Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 11. Leégés

11. fejezet - Leégés


     Mikor visszament a szobájába, Hermione úszódresszben megállt az egész alakos tükör előtt és kritikusan szemügyre vette magát. Természetesen fölöslege nem volt, inkább talán soványnak mondható, mivel az elmúlt időszakban nem tulajdonított nagy jelentőséget az étkezésnek. Nem volt rossz az összhatás, de a fürdőruhával nem volt elégedett. Praktikus szabású, sportoláshoz tervezett darab, szürke kis egérnek tűnik benne – vagy inkább a színe miatt kéknek.
Nem mindegy? – kérdezte magától.
Annak kellene lenni, de mégsem volt az.

Átöltözött, megreggelizett, aztán visszament a strandra. Körülnézett a kis bódékban és az egyikben meglátott egy bikinit, ami talán nem lesz éppen a legmegfelelőbb úszni, de azért elég biztosnak tűnt, hogy nem hozza majd kellemetlen helyzetbe. Felpróbálta, és elégedetten mosolygott a tükörképére.
Azt akarta, hogy amikor Piton holnap meglátja, éppúgy reagáljon majd, mint ahogyan ma reggel ő. Nem volt benne biztos, hogy miért szeretné ezt, de vágyott a férfi elismerő pillantására.

Egész nap a medencékben volt, vagy napozott. Időtlen idők óta nem volt ilyen laza napja, és meglepően kellemesen érezte magát.
Vacsorázni a szálloda éttermébe ment, azután kiült a teraszra, és érezte, hogy baj van. Használt ugyan naptejet, de egyrészt nem mindenütt érte el magát, másrészt valószínűleg többször, esetleg nagyobb faktorost kellett volna kenni, mert a bőre néhol piros volt, és fájt is. Azon töprengett, van-e valamilyen varázsige erre, de nem emlékezett semmire. De hát Angliában viszonylag ritkán ég le az ember lánya, nincs rá szükség. Megpróbált egy egyszerű bőrregeneráló bűbájt, de nem igazán vált be.
Lezuhanyozott hűvös vízzel, az egy picit segített, aztán lefeküdt.

Egész nap próbált nem gondolni Pitonra, nem törődni a ténnyel, hogy másnap reggel ismét együtt fognak úszni, talán éppen ezért álmodott olyan sokat vele. Pontosabban nem is tudta, miket álmodott, mert amikor reggel felébredt, nem emlékezett semmire, két dologban azonban biztos volt. Egyrészt, hogy az álmában benne volt az egykori bájitaltan tanár is, furcsa módon nem a mostani kinézetével, hanem csapzott, fekete hajjal és szemekkel és görbe orral, mint egykor. Másrészt pedig úgy ébredt, hogy a teste minden porcikája sóvárgott a férfi után.
Nem igazán értette, ezért úgy gondolta, talán a leégett bőre miatt lehet. Valószínűleg túlságosan érzékeny.

Mindenesetre felvette az új bikinijét, és megint megszemlélte magát a tükör előtt. Nem rossz, bár viccesen néz ki a lepirult vállával, hátával és dekoltázsával, miközben a hasa hófehér, mivel tegnap az még a fürdőruhában volt. De ez van, nem igazán tud most ellene tenni, úgyhogy magára kapta a szálloda emblémázott fürdőköpenyét, és elindult.

***

Előző nap

     Perselus Piton hazament, megreggelizett, aztán kinyitotta az Apothecát. Aznap sok vásárló volt, néhányan tegnap is voltak már, és érdeklődtek, hogy jobban érzi-e magát? Meglepő volt, hogy míg régen, ha halálos beteg lett volna, akkor sem érdekelte volna a legtöbb varázslót, hogy él-e, vagy hal, addig a muglik, úgy tűnt, őszintén aggódtak. Azonkívül mindenki dicsérte Grangert, hogy milyen ügyes, talpraesett kisegítő volt előző nap. Ebédnél jutott először ideje a reggeli úszásra gondolni, és mosolyra húzódott a szája sarka, amikor eszébe jutott, hogy a boszorkány hogyan bukott a víz alá, mikor rajta kapta, hogy a nadrágját nézi. És az a tekintet! Piton látta, ahogy a lány szemében megvillan a vágy.
Hízelgő volt, hogy egy húsz évvel fiatalabb nő ilyen elismeréssel bámulta meg, kár, hogy nem lehet közöttük semmi.

Még nem döntötte el, hogy elfogadja-e a Roxfortra vonatkozó ajánlatot. Addig pedig, amíg egy kis esély van arra, hogy visszatérjen tanárnak, nem kezdeményezhet ilyen jellegű kapcsolatot Hermionéval. Egyrészt nem akarta, hogy róla később kitudódjon, lefeküdt egy volt diákjával, másrészt valószínűleg a lányt is kellemetlenül érintené. Ha most Kígyósi Péter közeledését szívesen is fogadná, Perselus Pitonnal már más a helyzet. A muglik között nem lenne különleges egy ilyen kapcsolat, gyakran látott olyan párokat, ahol az egyik fél jóval fiatalabb, de a varázsvilágban, ahol neki ráadásul nincs túl jó hírneve, kétséges. Hiszen, bár kiderült a háborúban betöltött szerepe, még a temetésére is a legtöbben csak muszájból jöttek el.
Ilyen körülmények között érthetetlen, miért merül egyáltalán fel benne, hogy elfogadja az ajánlatot? De tudta a választ: tanítani akar.

     Mikor délután bezárt, úgy döntött, sétál egyet a városban. Szerette Eger hangulatos utcáit, bár nyáron elég sok volt a turista, de még elviselhető. A Dobó téren haladt át a vár felé, amikor megérezte, hogy figyelik. Lelassított, és ahogy a patakhoz ért, nekidőlt a hídnak, mintha onnan nézelődne. Lassan, óvatosan pásztázott körbe, és a Minorita kollégium előtti fák alatt meg is találta, akit keresett. Ott állt Augustus Rookwood, és őt nézte. Nem lopva, észrevétlennek próbálva maradni, hanem nyíltan. A halálfaló szeme ridegen, gyűlölettől telve tekintett rá, és a szája gúnyos mosolyra húzódott.
Piton nem tudta, mi tévő legyen. Bár a pálcája, mint mindig, most is nála volt, de itt nem támadhatja meg Rookwoodot, mert egyrészt egy varázslópárbajban sokan megsérülhetnek, másrészt a muglik nem lehetnek szemtanúi, mindenkin pedig nem alkalmazhatja a felejtés átkot.

Akkor Rookwood közelebb ment néhány lépéssel, miközben láthatóvá tette számára, hogy nála van a pálcája, és ha úgy adódik, használni is fogja. Mikor kiért a fák árnyéka alól, beszélni kezdett. Piton hallani nem hallotta, de így is megértette.
– Megöllek, és a lányt is – mondta a halálfaló, aztán hátrálni kezdett, majd amikor már ismét a fák árnyékában volt, hoppanált.

Piton gyorsan körülnézett, de szerencsére senkinek sem tűnt fel, hogy eltűnt valaki. Már nem volt kedve tovább sétálgatni, inkább gondterhelten hazament. Egyenesen a pincébe tartott, de most nem bájitalt főzött. Feloldotta a laborját védő varázslatokat, aztán a hátsó falhoz lépett. Elmondta a nyitó varázsigét, közben a pálcájával a falra rajzolta a megfelelő jeleket, és a pince fala átalakult. Hasonlóan működött, mint az Abszol út bejárata, bár ide egy kicsit bonyolultabb volt bejutni. Átment az átjárón, és az Érseki pincerendszerbe érkezett.
– Lumos maxima! – A pálcájából előtörő fény bevilágította a folyosót.
Minden hűvös és csendes volt, éppen olyan, mint ahogyan legutóbb látta. Természetesen a muglik még nem jutottak el idáig a feltárással.

     Ezért választotta Egert. Tudta, hogy egyszer még jól fog jönni a felszín alatt elterülő több kilométer hosszú, hatalmas belmagasságú, boltíves járat. Miután ideköltözött, éjszakánként hoppanálva bejutott a Főegyházmegyei könyvtárba, a Líceum épületébe. Hosszú-hosszú éjjeleket töltött azzal, hogy átnézze a könyvtár tartalmát, de nem talált semmit a pincerendszerre vonatkozóan. Aztán egyik délután besétált az Apothecába egy egyházi újságíró, szóba elegyedett vele, és kiderült, hogy eddig teljesen rossz helyen keresgélt. A férfi arról beszélt, hogy cikket ír az érsekség régi uradalmairól, és ehhez kutatásokat végez a levéltárban. Mellékesnek tűnő kérdésekkel kivallatta, és aznap éjjel már Piton is a Főegyházmegyei levéltárban kutakodott. Igyekezetét hamarosan siker koronázta, sikerült találnia egy olyan tervrajzot, ami viszonylag pontos információkat tartalmazott. Alaposan áttanulmányozott mindent, összevetette a házához kapott iratokkal, és a számításai azt mutatták, hogy a pincerendszer egyik ága valaha éppen a háza mellett futott.

Sok munkába, és még több varázslatba telt, de egy este végre bejutott az egyik folyosóra. Azóta már elég jól feltérképezte, éssok helyen kellett helyreállítani a falakat, de mostanra a rendelkezésére állt több kilométernyi járat a város alatt. Több, mint amennyiről a muglik sejtették, hogy létezik. Négy kijárat is volt a felszínre. Egy pontosan a Várba vitt, egy a Dobó utca egyik házának az udvarára. A harmadik az Érseki Palota udvarára, a negyedik a Minarethez. Mindegyik kijáratot megnyitotta, azután le is zárta, helyükre olyan átjárót téve, mint amilyen a házánál volt.

Ide kell valahogyan lecsalogatnia Rookwoodot, bár egyelőre nem volt ötlete, hogyan. Ha pedig már ott lesznek, akkor meg kell ölnie. Néhány órába beletelt, hogy bejárja a folyosókat, de mire végzett, már kezdett körvonalazódni a terve. Lefekvés közben már csak egy dolog foglalkoztatta: mielőbb haza kell küldeni Grangert.

