ez az anyámasszony katonája ölte meg Naginit, és nyíltan szembe mert szállni Voldemorttal. Erre még felnőtt varázslók sem vették a bátorságot, ez az éppen nyárfalevélként reszkető fiú pedig ott állt szemtől szembe a történelem egyik leggonoszabb varázslójával, és ki merte mondani a véleményét. Ezek szerint Longbottom számára ő félelmetesebb Voldemortnál is. Érdekes.

Most már csak egy valami volt hátra. Bár a hetedéveseket már nem szokta óra elején kérdezgetni, úgy gondolta, most mégis kivételt tesz.
– Mi történik, ha az elmét zavarossá tevő főzetbe fekete üröm kerül? – kérdezte.
Az egyetlen jelentkező természetesen Granger volt, de legalább már nem akart kiesni a padból, mint elsőben. Ő persze rá sem nézett.
– Potter?
– Ööö, az elme még zavarosabb lesz?
– A magáé egészen biztosan, Potter, már ha lehet ennél is zavarosabb.
– Weasley?
– Nem tudom, professzor.
– Nos, úgy tűnik, van, ami sosem változik – mondta fejcsóválva, mire a Mardekárosok vihogni kezdtek. – Húsz pont levonás a Griffendéltől, hogy a jövőben jobban készüljenek az órára.
Látta, hogy a griffendélesek nehezményezik a pontlevonást, de szólni nem mert senki.
– Longbottom?
– Gyengíti a bájitalt – mondta halkan, de biztosan a fiú.
Egy pillanatra meglepte, hogy Longbottom tudta a jó választ, az pedig még inkább, hogy most sápadtan ugyan, viszont szilárdan állta a tekintetét, de a világért sem dicsérte volna meg.
– Nos – nézett kedvenc mardekárosaira –, a fekete üröm idegerősítő hatású, ezért csökkenti az elmét zavarossá tevő bájital hatását. Érdekességképpen megemlítem, hogy a muglik éppen fordítva gondolják, és bódító hatásúnak hiszik. Most pedig, ha már ennyit beszéltünk erről a főzetről, íme, a hozzávalói – mutatott pálcájával a táblára, amin ennek hatására megjelent a recept. – A mai órán ezt kell elkészíteniük.

Ezután elégedetten leült, és figyelte a diákok munkáját. Látta, hogy az előző kis közjáték ráébresztette őket, hogy semmivel sem lett engedékenyebb, és pláne nem a Griffendél irányába. És ez jól is van így – gondolta megelégedéssel.

     Nem tudta, sajnálja-e, hogy Draco Malfoy kimaradt az iskolából. Gyerekként még kedvelte a fiút, de később már csak egy idegesítő kis mitugrásznak gondolta. Mindenesetre a csata végén Narcissa – otthagyva Luciust az aurorokra – kézen fogta a fiát, és hoppanált vele. Azóta sem látták egyiküket sem. Piton úgy sejtette, hogy Dél-Amerikába mentek, mert emlékei szerint Cissy nagyszüleinek volt arrafelé egy birtoka, de ezt a sejtését nem kötötte az aurorok orrára, ugyanis szerinte Draco és az anyja, Lucius és Bellatrix nélkül veszélytelenek, és azt sem tudta pontosabban, merre van az a birtok. Neki bőven elég volt az is, hogy Luciust látta elítélni, és azután az Azkabanba vinni. Mindenesetre az iskolai élet mindenképpen nyugodtabb lesz, mert Draco nagy bajkeverő volt.

***

– Hihetetlen, hogy Piton mennyire szemét még mindig – telepedett le ebédidőben Ron az asztalhoz.
Hermione úgy gondolta, inkább az a hihetetlen, hogy Ron és Harry hetedikben még mindig nem tudja, milyen hatása lehet a fekete ürömnek, de inkább megtartotta a véleményét saját magának, mert attól tartott, nem aratna osztatlan sikert vele.
– Azt hittem, hálás nektek – nézett a vörös fiú Harryre és a lányra.
– Hát, most megmutatta, hogy arra ne számítsunk – vonta meg a vállát Harry, és kihúzta a széket az érkező Ginnynek.
– Én nem is számítottam rá – jelentette ki Hermione, miközben szedett magának egy tányér levest. Amikor az óra elején felnyújtotta a kezét, tisztában volt vele, hogy Piton nem fogja felszólítani. Soha nem szólította fel, úgyhogy most már inkább csak megszokásból jelentkezett.
– Meg sem köszönte nektek, amit érte tettetek – méltatlankodott tovább Ron.
A lány nem tudta, mit mondhatna erre. Azt mégsem árulhatta el, hogy Piton egy fejbólintással köszönte meg neki, hogy megmentette az életét, és ő ezt el is fogadta. Igazából még ennyire sem számított, az nem a tanár stílusa lenne, és nem is azért tette, de Ron valószínűleg hülyének nézné.
– Nekem megköszönte a tárgyalás után – mondta Harry.
Ginny érdeklődve nézett rá.
– Tényleg?
– Igen, kezet fogott velem.
– Hát, erre már nem nagyon emlékszik – húzta a száját Ron.