***

     Hermione azonnal kiszúrta Pitont ugyanazon a pályán, mint amelyiken tegnap úszott. Lendületes karcsapásokkal haladt előre. A lány most is megfigyelte a férfi testét. Vékony, szikár alkat, súlyfelesleg nélkül, de ahogyan mozgott, jól láthatóvá vált, hogy azért izmos is, még ha erre tudatosan nem is fordít nagyobb gondot. A szeme megint a fürdőnadrágjára tévedt, és bár most hátulról látta, úgy is kedvére való volt a látvány.
A fenébe, már megint a tanáromat nézegetem olyan szemmel, ahogyan nem kéne? – kérdezte magától.
Már nem a tanárom, és különben is, miért ne nézegetném? Az még nem bűncselekmény! – vitatkozott a belső hangjával.

     Megvárta, hogy a férfi visszaérjen, és csak akkor állt fölé, hogy árnyékot vessen rá. Kikötötte a köntös övét, és mikor Piton hunyorogva felnézett rá, akkor engedte le a vállán. Az érdes frottír anyag dörzsölte ugyan a gyulladt bőrét, de mosolyogva tűrte, a mágus arcára kiülő egyértelmű csodálat ugyanis bőven kárpótolta.
– Jó reggelt, Perselus! – köszöntötte vidáman, és közben a közeli padra dobta a köntöst.
– De még milyen jó – dörmögte a varázsló, aztán szigorúan ráförmedt. – Késtél!
– Bocsánat, kissé elaludtam – húzta fel a vállát mosolyogva. Pontosan tudta, hogy a férfi szigorúsága felér egy bókkal is, mert azt jelentette, hogy nem maradt érzéketlen a bikinis lány látványára. – Mindjárt jövök! –  Beállt a zuhany alá, és igyekezett a szokásosnál kevésbé esetlen mozdulatokkal letusolni, mert tudta, hogy egy barna szempár figyeli.
– Négy hossz verseny! – kiáltott fel, amikor a férfi melletti pályára ért, és már el is indult.
Érezte, hogy Piton egy ideig csak néz utána, de aztán elindult ő is. Hermione igazán beleadott mindent, de a varázsló így is megelőzte már a második forduló után.
A férfi enyhén gúnyosan mosolyogva, egyik szemöldökét felhúzva várta a végénél.
– Szép próbálkozás – közölte –, bár esélytelen.
Olyan önhitt arcot vágott, hogy a lány fintorogni kezdett, és lefröcskölte a férfit.
– Hagytam magam! – vigyorgott.

Piton összeráncolta a homlokát, úgy vette szemügyre a lányt.
– Mi történt veled? – mutatott a vállára.
– Kipróbáltam, hogy milyen érzés a grillcsirkének – mondta lazán, de aztán fintorogott. – Tegnap leégtem a napon.
– Fáj?
– Igen, elég kellemetlen – ismerte el –, de ez a hűvös víz jót tesz neki.
– Reggeli után gyere el az üzletbe, addigra készítek rá valamit – ajánlotta a férfi. – Van ugyan késztermékem is, de az nem annyira hatásos.
Hermione csodálkozva nézett.
– Miért nem?
– Mert ha a muglik égési sérülései azonnal begyógyulnának, az gyanús lenne – magyarázta a bájitalmester. – Persze így is jóval hatásosabb a keverékem, mint a legjobb gyógyszertári kenőcsük.
– Már értem, miért szeretnek annyira! – jegyezte meg, és látta, ahogyan a kétség átsuhan Piton arcán. – Nem tudtad?
– Talán a termékeimmel elégedettek – közölte a varázsló hűvösen.

Hermione legszívesebben magához ölelte volna, olyan elveszett arcot vágott. Látszott rajta, hogy sosem volt a bókokhoz szokva, és nem tudja hová tenni az elejtett megjegyzését. Most is azt hitte, hogy csak az általa létrehozott gyógyhatású készítmények miatt ismerik el, pedig ez nem volt igaz. Két napja, amikor helyettesítette, látta, hogy őszintén aggódtak érte, és hogy tényleg kedvelik a férfit. Talán azért nem tudja ezt elhinni, mert a varázsvilágban nem volt ebben része?
– Ez nem igaz – mondta komolyan. – Őszintén aggódtak érted tegnapelőtt, és szeretettel, megbecsüléssel beszéltek rólad.
Perselus megvonta a vállát.
– Mennem kell! – közölte, és most egészen olyan rideg volt az arca, mint mikor a bájitaltan teremben a griffendéles diákokat vette szemügyre.
A boszorkány lehajtotta a fejét. Most meg mi rosszat mondott? Hirtelen nagyon kicsinek érezte magát, és tehetetlenül nézte, ahogyan a férfi kimegy a medencéből.


– Péter! – kiáltott utána a mugli nevén, mert bárki meghallhatta volna, olyan gyorsan távolodott.
A férfi megfordult, és olyan közönyös arccal nézte, hogy úgy érezte, mindjárt elsírja magát.
– Akkor délelőtt megyek, rendben? – kérdezte reménykedve.
– Természetesen! – Piton magához vette a törülközőjét, és elment, vissza sem nézett rá.

A lánynak sem volt kedve tovább maradni, visszament inkább a szállodába. A szobájában csalódottan ült le az ágyra. Ez meg mi a csoda volt? Valamivel megbántotta volna a professzort? Elmenjen most egyáltalán ezek után hozzá? Hátradőlt az ágyon, és felszisszent a fájdalomtól. Hát persze, hogy elmegy, a pokolba is elmenne, ha az meggyógyítaná!


Reggeli után nemsokára el is indult. A szíve a torkában dobogott, annyira aggódott a férfi reakciója miatt. Tudta, hogy nem kellene zavarnia egykori tanára hangulatváltozása, de mióta a férfi már nem tanítja, olyan sok minden megváltozott. Egyrészt az eltelt időben ő maga is idősebb lett, felnőttebb gondolkodással. Bár jól álcázza, de a muglik között eltöltött idő Pitonra is hatással volt, már nem az a megközelíthetetlen kőszikla, mint egykor volt. Aztán azon töprengett, hogy vajon a férfi régen tényleg olyan volt, vagy csak nem ismerték? Hiszen valaha szerelmes volt Harry édesanyjába, mégpedig olyan hűséggel, hogy az egész életét alárendelte!
Vajon még mindig szereti? – töprengett, és nem értette, hogy egy esetleges igen válasz erre a kérdésre, miért esne olyan rosszul?

Időközben megérkezett az Apotheca elé. Nagy levegőt vett, és benyitott.
– Szervusz! – köszöntötte a férfit, aki a pult mögött állt, és papírokba mélyedt.
– Szia! – biccentett Piton. Elővett egy tégelyt a fiókból, Hermione felé tolta, és újra a papírjába nézett.
– Köszönöm! – válaszolta a lány, és bizonytalanul a kenőcsért nyúlt. – Mivel tartozom?
A varázsló ekkor pillantott először figyelmesebben a boszorkányra. Nem tudni, mit látott, de megenyhülni látszott.
– Semmivel sem – aztán a belső helyiség felé mutatott – menj, kend csak be magad!

Hermione hátrament és levetkőzött. Bekente a lábát, a dekoltázsát, a vállát. Mindenütt, ahol elhaladt, érezte az azonnali enyhülést. Még a bőre pirossága is elmúlt a krém helyén. Csakhogy, kénytelen volt belátni, hogy nem mindenütt éri el magát, és a háta egy része még ugyanúgy ég. Mit csináljon? Szóljon a férfinak? Ez eléggé bizalmas dolog, nem biztos, hogy Piton jó néven venné. De ha így megy vissza, a hotelben senki nem segíthet neki.
Összeszedte minden bátorságát, és kidugta a fejét az ajtó nyílásán.
– Perselus!
– Igen? – emelte rá a tekintetét.
– Nem érem el a hátam egy részét. Segítenél?
Egy végtelennek tűnő másodpercig azt hitte, Piton nemet mond, de végül bólintott. Bejött hozzá az irodába. Hermione fedetlen felsőtesttel várta, elől – takarás gyanánt – a blúzát szorongatta magához. A varázsló a kezébe vette a tégelyt.
– Fordulj meg! – kérte.
Hermione hátat fordított, és a lélegzetét visszafojtva várt. Arra számított a férfi gyorsan, határozott mozdulatokkal fogja bekenni, de nem így történt. Piton tapintása olyan óvatos és egészen gyengéd volt, hogy Hermione akaratlanul is libabőrös lett. Amikor megérezte a bőrén a varázsló leheletét, halkan felsóhajtott. Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy egy férfi így érintette, és még többet akart belőle, de nem volt benne biztos, hogyan adhatná ezt az egykori tanára tudtára.
– Kész! – mondta rekedtes hangon Piton.

Abban a pillanatban odakint kinyílt a bejárat, mert a fölé szerelt harangok megszólaltak. A férfi már teljesen normális hangon szólt ki.
– Máris megyek!
Mikor magára maradt, a lány felvette a blúzát, aztán megvárta, hogy a vevő végezzen, és csak akkor ment ki, mikor az üzletben újra csend lett.
– Köszönöm! – Állt meg a helyiségben.
Piton néhány pillanatig csak nézte, az arca semmit sem árult el.
– Vissza kell menned Londonba! – közölte végül.

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester - 10. Egy pofon utóhatása

10. fejezet - Egy pofon utóhatása


     Hermione olyan dühös volt, hogy mérgében még sírni sem tudott. Hirtelen gyűlölte Shackleboltot, amiért ideküldte, és megbízta ezzel a nyilvánvalóan reménytelen küldetéssel. Még hogy ő hívja vissza Perselus Pitont Angliába! Hogyan juthatott eszébe ez az őrültség? Persze, biztosan Harry ötlete volt, de hogy mit ártott ő az állítólagos barátjának, az rejtély!
A hotel felé indult, és útközben magában mérgelődött.

Még ő volt Piton segítségére, és ez a hála? Egész délután a boltjában dolgozott, mintha más dolga sem lenne, pedig nagyon is tudott volna mit kezdeni az idejével! Még egy köszönömöt sem mondott neki a férfi! És hogy nem másnapos volt, hanem beteg? Ha-ha-ha! Hiszen dőlt belőle az alkoholszag! Az összes vevőjét elriasztotta volna, ha abban az állapotban fogadja őket.

Egyébként, ha a varázslóval történteket nem nézi, tetszett neki a délután. Elég sok vásárló volt a boltban, és meglepte, hogy a legtöbben beszéltek annyit angolul, hogy megértsék egymást, ha pedig nem, akkor nevetgélve mutogatták el a közlendőjüket. Mindenkinek tudott segíteni, de amit igazán érdekesnek talált, hogy mindenkinek volt egy jó szava Pitonról, pontosabban Kígyósi Péterről. Amikor keresték, és elmondta, hogy Kígyósi úr nem érzi jól magát, akkor sajnálkoztak, és kifejezték jókívánságukat. Akiknek pedig nem okozott nyelvi nehézséget a vele való beszélgetés, azok még méltatták is, sőt elmondták Hermionénak, hogy hogyan gyógyította meg őket Kígyósi úr. A boszorkány szeme előtt egy segítőkész, bár zárkózott férfi képe alakult ki.
Már egészen kezdte újra megkedvelni, mikor Piton kijött a belső helyiségből, és az addigi jó benyomása, amit mások alakítottak ki, szertefoszlott. Az egy dolog, hogy vele gúnyolódott, de amit Ronról mondott...!

Az igaz – súgta egy alattomos hangocska.
Nem! Ron hős volt, még ha esendő is! – tiltakozott magában.
Ez nem zárja ki azt, amit Piton mondott, és emlékezz vissza, mit beszéltetek róla Harryvel! – mondta újra a hang.
Hermione csüggedten ült le egy padra, és lehunyta a szemét. Elege volt mindenből.
Nem sejtette, hogy abban a pillanatban ketten is figyelik.

***

Pitonnak sajgott az arca a pofontól, de legalább végleg kijózanította.
„A vőlegényem volt” – jutottak eszébe a lány szavai két nappal azelőttről, amikor megkérdezte, hogy ki volt az, aki meghalt. Nem esett nehezére összeraknia ezek után, hogy Ronald Weasley volt Granger vőlegénye, aki balesetben elhunyt.
Körbenézett az üzletben, mindent katonás rendben talált, az asztalon pedig egy kimutatás, hogy Hermione mit adott el, és mennyiért.

- A fenébe! – morogta, és lerakta a kezéből az uborkás üveget, hogy a boszorkány után eredjen. Kinn az utcán már nem látta, de mivel tudta, melyik hotelben szállt meg, arrafelé indult. A lánnyal ellentétben neki megvolt az az előnye, hogy ismeri Egert, tudja, merre menjen, hogy előbb odaérjen. Már persze, ha Hermione is egyenesen odamegy, nem máshová. Nem számít, megvárja, előbb-utóbb biztosan visszamegy a szállodába.
Két átjáró udvart kihasználva hamarosan az Érsekkerthez ért. Végül úgy állt meg, hogy a boszorkánynak mindenképpen el kelljen előtte mennie, de a bejáratnál lévő pavilontól takarásban legyen, hogy ne vegye észre rögtön.

Kisvártatva jött a lány, és messziről is látszott rajta, hogy nagyon dühös. Aztán egyszer csak lelassított, és leült egy padra, hamarosan pedig a kezébe temette az arcát. Piton azon töprengett, hogy odamenjen-e, miközben – mintegy megszokásból – körbe pásztázta a környéket, és észrevette, hogy rajta kívül más is figyeli Hermionét. Ugyanaz a férfi volt, akit a múltkor Rookwoodnak nézett. Most viszont egészen biztos lett benne, hogy a halálfaló az.
Kíváncsi volt, mit akarhat a varázsló Grangertől, így aztán inkább várakozott. A másik férfi is így tett, egészen addig, amíg Hermione fel nem állt, akkor elindult utána, óvatosan, hogy észre ne vegye. Miután mindketten elhaladtak a rejtekhelye mellett, Piton követni kezdte őket.
A boszorkány egyenesen a hotelbe ment, Rookwood pedig egészen a bejáratig járt a nyomában. Még egy ideig a közelben ácsorgott, de miután a lány már nem tűnt fel újra, elment a szálloda parkolója felé, körbenézett, és amikor látta, hogy nincs a közelben mugli, eltűnt.

     Piton ezután inkább hazasietett, aztán leült a nappaliban és gondolkodott. Azazhogy csak próbált volna, mert ismét rátört a fejfájás. Megdörzsölte a halántékát, ivott egy nagy pohár vizet, de nem sokat segített, most meg már hiába kezd hozzá egy bájitalhoz, mire készen lesz, már késő. Végül lement az üzletbe, hogy bevegyen egyet a lány által otthagyott mugli gyógyszerből. Érdeklődve nézegette a dobozt, aztán berakta az íróasztal fiókjába, és leült. Ha lesz ideje, majd ki fogja elemezni a laborban.

Miután jobban érezte magát, megpróbálta rendszerezni az elmúlt egy napban megszerzett információkat.
Azzal kezdődött, hogy megtudta az igazat a lányról?
Nem.
Először is, megölték a temetését végző varázslót, és amennyiben Shacklebolt meglátása helyes, akkor Rookwood és esetleg Lucius Malfoy áll a dolog mögött.
Tulajdonképpen lenne okuk megölni őt, hiszen a szemükben áruló, és azt egyik halálfaló sem hagyná büntetés nélkül. Az is jellemző, hogy Lucius a háttérben marad, és Rookwood az, aki cselekszik. Érdemes lett volna alaposan kikérdezni a boszorkányt, de hát az ostoba büszkesége megakadályozta benne.
Tehát ilyen előzmények után Shacklebolt Grangerrel keresteti meg, és eközben feltűnik Egerben Rookwood is. De miért követte a lányt? Talán azt akarta tudni, hol szállt meg? De miért? Mit akar tőle? Tudja, hogy Hermione a miniszter megbízásából van itt? Esetleg rajta keresztül akarja megtalálni őt?

Mit tud Rookwoodról?
Már a kezdetektől Voldemort csatlósa volt, mindvégig hű a sötét nagyúrhoz. Okos, és nagyon szimpatikus a fellépése, ezért tudott olyan sokáig kémkedni a minisztériumban. Azután hosszú évekig volt az Azkabanban. Meglehetősen könyörtelennek és ravasznak ismerte meg, mindazonáltal nem kiemelkedő a varázsereje. Nem túl biztató összefoglaló. Valószínűleg a vak gyűlölet vezérli, de nagy kérdés, hogy Lucius tényleg mögötte áll-e, mert akkor ketten együtt komoly ellenfélnek számítanak, de Rookwoodot egymagában sem becsülheti le.

     Most pedig következzen Granger.
Mielőtt felbosszantotta volna magát újból a lány hazugságaival, inkább úgy döntött, jobb tudomásul vennie, hogy a boszorkány csak a feladatát végezte, méghozzá egészen jól, hiszen megtalálta.
Diákként nem volt a kedvence, véleménye szerint okoskodó volt, és ezen az sem segített, hogy a lány intelligensnek és tanulékonynak is bizonyult. Piton sosem kedvelte a strébereket, maximum akkor, ha a Mardekár házat gyarapították. Mindazonáltal Hermione hatékonyan segítette Pottert és Weasleyt Voldemort legyőzésében, az a két féleszű nélküle nem tudott volna célt érni.
És ő volt az egyetlen, aki könnyeket hullajtott érte.

Igen, bármennyire is morbidnak tűnjön, elment megnézni a saját temetését. Kíváncsi volt, hiányozni fog-e valakinek. Nem volt semmilyen meglepetés, hiszen csak a tanár kollégái és néhány minisztériumi alkalmazott – valószínűleg Shacklebolt utasítására – volt ott. Diákok alig-alig ácsorogtak, és úgy tűnt, senkit sem érdekel különösebben a halála. Aztán egyszer csak észrevette, hogy Granger lopva a könnyeit törölgeti, de arra a megállapításra jutott, hogy talán csak nem bírja a temetéseket.
A szánalmasan rövid ideig tartó megemlékezés után hamar szétszéledt mindenki, Piton pedig a Szellemszállásra hoppanált. Látni akarta még egyszer azt a helyet, ami majdnem a végzetét okozta. Ott volt minden, ugyanúgy, mint akkor. Egy darabig azon a helyen állt, ahol majdnem kilehelte a lelkét, és akkor azt érezte, ha túl lesz mindenen, soha az életben nem akar varázslókról hallani. Az ablakhoz lépett, és kinézett rajta a kertbe. Bár már majdnem nyár volt, azon a helyen minden kopár és szürke volt, mintha Voldemort örökre elvitte volna onnan a napfényt.
Aztán közeledett valaki, és megint Grangert látta meg. Bosszúsan gondolt arra, hogy már itt sem lehet nyugta, de végül a lány nem jött be, hanem csak tisztes távolságból figyelte az épületet. A boszorkány egy darabig ácsorgott, aztán elkezdett sírni. Piton kíváncsi lett, ezért nagyon óvatosan, hogy a lány ne vegye észre, belenézett a gondolatai közé. Meglepődött azon, amit talált. Fájdalom, bánat és szomorúság leginkább, amik furcsának hatottak számára egy ilyen fiatal embertől. Mindenkiért sírt, a barátaiért, az elhunytakért és az élőkért, sőt Pitonért is. Végül a griffendéles lassan lecsendesedett, és elment.

Most pedig Hermione Granger idejött, mugliként elcsavarta a fejét, aztán árult a boltjában, végül pedig megkapta tőle élete első pofonját, amit nő adott. Fintorgó mosolyra húzódott a szája. Több van ebben a lányban, mint amit korábban gondolt róla, ráadásul már a gondolatait is meg tudja tartani önmagának.

Ott volt még a tanári ajánlat a Roxfortba, de ezzel jelenleg – úgy döntött – nem foglalkozik. Nem utasítja el azonnal, de nem is akar rá rögtön igent mondani, hiszen, ha visszamegy tanítani, akkor az itteni életének vége.

A gyomra fájdalmasan megkordult, de az ételnek már a gondolatára is hányingere támadt. Kinyitotta a Granger által otthagyott uborkát, kivett egyet és beleharapott. Tényleg jól esett.