– Jöttök délután Hagridhoz? – kérdezte Hermione, hogy elterelje Pitonról a fiúk figyelmét.
Szerencsére könnyen ment.
– Én nem vettem fel a legendás lények gondozását – mondta Harry.
– Én sem – csatlakozott Ron.
– Akkor milyen tárgyakat vettetek fel? – csodálkozott.
– Csak ami kell az Aurorképzőhöz – kezdte Harry a sorolást – bájitaltan, átváltoztatástan.
– Sötét varázslatok kivédése, és bűbájtan – folytatta Ron.
– Tényleg? Akkor nektek alig van órátok!
– Miért, te mit vettél fel? – kérdezte Ron.
– Ezeken kívül még a legendás lények gondozását, asztronómiát, számmisztikát és a gyógynövénytant is.
– Minek ennyi? – hökkent meg Harry, de a lány csak megvonta a vállát.
– Egyébként pedig – tette hozzá Ron –, nekünk még ott vannak a kviddics edzések is.
– Tényleg, Harry! Mikor kezdjük a kviddics edzéseket? – kérdezte Ginny, aki hajtó volt a Griffendél csapatában.
– Arra gondoltam, jövő héten. Majd megbeszéljük, kinek mikor van szabad délutánja.
– Rendben, te vagy a csapatkapitány! – villantott Ginny egy olyan mosolyt Harryre, hogy a fiú belepirult.

– Neville, te honnan tudtad ezt az ürömről? – feszegette tovább Ron mégis a bájitaltanon történteket.
– Ó, hát Bimba professzornál gyógynövénytanon tanultunk róla, és így valahogy összeállt a kép – mondta lassan Neville.

Hermione elgondolkodva nézte a fiút, aki alaposan megváltozott az elmúlt évben. Megnyúlt, fiúsabb, helyesebb lett az arca, és amiért szembe mert szállni Voldemorttal, mindenki hősnek nézte, ami jót tett az önbizalmának. Azt is látta tegnap vacsoránál, hogy a hollóhátas Luna milyen szemekkel néz rá, de úgy tűnt, a fiú nem vette észre.
Pedig helyesek lennének együtt – gondolta –, bár Luna álmodozásával, és Neville félénkségével nehezen tudta elképzelni, miként jöhetnének össze.
– Te jössz délután legendás lények gondozására? – fordult oda hozzá.
A fiú ingatta a fejét.
– Nem, azt nem vettem fel.
Kár – gondolta, akkor mehettek volna együtt, és közben óvatosan kipuhatolta volna, tetszik-e neki a szőke lány.
– A bűbájtant felvetted?
– Igen.
– Az jó – bólintott. Az a következő órájuk, bár oda rövidebb az út. – Most az lesz, ugye?
– Igen – sóhajtott Neville.
- Valami baj van?
– Semmi, de nem tudom, miért is vettem fel a bájitaltant – kesergett –, talán azt hittem, még mindig Lumpsluck professzor fogja tanítani.
– Talán most, hogy sikerült jól válaszolnod – próbálta bátorítani a fiút –, Piton is békén fog hagyni.
– Talán – hangzott a nem túl bizakodó válasz, egy lemondó sóhaj kíséretében.

Hermione arra gondolt, még szerencse, hogy nem maradt Lumpsluck professzor, aki igaz, hogy lényegesen barátságosabb volt, de Pitontól sokkal többet tanulhatnak. Persze az a sokkal több már nem a tananyag része – ezt sok diák nehezményezi is –, de ő mindig örült a plusz információknak.
Ez ismét egy olyan dolog volt, amit nem mondhatna el a többieknek, mert egyszerűen nem értenék meg, hogy ő szereti Piton óráit. Talán tényleg nem is vagyok normális – nevetett magában.

     Ebéd után elindultak a harmadik emeletre, de Ron és Harry is velük tartott, így aztán nem nyílt alkalma kikérdezni Neville-t. Aztán a véletlen mégis a kezére játszott, mert amikor Flitwick professzor órája után mind a négyen kifelé tartottak, szembe találkoztak a hatodéves hollóhátasokkal.
Luna persze a csoport végén ballagott álmodozva, kezében néhány Hírverővel.
– Sziasztok! Találkoztatok már a nyári különszámmal?
– Még nem – válaszolták neki egyszerre. Hermione látta, hogy Ron fejcsóválva néz Harryre, de a szemüveges fiú mintha nem vette volna észre.
A Hírverőt Luna és az édesapja adta ki, és tele volt furcsaságokkal, amikben igazán nem hitt senki.
– Van benne egy érdekes cikk a narglikról, én írtam – kínálta feléjük a lány az újságot.
– Te írtad? – kérdezte Neville, és már nyúlt is érte.
– Igen, a hatodik oldalon van – mondta Luna, és ahogy a fiúra nézett fülig pirult.
Amikor Neville elvette, Hermione látta, milyen lágyan pillant a fiú a lányra. Aztán Luna észbe kapott.
– Hűha, mindjárt elkésem! – azzal sietősen bement a terembe.

– Nem mondod, hogy te olvasod ezt a hülyeséget – húzta az orrát Ron. – Biztosan érdekes az írás benne a nyargukról.
– Narglik – javította ki Harry.
– Mi van? – nézett rá értetlenül Ron.
– Nem nyarguk, hanem narglik – magyarázta türelmesen Harry a barátjának.
– Nem mindegy, ha egyik sem létezik?
– Tudod, Ron, egy barátunk írta a cikket – mutatott rá Hermione –, úgyhogy talán nem kellene kigúnyolnod.
– Jó, ez igaz – adta meg magát Ron –, Luna jó barát. De azért én meghagyom neked az újságot, Neville.
A fiú nem válaszolt, de gyorsan a táskájába csúsztatta a Hírverőt.

Hermione elbúcsúzott a fiúktól, és elindult kifelé Hagridhoz, közben pedig azon gondolkodott, hogyan lehetne finoman egymás felé terelni Lunát és Neville-t, mert, ahogy látta, nyilvánvaló a vonzalmuk egymás iránt.