Megnézte a kimutatást, amit a lány írt, és elégedetten bólintott. Minden precíz, lényegre törő és alapos volt. Egyik kezében a papírt fogta, a másik kezével az asztalon dobolt és töprengett.
Először is Grangernek vissza kell mennie Angliába. Nem kockáztathatja, hogy baja essék. Azután meg kell ölnie Rookwoodot. Más megoldás nincs, ennek így kell lennie, de előbb meg kell tudnia, hogy Lucius benne volt-e? A továbbiakat mind ettől tette függővé.
Egy ideig még tervezgetett, majd felment aludni.


     Másnap korán ébredt, de egyáltalán nem érezte kipihentnek magát. Úgy döntött, mielőtt kinyitja az üzletet, elmegy úszni, az mindig fel szokta élénkíteni, valószínűleg most is jót tesz majd. Ősztől tavaszig az uszodába járt, de nyaranta előnyben részesítette a városi strandot, mert szeretett a szabadban mozogni, különösen reggel, amikor még kevesen vannak. Megérkezve hamar átöltözött, aztán az ötven méteres versenymedencéhez ment. Lepakolta a törölközőjét, felvette az úszósapkáját, aztán megnézte, hányan használják a medencét. Még eléggé korán volt, ezért a nyolc pályából mindössze négyen úsztak, bőven volt lehetősége válogatni. Ahogy jobban megnézte a korán kelő sportolókat, az egyik ismerősnek tűnt.
A hatos pályán egy nő közeledett hátúszással. Hermione Granger világoskék úszósapkában, sötétkék dresszben, egyenletes tempóban haladt Piton felé. Mikor odaért a medence végéhez, megfordult, hogy a következő hosszt mellúszásban tegye meg. Amint távolodott tőle, nem tudta nem észrevenni, mennyire formás a feneke. Egy darabig kedvtelve nézegette, aztán viszont rájött, jobb lesz lehűlnie, ha nem akarja kellemetlenül érezni magát az úszónadrágjában. Beállt a zuhany alá, majd a lány melletti pályán úszni kezdett. Négy hosszt úsztak egymás mellett, amikor Piton a pálya végén megállt, és így tett Hermione is.

Hagyta, hogy néhányszor kifújja magát, csak utána szólította meg.
– Kora reggeli testmozgás?
A lány csodálkozva nézett rá, és ahogy megismerte, dacos kifejezést öltött az arca.
– Eltalálta.
Granger tegnap még szürke kis egérnek tűnt a kisminkelt Katherine-hez képest, de ebben a pillanatban, az úszástól kipirult arcával, ragyogó szemével Piton gyönyörűnek látta.
– Szeretnék elnézést kérni, ha esetleg megbántottalak tegnap – mondta. Ez igaz is volt, valóban sajnálta, hogy felzaklatta a lányt, bár Ronald Weasley-ről a véleménye azóta sem változott. Nem szándékosan váltott vissza tegezésre, egyszerűen ez jött a szájára, de nem bánta. Muszáj eltávolítani a boszorkányt Egerből, és sajnos úgy tűnik, nem hallgat az okos szóra. Persze mi mást is várhatna egy griffendélestől? Nos, ő viszont nem hiába volt mardekáros, tudta, hogy kellő ravaszsággal könnyedén túljárhat a lány eszén. Talán megpróbál némileg kedvesebb lenni vele, hátha a szép szó hatásosabb. Nem volt ugyan ínyére való ez a fajta stílus, de ha célravezető, akkor miért is ne?

Hermione nem szólt semmit, csak biccentett.
– Meddig maradsz? – kérdezte Perselus.
– Terveztem még néhány hosszt, ha megengedi – válaszolta a lány, az utolsó két szót gúnyosan megnyomva. Piton elengedte a füle mellett.
– Úgy értettem, Egerben – pontosított.
– Nos, ahogy már korábban is mondtam, legalább két hétig maradok – közölte a boszorkány.

Ez így nem lesz jó – gondolta Piton. Grangernek el kell tűnnie, méghozzá minél előbb. 
– Már teljesítetted a feladatodat – mutatott rá a tényre –, hiszen már átadtad az üzenetet.
– Téved – húzta gúnyos mosolyra Hermione az ajkait –, nem egyszerűen baglyot kell játszanom. Meg kell győznöm magát, hogy jöjjön vissza Angliába!
Granger csúfondárosan mosolygott, Piton pedig érezte, hogy nem lesz olyan egyszerű a lányt visszaküldeni. Úgy döntött, ideje taktikát váltani, és kedvesebbnek lenni.
– Az nehezen fog menni, ha ragaszkodsz a magázáshoz! – Elfojtott egy mosolyt, mikor látta a boszorkány arcán átsuhanó meglepődést.
Persze, a griffendélest sem kellett félteni, azonnal visszavágott.
– Emlékeztetném, hogy tegnap maga tiltakozott a tegezés ellen, Kígyósi úr! – Hermione mintha a mutatóujjával meg akarta volna bökni a mellkasát, mert a keze felemelkedett, de meggondolhatta magát, mert félúton a vízbe hanyatlott.
Piton megadóan felsóhajtott.
– Talán a tegnapi napot jobb lenne elfelejteni.
– Azért volt benne olyan is, ami jól esett – vonta meg a boszorkány a vállát, nyilvánvalóan a pofonra célozva, aztán a hátára fordult, és szándékosan nagyokat fröcskölve a lábával, elúszott.

Piton, mikor a lány már nem láthatta, megengedett magának egy mosolyt. Sokkal szórakoztatóbb ez a reggel, mint várta. Gyorsúszással a boszorkány nyomába eredt, hamarosan utolérte és meg is előzte.

***

     Hermione nyolc hosszt úszott, aztán pihent a medence végén, és megvárta, hogy a varázsló is megérkezzen, aki már legalább a tizedik befejezéséhez közeledett, ennyivel gyorsabban haladt, mint ő. Mivel a tanár most úgysem figyelte, a lány alaposan szemügyre vehette. Piton egyik karcsapással a másik után érkezett hozzá egyre közelebb, és ez alatt volt alkalma megfigyelni kidolgozott izmait. Persze nem olyan volt, mint a mugli testépítők, de látszott rajta, hogy rendszeresen úszik. Még csak nem is lihegett, amikor mellé ért.
– Reggeliztél már? – kérdezte a férfi.
– Még nem, a hotelben tíz óráig lehet – válaszolta, és az ajkába harapott. Csak nem akart volna Piton vele reggelizni?
A tekintete a varázsló mellkasára tévedt, és legszívesebben a víz alá süllyedt volna, annyira zavarba jött. Furcsa volt elképzelni, hogy mindketten alig fedett testtel vannak egymás mellett, és csak a víz választja el őket. Volt ebben a helyzetben valami képtelenül abszurd. Vagy inkább izgató. Ha most kinyújtaná a kezét, akár végig is simíthatná a varázsló felsőtestét.
Te jó szagú Merlin! Miken gondolkodom? Ugye nem vonzódok még mindig a világ legszigorúbb tanárához? 
Gyorsan félre nézett inkább, és megköszörülte a torkát.

– Gyakran jársz úszni? – érdeklődött, újra tegezést használva. Nem akarta, de egyszerűen az előbbi gondolatok hatására így jött a szájára.
– Nyáron heti négy-öt alkalommal, télen háromszor – mondta a férfi, és úgy tűnt, észrevette a lány zavarát, sőt jól mulat rajta.
Az arcán ugyan nem látszott semmi, de a szemei ragyogtak. Hermione eltűnődött, hogy vajon ha most is fekete lenne, nem pedig barna, akkor is ilyennek látná-e?
– Régebben is úsztál? – kérdezte, és a varázsló természetesen megértette, hogy mire gondol.
– Nem, mert nem volt hol – válaszolta.
– Igen, ezt megértem – bólogatott a lány –, én is alaposan ki akarom használni most a lehetőséget. Azt hiszem, ma egész nap itt leszek.
– Nos, nekem viszont ideje mennem, nemsokára ki kell nyitnom az üzletet – közölte Piton, és felhúzta magát a medence szélére. Mikor már a partján állt, a boszorkányhoz fordult.
– Holnap reggel is itt leszel?
Ezek szerint tényleg találkozni akar még velem?
– Igen – mosolygott a férfira. – Te is jössz?
Piton bólintott, Hermione pedig megkockáztatott egy pillantást az úszónadrágjára. Döbbenetében nagyot nyelt, és magáról elfeledkezve bámulta. A szűk nadrágon keresztül ugyanis könnyedén megállapíthatta, hogy a férfi tekintélyes mérettel van megáldva.
– Szép napot, Miss Granger! Holnap találkozunk! – mondta a varázsló, és amikor a lány ránézett, azonnal tudta, hogy a férfi látta a csodáló tekintetét.

Bólintott, aztán fülig vörösödve merült a víz alá.
Őszintén remélte, hogy legalább a száját nem tátotta el.

Boldog születésnapot!

Boldog születésnapot, Hermione Granger!

Ez alkalomból megosztok néhány képet, amiket áprilisban készítettem, a watfordi Warner Bros stúdióban, ahol megelevenedett a csoda.

Édes napok

A hétvégén Édes napok fesztivál van a Bazilika előtti Szent István téren. Tegnap mi is arra jártunk, és örömmel láttam, hogy néhány standon Harry Potterrel kapcsolatos édességeket is árultak. Volt pl Mindenízű drazsé, az én választásom pedig a csokibékára esett. Nem volt olcsó, 1500 forintba került (bár később 1300-ért is láttam, úgyhogy érdemes körülnézni), de mivel már Londonban is 5 fontért vettem, ezért tudtam, hogy ez korrekt ár.
A kellemes meglepetés ma ért, amikor kibontottam, és megláttam, hogy a kátyámon éppen Perselus Piton van! Készítettem néhány képet, bár a 3D-s kártyát elég nehéz volt lefotózni. Maga a csokibéka egyébként 15 gramm, a kép pedig egy külön nylon zacsiban van, hogy a csoki ne kenje össze.

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester 09. - Nyílt kártyákkal

09. fejezet - Nyílt kártyákkal

     Hermione leforrázva állt az utcán. Nem tudott gondolkodni, minden erejét felemésztette, hogy visszaverje Piton támadásait a gondolatai ellen. Harrynek igaza volt, a bájitalmester sokkal jobb legilimentor, mint a barátja. Alig tudta tartani magát, végül rájött, hogy valamivel meg kell lepnie a férfit, ezért folyamatosan csak arra gondolt, hogy Piton áll a katedránál, mint tanár. Most már biztosan tudta, hogy Kígyósi Péter és Perselus Piton ugyanaz a személy, a férfi reakciója elárulta. Hermione majdnem sokkot kapott, amikor a tanár levette a pulóverét, és feltárult az eddig nem látott karján a sötét jegy. De azt is látta, hogy Pitonnak milyen megrázkódtatás volt, hogy ő tudja róla, hogy kicsoda. A szeme összeszűkült, gyanakvó lett, és ideges. És igen, pontosan úgy viselkedett, mint azt a bájitaltan tanár tette volna, nyoma sem maradt a kedves gyógynövényboltosnak. Kígyósi Péternek, akinek ma üdvözlésként puszit adott, és akinek ma este oda akarta adni magát. Hát, ebből már nem lesz semmi. 

Te jószagú Merlin! Le akartam feküdni egy volt tanárommal! – gondolta szinte rémülten. – Persze már régen nem a tanárom, és nem is Perselus Pitonnal akartam tölteni az éjszakát, hanem Kígyósi Péterrel – magyarázkodott saját magának. Az igazság azonban az volt – ha őszinte akart lenni magához, akkor el kellett ismernie –, hogy mindvégig tudott róla, hogy akár a bájitalmester is lehet a férfi, aki viszont nem tudta, hogy ő a volt tanítványa. Igen, ő tisztában volt vele, hogy nagy esély van rá, hiszen őt kereste. Hogyan is felejtkezhetett meg Mardekár kígyójáról a bejárat felett? Miért nem vette észre, hogy a gyógynövényboltos az, akit keres?
Vagy csak nem akarta észrevenni? A feltételezés meglepő volt. 

– Rosszul érzi magát? – kérdezte tőle aggódva egy középkorú nő, de minthogy Hermione nem értette a kérdést, megismételte angolul is. – Már jó ideje itt áll mozdulatlanul – tette hozzá aztán magyarázatképpen. 
– Nem, minden rendben, csak elgondolkodtam – válaszolta neki. – Köszönöm! 
– Értem – mondta a nő, még egyszer végignézett a lányon, hogy miféle csodabogár, azután tovább ment.

     A boszorkány alvajáróként ment vissza a hotelbe, de mielőtt bement volna, leült a padra, ahol az éjjel ültek. Bizonytalanul a fa felé nézett, ami alatt a férfi megcsókolta, és nem tudta, hányadán áll magával, hiszen az a csók határozottan kellemes volt, akárkitől is kapta, és néhány órája még vágyott a folytatásra. Még egyszer visszagondolt az emlékre, azután jó mélyre eltemette magában. Nem gondolhat többé Kígyósi Péterre, hiszen nem létezik. Csak Perselus Piton van, aki mostanra valószínűleg gyűlöli, ami nem is csoda, hiszen egyébként sem kedvelte soha. 
Én sem akartam volna éppen Pitonnal ágyba bújni – gondolta határozottan, bár némi bizonytalanság azért vegyült bele, mert még most is érezte száján a férfi ajkát. 

Sóhajtva állt fel, hogy azután rögtön visszahuppanjon a padra. 
Az ördögbe! Nekem meg kell mondanom Pitonnak, hogy veszélyben van, és meg kellene győzni arról is, hogy jöjjön vissza Angliába! – Majdnem hangosan elnevette magát. Ezek után képtelenségnek tűnt, hogy sikerrel járhat, a varázsló valószínűleg páros lábbal fogja fenéken billenteni, ha ugyan előbb meg nem átkozza. Legalább valahogyan kapcsolatba tudna lépni Harryvel, és kérhetne segítséget! Bár, talán jobb is, ha nem tudják meg, milyen ügyetlenül elrontotta a feladatát. Különben is, azt nem mondhatja, hogy mielőtt felment volna egy alig három napja megismert férfi lakására, kiderült róla, hogy Piton. Nem, ezt saját magának kell megoldania. A kérdés, hogyan?

A szobájába visszatérve fáradtan mosta le a sminkjét. Legalább erre már nem lesz többé szüksége; ennyi jót talált az egészben. Rémes érzés volt egész nap ebben a vakolatban lenni, főleg, hogy ilyen meleg van. Végül lezuhanyozott, hosszan engedte magára előbb a meleg, azután a hűvös vizet, és lefeküdt aludni. 
Majd holnap kitalál valamit. 

     Reggel átment a strandra úszni, ami határozottan jót tett. Elhatározta, hogy – bár Piton megtiltotta neki, hogy a közelébe menjen – megkeresi a férfit, és beszél vele. Őt nem olyan fából faragták, aki valamit könnyedén felad, igenis meg fogja próbálni teljesíteni a rábízott feladatot! Ha azt hiszi Perselus Piton, vagy akár Kígyósi Péter, hogy sikerül őt megfélemlíteni, akkor nagyon téved! 

Kényelmesen megreggelizett, azután a szobájában különös gondossággal kiválasztotta a megfelelő ruhát, majd a nyakába akasztotta Shacklebolt láncát. Mennyire ostoba volt, hogy tegnap nem vitte magával! De hát tényleg abban a hitben volt – vagy legalábbis remélte -, hogy egy muglival lesz randevúja. 
Elővette a neszesszerét, és bizonytalanul nézegette a tartalmát. Nem volt sok sminkeszköze, mert nem igazán használta. Néha egy kis szempillaspirál, színezett szájfény, esetleg kevés szemhéjfesték, de csak ha elmentek valahová Ronnal. Munkába soha nem festette ki magát. 
Most viszont, a tükörképe annyira másképp nézett ki, mint a mugli kozmetikusok által létrehozott arc, hogy a szempillaspirállal néhányszor áthúzta a pilláit. Mikor a szájfényért nyúlt volna, félúton megállt a keze, és meghökkenve nézett a képmására. 
– Csak nem Perselus Pitonnak akarom kifesteni magam? – kérdezte önmagától. 
Visszadobta a rúzst a neszesszerbe, felkapta a táskáját, és harcra készen kirobogott a szobájából. 

     Elsietett az Apothecáig, és benyitott, azazhogy csak próbált, mivel az ajtó nem nyílt ki. A szokásos „ZÁRVA” tábla alatt egy másik is függött, rajta a „NYITÁS: DÉLUTÁN” felirat. 
Vajon mi történhetett Pitonnal? – töprengett. 

Mindenesetre volt még néhány órája, így hát azon vacillált, mihez kellene addig kezdenie. Szívesen megnézte volna a marcipán múzeumot, de tudta, hogy most a bezártan talált Apotheca és tulajdonosa sokkal jobban lefoglalja az agyát, mintsem élvezni tudna egy kiállítást. Végül elsétált az Érsekkertbe, leült egy padra, és nézte a muglikat. 
Természetesen hamarosan újra Piton körül csapongtak a gondolatai. Olyan sok kérdése lett volna a férfihoz, de persze tudta, hogy ezek megválaszolatlanul fognak maradni. Például érdekelte, miért hagyta ott Piton a varázslótársadalmat? Egyáltalán, szokta még használni a mágiát? Miért éppen ide költözött, és boldogan él-e itt? Vajon festi a haját és kontaktlencsét hord? De mi történt az orrával? Csak nem megműttette? Mágia használatára utaló jelet nem érzett, de tekintve, hogy milyen nagy tudású varázslóról van szó, ez nem jelenti azt, hogy nem is használt. De legfőképpen: hogyan tudott vele annyira kedves, olyan normális lenni? Még egy darabig rágódott ezeken a kérdéseken és a lehetséges válaszokon, azután újra a gyógynövénybolthoz indult.

     Mikor az utcába ért, már látta, hogy újra nyitva van az üzlet, mert két mugli nő éppen akkor jött ki. Hermione mellett mentek el, és a boszorkány látta, hogy valamiről felháborodottan beszélgetnek. Megszaporázta a lépteit, és gondolkodás nélkül benyitott az üzletbe. Azonnal felmérte, hogy gond van. Kígyósi Péter, vagyis Piton, az eladópult mögött volt, és furcsa testhelyzetben támaszkodott rá, mintha nem bírna állni. Mikor Hermione becsukta az ajtót, felnézett, és az arca eltorzult, amikor meglátta a lányt. 
– Kifelé! – kiabált rá. – Megmondtam, hogy ne merjen a közelembe jönni!
– Perselus, jól van? – aggódott. 
– Magának Piton professzor! – sziszegte a férfi, éppen úgy, mint egykor bájitaltanon. – Esetleg Kígyósi úr!
– Rendben, professzor! – Hermione jobbnak látta nem vitatkozni. – Kérem, hallgasson meg!
– Nem! Takarodjon kifelé, vagy ki akarja próbálni a Cruciatost? – kérdezte Piton, és fenyegetően elindult a lány felé. Kissé imbolyogva lépdelt, és a leheletéből Hermione rájött, hogy a férfi valószínűleg ivott, mégpedig nem is keveset. Aztán félúton észrevette a nyakában lógó medált, és megállt. 
– Az a talizmán! Azt ismerem – mondta, és a boszorkány életében először látott a tanár arcán értetlenséget. 
– Kingsley Shacklebolt küldött, kérem Piton professzor, hallgasson meg! – kérte újból Hermione. 

Ekkor egy idősebb úr akart az üzletbe jönni, de amint kinyitotta az ajtót, Piton rárivallt. 
– Kifelé! Zárva vagyok!
A férfi tiltakozni akart, de inkább meggondolta magát, és gyorsan becsukta az ajtót. Hermione megfordította a táblát, hogy tényleg zárva legyen, és ne jöjjön be senki. 
– Professzor, kérem pihennie kellene! Feküdjön le, és ha jobban van, elmondok mindent. 
Piton bizonytalannak tűnt, de ellenkezett. 
– Ki kell nyitnom – mondta. 
– Majd én kiszolgálom a vevőit – válaszolta Hermione. 
– Nem is tud magyarul – vitatkozott a varázsló –, és ugyan, hogy boldogulna?
– Megoldom – vonta fel a vállát a lány. – Elfelejti, hogy a legjobbtól tanultam: magától – bökött mutatóujjával a férfi mellkasa felé. 
Látta, hogy a váratlan bók kizökkenti a férfit, úgyhogy gyorsan terelni kezdte a hátsó helyiség felé. Ott egy íróasztalt talált egy székkel, amit gyorsan átváltoztatott ággyá. 
– Feküdjön le – kérte Pitont, aki kivételesen szó nélkül engedelmeskedett. Az ágyra dőlt, és azon nyomban elaludt. 
A boszorkány sóhajtva ment ki az üzletbe. Érdekes délután elé néz. 

***

     Amikor felébredt, hasogatott a feje, és egy pillanatra nem tudta, hogy hol van. Aztán lassan eszébe jutottak a történtek, kezdve a megrázkódtatástól, mikor tegnap a lány elárulta a nevét. 
Éktelen haragra gerjedt, egyrészt Grangerre, hogy így becsapta, másrészt magára, amiért nem jött rá korábban, hogy kivel áll szemben. De hiszen éveken keresztül tanította, még akkor is fel kellett volna ismernie, ha hét évig nem látta! Hogyan téveszthette meg némi festék? 
Egyenesen haza hoppanált, a lakásába. Elővette azt az üveg házi pálinkát, amit egy hálás vevőjétől kapott, miután sikeresen kigyógyította a betegségéből, és megkóstolta. Eddig még sosem ivott ilyen italt, és most meglepve tapasztalta, hogy milyen erős, talán még a Lángnyelvnél is erősebb, ami azért már teljesítmény. Mindenesetre az egész üveget magával vitte a nappaliba, hogy társa legyen ezen az éjszakán, ha már nem úgy alakult, mint eltervezte. Sértetten gondolt a lányra, mert most neki kellene itt lennie, együtt kellene főzniük, majd enni, azután pedig végig szexelni az éjszakát, vagy végig beszélgetni. Mindegy. 
Na persze nem Hermione Grangerrel, őt sosem kedvelte a griffendéles tudálékossága miatt. Jó, persze okos is, ez nyilvánvaló volt mindig, de akkor is az egyik legidegesítőbb diákja volt az évek során, pedig a közel húsz év alatt akadt néhány. 
A pokolba is, le akartam feküdni az idegesítően eminens, Miss Grangerrel! – gondolta, és jó nagyot húzott az üvegből. – És még mindig megtenném! – döbbent rá. – Na persze nem Hermione Grangert akarom, hanem Katherine Stanfieldet – gondolta, noha nem volt benne teljesen biztos, hogy ez változtat-e a lényegen. 
A fenébe is! Megcsókolt, és abban a nyavalyás pincében végig kézen fogva sétálgatott velem! De vajon velem, Perselus Pitonnal, vagy Kígyósi Péterrel? Számít ez? Hát persze, az a kérdés, tudta-e korábban, hogy ki vagyok? – csapongtak össze-vissza a gondolatai a téma körül. 
Aztán eszébe jutott, mennyire megdöbbent a lány, mikor meglátta a Sötét jegyet. 
Nem, természetesen nem tudta, hogy ki vagyok. Nyilván sosem csókolgatná a bájitaltan tanárát, még ha egy ugyanolyan korú muglival meg is tenné. 
A gondolat nem esett túl jól. 

De ha nem tudta, hogy ki vagyok, akkor mi a fenét keres itt? Tegnap, amikor megtudta a nevét, az első gondolata az volt, hogy Granger, Potter és Weasley valahogy rájött a titkára, és most szórakozni akarnak vele. A diák évei jutottak eszébe, és éktelen haragra gerjedt. Most már persze másként látta mindezt, hiszen – jutott eszébe – Harry Potter korrekten járt el Voldemort halála után, és a boszorkányt is ilyennek ismerte meg. Most már egyre jobban érdekelte, hogy miért is van Magyarországon a lány? Miért küldte Kingsley?

Visszatért a jelenbe, felkönyökölt az ágyon, és észrevett az asztalon egy kis tálcát, rajta egy nagy pohár vízzel, és egy számára ismeretlen fehér tablettával. Volt ott egy cetli is, rajta nagy betűkkel:

„VEGYE BE, ÉS IGYON (vizet)! 
Ne aggódjon, nem akarom megmérgezni!”

     Bevette a gyógyszert, ivott hozzá, azután visszahanyatlott még az ágyra, mert kissé zúgott a feje. Nagyjából húsz perc telt el így, amikor feltűnt neki, hogy odakint az üzletben túlságosan nagy a csend. Kelletlenül felkelt, és kiment. Granger ott ült az eladópult mögött, és egy természetgyógyász lapot olvasgatott. A tekintete az ajtóra vándorolt, és látta, hogy ki van téve a „ZÁRVA” tábla. Remek.

– Miért zárt be? Inkább szólnia kellett volna nekem, hogy mégsem óhajt nyitva tartani! – förmedt a lányra.
A griffendéles nem szólt semmit, csak a falon lévő órára mutatott. Már fél nyolc volt, vagyis régen vége a nyitva tartásnak.
– Magának is jó napot! – mondta Hermione durcásan. – Bevette a gyógyszert?
A férfi bólintott.
– Mit adott be? – El kellett ismernie, hogy bármi volt is az, működött. Már sokkal jobban érezte magát.
– Aszpirint – emelt fel egy dobozkát a boszorkány a pultról – miután bezártam, átmentem a patikába. Itt nem találtam semmit, ami jó lenne másnaposság ellen.
– Nem vagyok másnapos, mindössze rosszul éreztem magam – tiltakozott. Mióta a muglik között élt, még sosem volt szüksége a kijózanító szérumra, de ezt nem köti a lány orrára. Még a végén azt hinné, miatta ivott.
– Én pedig az angol királynő vagyok – biggyesztette le Granger az ajkait.

– Szóval, mit akar elmondani? – tért a tárgyra. Elege volt a boszorkány fölényeskedéséből. – Miért hazudott? 
– Éppenséggel maga sem játszott nyílt kártyákkal! Miből kellett volna megismernem? – replikázott Hermione.
– Nyilván észrevette, hiszen a maga figyelmét semmi sem kerülheti el – mondta gúnyosan –, hogy a bejárat felett Mardekár kígyója díszeleg a cégéren. 
– Igen, de nem voltam benne biztos, hogy valóban önt találom itt – vonta fel a lány a vállát. – Mindegy, a lényeg az, hogy Kingsley Shacklebolt küldött a maga megkeresésére.
– Magát? – kérdezte fintorogva. – Csak nem auror lett?
– Nem, a varázslények jogait biztosítom – válaszolta Hermione durcásan.
– Á, szóval olyan is volt, amiben igazat mondott – gúnyolódott megint. Eszébe jutott, milyen lelkesen magyarázta Granger a munkáját, mikor a Magnóliában voltak, és majdnem elmosolyodott, de gyorsan felvette inkább a bájitaltanáros rideg arcát. – Miért akart megkeresni Shacklebolt?
– Üzenni akart magának – felelte a lány –, hogy veszélyben van.
– No lám csak – mulatott magában. Elment Shacklebolt esze, hogy Grangert küldte utána, ha – állítólag – veszélyben van?
– Megölték azt a temetkezési alkalmazottat, aki tudta, hogy maga helyett üres koporsót temettek el, és az emlékeiből kiderült, hogy aznap nála volt Augustus Rookwood, akinek ezt el is mondta.

Tűnődve nézett a lányra. Rookwood? Lehetséges lenne, hogy tényleg őt látta tegnap reggel?

– Azért engem küldtek – folytatta Hermione –, mert okuk van feltételezni, hogy esetleg Lucius Malfoy áll az egész mögött. Viszont Malfoy ismeri az összes aurort, tehát ha valaki elindul, az feltűnhetett volna neki. Én viszont egyszerűen csak nyaralok.
– Nos, rendben, átadta az üzenetet – mondta komoran, jelezve, hogy befejezte a beszélgetést.
– Lenne még valami: a miniszter azt kéri, jöjjön vissza Angliába, és vegye vissza a bájitaltan oktatását a Roxfortban.
Mi a fene! – gondolta, és felszaladt a szemöldöke.
– Ugyan miért? – kérdezte hangosan. 
– Mert Lumpsluck professzor egészsége már nagyon megromlott, és csak azért tanít még, mert egyszerűen nem találnak másik tanárt. 
– És McGalagony?
– Nem tudja, hogy ön él – válaszolta a lány –, de minden bizonnyal örömmel fogadná, mert gyakran emlegeti magát úgy, hogy Piton és Lumpsluck professzorok után nem vehet fel akárkit a bájitaltan oktatására. 

A hallottak legyezgették a hiúságát, és nem volt éppen ellenére, amit a boszorkány mondott. De természetesen ezt át kell gondolnia, nem olyan egyszerű. 
– Ráadásul a Roxfortban könnyebben megvédhetnék önt – ütötte tovább a lány a vasat, de most célt tévesztett.
– Nincs szükségem védelemre – mondta dölyfösen, Granger azonban megvonta a vállát. 
– Én átadtam az üzenetet – válaszolta. 
– Nos, ez esetben... – tárta ki a kezét az ajtó felé. 
– Ne aggódjon, már megyek is – közölte Hermione, és a vállára vette a táskáját. Az aszpirines dobozt színpadiasan az asztal közepére helyezte, majd valahonnan előhalászott egy befőttesüveget, és a varázsló elé lépett. – Gondoltam jól fog esni a savanyúság, ha felébredt – nyomta kezébe az uborkás üveget, és kihívóan a szemébe nézett.
– Nagyon jól ért ehhez, csak nincs tapasztalata benne? – kérdezte csúfondárosan. Tudta, hogy inkább hálásnak kellene lennie, de bosszantotta a boszorkány nyugalma és szemtelensége.
– Sok fiú barátom van – mondta a lány, megnyomva a barátom szót.
– Ó, igen! Hogy is felejthettem el? – gúnyolódott. – Potter, Longbottom, no és az örök második Weasley! Mi van vele, még mindig mások sikereiből él? 

Maga is meglepődött, mekkorát csattant Granger tenyere az arcán, amikor pofon vágta.
– Meghalt! – kiabálta, aztán sarkon fordult, és kirohant. 

Hermione Granger és az eltűnt bájitalmester 08. - Vágyakozás

     Hermione a szobája teraszán ült, és a sötétségbe bámult. Hallgatta az éjszaka neszeit; a tücsköket, és az egyik szomszédos apartmanból kihallatszó szeretkezés fülledt sóhajait. Úgy tűnt, igyekeztek csendesek lenni, és ha bent marad, valószínűleg nem is hallotta volna, de kint az erkélyen óhatatlanul felfigyelt rá. Először nem tudta mire vélni a halk zajokat, aztán amikor rádöbbent, hogy mit csinálnak a közelében, a felismerés a székébe szegezte. Volt egy kis lelkiismeret furdalása, amiért nem ment vissza a szobájába, de végül is úgy gondolta, hogy egyrészt az ismeretlen pár is becsukhatta volna az ajtaját, másrészt kint ülni viszont nagyon kellemes volt, így aztán maradt.
Az ajkai bizseregtek, élénken emlékeztetve Péter csókjára. Nem mintha kellett volna, úgysem tudott másra gondolni. Ron óta az első csókja volt, és mintha a férfi pontosan tudta volna, hogy mennyi az, amit most el tud fogadni. Éppen csak annyi, hogy többet akarjon belőle, hogy képtelen legyen kiverni a fejéből.
Jól sikerült este volt, bár néha megijedt, hogy esetleg elárulja magát, főleg, amikor a munkájáról beszélt. Majdnem kikotyogta a házimanókat, márpedig az megengedhetetlen hiba lett volna.
Mostanra szinte biztos volt benne, hogy Kígyósi Péter nem Perselus Piton. Péter kedves volt, megértő, és nem tudta elképzelni, hogy valaha ezt gondolja a bájitaltan tanárról. Hiszen bármi történt is a csata óta a varázslóval, ennyire nem változhatott meg.
Megint a csók jutott eszébe, és eljátszott a gondolattal, milyen lett volna igazán megcsókolni, megízlelni a férfit. Mikor meghallotta, hogyan elégült ki a másik apartmanban szeretkező pár, szinte azt kívánta, bárcsak felhozta volna a férfit. Fiatal teste felébredt hosszú álmából, és az a gyengéd csók lángra gyújtotta. Érintésre vágyott. 
A szomszédban becsukták a terasz ajtaját, ő még továbbra is kinn üldögélt, de már csak a tücskök maradtak éjjeli társai. Képtelen lett volna elaludni, inkább visszaemlékezett a vacsorájukra, kielemezve az összes mondatot, és a holnapi ebédre gondolt, amikor újra találkozhat a férfival. A fejében vadul kergették egymást a gondolatok, és felváltva érzett hol Ron miatt bűntudatot, hol boldogságot Péter csókja okán. 
Végül már jócskán elmúlt éjfél, amikor visszatért a szobába, hogy lemossa magáról a sminket. Mikor végzett, elkomorult. Ron őt szerette, a borzas hajú, szabálytalan arcú Hermionét, Péter pedig nem is ismeri, csak azt a vasalt hajú, tökéletesre festett nőt. Bár végül is mindegy, ez itt úgysem az ő világa – vonta meg képzeletben a vállát. Péter kedves férfi, de egy teljesen más közegben él, neki pedig az a dolga, hogy megkeresse a mogorva, kellemetlen Pitont. Sóhajtva feküdt be az ágyba.

     Reggel későn ébredt, ezért kihagyta az úszást, és csak reggelizni ment, azután indult is a szépségszalonba, hogy időben elkészüljön.
Néhány perccel dél előtt nyitott be a kis boltba. Éppen nem volt bent vevő, Péter odalépett hozzá, és megcsókolta. Majdnem úgy, ahogyan tegnap, talán kicsit hosszabban, de Hermione számára még így is túl röviden.
– Szia! – üdvözölte utána a férfi magyarul, és gyengéden megsimogatta az arcát. Hogy az ismeretlenül csengő szó, vagy az érintés hatására, esetleg a kettő együtt okozta, mindenesetre a lány szinte elszédült.
Olyan vagyok, mint egy bakfis – gondolta, miközben a férfi kirakta az „EBÉDIDŐ” táblát, azután kinyitotta előtte az ajtót.
– Éhes vagy? – kérdezte Péter az utcán. – Csak ide megyünk a közelbe.
– Nem igazán – válaszolta őszintén –, svédasztalos reggeli van a hotelben.
– Akkor köszönöm, hogy mégis velem tartasz – nézett rá oldalvást a férfi.
– Nagyon szívesen – mosolygott vissza.
– Mit csináltál délelőtt? – A kérdés elhangzása után a lány szeretett volna láthatatlanná változni. Már megint nem készült fel alaposan, hiszen azt mégsem mondhatja, hogy egész délelőtt egy kozmetikában ült, ahol rákenték ezt a vakolatot!
– Csak sétálgattam – válaszolta.

Megérkeztek a vendéglőbe. A hely napközben mindössze déltől három óráig volt nyitva, és ilyenkor nem lehetett étlapról választani, viszont volt kétféle menü, kimondottan azok igényeire szabva, akik a munkahelyükről jöttek ebédelni.
– Délutánra mit tervezel? – kérdezte Péter, miután megették a leveseket.
– Láttam, hogy van egy kiállítás, ami a város alatti pincerendszert mutatja be. – Ez volt a legelső, ami az eszébe jutott. – Talán oda megyek el, és megnézem a bazilikát.
– Nem gond, ha veled tartanék megnézni a pincéket? – ajánlkozott a férfi. – Néhány éve már láttam, és kíváncsi lennék, mennyit tártak már fel belőle. Utána pedig, ha van kedved, megihatnánk valahol egy pohár bort. Eger híres bortermelő vidék.
Hermione lelke mélyén ujjongott.
– Remekül hangzik! – válaszolta, és szívből Péterre mosolygott, azután körül nézett. A kis étterem szinte tele volt, a pincérek ügyesen lavíroztak az asztalok között. – Gyakran ebédelsz itt?
– Igen, körülbelül hetente két-három alkalommal. Attól függ, volt-e időm főzni.
– Szoktál főzni? – kérdezte meglepve. Ami azt illeti Ron sosem főzött, legfőbb tudása a rántottában merült ki, Harry pedig még ügyetlen is volt a konyhában.
– Persze – válaszolta Péter. – Aki egyedül él, annak muszáj. Ha van kedved ma este szívesen vendégül látlak nálam vacsorára.
Hermione egy pillanatig tétovázott, mert ha felmegy a férfihoz, akkor bármi kialakulhat. A tegnap éjszaka jutott eszébe, a csók, a szeretkező pár, és a pillangók repkedni kezdtek a gyomrában. Szégyenlősen leszegte a fejét, nehogy Péter észrevegye a szemében megjelenő vágyakozást.
– Ígérem, semmi olyasmi nem fog történni, amit te nem akarsz – mondta a férfi és megfogta az asztalon lévő kezét.
– Rendben – mondta végül, bár még ő sem tudta, hogy mit is akar. – Hol találkozzunk?
– Legyen a pincerendszer lejáratánál öt előtt néhány perccel, úgy tudom, minden egész órában indul vezetés. Kicsit előbb bezárom az üzletet, hogy odaérjek.
Ebéd után az Apotheca ajtajában váltak el. Talán mert az utcán voltak, Péter most csak egy puszit adott.
– Este találkozunk! – A hangja még a szokásosnál is mélyebb volt, ígérettel telve.
– Igen – válaszolta Hermione, és a férfira mosolygott.


     Elsétált a bazilikáig, megcsodálta díszes belsejét, azután beült az egyik hűvös padba. Néhány turista nézelődött, egyébként minden csendes volt és nagyon nyugodt. Hermione természetesen nem volt vallásos, furcsa is lett volna boszorkányként hívő lenni, de szerette a szép épületeket, és ez a templom kétségtelenül az volt. Éppen erre volt most szüksége, hogy nyugodtan gondolkodhasson. Tudta, hogy ma este le fog feküdni Kígyósi Péterrel. Újra kell kezdenie az életét, és kézenfekvőnek tűnt, hogy ezt a kínálkozó lehetőséget elfogadja. Egyszerűen szüksége volt a szexre, a férfi pedig vonzotta, ráadásul úgy tűnt, ez kölcsönös. Persze nyilván túl korai, hiszen alig ismeri Pétert, ha nem lenne éppen Magyarországon, akkor szóba sem jöhetne egy ilyen kaland, de jó eséllyel soha senki nem fogja megtudni. Igazából az egész inkább neki fontos, hogy a saját hajánál fogva kirángassa magát abból a gödörből, ahová önként vonult.
– Ne haragudj, Ron! Nem bírom így tovább – motyogta magában, miközben elhagyta az épületet.

                                                                              ***

     Az egykori bájitaltan tanár, manapság gyógynövénybolt tulajdonos, délután négykor bezárta az Apothecát, aztán felment a lakásába. Néhány pálcaintéssel eltüntette a mágiára utaló nyomokat, végül eltette a pálcáját, örökké hű társát is. Az évek alatt már elég nagy gyakorlatra tett szert ebben, no és persze a varázsló énjével kapcsolatos dolgait leginkább a pince azon részén tartotta, amit mágiával védett az esetleges kíváncsi szemek elől. Benézett a hűtőszekrénybe, egy pillantással felmérte, hogy minden alapanyag van otthon, ami egy vacsorához szükséges, mindössze egy üveg bort kell majd venni. Miután mindent rendben talált, átöltözött.
Elővett egy üvegcse élénkítő főzetet, és megitta, hiszen reményei szerint hosszú lesz ez az éjszaka. Reggel ugyan az úszás felélénkítette, de annak a hatása már a múlté volt. Mielőtt kilépett volna a lakásból, még egyszer visszanézett. Jobb lett volna, ha a lányhoz mennek fel, ahogy általában a randevúin szokta, mert onnan eljöhetett volna, még mielőtt elmúlna az átváltoztató szérum hatása, de majd megoldja. Néhány alkalommal végül is fogadott már a lakásán hölgy vendéget, és eddig még mindig könnyedén megoldotta a helyzetet. Már az is elégedettséggel tölthette el, hogy Katherine egyáltalán hajlandó idejönni. Remélte, hogy egy jó vacsora, amit együtt készítenek, és mellé néhány pohár finom bor majd feloldja a lány gátlásait. Természetesen semmiképpen nem akarta leitatni, nem az volt a cél, mindenképp azt szeretné, ha Kate szabad akaratából adná oda magát neki. Ma délután teljesen komolyan ígérte meg, hogy semmi olyasmi nem történik majd, amit a lány nem akar. Szimpatikus fiatal nő, Pitonnak esze ágában sem volt visszaélni a bizalmával. Úgy tűnt, a nagy korkülönbség ellenére is megvan közöttük a vonzalom, talán még jobban is, mint eddig bármelyik kapcsolatában. Beleértve Lilyt is, hiszen akkor régen valójában csak ő érzett mélyebben a boszorkány iránt.

     Már nem szerelemmel szerette, megszelídült a rajongás. Az érzés elmúlt akkor, amikor Kirky és Shacklebolt jóvoltából újjá született. Sokat gondolkodott, vajon milyen lett volna az élete, ha Lily őt választja. Látta magát a kis Harry apjaként – természetesen a gyermeket nem Harrynek hívták, a Mardekárba járt, és Potternél jóval okosabb volt. Jó élet lett volna, talán még a boldogság lehetősége is benne volt. Aztán néha az volt a forgatókönyv, hogy Lily Pottert választja, Piton pedig kiábrándul belőle. Ez korántsem volt olyan vidám téma, mert tudta, akkor talán végérvényesen halálfaló marad, márpedig ebben az esetben most az Azkabanban rohadna, esetleg már egy dementorcsókkal is gazdagabb lenne. Vajon ha nincs ez a szerelem, akkor képes lett volna a jó oldalon maradni? Nem volt benne teljesen biztos. Hálás volt Lilynek, mert ő tartotta a világos térfélen, de Shackleboltnál lábadozva belátta, hogy ha már életben maradt, akkor élnie is kell. De tudta, ehhez el kell engednie a boszorkányt. Nem kapaszkodhat még mindig egy régi emlékbe, és ki kell szakítania magát az eddigi életéből. Új fejezetet kell nyitnia a történetében.

     Több, mint hat éve lakott az otthonául választott Egerben, és mára a mugli társadalom megbecsült tagja lett. A magyar nehéz nyelv volt, de megtanulta, már majdnem anyanyelvi szinten beszélte. De nem tartozott közéjük, valószínűleg soha nem is fog. Természetesen nem akarta feladni varázsló mivoltát, ezért rejtegetnie kellett az élete egy részét, ráadásul azt, amire büszke volt, ami meghatározta őt. Tudta, hogy sok mágus él így, és, hogy messze kellemesebb az élete, mint egykor, mégis hiányzott valami. Talán egy társ hiányzik, egy nő.

És a Roxfort.
Hirtelen meglepődött, mert ez még eddig nem tudatosult benne, és nem is értette, hogyan juthatott ez most az eszébe. Talán annak a reggeli találkozáshoz volt köze, amikor úszás után visszafelé tartott az Apothecába.

     Gondolataiba merülve, viszonylag lassan sétált, mert bőven volt ideje. Amikor a Kossuth Lajos utcához ért, át akart kelni az úttesten, ezért körbe nézett, és meglátott egy ismerősnek tetsző férfit a Fazola-kapunál. Egészen úgy festett, mintha Rookwood lett volna, a halálfaló. Nem igazán tudta, mi lett vele, de nehezen képzelte azt, hogy éppen Egerben van, ezért, hogy meggyőződjön róla, utána eredt. Azazhogy csak próbált, ugyanis majdnem elütötte egy autó, amikor lelépett az útra. Mire elnézést kért, és elengedte a járművet, a férfi eltűnt, és mire a Fazola-kapuhoz ért, már egy teremtett lelket sem látott. Végül meggyőzte magát, hogy csak a képzelete játszott vele. Biztosan egy muglit látott, aki hasonlított Rookwoodra. Viszont az eset eszébe juttatta a Roxfortot, és a mai nap eléggé sokat gondolt az egykori életére. Kíváncsi volt, vajon ki tanítja most a bájitaltant, vagy, hogy még McGalagony-e az igazgató? Mostanában egyre többször jutott eszébe az, amikor tanár volt. Hét éve még úgy érezte, hogy elege van az egészből, de azóta már rájött, hogy tulajdonképpen szeretett tanítani. Már az is felötlött benne, hogy egy mugli iskolában kezd el oktatni, de sajnos egyik tantárgyat sem ismerte annyira, így ezt a lehetőséget kénytelen volt kizárni.


   Most viszont, a bazilika felé tartva – aminek a lépcsője aljában volt a pincerendszer lejárata – határozottan jókedvűen várta a nap további részét. Még ha a lánynak túl korai is lenne az, hogy lefeküdjön vele, már az is nagy előrelépés lesz, hogy feljön hozzá, és eltöltenek együtt egy kellemes estét. Ráadásul körülnézhet a pincerendszer feltárt részén, ami nagyon is érdekelte.
Néhány perccel korábban érkezett, megvette mindkettőjük jegyét, azután a többiektől kissé távolabb megállt. Rajta kívül nyolcan várták, hogy öt óra legyen, egy család két tinédzser korú gyerekkel, és két fiatal pár.
A vezető az órájára nézett, aztán odajött hozzá.
– Öt óra van, uram. Várjunk még néhány percet?
– Igen, ha belefér – válaszolta.
– Rendben, szólok a többieknek.
Piton körülnézett, de a lányt semerre sem látta, pedig eddig mindig időben érkezett. Lehet, hogy túl korai volt meghívni magához? Talán megijedt, hogy olyat akar tőle, amit ő nem? Vagy egyszerűen túl öregnek gondolja?
Az idő letelt, Piton odament a vezetőhöz.
– Menjünk! – mondta neki.
– Rendben – bólintott a fickó, aztán hangosabban folytatta. – Kérem, vegyenek fel pulóvert, vagy kabátot, mert a pincében mindössze tizenkét fok van, és indulunk.
Azzal kinyitotta az ajtót, és előre engedte a csoportot. Piton ment be utoljára, azután ő is felöltözött. Az addigi jókedve már szertefoszlott, ostobának érezte magát, amiért azt hitte, esélye lehet egy ilyen fiatal lánynál.

A vezető becsukta az ajtót.
– Várjanak! – kiáltott utánuk egy nő, és Katherine lépett be.
Ki volt pirulva, és lihegett, mintha futott volna.
– Elnézést kérek, eltévedtem – mondta, és a szeme cikázva járt körbe, majd, amikor megtalálta Pitont, odament hozzá. – A Minaretnél voltam, és alig találtam ide – magyarázta. – Rohantam, nehogy lekéssem az indulást.
A férfi legszívesebben átölelte volna, hogy addig csókolja, amíg levegőért nem kell kapkodniuk, de mivel mindenki őket nézte, ráadásul pedig még kissé az előző csalódottság hatása alatt volt, csak állt, hogy újabb ámulatba essen, mert Kate viszont adott egy puszit a szájára.
– Semmi baj, még éppen időben ideértél – válaszolta végül neki. – Vegyél fel valamit, mert fázni fogsz!
Katherine gyorsan magára vett egy kardigánt, aztán megfogták egymás kezét.

– Induljunk! – szólt a vezető. – Utunk során az egykori érseki pincerendszer egy részét fogjuk bejárni, amit már feltártak a szakemberek. Korabeli dokumentumokból úgy tudjuk, több, mint száz kilométer a járatok összes hossza, és körülbelül négy kilométer szélességben terül el a város alatt. Ennek nagyjából a negyedét tekinthetjük meg jelen sétánk alatt...
A férfi folytatta, de Pitonnak már fogalma sem volt, hogy mit hall, mert csak a finom kézre tudott figyelni a tenyerében. Az, hogy a lány mindenki előtt olyan magától értetődően szájon csókolta, nem várt örömmel töltötte el. Hiszen már teljesen feladta az egészet, aztán viszont olyan gesztus érte, ami mindenképpen reménykedésre adhat okot.
– Van valakinek kérdése? – érdeklődött útjuk végén a vezető.
– Jól haladnak a feltárással? – kérdezte Piton.
– Sajnos nem – válaszolta a férfi –, mert a tavalyi évben nem kaptuk meg hozzá az állami támogatást, ezért jelentősen lelassultak a munkálatok. Jelenleg körülbelül a felénél tartunk, de nehéz eldönteni, hogy a már megnyitott részeket tegyük rendbe, vagy inkább haladjunk tovább. Most egyelőre az előbbi mellett döntöttek, állagmegóvás céljából.
– Értem, köszönöm! – A hallottak elégedettséggel töltötték el Pitont, aki éppen ebben reménykedett.

Mikor újra az utcán voltak, Piton a lány felé fordult.
– Gyere, vegyünk egy üveg bort a vacsorához! – bökött fejével egy borozó felé, ahol kóstolni is lehetett, és üveges italt is árultak.
– Rendben – mosolygott Katherine, és levette a kardigánt. – Megsülök!
– Én is – válaszolta Piton, és kibújt a pulóveréből.
Ahogy a lány arcát meglátta, azonnal tudta, hogy nem stimmel valami. Katherine a tetoválást nézte a karján, de nem úgy, ahogyan a többi mugli. Nem érdeklődve, vagy kíváncsian, még csak nem is rosszallóan, mint néhányan. Piton azonnal látta a lányon, hogy ismeri a sötét jegyet, tudja a jelentését. De ha ez így van, az csak egyet jelenthet: Katherine boszorkány!
– Ki vagy te? – kérdezte, de a lány nem válaszolt, csak lesütötte a szemeit.
Piton gondolkodás nélkül próbált meg benézni Kate gondolataiba, de legnagyobb megrökönyödésére falba ütközött. Hiába próbálkozott, nem tudott meg semmit, aztán egyszer csak a lány fejében egy képet talált. Saját magát látta, amint a roxforti bájitaltan teremben áll az üstje mögött, és magyaráz.
Most már semmit nem értett. Hogyan ismerheti őt Katherine, mikor neki fogalma sincs, ki a lány? Mi ez az egész?
– Ki maga? – rázta meg a nő vállait. – Mondja meg, különben megölöm!
– Hermione Granger – válaszolta a lány halkan.
Piton éktelen dühbe gurult.
– Takarodjon a közelemből! Ha még egyszer meglátom, azt nem ússza meg szárazon! – sziszegett a griffendélesre, aztán körbenézett, és mivel senkit sem látott az utcán, hazahoppanált.